Két óra volt még hátra hajnalig, az a két óra elég volt Dávidnak a Tátrától a Dunáig szállni, és végiggondolni minden lehető megoldását e megőrjítő rejtélynek.
Talán nem bocsátották Rozálit a királyné elé. Kitelik az udvari környezettől, hisz ott most is feszesen tartják az etikettet, mely szerint csak egyházi szertartás szerint férjhez adott nők tekintetnek törvényes feleségeknek, a polgári házasság szerinti asszonyok ki vannak zárva az udvari körökből.
Hátha nem hitték el azt, amit Rozáli hírül hozott.
Hátha ostrom alá volt már fogva Budapest?
Hátha meg volt mégis vesztegetve minden ember, aki a történelem alakítására befoly: udvaroncok, papok, miniszterek, tábornokok, képviselők, hírlapírók; maga a forrongó néptömeg?
Az utolsó gondolatja rémes volt. – Hátha Rozálit megölték?
Ez a gondolat aztán mind elnémítá a többit. Ettől nem tudott megszabadulni.
Keleten sárgulni kezdett már az ég, s a nagy földabroszon ott alant egy arany szalag tündöklött fel: az ott a Duna zöld szigeteivel.
A földet még homály fedi.
Ahol a Duna keletről délre letörő szögletet képez, az aerodromon követte a folyam mentét. Az egyre világosodó égen egy szikrázó csillag jelent meg. „Az a Mercur” – mondá magában Dávid. És erről is Rozáli jutott eszébe. A Mercur ritkán észlelhető, s Rozáli sokszor említé, hogy szeretné azt egyszer látni. Most itt van.
Már látni Budapestet. Egy nagy ködtenger árasztja el a folyam két partját nagy területen, csak a tornyok hegyei látszanak ki belőle. Ez az emberlélegzetből, csatornabűzből, kőszénfüstből, gázból, szemétpárából tömörült felhő a nagy város mindennapi éji takarója. A repülőgép a münster toronykeresztje fölött suhan el. Éppen hajnalra harangoznak. Vajon mit álmodik ez a sok ember odalenn?
Nehány szárnycsapása még a villanygépnek, a ködtenger torony fároszaival tovafut, s a megállított gép kiterjesztett szárnyaival csendesen ereszkedik alá a budai hegyek egyik hallgatag völgyébe, amit „Cserfás Boldogasszony” (Marie Eichel) néven hínak; hajdan barátkolostor, most magányos nyári lak. Ez volt Dávid tanyája Budapest mellett, hol éjente repülőgépével észrevétlenül le szokott szállani. A székely mintájú nyaralón túl még ott áll a hajdani zárda boltozatlan négy fala. Ez szolgál szárnyékul a repülőgépnek.
A környékben mindenütt csend van még: itt még nem virrad; csak a feketerigók szólnak az erdőkben.
Dávid, amint a gép hajójából kilépett, sietett nyaralója felé. Vagy Rozálit találja ott, vagy cselédjeit, kik hírt tudnak felőle mondani.
A tornác ajtaja nem volt bezárva, s a pitvarajtó is félig nyitva.
Hanem a pitvarajtó küszöbén ott feküdt a Száva, a hű bernáthegyi, s a legelső lépés hallatára fenyegetőleg emelte fel fejét; azután megismerte gazdáját, egy nagyot ásított, s ismét végignyúlt az ajtó előtt. Hiszen a gazda keresztül tud ezen az élő torlaszon lépni.
Dávid nyugtalanul dobogó szívvel nyitott be az ismerős szobácska ajtaján, hol annyi emlékezetes éjszakát töltött, ölében az alvó nő fejecskéje, ablaka alatt az éneklő csalogány és fejében a közelgő világharcok moraja.
Most reszketve lépett a superlátos ágyhoz, annak tarka karton függönyeit félrevonva.
Akkor aztán egyszerre elállt a lélegzete.
Rozálit látta ott aludni – de nem egyedül, két kezével egy másik főt tartott kebléhez szorítva: egy gyermek fejét.
Rozáli anya volt.
Dávid a visszatarthatlan öröm sikoltásával rogyott térdre Rozáli fekhelye előtt, nejének kezét csókjaival halmozva el. Arra Rozália fölébredt; de az a másik ember alva maradt. É s Rozáli rögtön ráismert férjére, és elkapta tőle kezét: „Ne azt, ezt csókold!” és odatartá eléje a kicsiny embert, kinek gömbölyű kis behunyt szemű feje s két apró összefogott kezecskéje volt ki csak a pólyából. „Nézd, nézd! Ez a mienk! A mi fiunk! Nézd, hogy mosolyog, mikor megcsókoltad! Most rólad álmodik. Még nem látott. Ne olyan nagyon, mert felébreszted! Hát ébreszd fel! Látod a szemeit? Olyanok, mind a tieid. Nem igaz, szebbek azoknál is. Hallod, mit mond? Azt mondja, hogy ,a’, ez azt mondja, hogy ,anya, apának ne szólj semmit, hogy itt vagyok’! Hiába. Megcsaltuk apát. Nézd, hogy nyújtja feléd a kis kezét!”
És a kisgyermek odanyújtá apja felé parányi kezét, s azokkal a tehetetlen kis ujjacskákkal belemarkolt annak a szakállába. És Tatrangi Dávid meg volt fogva.
Most azután mindent megértett.
– Már tizennégy naposak vagyunk! – súgá fülébe Rozáli kérkedő nagyzással.
Tehát másnap, hogy Rozálit idehozta.
Rozáli tehát nem beszélhetett addig a királynővel. Ez világos.
Azután pedig, hogy a gyermek ott volt a keblén, nem törődött ő tovább se hadjárattal, se békekötéssel, se királlyal, se országgal, se Európával; az a gyermek volt neki az egész világ. És ez így igaz, és ez így jó.
Dávid a nagy hibáért nem okolhat most már senkit mást, egyedül saját magát. Hogy a nagy tudós, a számító ember, annyi pontosan összevetett kalkulusból kifeledett egyetlenegyet, azt, amit a legközönségesebb ember is ki tudott volna számítani: azt az időt, amikor a nő egészen emberré lesz, amidőn minden erejét elveszti, hogy az mind szeretetté változzék benne, s e gyöngeségében lesz a legfelségesebbé, ez emberi állatiságában lesz istenivé.
Akkor azután a nő nem hős, nem diplomata, nem bölcs, nem tudós. Ez mind árnyék e napsugáros szó mellett: „anya”! Tatrangi nem kérdezett mármost semmi mást Rozálitól, mint ami a férj aggodalmaiba vág. Megnyugtatták. Az anya s gyermeke egészen jól vannak.
– Éppen ma akartam először kimenni kocsival – monda Rozáli.
– Hová?
– Fel Budára, a királynéhoz.
– S mit akarsz te a királynénál?
– Megígérte nekem, hogy gyermekemnek keresztanyja lesz.
Még most is csak a gyermekére gondol.
– Ne menj te most a királynéhoz, kedvesem; annak nehéz gondjai vannak most. Majd jöjj velem. Én elviszlek magammal, haza Erdélybe. Itt a repülőgépem, könnyen utazunk. Otthon kényelemben léssz.
És Rozáli most sem kérdezősködött tőle, hogy mi történt azóta odakünn a világban. Győznek-e, vesztenek-e? Folyik-e a vér folyamszámra? Hull-e az ember sáskaszámra? Csak azt kívánta Dávidtól, hogy válasszon a fiának szánt nevek közül, melyik lesz szebb a kiszemeltekből: egy ószövetségi név „Naftali”, vagy talán egy ősmagyar vezér neve „Etele”! Nem, az nagyon harcias; talán inkább Elemér? Vagy Washington? Dávid választotta az Elemért. Akkor meg Rozáliának jobban tetszett Naftali. Dávid aztán ráhagyta, hogy legyen Naftali. Akkor aztán Rozália nem akarta engedni, hogy Dávid az ő kedvéért lemondjon választásáról. Utoljára elfogadták a Washingtont. Akkor meg az jutott eszébe Rozálinak, hogy Washingtont, amíg kicsiny lesz, a név diminutivumával „Vasi”-nak fogják híni, s abból még gúnynév lesz. Utoljára is rájöttek, hogy legjobb lesz neki „János”. Ez olyan tisztességes név.
Dávid olyan természetesnek találta, hogy ő most itt azzal töltse az órákat, hogy a naptárból neveket halásszon ki; s azután meg álljon neki a teafőző gépnek (mert a lusta cseléd még mind alszik), s forraljon egymás után mindenfélét, s hordjon elő teknőcskét, fürdőkádacskát, névvel nem nevezhető öltöny- és vászonféléket és lerajzolhatlan edénykéket, s segítsen a gyermeket dajkálni; mintha az a háromnapi határidő egyenesen erre a célra lett volna neki megadva.
Azután még segítenie kellett a nőnek a toalettben; mely alkalommal kitűnt, hogy sok mindenféle hiányzik itten. Ez a nyári lak nem arra volt berendezve, hogy annyi boldogságot fogadjon be; az előkészületek mind otthon maradtak, s itt csak amit a tudatlan majoros cseléd tudott hozni a városból, azzal kell kínlódni. Ez persze ezer és egy baj. Szegény Rozáli azt sem tudja, melyikről panaszkodjék.
Dávid aztán megvigasztalta azzal, hogy majd be fog ő menni a városba, s aztán hoz ki a számára mindent. Mindjárt be is fogatta a két konyhalovat a majorossal, hogy beszekerezzen. Rozáli csodálkozott rajta, hogy miért nem megy a repülőgéppel.
Most aztán tisztulni kezdett Dávid előtt a kárhozatos talány.
Budapesten nem tudtak arról semmit, hogy mi történik odakinn a világban. Ő Rozálira bízta, hogy beszéljen a királynéval; nem akarta a diadalhíreket az egész világgal tudatni. Nem akarta, hogy folytassák a háborút. Azt akarta, hogy kössenek egy becsületes békét. Most azután kötöttek egy szégyenletes békét, amit ő nem akart. És ennek csak ő maga az oka: minek akarta olyan nagyon okosan elintézni a dolgot? Minek nem hagyta a nejét odahaza, ahol az asszonynak legjobb helye van? Már az is vakmerőség volt tőle, hogy oly rémséges jelenetekhez, minő a Krakkó melletti anastater felrobbantása volt, magával vitte nejét. E rendkívüli izgalom sietteté valószínűleg az örömnapot, melyet távolabbnak hitt. Menthetlen bódultság volt tőle azt tenni. De a nő akarta, s a nőnek annyi lélekereje volt. Hanem azt az egyszerű dolgot nem számítá ki a nagyon okos ember, hogy az akkori nő meg a mostani nő két különböző lény: amaz csupa ész és akarat, emez csupa szív és ösztön; amaz még úrnő, emez már rabnő.
Dávid gondolataiban a legellentétesebb képek jártak boszorkánytáncot. Meghiúsult remények és keletkező új tervek, a szégyennel határos önvád, amiért országos ügybe egy asszonyt avatott be, s apai büszkeség az indok fölött, mely az ügyet meghiúsítá: a pólyás gyermek síró hangja átment a honvédsereg kacajdühébe, s Rozáli halvány anyaarcát felváltotta a néger koromképe.
Pest utcáin forrt a néptömeg, mikor Dávid szekeréről leszállt a Duna-rakparton. Minden ember tódult a börze felé. Kinek-kinek volt egy lap a kezében, azt magyarázta a másiknak. A börzeépülethez pedig közel sem lehetett jutni, ott olyan nagy volt a tolongás. Tegnap este jutott köztudomásra a békekötés, s erre a hírre az eddigi baisse egyszerre átcsapott a hauss-ba. Tegnap még a Lánchídról ugráltak a Dunába a szerencsétlen üzérek, kik a legszilárdabb vállalatok élén nem bírtak semmi áron pénzhez jutni; ma már ömlött a pénz, mintha gomba volna, mely egy éjszaka kibúvik a földből, s reggeltől estig másfél milliárdra mentek a bejegyzett új alapítások tőkéi, miknek certificatjaiért egymás kabátját tépte a közönség. A contremine még egy kétségbeesett kísérletre vállalkozott: leitatott egy csoport katonát, azokkal utcai verekedést kezdetett, s arra elhíresztelé, hogy a magyar ezredek fellázadtak a békekötés ellen, s nem akarják azt elismerni. Hanem aztán a verekedőket nagy hirtelen összefogta az őrjárat, s a contreminetuöket kinevették. Nem lázad itt fel senki a békekötés miatt. Dávid észlelheté, amerre járt-kelt, hogy minden ember nagyon meg van elégedve azzal, hogy a veszedelem ilyen szerencsés véget ért, s most csak arra van gondja az egész világnak, hogy minő vállalatra írjon alá. Egy embert éppen most dobtak ki a börzéből az ablakon át, s azt az utcai közönség is végigdöngeti, amíg elmenekül. Ez a semmirekellő azt próbálta elhíresztelni, hogy a nihilisták elvitték Bécsből a bank kincseit. Ki is kapott érdeme szerint ezért a vakmerő hazugságért.
Dávid úgy találta, hogy ebben a városban most egyszerre minden ember bankár, üzér, alkusz, alapító, igazgató tanácsos lett; ügyvéd, orvos, hírlapíró nincsen többé, az mind a börzén van és papírt kerget, asszonyok sincsenek többé, azok is mind papirosban dolgoznak. (Machen in Papier.)
Fölkeresett egy vendéglőt, mely rendesen a radikális hazafiak tanyája volt. Ott csakugyan talált egy csoport zúgolódó eretneket, akiknek nem tetszett ez a békekötés. Hanem azok meg minden szégyenért a krakkói honvédeket okolták: „gyávák! gazemberek!” ez volt a címük. „Nem tudtak kirohanni az ellenségre, mint Zrínyi Miklós, s hősileg elesni? Mármost úgy kell nekik!” Egyszer a saját nevét is hallotta említtetni Dávid s a repülőgépet, és aztán utána ezt a megjegyzést: „Bolond volt, mint az apja!” El is kotródott onnan.
Ment Bárány Pált fölkeresni, kivel a múlt időkben többször találkozott.
Mikor belépett az ellenzék nagyhírű vezéréhez, az bámulva kiálta fel láttára: „Hát te élsz?”
– Ki mondta, hogy meghaltam? – kérdezé Dávid.
– Minden külföldi hírlap. Azt hitték valószínűleg, hogy te magad voltál a repülőgépedben, midőn azt a felrobbanó anastater megolvasztotta.
– Tehát az én repülőgépemet megolvasztotta az anastater?
– Ugyanaz, mely Krakkó negyedrészét romba döntötte, s tízezer honvédet eltemetett.
– Ez is a külföldi hírlapokban van?
– Igen. Íme itt a „Times”, a párizsi „La Vérité”, a berlini „Welt”; ezeknek a katonai tudósítói mind egyformán írják le a katasztrófát.
– S hogyan jutottatok ti e lapokhoz?
– Minthogy a postaközlekedés megszakadt, léggömbök útján.
– Értem. Én azonban itt vagyok, élek, nem haltam meg; s azért jöttem, Dárday által küldve, hogy neki hírt vigyek a békekötés körülményeiről.
– Tehát Krakkóból jössz?
– Nem. Bukovinából. Az egy falu a Tátra alatt.
– S hogyan kerül Dárday a Tátra alá?
– Majd tudatok veled mindent: hanem előbb te felelj nekem. Hogyan lehetett ezt a békét így megkötni?
– Bajtárs. Megvallom, én nem akartam. Mikor a képviselőház elé került a kérdés, én voltam az, ki társaim nevében azt mondám: inkább legyenek eltemetve Krakkó falai alá fiaink és testvéreink, mintsem eltemessük örökre becsületünket. Kinevettek, lezúgtak érte, s meg kell vallanom, hogy a saját lelkem is megkönnyebbült vele. Azt mégsem engedhette az ország, hogy kétszázezer ifjú férfit menthetlenül összezúzzanak az orosz pokolgépek. A legutolsó futár, kit Dárday a királyhoz küldött Krakkóból, elmondá mindazt, amit Dárday tapasztalt az orosz táborban; tudatva egyúttal, hogy a honvédsereg mégsem adja meg magát. A külföldi hírlapok tudatták velünk a további eseményeket, és azonfelül nagy költséggel kiküldött kémeink. A két anastater iszonyú rombolást tett Krakkóban, a te repülőgéped is ott pusztult el, s még készen állt tíz pokolgép, melyet egyszerre szándékoztak a megszállott városra bocsátani. S azután mindenünnen jött a rossz hír. Horvátok, szerbek, románok pártot ütöttek, és táborba szálltak körös-körül. A hadvezérek kétségbeejtő tudósításokat küldtek saját hadseregeink állapotáról; bomlás, fegyelmetlenség, csüggedés mindenütt. Az élelmezés rossz, mint rendesen; a hadsereg ruhája rongy, a közkatona és a tiszt egymásban nem bízik; a várak fölszereletlenek, s a hadvezetésben semmi vezéri lángész. Mindenki azt mondja már, hogy „finis Hungariae” – „finis Austriae”. E kétség beejtő helyzetben jön Oroszország teljhatalmú követe, Mazrur, egy békeajánlattal. A király eleintén el sem akarja őt fogadni, kit kétszer kitiltott országából. De akkor rajtamennek a papok, a prímások, a bíbornokok, maga a pápa, lelkére kötik, hogy ne utasítsa el a békét, ne terhelje meg magát Isten előtt annyi kiontandó vérrel. Ekkor enged, s elfogadja Mazrurt. Ez előadja a békeföltételeket. A király ezeknek hallatára haragra gerjed, feldönti az asztalt, melyen a békeokmányt eléje tették, s azt mondja, hogy készebb a hűnek maradt csapatjai élén kirohanni az ellenségre, s ott veszteni el életét a csatában, mint ily szégyenletes okmányt aláírni.
– Ó, mért nem engedtétek neki ezt tenni? – sóhajta fel Dávid bánatosan.
– Többet mondok. Mi a királynak ezt a szavát hallva, odamentünk hozzá, és azt mondtuk, hogy ha kell, egy második Moháccsal bevégezni hazánk történetét, mi magyar főrendek és képviselők is a királlyal megyünk, s folytatását adjuk neveinkben Tomory húszezer vértanúi lajstromának. Ez a felbuzdulás uralkodott egy napig. Hanem másnap egyszerre csodálatosan megváltozott a közvélemény. Valaki egy sajátságos hírt terjesztett el, ami egyszerre mint a láng futott szét. Azt híresztelék, hogy ha Árpád király, környezve híveitől, a szabadelvű képviselőktől, a magyar főuraktól, a csatába megy, ott őt és híveit vagy leölik, vagy elfogják, és akkor Zsigmond főherceg jön a trónra, s azzal vége a magyar alkotmánynak. A most ajánlott békepontokat ő fogja aláírni, s a magyar nemzet csak egy szabadelvű, rokonszenves királyt veszít el, és kap helyette egy bigott, abszolút, ellenszenves uralkodót, a régi rendőri államot és az elűzött jezsuita rendszert. Ez lehűtött minden lelkesülést. A királyt minden oldalról ostromolni kezdték: rokonai, papjai, tábornokai, udvaroncai, miniszterei; sőt a képviselőházban is akadtak merész emberek, kik minden áron a békekötés mellett tartottak beszédet, s a ház, mely tegnap, mint egy ember állt fel e kiáltással: „életünket és vérünket!”, ma kétharmadában lehúzta fejét a föld alá, s nem jött el szavazni. A ház többsége is a békét követelte a királytól.
– Ott az oroszok „utolsó fegyvere” dolgozott már – dörmögé Dávid, szakállát harapdálva fogaival.
– De a király még akkor sem akart engedni. Azt mondta, hogy meghalni könnyű, de a szégyent és a koronát viselni együtt lehetetlen. Ekkor egy napon elkezdett minden hírlap rémhíreket közölni az ország minden részeiből. Borzalom és kétségbeesés sírt minden soraikban, a kívülről bebocsátott léggömbök tudósításai, hírlapjai, levelezései csupa Hiób-postákkal voltak terhelve. S végre eltalálták a király acélkeblén az egyetlen rést, melyen át sebezhető volt. A királyné fiatal anya. Nehány hónapos csecsemője sír keblén. A királyné erős szívű asszony volt, míg anya nem lett; hanem ez a név más emberré teszi a nőt.
– Tudom – suttogá Dávid.
– A királynét környezete folyton rémítgeté azon ördögi fenyegetésekkel, miket női ellenfele, ez az asszonyi Asmódi, a világba szórt. Hermione Peleia a tébolyodáshoz volt közel gyermeke miatt. S ez megtörte a királyt. Mikor aláírta II. Árpád azt a békeokmányt, akkor ott feküdt a lábánál ájultan a királyné, keblére szorítva görcsösen a síró trónörököst, s mikor a király eldobta azt az átkozott tollat, mellyel nevét aláírta: elkezdte a két kezével a saját arcát ütni, hogy legyen rajta sokszorozva a szégyen pírja. Ó! Hidd el, bajtárs, hogy a királynak e mi megaláztatásunkból a legnagyobb osztályrész jutott, s mi azóta még jobban tiszteljük őt.
Dávid fölkelt helyéből, és ütötte a homlokát az öklével. Az ő hibája ez!
– Most már ami megtörtént, az változhatatlan – folytatá a szabadelvű államférfi –, s abban meg kell nyugodnunk.
– Meg fogunk benne nyugodni.
– Kinek a nevében beszélsz?
– A krakkói honvédseregében.
– Ismeri az már a békekötést?
– Ma éjjel tudta meg.
– S mikor hagytad te őket el?
– Ma éjjel.
– S hogy lehetsz akkor most itt?
– Rövid az időm, hogy mindarra, amit tudni kívánsz megfelelhessek. Ami megtörtént, az változhatlan, s én úgy hiszem, hogy ti mindent jól tettetek. Jól tettétek, hogy megóvtátok a király személyét a harci veszélytől. Jól tettétek, hogy megkíméltétek a magyar értelmiséget és arisztokráciát a csatatér borzalmaitól. Azokra szükség van még. Azt is egészen jól tettétek, hogy nem kockáztattátok a magyar alkotmányt, melynek egyedüli biztosítéka egy jóakaratú, szabadelvű király, s melyet egy autokrata uralkodó, ha neki nem tetszik, rögtön elfújhat a föld színéről. Aztán a nemzetiségekre is kellett tekintenetek, meg a sokféle vallásfelekezetre. Ezek mind szükségesek. Mármost majd a mi dolgunk lesz, száműzötteké, megkísérteni, egy puszta, laktalan földdarabon, hogyan lehet e drága hagyományok nélkül megélni. Megkísértjük azt, s légy nyugodt afelől, hogy panaszunk nem fog benneteket háborgatni soha. Most sietek, mert időm rövid, s ezalatt sokat kell elvégeznem.
– Mi dolgod van oly sürgetős? – kérdé a szabadelvű államférfi.
– Először is gyermekruhákat és pólyatekercseket kell vásárolnom újszülött kisfiam számára. Aztán van egy tébolyodott apám az őrültekházában, azt kell meglátogatnom. És aztán sietnem kell – egy új országot megalapítani.
Bárány Pál, ki igen komoly és száraz kedélyű ember volt, mégis hangos hahotára fakadt e sajátszerű összeállítása fölött a legellentétesebb feladatoknak; amit Tatrangi Dávid nem is vett neki rossz néven. Hiszen bolond biz ez mind, hanem így van.
– Egyébiránt – szólt Dávid, mikor már búcsúzófélben volt – én is hagyok neked itten néhány külföldi hírlapot. Ezek nem léghajón jöttek, hanem a maguk rendes útján, a postán; a „Times”, a „La Vérité”, a „Welt”, olvasd át ezeket, s hasonlítsd össze azokkal, amiket ti kaptatok. Majd akkor talán rájössz, hogy tudósításaitoknak minden kútfeje honnan ered.
Azzal Dávid egy hírlapcsomagot kivont kebléből, és letette azt Bárány Pál asztalára.
– S te azt hinnéd, hogy emezek a lapok nem igaziak?
– Azt hiszem, hogy Bécsben nyomtatták valamennyit, s minden kémetek az oroszok zsoldjában állt. Készen vagyunk. Béke veled…
Dávid elhagyta a szabadelvű államférfit, ki, amint elkezdé olvasni az otthagyott hírlapokat, a krakkói, a czenstochowai óriási diadalok leírását, a kárpáti hegyi harcok remek hadműveleteit, mint az őrült futott ki az utcára, keresni azt az embert, aki ezeket otthagyta. Hasztalan volt. Eltűnt az már. Bárány Pál sietett a lipótmezei tébolydába is. Onnan is elment már Dávid; a hátrahagyott hírlapok pedig azalatt megtették a körutat a politikai klubokban, az országházban, feljutottak a királyi várpalotába is, mindenütt elszörnyedést, visszás örömre dühödést hagyva hátra. Dávidot nem találták már sehol.
Dávid sietett legelőször is a beteg nőnek és a kisgyermeknek bevásárolni a szükségeseket, azután áthajtatott a lipótmezei tébolydába, apját fölkeresni.
A roncsolt emberalak most még kedvetlenebb volt, mint valaha. Amióta a hírlapokból megtudta, hogy a háború kitört, nem olvasott hírlapot soha. „Emberi mészárszék!”
Mikor Dávidot meglátta, messziről kiáltott rá:
– Fiú! Semmi vérontó dicsőségről ne beszélj nekem! Ha repülőgéped gyilkolt, dugd el a kezedet, ne érezzem rajta a vérszagot. Orgyilkos vagy hős: az mindegy. Jer ide mellém, beszéljünk praktikus dolgokról. A repülőgépet már tökéletesítetted, azt tudom, olvastam a hírlapokból. Ne használd te azt a háborúhoz. Nekem van egy igen jó tervem; hallgasd meg azt. Én nemsokára meghalok. Nincs egy ép szervem. Azt akarom, hogy amint meghaltam, ne temessenek el, hanem jöjj el te értem és végy fel a repülőgépedre és vígy el magaddal az északi pólus alá. Ott, ahol soha nem süt a nap, tégy le és hagyj ott. Én ott az örök fagyban megkövülve a napok végéig épen megmaradok. És aztán ezt az eszmét kösd össze egy nagyszerű vállalattal; legyen ez egy „örök temető” eszméje. A mostani bolond temetkezési rendszer mellett százakat elpazarolnak minden egyes halottnál, s fa-, érc-, selyemanyagban átadják a rothadásnak, amit az ipar fáradságosan teremtett elő. Milliárdokat temetnek el az emberek a nedves homokba. Te kezdd meg velem az új eszmét. Alkoss egy örök temetőt az északi pólus alatt. Ott nincs többé sem hóesés, sem olvadás. Vállalkozzál rá repülőgépeiddel elszállítani a halottakat a földsark temetőjébe. Ott külön mezsgyét minden országnak, külön négyszöget minden városnak, s aztán minden négyszögben egymás mellé rakva a csoportokat, minden alvó fejéhez az érctáblát, mely nevét viseli. Azok ott örökké változatlanul megmaradnak, és az utódok, kik repülőgépeid segélyével elődeiket meg akarják látogatni, mindig úgy fogják azokat az idők végtelenjéig megtalálni, ahogy kimúltak, változatlan arccal; mint ahogy megmaradt az özönvíz előtti mammut változatlanul százezernyi évig az éjsark alatt. És a hírhedett Nagy Sándorokat, Napóleonokat, Habsburgokat, Humboldtokat, Kolumbusokat, Goethéket, Hugókat, Shakespeareket, Talmákat, Washingtonokat és Kossuthokat ott fogja együtt találni az utókor, azon módon, ahogy alkotva voltak, örökre változatlanul! Még más haszon is lesz belőle: elmúlik az emberiséget üldöző sok dögvész, melynek ecetágya a temetői kigőzölgés, a sírkertekből gyümölcsöskertek lesznek, míg az örök tél és az örök éjszaka nagy birodalma lassanként megtelik az éltüket bevégzett istenképmások millióival, kik soha nem lesznek többé porrá! Te! Ez roppant pénzt fog neked behozni! És még többet fog az összes emberiségnek megtakarítani. Vedd csak fel, hogy Európa háromszázmillió lakosának az eltemetése eddigelé, átlagosan húsz forintot számítva egy emberre, hatezermillió frt-ba kerül fél század alatt; ha te ezt felére leszállítod, az európai emberiséget háromezermillióval gazdagítottad, s magadnak még ötven százalék költség mellett másfél milliárdot szereztél vele! Számítsd még hozzá azt a tömérdek utazót, aki elődeit, hazája s a világ nevezetességeit meglátogatni felül repülőgépeidre! A sok anyát, ki kisgyermekét évről évre újra megcsókolni elvándorol az örök temetőbe! Fiam, nem hagyok rád egyéb örökséget, mint ezt az eszmét, s te dicső fogsz lenni általa. Csak egyet ígérj meg: hogy én leszek a legelső, s hogy engemet fogsz helyezni középre!
Dávid megígérte az öregnek, hogy úgy lesz, s abban ez azután megnyugodott. Azt is tudatta vele, hogy fia született, s azt most viszi haza a repülőgépen a Székelyföldre.
Az öreg keservesen csóválta a fejét.
– Engem nem fogsz hamarább vinni rajta, mint mikor meghaltam. Tudod, ha élve vinnél magaddal, megölne az irigység. Én találtam azt fel, te csak tökéletesítetted. A gőzgép feltalálója is így járt. Takarodj előlem. Ki nem állhatlak. Tolvaj!
Tatrangi Mózes kikergette maga elől a fiát.
Dávid ezután sietett vissza a cserfás-boldogasszonyi villájába. Áthordta az ölében nejét és gyermekét az aerodromonba, s ágyat vetett számukra a hajó fenekén.
Délután három órakor repült végig az aerodromon Budapest fölött hatszáz ölnyi magasságban.
Dávid alátekintve a magasból, a nagy város minden utcáját hemzsegő néppel tömve látta, s úgy tetszék, mintha a hangcsöveken keresztül valami rivalló egyetemes kiáltás törne föl hozzája onnan aluról.
Nem törődött vele. A gép villámgyors repüléssel szelte át a levegőket, s öt perc múlva eltűnt a láthatár alatt.
Gyorsan repült a szárnyas gép végig a magyar alföld rónái fölött. A gabona még aratatlan állt – szeptember elején. A föld népe elfutott falvaiból a tatársokaságú ellenség elől, s a róna olyan volt, mint egy arany bársonyszőnyeg, zöld szegélyes utakkal sujtásozva, s tarkítva erdőkkel, kertekkel.
Azután következett a nagy-kunsági róna, melyet a kiáradt Tisza ezernyi tükördarabbal hintett be most. Sárga tarlók, vakító fehér, széles puszták, haragos zöld mocsárfoltok váltogatják egymást; egy-egy nagy város jön és tűnik el gyorsan, barna tetőivel, fekete utcáival. Azután világos zöld szőlőhegyek domborodnak elő, fehér kolnáikkal, elszórt borházaikkal, majd sötét erdőpalástba burkolt hegyek közelítik meg a repülőgépet, fölmeredő sziklák, mohlepte, idomtalan, arctalan titánfejeikkel suhannak el alatta. Aztán megnyílnak Erdély kies völgyei, kanyargó patakjaikkal, mosolygó rétjeikkel, a tenger hullámait utánzó „mezőség”, mint egy háborgó föld; s végre a székely havasok tárulnak eléjük.
A gép egyformán repült, a kormányosnak nem kellett rá ügyelni; Dávid nézhette az alatta elrepülő tájakat, és az anyja keblén nyugvó csecsemőt. És aztán gondolhatott ilyeneket:
„Íme, kezembe volt adva, hogy ez az ország boldog legyen és hatalmas. Én tehettem azt, hogy szerezzek neki olyan békét, melyet semmi hátramaradt keserűség meg nem rohaszt. Én tehettem azt, hogy saját boldog hazám mellett, hű fegyvertársát, szabadságának őrét, Lengyelországot helyreállítsam. Kezemben volt, hogy a kereskedelmi új korszak és rendszer megnyitása által ezt a két országot Európára nézve fontossá, nélkülözhetlenné tegyem. Én a világ kincseit halmozhattam volna erre a földre, miket senki átka nem nehezített volna. És most mindennek vége. É s ennek te vagy az oka, öntudatlan mosolygó gyermekarc: üdvem, szerelmem – halálom és kárhozatom. Minek volt szeretni annak, akire ily küldetés volt bízva. Akinek az ég titkai így átadattak, annak nem lett volna szabad magát a földhöz kötni többé. Ah, annak az önfeledett csóknak ott a felhők között meg van adva jutalma a földön és büntetése az égben.
És Dávid ölébe véve a szeretett alakokat, csókolta gyermekét, és siratta hazáját.
Este volt, mire a Gyilkos-völgybe megérkezett. Ott elhagyta nejét és gyermekét – kinek még neve sem volt, s rögtön útra kelt ismét. Sietnie kellett. Kormányosát is hátrahagyta; egyedül akart lenni.
A legrövidebb utat választotta, s ez a Gyilkostól a Tátráig folytonosan a Kárpátok felett visz el.
Démonoknak való út!
Hegygerinc, sziklaorom, kopár hát, mély üregek, tátongó szakadékok. Ember nem lakta végtelen üresség!
És folyton, egész éjjel mindig e néma szörnyek jöttek eléje, kétségbeejtő végtelenségben, e fenyegető, idomtalan óriások, mik mind látszanak valamit mondani; csakhogy azt nem érti emberi elme. A hold hideg fénye még rémesebbé teszi képtelen alakjaikat. Meg kell őrülni az embernek e sziklatömkeleg folytonos bámulásától. Ezek a zigzugok, mintha mind óriási betűk volnának, istenkéz írta hieroglyphok: csak olvasni tudnók!
Nem. A sziklalánc, a hegysor semmi gondolatot sem adott a felette elrepülőnek. Éjjeli kóbor lélek volt az, mely a temető sírkövei fölött repdes.
Az az egyetlen nagy eszme, melyet magával vitt, oly embererőt letörő nehéz volt.
Majd felhők húzódtak össze az égen, a holdat eltakarták, s a sziklatömeg oda alant most már egészen elfeketült. Éjfélen túl járt az idő.
A gép sebesen haladt nyugot felé. A láthatáron valami világosodott. Az még nem a hajnal, csak a hó világa. A múlt napokban a Tátra öblében hó esett, a magasokon még nem olvadt el az; a lomnici ormok világítanak. Tehát már közel a cél; itt az út vége; csak tájékozni kell magát a magasban utazónak, hogy hová szálljon le.
Oly magasra nem emelkedhetik, hogy a táborok őrtüzei szerint tájékozhassa magát, mert a felhőréteg ott eltakarná előle a földet; kénytelen cirkálni a bércek pusztája fölött; a kiváló havas csúcshoz tartva magát, s ezalatt a gép repülését meg kell lassítania.
Dávid meggyújtotta a villanylámpát, hogy az alatta meredő sziklaormokat megvilágítsa vele.
Most megismerte a „Lengyel-nyereg” hosszú, keskeny vonalát.
És aztán, mikor gépével csendesen elsuhant a Lengyel-nyereg fölött, lenézett abba a mélységbe, melynek fenekét a jégtengerszem töltötte meg.
És akkor két, egymást kiegészítő emlék jutott eszébe.
Az egyik a találkozás a hózivatarban Sasza asszonnyal, amidőn a kémszemlére fel s leszálló aerodromon hajósa Sasza asszonyt orosz szóval, az pedig őt pisztolylövéssel üdvözlé.
A másik emlék pedig az volt, hogy Dávid az oroszok egyik anastaterét éppen a jégtengerszem fenekére süllyeszteté el; mint ahol legkevésbé lehetett attól tartani, hogy valaki ügyetlenségből vagy rosszakaratból azt felrobbanthassa. A jégtengerszemet meredek sziklaörvénye minden oldalról hozzájárhatlanná teszi. A két sodrony, mely levezet az anastater belsejébe, egy sziklaüreghez van fölvezetve, ott hevernek tekercsei, miket a repülőgéppel fel lehet vontatni, mikor eljön az idő, hogy egy villanyszikra küldessék alá az alvó szörny fölébresztésére.
Nem jött-e el éppen most az az idő?
Dávid ellenállhatlan vágyat érzett e kísértetes örvénybe harmadszor is leszállani.
Megállítá gépe működését, és az kiterjesztett szárnyaival csendesen lebbent alá a titáni nagy sírba.
A villanyfény körös-körül megvilágítá a vasfekete sziklafalakat. A fekete ormokon csillogott a fehér hó, s a jégcsapok tömege mint ezüst csipkézet csüggött alá a barlangok párkányain; alább a sziklaormok jégkristályoktól tündököltek; a világló gép mintha egy gyémántpokolba süllyedne alá.
És e jegesült alvilágra szállás pillanatában ez a gondolat támadt Dávid szívében:
„Ha én most e jégtengerszemhez leszállok csendesen s aztán felkeresem az anastater két sodronyát, azokat bevontatom a hajómba, aztán a villanylámpám gépével leküldöm azt a bizonyos kicsiny szikrát, hah, milyen robbanás lesz az egyszerre! Abban aztán igazán meg fog olvadni a gépem, velem együtt.”
És azzal vége lesz a regényemnek.
Ami azután jön, azt folytassa más: én nem tudom tovább.
S mikor aztán már közel volt a fenekéhez ennek az önkereste óriási sírnak, akkor ennek a fenekén megtalálta azt a választ, amit a néma szikláktól idáig hasztalan kérdezett.
A jégtengerszem felszíne ismét merev acéllappá volt fagyva, mint azelőtt – de nem volt rajta „hó!”
Pedig nehány nap előtt a hóesés elborította azt. Nap nem süt ide, szél nem fúj itt soha: mi vitte el tehát a havat a jégtábláról? A jéglap felszíne mintha apróra tört hasábokból volna összetorlasztolva, hegyes, darabos.
Mikor az anastatert elsülyesztették bele, a közepén egy gömbölyű léket vágtak, azon bocsátották alá, a többi része a jéglapnak sima maradt, mint a csiszolt érctükör. – Mi törte ezt most így össze?
A pillanat, mely a kérdést szülte, megadta a választ. Dávid tudta, amit tudni akart.
„Fel!” kiálta: tán önmagának, tán gépe szellemeinek, s elszabadítva a gépzárt, az utolsó percében az esésnek, fölrebbenté a jégsírból az élő gépet. Mint a feltámadó szellem, repült az ki villámsebesen, villámfényesen a nap nem látta mélységből, s ott lebegett nemsokára fenn az égen, magasabban a Lomnici-csúcsnál.
Észak felé a hegyek lábánál látszottak terjedt félkörben a tábor ezernyi őrtüzei, mint egy tejút a földön veres csillagokból, mit a székely–hun monda „Hadak útjának” nevez az égen; azon távoztak el Csaba halott vitézei keleti hazájukba; ott az őrtüzeik most is.
No, hát kövessük Csaba vezér nyomdokait.
*
A gép süvöltve szállt Bukovina tornya irányában.