Az orosz rém

A láthatár elkezd borulni. Komor idők jelenségei mutatkoznak.

A hadügyminisztérium egy rendelete tizenötezer-hatszázhetvenkilenc példányban küldetik meg a két birodalom minden községi elöljárójának egyszerre, melyben a legnagyobb titoktartás föltétele mellett rájuk parancsoltatik, hogy a tartalékosokat haladéktalanul ezredeikhez küldjék be; az erdélyieket legrövidebb úton Csehországba és Galíciába; a Friaul, Isztria, Dalmácia illetékét egyenesen Brassó vidékére; a magyarországi huszárokat mind Galíciában állomásozó ezredeikhez; a cseh szabadságoltakat pedig a pesti és komáromi erődítvényekben alakuló tartalékhoz. Összesen nyolcszázezer ember. Senki se tudjon meg róla semmit.

Másnap aztán valamennyi újsásban benne van ez a rendelet.

Harmadnap a hadügyminisztérium valamennyi lapszerkesztőt sajtóperbe fogja.

Negyednap az esküdtszékek valamennyit felmentik.

Ötödnap a vendéglőkben egy pár borozgató polgárt az elkeseredett katonák jól összevagdalnak.

Hatodnap a katonai parancsnok az excedenseket jól leszidja.

Aztán hetednap megint egy új patália vonja magára az olvasó figyelmét a hírlapokban.

Egy lócsiszár-konzorcium megtámadja a hadügyminisztériumot, hogy ő azt a negyvenezer lovat, aminek bevásárlása elrendeltetett, tíz percenttel olcsóbban szerezte volna be, mint az a másik konzorcium, melynek azt a miniszter titokban kiadta.

A hadügyminiszter átlátja, hogy a titoktartás nem a XX. század intézménye, s ezentúl inkább minden rendeletet hivatalosan tesz közzé a kormánylapokban, egyúttal a palástoló magyarázatot is hozzátéve.

Elhatároztatik tízmillió font kétszersültnek, húszmillió darab borsóhurkának, ugyanannyi gulyáshúskonzervnek készletben tartása.

A hadügyminiszter egy újabb rendeletében meghagyatik, hogy minden katona teljes körszakállt eresszen, és arcát semmi részén meg ne borotválja. A bajuszpedrő használata még a huszárságnak is eltiltatik. Efölött az újságok példátlanul sok rossz élceket szaporítanak; a komolyabb államférfiak pedig aggódva sejtik, hogy ezen intézkedések egy olyan hadjárat előjelei, melyben a száj elé boruló bajusz s a torkot eltakaró szakáll a hideg lég befolyását mérsékelni lesz hivatva.

Még nagyobb táplálékot ad a sajtóaggodalmaknak egy nevezetes körülmény. A hadügyminisztérium és a honvédelmi minisztérium ugyanis már hetek óta folytatnak közös értekezleteket, melyek minthogy zárt ajtók mellett tartatnak, annálfogva köztudomású a tárgy, miszerint afölött vitatkoznak, vajon az egész hadsereg és honvédség gyalogságánál egyformán a bakancs hozassék-e be, vagy a kamásli? Ami egy hadjárat előtt a legfontosabb ügy, minthogy egy hadseregnél igen nagy gondnak kell lenni a csatakész lábakra. A kamáslit ajánlja a nagyobb kényelem, a bakancsot ellenben a mozgás könnyebbsége. Minélfogva az elhatározás nehéz. Ekkor, mint egy közbeeső bomba, jön hirtelen a generalissimus parancsolata, mely szerint elrendeltetik, hogy az összes állandó hadsereg minden gyalogsága térdig érő csizmát kapjon. Mire a magyar képviselőházban zárt ülés tartatik, s ugyanott a honvédelmi miniszter is előadva indokait, ellenmondás nélkül elhatároztatik, hogy a honvédség is magas szárú csizmát kapjon.

Ezt azután mindenki megérti, ha nem magyarázzák is neki meg külön: a bakancs, kamásli még csak defenzív háborút helyez kilátásba; de már a hosszú szárú csizma egy offenzív háború eveneualitásával kecsegtet.

Végképp eloszlat minden kétséget aztán a generalissimusnak egy novemberi rendelete az összes hadparancsnokokhoz, melyben szigorúan meghagyatik nekik, hogy a katonasággal téli hadgyakorlatokat tartassanak: mikor legnagyobb a hófuvat, zivatarban, északi szélben exercíroztassák őket, hogy szokjanak hozzá.

Világos a helyzet, Oroszország ellen készülünk.

Az örökké kísértő rém ellen, ki nagy, prémes süvegével, zúzmarás szakállával, csombókos kancsukájával, mindnyájunknak nehéz álmaiban ott van. És most még a prémes süveg közepéből a frígiai sipka is kivereslik.

Amiről a múlt században Hertzen, Bakunin még csak álmodoztak, amit a „Szta Djelat?” szerzője regényképpen írt le, már megvalósult, s a XX. századbeli Oroszország nem olyan félelmes többé Európára, mint a múlt században – hanem félelmesebb.

Még a XIX. század napóleoni vészalternatívája ez volt: Európa 50 év alatt vagy respublikává lesz, vagy kozákká; most a kérdés egyesítve van: „kozákká is, respublikává is”.

Egy óriási nép, mely maga számára nézve annyi, mint a francia és a német együtt, egy rettenetes ország, mely egyszerre Japánt, Kínát, Turkesztánt, Törökországot, Ausztriát, Magyarországot, Németországot, Svédországot nyomja szüntelen előbbre tolt határaival: egy nyelvű, egy vallású nép, edzett testalkatú, jég hátán alvó katona, lovához nőtt lovas, ellenség, akit megsemmisíteni semmi hatalomnak nem lehet, akinek bevehetlen vára a puszta, a jégmező, a végtelenség! És ha egyszer ezt a népet talpra állítja, nem az a hatalom, mely eddig rendelkezett vele, a császár, a fanatizáló pap, a nemzeti gyűlölet, a katonai fegyelem; hanem ami mindezeknél nagyobb: a szabadság! Az egy megszámlálhatlan tábor: nagyobb Dzsingisz kánénál, nagyobb Attiláénál, nagyobb Napóleonénál.

Oroszországban, ha egyszer a szabadságot megkóstolták, nem tréfálnak vele. (Az igaz, hogy ellenfelei sem ismerték e kérdésben a tréfát.) Pugacseff kísérlete megmutatta azt, hogy mi lett volna belőle, ha sikerül.

Az elnyomott nép a maga módja szerint értelmezi a tartozások kiegyenlítését, s a rangfokozatokat gonoszul békíti ki egymással. És már akkor jól van tartva az új kor fogalmaival.

A szabadságot átviszi egyszerre minden térre. Szabad a föld a dézsma alul, szabad a jobbágy a robot alul, szabad a nő a családi kötelékből, a társadalmi nyűgből; lehet ki-ki, ami akar. A leány lehet kereskedő, vagy kézmíves, vagy békebíró, vagy szerető: senkitől sem kérdi. Papra, templomra semmi szükség többé, szabad nem hinni semmit. Nincs többé ördög! Nem vétek, amit az ember magának megbocsát.

Szabad a pénz is; a kormány elveszi az egyházaktól, a volt főnemesektől, a letétemények pénztáraiból, kinek nyugtát ad róla, kit meg felakasztat nyugta helyett. Kölcsönt vesz a bankalapból kamat nélkül, s nyomtatja a papiros rubeleket, ahogy a gőzgép győzi; – bankszabadság van kihirdetve, annyi bank alakul, hogy Észak-Amerikában sem több, és valamennyi önti folyószámra a saját bankjegyeit a közös tengerbe, a pénzpiacra.

Holmi gyönge kis állam ebbe belehalna rövid időn, de Oroszország nem. Ha ma húsz milliárdnyi papiros rubeleinek egész tömege egyszerre füstöt vet is, nem ment tönkre: holnap az alatta maradt föld újra gazdaggá teszi, s minden ember megél, s újra kezdi a dolgot.

És azután vannak ez óriás népnek hozzá méltó óriás vezetői. Akik nem számítanak rongyos milliókkal, akik nem aggodalmaskodnak nyomorúságos európai diplomáciai kérdések miatt; nagyobb, merészebb eszmék után indulnak el a világba, mint amiket az udvarok iskoláiban tanítanak. Akiknél hatalom a zűrzavar, s akik rendszert találnak a korlátlan, fegyelmetlen, uratlan népmozgalomban; akik készen vannak hatalmas ellenfeleikkel – nem küzdeni, de játszani.

A Nihil országának a népakarat által fölemelt elnökei, egy asszony és annak államkancellárja, legelőször is túltették magukat azon a szűkkeblű felfogáson, hogy valakinek a más jó barátságára kell számítani. Ők legelőbb is leszámolnak az ellenségeikkel.

Egy része ellenségeiknek saját országukban van: a kétséges érzelmű régi ezredek, a volt főtisztek, a lengyelek. Azokat ők mind összeszedik; de nem küldik Szibériába, hanem el Ázsiába, az afganisztáni határszéke. Ott Angliát tartják vele sakkban, s itthon bizton tehetnek miattuk ellenükre mindent.

Van azonban egy még nevezetesebb ellenség is a fenttisztelteknél: ezt úgy hívják, hogy hitelező. Azt tartják, hogy ez azért rossz ellenség, mert nem lehet agyonverni. A Nihil országa megmutatta, hogy azt is lehet. Oroszország államadósságainak kamatja a XX. században tett valami 120 millió rubelt. Ezeknek a papírjai legnagyobbrészt az angol, francia és német piacokon voltak elhelyezve. Ezek a külhitelezők valóságos Attilák, akik tributáriusokká teszik az idegen államokat. Már egyszer egy osztrák kormány is megkísérlette hitelezőit egy húszpercentes szelvényadó által ellenségeiből condolens jó barátjaivá tenni; Sasza asszony egy lépéssel odább ment: ő egyszerre és egészen kibékült velük atyafiságosan. Nyomatott kétezermillió rubel mennyiségeig államjegyeket, miknek alapjául az uráli aranybányak és a jekatennoslavi petróleumkutak és kőszéntelepek voltak lekötve, s azokkal kifizette egyszerre a hitelezőit. Akinek nem kellett a cserepapiros, otthagyhatta. Igaz, hogy ez a tengeráradás rubeljegyekből, miket nolens-volens el kellett fogadni, majd visszaszivárog apródonkint külkereskedelem útján megint Oroszországba; de beletelik abba húsz esztendő; kivált amióta Sasza asszony a gabnakivitelt Oroszországból betiltotta, a támadható éhínséget adva okul. A jámbor Európában soha annyi nyusztprémes kabátot nem viseltek, mint ebben az időben. Minden ember iparkodott a nála rekedt papírrubeleit állatbőrre felváltani, ami Oroszország fő kiviteli cikkét képezte ezóta.

Ilyenformán a Nihil országa nagyon szépen megmenekült a legnagyobb ellenségétől, az államadósságától.

Most már egy kis haszonhajtó vállalat után is lehetett látnia.

Katonája volt legalább másfél millió. Egy része jól szervezett, más része annál jobb, mert nincs szervezve.

Ez béke idején improduktív költségre ad okot, de lehet belőle hasznos investitió is, ha egy lucrativ vállalatra felhasználtatik.

Sasza asszony és kancellárja felhagytak Nagy Péter cár és utódjai szűk látkörű világnézletével. Mit nekik a keleti kérdés! Konstantinápoly elfoglalása! A kis szláv nemzetiségek felszabadítása a járom alul! Obsolet fogalmak. A keresztyénség védelmezése a pogányság ellen pedig éppen nem tartozott programjuk keretébe. Ok igen bölcsen beláttak, hogy aki ennyi hatalommal rendelkezik, annak semmi keresnivalója az elszegényült, kizsarolt, elcsigázott Törökországban; a szláv rokonok csak mindig pénzbe kerülnek; ez nem jó üzlet. A gazdag, fizetni és adózni képes szomszédok ügyeivel foglalkozni sokkal háladatosabb vállalat. Itt van mindjárt ez a szomszéd osztrák–magyar birodalom. Gazdag ország, kész vasúthálózattal, jó utakkal ellátva; áldott termőföld, szorgalmas, fizetéshez szokott népség, melynek semmi egyéb baja nincsen, mint az, hogy nagyon sok az adóssága. Milyen egyszerűen lehetne rajta segíteni! Elfoglalni, s aztán kifizetni a hitelezőit még egynehány milliárd új rubeljeggyel. Annak is lehetne lekötni szilárd alapul például a Kárpátokat: azokban is van sok arany, ezüst, réz, vas és drágakő. Még jól járna az ország a meghódíttatással. – Likvidálna az új „directió” alatt.

Van is elvbarátja a nihilisták nézeteinek elég. Ahol nincs, vesznek. Eladó írótoll mindenütt van a világon. Az európai sajtónak egyharmad része az orosz köztársaság magasztalásával foglalkozik. Azonkívül egy egész ligája a becsületes, jóhiszemű doctrinér-szocialistáknak ingyen, a maga kenyerén fárad a propagandájukban. Nem a leigázást, a felszabadítást várják a Volga pusztáiról. Minden elem, mely a forradalmat mint célt látja maga előtt, titkos és önkénytes szövetségesük. – A bérenc toll szándékos túlzással, a rajongó pedig fantáziája után, paradicsomi színekkel festi ki az oroszországi állapotokat. Annak a belseje pedig el van zárva jobban, mint valaha azelől, hogy idegen szemek a belsejébe láthassanak. Ahol a forradalom viszi az ellenőrzést, ott utazni nem lehet: aki az útlevelével az egyik falu határán áthatol, fennakad a másik faluban, s vagy ott ragad valahol, vagy visszatoloncozzák a határra. A kereskedelem csak a határvárosokra szorítkozik, mint Japánban. Levelek nem bocsáttatnak ki; gyanús alakoknak még szökni is bajos. A hajdani orosz rendőrség is félelmetes volt, de a nép rendőrsége még furfangosabb, és ez megvesztegethetlen. Külföldi diplomácia nem székel ez idő szerint az orosz fővárosban; az európai kormányok még nem is ismerték el a Nihil köztársaságát; de meg ez nem is tűr idegen kotnyeleskedést, amit hajdan diplomáciának neveztek. Neki sincsenek állandó követjei sehol; csupán az észak-amerikai szabad államokra nézve van kivétel náluk: annak a követsége jelen van Szentpétervárott, s annak a követei képviselik az orosz alattvalók érdekeit az európai fővárosokban. Ezek ketten jó barátok.

S e barátságnak van szilárd alapja. Eszményi is, meg gyakorlati is.

Az eszményi alap az orosz nihilisták programjában fekszik. Azt csinálni Európából, ami Amerikában van; egyetlen nagy köztársaságot. Elűzni a fejedelmeket; eltörölni az országok határait; megszüntetni minden speciális hazáról való fogalmat; lefegyverezni erőszakkal minden ország hadseregeit; elpusztítani minden arisztokráciát; lomtárba űzni minden külön alkotmányt; simára taposni minden vallást: és egy keresztvonással kvitté tenni minden államadósságot. És akkor aztán megkezdeni az „új-világot” az „ó-világban”.

Csakis Oroszország kísértheti meg e kolosszális, brutaliter ideális eszme gyakorlati kivitelét, ami minden más nemzetnél csak fantazmagória volna. De ha Oroszország megy elöl, nem lehetetlen az. – Annyi állam van Európában, amelyre nézve minden változás egy neme a jobblétnek. A speciális hazaszeretet elavításán két ellentétes irányból dolgozik régóta és lebeszélhetlen kitartással a szocialisták és jezsuiták tábora. A munkások nyomora s a pénzhatalmak fastusa minden embert, ki munkával keresi a kenyerét, összeesküvővé tesz hazája és társadalmi rendje ellen. A katonai hierarchia gyűlöletessé teszi az önvédelem eszméjét. A pártküzdelmek lerontják az alkotmányhoz való ragaszkodást, a vallásos velleitások beoltják az indifferentismust, s az államgépezet alig tud már mozogni az államadósságok miatt. Ha most másfél millió katona, akiből 200 000 lovas, azzal a csataszóval indul meg, hogy legyen új világ, bizony nem tudhatni, hogy hol áll majd meg.

Itt következik azután a hatalmas anyagi érdek, mely Észak-Amerikát Oroszország barátságába kényszeríti. Az ekként nivellírozott Európa, amíg a dolgok új rendjébe beleszoknék (ha valaha beleszoknék, hogy egyetlen országot képezzen), addig megszűnnék minden világpiacon az Újvilág versenytársa lenni, sőt ellenkezőleg maga is sok ideig kész piacává lenne a termelő és gyáriparos Amerikának.

Hogy e titáni merész eszmékből azután mi a démoni valóság, s mi az emberi lehetőség? Hogy annak megindítói valóban csakugyan egész Európát akarják-e tabula rasává átalakítani, vagy pedig csak egy szerencsétlen „baleket” akarnak valahol elfogni, aki a nagyszerű doktrína apró embereinek magánmulatságaiért a költséget megfizesse, aki csupán frivol szenvedélyek, asszonyi és férfiúi szeszélyek, nérói és semiramisi bizarr ötletek áldozatául elessék? Erre nem tud senki felelni, mert Oroszország, a Nihil országa belsejébe – még most – belátni nem lehet.

Annál több a rémmonda, melyet álruhában kiszökdöső orosz volt főurak és lengyel menekvők szanaszét hordanak a mesék országa felől.

Hogy a nihilisták az egész opolcseniát mozgósítják, és rendes hadcsapatokká szervezik.

Hogy a Kaukázusból, kivéve a stanicák helyőrségeit, minden hadseregüket kivonták, s a Krímbe vitték, ahonnét hajóhadukkal tetszés szerint szállítják nyugotra.

Hogy a szultán nagyvezérével igen jó barátságban állnak.

Hogy a finnlandi erődöket, az egész keleti tengerpartot csaknem védtelenül hagyták, s hadosztályaikat onnan mind a Visztula felé indítják, hogy mind a tizennégy elsőrangú váruk Sveaborg-tól Kercsig üresen van hagyva, hogy Pétervárát, Rigát csak az opolcsenia tartja megszállva.

Hogy ellenben Bender, Odessa, Nikolajev, Varsó hemzsegnek a minden fegyvernemű seregektől.

S ezek a fegyvernemek is mind oly álomrontó rémek!

A gyalogságnál minden első drusinának „páncélja” van. Ezt a páncélt még a múlt században találta fel Litta Biumi olasz gróf, s Fadejev már akkor ajánlotta annak behozatalát az orosz hadseregnél. A gyorstüzelő puskák ellen minden ország stratégái igyekeztek valami ellenszert feltalálni. A franciák kaucsuk válltarisznyákat adtak katonáiknak, miket azok az ütközetben a földre letesznek, s azután hasra fekve, puskáikat a tarisznyára nyugtatva, mint egy sánckosár mögül lőnek az ellenségre; a németek viszont éjjeli harcokra taníták be katonáikat, hogy a gyorstüzelés ellen védve legyenek, – de mindezeknél hatalmasabb a Litta Biumi-páncél. Az golyómentessé teszi a támadót, ki úgy jár páncéljával keresztül-kasul az ellenség tömegében, mint a kés a vajban. Halhatatlan ezredek. Sérthetetlen ellenfél!

A támadó kézi fegyvereik pedig robbanógolyókkal vannak ellátva. Ez nem sebesít többé, hanem öl.

Kolosszális tömegeket képez lovasságuk, dacára annak, hogy a császári hű testőrezredeket fel kellett oszlatni; a doni kozákok, a sorhadi kozákok, az atamanezredek, a kurd és baskir lovasok, a cserkeszek együtt kétszázezernyi tömeget képesek a csatamezőre vetni; lovasokat, kik huszonnégy óra alatt másfélszáz versztnyi utat tudnak tenni, kik dalolva rohannak a csatába, odavetve a kantárt a rohanó paripa nyakába, s két kézre fogva a nehéz dárdát; akik ha megfutnak az ellenfél elől, csak azért futnak, hogy amint egérutat nyertek, leugráljanak lovaikról, lekapják vállaikról puskáikat, s rajtüzet adjanak üldözőikre, mitől ló és lovas pusztul.

És végül egy mesés kombinált sratagemáról beszél a hagymázos álmokat látó rémhír. Ezek a repülő lovasok.

Tizenkét lovas egy sorban, mindeniknek a terhelőjéhez kötve egy teveszőr zsineg, amik aztán egy összetekert kötélben egyesülnek; ez a kötél tart egy fejük fölött libegő léggömböt, annak a kosarában ül egy gyakorlott tengerész, ki nem szédül a hánykódástól. A kötél hossza 200 arsinra bocsátható, s ha egy ily ezred a kedvező szelet elfoghatja, s akkor azzal a száz léggömbbel együtt megindul, az minden hadsort keresztültör; a tengerészek a léggömbökből előre szétrobbantják gránátjaikkal az ellenséget, ha tömör hadsorokban, ha négyszögekben áll ellent, ha pedig csatárláncra van szétosztva, lekaszabolják az utánuk jövő lovasok; az ellenfél álcázott ágyútelepeit a magasból felfedezik, s lövegeikkel szétrombolják. Víz, árok, sánc ezeket fel nem tartja. A kedvező széltől irányzott léggömbök átsegítik a lovasokat a legszélesebb folyamokon, nem állhat azoknak ellent semmi…

…Mesebeszédek! – mondák mindezekre a bécsi haditanács tapasztalt urai. Jobban ismerik ők mind a diplomáciai viszonyokat, mind a hadtudomány fejlődményeit, mint hogy az ilyen hírek által nyugtalanítva éreznék magukat.

A Nihil országnak nincs csataképes hadserege: mert a régi hatalmas orosz ármádia a forradalom által szétbomlasztatott, s újakat alkotni nincs se szervező talentum, se pénz; a nagy hadtömegek összevonása csak lengyel fantázia szüleménye; a páncél: nevetség; a repülő lovasok a repülő hollandival, meg a garabonciás diák sárkányával egy bírálat alá esnek; s elvégre, ha volna is kedve Sasza asszonynak haddal megtámadni a békés Magyarországot, s ezzel az európai egyensúlyt megháborítani, tapasztalni fogná, hogy azt a többi nagyhatalmak nem tartanák közönyös kérdésnek, s nem bújna el senki a dunnája alá a repülő lovasok hírére: valamint hogy mi sem fogunk elbújni. Ha olyan nagy kedvük van jönni, hát csak jöjjenek, majd beszélünk velük.

Annyit meg kell adni, hogy az osztrák-magyar tüzérség azon időben elsőrangú fegyvernemnek volt elismerve Európa valamennyi hadtudósai által, s erre méltán büszkék voltak az akkori osztrák-magyar hadvezérek.

Azonban az önbizakodás mellett sem maradtak azért az osztrák–magyar hadügyvezetők tétlenül. Itt is behozattak a gyalogság számára a gyapotpáncélok, mégpedig a sokkal célszerűbb Muratori-félék, mik csak vízbe áztatva lesznek golyójárhatatlanokká, és ennélfogva három fonttal könnyebbek száraz állapotukban, mint az orosz páncélok, mik gyantával beitatvák. Egyelőre csak a sorezredek első zászlóaljai láttattak el ezekkel, a honvédségnél pedig éppen nem hozattak be. A robbanó puskagolyókat ugyan nem vették át ellenfeleiktől az osztrák hadvezérek, hanem a lövész-zászlóaljak fegyvereihez acélvégű hegyes golyókat alkalmaztak, amik hatszáz lépésnyiről a páncélt is keresztülfúrják. Tüzérség dolgában első helyen állt a birodalom hadserege; vetlövegeik, miket a bécsi arzenálban készítettek, nem golyók voltak már, hanem megannyi pokolgépek; minden ágyúgolyó külön egy ágyú maga, mely ott sül el, ahova küldve van, az ellenség homloka előtt. Egy séta a bécsi arzenál golyótermein végig, fejszédítő kábulattal hat a laikusra; mennyi öldöklő gép! És milyen halomban! Gömb alakú ágyúgolyó nincsen többé. E boltozat alatt mind hosszúkás csúcsban végződő hengerek vannak gúlákba rakva: félig acélból, kívül ólomburkolattal, mely a lövéskor az ágyú vont rovátkaiba tömődik, s belül apró vasgolyókkal vannak töltve, miket kénöntvény tart mereven, míg a golyót a belül alkalmazott lőpor el nem robbantja, a kilőtt henger akkor sem reped szét, csak golyóit szórja előre: egy repülés közben elsülő ágyú maga is! És e lövegek mindegyikére egy gyújtógép van alkalmazva, oly finom szerkezetű, mint egy zsebóra; ennek a körületén egy fokokra osztott milliméter, melynek tetszés szerinti fordításával egyharmad percnyi pontossággal lehet a gyújtót úgy igazítani, hogy a löveg például egy 1500 lépésnyi távolban álló ellenséges tömeg előtt süljön el, s onnan lője ki újabb 800 lépésnyi horderővel a magával hozott kartácszáport. – A másik boltteremben vannak felhalmozva az ugorka alakú srapnellövegek. Ezek a vegytan elvei szerint vannak alakítva. Ez a löveg abban a percben szakad száz darabra, amelyben valami szilárd darabhoz ütődik. Ha pedig az ellenség a síkon hasrafekve akar lövöldözni, hogy kevesebb célpontot adjon a golyóknak, vagy sáncot hány, s amögül puskázik, akkor is tudnak segíteni rajta, akkor előveszik a vetágyúkat, s ezeknek a lövegei már azután a kémia és a mechanika összekötött szabályai szerint vannak alkotva. Az ilyen odvas lövegben egy közbedugott szeg, egy lengő golyócska, mely a belső gyutacsot az elrobbantó tűhegytől elválasztja, gátul szolgál annak, hogy a hengerlöveg magától elsülhessen a kezelés alatt; de amint ki van a golyó lőve s elkezd tengelye körül forogni, a centrifugál erő kilöki a közbedugott szeget, s a lengő gyutacs és a szeg között nincs többé akadály. Ámde míg a golyó felfelé száll, a gyutacs, az önsúly elmélete szerint nem eshetik rá a tűre; csak abban a percben, midőn a golyó a parabola végén lefelé rohan, hull rá a gyutacs a pattantyútűre, a kanóc meggyullad, s a bomba onnan a magasból szórja alá az ellenség fejére a pokolbeli üdvözletet. Egy másik boltozat a tetejéig van rakva carcasse-okkal, gyújtógolyókkal, mik nem pattannak szét, hanem oldallikaikon fújják tízfelé a romboló görögtüzet. Hát még a hadászat szörnyetegei: a kétmázsás ostromlövegek, miket önsúrlódásuk tesz izzóvá, mikor a falba fúródnak, úgy pukkannak széjjel, amik keresztülszakítják a kaszamáták tömör boltozatait! Hát a kézigránátok dinamittal töltve, miknek küldetésük a léggömbökből alászóratni, s aztán ismét a Congrève-röppentyűk, mik az ellenséges léggömbök felgyújtására vannak szánva! Hát a rémséges torpedók, folyamtorkolatok és tűzaknák számára alkotva! Hát e lövegeknek hajítógépei: az arzenál térein orgonasípokként egymás mellé rakott ágyúcsövek, ezerszámra! A félelmes revolverágyú a Coehorn-féle gőzmitrailleusök, mikből szakadatlan vaszápor esik! Valóban, mikor ez ország hadvezérei végigsétálnak ez irtóztató vaskincstár termein, udvarain, s aztán hallják, hogy a legutolsó megszólított köztüzér hogyan tud pontos válaszokat adni mindezen csodagépek szerkezetéről, s felel kémiából, mechanikából, mértanból, mint egy rigorosandus: akkor méltán ragyog az arcuk ettől a gondolattól: „hát csak hadd jöjjenek azok a repülő lovasok!”

Az is előre látható volt, hogy a legközelebbi európai háború leginkább várharc fog lenni.

Az osztrák hadászok siettek kipótolni a múlt század mulasztásait, s a birodalom északi részét megerősítették.

A Krakkótól Czernoviczig vezető vasútvonal hosszában az orosz „Samaria” váracsláncolat lett utánozva. Sambor város táborhellyé alakíttatott át, egyelőre csak harcmezei erődítéssel; az egyes és kettős redánok, a hosszú courtinák, bastionok lettek nagy kerületben felhányva, miket ismét előretolt csillagsáncok védelmeztek; a fűrész alakú bástyák árkai a Dnyeszter vizével megtöltettek; sánckarózat futott végig a belső partokon, miken alacsony „poternek” búvajtói vezettek be; a mellvédek és contreéscarpok föld alatti utakkal voltak összekötve; a belső redoutok, kettős glacis-k a legszakavatottabb terv szerint úgy voltak berendezve, hogy azokban egy kétszázezerfőnyi hadsereg kétszerte erősebb ellenséggel szemközt sikerrel védhesse magát; a védműveket a farkasvermeknél és fladdermináknál jobban védte északról egy átgázolhatlan mocsár (amikor nem volt befagyva). Kiegészítették az erődítvényeket a bejáratokat őrző tuskóházak, lunettek és bombamentes tárházak, a lőpor és élelmiszerek raktárai.

Ez a túrás-fúrás belekerült húszmillió forintba. (Nem is sok!)

S ezek még csak mezei erődítmények.

De már azután Krakkó valóságos várerődítmény.

Miután történetünknek legközelebbi része, mely az egész mese fordulópontját képezi, ezen a helyen folyik le, szabad legyen ezt kissé körülményesebben leírnunk, viszont nagylelkűen megengedve az olvasónak, hogy mikor unalmasnak kezdi találni a sok bástyát és épületet, fordítson három-négy lapot, mindaddig, míg a szabadban találja magát: nem veszt vele semmit.

Tehát a Jagellók hajdani koronázási városa egészen más a XX. században, mint aminek a XIX.-ben ismerték. Akkor is voltak ugyan már körüle egyes detachirozott váracsok, melyek rövid ideig tartó védelemre képessé tették, s a Wawel hegyi királyi várnak ágyúkkal fölszerelt bástyái voltak; palotáját mint kaszárnyát használta egy ezred, rendesen magyar, gyalog sorkatona: hanem történetünk korszakában már Krakkó elsőrendű erősséggé van emelve, amit indokolva találunk abban a körülményben, hogy a tőle alig ötmérföldnyi távolban eső orosz–lengyel város Czenstochowa szintén egy megerősített táborhellyé alakíttatott át; ahonnan az orosz hatalom egyformán fenyegethette Németországot és Ausztriát.

Krakkó hetven templomából még a múlt században valami harminc látogatható állapotban volt, a várrá alakulás korszaka alatt azonban, ezeknek nagy része áldozatul esett. S csak a monumentális egyházak hagyattak meg, mint az Ulászló építette Wawel hegyi vártemplom tizenhat kápolnájával, aranylapokkal fedett boltozatával, melynek hajójában négy tömör ezüstből vert cherubim tartja Szent Szaniszló vértanú koporsóját, míg kriptájában hajdani lengyel királyok és a nemzeti hősök, Sobiesky, Ponyatovszky, Kosciuszko hamvai nyugszanak márványkoporsóikban. De már a Péter-Pál-templomból obszervatórium lett, s építészeti kincsei áldozatul estek a hadépítészet rideg alakításainak. A Visztula szigetén fekvő Kazimierz városnegyed egészen kisajátíttatott erődítvényi célokra; a Broniszlawa hegyet egy hatszögű védmű takarja, befödve azt a dombot, melyet a lengyelek Kosciuszko emlékére hordtak össze, mindazon csatatérek földeiből, amiken a dicsőült hős harcolt. S a bielani hegytetőt, hol egykor a camaldulensisek kolostora állt, most egy fellegvár koronázza; s a szép mulató erdő köröskörül ki van irtva.

Az eltűnt nevezetességek helyett körös-körül a várépítészet polygonumai, mindenféle kombinációkban, szögletsáncok, előre ugró orillonjaikkal; a mély árkok a vízvezetők zsilipeit rejtő, batardeaux tornyokkal ellátva. Az erődítvények kősáncaikkal, földváraikkal, mindig nagyobb terjedelemben tolattak előre; a mérnöki számítás az előretolt védművet megint egy másik védművel látta jónak fedezni. Huszonöt év óta folytonosan mérik, építik, ássák a tenaillonokat, a contreface-okat, a lunetteket, a ravalinokat; tanulmányozzák a „holtszegleteket”, mikben a sáncágyúk az ostromlót nem érik, huszonöt év óta tiltják a környék és a város lakóinak a mind nagyobb területet elfoglaló enceintek, magistralék felé közelítést, miknek mértani egyenességű vonalain az őrt álló katona sétál naphosszant egyedül alá s fel, a felmeredő villámfogók jelölik szerteszét a lőporraktárakat, s a rettenetes „támadási homlokzat”, koronázott szarvműveivel mint egy bonyolódott abrakadabra terjeszti előre észak felé rejtélyes zegzugait.

Minden negyedik évben jött egy-egy új erődítési főnök, aki elődének intézkedéseit jónak látta tökéletesíteni, más beosztást tenni, az árkokat faussebraiékkel ellátni, az egyik Breisach rendszerét követte, a másik Landauét, a harmadik föld alatti folyosórendszert kísérte meg; a negyedik Montalembert emeletes kazamatáit vette alkalmazásba, az ötödik Chaseloup cavaliereit hozta be, mik a sáncokat még réstörés után is bevehetetlenné teszik, az ötödik Carnot tana után indult, egész sor redánokat állítva egymás mellé.

A legutolsó időkben aztán, hogy be legyen fejezve a védmű, a külső redánok kőfalait négyhüvelykes vaslemezekkel burkolták be, amiken az ágyúgolyó át nem törhet,

De még itt sem volt vége. A lengyel paraszt gyakran hallja, mikor meleg nyári délután lefekszik a földre pihenni, hogy odalenn úgy dobog, úgy zuhog valami és ételhordó üres szilkéjében a beletett cinkalán magától táncol. Ott tűzaknákat ásnak! A föld mérföldnyi távolban alá van aknázva, s ahol fenn a szép aranyszínű árpa között a fürj pitypalattyol, ott alant a halál kutyái ugatnak. Azt rebesgetik, hogy valamennyi tűzaknától egy-egy villanysodrony fut össze a Wawel hegyi várig, hol a kormányzónak egy föld alatti rejtekszobájában van az a zongora alakú mű, melynek egy billentyűje megnyomásával az a tűzakna felrobban, ahol éppen az ellenség áll. A föld alatt is készül a harc.

És még azonfelül az égben is készül.

Valamennyi redánnak van egy-egy aerostatja, melyet kedvező szélben az ostromban résztvevésre használhat.

És még ez mind nem elég találmány. Az újkor hadjáratában főfeladat nagy tömegeket rövid idő alatt egy pontra vethetni. A hadviselés idegei a vasutak. A hadtudomány talált fel páncélozott vonatokat, mik mint egy utazó bástya, vágtatnak egyik helyről a másikra sérthetlen lövészeket tolva az ellenség hadoszlopai elé; sőt alkotva vannak oly golyóokádó gőzmozdonyok, mik a síneket magukkal hordják, maguk előtt lerakják, s így út nélkül is előreroboghatnak, az ellenséges hadtömegek keresztültörésére szánva.

S hogy a folyamokon átjárás meg legyen nehezítve, ott leskelődnek a Rudawa torkolatánál, ahol az a Visztulába omlik, az úgynevezett alligátorok. Ezek víz alatt járó búvárhajók, miknek feladata az ellenség által vert hajóhidakat szétszaggatni, hajóit elsüllyeszteni.

És végül… húszévestől ötvenévesig minden férfi katona, és tartozik fegyverbe állani. Ez is kétmillió harcos!

A poézis egészen eltűnt már a harcból. Nincsenek többé hősköltemények. Nagy tömegeké a csata eldöntése; a személyes vitézség semmi többé; ki a csatában elesik, nem is látta az ellenséget, nem hogy hősi módon küzdött volna vele, s aki győztes maradt, csak másnap tudta meg a napi bulletinből, hogyan jutott hozzá. Az éposz hősei most a gépek.

Éppen a gépek tökéletesítése tartja vissza már évtizedek óta az európai nagyhatalmakat a háborúindítástól. A dicsvágy lelohadt minden nemzetnél. Hanem azt mindenki látja előre, hogy egy hatalom el van szánva, sőt kénytelen a hadviselésre vállalkozni: az orosz. A forradalmi hadsereg odahaza alkalmatlan savanyú kovász, annak tért kell adni valami idegen földön, ahol túlhabzó vitézségét kiönthesse. Az erőszak kormánya csak külhadjáratok diadalaival tarthatja fenn magát odahaza.

Hogy a kiszemelt áldozat az osztrák–magyar birodalom, azt is jól tudta mindenki. A lapok egész terjedelmesen közölték Kuraszin leveleit a berlini külügyminiszterhez, herceg Nordenauhoz, melyben a Nihil állam kancellárja azon esetre, ha Németország nyugodtan nézné el az osztrák–magyar monarchia erőszakos szétbontását, viszont ráadna a helyeslését a német–osztrák tartományoknak Németországba kebeleztetéséhez, kivéve Csehországot, mely az orosz birodalom öröksége. Németország minisztere az ajánlatot határozottan visszautasította, kijelentve, hogy minden megtámadását az osztrák–magyar birodalomnak casus belli gyanánt fogja tekinteni a maga részéről, s a megtámadó ellen fordul. Németország becsületesen állt a szövetségek mellett. S volt oka rá. Katonai hatalma legnagyobb volt Európában, kincstára tele, kereskedelme, ipara, földészete virágzó, népe nagy és elégült és művelt. Könnyű ilyenkor becsületes politikát űzni. Nekik jó volt a status quo; mert Franciaország nyugton volt ugyan, de a revanche-ról még nem feledkezett el.

Másként kellett tehát Németországot megkerülni.

Amerika felől.

Merész, bizarr gondolat. A Nihilország úrasszonyának agyában főtt az; asszonyi cselszövény. Mi köze Németországnak Amerikához?

Valami köze van.

Először is az, hogy az észak-amerikai Egyesült Államokban kezd a német elem önálló nemzetté tömörülni. A tizennyolcadik század közepe táján, 1742-ben, mikor még az Egyesült Államoknak csak 1 700 000 lakosuk volt, a németek abból százezret számítottak, s már akkor így írtak az amerikai hivatalos tudósítások: „a német csapatok nemsokára német államot fognak itt alkotni, olyant, minővel az ötödik században ajándékozták meg a szászok Nagy-Britanniát”. Később még hangosabb lett a lamento: „a németek nemsokára olyan sokan lesznek idebenn, hogy törvényeket hoznak nekünk, s ránk erőltetik a nyelvüket”. A németek pedig folyvást szaporodtak Amerika földén. Száz év múlva már 24 millió lakosuk volt a Szabad Államoknak, és abból hatmillió a német. Az 1870-i népszám kimutatásánál pedig 33 milliónyi lakosszám mellett nyolcmillió-nyolcszázezerre ment a német faj; azonkívül volt fajrokon hollandi és svéd másfél millió, ki velük számított, az ötödfél millió néger ahhoz tartozott, akivel együtt élt, harmadfél millió volt a francia és spanyol, háromszázezer a rézszínű indián, úgyhogy az angol faj csak tizennégymilliónyi számmal tartotta fenn tizenkilencmillió más nemzetbeli fölött a hegemóniáját. – Ez arányt követve, miután a statisztikai számláncolatok szerint évenkint százötvenezer német és százkilencvenezer angol vándorol át Amerikába; tehát az 1954-i népszámban 29 millió angol mellett húszmillió német foglal tért a Szabad Államokban. S ez már „nemzetszám”. S a német faj az angol fajnak minden jó és rossz tulajdonát bírja, s versenyez vele: rosszabb az ellenségnél, mert atyafi! Osztályos rokon, ki az elsőszülöttség felett verseng. – A múlt századbeli nagy európai diadalokból a nemzeti büszkeséget is magával hozta át a tengeren; s kezd jogokat követelni új hazájában, mely követeléseknek hangos kifejezést ad a választásoknál, a kongresszusban; a legközelebbi választásnál csak a spanyolok absztinenciáján múlt, hogy az angol jelölt helyett nem a német került az elnöki székre; de már a szenátusban feles számmal vannak a németek.

Ámde ez még mind nem baj se Amerikára, se Németországra nézve. Mundus se expediet! Különösen az „új” világ.

Hanem – itt jő a „Nihil” cselszövénye.

Van Európának egy szerencsétlen állama, melyet megvert az Isten azzal, hogy nem adott neki ellenséget: annálfogva kénytelen szüntelenül magamagával verekedni. Ez Spanyolország. Ez egy század alatt huszonnégyszer változtatott kormányalakot; sorba próbálta Európa minden uralkodóházait királynak, Bourbont, Savoyát, Coburgot, Bonapartét, Izabella és Carlos utódait, egy se tetszett neki, választott saját patrióta királyt, az sem volt jó: mind elkergette; megkóstolt egynehány diktatúrát, triumvirárust, szelid köztársasági elnökséget, katonauralmat és parlamenti kormányt. Eggyel sem volt megelégedve. Természetesen: se király, se diktátor, se szabadsághős pénz nélkül kormányozni nem tud, s mihelyt aztán arra került a sor, hogy már most „fizessünk adót”, akkor azt mondták: „hisz ez is olyan rossz ember, mint a másik”, s elkergették. Egyszer aztán került egy ideális poétaféle ember a kormányra, akit azért, hogy lelkesítő szabadságdalai népszerűségre emelték, megtett a madridi forradalom köztársasági elnöknek. Ez azzal akarta rendbe hozni az ország financiáit, hogy elbocsátotta a hadsereget, a közkormányzati hivatalnokokat, azt mondta, hogy védje a hazát a nép, kormányozza magát a nép. Ezt a jó embert aztán hat hónap múlva letették a helyéből a nihilisták, nem is kergették; csak úgy egy szép délután sakkozás közben adta tudtára az ellenfele, mikor sakk-mattot adott neki, hogy ne menjen már többé a palotájába vissza, mert oda ő hurcolkodik be ma este. Így kívánja a nép. Ez az „Ő” volt Manuel Estremos; egy kalandorból lett pártvezér, ki a nihilisták eszköze és megbízottja volt Spanyolországban.

És még mindig nem Spanyolországról van szó, hanem Németországról, s azután az Osztrák–Magyar Monarchiáról.

Manuel Estremos azon kezdte az uralkodását, hogy proklamálta a Nihilt. Nem fizet senki, nem adózik senki. Minden vagyon az államé.

Csakhogy ez az elv nem olyan jó Spanyolországban, ahol minden kincstár üres, s az állam senkitől sem vehet el semmit, mint Oroszországban, ahol van mit elvenni.

Manuel Estremos úgy találta, hogy ha ő egész nap nem vesz be egyebet, mint a nép csókjait, amivel az utcán elárasztják, abból ő nagyon soványan fog megélni, nem tartotta pedig mintaképének sem Cincinnatust, sem Abdolonymus királyt, kik maguk mentek szántani, hogy a kenyerüket megkeressék. Kölcsönt nem adott már senki, bankót nyomatni pedig már egészen hasztalan fáradság lett volna.

A szükség – meg a Nihilország főnökének jó tanácsa rávette az új államfőt az utolsó segédeszközhöz folyamodásra.

Ez: „Kuba szigetét eladni az észak-amerikai Egyesült Államoknak”.

Amit húsz megelőző kormány közül egynek sem volt bátorsága a legnagyobb ínség közepett is szóba hozni, hogy adja el Spanyolország Kubát, az „Antillák gyöngyét”, a gazdag, szép szigetet, melynek területe Spanyolországnak egy negyedrésze, melynek húszmillió reálnyi évi jövedelme Spanyolországnak egyedüli biztos bevétele; hogy ezt kétmilliónyi spanyol lakosával együtt eladja valaki! Eladja Spanyolország dicsőségének utolsó maradványát, eladja a büszkeséget minden spanyol férfi homlokáról, eladja a fátyolt a lenyírott hajjal együtt minden spanyol asszony fejéről: nem, ehhez nem volt bátorsága semmi zsarnoknak, semmi forradalomnak. Kubáért még mindig kész volt minden spanyol az utolsó gombját is odaadni mellényéről, s a fejét is ráadásban. Hasztalan ígértek érte az amerikaiak két-, háromszázmillió dollárt, nem nyúltak hozzá. Hasztalan küldöztek reájuk hódító expedíciókat, azokat megverték, elfogták, felakasztották. Nem volt Kuba eladó se aranyért, se vasért.

Pedig az Unióra nézve „életkérdés” volt Kubát megszerezni.

De Spanyolországra nézve meg „halálkérdés” volt Kubát odaadni.

No hát Manuel Estremos mert az élet-halál kérdésben határozni, megalkudott az Unióval 330 millió dollárban az „Antillák királynőjeért”. (Az a 30 millió alkalmasint „provisio”.)

Manuel Estremosnak nem volt parlamentje. Neki csak népgyűlései voltak, s a népgyűlés választotta junta vitte a kormányt. Ez értesíté ismét a népgyűlést a megtörtént intézkedésekről. Mikor aztán egy ilyen népgyűlés előtt a legszájasabb szónok előadá, hogy íme, milyen örvendetes események történtek: hogy a világ leghatalmasabb respublikája, az orosz és az észak-amerikai, szövetkeztek a spanyol respublikával; hogy a nép a katonáskodás terhe alul végképp felmentetik, hogy adót ezentúl nem fog fizetni senki, mert Észak-Amerika évenkint harmincmillió dollár subsidiumot fog adózni, és még azonfelül magára vállalja a Kuba sziget kormányzatának terhes költségeit is, hát az a tudósítás valódi frenetikus örömzajt költött a gyülekezetben; kivált miután a szónok nem mulasztá el az alkalmat egy szabadelvű kitörésre a szegény, elnyomott rabszolga négerek érdekében; mivelhogy ez idő szerint egyedül Kubában volt meg a rabszolgakereskedés, Spanyolországnak e szennyfoltja, mely íme, a legszabadelvűbb kormány által le van törölve. A lelkesült nép vállain vitte a Plaza de Torostól a Buen Retirói palotáig bálványozott elnökét.

Hanem aztán reggelig kialudta mindenki a lelkesültség mámorát, s mikor nyomtatva kezdék olvasni a szerződés hivatalos szövegét, akkor jött rá mindenki, hogy hisz ennek fele sem barátság, hiszen eszerint az utolsó spanyol szigetgyarmat kétmillió spanyollal együtt, lovastul, ökröstül el van adva örök időkre az idegennek.

A felébredés általános volt és irtózatos.

Nem kellett itt már forradalom.

Egy derék öreg hidalgó, Don Andrea de Sol, amint ezt a szerződést elolvasta, fejbe nyomta a kalapját, kezébe vette a nádpálcáját, felment egyes-egyedül a Buen Retirói palotába, keresztültört bejelentetlenül az elnök valamennyi szobáján, míg az utolsóban rátalált, ott végigverte a hátát a botjával, aztán megfogta a gallérját, kilökte az ajtón, egyet rúgott rajta, s csak annyit mondott neki, hogy „desdichado!” A megvert elnököt nem lepte meg, hogy testőrei, hivatalnokai nem sietnek a segélyére, szaladt, amerre nyitott ajtót látott, s igyekezett eltűnni a világba, mielőtt a nép agyonverné; a felvett előpénzzel a zsebében.

Don Andrea de Sol pedig azután azt tette, hogy összehívta, akiket legközelebb talált, minden rangú becsületes, tisztalelkű hazafiakat, s azt mondta nekik, hogy most már véget kell vetni valahára ennek a sok tréfának. Szerezni kell egy erős és okos embert ez ország számára, aki tud rendet csinálni. Szavait csak helyeslés fogadta. A nép hallgatott, szégyenlette magát.

És még mindig nem Spanyolországról és nem Kuba szigetéről van szó, hanem Németországról és az osztrák–magyar birodalomról.

Az orosz és francia diplomaták azt a tanácsot adták a spanyol becsületes emberek juntájának, hogy térjenek vissza ahhoz az eszméhez, aminek megakadályozása annyi szerencsétlenségnek volt okozója a múlt században, egy Hohenzollern trónba emelésére. Németország hatalmas állam, pénze is sok van; tud segíteni a zilált viszonyokon, ha hozzáfog. Amit a múlt században a napóleoni dinasztia rossznak talált, azt a köztársasági Franciaország helyeselni fogja.

És a német diplomácia rá hagyta magát vétetni e lépésre. Adott királyt Spanyolországnak, egy VII. Fülöpöt. És mellé hozományul egy százmillió tallérnyi kölcsönt, hogy azzal az ország pénzügyeit hozza rendbe.

VII. Fülöpnek első dolga az volt, hogy a kalandor által kötött szerződést Kuba végett, mint semmi parlament által meg nem erősítettet, megsemmisítse. De az Unió kormánya nem fogadta el az ő nézetét. Manuel Estremos a nép választotta államfő volt. Az ő kormányformája volt a népgyűlés; ez olyan, mint a cheppewas indiánok parlamentje, az Unió azt is elismeri törvényhozó testületnek: a szerződés fennáll.

Spanyolország pedig el volt készülve Kuba szigetét minden áron megvédelmezni. Itt kezdődött a válság az ó és az új világ között. Németország érdekeinél és erkölcsi kötelességénél fogva bele lett vonva a spanyol ügybe. Nagy hajóhada, kiterjedt tengeri kereskedelme a jogot és a kötelességet egyszerre ruházták rá, hogy az újvilági óriásnak erejét megmutassa. Egy kis angol biztatás is járult hozzá. És végül ott kínálkozott számára az alkalom az óceánon túl megtelepült húszmilliónyi német nemzeti jogait állami formákban megszilárdíthatni.

A vitás kérdés lángolóvá vált. Az ó és új világ harci előkészületekre feszítette erejét. Előbb megkísértettek egy nemzetközi, sőt világközi kongresszust összehívni e kérdés elintézésére; de ez csak arra való volt, hogy amíg a kongresszus szedi „ad referendum” a sok üres szalmát, azalatt a hajóit mindenki fölszerelhesse ágyúkkal, matrózokkal; akkor aztán váljon el, hogy melyik óriás fárad ki hamarább.

S ha egyszer e két titán között megkezdődik a harc, akkor azután „szabad a vásár!” Európa délkeletén…

Így kerül bele az osztrák–magyar birodalom abba a verembe, amit a föld túlsó oldaláról ástak alája, s amiért a spanyol kormány az amerikai hajóstól két dollárral nagyobb kiviteli vámot vesz a cukor mázsájánál, mint a spanyoltól, azért az Osztrák–Magyar Monarchiának kell meginni a maga keserű poharát – cukor nélkül.

Attól függ, hogy a kongresszus el tudja-e igazítani e pörös ügyet békés úton.

Aközben pedig nehogy kifelejtsük a hadjáratok egyik fő-főtényezőjét, a hírlapirodalmat.

Ez a háborúnak az, ami a gőzgépnek a kőszén, amivel alája tüzelnek. Rakták is a tüzet emberségesen, innen és túl az óceánon. Minden toll szorgalmasan teljesíté a maga kályhafűtői kötelességét. Minden nemzet szellemlovagjai igyekeztek a vitézi tornán megjelenni. Az első éclaireurök megindultak, a „tintalövészek”. Puskázták egymást rafinált és koncentrált piszokkal. Az amerikai lapok a spanyoloknak felhányták Pizarro kegyetlenkedéseit; elhitették, hogy ott még most is Arbuez szentinkvizíciója tartja az autodafékat, s főzi olajban a zsidókat és eretnekeket; csodákat meséltek róluk mint rabszolga-kereskedőkről, s nevetségessé tették arisztokratai fellengésüket; a németeket pedig elnevezték koldusoknak, kik üres tarisznyával jönnek át az óceánon, félig éhenholtan, s itt azután természetesen lopással, csalással gazdagodnak meg; nyelvük nem más, mint nagyon elromlott angol; literaturájuk nincs, mindent fordítanak, tehát ott is lopnak; verekedni nem szeretnek, nincs is erejük hozzá, mert húst nem esznek. Legnagyobb bűnük pedig, hogy ők hordják be évről évre Amerikába a kolerát. – A németek meg azután a jenkiről mondtak el minden szépet: az mind Barnum, aki csal, vagy Rowdie, aki rabol, szédelgés, rászedés a kenyere; ezer a vallása, s mégis csak egy az istene: „a pénz”, egész irodalma csupa iparüzlet, még a verseket is gőzgép írja náluk, kegyetlenek, szívtelenek, barbárok, kik egy egész emberfajt, a rézszínűeket, kiirtották az Unió területéről: kannibálok! És végül ők importálták Európába a poloskát és más nagyon népszerűvé lett kellemetlenségeket. – Hanem aztán túltettek valamennyin az orosz hírlapok s a velük egy diapasonon hegedülő észak- és délszláv rokonok. Az egész orchestrum a magyarokról muzsikált. Ezek tatárok, mongolok, törökök, kivéve az arisztokráciájukat, mert az cigány. Írni, olvasni nem tudnak, a köznépet bottal traktálják, az idegen ajkú honfiakat járomba fogva kötik szekereikhez, s szántatnak velük, mint a barmokkal; maguknak elfoglalják az ingyen termő földet, a szlávokat kiszorítják a kősziklák közé; a más nyelven beszélőket üldözik, íróikat, papjaikat bebörtönözik, templomaikat megszentségtelenítik; tudatlanok és barbárok, ahány híres emberük volt, az mind idegen születésű volt, renegát volt. Kevesen is vannak már, elpusztultak rossz erkölcseik miatt. Már a múlt században kiszámították a szláv tudósok, hogy száz év múlva kivész az egész faj. Egy früstökre való, ami még megvan belőlük. – Persze, hogy a magyar hírlapok sem maradtak adósok; azok is elmondtak minden nyájasságot az oroszok és azok minden iafia ellen, ami csak a tradíciókban élt; s nagyszerű volt ezután az általános hencegés, ahogy biztatta a saját hazafiait mindenik fél, hogy ne féljen semmit! ennyi meg ennyi millió harcossal szállunk síkra! miféle csatagépeink vannak! az ellenség olthatlan tűzzel lesz elborítva, vas záporral agyonverve, lehengerelve, letaposva, levegőbe vettetve, váraiba eltemetve! Csatadalok szórattak szét, felriasztani istent, embert e szent harc eldöntésére. – Aztán hogy senki adós ne maradjon egymásnak, elővették egymás kormányférfiait, aztán fölebb a királyokat, elnököket, azokat meszelték be mindenféle szennyel; az egyik uralkodóról elmondták, hogy mindig ittas, delírium tremens van rajta; a másik nyavalyatörős, a harmadik nem az apja fia, a negyedik nem férje a feleségének, az ötödikről egész chronique scandaleuse szólt; a miniszter, ha gazdag, akkor tolvaj, ha nem gazdag, akkor bankrott; ha mágnás, akkor „lámpásra vele”, ha demokrata, akkor „mars a kaptafához!”; ha tudós, ha professzor, akkor „coki kosta!” Amit pedig azután a nőkről írtak a hírlapok, királynékról, elnöknőkről, miniszternékről, azt már csak a jövő századbeli papiros tűri el, melyről amint elolvasták a nyomtatványt, szivaccsal lemossák, s visszaküldik a nyomdába üresen, hogy nyomjanak rá új szöveget. – És nehogy akadály legyen a népek között az a bölcs intézkedése a gondviselésnek, hogy egyik nemzet nem érti a másik nyelvét, igyekezett valamennyi nemzet irodalma képekkel is illusztrálni a maga szidalmait, s ellenfelének apraját-nagyját, férfiát, asszonyát a legkellemetlenebb helyzetekben, a legnevetségesebb torzképekben, ördögnek, fenevadnak, koldusnak, szamárnak, kutyának, sárkánynak alakítva bemutatni, hogy azt mindenki jól megértse. Tudták, hogy a torzkép az, ami legjobban fáj: azt nem felejti el senki!

E lázas izgalom és hadikészülődés közepett háromszor is akadt az osztrák-magyar hadügyminiszter kezébe egy-egy megújított ajánlat valami székelyföldi üveghutás részéről, aki holmi általa feltalált repülőgépről beszélt valamit.

„Megint repülőgép!” – Azzal eldobták az ajánlatát a papírkosárba.

Mikor aztán harmadszor is alkalmatlankodott, akkor csak elolvasták mégis, hogy mit akar hát.

Akkor szörnyedtek aztán el a vakmerő szándékon. Hisz ez nem kevesebbet kér a kormánytól, mint engedélyt arra, hogy saját költségére tízezer katonát gyűjthessen a Székelyföldön, azokat maga fölfegyverezve, felpáncélozva, repülőgépei segélyével a hadjárat eldöntésére alkalmazhassa.

Hisz ez vagy megkötni, vagy felkötni való ember!

Rögtön odatáviratoztak neki, hogy meg ne kísértse egyetlenegy katonakötelezett alattvalóját is Őfelségének a Militaerverbandból elcsábítani, mert úgy fognak vele bánni, mint jogtalan toborzóval.

Még egy negyedik kísérletet is tett Tatrangi Dávid. Most már a honvédelmi miniszterhez fordult, annak ajánlotta fel az egész találmányát. A honvédelmi miniszter derék ember volt, hanem a repülőgépet azért ő sem találta fel. Ez figyelemre méltatta Dávid találmányát, s írt is választ az ajánlatára, ami abból állt, hogy ha átengedi az egész találmányát a kormánynak; adnak neki érte – ötvenezer forintot.

Dávid aztán nem szólt többé senkinek; hanem összeszedte a saját munkásait és telepítvényeseit, kik katonamentességi szabadalommal bírtak, azután elindult a húsz év alatti és ötven éven felüli férfiakból, meg a Romániába kivándorlott csángókból összetoborzani a szükséges hadcsapatot, ami kétségtelenül sikerülni fog neki, csak az a baj, hogy sok időbe kerül, s az események nem hagynak magukra váratni. A holnapi nap senkié sem már!


VisszaKezdőlapElőre