Zách Bódog egyike volt első Károly leghívebb embereinek. Gazdagsága által hatalmas országfő, családja ágai által az ország javával rokon, tettei által elismert hős.

A csorbákat, miket Csák Máté harcai ejtének kardján, kifenték a dalmát villongásokban szerzett diadalok, s ezek leküzdése óta a főnemes a király udvaránál tartózkodott.

Azon fekete romok, miknek üres ablakai most oly melancholiával tekintenek alá a lábainknál futó örök folyamra, akkor fényes királyi vár épületei voltak, számtalan kisebb-nagyobb torony, pirosra festett tetőkkel magaslott a bástyák fölött, miknek ércvitorláin a nemzet címerét forgatta a szél.

A koronaterem padlatán becses mozaik, a boltozaton olasz festők freskói, az oszlopokon a diadalok trophaeumai díszlettek, zászlók, vértek és fegyverek.

És körül népes volt minden, a fellegvár címeres kapuján rajzott ki s be az udvari nép, idegen daliák, ezüsttel, arannyal kivert páncélokban; magyar főurak lengő kócsagokkal, lobogó mentében vágtattak fel vagy alá, s olykor egy-egy bájló úrhölgy, kísérő leányaival, hófehér paripákon; a lengő fátyolok után repült a szél. Vagy jött néha ünnepélyes lépttel egy-egy aranyos fedett hintó, címerekkel kifestve, hat fekete méntől vonva, minő kocsikat azon korban egyedül a magyar királyi udvarban lehete találni; benne az anyakirályné, vagy udvarhölgyei ültek.

S midőn a Salamon tornya magas ablakain átsütött a telihold, a színes üvegeken keresztül tarka fényfoltokat vetve a termek márvány padlatára, mily különböző csoportokat talált ottan! Míg földszint jókedvű harcosok ittak vidám zaj mellett habzó serlegekből, addig a fölöttük levő erkélyen tán hófehér úrhölgy ült, hárfáját pengetve az ábrándos éjben; s míg a torony legmagasabb emeletén cabbalista astrolog vizsgálta a távol csillagokból az országok jövendőjét, nem hallva az alatta zengő hárfahangokat, addig tán a torony legmélyén a sziklába vájt börtönben örök fogságra ítélt rab kapaszkodott fel szűk ablaka rostélyába, egy sugárt lesve el a méla holdfényből s egy-egy tört hangot a bűbájos zenéből.

Itt a toronyban lakott Zách Bódog, leánya, Klára fenn a fellegvárban, a királynő oldalánál.

A királynő ifjú rokona, Kázmér, ki mulatni jött Visegrádra, könnyelmű lovag volt. Sok országot bejárt kedvtöltésből, mindenütt talált új szerelmet, s hol a csábítás nem használt, használt a csel és erőszak – úri kedvtöltésből.

A régi történet ismétlődött.

A lovag megszerette a lányt, a királynő udvarhölgyei legszebbikét, s az idegen úr nem tudta, hogy magyar hölgy erényét megfizetni senki sem eléggé gazdag és hatalmas.

Egy napon a szép leány őrült arccal, kisírt szemmel futott ki a fellegvárból, amíg apjához nem ért, ott rogyott össze annak térdeinél.

A vén nemes, sokkal büszkébb leányára, mint büszke ősei nevére, megérté a dúlt vonásokból, a lángoló szemekből a megtörtént gyalázatot, s ereit elfutotta a vak düh mérge.

Kirántá széles kardját hüvelyéből, s vérben forgó szemekkel, repülő fehér hajjal rohant fel a várba, hol a király családjával éppen lakománál ült.

Az őrök, kik a kapuknál vigyáztak, ijedten álltak félre az eleven rém elől, ki sírva, üvöltve emberietlen hangokon tört ajtókon, termeken keresztül, kardját forgatva ősz feje felett.

A király, királyné és gyermekei udvarnokaik körében éppen asztalnál ültek, midőn a szenvedélyőrült agg fölszakítá a teremajtót.

A pillanat megnémíta, megdermeszte mindenkit.

Vérszomjú sikoltással rohan Zách egyenesen a királynéra, a megrémült hölgy jobb kezével akarja feltartani a fejének intézett vágást, s a kard élétől négy ujja lehull. A király közbeugrik, s ő is sebet kap karján, amint a gyilkost meg akarja ragadni. Ekkor Zách a király fiainak fordul vérengző dühével, a hercegek nevelői, Amadé és Kenesich elragadják azokat előle, Kenesich fején egy roppant vágást kap, míg végre Csellei ölre kapva a dühösködőt, földhöz veri s egy asztalkéssel legyilkolja. (Zách Klára történetét megörökíté Arany János balladája, a Zách-családét Szigligeti szomorújátéka.)

A Zách-család kiirtatott.

Bódog egyetlen fia lófarkra kötve hurcoltatott halálra, Klára eléktelenítve öletett le, testvére, Seba a lévai vár előtt lefejeztetett, férje, Kopay éhhalállal halt meg, s az ország rendei törvényt hoztak, mely azt mondá ki, hogy a Zách-nemzetség harmadízigleni ivadékáig vérpadon vesszen el, a távolabbi rokonok legyenek száműzve.

Azon főurak, kik irtó ítéletet hoztak egy egész családra, hogy vagyonában osztozhassanak, nemsokára maguk keresték föl a bosszuló Nemezist.

A Havasalföldön akkor Bazarád volt az oláh nép vajdája, kinek keze alatt megnépesült a környék, megtermékenyült a föld.

A szomszédok megirigyelték a kivirult tájat, s hogy feloszthassák maguk között, felbiztaták a királyt, hogy foglalja el.

Károly engedett dicsvágyának, s roppant hadsereget vitt a havasalföldi vajda ellen.

Bazarád követeket küldött elébe, alázattal ígérve neki hódolatot és adófizetést. A büszke urak kevélyen utasíták vissza a békeköveteket.

– Menjetek uratokhoz – monda Károly –, s mondjátok meg neki, hogy szakállánál ragadva fogom őt rejtekéből kihúzni.

S elindult a hatalmas sereg, fölkeresni a vajdát hegyei között.

Egyszer, amint egy szorosba értek, a minden oldalról környező hegyek közt egy kürt jelszavára hirtelen ezrenként támadnak elő az oláhok, s az alant levő seregekre roppant sziklákat hengerítve alá, elkezdik azokat megvédhetetlenül pusztítani.

A menekülni nem tudó csapatok nyomorultan vesztek el azon helyen, maga a király álöltözetben szabadult meg, miután kísérői nagy része föláldozta érte magát.

Kik a Záchokra irtó törvényt hoztak, nemsokára találkozhattak áldozataikkal a túlvilágon.

Azon Dezső, ki a királlyal ruhát cserélt, s kinek apja Dénes, egyike volt a Zách-család vérbíráinak, az oláhok kezébe jutva, éppen oly kínhalállal halt meg, mint a szerencsétlen Klára.

A király alig néhány embertől kísérve jutott vissza Temesvárra, honnan hadsereggel jött ki.

*

Néhány év múlva Károlynak apjánál nagyobb fia, Lajos e népet, mit előde fegyverrel nem tudott meghódítani, nagy szelleme erejével egy vércsepp kiontása nélkül tevé nemcsak alattvalóivá, hanem híveivé.