Születtem. És akkor nagyon kicsiny valék. A háznál, melyben laktam, egy kis kétlábú állat is élt, amelyet kisúrfinak neveztek. A kisúrfiak rendesen szeretni szokták a kiskutyákat, míg mindketten meg nem nőnek. Így történt velünk is. Amennyire visszaemlékezem gyermeknapjaimra, a kisúrfi mindig az én szobámban lakott; ő ugyan azt hitte, hogy én lakom az övében, de erről már bizonyost nem mondhatok, miután azt sem tudom határozottan, vajon az ember, kit a háznál instructornak hívtak, voltaképpen engemet nevelt-e, vagy a kisúrfit. Elég az hozzá, hogy nekem egy kis hímzett kosárkában kellett aludnom, ameddig tudniillik belefértem; kezdének azonban tagjaim veszedelmesen növésnek indulni. Gazdám parancsolni tanult, én szolgálni, őt az üléssel, engem a két lábon állással kínzottak. Gazdámat Emilnek, engem Paminának hívtak.

Egy napon a kisúrfiról lehúzták a szép ruhákat, s velem együtt kivetették a házból. A kisúrfi papája megtudta, hogy a kisúrfi mamája kívüle mást is szeretett; az asszonyság megszökött a háztól, az úrfit pedig elverék onnan. Ez rossz divat; nálunk a szülék nem ily scrupulosusok.

A kisúrfinak semmije sem maradt, csak én. A cselédek, kik még tegnap cukorsüteményekkel tömtek, ma kirugdostak az ajtón, mintha az én anyámra is sült volna ki valami.

A kisfiú sírva-ríva bolyongott azután az utcán, sem dolgozni, sem koldulni, sem lopni nem tanították, egész nap nem ettünk semmit, este összebújtunk egy szemétdomb mellett, ott töltöttük az éjszakát. Másnap megtalált bennünket egy emberséges juhászgazda; az hazavitt a tanyájára, jól tartott bennünket szalonnával és fekete kenyérrel, s minthogy neveink nem tetszettek neki, a gazdámat elnevezte Bandinak, engem pedig Bodrinak; s valánk azontúl juhászbojtár és juhászkutya.