Rozáli

Rozáli kedvence volt a királynénak. De nem udvara hölgyeinek.

Derült kedélye, jó szíve, engedelmes magaviselete volt, hanem ez nem elég az udvarnál. Ott mindenki lenézte. A királyné főudvarmesternője valahányszor benyújtá a királynénak az udvari estélyek meghívottjainak névsorát, Rozáli neve mindig ki volt abból feledve, őfelségének sajátkezűleg kellett azt oda beírni, amidőn azután Rozáli nevét közvetlen a főudvarmesternő neve után kellett jegyeznie, ki magát természetesen legalulra írta. A főudvarmesternő egy a múlt században hercegesült főúrnő volt.

Egy napon aztán a királyné megsokallta e feledékenységet. Elvette a lajstromot a főudvarmesternőtől, s felkereste vele a királyt.

– Nézd – szólt a királynak –, a hercegnő ismét kihagyta Rozálit innen.

– Nem tudja neki elfeledni, hogy a Sabinát hagyta el.

– De hisz éppen az az erénye, hogy elhagyta. Inkább választotta a ragály menhelyét, mintsem ott maradjon, hová erővel és árulással vitték. Hisz egyiptomi szent Mária tizenhét évig volt sokkal rosszabb helyen, akkor megtért, s most templomban áll szobra, s búcsút járnak hozzá.

– Csakhogy ami az antikban és a márványban klasszikus, az a modernben és az elevenben „shoking!”

– Hát nem bánom, shokírozza magát e fölött a pruderie, én igaztalanságot nem engedek afölött elkövetni, akit én szeretek.

– Jól teszed. Ne engedd.

– Én most kitörlöm innen a főudvarmesternő nevét, s helyébe írom Szentivánfai Rozálit.

– A címet pedig ott hagyod? S akkor Szentivánfai Rozáli lesz a főudvarmesternőd. De az ő neve előtt nincs semmi cím. Az egész világ tudja róla, hogy ő csak egy székely lófő leánya.

– Meg fogom kérni a királyt, hogy írjon a neve elég egy „gr.”-t; és ő meg fogja azt tenni.

A király nevetett.

– Megtesszük, hisz ez nekünk semmibe sem kerül. Hanem a főszemélyt kifelejtettük a számadásból. Rozáli nem fogadja azt el.

– Miért ne?

– Először is azért, mert sokkal nagyobb nála a hűség és hozzád való szeretet, mint a hiúság és nagyravágyás. Ő tudni fogja azt jól, hogy ha e kitüntetést elfogadja, udvarod mostani fényes alakjait mind száműzi innen: azok nem jönnek termeidbe többé.

– Hát ne jöjjenek. Hadd hulljon a férges, aminek egy ilyen szellő is elég. Környezetem lesz ismét az egykori parabolánák szenvedésekben kipróbált derék hölgykoszorúja.

– Azok nagyobbrészt világtól elvonult nők, kiknek nem kell az udvari fény, vagy bigott családok tagjai, kik neheztelnek ránk.

– Hát akkor egyedül maradok Rozálival.

– Az meg neki nem fog tetszeni. A leány férjhez vágyik, s jegyese itt van érte.

– Az nem akadály. Ahogy Rozáliból lehet a királyné főudvarmesternője, úgy lehet a férjéből Gyergyószék főispánja, gróf és királyi főkamarás.

A király igen kedélyes nevetésre fakadt.

– Valóban mindez megtörténhetik. Hisz ez nekünk semmibe sem kerül. Hanem a főszemélyt ismét kifelejtettük a számadásból. Az az ember mind e kitüntetést nem fogadja el.

– Valóban?

– Nem fogadja el, mert szombatos, ki semmi címet, rangot, főhivatalt el nem vállal; és másodszor: mivel sokkal okosabb dolga van ennél.

– Üveget csinál.

– De milyen üveget! Azonban minden úgy legyen, ahogy kívánod. Te vagy a törvényhozó, én mindent szentesítek.

Hermione Peleia megköszönte ez előleges helybenhagyást, s magához hívatta Rozálit. A várkertben várt reá, egy hársfa alatti padon ülve, egyedül.

A leány magaviseletében a királynéval szemközt valami vegyüléke volt a szerető testvér, a hűséges cseléd s a kedélyes játszótárs érzelmeinek.

– Ülj le mellém – parancsolá a királyné.

Rozáli szót fogadott, s leült a földre, térdeit két kezével átfonva. Szép, üde bársonypázsit volt alatta a szőnyeg.

– Legyen eszed – feddé őt a királyné. – Ide a padra mondtam.

Akkor aztán Rozáli odatette a két karját a padra, s odanyugtatva a fejét, gyermeteg szelídséggel nézett fel a királynéra.

– Ej! – A királyné ma türelmetlen volt az enyelgés iránt. Mire aztán Rozáli megriadva kelt föl helyéről, s félénken lesütött szemmel ereszkedék le a lóca legvégére, melyen a királyné ült. – Hallgass rám; ma nagyon komoly szavaim vannak hozzád. A királlyal beszéltem felőled.

Erre a szóra megint egyszerre megváltozott a leány arca, csupa kíváncsiság lett; csaknem kiszaladt az ajkán a szó, hogy „ugyan mit beszélhetett énrólam őfelsége”?

– Én azt kívántam, hogy te légy ezentúl az én főudvarmesternőm.

Rozálinak első ijedtsége a szánalommal volt vegyítve.

– S mi lenne akkor a hercegasszonyból?

– Ő haza fog menni jószágaira.

– Ó, felség, ne tegye azt vele! – esengett térdre omolva Rozáli, összekulcsolt kezekkel. – Ő felségedhez oly hű, oly eszes, mindenki tiszteli; annyian áldják, magasztalják, becsülik, s ő felségedet igazán szereti.

– De tégedet bánt.

– Nem tudom. Hozzám nem szólt soha. S ha találkoztam vele, nem tudom, miként néz reám, mert én meghajtom olyankor előtte fejemet.

– Elég, amit én tudok. Ő haza fog menni, s helyébe te lépsz. A király helybenhagyta.

Most következett Rozáli ijedelme saját maga miatt.

– Ó, királyném, felséged kegyelme nekem oszthat rangot, címet, de nem azoknak megfelelő tehetségeket. Én tudatlan, ügyetlen leány vagyok; jó arra, hogy felséged udvarában mint cseléd, mint kényeztetett bohó, mindenkinek játékszere legyek, ki mindent fölvesz, kinek semmi nem fáj, ki azért az örömért, hogy felséged arcát napestig láthatja, saját szívének minden bánatát elfelejti; jó vagyok arra, hogy felséged hozzám, mint nő nőhöz, bizalommal szóljon; de azon a polcon én semmi sem volnék. Kinevetnének, s felséged szenvedne miattam jobban, mint magam.

A királynő Rozálinak intett, hogy hallgasson.

– Amit én elhatároztam, azt én meg szoktam gondolni. Tudom, hogy az óvilági udvari etikette ezer hóbortos szokásai mellett mindennap százszor kellene egy olyan tapasztalatlan gyermeknek, aminő te vagy, abban a hivatásban megbotlanod: de el vagyok szánva, hogy új szokásokat hozzak be. Egy olyan királynak, kinek trónját csak a nép hűsége tartja még fenn, nem szabad magát szent falakkal elkülöníteni a néptől. Én azt akarom, hogy a királyi udvar mindenkinek hozzájárulható legyen, s az udvarképességre ne kelljen más ajánlólevél, mint férfinál a becsületes jellem, nőnél a jó hírnév. Ezek azután más társaságok fognak lenni, mint aminőket eddig rangfokozatok szerint eregettek be az ajtón. S miután nemzeted előítéleteinél fogva a polgári rangegyenlőséget ez országban úgy értelmezik, hogy itt minden ember arisztokrata akar lenni: jó! ez az út is célra vezet; osztani fogjuk záporként a grófi, hercegi, bárói címeket; nemessé teszünk mindenkit, aki csak ésszel, vagy kézzel, vagy pénzzel hasznot tett az országnak, míg olyan közönségessé fog válni e kitüntetés, hogy mindenki nevetni fog rajta. Egy ilyen udvartartáshoz nagyon jó udvarmesternő lesz Szentivánfai Rozáli, ha akarom hercegnő.

Rozáli arca most nagyon komoly volt: pedig a királyné azt várta tőle, hogy nevessen.

– Ha akarja felséged, hercegnő – ismétlé az utolsó szavakat. – De felséged egy más föltételt szabott leendő udvara ajánló leveleül: „nőnél a jó hírnév”. – S halk suttogással mondá: – És én a Sabina tagja voltam!

– De megszabadultál, és ártatlan vagy! – szólt indulatosan a királyné.

– Hogy az vagyok, azt én tudom: Isten látja, vőlegényem hiszi, és felséged mondja; de hogy elhiggye a világ, arra azt nem kényszeríthetik sem az én könnyeim, sem vőlegényem bátorsága, sem felséged hatalma, sem Isten minden malasztja. Felséges asszonyom, az udvarnál gyakran fordulnak meg fiatal leányok az én koromból. Ilyenkor az ember hamar közelit. Egy ifjú grófkisasszony nagyon megszeretett első találkozásunkkor engem. Kedves, ártatlan teremtés volt. A második találkozásunk az udvari bálban történt; táncoltunk, s összejövetelnél a táncban egymásnak kellett volna nyújtani kezeinket. Ifjú barátnőm nem nyújtotta kezét, hanem ahelyett odasúgott a fülembe: „Anyám megtiltá, hogy kezemet nyújtsam neked, azt mondta: te a Sabina növendéke voltál. Kérlek, mi az a Sabina?” Ó, királyném, azt akarja-e felséged, hogy minden ártatlan, szelíd hajadon arcot elűzzön udvarából ez a kérdés!

– Te el akarsz engem hagyni? – kérdezé a királyné búskomoran.

– Ha az „én uram” parancsolni fogja.

– S a te urad parancsára elmégy olyan messze innen, ahol híremet se hallod, az ország legtávolabb szélére, egy élő pokolmocsár partjára, egy háborgó vulkán oldalába, méreggőzök közé, vademberek közé?

– Ha az én uram ott lakik, ott van az én helyem.

– S ott el fogsz engemet feledni?

E szóra odarogyott Rozáli a királyné lábaihoz, s megragadva úrnője kezét, azt csókjaival halmozá el, könnyeivel áztatá meg. Szavakkal nem tudott felelni.

– Jó. Akkor menj minél előbb. Távozzál. Nem akarlak látni.

A királyné mondhatta azt: „menj minél előbb!” Csak egy szavába került, hogy harmadnapra Tatrangi Dávid Erdély határszéléről Pestre jöjjön. A királyné kívánta Rozáli vőlegényét látni. Rozáli is jelen volt az elfogadáson.

– Ön megvárta azt, hogy hívjuk! – szólt a királyné Rozáli vőlegényéhez.

– Valóban nem voltam készen még az eljövetelre. Hálámat felséged iránt kifejezni szavakban nem lehet; hiszem, hogy amilyen végtelen e tartozásom, azt mind ki fogom egykor egyenlíthetni. Rozáli felséged jóltevő közelében, a legáldottabb helyen volt, ahonnan nem akartam őt elvinni addig, míg egy nagy út áll előttem.

– Hova fog ön utazni?

– Azt nem tudom.

– Nem tudja? Nincs neve annak a helynek a földön?

– Az a hely nincs a földön.

– Mit? Ön az égbe akar menni? Hát ön is folytatja az istenkísértés munkáját, elragadni azt, ami csak az angyaloknak s a rossz szellemeknek van megadva: a szárnyat?

– Felséges asszonyom, az angyalok és a rossz szellemek a földön járnak, az eget csak a világfenntartó erők lakják: fény, hang, hő és villany, s azok régóta szolgái az embernek.

– Önnek az apja is járt az égben, és leesett. És egy őrült eszmét hozott le onnan.

– Ez az én örökségem.

– S ön utána indul?

– Okulva azon, amit ő tapasztalt.

– Ön varázsló.

– Nem, felséges asszonyom. Ami a hajdankor bűvészeinél csak álom volt és ámítás, azt a tudomány mint valót állítja elő most. A természet alkotóereje a titkaiba benéző búvárnak rendelkezésére bocsátja minden hatalmát. A bölcsek kövének, az abraxas, a Mithras-misztériumoknak csodatettei élő valókká lesznek a vegytan görebei, a villanysűrítők, a gépek kerekei által. Én abban, amit Isten alkotott: hiszek; de arról, amit magam alkottam, bizonyos vagyok.

A királyné megrettenve lépett hátra e szavakra. Megrettent ez embertől, kinek szavai hasonlítanak az istenkihíváshoz; ki párhuzamba meri állítani önalkotását Isten világteremtő hatalmával, s ezt oly nyugalommal teszi, hogy a visszaborzadót is megigézi vele.

A királyné elfordítá tőle arcát, hogy meneküljön ez igézettől. Odahajolt Rozálihoz, s azt súgá neki:

– A te vőlegényed egy őrült.

Rozáli pedig áhítatteljesen tevé kezét keblére, s égbe vágyó mosollyal emelé arcát fölfelé, s felsóhajtásában a boldogság enyhülete volt.

– És abban is Isten dicsősége van! – mondá utána halkan Dávid.

A királyné tétovázva tekinte rá vissza; mintha e mondás vonatkozatát keresné: annak a kiegészítése-e az, amit Dávid mondott, hogy az emberi alkotás diadala az Isten dicsősége, vagy hogy az őrültek létezése az?

A királyné összeszedte lelkierejét; tudta, hogy ami az őrültek fölött uralkodik, az a szemükbe néző nyugodt tekintet. E leigéző, megmerevítő hatalom meg volt adva Hermione Peleia lélekteljes szemeinek. Volt azokban valami szédítő, mint mikor az ember a csendes vízbe lenéz, s abban meglátja a „mély” eget.

Dávid is érezte ez igézetet.

A királyné halk, de erőteljes hangon szólt hozzá.

– És önnek van bátorsága most egy gyermek életét a magáéhoz kötni, akinek ön mindene… és azután azt a mindent rögtön elvenni tőle? Van önnek bátorsága ezt a gyermeket elvinni magával arra a helyre, amit a légben repülő madarak is messze elkerülnek; ott a pokol közepett megismertetni vele a paradicsomot, a boldogságot, a földi üdvösséget – egy napra… és azután elvenni tőle mindent, s üdvöt, boldogságot föltenni egy vakmerőn alkotott gépre; kényszeríteni e gyermeket, hogy ott álljon akkor egyedül, és nézzen az égre, melynek felhői közt mindene, ami kedves volt a földön, eltűnik; míg a gép, mely férjét magával viszi, mint egy kis fekete pont, ragadtatik tova a szelek által; s aztán várni a bezárt felhők közül e sötét pont visszatértét, mely talán összezúzva fog lehullani lábai elé, hogy akkor ott lássa maga előtt összetörve üdvét, szerelmét, mennyországát, és maga körül a gúnyolódó pokol gőzeit és halott sivatagát? Van önnek bátorsága ehhez?

Dávid meg volt rendülve. Nem bírta elviselni e nő tekintetét. Hátralépve és ökleit összeszorítva rebegé:

– Nincs!

De a másik pillanatba egy csengő hang azt kiáltotta: „van!” És Dávid egy meleg kéz szorítását érzé vasöklén, mely annak visszaadta elvesztett acélát. Rozáli állt mellette.

És a leány arca sugárzott a dicsfénytől.

– Ne félj, Dávid! – szólt a leány, és szemei tündököltek abban, amit mondott. – Ahova te mégy, oda én is megyek. Ha a pokol kapuján vezetsz be, nem hagylak el; s ha te felszállsz az égbe, én ott is melletted akarok lenni. Ha élünk, együtt dicsőülünk meg; ha lehullunk, együtt múlunk el.

Dávid mindkét kezével ragadá meg Rozáli kezét.

– Úgy lesz… – rebegé.

– Te magaddal viszesz engem oda is?

– Oda is.

A királyné összefonta karjait, s lehajtott fővel bámult az előtte álló párra. Hisz azoknak a sorsában volt valami hasonló az övéhez és az ő párjáéhoz. Hisz ők is éppen úgy kitaszíták lábuk alul a megszokott, az iszaptól ragadó földet, s éppen úgy megkísérlék ismeretlen egeken át repülni, miként ezek, s a királyok, kik a korszellemmel együtt akarnak haladni, éppen úgy nem tudják, hová viszi őket a lég áramlata, mint a léghajósok.

– Oltalmazzon hát benneteket az ég… – mondá, és kezével inte nekik, hogy menjenek.

– És minden igazakat, ámen… – suttogá utána Dávid.

Rozáli még egyszer odatérdelt a királyné elé, hogy kezét megcsókolja, azután követte jegyesét.

A várkapunál felültek egy kocsiba; elhajtattak a közjegyzőhöz, az megírta házassági szerződésüket, bejegyzé neveiket főkönyvébe, s azzal férj és feleség voltak.

Semmi dolguk sem volt a fővárosban többé; egyenesen a vasuti indóházhoz siettek, azután megkezdődött a nászutazás, sehol meg nem pihenve, sem nappal, sem éjszaka. A Székelyföldön már az egyes sínű vasutak vették át az utazókat, innen pedig a Gyilkos-völgyig egy pneumatikus hegyi pálya szállította őket fölfelé, a Clegg Samuda rendszer mellett, hol a vagon a föld felett jár, a hajótömlő a kerekek közt: a múlt században a saint-germain–montessoni vonalon alkalmazták ezt.

És innentül elkezdve az út két oldalán egy folytonos láncolata a kisebb-nagyobb házikóknak fogadta az utazókat, mikből mind a gyármunkások otthon maradt családjai tekintgettek elő. Némely fiatal nőarcban, ki parasztosan átkötött kendővel vagy maga fonta szalmakalap alul mosolygott az elhaladó vonat után, ölében kis gyemekét tartva, ki az utazók után sikongat, Rozáli egy-egy ismerősére vélt találni – a Sabinából, s örült neki, hogy most itt találkozik vele.

Egyszer aztán fölért a hegyi pálya a Nagy-Cohárd tetejére, ahonnan az egész Gyilkos-völgyre le lehetett látni.

Ez igazán kebelszorító látvány volt.

A háttérben egy füstölgő vulkán. A hegyoldalakból mocskos patakok kígyóznak alá. A völgyteknő erdőtlen, növénytelen, kopár, a sziklák érclerakodványoktól festve. A völgy fenekén egy szakadozott tó. És a tó mellékén kísértetes, mozgó, sokkarú gépek szivattyúznak, kelepelnek, hajlonganak; közel hozzájuk óriási kádak, miknek füstölgő tartalmát örök nyugtalan keréklapátok kavarják. Kút alakú kámvák, mikből tekergő gőzoszlopok lövellnek elő, messzire hangzó folytonos bőgéssel. És ami legrémségesebb: egy roppant nagy épülettömeg, mely hosszú négyszögre van kiépítve, s e négyszög két részre osztva egy közép laksorozattal. Az első négyszög udvara födetlen, a másodiké egészen be van födve üveggel. Az innenső négyszögnek harminchat kisebb-nagyobb toronyszerű kéménye van. De nemcsak a kéményeken, hanem az épület minden ablakán, padlásnyilatán keresztül ömlik a sűrű, fehér gőz, mintha belülről ki volna gyúlva a ház.

– Nem félsz-e itt? – kérdé Dávid Rozálitól.

– Mindenütt jó, ahol te vagy! – felelt Rozáli.

Amint a vonat a völgybe alákanyarult, a mély sziklavágány eltakarta a látványt, s nemsokára pinceszerű homály fogta körül az utazókat. Egy hosszú hófogó tetőzet alá jutottak, mely a vaspályát egész hosszában befödte, hogy a téli hófuvatok el ne temessék; e tetőzet ablakai csak gyér világot engedtek keresztülszűrődni. Mikor e hosszú gerendatömkeleg alul kijutottak, ismét rengeteg hosszúságú deszka és kőpéptetejű raktárak, színek és fészerek következtek, két sorban, mik alatt nyüzsgött a dolgozó nép, nem törődve az érkező vonattal. Végre megállt az a légszivattyú gépháza előtt, s Rozáli maga előtt látta jövendő lakhelye kapuját.

E kapun is valami folytonos vékony gőz szüremkedett elő, mely nem engedett az udvar belsejébe világosan belátni.

E háznak mindenféle nyílása igyekezett valamiféle életjelt adni. A kémények mind füstölögtek; egyik fekete, gomolygó füstöt ömlesztett, ami egyszer-egyszer, mintha kettévágták volna, abbamaradt, s az elszakadt füstfelhő ment csendesen odább; másik kémény szikrákkal elegy aranypillés füstöt lökdösött fel ütenyes huhogtatással, némelyik vékony kék füstöt szürbölt negédesen, megint másik süvöltve lökött fel a magasba fehér gáztömegeket, a földszinti ablakok violaszínű gőzöket pároltak fel, míg némely pinceablak átszüremlő ködén úgy világlott keresztül valami föld alatti fény, mintha tűzpárák jönnének ki belőle. És úgy zuhogott, csörömpölt, dobogott, kalapált, kattogott az egész óriás épületben alant és fent, száz meg száz kalapács, kerék, henger és más ember alkotta titán, s úgy reszketett körülötte a föld, mintha ez volna a pokol valóságos bejarása.

S hogy semmi se hiányozzék a csalódás kiegészítéséhez, ott a gőzölgő udvar kapujában, félig egy föld alatti lyuk tűzfényétől megvilágítva állt egy fekete alak fekete arccal, aki egyébiránt nem volt az ördög, hanem Mr. Severus, Dávid hűséges üzlettársa.

Mr. Severus volt az első, ki Rozálit a vagonból leemelni sietett, ezzel a szóval:

– How do you do, mistress?

Rozáli mosolyogva nyújtá neki kezét, s a földre libbent, viszonozva a köszöntést:

– Very well, sir.

Az amerikai nevetett. És aztán magyarra fordította a beszédet.

– Minthogy pedig én igen természetesnek találom, hogy az én tisztelt társam, okosabb dologgal levén elfoglalva, útközben elmulasztotta önnek azt a nevezetes dolgot fölfedezni, hogy én is vagyok a világon: nehogy azt higgye, mistress, hogy miután ez épület itt kétségtelenül a pokol, tehát okvetlenül én vagyok benne az ördög, aki angolul beszél, sietek magamat bemutatni. Én Mr. Severus vagyok, csöndes C°, s két év óta, hogy itt vagyok, magyarul is megtanultam. Tehát hozta Isten, asszonyom, ide a pokolba, ahol majd meglássa, milyen szépen el lehet lakni.

– Köszönöm, sir – mondá Rozáli, fátyolát hátravetve arcáról. – Férjem nem oly feledékeny; ő elmondott nekem mindent, mielőtt útra keltünk volna, s én mindent olyannak találok, ahogy képzeltem.

– Ohó! Én pedig ily helyzetben megbocsátottam volna Mr. Tatranginak a feledékenységet, valamint hogy megbocsátom neki azt, hogy csak az utolsó állomáson táviratozta meg nekem, hogy minő meglepetést hoz a mi gyehennánkba. Ha egy nappal hamarább megtudom, más képet fogott volna önmaga előtt találni. Félbehagyattam volna a munkát, kioltattam volna a kemencéket; nem ilyen füstfelleggel, hanem virágkoszorús diadalívekkel fogadtuk volna a ház szép asszonyát.

– Éppen azén nem tudatta férjem jöttünket előbb, hogy fölösleges ünneppel el ne veszítsünk egy napot. S én biztosítom önt afelől, sir, hogy énelőttem legkedvesebb látvány a folyamatban levő munka.

– Igazán? Mr. Tatrangi! Én önnek szerencsét kívánok. Igazi amerikai hölgy.

– Székely, székely! – szólt rátartó büszkeséggel Dávid.

Eközben Mr. Severus, Rozálinak karját nyújtva, a boltíves kapubejárás alul a folyosóra jutott, s megállt a hölggyel.

– Nos, ugye nem is olyan kellemetlen ennek a gőznek szaga? Ez az ichor gőze. Még egészséges is. Phrysisben levőknek gyógyításul szolgál. Valóban. A tuberkulózisnál a meszesedést elősegíti, s ezáltal panacea lett. Ez nem fogja önt bántani, ha egyszer megszokja, nemde? Hanem vannak azután rosszabb illatú gázok is, de az azokkal dolgozó műhelyek nem esnek útban.

– De én azokat is meg fogom nézni. Férjem sokat beszélt előttem e gyár csodáiról, s én alig várom, hogy azokat megláthassam.

– Alig várja? Talán éppen hajlandó volna azon kezdeni a háztűznézést? Mint jó gazdasszony, legelső dolognak találja férje házánál a konyhát tekinteni körül? Mit szól ön ehhez, Mr. Tatrangi? Nincs a mistress kifáradva? Uralkodik tökéletesen az idegein?

Dávid azt felelte rá, hogy „amit az asszony kíván, az parancsolat”.

– Ez mindenütt úgy van, ahol gentlemenek laknak. Tehát mistress, ha megengedi, hogy én legyek a ciceronéja, bízza rám magát. Ahol azután nem találja többé kellemetesnek továbbmenni, parancsoljon, visszafordulunk.

Rozáli odaakasztotta a kezét Mr. Severus karjába s inte neki, hogy mindenre készen van.

– Tehát legelőször is tekintsük meg a mi legtitkosabb kincstárunkat, az ichorgyárat. A hegytetőről midőn letekintett ön, mistress, láthatta azt a sok kalimpázó gépet, szivattyút, kankalékot meg a füstölgő kemencéket, kádakat. Ezek mind az ichortermelés eszközei. A tó vize is azt tartalmazza, fenekén erős réteg lerakodványokban találjuk ugyanazt; de üzletünk óriási arányban haladó szükségletéhez mindez nem elég, kellett mesterséges soffionékat furatnunk, le egész odáig, ahol a papok szerint a pokol, a római költők szerint Pluto országa van; tudtunkra azonban a földkebel tüze gázokat készít. Így nyerjük mi a föld mélyéből az ichort, mely tisztelt barátom, Mr. Tatrangi korábbi nézete szerint akként jött létre, hogy e hegytömegben nagy mennyiségű kénichor-rétegeknek kell lenni, amik a fennakadt tó vizével lassankint érintkezésbe hozatva, ichorsavvá és kénkönennyé válnak, míg későbbi meggyőződése nyomán ezt maguk a föld alatti vízgőzök eszközlik, miknek hatása latt az ichorfojtany ichorsav és ammoniakká oszlik szét. Mindezeket Mr. Tatrangi jobban és korrektebbül tudja önnek elmondani, mint én; de tökéletesen meg vagyok felőle győződve, hogy Mr. Tatrangi Mrs. Tatranginak ez idő szerint sokkal okosabb dolgokról fogna beszélni, mint arról, hogy száz rész nyers ichorsavban hány rész kristályvíz, kénsav, kovasav, manganoxydul et cetera graeca található. Azért fogadja Mrs. ezúttal a magyarázatot tőlem laikustól. Igyekezni fogok magamat a népszerű előadás mellett tartani. Tehát mi mély soffionékat fúrattunk az ichor nagyban termelése végett. Maga ez a gyár is egy ilyen soffione fölé van építve, aminek az a haszna, hogy igen sok tüzelőszert megkímélünk vele. Az artézi kútfúróval ásott gőzvolkán annyi meleget küld fel számunkra, hogy ez ingyen fűtőszerrel végezhetjük az egész lepárolást, s nem kell messziről hozatnunk a kőszenet hozzá. Ezért látta ön, Mrs. mintegy füstbe burkolva ez épületet. Mi igazán elmondhatjuk, ha egyszer bált adunk, hogy „volkánon táncolunk”.

Rozáli kedélyesen nevetett; de azért, hogy Mr. Severus előadására figyelt, arra is maradt gondja, hogy mikor az amerikai Dávidra példálózik, férje kezét titkos gyöngédséggel megszorítsa.

Mr. Severus folytatta:

– Mint látja ön: Pluto vagy Belzebub, vagy nem tudom ki viseli most a firmát, igen coulant hitelező. – Először ad ichort eleget, azután ad elég meleget, amivel azt lepároljuk. És mindezért nem kíván vért; azt nem: hanem csontot. Mindegy neki: embercsont vagy állatcsont; nem válogatós. Mert lássa, Mrs., a nyers ajándékban nincsen köszönet. Ennek a mi soffionénknak a vize különösen tele van sok konyhasóval. Azt el kell választanunk az ichortól, mert különben ezt sem használhatjuk a magunk céljára. Aztán a sónak is tudjuk hasznát venni. Köszönet érte a szabadalomnak, mely megtiltja a kormány pénzügyőreinek az ichorgyár palánkjain belől megjelenést. Nekünk annyira meg kell tisztítanunk az ichort, hogy abban 2 százaléknál több idegen alkatrész ne maradjon: akkor azután tökéletesen bízhatunk benne. Mármost azután látni fogja ön azokat a készülékeket, amikben a kincsünket megtisztítjuk; először a lepároló ütegeket a soffionétól fűtött katlanokkal, azután az ólommal bélelt jegecítő kádakat, a lúgzó kasokat s a szárító kemencéket. Azokból újra az olvasztóba kerül a kristályosult ichor, s most következik a csontáldozat; az ichorfolyadék égetett csontszénporral vegyíttetik össze. Az már egy kicsit kellemetlen illatot terjeszt, szabad lesz a flakonhoz nyúlni; de nem árt az egészségnek. Szerencsések voltunk itt a közelben egy barlangot felfedezni, mely tele van állatcsontokkal, valószínűleg olyan hely, ahova századokon át vonulnak a rengeteg minden vadai, mikor halálukat érzik. Ez nekünk nagy segítség, mert a spodiumért sem szorulunk külföldre.

Eközben Mr. Severus vezette Rozálit a pincelépcsőkön és kivilágított folyosókon át a finomító műhelyekig, miknek nagyszerű készülékei meglepték a nőt, ki mentül tovább haladt e mesterségesen összeállított géptömkelegben, annál kevésbé volt hajlandó Dávid kezét kiereszteni a kezéből. Minden katlan, minden edény, a téglafal, a nagy tapasztott siskák, a roppant rézüstök sugárzották a hőséget; a gőz dúdolt a rézkürtőkben, a katlanok üstjei fortyogtak, a hordó alakú, körben forgatott hengerek zummogtak, valami sebesen forgó szélkelep, melynek szárnyait a sebes mozgástól nem lehet látni, úgy búgott, s egyszer-egyszer nagyot füttyentett egy biztonsági szelep.

– Nézze ön – szólt Mr. Severus, Rozálit egy átlátszó üsthöz vezetve –, ez itt már réz helyett hyalichorból van készítve, ebben látható a mi föld alatti szellemünk, ahogy egyenesen feljön, s aztán keresi a kijárást, mikor látja, hogy meg van fogva. Ni, hogy erőködik, hogy gomolyog, hogy bugyborékol, míg kénytelen megadni magát, s lerakni a kincseit az üst fenekére.

Hanem azután, mikor a finomító gépek bonyolódott szerkezetét kezdte el magyarázni Mr. Severus, abba csakugyan belesült. A műhely felügyelője ott állt háta mögött, azt felszólítá, hogy magyarázza meg, hogyan van.

A felügyelő rideg hangon felelt:

– Nekem esküm tiltja idegenek és asszonyok előtt gyárunk titkairól beszélni.

– Damn’! – kiáltá Mr. Severus. – Ez udvariatlan jenki!

– Székely, székely! – igazítá őt rendre Dávid, s ezzel megveregeté a felügyelő vállát. – Áron, neked igazad van.

Azután ő maga magyarázta meg Rozálinak, hogy az a gép az oktaéderichor előállítására való. Rozáli nem ügyelt a tudományosan bonyolult magyarázatra. S alig volt figyelme a Dávid által kezébe adott gyönyörű nyolcszögű kék kristályra, csak arra gondolt, hogy mikor a felügyelő azt mondá „idegenek” és „asszonyok” éles tekintetét az első szónál Mr. Severusra s a másodiknál őrá emelte.

– Ez tehát az a nyolcszögű ichor, mely a hyalichor előállításához szükséges – mondá Mr. Severus, midőn az ichorfinomító műhely másik oldalán Rozálit a lépcsőn felvezette. – Most következik a sziksógyár-műhelyünk. Annak a gőzeit már nem ajánlhatom. Oda is el akar ön jönni, mistress?

Rozáli szelíd kedéllyel felelt

– Ha elfogadnak önök „csendes C°-nak”, akkor nekem is meg kell ismerkednem üzletünk minden ágazatával.

A néger milliomos arcán valami gúnymosoly vonaglott végig.

– Ez nekünk szerencsét fog hozni mindenesetre. Azonban ha a szódagyárunkat akarja ön megtekinteni, engedje azon elővigyázati rendszabályt felerőtetni, hogy arcának alsó részét bekössük ecetbe mártott kendővel: mert ennek a műveletnek olyan légköre van, hogy a hasonlóval foglalkozó gyárak, dacára a tökéletesített Gossage-féle kemencéknek s Gamble elzáró kürtőinek, még Amerikában sem tűrik meg sehol a városokban.

– Köszönöm, sir. Ahol más lélegzetet tud venni, tudok én is. Nem undorodom én itt semmitől.

Hanem azért Dávid jobbját csak nem eresztette ki bal kezéből.

Abból állt az egész titka, hogy ha Dávid kezét foghatja, akkor azután másik kezét akár Belzebub karjába öltve, le mer szállni a poklokra is.

Ami a hasonlatosságot illeti, ez nagyon közel jár.

Kétemeletnyi lépcsőn le a föld alá, hol tömör, alacsony boltozatok alatt kormos kemencék, négyszögű koksztornyok párolják le a konyhasóból a szódaszulfátot, közévegyített kénsavany segélyével, míg más termekben az angol working furnace-ok főzik ki a szulfátból a nyers szódát, elkülönítve azt a kéntől; s az Elliot-féle vastűzhelyek fekmentesen állítva, csendesen forognak tengelyeik körül, vörösen izzó hengereikkel, az utolsó termekben végre harántos teknőütegek lúgozzák ki a tiszta szódát; amott fojtó hőség, korom, emitt mesterséges légvonat, nyirok, lucsok és mindenütt orrcsavaró bűz kitűnő változatokban: Belial parfümösboltja!

És Rozáli nyugodtan engedé magának magyaráztatni a bódító légkör közepett Mr. Severus által az egész vegytani műveletet; hogyan lesz a sóból sziksó, hová lesz a szulfátból a kén, mi szükség van az egyikre és másikra? És figyelmesen nézett folyvást a magyarázó szeme közé, mintha fogadás volna közöttük, hogy ő állja-e ki tovább vagy a szerecsen, s egy rezzenése szempilláinak nem árulta el, hogy idegei mit szenvednek itt. Csak Dávid érzé a kezét szorító ujjakon át, hogy az asszonynak nagy lelkierejébe kerül itt lenni.

– Menjünk tovább – szólt Dávid.

Mikor aztán ismét napvilágra kerültek, Mr. Severus nem állhatta meg, hogy le ne vegye sipkáját, egyrészt azért, hogy homlokáról letörülje az izzadtságot, másrészt, hogy Rozálinak elmondja hódolatát.

– Mistress! Ön valóban tiszteletreméltón tartja nászbevonulását. Ezt nő nem csinálja önnek utána. Én is voltam egyszer abban a helyzetben, hogy megnősüljek. Jegyesem szegény leány volt. Akkor éppen a nagy petróleumüzletem után láttam. Fél éven át éjjel-nappal ott kellett tanyáznom a petróleumkutak mellett. Oda hölgy nem jött férje után soha. Ott nem hagyhattam a petróleumkutaimat, mert millióim feküdtek bennük; s amit az ember maga nem néz a két szemével, az el van veszve. A millióimat kikaptam a földbül, hanem a jegyesem otthagyott. Nem állhatta ki a petróleumszagot. Pedig a petróleumillat a szódásszulfátéhoz még eau de Cologne! – És most menjünk át az üveggyárunkba.

Ez a főbejárás túlsó oldalán eső szárny föld alatti osztályát foglalá el egészen.

– Lesz most „öntés”? – kérdezé Dávid. – Éppen ez órában – felelt Mr. Severus.

Dávid ujjai önkénytelenül szoríták össze Rozáli kezét, mintha vissza akarná őt tartani: egy percre megállt, gondolkozott, azután azt mondta: „jó, mehetünk”.

A legelső ajtó, melyen beléptek, egy hosszú, sötét folyosószerű csarnokba vezetett melybe felülről szűrődött alá lapos ablakokon át valami világosság. A csarnok egyik oldalát csupa kemencék képezték, miknek téglafala valami intenzív, rőt, izzó fénytől volt áthatva. Azokban iszonyú tűznek kellett égni. Ez a rőt pirkadás nem enyhíté a terem sötétségét.

A kemencesor előtt sima padok voltak, mik csiszolt üvegből látszottak készülve lenni. Azok összeköttetésben álltak a kemencecsapok pőcéivel. Két sajátszerű maszk járta sorba a kemencéket. Mindegyiknek fényes mellvértje és sisakja volt, azok koronkint fel-felnyitottak egyet azokból a kemencelyukakból, miket „galambházak”-nak neveznek. A gömbölyű nyílás, mint egy föld alatti rémóriás tűzszeme, világított bele a sötétségbe, egy-egy percre láthatóvá téve egy átelleni hosszú emelvényt, melyben sorban feküdtek az üveggyár munkásai – és aludtak. Övig fedetlen alakok. E rövid perc alatt a felügyelők egy benyújtott vaspálcával, mit azbesztkesztyűkben tartottak, megvizsgálták az olvadó üvegfolyadékot, s ismét becsukták a galambházakat.

Az egyik álarcos alak odajött a belépők elé, s szótlanul (a sisak zárva van, csak alulról kap levegőt) odahozott számukra három hasonló sisakot, aminőt maga viselt.

– Ezt fel kell tennünk – szólt Mr. Severus Rozálihoz. – Ezek nélkül a hőség és a fény kiégetné szemeinket, mikor valamennyi kemence száját kinyitják, s az olvadt üveg kezd omlani.

Mikor Rozáli fejére feltették a sisakot, azt hitte, hogy megvakult. Nem látta többé a mellette levő alakokat. Az a sisak sötétkék üvegből volt. Azonkívül mind a hárman kaptak egy teknőalakú pajzst, szinte üvegből, fafogantyúval, ezzel egészen takarva voltak.

Emberhang nem hallatszott itt.

Hanem egyszer mély, kongó óraütés tört át az üvegharangtól süketített csendben, mit éles fütyülés követett, s arra dörgő tamtam-ütések adtak jelt az ébredésre.

Az alvók állványa egyszerre megelevenült. Száz férfi ugrott talpra, ki-ki felölté mellvértjét, feltette sisakját, s valamennyi sietett a kemencék elé.

Mikor az első sípfüttyentés hasítá a levegőt, egyszerre felnyílt a huszonöt kemence-galambház ajtaja, s egy egész sor fényes tűzszem adott világítást a boltozatos teremnek.

Rozáli most már látott a sötét üvegen át. De valami szorongó érzést költött benne, hogy e sisakok alatt Dávid feje is csak olyannak látszik, mint Severusé: nincs különbség az emberek között.

A munkások kimért, betanult pontossággal siettek feladatuk elé. Nagy munka az: gyorsaság, testi erő, biztos kéz, józan ész, betanult ügyesség kell hozzá. Beszéd nincs. Parancsszó nem igazít. Mindenkinek mondatlanul kell tudni, mihez nyúljon, hova lépjen. Egy balfogás, egy tévedés, egy szeles mozdulat és egyik tagját egy pillanat alatt elveszítheti, s a másik pillanatban három más embert tehet nyomorékká, halottá s az egész munkát kárbaveszetté.

Ezért az ütenyre betanult, kimért összeműködés.

A tamtam utolsót kondul. A férfiak a kemencenyílások előtt állanak égetett agyagtégelyeikkel, mik két mázsányi olvasztott üveget fogadnak be. A kemencék alsó szájai megnyílnak egyszerre, s akkor egy túlvilági látvány lepi meg Rozálit, mely még a sötét üvegharangon keresztül is vakít. Egyszerre huszonöt tűztorok okádja elő az olvadt hyalichort. Egy átlátszó kristálytömeg, mely mint a nap úgy tündököl, ömlik alá zengő zuhatagban. Puszta szemmel belenézni e fénybe annyi volna, mint megvakulni. A hőség, mely megolvasztotta, ezerkétszáz fokú volt. A gömbölyű tégelyek, mik egy perc előtt még sötét tömegek voltak, egy pillanat alatt tűzgolyókká alakulnak át, miket a munkások által hajtott emelődaru lassan felvesz a légbe. A kemenceajtók bezárulnak, az emelő darugép meghajtja a tégelyeket, s arra azoknak gyémántfényű tartalma végigomlik a sima padokon. Akkor egy hengergép végigfut rajtuk, s a padokon elsimítva marad ott a még mindig ragyogó hyalichor lemez, mint egy tündöklő folyam.

És ekkor a felügyelő, lehúzva kezéről azbesztkesztyűjét, odamegy, s ahol buborékot, egyenetlenséget lát a tükörlapon, azt puszta kézzel lenyomogatja. Az olvadt, a fehéren izzó tömeg nem égeti meg a kezet a percnyi érintkezés alatt. Az ujjhegyek hűset éreznek az érintkezéskor. És Rozáli teste végigborzad e látványtól.

Azzal a néma munkások az öntött üveget az alátett lappal együtt rudakra emelve áttolják egy-egy nyíláson az oldalfal üregeibe, s azután ismét sötét lesz a csarnokban, a kemenceszájak bezárulnak, a munka elöl kezdődik.

Mr. Severus levette Rozáli fejéről a sisakot, s sietett a magáét is levenni.

– Nos, él-e ön?

Rozálinak valóban alig volt felelni való hangja, de mégsem árulta el félelmét.

– Ez nagyszerű munka volt – suttogá. – S hová lett most az az olvasztott üveg?

– Ez most a pároló kemencébe került, ott még olajgőzökben lesz kifőzve három napig; mert különben az ichor az üveget vízben könnyen olvadóvá tenné; ezért a hirtelen hűtött ichor szálkái, ha az emberi testbe hatnak, egyszerre felolvadnak, s előbb ájulást, aztán meg üdvös tályogokat idéznek elő. Ha felmegyünk a földszinti gyártelepbe, ott már fogjuk látni az izzasztóból kikerült hyalichort, mely még mindig egy pár száz fokra fel van melegítve, ahogy azt a gépek fúrják, faragják, szabdalják, mintha bádog volna.

Rozáli még egészen el volt kábulva a látványtól.

– Holnap is lesz üvegöntés? – kérdezé Mr. Severustól. – Szeretném azt holnap ismét megnézni.

– A két szememre mondom: amerikai asszony! – kiálta fel Mr. Severus.

Rozáli egy mindent mondó tekintetet vetett Dávidra, amiben ki volt fejezve az a gondolat, hogy „minden erőm tebenned van”.

(„Szegény asszony!” – gondolá magában Mr. Severus; még nem tudott felőle mindent, hanem annyit már tudott összevetni, hogy az ő hajdani eszményképe is amerikai nő volt; de az már a petróleumillatnál elmaradt; pedig az még eau de Cologne!)

– No, asszonyom, most már a poklokon szerencsésen keresztüljutottunk, ami ezután következik, már mind magasabb régió, ahol semmi sincs többé arra kiszámítva, hogy önt visszarettentse.

Rozáli figyelő bámulattal járta végig az egymás után következő műhelyeket, az emeletek raktárait, megfigyelve okosan, hogy lesz az üveglapból csiszolt tükör, a fúvott hengerből palack vagy ablaküveg, hogy gombolyítja az üvegmotolla az olvadt üvegből a selyemszálnál vékonyabb fonalat, miből tündérszép csipkéket, fátyolokat szőnek; hogy edzik, köszörülik, festik az üveget; ámulva járta végig a roppant termeket, mikben az üvegalkotás remekművei lépcsős állványokon voltak felhalmozva. Néhol ajtók álltak előtte, miken nem volt semmi nyoma a zárnak, s kérdésére, hogy azok hova vezetnek, azt a választ nyerte Mr. Severustól, hogy azt majd megtudja később.

De mindezen termekben rendkívüli volt a hőség és az a nem kellemetes szag, mely a kapun beléptekor fogadá, mindenüvé üldözte. – És hát ez lesz az a ház, ahol neki férjével együtt kell élni majd holtig!

Mr. Severus figyelmesen vizsgálta Rozáli arckifejezéseit: nem találta bennük azt, amit keresett.

Most végre egy tömör üvegajtóhoz értek, mely egyetlen darabból volt öntve. Ezen sem volt se zár, se sark; csupán a közepén egy gömbfogantyú.

Mr. Severus megfogta ezt a gombot, s egyet húzott rajta. Arra az üvegtábla, mint egy ív papír hajlott félre, utat nyitva Rozáli és férje előtt. Mikor Mr. Severus belépett utánuk, elereszté az üveglapot, s arra az magától visszacsapódott előbbi helyére. Az innenső oldalon is hasonló fogantyúja volt: lehetett egyformán ki- és befelé nyitni.

– Most más világrészbe léptünk – mondá büszkén Mr. Severus; s Rozáli valóban elbűvölve érezé magát, mintha tündérmese volna az.

A hyalichorgyár hő légköre, nehéz szaga egyszerre elmaradt, hűs, enyhe legű folyosó tárult elé, melyet édes fűszerillat töltött el, s egy tekintet a folyosó árkádjain keresztül magyarázatát adta az illatnak. A roppant épületnégyszög másik osztálya volt ez, melynek üveggel boltozott udvara egyetlen termet képezett, s ez a terem egy virágoskert volt. Csodaalakú növények, minőket Rozáli sohasem látott, voltak festői csoportokban összeállítva, kövér, izzadságtól ragyogni látszó levelek, vérpiros lombú fák, cifrázott levelű plánták, oly fehérek, mintha ezüsttel és hajporral volnának behintve, virágágyak, miket pillangósereg látszott ellepni, azok az orchideák csodaszép bokrétái, fiatal főnixpálmák, fikuszok, miknek kétöles sarjain meglátszik, hogy ez mind egyévi hajtás, bíbor sarraceniák, miknek minden hosszú levélhegyén egy-egy nedvdús kehely van, egy kerek tavacskában a nuphar sárga rózsái s a lótusz nymphaea alakú fehér-piros tulipánjai úsznak széles tányérleveleik között; egy része a kertnek buja cukordinnye-növényzettel van belepve, száz meg száz érett gyümölcs gömbölyödik elő földborító lombozata alul, némelyik felfut az épület karcsú oszlopain, belekapaszkodik a vasrácsokba, s onnan csüggnek alá tojáshoz, kígyóhoz, tarka almához hasonló melopepói, kivirítva a klematisok lilaszín, piros, fehér koszorúi közül, másutt sötét girlandokat húzva az aristolochiák lángszőnyegén keresztül. E növényzet összessége árasztja azt az illatot, mely az épület minden folyosóját betölti. És egy szögletben van egy szökőkút, mely egy jéggrotta közepéből veti föl kristálytiszta vizét, a lehulló víz jégcsapokat képez a medence szélein, s egy téli képet állít oda a tropikusok klímája alá. Mindez Rozálinak oly álomszerű, oly megfoghatatlan.

– Asszonyom! – szólt Mr. Severus. – Mindez az én tisztelt társamnak a műve. Ő tanulta el Planitzon Geitner utódaitól ezt a mesterséget, kik a századok óta égő kőszénréteg forró felszínére üvegházat építettek, délnövények tenyésztésére. A mi kertünk még csak egyéves. És nézze ön a csodákat, miket a természet és az emberi tudomány egyesült ereje egy év alatt létre tudott hozni. Ez a föld itt alattunk minden növényzetet kiölt felszínéről, gazaival, hőségével. Ez az ember kényszerítette ugyanezt a földet, hogy ugyanazon elemekkel a japáni és brazíliai flórát tenyéssze fel! A föld melege pótolja az aequator alatti napot, a szűzerdők televényföldét helyettesítik a gyárunkból kikerült salakok; az a bűzös sár, mely oda alant mellünket elfojtotta, adja a cantaloupoknak azt az édes ámbraillatot, a salétrom tette ily buja sötétzölddé a főnix leveleit, s annak a bíborvörös virágcsoportnak sardanapali dobzódása van a konyhasóban. A szalmiák illó szesze képezi a jégcsapokat ama szibériai grotta szélein; ez hűsíti kellemes egyforma mérsékletűvé lakhelyünk termeit, s az a víz, amit az a szökőkút fellövell, az ichorral szaturált tó vizéből való, mely keresztülment gyárunk üstjein, retortáin, minden szivattyún és páternosztergépen, viselt magában ichort, klórt, timsót, magnesiát, ként, s most, mikor asztalunkra kerül, a gránitsziklák forrásvizénél tisztább. Semmi sem vész itt kárba, mindennek hivatása van. A tündérmesék varázslói egy perc alatt tudtak szolgaszellemeikkel paradicsomi kerteket alakíttatni: csakhogy ez mese. A tudomány bűvészei tudják a munkára kényszeríteni a szolgáló elemeket: csakhogy ez való. Nézze ön e dél-amerikai fákat, mik öles hajtásokat képeznek már. Ezekből egy-egy darab ágat a rajta levő rüggyel együtt lefűrészeltek otthon őshazájában, a két végét kollódiummal elzárták, együtt fukus közé ládába csomagolták, s úgy hozták ide hozzánk: a lefűrészelt ágdarabok a hollandi üzdében életre keltek, az alvó rügyből csírázó mag lett, s most a délnövény itt álmodik Mexikó vagy Peru örök tavaszáról. És ez mind önnek a tiszteletére történt, mistress.

Itt aztán Rozáli nem állhatá meg, hogy a hála, a szerelem, a gyönyör elragadtatásával ne boruljon Dávid keblére, s az idegen szemek láttára át ne karolja annak nyakát, üdvözülése könnyeinek engedve szabad folyást.

– Sir! Mistresss! – szólt Mr. Severus. – Most egyedül hagyom önöket. Egy szerető házaspár menyegzőjének első napjai az egyedüli ünnepnapok, mikről Istennek tudomása van. Ünnepeljük meg azokat. Egy hétig nem jövök át az önök lakosztályába. Egy hétig ne gondoljon ön, sir, semmire másra. Legyen igazán boldog. Egy hét múlva majd aztán beszéljünk arról, ami következik.

Ez utóbbi szavakat valami olyan démoni, mefisztói szemvillanással kísérte a szerecsen, hogy Rozáli teste végigborzadt bele. Hiszen ő tudta, hogy mi következik. Az istenkísértés: a mennybemenetel a repülőgéppel.

Dávid néma kézszorítással üdvözlé Mr. Severust, s azzal Rozálit karjára öltve, a körülfutó folyosó ellenkező oldalán eltávozott saját lakosztályába.

Más körülmények közt Rozálit meglepte volna a csín, jó ízlés és kényelem, mellyel új lakása volt berendezve; talált volna bámulnivalót az üvegcsipkéken, mik ablakfüggönyeit képezék, s a tarka szőnyegeken, miket székely asszonyok készítenek selyemfinom üveggyapjúból, minőből egy saumuri zománcoló már a múlt században készített csalódásig hűen utánzott kitömött állatbőröket, sőt egyszer Napóleon Jérome herceg számára a legszebb hajat megszégyenítő parókát.

Mindezek számára nem volt most az ifjú nőnek figyelme. Nem gondolt arra, hogy mi van ma, csak arra, hogy mi lesz akkor, ha e hét letelik.

És Dávid olvasta Rozáli arcán azt, amit az szívében gondol.

Odavette a kezét a kezébe, ujjaikat egymásba fonva mintha imára volnának kulcsolva, s azt mondá neki reszkető hangon:

– Te drágám! Te mindenem! Te hűséges társam! Követtél engem mindenüvé, ahová vittelek, hívtalak. Nem kérdezted soha, hová viszlek, miért hagylak el? Még oda is velem akarsz jönni, ahová legnagyobb utam visz. Az idő sürget. Jól mondta ez az ember: egy hetem van csak. Ez is pazarlás. De szükségem van e hétre, hogy veled lehessek. Teveled! Érzed, mi jéghideg a kezem, mikor azt mondom, teveled? Ó ezek rettenetes menyegzői napok, nászéjszakák lesznek. Te velem akarsz jönni vakmerő kísérletem első útjára. Elviszlek, s ha megbukom, együtt bukunk: de téged olyan tisztán adlak át az égnek, hogy menyasszonyi koszorúdról még a harmat se legyen letörülve. Egy hetünk van adva – nem az örömnek: az égbe készülésnek. Nem egyesít bennünket öröm, kéj, élvezet, hanem hideg könyvek, számok, műgépek. Nekem egy társat kell magammal felvinnem, akinek az elszántságon kívül igen sok feladata van; míg én magam a villanygéppel, a kormányzat mechanizmusával vagyok elfoglalva, társamnak folytonosan észlelni kell az összeműködő erők és segítő elemek hatását, s azokról engemet folytonosan tudósítani, hogy gépem működését ahhoz idomíthassam, hogy számításaimat villámgyorsan megtehessem. Útitársamnak együtt kell velem gondolkoznia. Még a szívének is együtt kell az enyimmel vernie. És azzal a nyugalommal kell gépei előtt figyelnie, amellyel én figyelek a magaméra; tízezer lábnyi magasban a föld felett, nem tartva senki által, egyedül Istentől és a tudománytól. Kész vagy-e erre? Gondold meg, mit szólj! Sokan vannak körülem férfiak, többen ezernél, kiket betanítottam mindenre, ami e gép kezeléséhez szükséges, és az ezer között nem akadt egy is, ki ajánlkoznék, hogy velem jöjjön a legelső kísérlethez. Reszket tőle mindenki. Azt mondják, ha az első kísérlet sikerül, mind készen lesznek a másodikra; de előbb akarják látni a két első légbe szállót a földre visszaérkezni ép testtel és lélekkel. Tudják, hogy bizonyos a siker és mégis félnek. Kiszámíthatják, hogy csalhatatlan az összeműködés, s nem bíznak a számokban. Te nem tudsz még semmit; de van hited, lélekerőd és szerelmed. Ha megszerzed még a tudományt is hozzá, te léssz az első, ki velem együtt lehozod az üzenetet a felhők közül a földre: „ember, tied az ég”! Rászánod-e magadat e nehéz feladatra?

Rozáli megszorítá összekulcsolt ujjaival egész erejéből vőlegénye kezét, s azt mondá: „Kezdjünk hozzá.” Még menyasszony volt, és nem asszony.

S az első nászéj és utána a többi hat nap és éjszaka azzal tölt el, hogy a vőlegény magyarázta a menyasszonynak a normálbarométer, a kerekes barométer, az aneroidbarométer, a chiffrmanométer, az ózonmérő, a hévmérő, Saussure hajhygrometere, az alhidade, a tangentboussolle, a rheoscop, a tükörgalvanometer, a villanykondenzátor s a delejcommutator, az időparányokat mérő villanychronoscop, az astatikus sodronyok a villanyfolyamfordító gyrotrop, a bifilardynanometer, a termoelektrikus oszlop, a villanyműködést rögtön félbeszakító rheotom, a villanykiürítő, a bevezetett villanyfolyam feszítő ereje, a mellékfolyam, a disjunctor, a szikrainductor, az interruptor, az alternáló folyamok, a delejvillanygép, a pachytrop, a forgatag-elektromotor, a földdelej és légvillany bevezetői, az inclinatorium, a diamagnetismus elméleteit s azoknak gépezetét, műeszközeinek kezelését.

Hogy valaki ezeknek kezelését egy hét alatt betanulja, ahhoz annyi éles ész, erős akarat és szívós szorgalom kell, amennyit – csak a szerelem képes kölcsön adni és csak nőnek. Férfi kidűlt volna e munkából hetednapra. Rozáli elkészült vele.

Ez volt az ő férjhezmenetelének első hete; a mézeshónap első hét napja.


VisszaKezdőlapElőre