Az aerodromonraj bevégzett munkája után a páncélos lövészsereggel együtt a német határ hosszában letelepült, figyelemmel kísérve az áthömpölygetett hadsereg mozdulatait. Az pedig nem mozdult, feküdt a földön.
Krakkóban nagy volt a diadalzaj. Az ostromló sereg minden ágyúja, lőszere, poggyásza ott maradt; az ostromlottak feladata volt mindezt összeszedni, a sebesülteket elhordani a mezőről. És eközben még egy sajátságos mulatságra voltak hivatalosak. Egy új neme az a sportnak. Lovakra kellett vadászniok. Az erdők, mezők tele voltak kóbor paripákkal, mik szilajan nyerítve száguldoztak összevissza, s a krakkói jámbor szekerészlovak és huszármének, amint egy ilyen őrült rokont megpillantottak, amint annak a nyerítését meghallották, mintha rájuk nézve érthető, titokrejtő szó volna abban, maguk is elkezdtek ágaskodni, ficánkolni, s összetépték a hámot; ezért aztán, amint egy gazdátlan ló kibukkant valahonnan, azt legjobb volt egyszerre célba venni és lelőni, mint egy ártó fenevadat.
Tatrangi Dávid nem is jött be Krakkóba a repülőgépével, nehogy az atyafiak lovait is mind elvadítsa, hanem fölkereste a mezőn a maga embereit. A magasból kitanulhatá távcsövével, hol jár az a csoport, mely a többieknek parancsokat oszt; oda leszállt. Ott csakugyan Dárday volt kíséretével. Gyalog volt valamennyi tiszt; értesülve voltak már mindenről: a tegnapi rémnap sebesültei, foglyai elbeszélték a történteket s a hallottak után nem kívánkozott senki a nyeregbe.
Az aerodromon szabályos libbenéssel szállt meg a síkon; az átlátszó üveghajóban öt alak ült, abból három kiszállt, két férfi és egy nő; kettő benn maradt. Az aerodromonhoz egyszerre futott minden oldalról a kíváncsiak tömege, hanem a gép nem barátkozik senkivel, amint közelítettek felé, megint fellibbent, s azután a magasban elkezdett körben repülni, mint a vadászó sas.
A földre szállt két férfi és nő sajátszerű idegen öltözetet viselt. Az egyik férfin térdig érő selyem felöltöny volt, derekán üvegövvel és csuklóin üvegkösöntyűkkel átszorítva, fejét sima üvegsisak födé, tetején gyémántragyogású oktaéder jegeccel, mely messziről kitünteté viselőjét. Vállán bozontos, fénylő szőrméjű palást, hyalichor gyapotból.
A nő nehéz selyemkaftánt viselt és hozzá bokában összeszorított selyemsalavárit; öve tarka szövésű székely kendő volt, gazdag, szőke hajfürteit átlátszó szőtt üveg főkötő szorítá össze, melynek homloka fölött átívlő csipkéi úgy ragyogtak, mint egy gyémántdiadém.
A harmadik alak nyakától sarkáig pikkelypáncélba volt öltözve, melynek átlátszó lemezei fekete selyemgúnyát takartak. Fekete volt az arca is, melyet csak elfedett, de nem rejtett az átlátszó hyalichor cerveliére.
Amaz a repülőgépek kormányosainak, ez a lövészeknek a viselete; mind a kettő nem divatból, de célszerűségből alakítva így.
A honvédtisztek egyszerre körülfogták a közéjük érkezett három alakot. Ismerte őket már mindenki. A hírnökök, kik az utóbbi napokban az aerodromon segélyével Czenstochowából Krakkóba hordták az üzeneteket, ki lettek vallatva a honvédek által, beszéltek is örömest, gépeik csodaszerkezetéről, Dávidról, ki azokat feltalálta, Rozáliról, ki a legelső kísérletnél felszállt vele és a szerecsenéről, ki a tömérdek pénzt mindehhez pazarul ontotta. Elmondták a hírnökök azt is, hogy az anastatert szétromboló fehér sas éppen a vezér léghajója volt, s aki azt a bosszuló villámsugárt lesújtá a pokolgépre, az Rozáli volt; hogy Czenstochowát a szerecsen vezénylete mellett foglalták el éjszaka, léghajóikon alászállva; a múlt napi ütközetről pedig eleget beszéltek nekik a sebesültek, kiket minden oldalról hordtak a kórházakba.
Az tehát a legőszintébb örömriadal volt, amellyel a honvédek a három, égből szállt vendéget fogadták. Dárday, a fővezér maga legelső sietett üdvözletükre, s míg az éljenkiáltás átterjedt Krakkó minden utcáiba, visszhangozva kétszázezer ajkról: a derék fővezér egy szót nem volt képes mondani azoknak, kiknek kezeit szorongatá, csak neveiket tudta rebegni: „Dávid, Rozáli, Severus”, s mikor Rozáli kezét megszorítá, azt meg is csókolta, és ekkor aztán elragadtatással tört ki: „ez a kéz volt az, mely a villámot leküldé”. És aztán zokogását elfojtva fordult Dávidhoz, nevetésre fordítva a hangját.
– Bizony Isten, olyan szép dikcióra készültem, majd ha megérkeztek, hogy azzal fogadlak; de hát nem tudom no! Az Isten áldjon meg, bajtársaim!
Azzal nyakába borult, és ismét kacagott és sírt.
– Pedig szép dikció volt. Benne volt, hogy diadalszekéren viszünk városunkba, meg hogy vállainkon emelünk benneteket aztán meg diadalívek és koszorúkat hányó lengyel honleányok, ünnepélyes harangszó s a többi: de hát ez itt mind nem lehet – „a gyepen”.
– Felebarátom – szólt Dávid komolyan (ez volt nála minden ember számára a közös titulatura). – Arcod elmondja, amit szíved érez. S mi is azt érezzük. Örülni közös okunk van. A szó olcsó, az idő drága; azért egyiket se pazaroljuk. A tegnapról ne beszéljünk többé, hanem a holnapról.
– De úgy segéljen, közbeesik a „ma”, s azt mi megünnepeljük. Diadalszekeret nem hozhatunk értetek, mert lovaink nem biztosak többé, de vállainkon viszünk be Krakkóba titeket; s aztán olyan lakomát csapunk e nap örömére, hogy Boncidáig folyik a bor.
– Az nem lesz úgy! – szólt Dávid ridegen. – A „mai nap” is nagy dologra vár. Ünnepélyre ma nincs idő. Az ellenséges táborhelyről el kell takarítani mindent, sebesülteket, poggyászt, ostromszert és egyebet. Ez elég munka lesz honvédeidnek; a lengyel asszonyok is üdvösebb foglalkozást végeznek, ha a sebesültek számára készítenek tépést, mint ha nekünk kötöznek koszorúkat; vállra sem vesztek bennünket, mert egy asszony van közöttünk, aki ahhoz nem szokott; bort pedig annak, aki az aerodromont kormányozza, nem szabad inni. Beszéljünk komoly ügyekről.
– Barátom! – szólt Dárday tábornagy – neked még beszéded is egész stratégiai tervezet, körülfogsz, mind a két szárnyamat megkerülöd, visszavonulásomat elvágod. Diktáld hát a kapituláció föltételeit.
– Látni fogod, hogy igazságos leszek. Beleegyezem, hogy itt a szabadban vendégelj meg bennünket azzal, a mi hirtelen kapható, mert tegnap reggel óta egyikünk sem ért rá enni. Severus felebarátunk bort is iszik (Pedig sokat! – szólt közbe a néger), mert ő nem kormányos, csak utazó; a lakoma alatt azután majd elmondjuk, hogy mit kell tennünk ma és holnap, azért is kérlek, hogy tósztokat ne eregessetek.
Ezek a feltételek változatlanul elfogadtattak, egy hosszú sor fenyőfa tövében egy perc alatt asztalcsoportok lettek rögtönözve, s abrosz helyett felterítve fehér huszárköpönyegekkel; a tábor leghíresebb szakácsai álltak neki a bográcsnak valami ízletes paprikást létrehozni, nehány jó futó legény lódult korsókkal a távol forrásból friss vizet hozni a bornemissza vendégek számára, s egy dandárparancsnoknak volt gondja rá, hogy Rozáli számára a majdan feladandó velős konchoz finoman szelt kenyér legyen pirítva.
A tisztikar legelőbbkelői azalatt körülülték a fenyőfa árnyában rögtönzött asztalt, melynél a vendégek letelepedtek. Mr. Severus szívesen iszogatott velük barátságot az erős lengyel pálinkából (a cervelière-t persze ezalatt letette), míg Rozáli s Dávid csak a domitoriumhoz feladott süteményekhez nyúltak.
– Hadizsákmány ez is – szólt Dárday –, úgy egyétek, mint a magatokét. Sasza asszony sütötte. Raktárszámra leltük ezt tonnákban.
– Hasznát vehetitek – monda Dávid. – Hanem a sok hadizsákmány között kaptatok valami olyast is, amivel nem tudtok majd hová lenni. Mit csináltok azzal az itt maradt öt anastaterrel?
– Az a legutolsó gondunk!
– Pedig az legyen a legelső. Ezek a veszedelmes pokolgépek itt nem maradhatnak. A legelső villanyos zivatar akkora tömeg vasba okvetlen bele fog a villámaival csapkodni. Kiüríteni őket nagy kockáztatással jár. Könnyű volt őket darabokban idehozni, de szétszedni nem lehet, mikor már meg vannak töltve. Ezeknek tehát egy darabban kell innen elmenni.
– Sebaj. Itt maradtak az ellenség üres léggömbjei, itt maradtak a gázfőzői, amazokat megtölthetjük, az anastatereket fölemelhetjük velük, s aztán repüljenek, amerre akarnak. – Ezt véleményezé egy öreg tábornok.
– De baj lesz azután azoknak, ahová a kimerült léggömbök majd a pokolgépeket leejtik. Hátha éppen Pestre visz egyet a szél.
– Az, úgy segéljen, igaz – kiálta fel egy félkezű tüzérezredes, kinek levágott fél karjának csonkja még mindig arról a pisztolylövésről álmodik, mellyel az ellenség lőporos váracsát légbe vetteté, még most is képzelik érzeni elszakadt idegei az ujjak görcsös szorítását. – Igaz az! Nem szabad ez átkozott stratagémának másutt kárt csinálni, mint ott, ahol kigondolták. A légbe fogjuk őket emelni, s akkor a repülő aerodromonok megragadják őket, s elviszik Varsóig, s ledobják ott az oroszok, a nihilisták fejére: az ő szülöttük ez!
– Ne felejtsd el – szólt Dávid –, hogy Varsó a lengyelek fővárosa.
– Igazad van – helyeslé az öreg hadastyán. – Nem Varsóra kell ezeket küldeni, hanem Bécsre. Azt most az oroszok tartják elfoglalva. Egy csapással két legyet. Eltemetjük vele az oroszt, s eltemetjük Bécs romjai alá. Egyik sem volt jó barátunk soha.
Dávid szomorúan mosolygott.
A hadastyán szava pedig tetszett nagyon a környezetnek, többen kiáltottak helyeslést: „Méltó jutalom lesz a bécsieknek, amért minden ellenséget örömmel fogadnak, akár francia, akár burkus, akár muszka!” – „Legalább leszámolunk egyszerre négyszáz esztendei rovásunkkal!” – „Akkor tessék azután a dölyfös Bécsnek a nagy Németországhoz átkérezkedni!”
Dávid fejét ingatta komolyan.
– Nem, urak, a romboló gépeket én nem viszem sem Varsóba, sem Bécsbe, s egy kunyhót sem fogok azokkal ledönteni. Hanem el fogom őket szállítani innen a Kárpátok legelhagyottabb szakadékai közé. A hegylánc hosszában lebocsátom mindegyiket egy-egy tengerszem fenekére. Ott nem bántanak senkit. É s majd azután, mikor jönnek ismét olyan gonosz esztendők a ti hazátokra, aminők gyakran meg szokták azt látogatni: egy rendkívüli időjárás, tízhetes aszály, mely porrá égeti a vetést, midőn semmi ima és harangszó egy csepp esőt nem képes lekönyörögni az acélkemény égből, vagy ha jön egy fenyegető tavaszi fagy, mely a tejben levő kalász magvát egy éjszaka megölni készül: akkor ezek a pokolgépek meg fogják tenni azt a szolgálatot, amiért a térden álló nyomorultak milliói hasztalan énekelnek fel az égre. A Kárpátokban felrobbantott anastaterek egyszerre megfordítják az időjárást, ahogy tapasztaltátok azt a múlt napokban. A légrázó robbanás, a gázok, mik rögtön kifejlődnek, a légrétegek egymásba keverése aszály idején országos esőt, fagy idején borult eget ajándékozand egész országoknak. Erre lesznek eltéve az anastaterek.
Mindenki elhallgatott, és néma áhítattal tekinte a komoly, szelídséggel teljes arcra; és mindenkinek önkénytelen futott végig lelkén amaz emlékezetes ige: „az én országom nem e világból való…”
A honvéd-fővezér letette sipkáját, s megszorítá Dávid kezét.
– Igazad van. Ellenfeleink hadd harcoljanak úgy, mint ördögök; ti harcoljatok úgy, mint angyalok; mi közbül itt úgy fogunk harcolni, mint emberek!
Ez a körmönfont frázis általános tetszéssel találkozott. Dárday erős volt az ilyen emlékezetes nagy mondásokban.
– Igen, úgy fogunk harcolni, mint igazi emberek! – Ez lett az általános jelszó a bajtársak között.
Még azt is mondák Tatranginak:
– Ha ti velünk, ki ellenünk?
És aztán, mikor a lakoma megkezdődött, mikor a párolgó bográcsokat feltették a hosszú asztalokra, s a hordókat csapra ütötték, akkor megeredtek a túlfűtött keblek szellentyűi, s bár az áldomásköszöntés szerződésileg elmaradt is, de a tekintélyek szava mégis tört magának annyira utat az általános pohárcsengés és szeretetre méltó zűrzavar között, hogy Dávidnak elég alkalma lehetett az „emberül harcolás” értelmének minden lehető változataival megismerkedni, ahogy azok a felhevült fantáziák mintáiból előkerültek.
Egyik bajtárs elmondá a kebellázító hírt, miszerint a nihilisták által fellázított szerbek betörtek a temesi Bánságba, s testvéreink vérében gázolnak. Azok ellen kell vinni rögtön a bosszú fáklyáját; Szerbiát most van alkalom visszafoglalni a magyar koronához, büntetésül a megtámadásért.
A másik hadfi még nagyobb gerjedelmet támasztott annak az előadásával, hogy a románok, egyetértve az orosz nihilistákkal, azoknak az odessai táborát Erdélyre vezetik, s Zarándban, Hunyadban, Fehérben már kigyújták a lázadás vésztüzeit, ki akarják irtani a magyart; oda kell rögtön rohannunk, s elgázolnunk őket, és aztán elfoglalni a hajdani Etelközt és Lebediást, egész a Fekete-tengerig: miénk volt az egykor úgyis.
A harmadik alig várta, hogy kivehesse az előtte beszélők szájából a szót, s összekösse mind a két indítványt; legyen úgy, mint Nagy Lajos király korában volt: három tenger uralja a magyart.
A negyedik még egy lépéssel odább ment: ha már felhúztuk a hét mérföldet hágó csizmát, menjünk odáig, ahol Botond vezér bevágta bárdjával az érckaput; Európa el van most foglalva Amerikával, oldjuk mi meg a keleti kérdést, s foglaljuk el magunknak Konstantinápolyt. S ha beleszól Európa, megverjük Európát!
(Dávid csak szelíden mosolygott, s hagyott mindenkit buzogni a jó zsákmánypezsgő mellett, mit a nihilista urak hagytak itten.)
Végül aztán Dárday szólalt meg, kezével intve, hogy csendet kér. El is hallgatott mindenki; mert tudták, hogy ő okos, meggondolt beszédet szokott mindig közrebocsátani.
– A legelső feladatunk most az, hogy értesítsük a magyarországi közös hadsereget az itt történtekről, amit azok a rendes úton egyhamar nem fognak megtudni, mert minden, az országba vezető távirdahuzal el van tépve az ellenség és szövetségesei által. A legutolsó hírt akkor küldém a királynak, midőn Sercsinszkoj feladásra szólított, s megmutatta a pokolgépet. Én hírnököm által azt üzenném őfelségének, hogy hű honvédserege kész az utolsó emberig életét elveszteni, de becsületét soha, s meg nem adja magát, míg el nem lesz temetve! A király most többet nem tud felőlünk, csak ez elhatározásunkat. Ha most Tatrangi barátunk csodagépei segélyével tudomására juttatjuk, hogy nemcsak élünk, de az egész megszálló sereget, sőt még a repülőlovas-tábort is leráztuk a nyakunkról, akkor világos a feladatunk. Nekünk seregünk zömével fel kell keresnünk az ellenség főhaderejét, hogy a dunántúli hadsereggel egyetértve, a Nihilt közreszorítsuk és megsemmisítsük. A főerő letörtével aztán lehullanak maguktól az apró ellenségek. Az, hogy nekünk lovasságunk nincsen, nem hátrányunk, mert Tatrangi repülő gépei az ellenfél lovasságának felfejlődését mindig lehetlenné teszik; ellenben az ellenség által hátrahagyott páncélok most már jók lesznek nekünk, s egyenlő fegyverrel harcolunk.
Általános volt a helyeslés minden oldalról. Ez a legjobb hadjárati terv.
Csak Dávid hallgatott. Severus sem szólt semmit, csak evett.
Dárday pedig egyenesen felhívta Dávidot, hogy mit szól e tervhez.
Akkor aztán Dávid kivont az oldaltáskájából egy jegyzéket, s azt széttárva, az asztalra tett.
– Legelőször is átadom neked az áttekintését a jelenlegi csatatérnek. Itt megtalálod egész a legapróbb részletekig, hol, mennyi és miféle serege áll az ellenfélnek, merre irányul az útja, hol erődíti az állását, hol a zöme, hol a vezénylete, mely helyeket tart erősen megszállva, s viszont hol tüntet álcázott mozdulatokkal, hol vannak hidai, élelmezési központjai, tüzérparkja, tartalék lovassága. Mindezek a leghitelesebb adatok, mert magam jegyeztem fel azokat. Repülőgépemmel összejártam az egész országot, s távcsövem mindenről értesített. Mikor gépemmel kémcirkálásra megyek, alatta egy széles ponyvát feszítek ki, mely két szárnyát a földről láthatlanná teszi. Ha azután észreveszi is valaki azt a szürke foltot az égen, azt mondja rá: „Ott is egy elszabadult léggömb úszik!”, s nem törődik tovább vele: mindennapi látvány az most. Ezekből az adatokból mármost, aki katonai szaktudós, kiszámíthatja, hogy az egész bánáti lázadás csak vaklárma; orosz portyázó csapatok vannak ott csupán, s hiba volna a hadsereg zömét azzal gyöngíteni, hogy egy képzelt szerb inváziót egész hadtömegekkel fogadjon valaki. Éppen ilyen a Románia felőli zaj is: ott sincs semmi baj; csak szándékosan terjesztett rémhírek és kóbor kalandorok sikertelen kudarcai, amik a múlt századok rémjeleneteit sírjaikból előidézik. Az odessai orosz sereg nem Erdély, hanem Galícia felé siet, hogy a Kárpátok átjáratait biztosítsa, mert az orosz fősereg mozdulatai azt tanúsítják, hogy az vissza akar vonulni. Az okát is tudom, hogy miért akar visszavonulni. Nem a tegnapi veszteség miatt. Más indoka van rá; de arról most nem beszélhetek. A Magyarországon levő gyaloghadtestek mind sietnek az Ausztriát megszállottakkal egyesülni. S hogy e tervüket eltakarják, a legremekebb sakkjátékkal vezetik félre a Dunántúl összpontosított sereg vezéreit lovashadtesteik merész mozdulatai által. A generalissimus minden haderejét Budapest és Komárom között összpontosítja, s a steyer határt őrzi. Nem lát az ellenfél lovasságától. A legrövidebb idő alatt tehát a nihilistáknak mind a nyugati, mind az északi hadserege egyesülten fog reátok szemközt jönni. Mármost tanácsos lesz-e tinektek elhagyni a krakkói biztos védműveket, s a síkra menni egy még mindig háromszorta nagyobb számú ellenségre (mert hiszen Krakkóban és Czenstochowában erős helyőrséget kell hátrahagynotok), azt ítélje meg, aki katonai szaktudós. De azt én is előre láthatom, hogy ha lovasság nélkül indultok meg, az ellenfél benneteket legázol, ha pedig az én repülőgépeim is veletek mennek, hogy az ellen lovasságát szétriasszák, akkor a ti saját lovaitok is szét lesznek riasztva, s amint ezek a gépek megjelennek a csatatéren, oda ágyút nem lehet többé vinni, mert a ló nem marad a hámban. Tehát lesz egy harc, melynek kimenetelét ágyú és lovasság el nem dönti, hol a kézifegyver tüzét a páncél felfogja, s elvégre szuronnyal és puskaaggyal fognak az ellenfelek egymással küzdeni. S ez nem lesz többé ütközet, hanem mészárlás, melynek csak a kimerülés vet véget, eredménytelen, győzelmetlen vérontás, minő a catalauni ütközet volt, hol mind a két fél vertnek érzé magát.
Dávid szavai fagyasztó hatással voltak a feltüzelt hadfiakra. Nem lehet azokat megcáfolni.
– Bajtárs – szólt hirtelen egy nagy dologra határozva el magát Dárday –, te nagy ember vagy. Mindent jobban tudsz, mint más. Én téged kinevezlek tábornokká és táborkarom vezetőjévé, s aztán írd elénk te a haditervet.
Erre ismét összecsendült minden pohár; az asztal lelkesült népe harsogó éljenkiáltással üdvözlé a fővezér ötletét.
Csak Dávid arca maradt nyugodt. Várt, míg szóhoz juthatott. – Azt te nem teheted! – szólt azután halkan, de szilárdul. – Először azért nem, mert tábornokot kinevezni a király joga; másodszor, mert nekem semmi hadvezéri tehetségem nincs, és harmadszor, mert velem már más parancsol.
– Kicsoda? – kérdé elbámulva a vezér.
– Ez az úr.
Dávid Mr. Severusra mutatott.
A néger aztán felkelt és szólt.
Ez a fekete arc és alak, abban a fénylő pikkelyhüvelyben olyan nagyon emlékeztetett a rémmesék Salamandereire.
– Az érdemes gentleman helyesen szólt. Ő az én üzlettársam. Igenis, uraim. Önöknek a háború mesterség; nekem üzlet. Önök harcolnak dicsvágyból, nemzetiségi gyűlöletből, király iránti hűségből, hazaszeretetből, s ezért készek a más vérét is, a magukét is kiontani. Mi nem ebből a szempontból fogjuk fel a háborút. Mi nem szomjazzuk az ellenség vérét. Ez nem jó üzlet. Az agyonvert ellenség miazmával fizet; dögvészt hágy maga után. Mi azt akarjuk, hogy éljen jó egészségben. Hanem először elvesszük a lőszereit, hogy ne lövöldözhessen, másodszor az élelmiszerét, hogy kénytelen legyen hazamenni, és harmadszor a hadipénztárát, hogy térítse meg a költségeinket. Mi erre vállalkoztunk. Ahol megkaphatjuk e hármat, ott aztán lövöldözünk is, s hogy mivel lövöldözünk, azt megkérdhetik önök az orosz lazaretumokban. A mi csatatérünk megtelik elesettekkel, de azok mind feltámadnak, s egészségesebben mennek haza, mint idejöttek; de nem is kívánnak másodszor találkozni velünk. Mihelyt azonban a „jó csipet”-et (gute Prise) biztos helyre szállítottuk, odábbmegyünk, s keresünk más érdemes telepet, hol iparüzletünket sikerrel gyakorolhassuk. Czenstochowából már elemeltünk tízmillió rubelt aranyban és ezüstben (nem számítva ötvenmillió papiros rubelt semmibe): ez, a munkásaink tantiéme-jeit levonva, befektetett tőkénket visszapótolja; most még megyünk a kamatok után, s ha adataink nem csalnak, az üzletévet száz percent osztalékkal fogjuk bezárhatni.
Az előadás humora éppen abban a hidegvérben volt, amivel Severus ezt mind kitálalta. Igyekezett cinikus lenni. Kapzsinak, üzérkedőnek mutatta be magát és Tatrangit; tán még a szép Rozálit is. És azok is ráhagyták, hogy úgy van.
S Dárday és az egész tisztikar elhitte neki, hogy nem is lehet másképp. Ez az amerikai bizony semmit sem tesz ingyen. És hát igaza van. Tatrangi pedig az ő üzlettársa. Most emlékezett már vissza Dárday, hogy hiszen ő egyszer ötvenezer forintot ajánlott ennek a Tatranginak a találmányáért. Azért beszél ez most olyan fanyaron. No dehát ezt a hibát helyre lehet hozni. Dárday meg akarta mutatni, hogy a magyar jellemvonása még mindig a nagylelkűség, s ha valaki iránt pénzzel le lehet róni egy nagy lekötelezettséget, az a legjobb vásár. Egy kicsit felfújta magát, s aztán zsebébe dugva kezét, így szólt Dávidhoz:
– No, hát hogy még több legyen a „jó csipet”, mely üzletetek hasznára válik: én is adok hozzá. – Mink itt a hátrahagyott hadipénztárban, amit a nihilisták a nagy veszedelemben nem szállíthattak el, tizenötmillió rubelt találtunk aranyban, ezüstben: ezt megosztom veletek; fele tietek legyen, hiszen „egyrészt” a ti gépeitek szerezték a diadalt. Csupa újdon veretű ezüst és arany.
Azzal nagy kegyességgel odavetett Dávid elé egy ezüstrubelt, meg egy tízrubeles aranyt mutatóban.
Dávid mosolyogva vette két ujja közé először az ezüstöt, azután az aranyat, s akkor azt mondta Severusnak:
– Kipper és Wipper!
– Mi az? – kérdé a magyarázatot Dárday hegyes hangon.
– A tallér Haggemakers-féle alfenide-ból van; az arany alumíniumaranyból; az ezüstrubel megér hat kopeket, az arany ötöt.
– Igen biz az! – erősíté Severus. – A zsíros tapintatáról megérzeni. Nihil pénzek, külföldi háborúviselésre verettek. Ilyen az egész hadizsákmányotok, azt mi előre tudtuk; a tizenötmillió rubel megér talán felet. Amit mi foglaltunk el Czenstochowában, az mind igazi régi „imperiál”, ahogy a pétervári bank pincéjéből kikerült. Még van több is, de az Sasza asszonnyal jár, a többi vezérek kincse mind „Kipper és Wipper”. Arra mi nem vadászunk.
Dárday e fölfedezésre minden tiszteletről megfeledkezve, mellyel a jelenlevő asszonyságnak tartozott, egyikét a legtőrülmetszettebb, lefordíthatatlan magyar erőmondatoknak szalasztá ki ajkán.
Az bizony világos volt. Az alumíniumarany csak a színére meg a rezgő hangjára nézve hasonlít az igazi aranyhoz, de már a fogása elárulja, a könnyűsége még inkább, hogy hamis pénz.
A felsült nagylelkűségen aztán kénytelen volt mindenki nevetni.
E derült hangulatot sietett Dávid felhasználni a látogatás berekesztésére, visszatérve Dárday megnyitó mondatára.
– Így van biz az, felebarátom: mármost láthatod, hogy az ellenség nem harcol ördög módra, mi nem harcolunk angyal módra, s aztán ti is, ha az öt érzéketek tanácsát beveszitek, megültök Krakkó sáncai közt – ember módra, s várjátok, hogy ki jön benneteket megtámadni. Én most elvitetem innen a veszélyes pokolgépeket; e célra töltessétek meg estig gázzal a léggömböket; naponkint értesíteni foglak benneteket az ellenfélnek és az osztrák–magyar seregnek minden mozdulatáról. Most pedig szálljátok meg Czenstochowát is, mert én csapatommal és gépeimmel az éjjel odább megyek, s nem mondom meg, hová.
– Sok szerencsét a vállalathoz – monda röviden Dárday. – Dávid sípszóval adott jelt a légben cirkáló gépnek, mire az alászállt, s a három jövevény ismét felült bele, ezúttal sokkal kevesebb „éljen”-ben részesülve, mint megérkezésükkor.
Elvette fejük körül a dicsfényt az a fölfedezés, hogy ők nem a hazáért, az igaz ügyért fáradnak, hanem üzleti nyeremény elérése végett. Azt mondák róluk: „materialisták!”, s még ami egy óra előtt bámulnivaló volt rajtuk, hogy ők a pokolgépeket várospusztítás helyett időjárás-fordításra szándékoznak használni, az is oly prózai indoknak tűnt fel egyszerre. Hát a paszulyt megmenteni a dértől, a kukoricát a kiszáradástól, hol itt a poézis! Ninive, Karthágó romjai – a kunhalmok, tele csontokkal: – az a költészet!
Mikor fenn voltak a légben, Dávid így szólt Rozálihoz.
– Neked el kell menned Budapestre, és igyekezned a királynéhoz bejutni, és elmondani neki mindent, ami eddig történt. Hallottad a felebarátainkat, hogy beszéltek? Tele van a fejük dicsvággyal. Képesek volnának a győzelem mámorában a fél világnak hadat üzenni, s mennének jókedvvel országok meghódítására. S ez még csak a mi népünk. De mi lesz még, ha az osztrák chauvinok megtudják, hogy minő győzelmet nyertünk tegnap! Hallani sem akarnak majd békekötésről. Revenge-ot fognak kiáltani. S ha leverték a muszkát, határt nem ismerő, újra megerősödött katonai hatalmukkal belekötnek Németországba, Itáliába, az egykor elvesztett tért, országot, hegemóniát visszafoglalni, s ha mindenütt győztek, akkor leverik idehaza az alkotmányos szabadságot. Ránk nézve a háború mindenképpen romlás. Az, ha győzünk, az, ha vesztünk, és az, ha soká húzódik. S én ennek eszköze nem akarok lenni. Azért beszélj a királynéval, és mondj el neki mindent. Mondd el, hogy találmányunk által az ellenséget minden ponton vissza tudjuk tartani attól, hogy döntő ütközetre összeszedhesse magát; hogy kényszeríteni tudjuk becsületes béke megkötésére. Ők most Budán szorongatva vannak. A királyné még ifjú anya, első gyermeke függ keblén. Képzelheted, miket szenved most, midőn minden órában új meg új híreket hoznak neki a szélrózsa minden irányából; vérrel festett, lőporral füstölt, kétségbeesés emlőin nagyra hízlalt szörnyhíreket. Amikből semmi sem igaz, mert minden külföldről jövő tudósítás el van zárva tőlük.
Vígy neki vigasztalást. De egyúttal essél előtte térdre, és könyörögj neki, hogy vegye rá koronás férjét a békekötésre: ami dicsőséges lehet a tegnapi győzelem után, dicstelen lett volna bizonyosan anélkül; – de lehetetlen lesz, ha tovább foly a harc. Az ellenség kénytelen lesz mindenre ráállni, éppen azért emberiek legyenek a békeföltételek. Nem kell őket megalázni, hogy késő időkre eltett bosszút ne vigyenek magukkal haza; ne kérjen tőlük a győztes ország hadikárpótlást, hogy vagyonilag meg ne romoljon a vesztes ország; hanem inkább kössön vele kereskedelmi szabad szövetséget, hogy mindkét fél gyarapodjék. Egyezzenek meg a kölcsönös lefegyverkezésben: egész Európa követni fogja őket. Ne kívánjanak tőlük egyebet, mint Lengyelország helyreállítását, erre szükségünk van nekünk s az európai béke tartósságának. Legyen aztán a lengyel trón egy osztrák secundogenitura helye; Zsigmond főherceg ott koronát találand; ki lesz elégítve nagyravágyása, s magával viszi tábornokait és papjait, akik Lengyelországnak még mind hasznára lehetnek, nekünk pedig csak veszedelmünkre vannak. S én ezeket nem bízhatom senkire rajtad kívül. Ha a Krakkó és Czenstochowa között történteket megtudja valaki a királyon és királynén kívül, minden ember harcháborút fog ordítani, aki most lélegzetét visszafojtva lesi a vészhíreket. Megteszed-e ezt?
– Mindent, amit te mondasz.
– Úgy még ma éjjel elviszlek Budakeszire: ott kis nyári lakunkban leszállunk, s másnap felmégy a királynéhoz; téged bizonyosan elfogad. Ott biztos helyen fogsz lenni. Budapestet nem közelíti meg ellenség; azzal nekem lesz mindennapi találkozóm.
Mikor a czenstochowai sáncokhoz elértek, hol az aerodromonok tömege pihent, leszálltak a légből, Dávid átadta a parancsnoki tisztet és a vezérhajót Mr. Severusnak, utasítva őt az anastaterek elszállítása s a jövő találkozás helye iránt. Azután Rozálival egy kisebb, könnyebb járatú gépbe ült bele, mely úgy aránylik a többiekhez, mint a fecske a sashoz.
– Még egyet – szólt Rozáli, mikor repülni kezdtek. – Küldetésemért jutalmat kérek.
– Ha kérted, meg van adva.
– Azt kérem, hogy legyen szabad a királynén kívül még egy embernek elmondanom mindent, amit tudok.
– Kinek?…
– Apádnak…
– Csókolj meg!…