Bécsben, ezelőtt néhány évvel, a farsang alatt történt ez a furcsa eset. Valóban furcsának kell neveznem, ez az illő mellékneve, mert egyrészt nagyon tréfás, másrészt meg nagyon különös.

Előkelő urak bált adtak és táncoltak. Ebben még semmi rendkívüli sincsen. A táncolók között volt egy szép halvány baronesse, fiatal tizenhat esztendős leányka. Hogy honnan tudom ilyen bizonyosan hány esztendős, azt majd néhány sorral alább megmondom. Oh, énnekem igen hiteles bizonyítványom van erre. „Schwarz auf Weisz”, ahogy Bécsben mondják. Ebben az esetben „Weisz auf Schwarz”.

A baronesse neve nem tartozik a dologra, valamint a többi szereplőké sem. Elég azt tudni, hogy mi történt.

Az egész finom világ azt tartotta, hogy a baronesse igen szépen táncol. Nagy bájjal a franciát, nagy hévvel a lengyelt, tündéri könnyűséggel a walzert.

Azután azt is beszélték, hogy olyan karcsú termete nincs senkinek, mint neki, arasszal át lehet érni a derekát. Mindez nem titok, szabad volt tudni akárkinek.

Egyebekre nézve pedig a baronesse igen szép és szeretetre méltó volt, s minthogy méltó volt rá, szerették is, és éppen jegyben járt egy derék, fiatal huszárkapitánnyal, aki nem volt ugyan magas származású és amellett szegény legény volt is, de azért, mint nemes szívű derék ember, megnyerte szívét a fiatal gazdag hölgynek, kinek nem élt sem atyja, sem anyja, s kezével szabadon rendelkezett; aztán a baronesse elég gazdag is volt. Akárkire nézve jó parti; a kis huszártól elegen is irigyelték.

Abban az említett bálban rózsaszín öltönye volt a baronesse-nek, fehér gyöngyvirág díszítménnyel, hajában piros rózsák voltak, mellcsatja egy rubinokból alkotott virág. Azért írom le olyan körülményesen egész öltözetét, mert arca is olyan szép piros volt, s aztán lesz még arról valami kérdés.

Az első walzernél egy fiatal dandy felkérte őt egy táncra. Kitűnő ifjú volt a társaságban; ő volt az Adonis, a bálkirály; szebb barkót képzelni sem lehet, mint az övé.

A baronesse elindult vele; csak úgy repültek, mint két tündér, kiket Strauss hegedűje megbűvölt.

A táncterem jó hosszú; azt szép munka egyszer körültáncolni. Az Adonis és táncosnéja kétszer megtették ezt a körutat pihenés nélkül. Ez már bravour: ez hősi tett és valóban bámulatra méltó. Mikor másodszor visszatértek a baldachinhoz, honnan a baronesse elindult, ő meg akarta köszönni táncosának a fáradságot, de az nem bocsátá.

– Óh nem, baronesse – súgá neki –, három a tánc.

S azzal továbbrohant a tündérkaréj, egyik keringő pár a másikat üldözve, lihegő kebellel, izzadt homlokkal, káprázó szemekkel; az Adonis és a baronesse repültek a viharhajtotta sorban.

Mikor aztán harmadszor is visszatértek a baldachinhoz, a baronesse csak összerogyott, és aztán nem is kelt fel többet. Meg volt halva; de olyan szépen meg volt halva, mintha egy esztendeig készült volna hozzá.

Rózsaszínű táncruhában, piros rózsákkal a fejében, a legszebb viaszsárga halott, amilyent csak valaha egy táncteremben láttak.

Persze hogy azért nem lett vége a bálnak. Harmadnap a baronesse-t eltemették; a koporsó a bizonyságom, hogy tizenhat éves volt; fekete bársonyra ezüst szegekkel úgy volt az kiverve.

Az Adonist ez az eset arra a farsangra minden versenytársa fölé emelte; ő lett a lyon-királya a jó társaságoknak; mindenki iparkodott ismeretsége után, a delnők törték magukat érte, hogy vele táncolhassanak, szalonjaikba megnyerhessék –, liaisonokat kezdhessenek vele stb.

Hogy is ne! Egy férfi, aki egy delnőt halottá táncol! Lehet ennél érdekesebbet képzelni? Meglehet, hogy a legutolsó fordulókat már egy holt nővel táncolta. És valóban ő maga is dicsekedett vele, hogy egyszer csak kezdte észrevenni, hogy táncosnéja egészen a karjára nehezül, hogy fejét nagyon hátrahajtja, hogy szemei elvesztik fényüket és ajkai mereven szétnyílnak. Látta, mikor meghalt és mégsem jött zavarba, elvégezte vele a tourt és visszavitte a helyére. – Lehet ennél nagyobb lélekjelenlétet képzelni? Ez sokáig közbeszéd és általános bámulat tárgya maradt.

Hát még az a jó élce hozzá, hogy ezáltal a kis huszárkapitány egyszerre özvegyen maradt. A menyasszonyát, úgyszólván a szeme láttára ragadták el az orra elől. Ez igazán különös tréfa. Szegény fiú! Azt mondják, hogy szerette; no annál nagyobb baj neki, hogy meghalt. Ki tehet róla? Pedig éppen quietált is, mert menyasszonya úgy kívánta. Némely embernek különös fátumai vannak.

Úgy hiszem, hogy amennyien bámulták a divatlyont, éppen annyian nevettek a szegény pórul járt vőlegény fölött, s legelébb is az ő baját felejtették el. Nem is sokat kérdezősködtek felőle többet, eltűnhetett, amerre neki tetszett, nem tartozott a társasághoz. Most az egyszer lett volna alkalma bejuthatni a parfumeös régiókba, s most is elwalzerezték a szerencséjét.

Az Adonis egy egész esztendeig divatkirály maradt még; akkor leszorította a dicsőségből valami muszka herceg. A divatvilágban nincsenek nemzetiségek, ott kozmopoliták vagyunk.

Adonisunk vigasztalta magát a zöld asztalnál – nem a szónok latok asztalánál –, hanem ahol a finom emberek elnyerik egymásnak a faluit, birkáit és jövendőbeli árendáit.

Ott ő elkezdett különös kegyence lenni a szerencsének. Amilyen félelmes vetélytárs volt eddig a szalonokban a férfiakra nézve, éppen olyan félelmes játszótárs kezdett lenni ama csendesebb szobákban, ahol nem beszélnek szerelemről.

Igen szépen nyert és volt esze; nem pazarolta el a pénzét, hanem vett rajta egy csinos domíniumot valahol Morvaországban.

A finom körökben erre egy ügyes élc kezdett el körutat tenni:

– Tudjátok, Asztolf barátunk hol vett magának jószágot?

– Hol?

– Makaóban…

Ez az élc elég jól elterjedt az ismerős körökben, casinókban, a sportemberek gyűlhelyein: hallhatta, aki beavatott volt, hanem azért profanusabb körökbe nem szivároghatott az le, mert hiszen ki érintkeznék azokkal?

Maga Asztolf is jól ismerte ezt a calembourght, s ha úgy jókedvében mondták neki, nem is haragudott érte. Jó barátoktól sokat fölvesz az ember.

Hát egyszer egy bécsi újság hírtárcájában szóról szóra nyomtatva lehete olvasni ezt a tréfát: „derék sportmaneink egyike, ** Asztolf, egy on dit szerint igen szép jószágot vásárolt magának – Makao félszigetén; úgy beszélik, hogy ott szándékozik letelepedni”.

Ah, ez csúnya affront! Hol van az a szerkesztő? Adja elő, ki írta azt az újdonságot? A canaille! Hogy mer ő arra a vakmerőségre vetemedni, hogy amit a különb emberek egymással tréfálnak, odább adja! Fricskát a nyomorultnak!

A dandy rögtön sietett a szerkesztő irodájába, s igen röviden, szárazon elmondá neki, hogy miután őt így insultálni merte, válasszon a kettő közül: vagy nevezze meg azon cikk íróját, vagy menjen verekedni maga. A harmadik in petto marad: ha nem teszi, fricskát kap a semmirekellő.

A szerkesztő öreg ember volt és rövidlátó, azt mondta, hogy ő bizony verekedni csak tollal szeret; nem is tanult más fegyverrel vívni, mint késsel és villával; hanem azt megteheti, hogy a kérdéses cikk íróját előadja, az egy igen derék alapos készültségű ifjú, ki nemrég jött a laphoz; itt dolgozik a mellékszobában, majd mindjárt ki fogja hívni.

– No, hát csak ide azzal a tudós ifjúval! – mondja Asztolf, s szembeállt az ajtóval, melyen annak ki kelle jönni: hogy fog az majd megrettenni tőle!

De hogy megrettent ő attól, midőn az kilépett. A póruljárt vőlegény volt az.

– Én írtam a cikket, uram, ahol és amikor önnek tetszik, felelek érte, hogy miért tettem.

Ez átkozottul jól volt játszva. Rég kereste ő az alkalmat, hogy Asztolfba valahogy beleköthessen; de az is vigyázott magára. Annyi belátása volt, hogy ez az ember őt halálosan gyűlöli, ha nem hiszen könnyű volt minden találkozást kikerülni, csak nem kellett saját rangkörét elhagynia, akkor két egészen különvált világban éltek.

És íme, a kelepce olyan jól volt ásva, hogy ő saját maga jön fölkeresni azt, akivel találkozni nem akar, ő maga hívja azt ki fegyveres elégtételre, akinek nem akart megragadható ürügyet adni arra, hogy az kihívhassa őt.

Minden visszalépés még gondolatban is képtelenség volt.

Azt mindenki tudta jól, hogy a volt huszár remekül tud vágni és lőni. Kardra bocsátani őket, annyi volna, mint ellenfelét mészárszékre vinni. A segédek pisztolyt választottak.

Mindent elkövettek, hogy a párbaj kimenetelét sikertlenné tegyék, amit csak a szabályok és a lovagi becsület megengednek.

Harminc lépésre szabták a barrierèt; két nagy közönséges új pisztolyt vettek elő, amikből még senki sem lőtt; azokba félakkora golyókat tettek, mint amekkora volt a cső calibere, s hozzá igen erősen leverték a golyóra a fojtást; azután hideg januári reggelen ingre vetkőzteték le mind a két vívót, hogy karjaik annál jobban reszkessenek, így azután alig valószínű, hogy valamelyik közülük egy emberalaknyi nagyságú célba beletaláljon.

Mikor pisztolyaikat választani összejöttek, az özvegy vőlegény azt mondá halkan a dandynek:

– Nem találja ön különösnek, hogy éppen ma egy esztendeje annak, hogy menyasszonyom meghalt?

A dandy még sápadtabb lett, mint eddig volt. Azzal csendesen helyeikre léptettek.

A lyon sokáig célozgatva lőtt, a vőlegény hirtelen felétartva. Egyik sem talált. A pisztolyok félreküldték a golyókat, azt sem tudni, hová. Gonoszul rúgott mind a kettő.

Másodszor is megtöltötték azokat, s ismét kezeikbe adták. Azok a golyók is a levegőbe mentek, kikerülték az embert.

Most már a segédek közbevetették magukat. Elég van téve a lovagi becsületnek, kétszer lőttek, bebizonyíták bátorságukat, többre nincs szükség, a vívók lemondhatnak a harmadik lövés jogáról. – De az özvegy vőlegény nem mozdult helyéről, a fegyvert követelte.

– Uraim! Három a tánc!

S a harmadikra úgy lőtte főbe azzal a rossz pisztollyal a gavallért, hogy a leggyönyörűbb minié-csőből sem lehetett volna szebben.