** orvos, egyike fővárosunk leghíresebb műtőinek, egy reggel korán, még fel sem volt öltözve, egy sietséges látogatást lőn kénytelen elfogadni; az előszobájában várakozó férfi azt üzente be az inastól, hogy rá nézve veszélyes a késedelem, rögtöni segélyre van szüksége.

Az orvos hirtelen hálóköntöst kapott magára, s bebocsátá a sietőt.

Előtte egészen idegen férfi volt az, külsejéről, modoráról ítélve a legjobb körökhöz tartozó. Sápadt arcán testi-lelki szenvedés látszott, jobb keze selyemkendővel volt felkötve a nyakába. Bár vonásait erőszakolni tudta, nem óvhatta meg magát, hogy néha egy-egy fájdalmas szisszenés ne hagyja el ajkait.

– Kegyed ** orvos úr? – kérdezé a tudorhoz lépve, elgyöngült tompa hangon.

– Igen, uram.

– Megbocsát, hogy személyesen nem ismerem. Nem lakom Pesten, faluról jövök, csak híréből tisztelem. Nem mondhatom, hogy örülök a szerencsének megismerhetni, mert rám nézve semmi kellemes sincs benne.

Az orvos látta, hogy látogatója alig áll a lábán, s leültette pamlagára.

– Fáradt vagyok; egy hete már hogy nem aludtam. A jobb kezemen támadt valami, nem tudom mi. Tán pokolvar vagy rákseb; eleinte csak sajgott, később folytonosan égetni kezdett, legkisebb szünet, vagy enyhülés nélkül, mindig erősebben, gyilkosabban. Minden háziszert, kuruzslást megpróbáltam ellene, semmi sem használt; majd nyilallni, lüktetni kezdett kegyetlen kínokkal. Végre nem állhattam ki, kocsira ültem, feljöttem kegyedhez, hogy égesse vagy vágja ki, mert ha még egy óráig kell viselnem, elkárhozom vele.

Az orvos vigasztalá, hogy nem szükség itt mindjárt a késhez folyamodni, lehet, hogy oszlató, vagy gyűjtő szerek is megorvosolják a bajt.

– Nem, nem, uram! Semmi tapasz, semmi enyhítő szer, nekem kés kell; egyenesen azért jöttem, hogy kivágassam azt a fájdalmas részt magamból.

Az orvos kérte, hogy engedje látni kezét; mire a szenvedő fogcsikorgató kínnal nyújtá oda bepólyált kezét az orvosnak, ki nagy óvatosan kezdé lebontogatni a pólyákat arról.

– Azonban kérem önt, tudor úr, hogy azon, amit látni fog, meg ne ütközzék. Bajom oly csodásan rendkívüli, hogy az önt meg fogja lepni, de kérem, hogy ne ütközzék meg rajta.

** orvos biztosítá az idegent, hogy ő igen erős szívű, hozzá van mindenhez szokva, s nem szokott semmin megütközni. Azonban mégis megdöbbent, s ijedten ejté el a kezet, midőn lebontá róla a takarót – mert azon nem látszott semmi seb: tiszta volt, mint más kéz.

A szenvedő feljajdulása, ki elbocsátott kezét baljával tartá fel, tanúsítá azonban, hogy az idegen nem tréfálni jött ide, de valóban szenved.

– Hol fáj önnek?

– Itt, uram – szólt az idegen, keze fején azon helyre mutatva, hol két főér elválik egymástól, s szinte végigborzongott egész teste, midőn az orvos gyöngén kémlelve tette oda ujja hegyét.

– Itt fáj önnek?

– Irtózatosan.

– Érzi a nyomást, ha ujjamat ráteszem?

A férfi nem tudott felelni, de a könny kicsordult szeméből, úgy fájt neki.

– Csodálatos. Én ezen a helyen nem látok semmit.

– Magam sem. És mégis oly irtózatos fájdalmat érzek ott, hogy szeretnék fejemmel a falnak rohanni.

Az orvos nagyító üveget vett, vizsgálódott, fejet csóvált.

– Ez a bőr ép, eleven. Az erek működnek benne, semmi gyulladás vagy rákdaganat alatta, egészen olyan, mint másutt.

– Én mégis azt hiszem, hogy valamivel pirosabb ott.

– Hol?

Az idegen irónt vett elő a tárcájából, s körülkerített egy félkrajcár nagyságú helyet kezén vele: „itt”.

Az orvos ránézett. Azt kezdte hinni, hogy betege elmekóros képzelődésben szenved.

– Maradjon ön itt, majd néhány nap alatt segíteni fogok rajta.

– Nem várhatok. Ne higgye uram, hogy én bolond, őrült képzelődő vagyok. Ebből engemet ki nem gyógyít. Nekem ez az irónnal körülkerített hely pokolbeli fájdalmat okoz, s én azért jöttem ide, hogy ön azt messe ki innen.

– De én azt nem fogom tenni – szólt az orvos.

– Miért nem?

– Mert önnek a keze ép, azon a helyen annyira nem látok bajt, mint saját kezemen.

– Ön csakugyan azt látszik hinni, hogy én tébolyodott vagyok, vagy tréfálok – szólt a beteg; azzal elővett tárcájából egy ezer pengő forintos bankjegyet, s letette az orvos asztalára. – Ím lássa, uram, hogy én nem akarok gyermekeskedni, s a szolgálat, amit öntől kívánok, rám nézve elég fontos és szükséges. Én kérem, hogy vágja ki ezt a helyet a kezemből.

– Én pedig azt mondom önnek, uram, hogy ha a világ minden kincsét nekem adná, sem bírna rá általa, hogy valakinek az ép testét betegnek nézzem, s kést vágjak bele.

– Miért nem?

– Mert az orvosi tudományomat és hitelemet hozná kétségbe; az egész világ azt mondaná ön felől, hogy idióta volt, énfelőlem pedig vagy azt, hogy lelkiismeretlen voltam azt hasznomra fordítani, vagy hogy tudatlan voltam észre nem venni.

– Jó; akkor hát legalább egy szívességet tegyen ön meg velem. Én magam is képes vagyok ezt a műtételt véghezvinni magamon. Kissé ügyetlen ugyan a bal kezem hozzá, de az nem tesz semmit. Annyit tegyen meg ön, hogy ha a műtételt végbevittem, a seb további bekötéséről gondoskodik.

Az orvos bámulva látta, hogy a különös ember csakugyan komolyan veszi a dolgot, leveti kabátját, felgyűri karjáról az inget, s tollkését bal kezébe fogja.

Egy pillanat, s a tollkés mély vágást csinált a bőrben.

– Megálljon – kiálta az orvos, ki megijedt, hogy a szenvedő ügyetlenségből valami életérbe talál belevágni –, ha csakugyan múlhatlannak találja ön a műtételt, ám legyen.

Azzal elővette műtőkését, s a férfi szenvedő kezét tenyerébe fektetve, kérte őt, hogy forduljon félre. Némely emberre nagyon szokott hatni, ha saját vérét látja.

– Szükségtelen. Majd inkább mutatni fogom, hogy meddig menjen ön a késsel.

És valóban, az idegen egész hidegvérrel nézte végig a műtételt; maga mondogatta, hogy meddig terjedjen a metszés, kinyitott keze meg sem mozdult az orvos kezében, s midőn a kerek folt ki lett vágva, nagyot fohászkodott, könnyebbülten, enyhén, mint akinek ez igen jólesett.

– Nem égeti önt semmi itt többé? – kérdé az orvos.

– Minden megszűnt – szólt az idegen, és még mosolygott is. – Tökéletesen vége a fájdalomnak. Mintha ketté volna vágva. Ez a kis fájdalom, amit a vérzés okoz, olyan az elébbire, mint a hűsítő szellő a pokolbeli hőség után. Valóban jólesik, hogy így látom folynia véremet. Csak engedje ön folyni. Nekem igen-igen jólesik.

Az idegen valódi gyönyörrel látta a sebből elfolyó vérét; az orvosnak komolyan kellett őt erőszakolni, hogy engedje azt végre elállítani és a sebet bekötni.

Azalatt, míg a bekötés készen volt, az idegen arca egészen átváltozott. Az elébbeni kínlódó kifejezés helyett nyugodt, kedélyes tekintet mosolygott le az orvosra; megtért életkedv látszott az elébb elmérgesedett fanyar vonások helyén; a homlok kiderült, az arca színe visszatért, az egész ember szemmel látható változáson ment keresztül.

Mikor az orvos jobb kezét ismét felköté nyakába, a szabadon maradt ballal forróan megszorítá az orvos jobbját, s meleg, szíves hangon mondá neki:

– Fogadja ön legőszintébb hálámat ezért. Ön valódi jót tett velem. A csekély viszonzás részemről éppen nem áll arányban a nagy szolgálattal, amiben ön részesített, azonban egész életemben találni fogok módot kötelezettségemet leróhatni ön iránt.

Az orvos azonban éppen ellenkező véleményben volt, s nem akarta elfogadni az idegentől asztalára tett ezer pengőt, ki viszont elhátrált előle s, végre, látva, hogy az orvos mindjárt megharagszik, azt mondta neki, hogy adja tehát valami kórházra, s azzal szépen eltávozott.

** még azután néhány nap meglátogatta őt vendéglői szállásán, hol az idegen addig maradt, míg sebe tökéletesen behegedt, ami legkisebb akadály nélkül megtörtént, s azalatt alkalma volt felőle meggyőződhetni, hogy egy igen művelt, okos emberrel van dolga, aki sokoldalú műveltséggel és helyes világnézetekkel bír, s amellett, hogy vagyonilag előkelőnek mondható, egyszersmind kitűnő hivatalos állást foglal el, s legkisebb nyoma sincs rajta többé ama láthatatlan seb eltávolítása után semmi lelki vagy testi kórnak.

A férfi, sebe teljes begyógyulása után, ismét hazament békével a maga falusi lakhelyére.

Mintegy három hét múlt el azután, midőn egy reggel, ismét oly szokatlan korai órában, jelenté az orvos szolgája ama különös idegen urat, ki a minap még az inasnak is egy aranyat adott eltávozásakor.

Az idegen, kit az orvos sietett elfogadni, ismét felkötött kézzel jött be a szobába, s arcvonásai a kíntól az ismerhetetlenségig el voltak torzítva.

Midőn kínálást nem várva leroskadt a karosszékbe, nem bírt magának parancsolni többé; elkezdett nyögni, s szótlanul nyújtá kezét az orvos elé.

– Mi történt? – kérdé ez megdöbbenve.

– Nem vágtuk ki elég mélyen a minap – lihegé érctelen hangon a beteg. – A fájdalom újra visszatért; kegyetlenebbül éget, mint azelőtt. Egészen odavagyok bele. Karom meg van merevedve a kín miatt. Nem akartam önt fárasztani másodszor, tűrtem, azt hittem, hogy lassanként majd a szívig, vagy a főig terjed a rejtélyes lob, s véget vet az egész nyomorú életnek, de az nem történik meg. Az egész fájdalom nem terjed túl azon a kis körülkerített helyen; de ott oly kín van, oly kimondhatatlan kín! Tekintsen ön az arcomra, és látni fogja rajta.

A férfi arca olyan volt, mint a viasz, s a hideg veríték izzadt homlokán.

Az orvos kibontá a bepólyált kezet. A műtét helye szépen be volt hegedve, ép, új bőr képződött fölötte, az egész kezében egy ér sem látszott nyugtalannak, a beteg ütere nyugodtan vert, minden láz nélkül, míg annak minden tagja reszketett.

– Ez a csodákkal határos! – szólt elbámulva az orvos. – Ez eset túlmegy minden eddigi tapasztalásomon.

– Csoda, rémséges csoda ez, orvos úr. Ne kutassa, ne fürkéssze az okát, hanem szabadítson meg e kíntól; vegye műszereit és vágja mélyebbre a sebet, szélesebb körben; ez egyedüli menekülésem.

Az orvos kényszerülve érzé magát betege kívánatát teljesíteni. Másodszor is véghezvitte rajta a műtétet, most még mélyebben eresztve a kést, s látta másodszor is azt a csodálatos könnyebbülést betege arcán, azt a gyönyörködő kíváncsiságot, midőn vérét bőségesen szemlélte omlani, s midőn újra beköté annak kezét, szemlátomást elmúlt a beteg arcáról ama halotti viaszsápadtság s eleven szín tért vissza rá, anélkül azonban, hogy az életvidám mosolygás helyreállna azon. – Ezúttal szomorúan köszöné meg a jó szolgálatot.

– Köszönöm, orvos úr. Most nem fáj ismét semmi. Néhány nap alatt majd beheged a seb. Azonban ne ütközzék ön meg, ha egy hónap múlva ismét itt fog látni.

– Ah uram, verje ön ki fejéből ezt a gondolatot.

– Én bizonyosan tudom, hogy egy hónap múlva megint ki fog újulni az égető kín – szólt az idegen levert kedéllyel. – No, de amint végezve van felőlem. A viszontlátásig.

Az orvos közlé több pályatársával e csodás kóresetet, kik mind különböző véleményt mondtak felőle, anélkül, hogy valaki teljes magyarázatát bírná adni.

A hónap vége felé aggodalmasan leste **, ha nem jelentkezik-e nála újra a különös beteg; azonban a hónap szerencsésen elmúlt, s a rejtélyes beteg nem tért vissza.

Azután még egy pár hét folyt le; akkor egy levelet kapott az orvos betege lakhelyéről.

Felbontá; látta az aláírásról, mely a sűrűn teleírt lap végén állt, hogy azt betege saját kezével írta, miből azt az örvendetes dolgot kezdé gyanítani, hogy az elébbi fájdalom nem tért vissza, mely bizonyosan gátolta volna az írásban.

Ez volt a levélben:

„Tisztelt tudor úr. Nem akarom önt és az orvosi tudományos búvárlatot kétségbe hagyni azon különös baj titka felől, melyet nemsokára magammal viszek a sírba vagy talán még máshova is.

Leírom önnek rettentő betegségem keletkeztét. Egy hét óta már harmadszor tért az vissza, s ezúttal nem akarok ellene tovább küzdeni. Most úgy vagyok képes e sorok írására, hogy enyhítő borogatásul égő taplót rakok a fájó részre, s azalatt, míg a tapló elég, nem érzek nagyobb fájdalmat, mint amit ez okoz. Ez pedig csak tréfa.

Én igen boldog ember voltam még félév előtt. Jövedelmemből gondtalanul éltem, jó barátságban voltam az egész világgal, s tudtam mindennek örülni, amiben az ember harmincöt évvel örömet talál. Egy évvel ezelőtt megházasodtam. Szerelemből választottam. Egy igen szép, művelt és jószívű leánykát vettem el, ki társalkodónő volt egy szomszéd grófnőnél. A vagyontalan leányka nem csupán hálából, hogy általam úrnővé lett, de valódi gyermeteg szeretetből ragaszkodott hozzám. Fél év úgy telt el tőlem, hogy egyik napomat boldogabbnak találtam, mint a másikat. Ha némelykor el kellett távoznom jószágomról a székvárosba, nőmnek azalatt nem volt nyugta otthon, néha egy mérföldig elém gyalogolt az úton, melyen várt, s ha elkéstem, egész éjjel le nem feküdt, rám várva; ha pedig nagy unszolásra néha el tudták csalni régi úrnőjéhez, ki most is nagyon szerette, onnan rendesen még aznap visszasietett, semmi hatalom nem volt képes őt fél napnál tovább ott tartani, s utánam való búslakodásával elrontotta a mások jókedvét. Irántami gyöngédsége annyira ment, hogy lemondott a táncról, nehogy más férfi kezét legyen kénytelen megfogni az enyém helyett, s sírva fakadt, ha valamelyik dandy szépeket mondott neki. Egyszóval én egy ártatlan gyermeket bírtam nőül, akinek nem volt más gondolatja, mint én, aki még azt is meggyónta nekem, mint nehéz vétkét, ha álmában nem énrólam álmodott.

Én nem tudom, micsoda démon volt az, ami egyszer azt sugdosta fülembe, hogy – hátha ez mind csak tettetés? Az ember olyan bolond, hogy szereti a legnagyobb boldogság közepett a gyötrelmet keresni.

Volt nőmnek egy kis varróasztala, melynek fiókját rendesen be szokta zárni. Ezt én többször vettem észre. Soha benne nem felejtette a kulcsot, és soha nyitva nem hagyta a fiókot.

Ez a gondolat engem gyötreni kezdett. Mi lehet ott, amit előlem rejt? Meg voltam bolondulva. Nem hittem ártatlan arcának, tiszta szemeinek, ölelésének, csókjainak. Hátha ez mind csak ámítás?

Egy napon ismét eljött érte a grófnő, s nagy kéréssel, könyörgéssel rávette, hogy töltse nála a napot. Jószágaink nehány órányira voltak egymástól, s én megígértem nőmnek, hogy magam is utánamegyek.

Alig robogott ki a hintó udvaromból, én előszedtem minden kulcsot, ami házamnál volt, s sorra próbálgattam vele a fiókocska zárát. Egy végre felnyitotta.

Meg voltam döbbenve, midőn a fiókot kihúztam, mint aki először lop életében; én tolvaj voltam, zárfeltörő tolvaj, ki egy gyönge asszony titkait jön megrabolni.

Kezeim reszkettek, midőn óvatosan, egyenként szedtem fel a tárgyakat, nehogy a rendetlen dúlásból észrevehető legyen, hogy ott idegen kéz kutatott; keblem el volt szorulva, szinte megfulladtam bele… Egyszer egy csomó csipke alatt egy köteg levél akad kezembe. Mint a villám, úgy lövellt bennem valami végig fejemtől szívemig; oh ezek olyan levelek, minőket első tekintetre meg lehet ismerni! Szerelmes levelek…

A levélcsomag ezüstszegélyű rózsaszín szalaggal volt átkötve.

Midőn a szalaghoz nyúltam, eszembe jutott, hogy illik-e ez. Becsületes emberhez illő munka ez? Felesége titkait elorzani; titkokat, mik leánykorára tartoznak. Felelős-e ő énnekem azokért a gondolataiért, mik akkor támadtak, midőn még nem volt az enyém? Lehetek-e én féltékeny azon időkért, midőn még engem nem ismert? Hihetőleg neki is voltak előttem ábrándjai: vétek-e az? Bűnt ki tehetne fel róla? De én képes voltam róla föltenni. Egy gondolat azt súgta lelkembe, hogy hátha e levelek már akkoriak, midőn jogom volt minden gondolatához; midőn féltékeny lehettem még arra is, hogy miről álmodik, midőn már az enyém volt. Felbontottam a szalagot. Nem látott senki; még tükör sem volt felém fordulva, hogy magam előtt piruljak. Egyik levelet a másik után bontottam fel és olvastam végig…

Oh, az irtózatos óra volt nekem.

Mi volt e levelekben? A legundokabb árulás, amit valaha férfi ellen elkövettek. Egy legközelebbi jó barátom írta azokat, és milyen hangon? Minő feljogosított szenvedéllyel, szerelemmel; hogy beszélt benne titoktartásról, esztelen férjről, hogy adta a tanácsokat, mit tegyen a nő, hogy férjét elámítsa; és ezek a levelek mind-mind azon idő óta keltek, hogy én nős voltam és olyan boldog. Nem szólok önnek arról, amit éreztem. Az olyasvalami volt, mint aki halálos méregtől részegült meg. Én az utolsó cseppig kiittam ezt a mérget. Elolvastam a leveleket egyenként mind. És azután megint összehajtottam rendben, s átkötém a szalaggal, eltakartam a csipkékkel, s becsuktam a fiókot.

Tudtam, hogy ha én délig nem megyek nőm után, estére ő fog hazajönni a grófnétól. Úgy lett. Oly sietve ugrott le a hintóról, úgy futott elém, ki a tornácon vártam; úgy ölelt, csókolt és boldog volt, hogy ismét mellettem lehet. Én semmit sem engedtem észrevenni magamon. Együtt beszélgettünk, vacsoráltunk, s mentünk külön hálószobáinkba aludni. Én nem hunytam le a szememet, ébren olvastam minden órát. Mikor az első negyedet ütötte éjfél után, felkeltem, és átmentem az ő hálószobájába. Úgy feküdt szép szőke feje a fehér vánkosok között, mint ahogy a kis angyalokat festik a fehér felhők közé. Milyen rút hazugság a természettől ilyen ártatlan vonásokat adnia bűnnek! Elvoltam határozva, makacsul, mint egy őrült a maga rögeszméjében. A méreg keresztül-kasul ette magát lelkemen. Csendesen odatettem jobb kezemet fehér nyakára, s azzal hirtelen összeszorítottam azt. Ő egy percre felnyitotta nagy, sötétkék szemeit, s bámulva tekinte rám, azután lassan lecsukta azokat ismét és meghalt. Meghalt anélkül, hogy védte volna magát ellenem; olyan csendesen, mint egy álom. Még akkor sem haragudott rám, midőn megöltem. Egyetlen vércsöpp jött ki szájából, mely kezem fejére esett – ön jól tudja, hogy hová –, azt is csak reggel vettem már észre, midőn megszáradt rajta. Minden felötlés nélkül eltemettük, pusztán laktam, ki ellenőrködött volna felettem? Nem voltak sem rokonai, sem pártfogói, akik kérdést tettek volna miatta, s én készakarva elkéstem a halotti meghívó jegyekkel, hogy ismerőseim ne jöhessenek el idejére.

Midőn visszatértem a sírboltból, legkisebb terhet sem érzék szívemen. Kegyetlen voltam iránta, de megérdemelte. Nem utáltam; el tudtam felejteni. Nem gondoltam rá. Soha gyilkosságot kevesebb lélekmardosással nem követett el ember, mint én.

Midőn kastélyomba értem, éppen akkor hajtatott oda a grófnő is, kit többször említék. Intézkedéseim szerint ő is elkésett a temetésről, s látható felindulásban volt, midőn meglátott. A rémület, a részvét, a fájdalom, vagy nem tudom én mi, összezavarták szavait, úgyhogy azt sem értettem, miket mond el vigasztalásomra. Hallgattam is én azokra! Kellett is nekem a vigasztalás! Nem voltam én szomorú. Végre azonban bizalmasan megfogá kezemet, s félig súgva mondá, hogy egy titkot kénytelen discretiómra bízni, s felteszi rólam, hogy mint gavallér ember nem fogok azzal visszaélni. Ő egy csomag levelet adott át nőmnek megőrzés végett, miket természetüknél fogva nem tarthatott odahaza; azokat adjam neki vissza. Én éreztem, hogy kétszer, háromszor valami hideg borzongás futott át testemen tetőtől talpig e szavakra. Látszólagos hidegséggel azt kérdém tőle, hogy mi volt azon levelekben? – A nő megrezzent e kérdésemre, s azt felelé hevesen: »Uram, az ön neje nagylelkűbb volt, mint ön; mert midőn elvállalá irataim megőrzését, nem kérdezte, mi van bennük, sőt szavát adta, hogy beléjük nem fog pillantani, s én bizonyos vagyok felőle, hogy nem is nézett beléjük soha, mert ő nemes lélek volt, aki önmaga előtt szégyenlette volna adott szavát titokban megszegni.« – »Jól van, mondám; miről ismerek azon csomagokra?« – »Ezüst szegélyű rózsaszín szalaggal vannak átkötve.« – »Fel fogom keresni.« Azzal fogtam nőm kulcsait, s elkezdtem keresni a csomagot, amiről jól tudtam, hogy hol van. Nagy nehezen kellett ráakadnom. »Ez-e az?« – szóltam odanyújtva azt a grófnőnek. »Igen, igen! Lássa ön, még most is úgy vannak összekötve, ahogy én csináltam a szalagon a csokrot: derék neje sohasem bontotta azt fel.« Nem mertem szemeimet felemelni hozzá; féltem, hogy kiolvassa belőlük, hogy de igen, én felbontottam azt, és még valami mást is. Röviden búcsút vettem tőle és kimentettem magamat, hogy félrevonulhassak. A grófnő újra hintajába ült és hazament. Neki igaza volt. Durva, kicsapongó férje volt szegénynek. Ha én olyan lettem volna, én is megérdemleném, hogy olyan nőm legyen. Oh, de az én nőm ártatlan angyali lélek volt, aki férjét még akkor is szerette, midőn az őt meggyilkolá. Nem emlékezem már rá, hogy mit cselekedtem az első órákban, csak annyit tudok, hogy mikor iszonyatosan eszmélni kezdtem, odalenn voltam a sírboltban, nőm koporsója előtt. Annyira még nem voltam őrült, hogy fel akarjam őt ébreszteni, de annyira már igen, hogy elkezdtem beszélni hozzá. Azt hittem, hogy ő azt hallani fogja. »Amilyen igazán szerettél engemet valaha, amilyen igazán szeretsz még halálod után is, tedd velem azt az irgalmat, hogy állj rajtam bosszút ebben az életben. Ne halaszd bűnhődésemet a túlvilágra, szenvedtess meg itt, kínozz meg, ölj meg. Ne várj reám a halál után a bosszúállással!« Ilyen őrjöngéssel beszéltem a néma hamvakhoz, s ott egyszerre az álom vagy talán az ájulás elnyomott. Csak azt tudom, hogy elkezdtem álmodni. Láttam, hogy felnyílik csendesen az előttem levő koporsó teteje, s a benne fekvő halott halkan felemelkedik abból. Én ott feküdtem mereven a ravatal előtt, kezemet a koporsó szélére téve, s arra nyugtatva fejemet. A halott ajka halovány volt, de egy piros vércsöpp függött rajta. Lassan odahajolt hozzám, felnyitá szemeit, miként utolszor, s megcsókolta kezemet, s a vércsepp ismét ottmaradt ajkáról; azzal ismét lehunyta szemeit, visszafeküdt hideg vánkosára, a koporsófödél újra rácsukódott. Nemsokára éles fájdalom költött fel aléltomból, mint a skorpiócsípés; sietve mentem fel a szabadba, korán reggel volt, senki sem vett észre. A vércsepp nem volt kezemen, sem semmi jele a fájdalomnak és mégis úgy égett ott, mintha edző méreg marná bele magát. Ez a fájdalom óráról órára nőtt és soha szünetet nem tartott. Néha aludtam is vele, a fájdalom teljes öntudatával. Senkinek nem panaszkodhattam: úgysem hitte volna senki, amit mondok. Ön tanúja volt, hogy mit kelle szenvednem, s mennyire megenyhült égető kínom mindkét műtét után, mely a csepp helyét eltávolítá kezemből. Azonban amint behegedt a hely, a kín is kiújult; most már harmadszor ostromol, s nekem nincs erőm tovább küzdeni ellene. Egy óra múlva meghalok. Az a gondolat vigasztal, hogy miután ő bosszút állt rajtam itt, amott túl talán meg fog bocsátani. Köszönöm önnek szíves szolgálatait irányomban. Áldja meg értük az Isten.”

*

Pár nap múlva a hírlapokban lehete olvasni, hogy **, egyike leggazdagabb urainknak, agyonlőtte magát. Némelyek azt mondták: felesége utáni bánatában, jól értesültek egy gyógyíthatatlan sebet adtak okul, a legokosabbak azt mondták: monomániában szenvedett, s csak képzelte a kínzó sebet, melyet nem tudtak kigyógyítani.