A második millennium vége

A 2000. év közelít, csak az utolsó tized van még hátra. Egy negyed század tölt le úgy, hogy háború nem volt a nemzetek között.

A stratégia minden tudománya az elavult tanok könyvtárába van betéve. A huszonöt éves ifjak mosolyogva nézik végig a „régiségek és furcsaságok” múzeumaiba lerakott emberölő gépeket, miknek egykori rendeltetését a félkezű hadastyán magyarázza nekik, bosszankodva nagyon, hogy az ifjak a nagy vérontó csaták leírásain nem lelkesülnek többé.

Az egész világ nevetségesnek találja már, hogy egy időben minden férfi, a tizennyolc évestől a hatvanesztendősig, puskát, kardot forgatott; hogy a tanár egyik nap töltötte a tudományt a tanítványa nehéz fejébe, másik nap pedig a tanítvány (a káplár) állította glédába a tanárát (a közlegényt), s abriktolta: „szénás lábad, szalmás lábad!” Hogy úrfiaknak és parasztlegénynek minden esztendőben egyszer le kellett vetkőzni a bőrükig egy katonatiszt meg egy szolgabíró előtt, aztán egy felcsernek megmutogatni kezeiket, lábaikat, ha épek-e még, s az volt a szerencsésebb, aki beteg lehetett. Hogy egy parancsszóra egyszerre minden embernek abba kellett hagyni a munkáját, gyárat, műhelyt, irodát bezárni, az egész ruhatárát a hátára pakolni, az ebédjét az oldalára kötni, a töltényeit a gyomrára akasztani; egy fegyvert a vállára kapni, másikkal a térdét veretni, egy vaslábast a fejébe nyomni, s aztán dobszóra ezredmagával taktusra lépve megindulni, reggeltől délig hegynek fölfelé menni, déltől estig megint ugyanazon az úton visszajönni; jobbra nézni, balra nézni, sarkon fordulni, fél lábat a levegőbe emelve megállni, hidegben dideregni, melegben izzadni, s aztán az ispitálban jelentkezni. Hogy voltak szánalomra méltó mártírjai a társadalomnak, akik arra voltak kárhoztatva, hogy egész nap állig begombolkozva az egyenruhában, karddal az oldalukon járjanak-keljenek; semmi munka útján kenyerüket ne kereshessék; meg ne házasodhassanak (anélkül, hogy papok volnának); hanem ostoba fickókat lépni és állni tanítsanak (anélkül, hogy tanárok volnának); harcot, háborút játsszanak (anélkül, hogy színészek volnának); sehol otthon ne legyenek (anélkül, hogy száműzöttek volnának), hanem gavallérok legyenek – hatvan forint havidíjjal; amiből tízet lehúznak nekik ezredzenekarra. Hogy mindezek, anélkül, hogy tudnák miért: egyszer-egyszer csak felkerekednek, az országnak az egyik végitől a másikra átmasíroznak; ott megint újra ismerkednek. Hogy mindezeknek a mozgásban tartása végett minden évben három hónapig büdzsévitát tartanak az ország bölcsei: ott addig törülnek a százmillió hadiköltségből, míg száztízmillió lesz belőle; hogy ennek a behajtása végett minden évben kihúzzák az adófizető feje alól a vánkost, elkobozzák a tehenét, lovát, s a katonának elvitt fia otthon maradt csizmáit. S hogy aztán mindezek a százezer meg százezer lelkes teremtései az Istennek, egy marhának született, s véletlenül külügyminiszterré lett szörnyeteg szeszélye szerint, volt idő, midőn tömegestül neki-indíttattak egy másik ország százezereinek, aztán azokkal a nagy emberarató gépekkel egyik is kaszálta, a másik is a szemközt álló népet, s azé lett az igazság, aki legtöbbet lekaszált; s a lelkes teremtések maguk is olyan bolondok voltak, hogy egymást halomra szúrták, lőtték, csak azért, mert az egyiknek vörös nadrágja volt, a másiknak kék. Ez bizony mind nevetni való volt. Kivéve azt az egy esetet, amikor a lelkes teremtések eldobták a csatatéren a puskát, s ahányan voltak, annyian haza is szaladtak; ez már aztán komoly dolog volt. Valamint az is a szomorú esetek közé tartozott már, mikor egy-egy nagyhatalmasság ezredei csupa „passevolant”-okból álltak, „vak katonákból”, akik a szemléken jelen vannak, de mikor szükség van rájuk, akkor sehol sincsenek. – És a tizenkét generálcommandó.

1999-ben már ezekről csak a tréfás adomagyűjtemény emlékezik.

Azt pedig, hogy valaha az emberek egymást nemzetiség, nyelvkülönbség miatt gyűlölték, hogy egymással a lexikon és grammatika miatt háborút viseltek, épp olyan álomnak tartja most már minden ember, mint a középkori vallásháborút; hasztalan újra elalunni, azt az álmot nem álmodja senki vissza többé. A gyors közlekedés, a kereskedelmi összeköttetések úgy amalgamázták az emberiséget, hogy a térképre festett határok nem határai többé a jó barátságnak, minden nemzet minden országban keresi érdekeit, kénytelen meghonosulni ott, ahol azt megtalálta, s mindegyiknek okosabb dolga van, mint hogy a másikat fenyegesse. Iparkodik tanulni egymástól, keres helyet a fölösleges pénzének, vagy pénzt az új vállalatainak; minden nép hitelezője is, adósa is a másiknak: pere van egymással elég; de az is összekötő kapocs; hanem háborúja nincsen; mert az „nem üzlet”.

Hanem van ahelyett egy sokkal nagyobb feladata az összes művelt világnak. És ennek létrehozására csakugyan minden nemzet egyetértő közreműködése szükséges.

A háború nem volt az utolsó öldöklő angyal a földön. Még ezt nem volt elég a Horeb hegy sziklái alá eltemetni a hatalmas Mihály arkangyalnak: itt maradt két hatalmas társa: „a dögvész és az éhség”.

E két pusztító démonnal megvívni a harcot: ez a nagyobbik küzdelem!

A világrészeket végigpusztító dögvészek nemeiről rég megállapodott nézeteik voltak az orvostan kitűnő vezérszellemeinek. A kolera bölcsője a Ganges és Indus mocsárlankasága, az Amerikában dúló sárgaláz sárkányfészke, a La Plata, Orinoco, Amazon és Szent Lőrinc óriás folyamok végtelen ingoványvidéke. E két rém maga minden évben megjelen a maga dézsmájáért, s elviszi az emberiség egytizedét. Harmadik a keleti dögvész. Ez Ázsia és Afrika hőség aszalta pusztáiban növekszik nagyra. Az influenzát, a mellbajok csíráját az orosz sivatagok eresztik Európára. Az egész civilizált világ előtt egy óriási feladat állt: megváltoztatni égaljat és időjárást az egész földön.

Minden mívelt nép egyetértésével hozzáfogtak már az örök béke megkötése esztendejében az óriás világfolyamok szabályozásához, a kelet-indiai és dél-amerikai mocsárvidékek kiszárításához.

A technikai vállalat súlyát növelte a küzdelem, melyet az európai civilizációnak Dél-Amerikában az ősvadon barbár népfajaival, Kelet-Indiában pedig egy ellenkező, észellenes civilizációval kellett megharcolniok: és e harcban kímélni az ellenség életét, mint akinek két kezére szükség van a nagy munkához.

Nem a mérnökök, nem az építészek munkája volt itt nehezebb, mint a misszionáriusoké, amíg ezek a vad buccaniért, a rézszínű indiánt rávették, hogy hagyja el a bölénykergetést, ne szedje le ellenségei fejéről a skalpot, hanem menjen segíteni jó pénzért, szép kelmékért, édes italért, jó kenyérért a vízszabályozáshoz munkásnak; s amíg a vakbuzgó kasztok népéből kiirták szép szóval, hittérítéssel, felvilágosítással a vallásos előítéletet, mely a kelet-indiai alsóbb osztályok halottjait a Gangesbe és Indusba vettetni parancsolja, s ezzel táplálja a mocsárvidék miazmáit.

S mindez óriási nagy vállalatok, a népóriások vállvetett közremunkálása mellett befejezésükhöz közelítettek már a második millennium vége felé.

Azonkívül szinte minden nemzet közreműködésével haladt előre a föld újra befásítása; a pálmaerdőtől kezdve a fenyőig minden sivatag új tenyészetet kapott. A kétezredik évre egy nagy, igazi jubileum várt: a milliomodik egymillió fának elültetése a földön. Egybillió fát ültettek huszonöt év alatt! Ötszázezer négyszögmérföldnyi sivatag pusztákon.

A kenyérkereset megkönnyebbítése, az állandó katonáskodás megszüntetése, a papi nőtlenség eltörlése, a házasságkötés és -felbontás polgári ügyvitele új, nyugodtabb rendet hozott be a társaséletbe, a családi viszonyokba, s ez átalakulás egész légióját a betegségeknek söpörte ki a civilizált világból, mik eddig orvosoknak és kuruzslószereknek annyi hírt szereztek. Ekkor aztán az újszülötteknek sem halt el kétharmada az első három évben.

Hanem ennek a nagy egészségnek azután az lett a következése, hogy az emberiség erősen elkezdett szaporodni.

Egy német tudós kiszámította, hogy ha száz esztendeig nem lenne se háború, se döghalál a világon, annyire felszaporodnék az emberiség, hogy nem találna többé ennivalót. Tehát szükséges ez a pusztító két angyal, hogy helyet csináljon közöttünk, különben egymást esszük meg.

Minden teória helyett csak Kínára mutatunk e fenyegetés ellenében. Annak területe is, lakossága is több, mint egész Európáé. Egy ország, egy uralkodó alatt, mely századakig nem visel külháborút, s ha belháborúja van, az oly csekélység rá nézve, hogy nem is fáj neki, csak viszket. És íme ez a háromszázmilliónyi nép ezer meg ezer év óta megél az alatta levő földön, s még mindig nem eszik emberhúst.

És mily roppant üres területek vannak még a földtekén, amiktől még sohase kért ember kenyeret! Gazdag, őserőben levő rónák; egész birodalmak, hol egy vármegye területén egy család alig tud élni most, holott ha százezeren laknának rajta, dúskálkodnának minden jóban.

És aztán más országrészek, mik hajdan paradicsomok voltak, s lehetnek még egyszer azok.

Uraim! Műítészek! Államférfiak! Akadémikusok! Nevessetek ki. De én kimondom, hogy az a korszak, melynek nem lesz „világtörténete”, sokkal fényesebb korszaka lesz a világtörténetnek, mint az, mely diadalmas harcokkal van tele.

A világtörténet, melynek szakaszait háborúk képezik: tudott más arcot adni a földnek. Kopárrá tudta azt tenni. Ninive, Palmayra, Babilon, Trója, Jeruzsálem, Karthágó, nemcsak népeiket temeték el romjaik alá, hanem vidékük növényzetét is. Az ősparadicsom, a tejjel-mézzel folyó Kanahán, az emberiség bölcsője, Ázsia tárháza átalakult a hódítók nyomdokain homokpusztává; a paloták és a pálmák együtt vesztek el, s a sárgunyhó és a bogáncs együtt nőttek ki helyükbe. Még a kis Izlandnak is jutott egy darab a világtörténetből. Egykor fenyőerdők koszorúzták hegyeit, s völgyeiben gabonát termesztettek; amint a normannok vaskeze leigázta, elpusztultak az erdők, nem termett több gabona rajta; most már csak cserjét nevel és burgonyát. A túlsó félteke is beszél az emberi átalakításáról a földnek. Az inkák palotáit, az azték kultúra földét benőtte az őserdő. Az óvilág országainak temetője a homokpuszta, az újvilágé az erdő.

Nem elég nagy feladat lesz-e egy újabb ezredév számára feltörni e temetőket, s újra élő világot alkotni belőlük? Erre áldozni észt, verítéket, pénzt – egyesült erővel.

Ez nem egy negyedszázad munkája lesz. A lefolyt huszonöt év csak kezdetnek volt jó.

Az átalakítás munkája lassú a földnél, s vele egy lépést tart az átalakítandó népeké. Együtt megy végbe mind a kettő.

Elébb az emberi tökély legmagasabb fokán álló nemzetek, az iparűzés, gépészet, gyárak mívelt népe tanítja meg a hozzá legközelebb eső népet, a földmívelőt, hogyan kell a puszta tenyeréből aranyat termeszteni. Azután a földmívelő nép talál maga alatt állót, a pásztornépet, a baromőrizőt, azt oktatja bele lassan a földmívelésbe. A pásztornép szelídebb foglalkozását terjeszti a vadászatból élő fajok közt, s még a bölénykergető indiánnak is akad tanítványa; még kilencmillióra megy az emberevő népek száma, s azokra nézve is egy lépcső az emberi nagyság magasához, ha megtanítja őket valaki, hogy embertárs helyett a vadakat űzze.

S a sivatagok feltámasztása is ily egymásutáni munka. A lecsapolt Orinoco-mocsár földére rögtön cukorgyárt, gyapotszövő gyárt lehet építeni; ott a cukornád s gyapot rögtön honára talál. Az Amur melléki, a dél-szibériai puszta lomha folyamait csak átszelésekkel gyorsabb folyásra kell hozni, s iszap fedte vidékeiknek rögtön nekifeszíthetik az ekét, s hol a múlt század legnagyobb természettudósa, Humboldt embermagasnyi fűtengert látott maga előtt, bokornyi virágligetekkel, ott éppen olyan magasan fog nőni a kalászos kenyérnövény, s hétlábnyi magas liget lesz a tengeribúza.

Hanem ahol a homok az úr, a nagy afrikai sivatagokon, ott már meg van nehezítve az emberi munka, s csak a vas kitartás az, mely legyőzi a nehézségét. E halott birodalmat darabról darabra kell visszafoglalni a fogva tartó démontól, a chamzintól: az öldöklő s eltemető forró széltől. Hogyan kezdenek hozzá?

Legelső kísérlet volt a franciák módszere a sivatag telekesítésére az artézi kutakkal. Több ezer artézi kutat fúrattak rendszeres sorozatban, s míg azoknak környéke apró oázokat képezett a pusztában, összefolyó vizeik lassankint egy folyammá szűrődtek össze, mely végigkígyózva a homokbuckák között, a tengerig elszivárgott. De „quid hoc ad tantam sitim?” Egy jó napja a számumnak képes volt betemetni az egész folyammedret sívó homokkal, s az új oázok pálmaültetvényeit tönkretenni.

Ekkor az Otthon állama főnökének támadt egy merész gondolatja: az Atlaszt keresztültöretni.

Már a múlt század természetbúvárainak volt tudomásuk arról, hogy az óceán vizeit egy folytonos forgó tartja szakadatlan körforgásban, mely Dél-Amerika kókuszpálmáit felhordja Izlandig s a norvég partokig. Ez erőszakos áramlatát a tengernek már a legrégibb hajósok ismerték s köztudomású volt a tengerészek előtt, hogy e tengerroham leginkább az Atlasz hegy előfokának szegül, Agadiron felül, s a belejutott hajót feltarthatlanul a part szikláihoz veri.

Ez a mozgása a nagy óceánnak túlmegy a hydrostatika szabályain, a meteorológia indokain; a tenger önéletének tanújele ez.

A földátalakítók e tapasztalatukra alapíták új kísérletüket.

Az újabb találmányok szerinti fúróeszközök segélyével két év alatt sikerült nekik az Atlasz hegyen keresztül a tengerszín alatt ötszáz méternyi mélységben egy húszmérföldnyi alagutat törni keresztül, mely a Parudanti bazalthegyláncon innen szádalt ki.

Mikor aztán a világ legnagyobb alagútja készen volt, felnyiták a belé vezető zsilipeket a tenger alatt, s arra a húsz mérföldnyi távolban megnyílt alagút szádából egy új folyam tört elő. Egy megfordított folyam, mely nem a szárazföldről folyik a tengerbe, hanem a tengerből a szárazföldre. E vízóriás medret tört magának délkelet felé a sívó homokpusztán keresztül, s aztán nagyhamar betölté egy új tengerrel az Atlasz és a Vadi Draa-hegylánc közötti térséget. Ez is előre volt látva. Hatalmas robbantószerekkel mély vágányt törtek előtte a Vadi Draa hegyein keresztül, s akkor aztán rohant az ár a Szaharának, három-négyfelé elváló s megint összetalálkozó ágakban, mik szigeteket, országokat kerítettek ki a homoksivatagból, s amit így kiszakítottak abból, az már elfoglalt Föld volt. Az új folyammal már hasztalan küzdött a számum, a chamzin. Annak kiapadhatlan forrása van: az óceán maga.

Nagy tavak, apró tengerek támadtak az előrehaladó folyam nyomában, mely korlátlanul kalandozott végig a pusztán, keresve a kijárást anyjához az óceánhoz, a földrész más oldalán, s amint nem törhetett ki többé sehol, haragjában egy új tengert támasztva Afrika közepében, a tuareg földön, nagyságára és szigetbőségére nézve a görög archipelagushoz hasonlót.

Ez emberkéz alkotta folyam és tenger aztán megváltoztatá egész Afrika égalji és időjárási viszonyait.

Tíz év alatt az Atlasz hegyen keresztültörő tengeráramlat egy oly hosszú közbeeső tengert képezett Afrika belsejében, aminő a Veres-tenger: elfoglalva a Timbuktutól El Djufig terjedő medencét, a Waragla-sivatagot, mely maga hatezer négyszögmérföldre terjed, s onnan több száz mértföldnyi hosszúságban végigfutott a líbiai homoksivatagon keresztül, felkeresve elhagyott rokonait, a tavakat a pusztában, mik sóval, szikkel, ammonsóval vannak terhelve. Tengerfenék volt maga az egész puszta hajdan, savakkal hintve most is: tavai, kútjai mind keserűek, ihatatlanok. Most újra visszafoglalta helyét az aeonokkal ezelőtt ott járt tenger, s két részre osztotta Afrikát Sidi Beshantól a hogari fennsíkig.

E vidéknek még a rómaiak korában is volt hajózható tengere: a Lacus Tritonis, melynek az óceánnal volt összeköttetése. A számum lassankint betemette azt, s a XIX. században a tenger helyén már csak sós tavak voltak: a Bu-Hamia-tó, a Shott-Mellir, a Shott-Kebir és Grarnis; ezeknek némelyike több száz mérföldnyi területet foglalt el; de vize csak a téli hónapokban volt, nyáron szárazan állt a medre, s vastag sókéreggel volt bevonva, egy sópuszta maga. E tavak színe 250–280 lábnyival esik mélyebben a tenger színénél, amiből kiszámítható, hogy amikor az óceán ismét utat törhet magának a Szaharába az Atlasz sáncai alatt, a tavak helyén 250 lábnyi magas tengernek kell hullámzani, s az betölti hullámaival a Dsebel Tidikeltig a homokpusztát.

Igaz, hogy azzal még semmi sincs megnyerve, hogy a homoksivatagból tengerfenék válik; a tenger megint csak sós vizet küld a Szaharának. Ámde a víznyomás közvetlen következése nem marad el, a hullám keresztülszivárog a homokhegyek alatt, átszűrődik a mészsziklák közlő üregein, s a Szahara északi részét a hegyekből alászakadó új folyamok kezdik átszeldesni, patak fakad fel a mély völgyekben, s folyamparton, patak körül zöld virány támad, s az már beültethető datolyapálmával és dumpálmával. Az akáciák és mimózák ligetei gátat vetnek a futóhomoknak, s védelmük alatt meghonosul a savar és agkulbab, tevének, szarvasmarhának kedvenc takarmány; magától burjánzik fel rajta a szagos üröm, a homok kedvence, tevének legelő, betegnek orvosság, szárazan tüzelőszer. S lesz a pusztából lassankint legelő. – Nem is az újkor csodája ez. Más a régi egyiptomiak a Fáraók alatt megkísérték ez óriási munkát, a líbiai pusztát így foglalgatták el darabonkint előbbre tolt kútsorokkal, csatornákkal, öntözéssel.

Csakhogy mindez lassú munka volt. S az embereknek a második ezred utolsó tizedeiben már nincs türelmük a koralloktól várni a szigetek építését. Sietni akar mindenki.

Legnagyobb ellenség a számum. Ez a szörnyetege a légnek nem akarja engedni, hogy elvegye tőle ember az ő birodalmát, a homokpusztát.

Előkerül újra meg újra az egyenlítői izzó bérchátak mögül, tolja maga előtt fellegeit, a homokfelhőket. Nem állja útját a tenger, keresztülcsap rajta, mintha be akarná temetni homokkal a vakmerő jövevényt. Száraz leheletével felszívja a lég minden párázatát, s finom, szitált porral égeti minden élő testét, mely áthat a pórusokon, s meggyullasztja a szemeket.

Jöttére elsápad az ég, a nap izzó veres golyóvá lesz, óriási homoktölcsérek sepernek végig, táncolva a síkon, miknek koronája az áldatlan felhőkárpitban vész el, melyből nem hull alá eső, csak kavics és porond.

Egy ilyen nap elég elperzselni a Szahara új ültetvényeit, koronájukig betemetni az új oázok csemetéit, s a patakok forrásait betömni.

Legnagyobb baj pedig az, hogy az Új-tenger összeköttetéseit az óceánnal ilyenkor mindig nagy fáradsággal újból kell helyreállítani.

Egyszer aztán azt mondá az „Ember”: küzdjünk meg hát a számummal magával.

Nagy erőfeszítés kell hozzá és nagy áldozat.

Nem kevesebb az áldozat, mint Európa részéről egyévi bortermésnek elvesztése, azért, hogy Afrika kenyeret teremhessen.

Azt kell véghezvinni, hogy egy esztendőben az egész félgömbön ne legyen meleg nyár.

Már a múlt században észlelték azt, hogy gyakran a legnagyobb nyári hőség közepett egyszerre úgy átcsapott a hőmérsék, hogy a hévmérő 30 fokról 6 fokra szállt alá, s néha hetekig eltartott a dermesztő hideg, fagyos esőkkel és szelekkel. E rögtöni hőmérsékváltozás okait feltalálták azokban az óriási jéghegyekben, amiket a hő nyári napok a Jeges-tenger kristálytömegeiből elszakítottak, s amiket azután a tengeráramlat egész az afrikai partokig lehozott. Amidőn aztán az úszó jégmezők elolvadtak, azáltal annyi meleget kötöttek meg, hogy amiatt Európában téli fagy szele fújt végig, s néha az afrikai Atlasz- és Hold-hegyeken hó esett.

Ilyenkor aztán a számum alszik.

Az európai és afrikai államszövetség tehát elhatározá, hogy egy esztendőben (1988) ezt a hideget egész esztendőn át mesterségesen fenn fogja tartani.

Hozzákezdtek május végén. A kipróbált hatályú Bickford-féle lobbantógyutacsokkal fenn a grönlandi partoknál egész jéghegyeket szaggattak el kiszámított tömegekben: azokat a tenger szabályszerű folyása, a Golf-áramlat levitte csendesen az európai nyugati partok mellett egész Senegambiáig s a Cap Verde szigetekig. Amint az elment, új tömeg jéghegyet szakítottak el, s bocsátottak utána. Ez így ment szeptemberig.

Európában ez idő alatt nem volt egy hét, melyen a legdélibb országokban is hó, zúz, dara ne esett volna, az emberek egész nyáron bundában jártak, nem volt egy fördeni való nap; a szőlő egresnek maradt, s novemberben szüreteltek, mégis ecetet adott; tengerit nem is vetettek az idén, előre tudva a megjósolt időjárást; hanem a cél teljesen el lett érve.

A számum otthon maradt. Átaludta ezt az esztendőt. Hiányzottak felébresztéséhez a sziklát áthevítő forró napsugarak. Az ember legyőzte a vihart!

S a győzelemnek óriási sikere lett.

A Szaharában a patakok mentén, a források oázai körül bámulatos növésnek indult a tenyészet, egész nyáron át nem perzselte le a fiatal hajtásokat a forró vihar; megerősödhettek, gyökeret verhetett minden növény mélyen a homokba; földön kúszó füvek siettek nagy hamar elfoglalni a nem mozduló porondot, s betakargaták kövér leveleikkel.

És aztán szeptember 21-én, mikor a napéjegyeni viharok kezdődnek, egyszerre csak fellegeket láttak előtámadni az új tenger felől; de nem azon elmosódott szélű, veres, izzó felhőket, miket a számum kerget maga előtt, hanem eddig e tájon soha nem látott kékkeblű, ezüstszegélyű, egymás fölé dudorodó fellegeket, s amint e fellegek lassan, lomhán hömpölyögtek a Szahara felé, az égre tekintő néger egy forró cseppet érze arcára hullani, s azt kérdezé: „ki sír odafenn?” Az első esőcsepp volt az a Szaharában.

Az első zápor, mely évezredek óta e tájt lehullott.

És aztán szakadt az egyszer megindult eső hetekig a pusztában. Mikor megállt, s újra kisütött a nap, szép zöld volt minden. Honnan támadt a zöld? Ki tudja azt? A föld vagy tele van alvó növénymaggal, vagy teremtő erővel bír; a megöntözött puszta kizöldül, ha senki nem vetette is be.

A számum arra ébredt fel, hogy álmában megkeresztelték, s lett belőle áldást hozó musson.

Aztán meg is maradt annak. A földtani átváltozás átváltoztatja magát az éghajlatot, s a földön termőfű egyetért és összebeszél az égen járó széllel.


VisszaKezdőlapElőre