Dzsem herceg

A magyar történetekben alig fordul elő ezen név, pedig csak egy gondolaton, egy pillanaton múlt, hogy e névnél fogva a magyar és török egy nemzetté nem olvadt, s amilyen elfeleledett most a szerencsétlen Dzsem balsorsa, oly ragyogó, oly hírhedett lehetett volna annak szerencséje; és minden csak egy véletlen eseten függött, csak egy hajszálon, melynek kettészakadása ismét összezavará ama százágú gombolyagot, melynek világtörténet a neve.

Ezernégyszáznyolcvanegyben megtért atyái sírjába a nagy Mohammed, a szultánok legvitézebbike, harminckét évig dicsteljes uralkodója az ozman nemzetnek, ki Sztambult meghódítá, s vasbuzogánnyal kezében tördelé szét a keleti Róma dicsőségének szobrait, midőn az elfoglalt Konstantinápoly utcáin végighaladt.

Különös jellem volt Mohammed; belső világát senki sem volt képes kitanulni; mintha két lélek szorult volna belé; egyszer nemes szívű, másszor álnok, csalárd; szelíd az érzelgésig, majd kegyetlen, mint vérszomjú fenevad; a Mohammed név mellett, melytől remegni tanultak a népek, még egy másik neve is volt: Auni (a segítő). Mohammed volt a hős, a világreszkettető, Auni volt a költő, ki szerelmes verset írt és dalolt a hölgyek szép szeméről s a virágok nyílásáról. Azon költeményeket, miket a hárem virágai oly kedvesen énekelnek, a legnagyobb hadvezető írta, második Mohammed szultán.

E kettős lélek arcában is ki volt fejezve. Ötvenkét éves koráig életvidám fehérpiros színét orcájának egy ránc sem ékteleníté, de magas homlokának hidegsége zavarta e hatást. Orrát egy korabeli költő papagáj csőréhez hasonlítja, mely cseresnyén nyugszik, ezzel valami hízelgőt akar mondani; szemei szelídek és nyájasak voltak, de szemöldeinek hajlásában veszedelmes harag volt; ajkának mosolygása éltetett, de szava ölt.

Maga is jól tudá jelleme kettős alakját, s gondosan ápolta azt; midőn egy vezére titkait fürkészé, azt mondá neki: „Ha szakállamnak egy szála tudna arról, amit szívemben gondolok, kitépném azt és a tűzbe vetném.”

Két fia maradt a szultánnak, Bajazid és Dzsem, vagy mint a keleti költők örömestebb nevezik őt: Zizim.

Az apai kettős szellem e két fiúra látszott szállani, megosztva kétfelé. Zizim nemes szívű és szelíd, költői kedélyű ábrándos ifjú volt; vad, kegyetlen, hódításra vágyó Bajazid, és arcaik is akként öröklék apjuk vonásait; a rózsás tekintetet, a szelíd szemeket, a mosolygó ajkat Zizim, a haragos szemöldöt, az uralkodó homlokot, a sasorrt Bajazid.

Bajazid volt harmincöt éves, Dzsem alig huszonkettő, midőn Mohammed meghalt.

Nagyon távol laktak egymástól teljes életükben, sokkal távolabb, mint hogy egymást Mohammed életében kardjaikkal elérhették volna; amaz volt Kasztemuni, a régi Paphlagonia helytartója, ez Karamaniáé.

Amennyire megtanulta gyűlölni Bajazidot a nép, annyira szerette Dzsemet; lovagias alakja, nemes, derült kedélye minden szívet megnyertek számára, míg Bajazidra, sötét szemöldeivel, hideg, háborító arcával, melyet olykor hízelgésre kényszeríte, rettegve gondolt mindenki.

A megürült trón az elsőszülőttet illeté, ő öröklé a minden királyok királyának címét, s az ifjabb hercegre nézve a bátya uralkodásának kezdete volt a halálítélet. Az ozman státusbölcsészetnek legrégibb törvénye a testvérgyilkolás, mert az Alkorán szavai szerint „két kalifának nem szabad egy országban élni”.

A bátrak, a hősök, kik Dzsemet szerették, nem akarták engedni, hogy a hős ifjú oly nyomorultul elvesszen, egy elmés kifogást gondoltak ki Bajazid ellen:

„Nem Bajazid a trónra született herceg, mert az ő születésekor Mohammed még nem volt padisah, tehát Dzsemet illeti a trón.”

És amit mondtak, amellett kardot is húztak, kitűzték a zendülési zászlót, Dzsem fejére feltűzték a gyémántos surgudzsált, s lóra ültetve vitézeiket, megesküvének, hogy csak őt fogják szultánul ismerni és megvédeni.

A hős ifjú a lelkesült sereg élére állt s maga vezette azt bátyja ellen, ki Brussában várt reá hadaival.

Itt, az ozman birodalom régi fővárosa előtt ütközött meg a két sereg; a karamaniai hősök csodáit mutatták e napon a vitézségnek, Dzsem kardja előtt omlott az ellen, mint a virágos fű, s hívei diadallal harcoltak a hős mellett, ki úgy vívott, mint illett a hadsereg legjobb vitézéhez.

Bajazid serege elveszté a csatát, s Dzsem Brussa urává lőn.

A birodalom egyik fele övé volt már, a másik bátyjáé, csak egy szűk tengerszoros választá el őket. Nemsokára össze kellett érni kardjaiknak.

Ekkor egy tisztes ősz alak jelent meg Bajazid előtt, a hetvenéves fejedelmi hajadon, Seldzsukátun, első Mohammed leánya, ki annyi hosszú év alatt jó szelleme, tanácsadója volt az ozman fejedelmeknek. Fehér hajfürjeihez nem illet, hogy magát arcra vesse az ifjú szultán előtt, hanem megölelte őt és könnyekkel szemeiben kérte, hogy ne ontsa a rokon vért, vessen véget a harcnak, melyben akárki győz, mindig az ozman vesztett, s béküljön ki testvérével, hiszen mindegyiknek egy világrész jut osztályrészül, elégedjék meg Európával s engedje Dzsemnek Ázsiát.

A dölyfös Bajazid eltaszítá magától az ősz hercegnőt.

Az ozman fejedelmek nem ismerik rokonaikat másutt, mint a – sírboltban!

Egy második csata Janiser mellett föndönfutóvá tette Dzsemet: megveretve, elüldözve, néhány hívével futott Egyiptomba, s mint hírlék, vesztett csatája után Mekkába zarándokolt. Egy év múlva új sereggel jött onnan vissza; újra mosolyogni kezdett reá a harci szerencse, az első győzelmek után néhány tartományt kért bátyjától; az karddal felelt neki, s Zizim a véres csatából most egyes-egyedül futott el, bolyongva, üldöztetve a tengerpartig jutott; nyomában mindenütt vérszomjú ellensége; ott egy bárkát pillanta meg s nem gondolva reá, ki a hajó birtokosa, berohant abba és védelemért esedezett.

Az a rhodusi compthur hajója volt, a vitéz Aubusson lovagé, ki a Szent János vitézek élén hosszú harcot folytatott a török ellen, s most lábainál látta büszke Mohammed utódját, védelemért könyörögve. Megfogadta, hogy ki nem fogja adni ő, s midőn Dzsem üldözői a tengerpartra értek, már ekkor a hajó a parttól eltávozott, s Dzsem a hajó orrára állva, egy nyilat lőtt ki a partra, melyre búcsúszava volt írva Bajazidhoz:

Allah fizessen meg neked gyermekeidben!”

A legsúlyosabb átok, amit egy muzulmán a másikra mondhat. Bajazidnak nem volt bátorsága testvérét Rhodusból elhozni, a lovagok kardjai sok rossz lapot teleírtak már az ozman történetekben; sokkal célszerűbbnek találta szerződést kötni a lovagokkal, ötvenezer aranyat kapjanak azért, hogy testvérét fejedelemhez illően tartsák, ötvenezret, hogy el ne eresszék. Mindkét fél meg volt elégedve a szerződéssel. De volt egy harmadik is: a török nép maga, kinek beleszólalása volt. A basák elszörnyedtek, megtudva, hogy szultánjuk a három világrészen uralkodó török birodalmat adófizetőjévé tette egy maroknyi népnek, egy kolostori rendnek, melynek minden birtoka nem több egy szigetnél s szárazföldi zárdáinál.

A vén Ahmed, ki huszonnyolc év előtt első volt azok között, akik Konstantinápoly falaira hágtak, szemébe mondá a szultánnak, hogy a félholdat meggyalázta. A szultán nem merte őt nyíltan megöletni, hanem midőn hazament, útközben gyilkoltatá le egy néma eunuch által.

Ez időben a magyar trónon Mátyás ült, kit nagynak csak azért nem nevezett az utókor, mert sokkal szebb melléknevet tarta fenn számára: az igazságost.

A mozlimek sóhajtva tekintének az északi rokonokra, kik számra alig hatodrésze az ő népüknek, annyiszor harcoltak legjobb hőseik ellen diadalmas csatát, s kik most a vitéz, a nemes szívű fejedelem alatt országuk aranykorát élik, és egy nagy eszme keletkezett szívükben: ahelyett, hogy e két nemzet egymást rontsa, legyen egymás szövetségesévé.

Éppen hadait rendezé a hős király, midőn a törökök küldöttei hozzá érkeztek. Ugyanazon hősök, kik a Hunyadyak fegyvereivel találkoztak Belgrád alatt, Kossovánál, Várna mellett és a Kenyérmezőn, most hódolattal jelentek meg Hunyady János fia előtt, s felszólíták őt, hogy fogadja testvérül Dzsem herceget, s vigye őt be Sztambulba a szultáni trónra.

Mátyás messzeható lelke egy pillanatra átlátta az ebből támadó jövendőt.

Két szomszéd és rokon nemzet testvéri kibékülése.

Örök béke a keresztyén világ számára a törököktől.

Magyarország, mint az ozmán birodalom védura, jövő századok áldását nyerendé meg, a török birodalom pedig a korszerű művelődés, szelídebb erkölcsök befolyása által, lépést haladt volna a többi Európával; azon romlás helyett, mit később az elvadult ozman faj a meghódított Magyarhonra hozott, ez árasztott volna arra megfordított viszonyban éltető áldást.

Mindezt jól látta Mátyás, és elfogadá Zizim ajánlatát.

Helyeslé azt a pápa és világi fejedelmek mind.

Dzsem szelíd volt és műveltségre képes, Mátyás hatalmas és lélekerős: egy csepp vért sem kellett volna többet ontani Európának amiatt, hogy a török barbarismus ellen műveltségét védje; a műveltség hódította volna meg e fajt és testvére leendett az a magyarnál fogva a többi népeknek; többé nem vívott volna a félhold a kereszttel csatát, ha két oly fejedelem, mint Mátyás és Zizim népeiket egy célra vezérfik.

Másfél századdal előbbre volna most a világ.

Csak egy hajszál, csak egy kiszámítatlan gondolat tartá még.

S mi volt e véletlen gondolat?

Az, hogy a Johannita vitézek ötvenezer aranyat kaptak Bajazidtól, hogy Dzsemet ki ne adják Mátyásnak. És a lovagok az ötvenezer aranyat jobbnak találták ma, mint az egész világ boldogságát a jövő században, mint Európa nyugalmát, mint az emberiség művelődését, mint a világbékét és saját szerzetük jövőjét; elzárták az áldást a világtól!

Mátyás nagyszerű terve semmivé lett, de lelkében oly erős volt már azon eszme, hogy a magyar és török fajnak nem kellene egymást pusztítani, hogy többé sem a pápa, sem az európai hatalmak rá nem bírhatták, hogy a mozlimek ellen hadat vezessen, s midőn nemsokára maga Bajazid ajánlá neki a békét, Mátyás elfogadta azt: ha Bajazidé helyett Dzsem békülő jobbja lett volna az, a béke hosszabb és boldogabb leendett.

A boldogtalan Dzsemet később Franciaországba vitték, a Dauphiné rideg bércei közé, ott sírta el dicsőségről szőtt álmait s a szép idegen virágszál, Sassenage Ilonka iránti szerelmét magasztos verseiben.

A költészetet ő öröklé Mohammedtől, kit Auninak is neveztek.

Végre Ince pápa váltotta őt magához s úgy bánt vele, mint fejedelemmel és fiával; de utána következett Borgia Sándor s Dzsemnek meg kelle ismerkednie a hírhedett fehér porral, mely a Borgiák találmánya volt. Lassan emésztő halállal múlt ki. Hamvait Brussába viteté hajón Bajazid, s őseihez temetteté el. – Az ozman fejedelmek csak a sírboltban ismernek rokont. – Ugyanazon hajó, mely Dzsemet elszállítá, Borgiának háromszázezer aranyat hozott Bajazidtól. Ez volt Dzsem ára.

Amit Zizim testvérének jósolt a kilőtt nyílra írva, beteljesült rajta. Három fia volt; kettő egyenként feltámadt ellene, egyiket megfojtatá, a másikat megmérgezé. De a harmadik, Szelim kétszer megveretve apjától, harmadszor megbuktatá őt, és letaszítá trónjáról. A trónvesztett szultánok pedig nem szoktak sokáig élni. Borgia fehér porából az ő számára is maradt még.

Bajazid éltében mind összegyűjté azt a port, ami saruin és ruháin ragadt, midőn a keresztyének ellen harcolt, s meghagyá, hogy halálakor e port hintsék arcára, mely által sírja illatosabb leend Arabia fűszereinél. Így történt.

Bajazid elfeledve alszik ősei sorában. Nevét nem említik a hősök között; míg Dzsem, a költő, örökké él a nép ajkán, s dalait éneklik az arab leánykák.

A világszellem pedig azóta is keresi a gombolyag fonalát, melyet Mátyásnál elszalasztott, a török és keresztyén világ viszonyaira nézve – vajon megtalálja-e valaha?


VisszaKezdőlapElőre