Volt nekem egyszer egy bogarászom, ki hatvankilenc esztendeig élt abban a hitben, hogy ő ritkaságokat gyűjt.

Hajdan physices et archaeologiae professzor volt az *** líceumnál, s mint ilyen és mint éktelenül fösvény ember oly hírben állott az adózó nép előtt, mint kinél igen sok pénz van forgásban; később privatier lett belőle, hogy vénségére a múzsák ki kezdtek rajta kapni, s e minőségben még jobban összehúzta magát, nem főzetett, macskáját agyonkoplaltatta, szolgálóját szélnek ereszté, reggelenként bevásárlotta fületlen bögréjében a maga félmeszely édestejét, vett mellé egy összeragadt szilajzsemlyét, délben eljárt a lebujba maradékra. Föl lehete számítani, hogy egész napi tobzódásának váltsága nem megy négy kongó garasra.

S mégis, mikor halála után holmiját összeírták, a legszabadelvűbb fölszámítás szerint nem ért az összes státus activusa 100, mond: száz hosszú forintot. Örökösei legalább is ezerszer annyinak itták meg előre az árát.

Hová tette? Hová nem tette? Arról még tán most is beszélnek a ***-iak, s máig sem tudják elgondolni, hogy olyan ember, ki negyven esztendeig jár egy kaputban, azt hol kifordíttatja, hol befordíttatja, mikor meghal, hogy nem hagyhat maga után legalább egy véka ezüstöt. Hisz összekerestek ágyat, derekaljat; szétbontottak székeket, pamlagokat, fölszedték a padlókat, lekaparták a falakat – sehol semmi nem jött elő, kaputbélésben, kalapbélésben keresték, csizmaszárban, kéményben, pincében, tűzhely alatt, gerendák között, sehol semmi! Régi képek rámái szétbontattak, avas könyvek levelenként szétszedettek, füstös régi pénzek ketté ráspoltattak, de csak nem jött azokból pénz elő. Ez az ember elvitte azt magával a másvilágra! Mikor érezte halálát, bizonyosan fogta, ostyába takarta és lenyelte. Ez egyébiránt a legszerényebb vélemény, mit ez esetről hallani lehete.

Voltak, kik a dolgot erőnek erejével meg akarták magyarázni. Némelyek azt állították, hogy ez ember titokban poligámiát űzött – mások, kik még bölcsebbek voltak, úgy elmélkedének, hogy a török császárnak adott pénzt kölcsön, s az okirat bizonyosan ott van – a között a menykő sok pogány szarkalábírás között – a kuckóban, amiből az angyalok sem értenek egy szót sem; a legeslegokosabbak pedig egyakarattal megegyeztek abban, hogy bizonyosan éjjel rablók ütöttek rá, azok megfojtották, s mindent, de mindent, aminek csak hasznát vehették, elpakoltak. Ebben megállapodának.

Jelen voltam, mikor holmiját elárverezték.

Már az igaz, hogy annyi ócska cinkanálnyelet és korsófület még nem láttam, mint itt egy rakáson.

Rozsdás kardok, tőrt pilingák, dárdák, bárdok, taglók, lópatkók, kengyelvasak, rézgombok, acélgombok, kitömött madarak, ürgék, ráklábak, darázsfészkek, dirib-darab csontok, kővé vált zápfogak, spirituszba tett kétfarkú gyíkok, csigahéjak, madárkoponyák, cserépdarabok, fazekak, mindenféle színű és alakú kövek, porok és ásványok, lávadarabok, tégladarabok, foliansok, kutyabőrös kötegek, iratok, képek, mappák, pecsétek, régi krajcárok s ki tudná, mi mindenféle kopott kacatbirodalom, mely között három regiment eleven pók indigenálta magát.

Mindezen tárgyak azonban példás rendben és figyelemmel valának sorba szedve. Mindenikhez odaírva a mutató szám, mely alatt a lajstromban meg lehete olvasni mindazon nevezetességeket, mikről egyik vagy másik vasfazék és petrificatum hírben maradt az utókor előtt.

Itt volt:

1. Egykor roppant fringia, melynek egyik oldalára a miatyánknak, másikra a hiszekegynek kellett írva lenni. Akasszák föl, aki egy betűt is látott is rajta a rozsdától. Egyébiránt ezzel a karddal viaskodott Achmet basa a kenyérmezei ütközetben. Vételára 20 császári arany; egy hajóslegény megvette 18 garason dohányvágónak.

2. Az az olló, mellyel Arnulf császár lovának a farkát elvágták, mikor éjjel az Enns hídján keresztüllovagolt. Vette 80 forinton. Eladatott 17 krajcárért.

3. Egy dárda, melyet római triárius viselt a carthagói háborúban. Én ásónak néztem, s csakugyan egy kertészlegény adott is érte valamit.

4. Szent Lőrinc imádsága, nagy elhízott könyv, fekete, piros és kék betűkkel írva, mellyel hajdan az ördögöket űzték, mikor még kevesebben voltak. Ezt vette a megboldogult kilencven forinton, kapcsostul, táblástul. Biz azért nem adott a sajtos többet fél máriásnál.

5. Egy kép, melyet Ovidius Naso saját kezével festett, oly silány macskakaparás, aminőt csak poétától várni lehet. Ez nem talált vevőt, pedig a hátára 25 arany volt írva.

6. Egy feketerigó fejű fehér galamb kitömve. Az öreg tíz esztendeig csodálta e természettünemény eredetét, és sohasem jött rá, hogy a fej úgy van hozzávarrva a nyakhoz: 10 arany.

7. Egy kő, mely a holdból esett le, 100 arany.

8. Lollia Paulinának egy papucsa, 8 arany.

9. Három Lukács-cédula. Boszorkányt lőni való, 12 forint.

10. Aisach köténye, melyet Muhamed később zászló gyanánt használt.

11. Emeza hálófőkötője, melyet akkor viselt, mikor tűzzel álmodott.

Hirtelen azonban egy festményre pillantok, visszahökkenek. Láttam én ezt már valahol… Egy borzas szkítafej ezüstös dolmányban, aláírva: „Attila, plaga Dei”. A vonások oly ismerősek, mintha tegnap beszéltem volna a gazdájukkal, de oly ismerősek, mintha saját magam mázoltam volna; úgy van, úgy, mikor festeni tanultam, éppen ilyen háromhasú orrokat szoktam festeni az embereknek. Ki lehet az, ki engemet ezelőtt háromszáz esztendővel utánozott? Utánanézek a lajstromban, hát oda ez van írva: E ritkabecsű képet vettem 28 császári aranyon, melynél bizonyosan tízszerte többet ér, festője ama híres mór festő Ben-Ali-Hassan-yokai-mahmud.

Mondtam, hogy én festettem, de ki hát ez az Attila?

Dehogy Attila, dehogy Attila, hisz ez Beregi Bandi!

Legalább Beregi Bandi volt, aki előttem ült, mikor e hadijesztő alakot festettem.

Most már világos volt előttem minden. Licitálni próbáltam a képre. Egy húszasnál alább csak nem kezdhettem saját nagybecsű festményemről beszélni, de majd megvertek, hogy miért nem hagyom a kétgarason kezdeni, mint a többit, s a kikiáltási összegben csakugyan rajtam is maraszták.

…Bandi öcsém tüskére való fiú volt.

Unokaöccse volt a jámbor professzornak, s egyike volt azoknak, kikre öröksége nézett.

De Bandi nem tudott várni, vagy ha ő tudott volna is, de hitelezői egyáltalában nem akarták megtanulni e keresztyéni erényt. Bizony pedig az öreg úr nem volt az az ember, aki valaha valakinek valamit maga jószántából adott volna, indigestióban sem igen szenvedett, hogy abban bízni lehetett volna, hogy valaha meghal.

Egyetlen eset volt, melyben hallatlanul tudott pazarolni. Imádta a régiségeket, ha valaki azt a kardot mutatta volna neki elő, mellyel a cherubim Ádám, Évát kikergette a paradicsomból, le hagyta volna a nyakát vágatni vele, csak hogy az övé legyen. Gyakran egy füstös pergamentért, melyen egy római imperator autographiája volt, egy darab tégláért, mely Pompejiból hozatott, egy kétfejű csibéért, egy Árpád korábóli pipaszurkálóért, egy özönvíz előtti állatfogért, oly sommákat kidobott, minőket saját édes fogaira két esztendő alatt sem költött volna el.

Bandi öcsém tehát így gondolkozott:

Ha teneked nem kell egyéb, mint csak az, ami rongyos és rozsdás, akad az ősi kacattárban annyi tarajtalan rézsarkantyú s nyélbe törött kés-villa, meg füstös documentum, s több afféle lúdgége-sodorító és fánkmetélő, amit csak ősi, megillatosodott üveges almáriomok fiókjában összevissza hányva lehet megtalálni, s melyeken a késő successorok törhetik fejüket, hogy mely keresztyéni célokra szolgálhattak mindezek, mennyiből három csodamúzeumot ki lehet állítani.

Fogta tehát, egy éjjel összeszedte öreganyja legöregebb almáriomának megpenészedett tartalmát, egy sereg régi főkötőszorítót, cifra pacalmetélőt, mozsártörőt, ódivatú, gömbölyű üvegvasalót, kolmizó vasat, giraffefésűt, kettévált porcelántálakat, tollatlan kulcsokat, srófokat, szegeket, csatot, rokkakapcsot, cipőhúzót, famacskát, harisnyastoppolót, egérfogót, fületlen gombokat, s mindezeket zsákra rakva elvitte a városhoz vagy fél mérföldnyire fekvő puszta várba, ott azokat egyenként a kövek közé, az udvarban, a bokrok alá szépen eltemette, s hagyta állni vagy egy hétig.

Egy hét múlva elment Thaddeus úrhoz. Thaddeus úr mindenkitől, ki hozzá belépett, azt szokta legelőször is megkérdezni, hogy micsoda nap van ma, mert a házánál levő legújabb kalendáriom II. Sixtus pápa idejéből való volt.

Ha aztán mondták neki, hogy szerda vagy csütörtök, március 10-e vagy 20-a – ő rendesen tudta, hogy ezen a napon hol volt ütközet, kit koronáztak, kit fejeztek le, merre volt földrengés. Melyik tudós miféle klepsidrát talált fel, s egyik vagy másik kegyelmes fejedelem miféle kegyelmes élcet méltóztatott mondani e napon.

– Öcsém, ezen a napon találta fel Guericke Ottó az időjóslót; ott a szegletben láthatsz egyet, geraniummag van tűzve a közepébe, annak a farka mutatta hajdan a jó és rossz időt, mielőtt a barometrum fel lett volna találva. Ezt ma találta fel Guericke Ottó, azazhogy ezelőtt 214 esztendővel. – Ily szavakkal fogadta Thaddeus úr Bandi öcsémet.

– És én pedig mit találtam! – szólt ez phlegmatice (úgy szokott beszélni). – Nézze csak, professzor urambátyám.

S elővesz ezzel a dókája zsebéből egy-whistmarqueot, melyet a mi hölgyeink egy szóval „tantusz”-nak neveznek, s mutatja az öregúrnak.

Ez azt hitte: régi pénz.

Nézi, forgatja, oculáriumot tesz neki, persze: semmi írás rajta, hanem egy sereg apró cifraság között látni való volt rajta vagy egypár rózsaforma is.

Az antiquista el nem tudta gondolni, hogy melyik császár idejéből való lehet e pénz. Régibb nem lehet, mint III. Incze pápa idejéből való, ez kapott legelőször teljes rózsát egy kertésztől ajándékba, azelőtt csak a vadrózsát ismerték, s ezt oly nagy tiszteletben tarták még akkor, hogy a gyóntatószék tetejébe tették; ezért mondatik valaminek titokbani kimondatása: sub rosa dictum. – Mármost csak az a kérdés, hogy vajon a Lancaster család verette-e a pénzt, vagy a York család? A fehér rózsa-e ez, vagy a piros rózsa?… Hogy is jutottál a pénzhez, öcsém?

– Hát itt a régi vár udvarában a fűben feküdtem és olvastam; egyszer a lábamnál mozog a föld. Hát egy vakond túrta a földet; én egy követ veszek s lesem, hogy majd agyonütöm, mikor hirtelen valamit látok csillámlani a hant között; kiveszem, hát ez volt a földben.

– Nem kerested tovább?

– Csak amint a sarkammal szétrúghattam a túrást, találtam még ilyet vagy hatot. – S ezzel előremutat egy marék egymáshoz testvérileg hasonlító whistmarqueot.

Thaddeus úr meg volt lepetve, s ez idő óta nem volt neki kedvesebb embere Bandi öcsémnél, együtt járt ki vele a régi vár omladékaihoz, ott áskáltak a kövek között holdvilágos éjszakákon, bagolyhuhogásnál, lélekröpülésnél. S mi természetesebb, minthogy Bandi öcsém minden fontos felfedezésnél fontos pénznyomatékoktól bírta az öregurat megszabadítani. Így jutottak ősi kacattára elmorzsált cserepei egyenként Thaddeus úr ritkasági gyűjteményébe, ki azokat őrizte erősen, s kitanulta, hogy melyik római császár idejéből vesztek ottan.

Máskor összeírt Bandi öcsém egy sereg autographiát, mindmegannyi Napóleonok, Washingtonok, Franklinok és Stuart Máriák leveleit, s minthogy ezt semmi áron kezeiből ki nem akarta adni, az öregúr utóbb is saját kezűleg utánrajzolta mindegyiket, szempusztító figyelemmel, s tetejébe meg is fizetett érte.

Ha tudta volna, mikor már készen volt vele, hogy egy sem valódi!

Egyszer Bandi öcsém meghallotta, hogy tulipánokat is szoktam festeni, s nekemesett, hogy pingáljam le őt.

– De öcsém, roppant silány mázolás lesz ám ez.

– Éppen olyan kell nekem.

– Senki sem ismer rád róla.

– Annál inkább meg leszek vele elégedve…

– Aztán borzasztó rococo lesz az egy hét alatt, amit én festek, minden szín megzöldül rajta, mert a városban nyeregjártó firnájszon kívül semmi más olajat nem kapni.

– Mentől zöldebb lesz, annál jobb lesz.

– S a színek fölpattognak, mihelyt napfényre jutnak, mint árvíz után a szikkadt iszap, csak sötétben szabad a képet látni.

Denique, a fiú nem hagyott békét, le kelle őt festenem. S hogy mennyire eltaláltam, bizonyítja azon eset, miszerint alig várta, hogy megszáradjon, rögtön eladta Thaddeus úrnak, mint Attila képét, mit egy szerecsen mameluk lóháton festett kutyafuttában a csójtárja végével a kaftánja bélésére.

Másszor szemtanúja voltam, hogy Bandi öcsém megvett egy üveg aranyos porzót a papírárusnál. Szerelmes leveleket szokott írni, arra kellett neki.

Az öregúr meglátja nála, s kérdi: mi az?

Ez hidegvérrel mondja, Aurum fulminans Eleusiacum.

– Mennydörgő arany?

– Hohó! Vigyázva kell vele bánni. Ezzel az üveggel az egész várost levegőbe lehetne röpíteni, s a legkisebb frictiótól elsül. Nekiesett az öreg, kérte, könyörgött, ha csak felét is adja neki, s végre megalkudtak három evőkanálnyira oly árban, amilyenért három véka aranyporzót lehetett volna venni.

Ritkítja párját az a comicus helyzet, amily óvatossággal ezek a veszedelmes port elosztották, pávatollal seperték össze szépen a papiroson, s mikor össze volt seperve, Bandi öcsém közibe tüsszentett, s alló!, szétröpült az egész dicsőség. Végre is az egész üveggel meg kelle szerezni Thaddeus úrnak.

Őrizte ő aztán ezt az üveget. Dupla almáriomba tette. Valaki csak hozzá jött, mindenkit megintett, hogy őrizkedjék nagyon kopogni, mert itt olyan por van, mely a legkisebb mozgástól, a legkisebb kiáltástól elsül, s kiveti a földet a sarkából.

Halála óráját is ez idézte elő. Egy vasárnapon elővette a veszedelmes üveget, nézegette, gyönyörködött benne; egyszer kisiklott a kezéből, földre esett, összetört, s ő szegény ijedtében azt gondolva, hogy most az egész mindenség összetörik, rögtön szörnyethalt.

Legnagyobb kincsei a szemétdombra jutottak.

Még csak azt kell megemlítenem, hogy Lollia Paulina papucsában Buksa Mátyás táblabíró saját fiatal felesége papucsára ismert. Aisah kötényében és Emeza hálófőkötőjében szintén másik két compressor saját menyecskéik eltévedt jószágaira.

Kik Bandi öcsémet közelebbről ismerik, tudni fogják, hogy e név szerinti tárgyak mint jutottak a ritkasággyűjteménybe.