Az eseményterhes hónapok, mik fél Európa arculatát egyszerre ismét az ellenkező torzképre változtatták, két embernek okoztak legnagyobb kínt: ezek voltak Rozáli és Dárday.
Dávid mind neje, mind elnöktársa iránt zárkózottabb volt, mint valaha. Távollétét, mi oly gyakori és huzamos volt, dolgai sokaságával indokolta. És senki sem tudta, hogy mit dolgozik.
Dárday sokszor sarokba akarta szorítani, hogy komolyan megijessze a közelgő veszedelmes idők előhírnökeivel; de Tatrangi sohasem volt kizavarható egyhangú nyugodtságából.
– Tudod-e azt – kérdezé egyszer Dárday tőle –, hogy most májusban vagyunk? Innen októberig csak öt hónap. Ez év októberében telik le a tíz év, ameddig szerződésszerű ittlakásunk ideje tart.
– Tudom.
– S azon túl kezdődnek a napok, amik, hogy mit hoznak, azt nem tudja senki.
– Én tudom. Mit? Majd megmondom akkor.
– De az idő rövidsége sürget.
– Nem tehetünk róla. Az új cárnő az Otthon állam elismertetését az európai kongresszushoz utasítja. Egészen korrekt válasz.
– S miért nem sürgeted a kongresszus egybehívását?
– Azén, mert abban Ausztria császárja s Magyarország királya nem vehet részt.
– Mi ok tiltja?
– Tiltja az az ok, hogy Oroszország trónját egy parvenű foglalta el; s annak cári uralmát az a fejedelem nem ismerheti el, akinek neje a Romanovok utódja. E megaláztatást nem kívánhatjuk tőle mi. Enélkül pedig a kongresszus létre nem jön.
– Hát az Unalaska sziget megvétele mily stádiumban áll?
– Azzal Alekszandra cárnő nem rendelkezik addig, míg a kamcsatkai lázadással rendbe nem jött. Mint tudod, egész Szibéria ellene nyilatkozott a császárság helyreállításának, s az Uraltól az Amurig és a Jeges-tengerig orosz respublika áll fenn.
– Tehát alkudjál a szibériai respublika elnökével.
– Az a baj, hogy nagyon sokan vannak, s úgy vagyok velük, mint a futócsillagokkal: mire a távcsövem előveszem, már lefutottak az égről. Várnunk kell, míg vagy Sasza asszony egyenkint összeszedi őket, vagy jön egy, aki leveri a többit.
Dárday erre abban a méltánylandó kifakadásban tört ki, hogy csak asszonyok ne volnának a világon!
– Ne káromold őket; hisz náluk nélkül mi sem volnánk a világon.
Ezt persze Dárday nem úgy értette.
– De hát mit cselekszel te a közelgő veszéllyel szemben?
– Egy új raktárt építtetek a Duna északi oldalán. – Ez volt Dávid felelete.
Dárday bosszúsan vállat vont, és odább ment. Sehogysem tudta átlátni, hogy hogy legyen az Otthon állam biztosítva egy új raktár által a besszarábiai part felől.
Alig múlt bele két hét, újra megrohanta elnöktársát.
– Tudod-e, mi történik Oroszországban?
– Tudom.
– Alekszandra férjül választotta Severust.
– Jó ízlése volt.
– Severus elárult bennünket.
– Tudom.
– Felfedezte az Unalaska sziget titkát a bitorló nőnek; s az most ugyanott, azon a szigeten, amit nem akart nekünk eladni, azon ürügy alatt, hogy a lázadó kamcsatkaiak nem engedik az eladást, nagyszerű aerodromongyárat állított fel, s ezerével készítteti ott a légjárókat, amik gyorsabb repülésre vannak számítva, mint a mieink.
– Tudom.
– Tudod! És tűröd, hogy azt tegye?
– Tűröm; először azért, mert semmi jogom sincsen hozzá, hogy valakitől erővel elvegyek egy szigetet, melyet az nem akar nekem eladni, csak azért, mert olyasmi terem rajta, ami eddig az én egyedárum volt. És másodszor azért, mert nekem tetszik az, hogy ők aerodromonokat készítenek ezerszámra. Hadd készítsenek.
– És nem teszesz a magunk védelmére semmit?
– De igen. Saját légjáróink tetején egy-egy szelelőlyukat fúrattam.
Dárday szétnézett a levegőben, de nem találta e válasz értelmét sehol! Hogy egy szelelőlyuk mit fog segíteni egy új ellenséggel szemben, az nem ment a fejébe sehogy.
Egy újabb hónap múlva ismét elővette Dávidot.
– Baj van! De ezúttal nagyon komoly. Ez a gaz Mazrur szerteszét jár a Duna-fejedelemségekben, keresztes háborúra izgatja a szláv, görög és román népeket a törökök és magyar barbárok ellen. Bejárja a Bánátot, Erdélyt, s most még csak rablóbandákat szervez; de azoknak politikai jelszavaik vannak, a kitörés percében megannyi hadsereg lesz belőlük.
– Tudom.
– Ezt is tudod. No áldjon meg az egy igaz Isten! És miben töröd most a fejedet?
– Éppen most kötöttem szerződést a budapesti, belgrádi és bukuresti kormányokkal a Vaskapu szabályozása iránt.
Dárday kolerikus hahotában tört ki.
– A Vaskapu szabályozása iránt! S ez a te antidotumod egy kitörő nemzetközi lázadás elfojtására? Ezt nem értem.
– De én értem, s majd megtudod te is.
Dárdaynak meg kellett benne nyugodni.
Egy újabb hónap morzsolódott le.
Dárdaynak megint új aggodalmai merültek fel.
– Bajtárs! Saját városunk keblében van a vész. Idegen emissariusoktól nyüzsög minden gyárunk. Munkásaink fel vannak bujtogatva. Egy adott jelre minden alsó rétege társadalmunknak megmozdul a talpaink alatt, s megrázza a rá épített várost.
– Tudom.
– Mindent tudsz. És hogyan vélsz rajta segíteni?
– Nincs-e alkotmányunk a belforradalom ellen?
– Igen. Egyike alaptörvényeinknek így szól: ha a lakosok a társadalmi rend ellen fellázadnak, ha a hatóságok felhívásának nem engednek, az elnökség felfüggeszti az alkotmányt, s kezébe vesz „botot, tüzet, vasat”.
– Nekem elég lesz a „víz” is.
Dárday átlátta, hogy itt egy mohamedán fatalistával van dolga. Ez a predestinációra bízott mindent.
Egyszer aztán – úgy szeptember elején – nyári mulatólakában kereste fel Tatrangit. Nem törődött vele, hogy az most felesége és gyermekei körében családapai örömeinek él: éppen ott kereste fel; Rozáli előtt akarta őt megtámadni.
– No édes öcsém, most már nyakunkon a veszély. A prófétai flegmának vége.
– Annak soha sincs vége – szólt Dávid.
– Ezúttal, úgy hiszem, vége. Oroszország uralkodója, vagy jobban mondva: uralkodói ötszázezer harcképes katonát összpontosítottak a Dvina torkolatánál, négyszázezeret a Visztulánál. Minden katona hyalichor páncélinggel van vértezve, s ugyanoly sisakkal.
– Tudom. Barbután mintára készültek a sisakjaik.
– Ezt is tudod? Hát lőfegyvereikről tudsz-e? Minden golyó hegye ichorjegeccel van ellátva, mely kétszáz lépésnyiről a mi hajlóüveg páncéljainkat, mint a kártyapapirost fúrja át.
– Az nagy vesztegetés.
– Ez megint felelet? De mit állítunk velük szemközt mi? Léghajórajunknak az ő részükről is léghajóraj felel meg. Annak dolga lesz odafenn a levegőben a maga ellenségeivel. Ki harcol idelenn a földön? Te persze azt hivő vagy, hogy majd kiszáll a síkra megint az a kétszázezer honvéd, aki velünk idejött, s aki tíz év előtt hegyeket mozdított el a helyéről, s megette nyersen az ördögöt? De ne felejts el, hogy azóta tíz esztendő múlt. Az a kétszázezer honvéd most mind feleséges ember, jámbor családapa; háziúr, gazdag filiszter; „ki” elhízott, „kinek” köszvény a lábában; magam is élő barometrum vagyok. Egyikünk sem az, ami tíz év előtt volt. Akkor készek voltunk felmászni az égbe, most az ágyba is más visz bennünket. Nem mondom, hogy parádénak ki nem rukkoltathatsz bennünket, hanem ha velünk akarsz valami nyílt ütközetbe menni, akkor már haza is jöttél onnan.
Dávid szelíd iróniával mosolygott.
– Nem, felebarátom. Azokat, akik tíz év előtt dicsőségesen bevégezték nagy kötelességüket, én pihenni hagyom; családjaik körében, gyáraikban, üzletükben, jól megszolgált úri kényelmükben; ők már teljesíték, amivel egy életben tartoztak.
– Mivel véded meg hát akkor városodat? Ez nem elmosolyogni való kérdés, bajtárs! Nekem senkim, agglegény vagyok; de te nézz oda könnyező nődre, nézz oda két kis gyermekedre. Hogyan védelmezed meg őket? Severus, az áruló, ércbe öntött fejét odatette Nagy Péter cár lovagszobrának nyakára; én, a honfi, megalázva húzom gallérom közé ősz fejemet, ha az utcán megyek, hogy ne lássanak. Sasza asszony, a babiloni hölgy, a világ bujálkodója, koronát tesz átkozott fejére, s a te nőd, a világ szentje, töviskoszorút visel, s azt titkolja. Nem látod te ezt!!!?
Tatrangi Dávid arca e pillanatban a megdicsőülés fényében látszott sugárzani. Egyik kezével megfogta Rozáli kezét, másikkal Dárdayét. Mind a kettőnek szólt:
– Ma s holnap készüljetek; házatokat, hazátokat hetekig elhagyni, mindent rendben hagyni. Holnapután elviszlek benneteket magammal Kin-Tseuba, s ott megtudjátok azt, hogy mi az én válaszom – a babiloni hölgynek, a pokol királynéjának – és az én mártírkoszorús hölgyemnek – és az én örökké szenvedő édesanyámnak, én magyar hazámnak…
Harmadnap elvitte magával az aerodromonban Dávid Rozálit és Dárdayt Kincsőbe.
Tíz napig maradtak ott.
És mikor visszatértek, akkor Rozáli arca ragyogott úgy, mintha ő viselné a koronát; nem a babiloni hölgyét, hanem az Isten-anya koronáját. És Dárday oly büszkén; egyenesen járt azontúl Otthon utcáin, mintha ő adta volna kölcsön a fejét annak a nagy szobornak: nem Nagy Péter cárénak, hanem I. Árpádénak a budai Szent György téren!…