Hátra volt a baj nagyobbik fele: Magyarország belső baja. A külellenség a küszöbön volt, ürügye volt a háborúra: az orosz új császárság el nem ismertetése s az Otthon állam létezése.
Tatrangi ezt a tervet ajánlá a magyar kormánynak: vigye a honvédhadosztályait a Kárpátokhoz, s helyezze magát védelmi állásba. Tatranginak egy kisebb aerodromonraja meg fog gátolni minden kísérletet az oroszok részéről a Kárpátokon átkelésre; míg a légjárók nagyobbik tömege az orosz hadi légjárókkal fogadja el az újszerű harcot: a harcot az égben.
Ez utóbbi harchoz Tatranginak két külön légjáróflottát kell összecsoportosítania; az egyiket a kínai, a másikat a kaliforniai vidékek fölött; mert az orosz légjárók megtehetik azt a ravasz fogást, hogy nem Ázsián, hanem Amerikán keresztül jönnek Európába, s míg ellenfeleik keletről várják őket, azok régen leszálltak Budapesten; elfogták a királyi családot, a kormányt, a képviselőházat, s elfoglalták a bankot. Mire amazok észreveszik, akkorra már lángban áll minden oldalán a főváros, s vége a magyar dicsőségnek.
Hogy minő lesz e harc a légjárók között, arról senkinek sem volt fogalma. A légjárók tudnak villámokat szórni, de egymásnak nem árthatnak vele, mert üvegből van a tömegük; ágyúgolyókkal hasztalan üdvözlik egymást, attól oldaluk sem horpad be; görögtűz meg nem olvasztja őket. Egymást nekirohanással keresztül nem fúrhatják, mert a repülés alatt az üveg légjáró mindegyikének orra tevőleges villanyosságot sajátít el, s az egynemű villanyosság a villám sebességével közeledő légjárókat a találkozás percében hirtelen ellöki egymástól vagy fel, vagy alá: ahogy ezt gyakran láthatni, mikor két raj összetalálkozik a magasban, a néző azt hiszi, hogy okvetlen össze kell ütközniök: azok pedig egyszerre keresztülsiklanak egymás során, s a két sor az elébbi rendben megy tovább, elébbi irányát követve. Az tehát talány még eddig, hogy miként fognak azok egymásnak helyt állani, hogyan fognak verekedni, hogy győzik le egymást, hogy akadályozzák meg egymást az előrehaladásban, s elvégre is nem lesznek-e kénytelenek az égből leszállani a földre, ha verekedni akarnak.
Addig, míg ezt a rejtélyt megoldja a legelső összetalálkozás, az ellenséges hadaknak nem lehet egyéb feladatuk, mint stratégiai elhelyezéseiket végrehajtani; kerülni az ütközetet, erejüket összpontosítani és taktikai felállításokkal egymás hadvezetői tehetségét próbára tenni. Amelyik közülök idő előtt előresietne, kockáztatná azt, hogy az ellenfél légjárói által pocsékká veretik. A tíz év előtti hadjárat tanulságaiból mind a két félnek volt módja okulni.
Ámde Alekszandra cárnő még egyebet is tanulmányozott a hadjáratok történetéből. Azt a rendszert, mely szerint Magyarországot egy külellenségnek nemcsak külháborúval, hanem belháborúval is meg lehet támadni. Mielőtt elkezdődnének a döntő hadjáratok, feldúlni a békét az országban, önhazájok ellen támadó pártokkal; nemzeti féltékenységnek, vallásgyűlöletnek kezébe adni a fáklyát és a gyilkot, hogy vele egy földet mívelő testvérét ölje, hamvassza el azzal; s ezáltal megoszlatni az ország véderejét, mesterséges harctéreket készíteni elő számára, ahol seregeinek egy részével kényszerüljön hadakozni, s mikor így minden határán vérengző pártharcokba van keveredve, akkor csapni rá kívülről egész erővel.
Mazrur egyenesen a cárnő nevében készíté elő az izgalmakat a magyar alvidéken, s harámbandáinak vezetői közt nem egy hasított orrú nevezetességet lehetett feltalálni: legalsó fokú gonosztevőket, kik örök időkre az urali bányákban voltak kényszerszolgálatra elítélve.
E fondorlatok ellenében a magyar kormány megtett minden becsületes intézkedést. Józan engedményekkel, a szabadság, önkormányzat, nemzeti egyenjogúság legteljesebb, legtestvériesebb adományaival igyekezett a testvér nemzetiségeket a közös haza szeretetében megtartani; a szerb és román uralkodókkal közérdeken alapuló szövetséget kötött, békíteni, engesztelni igyekezett. A lázító idegen küldöncök ellenében bátor, józan eszű népvezéreket állított, kik a békét, a testvéri egyetértést hirdették. A gyújtogató hírlapok, pamfletek, kiáltványok erejét lohasztá csillapító, szelídítő szózatokkal. És ennek látható sikere volt. A béke pártja túlsúlyban volt mindenütt.
Ekkor azonban Mazrur emberei a végső eszközhöz folyamodtak.
Hat bérgyilkos a belgrádi fejedelmi kertben fényes nappal a békeszerető uralkodót egész családjával együtt agyonlövöldözte és vagdalta, s arra kezébe ragadva az ideiglenes kormányzatot, a támadt zűrzavarban saját sötét tervét gyorsan végrehajtá.
Hogy ez újabb szörnytett nem történt az északi Jezabel tudta nélkül, ezt bizonyítja az, hogy ugyanezen napon a dvinai hadsereg előcsapatjai átléptek a Pruton, s a román sereget maguk elől félretolva, bevonultak Romániába, egy improvizált vöröspárti néplázadás által elűzették a magyarszövetséges uralkodót, s azzal egyszerre odaékelték magokat Magyarország és az Otthon állam közé.
Az előre nem sejtett politikai gyilkosság s az orosz sereg szerződésellenes előnyomulása (nem első a történetben) nagyot változtattak egyszerre a magyarországi viszonyokon. Ezáltal a legnagyobb zavarba jött a kormány. Egyszerre északról, délről és keletről kellett az ország védelméről gondoskodnia.
E nehéz napokban maga Tatrangi Dávid sietett fel Budapestre a királlyal és a magyar miniszterekkel értekezni.
Legelső dolga volt a kormányt abból a zavarból kisegíteni, amit a mindig szűk pénzügyek tartanak fenn a számára. Adott nagyszerű kölcsönt a hadi készületekre.
E nagy szolgálatért viszont azon feltételt tevé, hogy az ország védelme egészen az ő tanácsadása szerint intéztessék. S az ő haditerve ez volt.
Ahelyett, hogy a magyar nemzet a Mazrur és hordái által megindítandó polgárharcot faluról falura elfogadná, adassék ki az utasítás mindenkinek, aki a magyar délvidéket lakja, s a magyar koronához hű maradt, hogy két hét alatt házát, tűzhelyét elhagyva, családjával és mindenével, amit magával vihet, költözzék el, s vonuljon fel egész addig a határig, melyet a felállítandó déli honvédsereg stratégiai vonala fog képezni. Az egész azon alul eső rész legyen a hűnek maradott lakosság által átengedve a lázadóknak. A menekülőket a szomszéd megyék fogadják vendégszeretettel és oltalommal. Erdélyt az Otthontul átszállított negyven-ötvenezer ember megvédheti.
A légjárók harcának el kell dűlni a legrövidebb idő alatt. Tatrangi oly önbizalommal beszélt arról, hogy kétkedni nem lehetett győzelme felől. A romániai és besszarábiai orosz seregnek megfelelő erőt ígért szembeállítani. Főszempont az volt hadtervében: hogy Magyarország addig bele ne lépjen a hadi akcióba, míg az Otthon és légjáró hada fel nem szabadul, s ellenségeit egyenkint leveri róla.
– Egy csepp vérnek nem szabad többé elfolyni! – mondá Tatrangi.
És aztán, mikor kérdezték tőle, hogy de hát mivel hisz egy háborút befejezhetni, mely kétmillió katonával indul meg, akiknek mindegyike száz ember halálát hordja a táskájában, arra ő azt felelte:
– Vízzel! Vízzel! Mindent vízzel!
Azt már mindenki régen tudta, hogy Tatrangi őrült bolond; de egyúttal azt is tudta, hogy amit őrült fejében kigondolt eddig, azt mind végre is hajtotta. Hittek neki, és követték a tanácsát.
Nehány nap múlva hosszú kocsisorok, amik a Bácska és Bánát Kanahán-vidékéből vonultak fölfelé, hirdeték, hogy Tatrangi javaslata foganatba lett véve. A hazafi nép költözik házaiból, s otthagyja beszántott földeit, tele csűrét a szomszédnak, az idegennek – Isten oltalmának.
Tatrangi Dávid pedig ezalatt a Vaskapu-szabályozás munkálatait sietteté. Ez volt most az ő legsürgősebb dolga.
A baj sohasem jár egyedül. A külveszély előidézte a belső válságokat is. Oroszország nyílt támadása felkölté a Lajtán túl is a nemzetiségi aspirációkat, s mind a két monarchiában életbe léptetett egy mindaddig az ideig csak eszményben élő pártot: a köztársaságiakét.
Így beszéltek Bécsben és Budapesten az országgyűléseken.
„Miért kell nekünk most ezt a nagy háborút kiállanunk? Azért, mert a dinasztiánk nem ismerheti el az új orosz dinasztiát. Tehát egyedül a dinasztia érdeke miatt kell minekünk milliószámra elhagyni tűzhelyeinket, lemészároltatni magunkat, felégettetni városainkat. Ha nem volna semmi dinasztiánk, nyugodtan lehetnénk Oroszország felől, akár császárság, akár köztársaság a neve; annak minden kormányforma jó. De hát hisz ezen nagyon könnyű segíteni.”
Így beszéltek Lajtán innen és Lajtán túl az országgyűlésekben, így a hírlapokban; s aztán ez áramlattal szemközt emelkedett az a másik, mely a királynak a republicanismus antidotumául az abszolutizmust tanácsolá. Henrik Zsigmond főherceg és Mária Annunziata főhercegasszony ismét megjelentek Budapesten, hova a király a vész közeledtére lakhelyét áttette, s rémképekkel ijesztgeték őt, ha a végső rendszabályokhoz nem siet nyúlni.
Mikor a Bárány-minisztérium átvette a kormányzást, azon kezdte a gazdálkodást, hogy az egész rendes hadsereget elbocsátá, negyvenezer ember kivételével, kik másodszori kapitulansokból, veteránokból összeállítva, a király testőrsége cím alatt, a hadsereg magvát képezték. Azonkívül volt a hatszázezer főnyi honvédsereg, mely csak évenkinti hadgyakorlatokra hívatott össze, s csak háború alkalmával tartozott rendes hadiszolgálatba állni. Hanem volt a törvénynek egy záradéka, mely a királyt felhatalmazza a végső szükség esetén a testőrseregét a behívott tartalékkal négyszázezer főre felemelni, ami azután egyértelmű a rendes hadsereg visszaállításával.
A hajdani katonai liga most minden erővel azon dolgozott, hogy a királyt e záradék foganatosítására rábírja.
Elmondák neki, hogy a honvédsereg nem alkalmas nagyobbszerű hadműveletek keresztülvitelére; nem eléggé fegyvergyakorlott, nem fegyelmezett; tisztei közt nincsenek a magasabb hadászatban kitanult tehetségek; a katonai szellem pedig éppen nagyon aláhanyatlott közöttük. Egy belzavar támadása esetén fele sem lesz kimozdítható a honvédeknek saját lakóföldéről.
A király azonban nem akart e záradékhoz nyúlni. Tudta, hogy ez nagy ellenzésre fogna találni az országban.
Meg kell az ellenzés szárnyait nyirbálni – mondák neki. Haza kell küldeni az országgyűlést; kihirdetni a martialis törvényeket; katonai biztosokat küldeni a vármegyékre, s felfüggeszteni a lapokat.
Igenis: ez a reakció.
Csak az első lépést kell megtenni, s a többi következik azután szép rendben.
Csak egy névaláírás. Egy királyi biztos kiküldése: aztán jön a konvent, a parlament permanenciája, a torlaszharc, a polgárháború, aztán az európai intervenció, aztán a haditörvényszékek, a börtönök, a bitófák. Egész erdő – egy szem magból egész tenger egy csepp tintából.
A király nem mártotta bele tollát.
Bízott az Otthon állam vezérének tervezetében. Azt rajta kívül nem ismerte senki. Nem is volt rá szükség; olyan haditerv volt az, aminek kiviteléhez elég volt két ember: a király és a respublika vezére. Nem kellett ahhoz sem táborkar, sem hadvezérek, sem taktikai felállítások, sem fortificatiók: csak egy intés a királytól s egy jeladás Dávidtól, s egy hadjárat el van döntve; meg sem hal benne senki.
Hanem a király ez intést is csak a végső szükség napjaira tartá fenn, mert nagy fájdalomba került azt megtenni; nagy áldozat leendett az részéről.
Pedig idehaza egyre zavarosabb lett a világ. Az országgyűlésen a pártok ahelyett, hogy a haza közös védelmére siettek volna egyesülni, most látták idejét egymást legjobban marcangolni, a kormány saját pártja hatfelé húzott, s valamennyi húzgálta a miniszterek alul a széket. A tett emberei kárhoztatták, hogy lanyhán intézkedik, a béke emberei azért szidták, hogy provokálja a háborút; a nemzetiségi képviselők minden kérdésbe belevegyíték országbontó indítványaikat, s a reakció hívei nyíltan hirdették, hogy a parlamenti kormány ideje lejárt; a republikánusok a dinasztia ellen szónokoltak, s a papi párt a szabadelvűség zsarnokságát támadta meg. Lázadó volt mindenki, mindenki ellen.
S mindehhez jött még egy nagy baj: az, hogy a honvéd hadvezérek egymással versenygettek. A bánáti honvédsereg nem örömest fogadta azt a parancsot, amit a honvédelmi minisztertől kapott, s az erdélyi honvédsereg főparancsnoka egészen függetlenné tette a mozdulatait a többi magyarországiakétól: egyedül a felvidéki sereg vezére teljesítette a terv szerinti rendeleteket, ennél volt a negyvenezer főnyi gárdasereg is.
A király s Tatrangi minden emberi segélyt elővettek, hogy az al-dunai lázadást meggátolják: odaküldték a fenyegetett vidékekre legbefolyásosabb híveiket, ügynökeiket, hogy csillapítsák a népet, nyerjék meg a jók szíveit; hisz közös érdekünk a béke; hisz egy hazának gyermekei vagyunk; hisz nem élhetünk meg egymás segítsége nélkül. Sokan voltak, kik megértették őket: sikere volt a békítésnek. Mikor Mazrur Orsovánál átkelt orosz fegyencekből és a világ minden nemzetének szedett-vedett kalandoraiból alakított csapatjával, a magyarországi parton sokezernyi szerb és román nép fogadta; de nem harci, hanem templomi zászlókkal, azok nem csatlakozni jöttek hozzá, hanem könyörögni, hogy ne dúlja fel hazájuk békességét.
A nép szónoka egy ősz főpap volt, övig érő tisztes fehér szakállal; kezében az ezüst pásztorbot. Ez Mazrur tulajdon édesapja volt, a verbászi püspök.
Az apa letérdelt fia előtt. És a szentelt pásztorbotot két kézzel keresztbe tartva eléje, kényszeríté őt megállani.
– Idáig és ne tovább. Térj vissza e földről, vagy halva lássalak. Ez a föld hazám nekem, bölcsőd neked, anyánk, sírunk mindnyájunknak. Borulj le rá, csókold meg, és térj vissza. Ha még egy lépést lépsz előre, légy megátkozott…
Az ősz próféta nem mondhatta rá az áment, mert a szörnyeteg kiragadta reszkető kezeiből az érc-pásztorbotot, s olyat sújtott azzal a szentelt főre, hogy az agg püspök halva terült el lábainál.
Azzal megrúgta apja holttestét, s azt mondá:
– Eredj, kutya, s ha anyám e föld, mondd el neki, hogyan bántam az apámmal!
S azzal jelt adott a vér szennyezte pásztorbottal hadainak, hogy legelébb is verjék szét puskaaggyal azt a békekönyörgő hadat; aztán hirdessék az égő falvak, hogy Mazrur megérkezett.
Két nap múlva Mazrur csordái szerte dúltak a határőrvidéken s a Bánságban.
E hírre a bánát-bácskai honvédsereg fővezére, ahelyett, hogy mint parancsa volt, seregeivel Temesvárra és a római sáncok mögé vonult volna vissza, egész haderejével berontott a fellázított vármegyékbe, s adott ki egy tűzzel-vassal szerkesztett kiáltványt, melyben felfogadja, hogy ki fogja irtani Magyarország földéről az utolsó rácot is! Ezzel természetesen ő is segített lángba borítani mindazt a vidéket, mely még békében megvolt, s ezzel a lépésével elérte azt, hogy mármost százötvenezer honvéd lekötve marad a déli csatatéren, s nem lehet rá számítani a Kárpátoknál.
A magyar honvédelmi miniszter rögtön ellenparancsot adott ki, a bánáti vezért letette hivatalából, s utódjának meghagyta, hogy a sereget hozza onnan vissza. Ezért aztán kapott itthon nagyszerű macskazenét, beverték az ablakait, s országgyűlés és zsurnalisztika kimondá rá, hogy áruló. A letett hadvezér egyszerre ünnepelt hőssé lett. A királyt azzal inzultálták, hogy mikor parancsát közölték, az ő nevét kisbetűkkel, a letett hadvezérét nagyokkal nyomatták. Minden ember kedélye lángra volt gyújtva az alvidéki lázadás miatt: fedetlenül hagyták inkább az orosz ellen az országot, csakhogy a lázadókat összetörjék.
És a vérmámorban csak két ember maradt meg józanon: a király és az Otthon állam elnöke.
Tatrangi Dávid a Vaskapunál várta a király elhatározását. E Duna-szoros szabályozása őrá volt bízva, s Orsovától Ogradináig tízezer munkása dolgozott éjjel-nappal e nagy munkálaton.
Ott, hol a Veterani-barlangon alul a Vaskapu sziklafalai százhatvan lábnyira szorítják össze a Duna medrét, míg meredek sziklafalaik háromezer lábnyira emelkednek föl, Tatrangi egy sajátszerű munkát végeztetett el, melynek célját senki sem bírta kitalálni; ő pedig nem sejtette azt senkivel.
E meredek sziklafalakba kétfelül egymásnak átellenben egyölnyi mély rovátkot vésetett végig a tetejétől a talapjáig; még a vízszínen alól is. E két szemközti rovátk egészen megfelelt egymásnak, a Duna medrét derékszögben vágva keresztül, s a sziklamederben alul szinte ölnyi mély folytatásuk összeköté mind a kettőt. Ez a mű mérnöki pontossággal volt keresztülvíve, még a rovátkok belső oldalain is fényesre volt csiszolva a gránit.
Dávid naphosszant elnézte e munkálatot a magasból, s mikor aztán hazájának messze elterülő rónáira visszatekintett, a könny kicsordult szeméből.
És talán ugyanannak a könnynek megfelelt éppen akkor a fájdalom cseppje, melyet a koronás ember hullatott, midőn Buda ormáról az alföldi rónára merengett.
Nem segített itt többé sem ész, sem imádság. Nem volt szeretet többé az országban. Az emberek csak gyűlölni tudtak, s siettek egymást legyilkolni. Mindenki arra esküdött, hogy vértengerré változtatja azt az áldott rónát, mely mindnyájukat táplálta gazdagon. Magyar, német, szerb, horvát, román egyenlő őrült szenvedéllyel tódult a véres találkozó ez átkozott színhelyére. Nem hallgatott többé senki se királyra, se kormányra, se Istenre!
Bosszú és rokonvér kellett!
A királyt ott lepte az est, amint a vár ablakából elmélázott délkelet felé, s nézte, hogy a hidakon hogy tódulnak át seregei, hogy porzik nyomukban a föld, amint sietve robognak az Alföld felé, parancsa ellenére.
Mikor nem láthatta többé a ködlepte tájat, bement magányos szobájába, s a távírdán egyetlen szót küldött Tatranginak Ogradinára: rövid szót:
„Tégy..”
Dávid szíve elfacsarodott a kíntól, mikor ezt a szót megkapta. Eltakarta arcát kezével, mintha nem akarna látni egy szüntelen előtte lebegő délibábot. Ah, ez nem lesz délibáb többé! Ez valóság lesz ezentúl!…
Meg kell lenni! Isten sem segíthet rajtunk másként! Amit teszünk, azt tették a hollandiak is, mikor ellenség támadta meg hazájukat. Mindenki akarja: legyen meg hát, amit akartok!
Azzal kiadta a parancsot gépészeinek.
Minden el volt készítve.
Az esthomályban a Duna meredek partjai fölött négyesével egymáshoz csatolt repülőgépek közeledtek, miknek fogói egy-egy hosszú, keskeny tárgyat emeltek lomha repüléssel.
Ez a névtelen tárgy két kovácsolt vaslemez volt egymásba róva, mindkettő ívformára meghajtva, s mint Lawes hídgerendái, homorú felével egymásnak fordítva; a lemezek 170 lábnyi hosszak voltak, és huszonkét hüvelyk vastagok: a kettő együtt a két végén a pántokkal együtt öt láb széles, közepén a domborodásnál három öl.
A repülőgépek leszálltak csendesen a két falba vágott rovátkhoz, a gépészek beleilleszték a vas ívpárok széleit a rovátkokba, s azzal a gépek csendesen alácsúsztatták azt az ívpárt egész a vízfenékig. Az ívpár magassága tett három lábat.
Azután következett a másik négy gép, a másik ívpár, az is az első után bocsáttatott, rovátkáikkal a felsők az alsókba illettek.
Mikor az ötödik ívpár is lebocsáttatott, a vén Duna azt mondá: „micsoda munka ez itt?” s dühösen rontott neki a medre közepében emelt gátnak, melyen nagyhamar csattogva, zuhogva ömlött keresztül.
Csendesen öreg! – mondanák neki az emberek. – Istennek tetsző munkát végzünk mi itt. Ne zúgolódjál ellenünk.
És aztán utánaereszték a hatodik, hetedik ívpárt: a huszadikig.
Mikor már hatvan lábnyi magas volt az ércgát a Vaskapun keresztül, igazán vaskapu most, az óriás folyam csattogó zuhatagban ömlött rajta keresztül, s úgy látszott, hogy legyőzi, szétrombolja az emberek démoni munkáját. De éjfél tájon már az ember győzte le az elemet.
És mikor a vasgát kétszázhatvan lábnyira emelkedett a két sziklafal között, akkor alábbhagyott az óriás folyam rohamos növekedésével; amíg a légjárók újabb háromlábnyi páncélt róttak a lerakott vasfalhoz, azalatt a Duna árja nem emelkedett már többet egy lábnyinál; s midőn reggelre hatszáz lábnyi magas volt a gát, abból az ár csak négyszáz lábnyit töltött be, és növekedése nem volt nagyobb óránkint fél lábnál.
Ennek megvoltak az okai és borzasztó következései.
Reggel korán, mikor a szemközt álló ellenséges táborokban az ébredőt harsogták a kürtök, megjelent egyszerre a két tábor között az új ellenség, a harmadik harcoló fél. – Kicsoda? A tenger!
A felszorult Duna éjfélkor ádáz rohammal törte keresztül gátjait Palánkánál, s egy óra alatt elárasztá a Pancsova és Fehértemplom közötti lapályt, feltolta maga előtt a Temes vizét, úgy, hogy az reggelre a Berzeva-csatornán keresztül tengerré dagasztá az illantsai ingoványt; az alibunári mocsár délre Versec falai alatt volt, s csak a hradistyei halmoknál talált partot.
S a tenger rohant. Egyszerre száz helyütt tört elő: vitte visszafelé magával a Tiszát, a Béga folyót, s aztán kicsapott a jobb partján is a Dunának Belgrád alatt, a Száva mentében; estére egy tenger állt azon a téren, amit a Duna és a Ferenc-csatornája s a Béga-csatorna határoznak körül.
Hajh, hogy menekült előle minden harcoló fél, a szelek minden irányában! Otthagyva ágyúit, poggyászszekereit; otthagyva gyűlöletét.
Most kiáltotta aztán mindenki: édes hazám földe, oltalmazz!
Késő már! A föld nem föld többé! Ti akartátok, hogy tengerfenék legyen; azzá lesz. És az a föld, amin nem tudtatok békével meglenni, nem lesz sem egyiké, sem másiké; a halak országa lesz az.
Másnap reggelre már az ellepett tér falvainak csak a tornyai és kéményei látszának ki az árból, néhol az sincs, már csak a jegenyék hegyei mutatják, hogy ott országút volt valaha, meg kastély, vadaskert.
Az emberek nem gondoltak többé a harcolásra, hanem a menekülésre; a magyar seregek lélegzetvétel nélkül menekültek fel a telecskai dombokra, míg az ellenséges csapatokat a csajkások és a belgrádi hajósok szedték össze egy-egy közreszorult szigetről; Titel, Pancsova víz alatt úszott már; azokat is ki kellett üríteni.
Hanem amint az első ijedelem le volt győzve, s a szárazra menekült emberek kezdtek tudomására jönni a veszedelem indokának, a kiállt rémület csak olaj volt a düh tüzére.
A Belgrádra visszamenekült Mazrur elindított hat vas vidrahajót a Vaskapuban emelt gát szétrombolására; s azoknak védelme alatt egy csajkás flotillával egy kiszálló csapatot rendezett össze, mely a Vaskaputól elűzze Tatrangi dandárját, mely munkásokból egy éj alatt hadsereggé alakult.
Mire a vasmonitorok az ércgátig érkeztek, akkorra a Duna egészen megtölté már a hatszáz lábnyi magas gát és a sziklafal közötti tért, s amint a hatszáz lábnak megfelelő térséget áradata elfoglalá az alföldi rónán, Szerbiában és Horvátországban tovább nem terjedt, hanem szépen omlott alá hatszáz lábnyi magas zuhatagban, s folytatta útját.
Tatrangi hagyta közelíteni a vidrahajókat; még csak torpedókat sem rakott ellenük.
„Nem tetszik a kapu: döngessétek!”
A vashajók hasztalan ágyúzták a vasgátat naphosszant, megtörhetetlen volt az. Nem bonthatja azt más széjjel, mint az, aki lerakta.
A sikertelen kísérlet fölötti dühében Mazrur kiszálló csapataival végigpusztítá a vízmentes határőrvidéket, míg Lugosnál utolérték a temesvári parancsnok csapatjai, s szétverték az egész seregét; maga Mazrur szétszórt hordáival az erdélyi hegyek közé menekült, s ott folytatta azután martalóc portyázását.
A dél-magyarországi hadjáratnak ezzel vége volt vetve. Tatrangi ebben elérte a célt, melyet régóta előre látott. Magyarország és Szerbia közé egy tenger lett odatolva, melynek egyik partját Ogradinától Zágrábig a szerb hegyláncolat képezi, míg másik oldalán hullámai bejártak a telecskai dombok közé, s a baranyai szőlőhegyek lábait mossák, nyugatnak korlátlanul kalandozva a vingai halmokig. E tengerből csak egy hosszú sziget áll ki Szlavóniában: a szerémi hegylánc és Horvátországban a Fekete-hegy csoportja, a többi a hullám országa. Ez oldalról Magyarország megtámadhatatlan lett már.
E katasztrófa azonban még magasabbra szította benn az országban a belvillongást. Az elárasztott vidékek képviselői lángoló szónoklatokkal támadták meg a kormányt az országgyűlésen, egyenesen a királyt jelölve meg Tatrangi bűntársául, ki ez égrekiáltó pusztítást elkövette. Felszámították, mennyi millió nemzeti vagyon ment az által tönkre. Nem volt mentség, hogy egykor Holland is hasonlóan tenger alá süllyesztéssel védte meg magát a betörő seregek ellen. Azt Holland tehette; de ez a Kanahán volt!
Az alvidékről Budapestre menekülő honvédhadak, amik lucskosan, sárosan érkeztek vissza a nyomukban harsogó haboktól kergetve, még segítettek az elkeseredést növelni. Összefogott a reakció a forradalommal, a papi párt a republikánussal, hogy megdöntsék azt a kormányt, azt a királyt, akik az ország védelméhez minden eréllyel hozzáfogtak.
És az ellenséges orosz seregek már Krakkó és Samobor alatt álltak; és a védősereg vezérei sürgetve küldék egyik táviratot a másik után Bécsbe és Budapestre a kiegészítő seregekért, a várak felszereléseért, az élelmiszerekért, miknek nagy hiánya volt mindenütt.
Bécsben a cseh-morva liga szövetkezett a feudális és ultramontán párttal, s addig nem akart az ellenség ellen egy katonát is megszavazni, míg a fehér-hegyi csata előtti alkotmány vissza nem állíttatik. A határszéli országok néptömegei nyíltan barátkoztak az ellenséggel.
Budapesten pedig az ellenzéket képező legkülönneműbb pártok összealakulva, megtagadták az országgyűlésen a kormány által az Otthon államtól felveendő hadikölcsönt. A kormány törvényjavaslata e sürgető kölcsön iránt nehány szavazattöbbséggel elvettetett. A trikolor zászlót elvetették már, s varrták helyette a vörös lobogókat.
Ekkor Tatrangi Dávid egy kiáltványt bocsátott ki hivatalos lapjában, mely a magyar országgyűléshez volt címezve, és így szólt:
„Honfiak! Képviselők! Főrendek!
Ti megtagadtátok a segély felvételét országotok védelmére; mert jobban szeretitek igazságaitokat, mint hazátokat; én azonban mégis megadom a segélyt, mert jobban szeretem hazámat, mint igazságomat.
Megadom a kölcsönt, törvény által sem biztosítva, zálog által sem fedezve, visszatérítés ígérete nélkül. Megadom azt királyotok becsületszavában, kormányotok honszeretetében, nemzetünk jobb jövőjében bízva.
És most kérlek és kényszerítelek benneteket:
Állítsátok helyre a polgári békét az országban: béküljetek ki egymással, ne beszéljétek többé a belháborút; hanem cselekedjétek a külvédelmet.
És a Vaskaput eddigelé még csak hatszáz lábnyi magas gáttal zártam el. És tenger támadt belőle Szerbia és Magyarország között: tenger, mely benneteket megvéd. Még hátra van a két sziklafal háromezer lábnyi magaslata. Minden el van készítve hozzá. Három nap elég rá, hogy végrehajtsam.
Ha ti három nap alatt ki nem békültök magatokkal és önfejetekkel, ha nem siettek rögtön a határra hazátokat védelmezni, ha nem akartok engedelmeskedni se apának, se anyának többé: én elzárom a Vaskaput egész háromezer lábnyi magaslatában, és tenger alá teszem egész országotokat, hogy az ős tengeri kagylók a pozsonyi hegyek tetején megszaporodnak az elevenekkel, s az ország, melyet önfiai megszűntek szeretni, az ország, a melyből kiveszett a honfierény, tengerfenék lesz újra, mint volt aeonok előtt. Így teszek: Istennek mondom…”
E rettenetes megintés összerendíté a kedélyeket. Mindenki tudta, hogy ez irtóztató hatalom kezébe van adva annak az embernek. Bírául tette őt Isten egész nemzete fölé, és felruházta az ítélet végrehajtásának rettentő eszközével.
Tudós mérnökök, geológok kiszámíták, hogy ha még hatszáz lábbal magasabbra emeli Tatrangi Dávid az ércgátat a Vaskapunál, akkor a szerémségi hegyek eltűnnek egészen, Pétervárad, Belgrád várai a víz színe alá merülnek; egész Közép-Magyarország átalakul egy új szigetvilággá, melyben a Vértes, a Mátra, a Bakony, a Salgó szigetei vitorlákkal közlekedhetnek Buda szigetével. Pest palotasorai mélyen pihennek az árban; az óriási münstertorony hegyében megakad majd néha a levetett horgony. Az Alföldön nem mutogat több csalóka tengert a délibáb: az igazi tenger lesz ott, melynek partja körös-körül nem látszik. Akkor Hont, Nógrád és Bars egy félszigetet fog képezni, ahogy a Garam- és Ipoly-völgyét elfoglaló tenger kétfelől körülöleli, hajósokra nézve veszélyes sziklás öbleivel; csupán egy földszoros fogja összekötni Gömörrel; de Borsod Hevesnek egy részével egy tökéletes szigetté alakul a Sajó és Ipoly összeszakadásával; Komárom a Csallóközzel, Győr, Mosony, Vas megye egyetlen sík tengert fognak képezni, s abban az almási hegyek szigetecskéje; e tenger hullámai csak a pozsonyi Kárpátoknál találandnak határt. Nyitrán végig, egész Trencsinig egy nagy-nagy tengernyelv fog benyúlni számtalan apró tavakban kiágazva, míg Veszprém megye ábrázatja hasonlítani fog a térképen a mostani adriai partvidék szakadékos, félszigetes országához.
El is készültek e térképek, amik bemutatták a közönségnek, hogy milyen képe lesz az országnak, ha Tatrangi azt az istenítéletet csak félig hajtja végre rajta.
És ha egészen végrehajtja? Ha a Vaskapu mind a háromezer lábnyi magaslatát kitölti az ércgáttal?
Akkor nincs többé semmi térkép. Akkor nincsenek sem fél, sem egész szigetek többé, akkor a budai János-hegy és a hevesi Mátra fölött vitorlázhatnak a hajók; akkor a horvát Fekete-hegyen tanyát ütnek a tengeriszap kagylói, akkor az egész Kárpát és Beszkid öblében nem egy Polinézia képe támad, hanem egy sík tengeré, melyből csak a kimeredő, rom koszorúzta hegycsúcsok, királyi várlakok egykor, hajótörések rettegett sziklái ekkor, fogják hirdetni, hogy itt ország volt valaha!
Ennyi víz talán mégis elég volt eloltani azt a nagy tüzet!
Az egész országot átfutotta a borzadály e fenyegetés hírére.
Magunkra rántsuk-e az új özönviz kataraktáit?
A fenyegetés nem prófécia többé. Technikai valóság az.
És minden ember tudja azt, hogy nincs oly magas hegytető az országban, ahová menekülhessen!
Egyedül egy magaslat van, mely megvéd, a hazaszeretet magaslata! Föl mindenki e menedékre!
És odamenekültek.
A harmadik napon a budapesti országgyűlés elnapolta magát önkényt bizonytalan időre, egy nagyszerű jelenet után, melyben a ház minden színezetű pártjai egymással összeölelkeztek, s egy általános „életünket és vérünket!” kiáltás után, teljes hatalmat adtak a kormánynak rendelkezni mindenkinek életével és vagyonával a haza védelmére.
Még azon éjjel az ország minden vasutai szakadatlan szállíták a segédcsapatokat a Kárpátok felé. A csapatok énekelve mentek a csatatérre.
Tatrangi Dávid pedig felült aerodromonába s elrepült vele Távol-Keletnek; otthagyva a bezárt Vaskaput, visszatértéig. Hadd döngesse addig, akinek nem tetszik.
Ő ment a legfélelmesebb ellenséget felkeresni: Alekszandra cárnőt és a léghajós admirálját Severust – megharcolni velük a magas légben.