Új bajok

Annak, hogy az utazás nagy távolságokra a földforgás gyorsaságával történhetett meg, azon az eredményen kívül, hogy félmillió ember szüntelen úton volt, még egy más közvetlenül érezhető hatása mutatkozott. Az utazó ember egyúttal messze volt a földtől, s fenn lakott az égben. Ez nem maradhatott befolyás nélkül az emberiség fiziológiai fejlődésére.

Számtalan betegséget ismertek már az ó-világban is, amire az utazás gyorsasága, a tiszta lég, az éghajlatváltoztatás, az időjárás fordulata gyógyítólag, enyhítőleg hatott.

Ez a gyógyerő most hatványozva lett azáltal, hogy az utazó teljesen el lett távolítva a földtől, minden mephyticus kigőzölgés párakörén túlragadva, ahol a repülés által sűrített ózon a maga tisztaságában hatotta keresztül tüdejét, pórusait, hol a lég villanyosságából elvont „elód”, a nap tiszta fényéből kisugárzó „heliód”, a hegyláncok csúcsaiból emelkedő „crystallód” (megannyi a jelenben is sejtett hatalmas erő), és amit az ókor gyógyászai „magnale magnum”-nak neveznek: az egész föld szellemének, a geodaemonnak befolyása az emberi szervezetre a legsúlyosabb kórtüneteket csaknem rögtön, a felrepülés percében elenyésztették, hagymáz, kolera, váltólázak a kór válságpontján jobbra fordultak az aerodromon belsejében; elaggott embereknek ifjúkori életerővel teltek meg lankadt idegeik a légben utazástól; egypár éven át az egész orvosi tudományt kataklizmával látszott fenyegetni ez új találmány: nem küldtek a betegek orvosért, gyógytárba, hanem vitették magukat a repülőgépbe, s indultak a földet körüljárni; még a hírhedett csodaszerek is elveszték népszerűségüket; nem várta senki többé a „lachesistől” főfájása szűnését; nem rágta a „koladiót” férfiszíve újra erősülteért, nem használta az opoponaxot megelőző ellenszerül az új divatragály, a melanemia ellen, nem fűszerezte a gyenge gyomrú ételeit pepszinnel; nem kapkodott a végső segítő ginseng „panax” után az aszkóros; nem itta a kalabárbab nedvét a szembeteg, minden kínabor, anacahuit pastill, Bestucheff-tinktúra, essentia lignorum, poculum vomitorium, potio Riveri, camba di Giudea, guarana, salamandrin, paraguay tea, Dippel olaja s az ind pálmalevéltetűből készült agebalzsam és a többi drága írek, amik mindent meggyógyítanak, ottvesztek a raktárakban. Fel volt találva már a panacea. A „telluri erő”, a „sidericus erő” meggyógyít mindent. Senki sem beszél már másról, mint a „jódozmon” csodahatásáról. Voltak gazdag urak, kik a klimakterikus esztendőt, mely köztudomásra minden életidőnek a hetes évfordulója, amikor kinek-kinek előjön az a betegsége, amiben egyszer meg fog halni, tehát azt a klimakterikus évet folyton a repülőgépen utazásban töltették el. Ez nem utolsó jövedelemforrás volt Otthon városára nézve, s annyira szaporodott a betegség elől utazók száma, hogy a hetedik évben Mr. Severus az igazgatótanácsban azt az indítványt tevé, hogy miután az utazók száma éppen kétszer annyi, mint amennyit az aerodromonok felvehetnek, tehát az utóbbiakat még egyszer annyira kell felszaporítani.

Tatrangi Dávid pedig erre azt mondta: „Nem, hanem az utazók számát kell felére leszállítani.”

És Dárday azt veté utána: „Igazad van!”

Amiért azután Mr. Severus retteneteset bámult a két igazgatótárs szeme közé. Ez az első eset az üzletek és közlekedés történetében, hogy egy vállalkozó a jövedelmező keresletet akarja felére leszállítani.

És mégis úgy volt. Tatrangi Dávid azt mondá: az utazók számát kell felére leszállítani, és Dárday azt mondá: „úgy van”, s mind a ketten igen komolyan beszéltek.

Az öreg Tatrangi Mózes öt éve, hogy meghalt, vagyis a XX. század fogalmai szerint: a légkör feletti világ lényei közé emelkedett.

A XX. században már a közhit által bevett fogalom, hogy a légkör felett, mely éppen oly fluidum, mint a víz, úgyszólván a földnek legkülső kérge, egy egész világ él, melynek lényei éppen oly magasan állnak tökéletességben mifölöttünk, mint mi a tengeri csigák fölött. Holott a tengeri csiga, a planéták ez őslakója a legelső ura a földeknek és csillagoknak, szintén igen tökéletes lény, mely eszmél, gondolkodik, érez és alkot oly titokteljes ösztön szerint, melyet még emberi tudomány meg nem oldott. És mégis e tökéletes lénynek nincs semmi világos fogalma mifelőlünk, kik a vizek felett lakunk, talán csak homályos sejtelmei vannak mindarról, amit mi alkottunk, és azokról a tündérekről, kik az ő gyöngyeit fehér keblükön viselik, mert látó- és hallóérzékei tökéletlenül vannak kifejlődve. Ilyen csigái vagyunk mi a légtengernek, ide ragadva annak fenekéhez: s csigabölcsesség tőlünk azt állítani, hogy amit a mi öt érzékünk meg nem láthat, meg nem foghat, nem szagolhat, nem ízlelhet: az a világ nem létezik. A XX. század egyik feladatává tette egy hatodik érzéket is kifejteni az emberben, mely a légtenger fölötti világot is észlelhetővé tegye a légtenger csigáira nézve, s hogy ez erőszakoskodás nem vált egészségére a légtenger csigáinak, azt majd mindjárt sorban látni fogjuk.

Tatrangi Mózes halála előtt pár nappal magához hívatta fiát. Nem lakott többé a budai tébolydában, hanem egyikében ama magányos nyári lakoknak, mik az Otthon ligeteiben a lélekbetegek számára voltak készítve. Fogadása szerint sohasem ült a fia által tökéletesített repülőgépre, vasúton hozatta magát idáig.

– Te gyermek! – monda fiának – én mától kezdve felszabadítom azt az üzletedet, ami legjövedelmezőbb lesz, de eddig tilalom alatt állt: az örök temetőt, ma délben két órakor elköltözöm innen.

Dávid fiúi kegyelettel igyekezett az öreget biztatni, hogy nem hal meg, hiszen sokkal jobban van már, még sok örömet fog élni, amit az apa mind igen rossz néven vett.

– Te hallgass. Gyermek vagy. Nem is gyermek, csak embrió. Akkor fogsz még csak születni, ha én meghalok. Addig nálam van a lelked vital-geniusza. Ha én azt mondom, hogy „meghalok”, hát úgy lesz. A Szenegál-parti négerek, ha rabszolgaságba jutnak, régen tudják már azt, hogy hogyan kell akarva meghalni, minden öngyilkos erőszak nélkül. Azt mondják, én akarok meghalni, és megteszik. A Wisconsini „Red Jaquet”, a rézszínűek főnöke, mikor meghallotta, hogy szövetségesei, a fehérek, nejét hitszegően főbe lövették, nem állt bosszút, hanem oda feküdt a bíró ajtajába, beburkolta magát pokrócába, azt mondá: „én megtérek a nagy szellemhez”, és meg tudott halni. Hát nálam ne lenne-e olyan erős az akarat, mint a négernél, az indiánnál? Meglátod. El kell mennem. Egy dolgot nem tudok, mert nincs a világon. Pedig azt meg kell tudnom, mert különben több kárt tettem, mint hasznot. De mihelyt azt megtudtam, visszatérek, hogy tudassam veled. Igenis, visszatérek. Az erős akarat előtt nincs lehetetlenség. Ha ki tudtam szakítani a lelkemet magamból, mikor a Gyilkos-völgyben az ichort kerested, s egy székely favágó alakjában naphosszant vezettelek, emlékezhetel rá, félkarja annak is ki volt törve; – azt önalakításnak nevezik – hát majd megtalállak én a nagyobb távolból is. Eddig is többször volt nálad a lelkem, mint rendes lakhelyén: a „glandula pinealis”-ban. Hanem neked még most rinocéroszidegeid vannak, azt megérezni. Ha állandóul melletted leszek, majd hozzászokol a látáshoz. Akkor majd tudatom veled azt, amit tudnod kell. Átleheltem már beléd a titkot, hogyan lehet a légben repülni; most még meg kell tudnom ennek a mithridatját: „hogyan kell a repülést lehetetlenné tenni”.

Dávid csodálkozva tekintett az öregre, s az észrevette azt. – Látom, mit gondolsz. Keresztüllátok rajtad. Te azt gondolod most magadban: íme egy szegény őrült, aki haldoklik, s kétszeresen félrebeszél. De nem úgy van. Mi szerezte meg neked a repülés titkát? A hatvanötödik elem, az ichor. Ez most a te kizárólagos tulajdonod. Ez által uralkodol a föld fölött, ezáltal tartod lekötve a háborút, s kényszeríted az emberek vas nyakát akaratuk ellen a békességre. De gondoltál-e arra, hogy egyszer az a kincstár, mely neked az új elemet adja, kifogy? S ahogy pazarolsz vele, azt hamar megéred. Igen, gondoltál rá. Ne is mondd, hisz látom a gondolatodat. Jársz-kelsz az Obi partjától kezdve az új-zélandi jéghegyekig, s vizsgálod a szibériai, kínai, ausztráliai tűzhányók melletti tavakat, ha nem találnád-e fel a hasonló földtani, neptuni, vulkáni és vegytani viszonyokat, aminők a Gyilkos-havas alatt az ichort előhozták. Egyszer fogsz is találni egy olyan helyet. Az talán kimeríthetlen bányája lesz az ichornak. Akkor mit fogsz tenni? Minden áron sajátoddá teszed azt. És hátha nem úgy lesz? Hátha elárulja valaki titkodat, akiben legjobban bízol, s eladja azt a titkot az ellenségednek, aki legjobban gyűlöl, akinek legtöbb számadása van veled, s az a felfedezett új ichortelep felhasználásával csinál magának egy új hajórajt aerodromonokból, miknek szerkezetét most már minden gyermek ismeri, s akkor az a te vetélytársad, ellenséged csatára száll veled, s felviszi az istentelen harcot az égbe, és ott ütközik meg a te léghajóiddal. Minden idegemben a halál fájdalmát érzem, ha erre gondolok. Harc, ütközet az égben! És annak eszközeit én találtam fel! S mindeddig hasztalan gondolkozom rajta, hogyan lehetne azt megakadályozni. Nincs a földön. Azaz hogy kell lenni. De nem látom. Le kell ráznom magamról ezt a vak csigahéjat, hogy lássak! Elmegyek, de visszajövök.

Tatrangi Mózes oly erővel fogta meg Dávid kezét, aminő csak az őrültek izmaiban lakik.

– Ne légy hitetlen! Az, ami nekünk, látóknak legjobban fáj. A sámán látnok, mikor önkívületben van, egy füttyszóért kést ragad és embert öl. Az a kétkedés nagyon fáj. Te látni fogod azt nehány óra múlva, hogy mi az a hatalmas emberakarat még a halál után is. Tudod jól, ugye, hogy a halálnak az az első dolga, hogy a homlokon minden ráncot elsimít. Soha senki sem látott haragvó halottat, szomorgó, búslakodó halottat, azok mind derült, csendes emberek. De nézz meg majd engem, én megmutatom neked, hogy a halál után is van akaratom, s mikor már halva leszek, szemöldökeim még akkor is össze lesznek ráncolva; mert úgy akarom. Hiszed-e?

– Hiszem – szólt Dávid.

– Nem hiszed – mondá Mózes. – Jól van, ma este már hinni fogod. S akkor elkezdesz látni, vakságod nyílni fog. Most nem beszélek erről többet. Csak egyre kérlek még. Tudom, hogy azt sem fogadod meg rögtön; de megfogadod akkor majd, ha megértetted; e figyelmeztetésem hozzád az, hogy ne engedj utazni a repülőgépeiden olyan embereket, akiknek nincs szőr az arcukon. Nem érted. Elmehetsz. Most hagyj magamra, mert útra készülök.

Dávid azt sem hitte, hogy az öreg meghal; hisz érverése szokott, rendes volt. – Nyugodtan távozott.

Délután az ülés alatt jöttek hozzá a hírrel, hogy az öreg pontban két órakor meghalt.

Dávid rögtön sietett az ülésből atyjához. Halott volt már. És íme, a szemöldökei még most is össze voltak vonva. A halálnak minden hatalma nem volt képes megtörni azt a rettenetes akaratot.

Amíg Dávid a halott arcára bámulva mélázott, végigfutottak lelke előtt azok a sejtelmes mondatok, miket attól nehány óra előtt hallott. A legvégsőnél legtovább elmerengett.

„Ne utazzanak a repülőgépen olyan emberek, akiknek nincs szőr az arcukon.”

De hát kik az ilyen emberek?

A nők – a gyermekek – és a négerek.

És miért ne?

Tatrangi Dávid pedig nem volt az az ember, aki valamit megtesz, mielőtt tudná az okát, hogy miért.

Az öreg meghagyása ellenére is magával vitt az aerodromonban, mely atyja holttestét szállítá az örök nyugalom helyére, két embert, kiknek sima az arcuk: nejét és gyermekét. Még hat repülőgép ment velük.

Az északi földsark felé mentek.

Volt ebben jó rész emberi hiúság is a tartozó tiszteleten kívül. A nő ismerje meg férje atyjának nagyszerű temetőjét, s ugyanakkor bámulja férje csodahatalmát, ki előtt megnyílnak a földnek oly rejtett vidékei is, miket a természet örök zár alatt tart más emberek előtt.

Az éjsark világát még nem járta be halandó.

A repülőgép ugyan már harmadik éve, hogy fel van találva, s az ember azt hiszi, hogy ezáltal már most ura lett minden régiónak, ami a föld fölött van; de csalatkozott. A göncölök élnek!

Mikor a kísérlettevő aerodromon az északi göncölhöz közelített, a benne ülő gépész úgy tapasztalá, hogy az északi szélesség 79. fokán túl gépének működése elkezdett lassulni, a szárnyak fennakadtak, a gép súlyát látszott veszteni, s megesett a hajón, hogy az orrával állt fölfelé a légben. Mikor pedig erős, delejes kitörései voltak a földtengelynek, nagy északfény borította el az eget, olyankor a repülőgép minden működése megbénult az északi iránnyal szemben. Fölfelé azonban hatványozott erővel repült.

Mikor kisebb volt a delejes kitörés a földsarkon, el tudtak hatolni a repülőgéppel egész a 87. szélességi fokig; de tovább akkor sem. Az északfény a póluson folytonos. Csakhogy csendesebb kitöréseinél a pólus alatt egy szétsugárzó keskeny fénykoszorúnak látszik csupán, melynek közepét a csillagos sötét ég képezi.

Megkísérlék e fénykoszorú kezdetéig felszállani a géppel. Hiú erőlködés volt az. Száz meg száz mérföldnyi magasan kezdődik az a föld fölött, s kitörése teljes pompájában fénysugarai húszezer mérföldnyi távolra ellövellnek!

A délsarknál lehetőbb volt a kísérlet az aerodromonnal, de igen veszélyes.

Ahogy az éjsark eltaszítja, a délsark úgy vonja magához a villanyos hajót. Az első kísérlő, dacára szárnyas gépének, lehullott az égből, s laposra zúzott hajójával ottveszett valahol Weddel előfokának sötét szikláin, társai okulva a veszedelmen, erőfeszítéssel menekültek ki Parry szárazföldére, tökretett gépeiket hajón szállítva haza.

Tatrangi Dávid elég merész volt megkísérleni a lehetetlent.

Mi adott neki erőt a vakmerőséghez? A tudás szomja? Az adott felfogadás? A vele vitt nő és gyermek? Vagy mindez együtt?

A másik hat aerodromon városa tudósaival volt tele, kik részt akartak venni e merész kísérletben, hogy új tapasztalatokkal gazdagítsák a tudományt.

Dávid hajójában nem volt más, csak neje, gyermeke, halottja és kormányosa, a hitetlen Áron.

Mikor a spitzbergeni sziget szélét elérték, Áron figyelmezteté Dávidot az égre.

Észak felől kéve alakú rózsavörös sugároszlopok kezdtek fölemelkedni.

– Jön ellenünk az északfény.

– Azért mégis elérjük a Göncölt.

– Ma nem. (Ez pedig a székelynél annyit jelent, hogy sohasem.)

Dávid pedig minden szóváltás helyett Kelet-Kelet-Északot parancsolt a kormányosnak.

Az aerodromon most aztán már nem egyenesen a pólus felé repült, hanem oldalt vette irányát a Nova-Szemlya fölötti jégmezők felé; mik végtelen ezüst pusztaként voltak alatta elterülve, jégből épült tündérpalotáik ragyogtak a napban. Ez volt a leghosszabb napja az évnek, a fényes égi éltető gömb ezen a napon alig száll le nehány óráig pihenni e táj látkörén.

És mégis, noha Spitzberga fölött még reggel volt, mikor irányt változtatott az aerodromon, alig telt bele hat óra, s a nap már leszállt a nyugoti láthatáron. Az aerodromon egyenesen nem juthatott el az éjsarkhoz, de spirálalakú repüléssel igen. A kitörő északfény csak új erőt kölcsönzött e keringő repüléshez. Nem emberi alkotás volt az többé, hanem egy planéta, melyet napja maga körül csóvál.

A földi tájak szédületes sebességgel rohantak el alatta. Jéggé fagyott tengerek, hóval fedett mezők, az északfénytől rubinragyogású, violaszín árnyékú hegyláncok. Mikor a Bering-szoros táján repült az aerodromon, a rendesen járó kronométer szerint délután három óra volt, s akkor újra feljött a nap. Napfény mellett repült tovább a gép Port Patrik szigetéig, a Cap Alnionhoz érve ismét belejutott az éjszakába. Este tíz óra volt akkor: Éjfélre ismét visszajutott ahhoz a ponthoz, amelyen túl még az ókor hajósai előre nem hatolhattak, a Cap Parryig; de ez már a 85. fok alá esik. Tehát mégis sikerült neki a csigakerülővel hat fokot eldacolni a leghatalmasabb úrtól, a geodaemontól, magától a földistentől! Ezentúl még gyorsabban ment a haladás. A villanyos gép közeledett a delejközöny tájaihoz: a spirál körút rövidebb kanyarulatot vett. Reggel két órakor harmadszor jött fel számára a nap, hogy két óra múlva ismét lemenjen, s aztán egy óra múlva újra feljöjjön.

Ah! Az valami bűbájosan kábító tünemény: a nap, mely kétóránkint lemegy és feljön; végigfutja a láthatárt, hatszorta sebesebben, mint szokás, s alig hamvad el az alkony pírja, már szürkül a hajnal a más oldalon.

Mikor aztán negyedszer is leszállt a nap, a gép is alá kezdett szállni, s azontúl nem látták többé a planéták központját. Az aerodromon a 88. fokot érte el. Mi van hát a 88. fokon túl? – Hiszed-e már, hogy elérjük ma az éjsarkot?

– Aki a mából holnapot tud csinálni, annak lehet.

Az aerodromon valóban négy napot csinált egy huszonnégy órából, az éjsarki rövid földabroncson a nappal szemközt repülve.

Mikor a 88. fokot elérte, a gép sebes repülése egy hetedrészre lelankadt, csupán saját villanyereje hordta már. Ez észrevehető volt a hajóban rögtön süllyedő légmérsékről is, mely eddigelé az átrepült lég gyors dörzsölésétől 12 fokot mutatott a fagyponton felül, s most lassankint leszállt egész a fagypontig, úgyhogy a bennlevőknek bundáikat kellett felveni.

– Nem fagyunk meg itt? – kérdezé Áron, markába lehelve, mikor a kormány üvegfogantyúja hidegíteni kezdte tenyerét.

– Ne félj, ha leszállunk a földre, ott egy vagy legfeljebb két fok lesz a fagyponton alul. Nézd, már itt alattunk kezdődik a szabad tenger.

Valóban, a jégtenger partjai, mik oly magasak voltak itt, mint Albion krétabércei, egész hosszú hegyláncként vonultak hátra a légjáró jobb oldala felől, s alattuk zúgott az örökké nyugtalan tenger, melyet már a múlt században fölfedeztek, de hajóval meg nem járhattak erőszakos dagálya miatt. A légben szélcsend, a tengerben vihar és ismeretlen erőktől előidézett áramlat keletről nyugotnak.

Az aurora borealis már akkor csaknem fejük fölött ragyogott.

A nagy, sötét kör, melyet fénykoszorújával az égen bekerített, s melyen keresztül a Göncölszekér csillagai függőlegesen tündököltek alá, két egész foknyi tért látszott elfoglalni. A lángoszlopok mind e sötét körből futottak ki, percenkint nyolcvanezer lábnyi sebességgel. Az egymástól messze elszórt légjárók csillagászainak feljegyzései szerint lett az kiszámítva.

A sötét körön belül egyre csendesebb lett az aerodromon szárnyverése.

– És látod, Áron – mondá Dávid –, mi mégsem fogunk a légjáróval eljutni a pólusig. Nekünk, ha a 89. foknál szárazföldet találunk, ott le kell szállnunk.

– Miért?

– Azért, mert ha tovább akarnánk menni, villanygépünk megtagadná a szolgálatot. Itt már a delejtű nem mutat, csak libeg előre-hátra.

Valóban, a gép nagyon lassan haladt már a spirál körútban. Az órák délutáni hatot mutattak, midőn a pólus előtti utolsó fokot elérte Tatrangi repülőgépe. Amíg fenn a magasban teljes kitörésében pazarolta szét a föld túlömlő életerejét, alant és a sugárkörön belül egészen kimerülve látszott lenni a lég minden villanydelejéből.

Dávid kénytelen volt segítséget kérni a magasból. Felfelé irányozta a repülést. Ez ismét segített rajta: mentül távolabb a földtől, annál több volt a villanyosság. Föl tudott emelkedni tizennégyezer lábnyi magasra.

És onnan azután már meglátta, hogy mi van az északi pólus alatt.

Egy szigetvilág.

A szigetek hasonlítanak a holdban látható körhegyekhez, miket sokan kiégett tűzhányóknak tartottak. Mindenesetre volkáni alakítások.

Sok apróbb-nagyobb körsziget között, a földtengelytől félfoknyi eltérésben van a szigetek legnagyobbika. Valódi csillagkörhegy. A hold „Kepleré”-hez hasonlít; de annál nagyobb terjedelmű. Képzeljük magunk előtt egész Erdélyt, mint egyetlen körhegyet, körülfolyva a tengertől. Kisugárzó hegygerincei némely mellékszigettel összeköttetésben tartják. A legtávolabb eső sziget nem nagyobb, mint a hold legkisebb körhegye: Gioja.

És onnan a magasból nézve távcsövekkel, úgy tűnnek elő e kerek szigetek, mint azok a méhkasok, amikben cukrot vagy ércsavakat jegecítenek: tele egymáson keresztül-kasul düledező, egymáson keresztültörő óriási jegecoszlopaival az első földalakításnak. A közepeik mélyen besüppedvék, mint egy tölcsér, egyedül a legnagyobb szigetnek a központján alakul át a homorúan besüppedő talaj egy hirtelen feldudorodó újabb kráterré, mely mint egy fényes köldök emelkedik ki.

A föld meztelen kérge van itt! Úgy, ahogy a legelső megszilárdulás találta, mikor a világéter hidegében izzó külseje gránittá keményedett. Azok a kór alakban felmeredő bércóriások az eruptív ős sziklatömeg maga, fényes, ragyogó, mint a hold hegykarikái; a későbbi vízözönök nem töltötték be annak közeit, a jégmezők nem hordták meg földzsurmával, téveteg sziklákkal. A millióéves múlt emléke ez itt.

Hanem a külső pereme e körhegyeknek, melyet a hullámok mosnak, erdőkkel van fedve: nagy, magas szálfák sugaras rengetegeivel.

Ez erdők nem élnek már: lomb nincs rajtuk, de nincsenek se megkövülve, se elrothadva, se szénné válva; csak meg vannak halva. Nagy része halomra dűlt már, nem a korhadástól; sok százezer év villanyos viharai tördelték azokat össze, egy-egy óriás áll még ki a halom közül nagy térségen, ágak nélkül, korona nélkül: a nem számlált időknek tanúja.

Ezek a terciérkorszak növényei, egykorúak a mastodonnal, a dinotheriummal és a tekekoponyájú ásatag emberfajjal. Ugyanazon fák, mikből már egész erdőket fedeztek fel a múlt században Anakerdluknál Grönlandban az északi szélesség 70. foka alatt, később Spitzberga legszélsőbb szárazföldén, a „Medve-sziget”-en és Bel-Sundnál 76. fok alatt, a legutolsó erdőt a Kings Bay öböl partján ásták ki az özönvízi görgeteg alul, az északi szélesség 79. foka alatt; s e fák épen maradt leveleiben, tobozaiban, magjaiban felismerték azoknak nemeit: a fenyőkkel vegyest álltak ott a mérsékelt égalj tölgyei, szilfái, sőt a déliebb platán, magnólia, hárs; még a babér is otthon volt közöttük.

És most erre a tájra csak az északfény kísértetvilága süt alá; az pedig nem melegít.

Tatrangi Dávid a gáztelefonnal mérföldekre hangzó jelt adott szétszórt hajócsoportjának, s aztán kiválasztott egyet a kerek szigetek közül, mely körül legsűrűbb volt a halott erdő, s azon megszállt az aerodromonnal. A többi légjárók is siettek utána.

Ahogy előre megmondá Dávid, a hajókból kiszállók ahelyütt nem találták a hideget erősebbnek, mint aminő egy téli est szokott lenni decemberben az angol partokon, friss, csípős lég, szelídítve a tenger páráitól.

Tatrangi társai, midőn megérkeztek, már rakott tüzet találtak a szigetparton. A magnóliákból rakott máglya vérvörös világot vetett a tengerre, mely acélkék volt most, az aurora borealis sötét udvarát tükrözve vissza.

A bámuló elragadtatás sok ideig szótlanná bűvölt mindenkit. Az a tudat, hogy most egy olyan pontján állnak a földtekének, melyet a mostani emberiség lába nem tapodott soha: de mely egy kihalt emberiségnek őshazája volt valaha, mikor más csillagok jártak az égen.

Minő nagy kérdések szólalnak meg e zajgó tengerben, s e hallgató, halott erdőben!

S az ember oly vakmerő, hogy e kérdésekre feleletet keres.

Mi idézi elő ez átmelegült szabad tengert az északi Göncöl alatt, holott két szélességi fokkal alább egy egész tiltó jégvilág veszi azt körül; mely nem nyit ajtót sehol, mely harminchat fokú hidegével embert és állatot megöl, ki rajta keresztül akar törni?

A felelet ez:

A göncölöknél a föld be van horpadva; öntengelye körüli forgása a kérgét amily vastagra tömöríté az egyenlítőnél, oly vékonyra hagyta a tengelyeknél. S a vékony legalsó sziklaréteg – a föld meztelen csontja maga –, a belső horpadásain semmi új réteggel nem lett befödve; azt nem takarta el se a kőszénkor, se a jurakorszak, se a pliocén, se az özönvíz. Ott a legalsó gránitréteg látszik, s amíg mialattunk mértföldnyi vastagsága van a földrétegnek, a pólusok alatt alig több az ötszáz lábnyinál: a föld belső tüze annyival közelebb van. Ezért a mérsékelt lég, a langy tenger a pólus közelében.

De most jön a nagyobbik kérdés.

Jó; a körhegyek belseje a legalsó ősgránit, a földi tűz legalsó burkolatja; de minek kellett történni a szigetek külsején, miket már a miocén és pliocén földalakulás is új rétegekkel takart? Az özönvizek egyike sem volt képes túlömölni a körhegyek óriási védbástyáin, de külsejüket átalakítá. Tanúja a holt erdő. De hogy nőtt fel itt ez az erdő? Hogy lehetett az éjsark alatt délszaki növénytenyészet, mikor az éjsark a földtengely vége volt mindig, azt bizonyítja a föld behorpadása, s az a mi napunk felé fordulva nem lehetett soha? Ez az embert lezúzó kérdés, amire csaknem oly nehéz megfelelni, mint arra, hogy van-e a világnak vége.

Azt nem tudjuk, hogy van-e vége, de azt tudjuk, hogy közepe van. S egy központi nagy világtest körül forog a mi napunk maga is, hurcolva magával szolgaplanétáit; maga is csak egy nagyobb úr szolgája; s bár e haladása a világűrben alig észrevehető a mi idő- és térfogalmaink szerint, de lehetett kor az ember emlékezetét megelőző távol millió évnyi időknek előtte, amikor vándorútjában a mi napunk egy olyan csillagcsoport között haladt el, aminők a tejút, a ködfoltok, vagy tán a még most is közel plejadok előtt. Azok megannyi napok. És akkor százezernyi éveken át az egy központi napon kívül még egy másik, távolabb nap süthetett a mi földünkre, s életet, tenyészetet idézhetett elő olyan részén is a földnek, melyet a saját napjának csak néha ér egy bágyadt sugara; ahol féléves az éjszaka most, s a moha sem él meg többé. És az óriási erdők tanúskodnak róla, hogy ott világ volt valaha! – S aztán ismét jött egy másik százezer év; a nap eltávozott a csillagcsoport közeléből, a földre sütő idegen napok mind távolabb vesztek a világűrben, a saját napjától tovahurcolt föld ismét belejutott a fagyos világéterbe. A göncölök alatt sötét lett és hideg, s lassanként elmúlt ott minden élet.

De hát lakói nem voltak-e ez ősvilágnak?

Kellett lenniök. A föld, mely a fát fölneveli, az állatot is megteremti. Tatrangi Dávid és tudós kísérete összekutatták nagy területeit a holt erdőnek, megtalálták a fák alatt az elhullott tobozokat, maghüvelyeket, páfránokat egész levéllombozattal; egyszer aztán egy kutató tudós rátalált egy ősállat excrementumaira. Soha hasonló tárgy ekkora örömet nem idézett elő feltalálójában. A szakismerők megvizsgálása folytán az a feltalált hagyaték egészen hasonlít az őslajhár ásatag coprolithjaihoz.

Akkor őneki magának is itt kell lenni valahol.

Tovább kutattak.

A holt erdőben ráakadtak egy törésre, mely nagy állatok csapájának ismertetett fel. Ez a törés, mint egy széles ösvény vezetett fel a hegyoldalnak, hanem később azután úgy be volt temetve düledezett fákkal, hogy nem lehetett rajta előbbrehatolni. Egyik ezredév eltakarta a másik nyomát, a legelső kultúra nyomát a földön: a tört utat. A természetbúvároknak vissza kellett térniük léghajóikhoz.

Az órák reggeli négyet mutattak. „Most kel fel hazánkban a nap!” Itt csak a folytonos északfény világít; le-lelohad és újra kitör, de el nem alszik soha. Örökké égő lángja a földnek, mellyel önmagának világít ott, ahol nem láthatja a nap.

– Reggel van – szólt Dávid –, induljunk a temetésre.

Mindenki üveghajójába sietett; a vezér aerodromon fölemelkedett, szokottnál lassúbb szárnyveréssel, s ismét az addig követett művelet szerint csigatekeredésben igyekezett a sziget fölé emelkedni, s mikor annak legmagasabb bérceit túlhaladta, belsejébe alászállani.

A figyelmes szemlélőnek felséges látványt nyújtott az északfénytől megvilágított tájkép.

A sziklafal, mely a szigetet mint egy körbástya övezte, a külső meredélyeit benőtt erdők közül még több ezer lábnyi magasra kiemelkedett kopáran, meztelenen; rettenetes bazaltfalak mint félredűlt orgonasípok szakíták keresztül harántban e gránitfalazatot, s lefutottak a mély üst alakú völgybe.

S ez egész üstvölgy a kövek, kristályok országa csupán. Még a kövek közt is a legrégiebbeké, kik születésüket nem az ezredévek, hanem a milliók után számítják. A változatlan, örökkön örökké tartó kövek: gránit, bazalt, kovarc. A mérföldnyi átmérőjű sziklatölcsér bűbájosan ragyog a fényes sziklaoldalak, a roppant tömegű hegykristályok s a kovarcok minden nemeinek összesített csillámától.

Néhol szabályos képleteket mutat, mintha egy csodaépítész gondolt volna ki titáni palotahomlokzatokat, mikbe kolosszokra számított kapuk vezetnek, két egymásra dűlő sziklatömb alatt pyramid alakú sötét nyílás. S a széles, holt sziklaöbölben semmi nyoma növényzetnek. Csupán a közepe táján, hol legszélesebb az egymásra düledező kőszálak, kristályok torlasza, emelkedik ki még a kőtorlaszok közül egy fényes fekete – katafalk. Valódi halotti ravatal. Keresztül-kasul egymásba rótt hatszegű, fényes kristályoszlopok emelnek egy mohazöld ágyat, mely bársonyszínű zöld burkolat néhol még füzér alakban is végigfut a fekete oszlopokon.

Dávid e zöld hátú emelvényre bocsátkozék le gépével.

Az pedig egy pistacit kristálytömb volt, melynek gyönyörű kristályoszlopai a pálmasugár vastagságától kezdve a selyemszál finomságáig együtt találhatók, a tükörfényes fekete hexaederek lapjain a finom kristálypelyhek, selyemszálak tömege, pisztáczöld bolyhos gubancot képez, mintha mohával lennének bevonva. Ez az igazi örökzöld.

Ezt a helyet választotta ki Dávid atyja számára örök ravatalul.

– Meg vagy-e elégedve helyeddel?

És íme, a halott szemöldei már nem voltak összevonva.

Homloka kisimult. Otthon volt már.

Pedig hiszen nem az történt, amit ő óhajtott, hogy itt egy örök temető alakuljon az utána jövő emberiség számára,

Más hely ez itt. – Az előtte elment emberiség temetője ez már!

Amint a többi léghajósok a sziget különböző pontjain alászálltak, ott találták minden sziklaodúban, bércszakadékban az elmúlt ősvilág lakóinak maradványait. Előbb csak csontvázakat a régibb fénykorból, amikor még idegen nap világa forralta fel az éjsark levegőjét, később már épen megmaradt állatokat, mikor a fagy örökké tartó lett, s az elkésett őslakóra nem vártak többé az eltemető férgek. Egész csoportokban hevertek ott a sziklák zugaiban a terciérkor csodaszörnyei, vastag bőrük, iszonyú agyaraik, faőrlő zápfogaik, pikkelyeik és sertéik, épen megtartva a nedvtelen örök tél e szörnyű múzeumában, mely fölül a villanydelej fuvallata még a tenger párázatait is elveri, hogy hó alakban le nem hullhatnak rá.

Minő kincshalmaz ez a természetbúvárokra nézve! Mindazon állatfajokat, amiknek eddig csak kövesült csontvázait ásták ki a krétarétegek alul, itt, a föld színén egész természeti mivoltukban együtt találhatni úgy, ahogy a századok ezrei előtt itt jártak és éltek, s köztük felfedezetlen fajokat, miknek lételéről eddig csak egy lábnyom vagy egy állkapocs tanúskodott. Az ősvilág egyik aeonjának katakombája van itt.

Még ezzel sem érték be. A tudós telhetetlen. A tudvágy szomját nem csillapítja még a felfedezett titkokban való dobzódás sem. Tovább kutattak. „Embert” kerestek. Az ásatag embert.

És arra is rátaláltak.

Ott azon pistacit katafalk körül, hol a sziklaoszlopok egymásra düledezve száz meg száz üreget képeznek, feküdtek az ősember maradványai.

A vadállat, mikor halálát érzi, elrejti magát.

A tekefejűek népe volt ez. Már a XIX. században feltalálták ennek ásatag koponyáit a Berlin melletti „Borostyánkő” tárnában s a Schevenlache tőzegbányáiban. A terciér kék márgában a laktalan mocsár alatt egy egész temető volt együtt. E tekekoponyák élve sehol nem léteznek többé; a mostan emberiség minden fajának hosszúkás koponyája van. Az ős faj, mely az állatvilágot áthidalta, kihalt. Most megtalálták ez ősöket. Az örök tél múmiákat csinált belőlük. Le hagyták magukat írni, lerajzolni. Fejeik teke alakúak, orruk pisze, álluk hátranyomott, fogaik előreállnak; a férfiak arca, koponyája szőrös, a nők arca homlokon alul sima; bal szemöldökükön egy jellemzően kiemelkedő púp; karjaik hosszúk, de lábaikon nincsenek kézujjak. Testük színe mahagónibarna, csontjaik is éppen ilyen színűek. Semmi fegyvert nem lehetett mellettük találni. A kőfejsze még nem volt feltalálva. A tekefejű nem tudta még, hogy a hús is ízlik, mint nem tudják a majmok; ő még nem tanult testvért ölni. Fák gyümölcseivel élt, mint állattársai: az őstapír, őselefánt, őslajhár. Az egész paleontológiai csoport közt nem volt egy húsevő sem.

És így Tatrangi Mózes nem lett legelső temetkezője az éjsark világának. Előtte ezeren meg ezeren fölfedezték már azt a nagy sírt, akiknek nem volt sejtelmük arról, hogy e szigeten túl van egy külvilág, és a csillagokon túl van egy másvilág.

Tatrangi Dávid az ősemberek katakombája fölé helyezve hagyta ott azt az alakot, ki az emberi szellem legnagyobb diadalát kivívta, s ott hagyta őt abban a repülőgépben, melyet alkotott az évezredek tanújául. Tatrangi Mózes ott fekszik most a repülő villanygépben a tüzet nem ismert ősemberek közepett: örök időkre változatlanok: ő is, azok is. É s minő végtelen távol van közöttük!

A körös-körül lobogó északfény túlvilági derengéssel sugárzá be az őshalottak temetőjét, a titáni kristály amfiteátrumot. A távol idők rémledező emlékei, mint eleven álmok keltek fel kősírjaikból. Aki élt is, kívül érezte magát a világon és a jelen időn.

Rozáli az egész úton az éjsarkig és vissza nem hallatá szavát. A gyermek nem értett még ebből semmit. Hétesztendős volt. Mikor aztán visszaértek Otthonba, hol a nevezetes fölfedezések híre egész forradalmat idézett elő, Dávidot úgy üdvözölték, mint egy új messiást; aztán mármost azt várta, hogy diadalát Rozálinak elragadtatása fogja megkoronázni; aztán csalatkozott várakozásában.

Rozáli azt mondá neki:

– Kérlek szépen, jó Dávidom, engem többé ez útra ne vígy. Nem tudom, miért; de én ott végtelenül szenvedek. Nem is szenvedés: kimondhatatlan az az érzés, ami engem elfog. Olyan nagy foka a gyönyörnek, mely kínoz. Valami édes szédülés az, mikor a mélyből kiemelkedő földet látom; valami föld feletti vágy, ha az égre nézek; úgy hogy tűnni érzem testemből a lelket. Álmodom és hallom, mit beszélnek körülöttem. Látok, és azt hiszem, hogy álmodom. Egyszerre két helyen vagyok. Látom az északfénytől megvilágított sziklatemetőt ősvilági hulláival, és kiskertemet itthon, és magamat benne és kisgyermekemet ölemben. Ne vígy te engemet magaddal oda. Az nem női idegeknek való légkör. Hagyj te engemet az én kiskertemben, kisfiammal fecsegni semmiségekről, és játszani hiábavalóságokkal. Ez az én világom.

Dávid megcsókolta e szóért Rozálit; hanem aztán nem gondolkozott róla többé.

Pedig abban a véghagyományban, amit apjától hallott, s a Rozáli által mondott felfedezésben egy valódi Pandoraszelencét bírt Dávid, amit ha kinyitott, egész csoportját az új bajoknak szabadította rá a világra.

Mikor az aerodromon feltalálása a hetedik évét járta, igaz, hogy a testi betegségek nagyon megfogyatkoztak a légjárók befolyása által; hanem egy más kór lett általánossá, amit azelőtt csak kivételes tüneményként ismertek, s hajdanában „lelki betegségnek” híttak.

A légjárók befolyása túlérzékenyíté azoknak az idegeit, akik legfogékonyabbak; főleg a nőkét és serdülő ifjakét (szőrtelen arcok).

A tudomány fejlődése is nagyban segített ezen.

A természettudomány mámorító hatással van, elnyel, magába süllyeszt, vége nincs.

Fel volt találva már a mód nem csak a holdat, de a szomszéd bolygókat is oly közelről szemlélhetni, hogy a világbúvár meghatározhatta, melyik aeonját éli most az a planéta alakulásának, s eszerint minő lények laknak rajta. A Mars a kőszénkorban van, a Venus a miocénban, a Saturnus éppen olvadt állapotban van még, de a Jupiterben már tökéletes lényeknek kell lakni. Ezt pedig ilyen kombinált művelettel deríték ki: Egy hártyavékony ichorüveg lapra levették a Mars ezerszer nagyobbított fényképmását. Akkor e képnek egy századrésznyi darabját újra lefényképezték ezerszer nagyobbítva, az már akkor százezerszer volt nagyobbítva. Folytatták e műveletet, míg egy darab tájképet bírtak belőle.

Erre aztán támadt azoknak az idegeseknek az osztálya, akik azt hitték, hogy egyik csillagból a másikba átjárnak, s tudósításokat, tájak leírását, lények ismertetését, sőt egész világtörténeti szakaszokat hordtak át a szomszéd csillagokból. Lapjuk is volt, mely azokat közölte.

A nap fényburkának, a nap foltjainak közel megismerése a heliodaemon betegeit szaporítá; akik örülnek, vigadnak szertelenül, míg a nap fenn van, s ok nélkül szomorúak, szenvednek, ha a nap lemegy, egész éjjel. Napkórosak.

A vital magnetismust használták mint gyógyerőt, s minden városnak volt már orvosa, ki a villanyos „baquet”-val gyógyított: rendszeres tudománnyá vált a perychismus, hipnotizmus, elektrobiológia, s az ózon rendelvényképpen lett osztogatva.

Filozófia, vallás kezdett a tudomány pozitív adataiban épületéhez való alapot keresni. A spiritizmus hívei százmilliót számítottak már, s egy alapra tereltek keresztyént, zsidót, mahomedánt, buddhistát.

Támadtak a sötétben látók, kik föld alatti pincében mély éjszaka megkülönböztetik a színeket, a megütött harang fénylik előttük, amíg zúg; kik a mágnes hegyéből kisugárzó fényt észreveszik, kik behunyt szemmel cérnát húznak a tűbe; nők, kik férjeiket mindenütt látják, bárhol járnak-kelnek azok (a férjeknek nem tökéletes örömére), kik ujjaik hegyével látnak, a gyomrukra tett levelet elolvassák, s tenyereikkel hallanak.

Egyszer támadt egy ihlett osztály, mely a „keresztüllátást” annyira vitte, hogy átlátott minden öltözeten, kivéve a vörös színűn. Ez a szekta valóságos páni rémülést idézett elő a szépnem között, mely ettől fogva kénytelen volt vörös corsettet és alsószoknyát viselni, különben e látnokok előtt Éva anyánk teljes ártatlan alakjában tűnt volna fel minden öltözete dacára.

A légjárókkal utazás még magasabbra fokozta ez idegességet. A gyors változatok az északi jeges vidékről fél nap alatt le az aequator pálmaerdejéig összezavarták az agyban a tér és idő felőli fogalmakat. Szaporodtak vele a kettős életű emberek, kik egy időben két helyen hisznek élni; a távolbalátók, kik messzeeső helyen történteket itt-történőkként látnak. A pólusok alatti ősvilág szemlélete felköltötte a múltba visszalátást; a légmagasban uralgó csend az idegeket túlvilági zene hallására csábítá. A sok futó idegen arc között egy-egy ember saját magát vélte megismerni; vagy elhunyt kedvesével találkozott össze, s idegei tovább fejtették e gyötrő gondolatot. Az ideges emberre a legkisebb szeszes ital élvezése oly hatással volt a légjáróban, hogy prométheuszi álmokat és csába víziókat látott tőle: oly volt az rá nézve, mint a hasis, mint a mákony. Szenvedést és gyönyört egyesített magában. S e mámorittasságot odafenn a léghajóban éppoly szenvedéllyel keresték, akik egyszer belekóstoltak, mint a hasis- és mákonyevők a kéj és kín álmaiba kábító mérgeiket. Nők, kiket e szenvedély megragadt, nem voltak semmi emberi hivatás teljesítésére alkalmasak többé; nem anyának, nem feleségnek valók: azok túlvilági fényben úsztak, kéjálomban reszkettek, amikor szemeik feketéje gyönyörteljesen kitágult és fénylett a sötétben; mikor aztán leszálltak a földre, ki voltak merülve, és minden idegük szenvedett, le volt lankadva. Egy nap alatt egy évet vénültek.

Annál inkább keresték az aerodromonban talált gyönyöröket. A színész, a színésznő, mikor mesterszerepben akart föllépni, a légjáróban előbb egy utat tett, s így jött a színpadra: felmagasztalt idegzettel. Némelyik nagy drámai szerepében a közönség helyett csupa halálfejes csontvázakat látott maga előtt a padokon ülni, azoknak játszott rettentő lázlelkesedéssel. Maga a színpad állandó mágiai mutatványoknak lett színhelye, lélekjelenésekkel, változó tájakkal, csodatüneményekkel; úgyhogy templom és színház szerepet cseréltek már. A templom lett az iskola, melyben a közönséget józan filozófiára oktatják, s a színpad a misztériumok kápolnája, hol a földfelettit, a megfoghatatlant állítják eléje.

S az álomjárás ragálya nemcsak a magasabb, míveltebb körök hölgyeit lepte meg, elhatott az a legszegényebb osztályokra is. A gyümölcsért járó kofa boszorkánynak képzelte magát, ki a „szombatot” ünnepelve a Gellértre jár, s a gyárak asszonylakói a lidércnyomástól nem bírtak szabadulni. Amelyik közülök az aerodromonban utazott, magával hozta az „incubust”, s arról azután elragadt az a többire.

Legáltalánosabban meglepte a nőket, kik a légjáróban utaztak, az a sajátszerű kór, amit a Szaharában utazó arabok „ragleh” név alatt ismernek: a meglepett ébren van, tesz, vesz: de egészen már tájakat lát, mint amik előtte vannak: városokat, ahol pusztaság van, kerteket, ahol egy fűszál sincs, közeledő sziklákat, elnyeléssel fenyegető tengert; omló hógörgeteget. A lélek délibábjának lehetne azt nevezni.

Az emberiség egész gyengébb idegzetű fele rabja lett egy betegségnek, mely pusztítóbb, emésztőbb, kínzóbb minden eddigi ragálynál, járványnál, pestisnél.

S ahol rabszolgák vannak, ott hamar megteremnek az urak is, kik őket befogják.

A tudós kutatók, fölfedezők, természetbúvárok barázdájában úgy nőtt a sarlatán, a szemfényvesztő, mint a vadóc a búza között.

Csodalények, akik a föld alatti forrásokat megérzik, kikre a rejtett nemes ércek mágneses befolyással vannak; orvosi tünemények, kik minden emberen keresztüllátnak, mint az üvegen, s megmondják egy egész társaságban, kinek mi baja; akik delejezett poharakkal betegeket gyógyítanak, ficamokat helyrevillanyoznak, szemeik tekintetével elaltatnak; bűvészek, kik nevük elé a „doctor divinitatis” címet írják, kik magnetizált zongorán játszanak úgy, hogy ha a hallgatóság mindegyike más dalt kíván, egyszerre mindannyi azt a dalt hallja, amelyet kívánt; kik láthatatlan kezekkel ismeretes nevek fakszimiléit iratják le; segítség nélkül a légbe emelkednek, kezük felé tartásával nem hivő embereket hátragörnyedni, önmaguk körül forogni kényszerítenek; halottakat felidéznek, a nyitott ablakon át rézsút ki- és berepülnek; hírhedett médiumok, kik a spirit rapping, knocking, tipping segélyével múltat és jövőt felfedeznek, kik Szókratészt franciául beszélni kényszerítik, s kivallatják vele, hogy a spiritiszták istensége hermaphrodit lény; kik szellemeket idéznek föl s azoknak arcképeit lefotografiázzák, próféciákat mondanak, a túlvilágról hírt hoznak, sőt Ageneonokat is állítanak a hivők elé: szellemeket, akiket látni nem lehet, de megtapintás által győződhetni meg jelenlétükről, s mintha nem volna elég a civilizált világnak a saját invenciója a föld feletti tanokból, még külföldről is importálják a csodákat, az indus birkózó leányokat, kik villanydelejes erővel a legerősebb férfit földhöz vágják, az arab halva álmodó, magukat eltemettető derviseket, a görög hazajáró lelkeket, a brukolákokat, Kínából a liszttel behintett asztalra rajzoló psychographot, a mongoloktól az asztalt elrepítő lámákat, a beduinoktól a budákat: a hiénává átalakuló embereket, aranyfüggővel a félfülökben, amiről állatkorukban is rájuk ismerni, és a barbarizmus minden idegháborító bűv szemfényvesztéseit.

Egyike a bűvésznőknek (többnyire nők voltak arra a bizarr ötletre jött, hogy egyszer válogatott spiritiszta hallgatóság előtt egy roppant nagy csimpánz majmot cirógatott mágneses álomra, s akkor azt az alvó négykezűt kényszeríté „megszólalásra”. Tökéletes jó languedoc francia nyelven beszélt az. És akkor a prestidigitateuse kikérdezé ezt a beszélő majmot az ember előtti idők eseményeiről, mikor még Franciaországban a dynotherium volt a legtovább eltűrt dinasztia. A csimpánz csodadolgokat revelált. S a hallgatóság hitt.

S a villanyos csodákkal, a charlataneriákkal és tüneményekkel versenyt futottak a vallásos eksztázis őrjöngései; utoljára nem lehetett már az általánosan elterjedő bajból különválasztani, mi az ideges bántalom, mi a csalás, mi az öncsalódás, az erős hit meg az ámítás; mi a természettudományok reális vívmánya, meg a könnyen hivők túlzása; mi az álom és igaz történet; és végre mi az emberi fogalmakon túljáró égi titok.

S mindebben a nőknek és a meg nem érett fiatal kedélyeknek volt legnagyobb része.

A hetedik évben jött rá Dávid a baj kútforrására.

Heroikus kúra kellett hozzá, s ő nem irtózott attól. Kiadni a határozatot: hogy ezentúl férfiaknak a huszadik éven alul, nőknek pedig sohasem szabad a légjárókban utazniok.

Az igazgatóságban Dárday mellette volt az indítványnak (neki gyűlt meg legjobban a baja a sok álomjáróval és prófétával, akik államot kezdtek képezni az államban, s bőven kárpótolták a hajdan csalhatatlan pápát egész hierarchiai intézményével együtt), s Severus kisebbségben maradt.

Ez volt az első keserűség a triumviratus keblében. Severus maga is a spiritiszták hívei közé tartozott, dacára pompás étvágyának; a nők letiltásában a légi utazásból emberi jogokat látott sértve. És mint üzlet embere, a legbuzgóbb utazóközönséget látta kirekesztve, a legbiztosabb jövedelmek lajstromzatából. Azért azt mondta e határozatra, hogy „medicina pejor morbo” (a gyógyszer rosszabb a bajnál) – hanem még ez nem zavarta meg az egyetértést.


VisszaKezdőlapElőre