ASSZONYOM,

a húsvét hangulata úgy közeleg e napokban, mint egy szép fehér madár árnyéka, szállongva halad a folyó tükrében. Napról napra újabb kalendáriumi érzések révedeznek föl az emberi lelkekben, mert a naptár legnagyobb hangulatcsináló. Mintha külön zenéje volna minden évszaknak, a piros betűk megannyi kis ministránsgyerekek képzeletvilágbeli székesegyházban, és a karzatról teli tüdővel fújják a húsvéti éneket. A jó emberek gyermekkori illatokat éreznek a fejük körül borongani, kalács és rezeda illata vegyül falusi folyók nefelejccsel szegélyezett partjának szagával, a kertekben cseresznyefa virágzik, mint egy japáni tollrajz, és az ünnepi délelőttnek olyan rozmaringszaga van, mint templomba menő fiatal nők friss fehérneműjének. A mezőkön a Szűz szárítja ingét a napsugárban, és a hosszú ebédlőasztalnál a felvidéken van egy üres teríték a földön járó, vándor Jézus számára. Mások viszont, Faust módjára, a tündöklő ablakhoz állnak a serleggel húsvét reggelén, és elmélyedve gondolkoznak életen, halálon, elmúlt szerelmen, drága bűnökön, amelyek oly titkosan laknak a szív mélyében, mint az ó-velencei szelencében az édes méreg. Mindenki más, senki sem ugyanaz lelkében egy-egy nagy ünnepen. Mintha azzá lenne mindenki, ami tulajdonképpen egész életében szeretne lenni: gyermek. A gyermekség utáni vágy úgy él minden emberben, mint a folyó túlsó partjáról hangzó, elmosódó harangszó. Néha elkapja a szél a hangot, és nem hallani mit sem a gyermekkor városkájából szálló harangszóból. Máskor - így például húsvétkor is - újra cseng a kis harang szava, a láthatatlan harangozó megifjodva végzi dolgát. Ah, tavasz ünnepei! Régi tornyok fénylenek régi városokban, mezők és patakok mutatkoznak, mintha álmunkban láttuk volna valahol, hegyi úton lassan halad fölfelé a postakocsi, és a kocsiban kis, virágos kalapban fiatal hölgy ül rózsaszínben, mint az utazó évszak, míg a postakocsis virágzó ágat tép az útszélen; tiszta kis faluk mellett szalad el a vonat, az emberek arca fénylik, és a kék ég oly közel ereszkedik az üde halmokhoz, hogy a mezei pásztor bizonyára hallja az angyalok énekét; és a nagyvilág, Párizs vagy a földközi tengerek partjai, a bécsi kocsikorzó és a lóverseny, a pesti Stefánia út húsvéti hangulata, a ruháknak és arcoknak frissesége - és a tavasz áradó vizein érkező virágocskák, amelyek, isten tudja, honnan jönnek a Tiszán vagy Dunán lefelé, és egyszerre eltűnnek az emberek szívében: mindenki gondol valamely képecskét magában, midőn a pirosruhás kis énekesek zsoltára fölhangzik a kalendáriumi lapon, ahová Gergely pápa beírta.


Asszonyom, a tavasz nem az én barátom.

Én az őszt szeretem, midőn a kis madarak elbújnak az erdőkbe, hogy tavaszra már kis csontvázaikat sem találni meg.

A tavasz egy rikító piros kendő, amely lakodalmas szekér saroglyájáról lóg le, a keszkenős lovak gyorsan viszik a menyasszonyt a fehér országúton, és én csak a rikító kendőt látom a messziségben eltűnni. A ragadó lovak, gyorsan pergő kerekek oly sietséggel mennek, mint az ifjúság széltől hajtott könnyű felhői. Egy év előtt - vagy talán régebben - a város határában bolyongtam önnel, asszonyom, erdőt kerestünk és zöld gyepet, mindennél fontosabb volt kezünk összeérintése, és arról beszéltünk, hogy hársfa levelére ülünk az erdei patak hintázó vizén, és a tengerekre utazunk. Ma ön mást szeret, és én önt nem szeretem. Mintha nem is lett volna érdemes ifjúnak lenni, tavaszt lehelni, faleveleket összeolvasni, és kis csermelyek mentén felfelé menni a hegyre - a széncinke rubintszeme úgy fénylett a csalitból, mint a drágakő az ön fülében. (A tőzsér, aki egykor jogtalanul szerzett pénzen a köveket vásárolta, ugyancsak halott, és a keresztúri temető alacsony sírkövén, szánva-bánva bűneit, éjféli órákban, míg ön talán évődik Pablóval, azzal a bizonyos napbarnított matrózzal, aki állítólag húsvétkor vízbefojtja a pesti úriasszonyokat, s ezért divat fölkeresni bárkáját.)

A húsvét Pesten arról nevezetes, hogy a divatos hölgyek a fiumei vagy a trieszti vonatot zsúfolásig ellepik, rossz hotelszobákban alusznak messzi idegenben, és isztriai templomocskákban örök hűséget esküdnek annak, aki útjukba akadt. Ah, egy pesti divathölgy évente többször jegyzi el magát, mint ön hinné, asszonyom. A húsvéti út nálunk egy kedves kerítő, a nyári felhők a fürdőhely fölött már új nevet hallanak elröppenni az ajkakról, és a tél tündöklő estélyein ismét más lovag viseli a divathölgy színeit. Mintha a kalendáriumot a pesti nőknek írta volna a régi pápa. Szerelem nélkül eltöltött húsvéti napok, a kaland nélkül elmúló élveteg nyár és a fénylő koncert - zenéljen bár az öreg Liszt - szerelmi suttogás nélkül elképzelhetetlen hölgyeink világában.

Mily bohóság erről komolyan beszélni! Mintha nem ugyanazt tennék a nők mindenütt, mint Pesten!

Azonban valahogy mégis más a pesti szerelem, mint a többi. Talán azért, mert ebben a városban semmit sem szokás komolyan venni, és a helybeli sánta ördög hiába nézne be a körutak háztetőin, sehol sem látná az álmatlan szegény szenyórát, aki szerelmi búja fölött virraszt. Sőt ellenkezőleg, igen egészségesen alusznak a szívtelen teremtések. Szerelem miatt hosszabb ideig haldokolni csupán a külvárosokban szokás, hol még a harmonika szól, vagy amerre a tabáni templom veti árnyékát, és a kis ablakok mögött reménytelen hófehérkék varrogatnak, estére toronyzene lesz a Mátyás-templomon, és a kürtös szeme olyan fekete, mint a szeder.

A város belső részeiben a tavaszi nyugtalanság leginkább abban nyilvánul, hogy vajon honnan lopjanak pénzt a férfiak a húsvéti utazáshoz? (Kitűnő barátom, a zseniális Gálos Kálmán, az idegenforgalom és a menetjegyek pesti direktora mesélte, hogy hetekkel húsvét előtt nem lehetett jegyet kapni a hálókocsikra, valamint szállodai szobát az Adriai-tenger divatos vagy kevésbé divatos üdülőhelyein. Mintha az egész város talpra állott volna, hogy húsvétkor elhagyja Pestet. Helybeli polgárok, akik télen kártyaasztalok hulladékaiból élnek, vagy kenyérkereset címén reggeltől estig a kávéházban üldögélnek, majdnem mezítláb járnak, és életveszélyes terveken törik a fejüket, legegyszerűbb üzleti ötletük olyan természetű, hogy a bíróság fegyházzal honorálja: húsvét előtt valódi százas bankjegyekkel tolongtak a boltban, ahol a menetjegyeket osztogatják. Mintha a főváros határa csupa kirabolt lengyel zsidók elföldelt hulláival volna telve - annyi pénz mutatkozott egyszerre a városban, ahol egyébkor a postai bélyegeket is irigylik az utcai levélszekrénytől. Tavaszi pénz volt ez - mert az asszonyok délre vágynak.

Mindnyájan jártuk egykor a dél felé menő utakat, és bizonyosan hallott arról, asszonyom, hogy a fiumei gyorsvonat ablakából láthatni a legragyogóbb csillagokat. Mintha rubintkövekkel volna kirakva a dunántúli égboltozat. A vasúti kalauzok olyan dallamosan mondják az állomások nevét, mintha csupa nászutasokkal volna telve a vonat. Egy sápadt fiatalember izgatottan tudakozódik: messzire van még Zágráb? Zágráb! Mily durva, zeneietlen szó. Ám egykor tudott ő is hegedülni, mert az állomásán, egy régi húsvétkor, elgondolkozva lépkedett föl és alá a peronon egy pesti úrnő, aki az észak felől jövő vonatot várta.

Aztán a vonat megérkezett, a hölgy megtalálta útitársát, és bánat nélkül mondhatom, hogy egy hónap múlva már el is felejtette, hogy valaha húsvét, Adriai-tenger, sirályok és osztériák, szállodai erkélyek és öreg, leskelődő utazók vannak a világon, akik húsvét táján lyukat fúrnak a falba, és igen jól elmulatnak a pesti vendégek ünnepi kedvén.

Asszonyom, ha valaha húsvéti útra kelek, magam is már csak leshelyemről értesülök arról, hogy a nők tavaszi utazása olyan mohó, kicsapongó és meggondolatlan, mint vakációzó diákok kedve. Sietve bújnak kifelé a rügyek az almafákon, hogy minél hamarább virágok legyenek.


Asszonyom, azonban mégis elutaznék Pestről, mielőtt kehellyel köszönteném a húsvéti reggelt...

Az államvasutaknak két gyönyörűséges mozdonyát (1914-es típus) láttam a napokban. Az alagi különvonatokat viszik jelenleg, mint két mogorva óriás. Ezek a vasból és acélból vert hegyek - vagy eleven lények, amint éjjelenkint az éjféli vonat mozdonyát közelegni láttam a töltésen - mily messzire elvinnének, ha erre parancsot kapnának! Este van, havanna édes füstje érzik az expresszvonat kocsijában, az egyik oldalon lebukik a nap lilaszínű halmok mögött, másfelől egy esti fényárban úszó nagyváros tündöklő lámpásai világítják a felhőrongyokat. Messzire menni - kék tengerekhez, zöld folyókhoz, sárga, nagy mezőkre. Talán a doni tartományokba, hol hosszúszőrű agárral hajtják a farkast - vagy postakocsin átkelni az Alpeseken, az olasz határon. Utazni messze, kimondhatatlan, ismeretlen állomásokon át, csak egy torony látszik imitt-amott a hajnal álmos párájába burkolva, mintha ott laknának a madarak, amelyek az álmokat hordják éjszaka. A fellegek alacsonyan úsznak a bizonytalan tájon át, vízmosás piroslik a hegyoldalban, és néma, furcsa erdők látszanak, amelyek láttára elgondolkozik az utazó: vajon, mi történik az erdőben, hová nem hatol emberi tekintet. Anton, az Oroszlán bérszolgája, pirosló hajnalon, a gőzhajó állomásra viszi poggyászunkat, és dél felé, a folyón, feltűnik a kölni dóm.

Utazni messze - önnel, asszonyom.

(1914)


A HÁROMSZOKNYÁS LÁNYOK

Ez a régi párizsi regénycím vándorol a képzeletemben, ha az utcára lépek, és az idei női divatot szemügyre veszem.

Mindnyájan azt hittük, hogy 1915-ben legfeljebb a kis varrónőknek, a női fodrászoknak és a kelmefestőknek lesz dolguk, akik feketére festik a tavalyi tavasz piros szoknyáit. És íme, észrevétlenül új, vagy legalábbis régen látott divat mutatkozik. Erzsébet királyné nyolcvanas évekbeli fotográfiáin láttunk hasonló hármasszoknyákat - ám akkor még turnérre volt szükségük a nőknek. És a háborús divat meglehetősen költséges, hisz igazság szerint egyetlen szoknyára sem volna szükségük mostanában a hölgyeknek, nem pedig mindjárt háromra. Ám ezen legfeljebb egymás között vitatkozhatunk, férfiak. A női gondolkozás, világfelfogás nem változik a világháború kedvéért. A múltkoriban egy cikkecskémet ezzel a kérdéssel fejeztem be: "vajon mire gondolnak a nők mostanában?" Egy tucat helyről jött rá a válasz:

Ruhára!

Ezt válaszolta bölcs, ifjú barátom, a haditudósító, aki a pesti korzón járatos; így válaszolt az ötvenéves, sokat tapasztalt hölgy, aki legjobban ismeri a dámákat és kócsagtollaiknak eredetét; ugyanezt mondta a szentéletű asszony, akit még tisztelettel megkérdeztem a templom környékén, honnan gyászruhájában, sűrű, fekete fátyol alatt kilépett. Tán meghalt férje, testvére vagy fia - hisz manapság oly sűrűn halnak a férfiak? Még csak egy távoli atyafia fekszik a galíciai hó alatt, hogy tavaszra megmutassa sarkantyús lábát. Ám az úrnő korábban készült el tavaszi ruhájával, mint kellett volna. Ő szegény, azt hitte, hogy az idén a gyászruha lesz divatos hölgyeinknél. Pedig, lám, a hármasszoknya diadalmaskodik.


Lassan eszembe jut, hogy "A hármasszoknyás lányok"-at az a bizonyos francia író írta, akinek könyveit a diákok a pad alatt olvasták. (P. de K., a nevezetes szerző, aki írt a külvárosi lakodalmakról, az omnibuszról, a pástétomról és a jószívű párizsi nőkről. Egykor, P. de K. idejében, a pástétomsütők és a kalaposkisasszonyok gyújtogatták a képzeletet.) A regény tartalmára már nem emlékszem, eltűnt az a fiatalkori hevületekkel és diákos tüzekkel, de a címe itt van, Pesten, a Belvárosban vagy a körúton. És a nők gondolkozásában mintha semmi sem változott volna. A messzi határokon néha mezítláb, lerongyolódva vándorol a hóban a katona, a posztócsaló kelméje már korán ősszel leszakadt róla, és a katona nem mindig érkezik oly barátságos helyre, ahol új ruhát adnak a régi, rongyos helyett. A nadrág darabokban lóg a huszáron, a gombok leszakadnak, és kötéllel kötik össze a vásott, széjjelment posztódarabokat. Még ha valódi lett volna a posztó, amelybe a kaszárnya udvarán öltöztették, annyi idő, viszontagság, szabadban való tartózkodás alatt a legjobb minőségű kelme is tönkremenne. De a posztócsaló gondoskodott róla, hogy a ruha az első nap elkezdje a feloszlás tüneteit, és darabokban váljon le a szegény katona testéről. - Nagyon természetes jelenség, hogy ugyanekkor Pesten a nők hármasszoknyát viselnek.


Körülbelül háromhetes életkort állapít meg a hadvezetőség a harctéren bolyongó katona ruhája részére. Mindig mennek, hol előre, hol hátra. De szakadatlanul mennek. A ruházat gyorsan pusztul a sáros országúton, ahol rövid ideig alusznak. A gödörben, amelyet a szántóföldön mindenki kiásott magának. A vonat, amely a csapatok mögött kígyózik, bőven hordja a ruházatot a legények számára. És mégis mindig rongyos a katona a harctéren. Most már tudjuk az okát a szegény katona nyomorúságának, kiderült, hogy lelketlen emberek milyen minőségű ruhát szállítottak a férfiaknak, akik elmentek a hazát védelmezni. A bakancsról, csizmáról levállott a talp, és ezért ment mezítláb az én testvérem, az ön fia vagy a ti apátok térdig érő sárban rongyos Galíciában, amíg halottakkal vagy a vonattal találkozott. Ezért pusztított az időjárás, a hideg, a járvány gyönyörű véreink között, mert a Deák utcai posztósok milliókat akartak keresni azokon a ruhaneműeken, amelyeknek a katona egészségét kellett volna védelmezni. Ezért látni csodálatosan ronggyá vállott köpenyeket a felvonuló bakák hátán, ezért ül a huszár nadrág nélkül a nyeregben, és ezért nem győzött a vonat elegendő friss, új ruhaneműt szállítani bizonyos harcban álló ezredeknek. A ruha harmadnapra szakadni kezdett, holott még hosszú három hét telik el az újnak megérkezéséig. - Soha jobbkor nem "kreáltak" divatot a pesti nők, mint ez esztendőben, midőn a pékbolt előtt rendőrök tartják fel a rendet, és emelik a tömeg vállára a rongyos kis éhes gyermekeket, és a hősök a harctéren lelkiismeretlen kereskedők papiroscsizmájában fagyoskodnak.


Általában a katonák kitűnő, nagyszerű emberek, amint ebben a háborúban minden irányban vizsgát tesznek nemcsak páratlan hősiességükről, hanem bölcsességükről és okosságukról.

Hajdanában a tolvajt, aki a katonákat meglopta, titokban intézték el. A hadsereg reputációját, hírnevét védelmezték, midőn hallgatásba borították azoknak a nevét, akik tisztességtelen úton kereskedtek a hadiszállítás körül. Megbüntették őket, aztán futni hagyták.

Megvigasztaló, megnyugtató és minden bizalomra méltó, hogy a derék katonák szakítottak a régi rendszerrel. A legteljesebb nyilvánosság előtt, semmit nem titkolva vonják felelősségre a kereskedőket. Szinte a becsületes társadalom, a polgári lelkiismeret ítélete elé bocsátják előbb a bűnösöket, mielőtt a mindenki által óhajtott, nagyon súlyos büntetést rámérnék azokra, akik megérdemlik. A mostani a legelső eset, hogy a katonai hatóság a polgári társadalom véleményére is kíváncsi a maga dolgaiban. Háború van. A régi rend elmúlik. Szinte egyik napról a másikra, átmenet nélkül olvad a polgárság a katonaságba. Tegnap még irodában, műhelyben, hivatalban végezte teendőit a régi untauglich, akit az új sorozás katonai szolgálatra előhív a polgári társadalomból. Öregedő, kényelmes civilek rukkolnak a kaszárnyák felé, akik eddig télen gondosan óvták ruházatukkal egészségüket. Mától kezdve az állam látja el őket ruházattal, élelemmel - csizmával, mentével, köpönyeggel, nadrággal. Az állam felel az egészséget védelmező ruha jóságáról, az életfolytonosságot fenntartó élelmezésről. Minden bizalmat és hálát megérdemel tehát a katonaság, hogy nem titkolja el legbelsőbb ügyeit manapság a polgár előtt, akiből máról holnapra úgyis katona lesz.


Bizonyára nem mindenki zord, magányos, hozzátartozó nélküli ember a csalók és hamisítók között. Akadnak közöttük olyanok, akiknek közeli rokonuk, esetleg talán éppen a vérükből való vérük, a tulajdon fiuk védelmezi a határt. Pokoli perspektíva, hogy a katonának abban a papiroscsizmában fagy el a lába, amelyet a saját édes apja csalt, lopott be a hadseregbe. - Sajnos, az élet nem kedveskedik ily igazságokkal. A hadseregszállítók fiai a legjobb bundában járnak, és idegen cégnél varratják a csizmájukat.


A háromszoknyás lányok pedig ne sértődjenek meg, hogy az író észrevette ruhájukat. A nők ruházkodása nem becsületügyi kérdés. Szegények nem tehetnek arról, hogy divat van, ruházkodni kell. Egyáltalában bolond dolog a nőket mindig férfias szempontból megítélni. Az ő világuk más, soha meg nem érthető a férfiak előtt. És derékségük, jóravalóságuk, tisztességük s egyáltalán minden értékességük nem jelenti egyúttal ruházkodásukat. Vannak nagyszerű honleányok, kitűnő anyák, hű szeretők, akik szerencsétlenek volnának, ha tavalyi kalapjukat kellene viselni. A derékségük, lelki harmóniájuk, emberi kiválóságuk független attól, hogy milyen szabása van a szoknyájuknak. Valóban a divat, a pompázkodás, a ruházati feltűnőség lehet olyan házaknál is otthonos, hol a nők nem hagyják el gyermekeiket és férjeiket. Kár, hogy az utolsó két-három esztendőben pesti hölgyeink, ismert, divatos, elegáns dámáink nemcsak a kalapjukat és szoknyájukat változtatják a divatlap utasítása, a szabónő tanácsa és a barátnővel való megbeszélés alapján. A Váci utcai séta, a színházi előadás és a társas összejövetel nemcsak arra oktatja a pesti hölgyeket, hogy milyen a divatszín hanem bőséges példával szolgál, hogyan kell férjet cserélni, gyermeket, tűzhelyt elhagyni. Tizenöt-húsz elegáns válópört tudnék itt hamarosan idézni az utolsó évekből, ahol jóravaló, rendes, derék férfiak voltak kénytelenek felsóhajtani: hál' istennek, elhagyott a feleségem!...

(1915)


UTAZÁS BÉCSBE

Carolus, Leopoldus, Franciscus császárok idejében, mikor a magyarok a suba alatt a fokosukat vagy rövidnyakú, kurucos csákányukat is magukkal vitték Bécsbe, farkasfogú komondor kullogott a sarkukban, és végrendeletet írtak, mielőtt elutaztak, a magyarok fogadója az országúton, közel a vámvonalhoz és messze az István-toronytól foglalt helyet. Az idők folyamán hívták Tigrisnek, Zöldfának, Piros almának; Martinovics idején a Jámbor utazóhoz volt címezve.

A bécsi utazás körülményes eljárás volt. Senki se ment önszántából Bécsbe, legfeljebb nemrégen Ocskay, aki a vérrel és korommal felírta a város falára, hogy ott járt. A jelentősebb magyarok pecsétes levéllel, idéző írással járultak az udvari kancelláriához, az ügyes-bajos emberek egy szekérderéknyi poros írást hoztak magukkal. Még a szászvári apát is szívdobogva ment a Burgba, ahol pedig kivételes bejárata volt a császár szobájáig - mintha a hóhérbárdot érezte volna a feje fölött a titkos folyosón. Tán a megtermett daliák, a fehérlábú királynő testőrzői idejében volt jó dolguk a magyar leventéknek. A testőr kardcsörtetését kalaplevétellel üdvözölte a bécsi polgár, és a mosónők bálján a harmonikás kénytelen volt átengedni táncosnőjét a keményöklű nemes testőrnek. Korunkban, a szép Andrássy Gyula óta, leginkább a fekete szakállas Szemere Miklóst ismerik Holzer kocsijából a bécsiek, míg a tánctermekben az idős virágárusnők Wahrmannra és Blaskovicsra emlékeznek a magyarok közül. Ám a magyar gavallérok mindig egzotikus jelenségek voltak Bécsben, mint Párizsban a perzsa hercegek. Keletiesen gazdag borravalók egy időre ismerőssé tettek néhány magyar nevet a pincérek, fiákeresek és orfeumhölgyek körében, Péchy piros szekfűjét is jól ismerték a Freudenauban, a gusztusos Kopácsy Juliskát a színpadról, Vörös Elek prímást az éjjeli mulatóból. És boldogult Rudolf hercegünk idejében Rohonczy Gedeont és Károlyi Istvánt éppen úgy ismerték Bécsben, mint a velszi herceget. Ottó herceg társaságában is sűrűn mutatkoztak magyar tisztek. Míg az írók közül a pirosmellényes, fehérszakállas öreg költő Erdélyi Gyulát vették tudomásul az Almánál és a Sachernél.

Ámde mindez a kalendárium hátulsó lapjaira tartozik, ahol az adomák és tréfák helyet foglalnak. Vagy a bús élettörténetekből való epizód volt Bécs, ha emlékszünk Kármán József titokzatos bádeni villájára és a benne álmodozó magasrangú hölgyre, vagy a kegyes hercegnőre, aki a főhadnagyot szerette. Többnyire nehéz sóhajjal és meglehetős félelemmel tette lábát a bécsi földre az ügyes-bajos magyar. Mindig voltak elszánt perlekedők, akik nemcsak a magyar anekdotákört gazdagították vagyonőrlő szenvedélyükkel, hanem az útikalandok gyűjteményét is szaporították. Avas kutyabőrök, ronggyá kopott családi iratok, zsíros diósgyőri árkusok járták meg az utat Bécs és Magyarország között a perlekedők tarisznyájában. Mikor már idehaza minden elveszettnek látszott, a haldoklók gyermekeiknek és unokáiknak meghagyogatták, hogy a családi per továbbvitelére Bécsbe, a császárhoz forduljanak. Nemzedékről nemzedékre szálltak az írások, amelyek félig-meddig már legendák lettek.

Nem volt olyan magyar família az elmúlt századokban, amellyel valamely sérelem, igazságtalanság, perlekedésre való ok ne történt volna. A franciafedelű nemesi kúriákban vagy a düledező kapubálványú köznemesi hajlékokban álmok éltek régi, elkobzott birtokokról, elmerült családi fényről, legendás gazdagságról. Beláthatatlan földek jogos örökösének képzelte magát minden elszegényedett nemesember. A király elvette valamiért a birtokot, nótába fogták az ősapát, a király adja vissza a családi vagyont. A kurucok, hajdúk, szabadságharcosok többnyire megfosztattak javaiktól. Osztrák generálisok, jöttmentek birtokolták a földeket, amelyek az első hódításból valók voltak. A birtokáról elűzött család tovább élt, reménykedett, pörölt, kérvényezett... Ha nemzeti múltunkat figyelemmel nézzük, nem is csodálható, hogy a pörösködés szenvedély lett hazánkban.

És a pör többnyire Bécsben végződött, a császárnál, ahová végső elkeseredésében, reménységében, szegre akasztva nemzeti meggyőződését, ősei hitvallását, elindult az ügyes-bajos magyar.


Hozott valaki eredményt haza Bécsből a pörösködők közül? A legtöbb sohasem juthatott a császár elébe. A régi érempénzekről ismert császárokat életükben majdnem oly gondosan őrizték tanácsosaik és szolgáik, mint halálukban a kapucinusok. A parókás császárok a legtöbbet akkor tudtak Magyarországról, mikor Ocskay gyújtogatott az elővárosban. A jó királynő, Mária Terézia, gazdasszonyos jósággal meghallgatta a feketegatyájú pórokat, de az öklelő bajuszú, keserves magyarokat ő sem engedte színe elébe. A Piros Almánál vagy a Zöldfánál, az országút tájékán hónapokig üldögélt a magyar, reménykedve valamely csodában, míg utolsó szalonnadarabját megosztotta kutyájával, és tarisznyájával visszaballagott hazájába. A legtöbb magyar sohasem jutott el a belvárosba sem. Puszták és falvak népe megrettenve bámult a messzi tornyokra, mint a Bakony bujdosói, a Hadúrt imádó ősmagyarok egykor a fehérvári tornyokra. Hisz Budán sem jött közelebb a vidéki magyar a Fehér Farkasnál, Pesten a szalmás Griffnél, hogyan merészkedett volna Bécsben a glacisra tenni a lábát! Még a franciás műveltségű és színészkedő szerzetes, a császár barátja sem szívesen járkált nappal a keskeny bécsi utcákon, ama bizonyos apát, aki a papírkereskedésben, homályos irodában Mirabeau szavait először ismételte: "A forradalom körülutazza a világot."

Az ügyes-bajos magyar bizony ottragadt az elővárosban, medvetáncoltatók, cigányok, vándorlegények, félkéz kalmárok martalékául. Valamely régi memoárban olvastam bizonyos Hitzingről (bécsi előváros közönségesen), akinek összeköttetése volt az udvarral, ha azért megfelelő pénzösszeget kapott. Hitzing a fogadós útján megkopasztotta a pörösködő magyarokat, és a régi memoárban óva inti olvasóit az öreg magyar a bőbeszédű bécsi sógortól. Az öreg Riszdorfer János, a nyíregyházi nótárius csaknem egy esztendőt töltött a bécsi külvárosi fogadóban. Valamely pöre volt a városnak, és a nagyeszű nótáriust Bécsbe utaztatták. Elindult a város pennája, és nem jött vissza. Esztendő múlva derült ki, hogy a jeles Riszdorfer János zálogban maradt a bécsi fogadóban, miután hónapokig hiába írta egyik instanciát a másik után, hogy a császár elébe jusson. A nyíregyházi tanács végre Riszdorferné asszonyt, a hajdani szépséges és kardos menyecskét ünnepélyesen felkérte, hogy váltaná ki a zálogból a város eszét. A katonás asszony felpakolt, és elindult Bécs városába, hogy a rejtőzködő pennát felkeresse. (Gyermekkoromban gyakran hallgattam e kalandos történetet.) A nótáriusné aztán nemcsak a rabló fogadóssal és a medvetáncoltató népséggel bánt el, hanem kieszközölte, hogy a császár meghallgassa a nyíregyháziak panaszát. Az öreg Riszdorfer azonban sohasem beszélt arról, hogyan került haza Bécsből Nyíregyházára az ötvenes években.

A mai Bécs, véleményem szerint, semmiben sem különbözik a régi, anekdotabeli Bécstől, ami a magyarokat illeti. A bécsi utcákon éppen úgy észreveszik a ténfergő magyart, mint a külső Kerepesi úti boltos a vidékit. Néhány pesti kereskedő, ügynök vagy kalandor mozog csupán teljes biztonsággal a Kärntnerstrassén, de ugyanezek Berlinben vagy Párizsban is megállnák a helyüket. A legtöbb magyar - legyen bár budapesti - falusi megvetést és bámulatot érez a paloták és terek városában. A Sacher télikertjében vagy a Riedl kávéházban mindnyájan úgy érezzük, hogy a hátunkra van ragasztva egy cédula, amely azt adja hírül, hogy magyarok vagyunk. A nevezetes kis sörházak, ahol a zenélőóra régi Strauss-valcert játszik, a bormérések, ahol az Augusztin-korabeli nótákat még ismerik, eltünedezőben vannak Bécsben és Budapesten is. A kedélyes bécsi korcsmák, ahol a régi pesti belvárost véltük feltalálni, a pörkölt és virsli szagát, a félhomályos boltozatok alatt serező polgárokat és a falon függő képes újság trikós kisasszonya mint egy messzi, romlott, nagy világ hírnöke mosolygott az évszázados nevű utcácskában, a kedélyes Bécs manapság éppen úgy elrejtőzik az idegen előtt, mint az igazi pesti jókedv eltűnt a belváros újjáépítésével. Hová lettek azok az öreg bécsi polgárok, akiket egykor a Harangnál hallgattam, akik fiatalkorából ismerték a császárt és az öreg főhercegasszonyokat? Hová lett az a sok korcsma a fiákerállomások környékéről, ahová nyugodtan nyitott be a tájékozott bécsi sör- és borivó - az ital pompás és tiszta volt e helyeken -, ahol Bratfisch üldögélt? Hol vannak a kis kávémérések, ahol nyugalomba vonult sanzonettek és orfeumdámák harisnyát kötöttek, és a pesti Kék Macskáról és a Flóra-termekről beszéltek a hallgató ifjúnak? A polgárlakások a szűk utcácskákban, ahol madárkalitka lógott, a házi kisasszony szőkén, piszén és rózsaszínű arccal fogadta az ablak alatti sétát, kis cukrászdában üldögélt délután a fiatal menyecske, és esténkint pajkos masamódok lepték el a Ringet? A pesti belvárost megtaláltuk Bécsben, amíg a belváros a régi volt, és a "kedélyes Bécs" valóban létezett, nemcsak a harmonikás elővárosi kertekben, hanem az István-torony közelében.

Ámde ekkor sem szerették jobban a magyarokat, mint manapság szeretik. A fiákereseknek most is meglesz a maguk megjegyzése a díszmagyaros urakról, akik a program szerint nem nyújtottak át borravalót, és a nők, a tarkaszoknyás, nevetős, hangos, kövérkés bécsi nők legfeljebb annyit vesznek tudomásul, hogy a magyarok manapság kevesebb bajuszpedrőt használnak, mint Ocskay idejében. Testvériségről, atyafiságról, csókolózó szeretetről szó lehet a fehér asztalnál, de az ügyes-bajos magyarok a hódolás után is az országúti fogadóban üldögélhetnek, ha igazukat Bécsbe mennek keresni.

(1915)


ÉJI ÚT

A napokban kocsin utaztam, éjjel, mint a szépapám... Útszéli csárdáknál tartottunk pihenőt, mint a vásárosok, alvó falvakon hajtottunk át, mintha almát árulnánk vagy álmot, vagy szép gyermeket lopni járnánk késő estve. Néma tájakon derengett a köd, mint egy vén csősz pipájának keserű füstje.

- Hideg lesz - mondta a falusi kocsis, és ostorával a lappangó szürkeségre mutatott.

Ámde fenn az égen ragyogtak a csillagok.

Az éjszakai utas magányosságában régi utazásokra gondol, amelyeket ezért vagy amazért cselekedett, estvétől reggelig vasúton vagy kocsin, dobogó szívvel, és a gondolatok között a remény zongorázott, mint kisvárosban, a szomszéd utcában esténkint a hölgyek. Mily céltalan, hiábavaló utak voltak az életünkben! Mennyit mentünk ok nélkül! Sietve elhagytuk a kényelmes kanapét, ha az óramutató a fekete számokon előrehaladt. Kocsikerék forgott, hűséges ostorhegyes fülét hegyezve vitte a kocsit messzi tájakon, a kocsisok háta mind hajlottabb lett a bakon, az ismerős országúton a csemetefácska nagyranőtt, és kóbor cigányok tavaly megölték a határcsárda bormérőjét. A hold nézett a nyárfák mögül, folyók, hidak, álmodozó léckerítések, jegenyefák alatt pihenő padocskák maradoztak el. Mindig menni, vagy álmodozva aludni, a felébredést várván, sietni, el nem késni, szélben, esőben, hidegben utazni... Miért? Már nem is tud erre pontosan felelni az éjszaka utasa.

Vajon mostanában is járnak-kelnek, mendegélnek az emberek céltalanul, hiábavalóságokért, szenvedélyből vagy unalomból, mint régente?

"Vándordarvak Vé betűje" száll az esti égboltozat magasságában. Utaznak, mint az emberek. Csillaglámpások világítanak a pályaudvarokon, amerre útjuk vezet. A földön köd fekszik, a daruvezér a magasban e setét szürkeségben nem láthatja az utat, csak a csillagok után tájékozódhatik. A Mars meg a Kutya zöld és piros sugarai mutatják az utat a vándormadaraknak nyugodalmas téli fészkük felé, mint egykor az önmaga elől menekülő vagy gyógyulást, felejtést, megnyugvást kereső embernek a bécsi, berlini vagy párizsi pályaudvart hirdették a színes lámpások, a jó utat, a derengő célt, új életre való ébredést, a drága és illatos telet idegen nagyvárosokban, új lángok az arcokon, fények a nők vállain, új mosolyok, víg kocsisok könnyedén guruló kocsikon, a cégtáblák felett ismeretlen nevek, sohasem látott tornyok, és egy barátságos kis szállodában víg tűz ropog fehér kályhában, amely előtt üldögélni és új jövőt álmodni lehetett - régente.

Mostanában csak a vándormadarak pályaudvarain köszöntgetnek piros, zöld fényekkel az új állomások lámpásai. A földön köd terül el. Hideg lesz.


Vannak bizonyos kocsik, amelyeknek a kerekei különböző neveket vagy szavakat mondanak, midőn az éj beáll, és emberi fülnek is megérthető hangjuk támad a nappal élettelen tárgyaknak. A felső vármegyékben utaztamkor a legtöbb kocsi azt mondogatta éjszaka a kerekei zörgésével: Zathureczky. Éveken, tán emberöltőkön keresztül nem tudtak mást mondani a kerekek, mint ez egyetlen szót: Zat-hu-reczky... A délutáni bécsi vonat, midőn estve átgurul az országhatáron, a magányos utasnak egy asszonynevet darál a fülébe. Míg Padova felé az éjjeli vonat mindig ezt duruzsolja: Requiescat... Évek múltával egyszer ismét a Nyírségben jártam, őszi időben, kocsin, és sokáig nem értettem meg a kerekek szavát. Pedig beszéltek, daráltak, amint az éj tovamúlott, mint a régi naplókban a szerelmes szenvedések, a csillagok már lehunyódtak, mint a szemek, amelyek életünk éjszakájában sokáig sugároztak. Hajnalodott, mire megértettem, hogy mit is akarnak a kerekek. Sarolta - mondták évek, évtizedek óta, az emberi felejtésen túl.

Mostanában Pesten az egyfogatú bérkocsinak, amint éjszaka a Körúton döcög, fúj, nyög és panaszkodik, valamely különös hangja van, amellyel a pasast untatgatja, míg hazáig viszi. A háztetők felett olykor hűvösen szikráznak a csillagok, mint lelketlen asszonyszemek a költő képzelmében, az éji kocsizó szeretne arra gondolni, hogy milyen nagyszerű utakat tett régente e kopott párnájú bárka a pesti világban. (Az éjszakai kocsik, kocsisok és lovak egykor mind félrecsapott kalapot viseltek éjfélfelé, évtizedeken át ezt duruzsolták a kocsik kerekei, hogy: Somosy.) Most fáradtan, végkimerüléssel evez a kocsi a pesti éjszakában hazafelé, és az álmodozó utasnak végig a Nagykörúton azt kalapálja a fülébe: Téli hadjárat... Téli hadjárat... Ha a kocsis álmában az átjáróház előtt ácsorgott, ahol fiatal korában eltávoztak utasai, mérgében végigvág a szegény lovon, a kerekek gyorsabb lendülettel még azt is ki tudják mondani, hogy: második téli hadjárat...

Egy vén éjszakai fiákeres, akinek oly régi kocsija van, mintha ezen hozták volna Táncsics Mihályt Pestre, de kedve volt, mint a Somosy-korabeli valceroknak, mostanában azzal mulattat éjszaka - midőn magamban azt számlálom: hányszor tudják a kerekek ismételni mondókájukat: a téli hadjáratot -, hogy temetésekről beszél. "Temetési fuvar lesz; mindenkiből Pesten, Euer Gnáden" - mondja, mint Poméry és társai korában szokás volt megtisztelni az utast.

Vajon méla napsugáros Dunántúl, hol egy hárászkendős dáma könyökölt egy ó-urasági lak mellvédjén, ahányszor a vonat Pest felől átment a kis állomáson, tudják-e vonatok döngicsélni kerekeikkel azon régi nótát: Képeddel alszom el, keféddel ébredek... Talán már arrafelé is az új dal járja éjjelenkint: Téli hadjárat... A masiniszta megereszti a gépet, akkor: második téli hadjárat... hangzik egyhangúan, unottan, kétségbeejtően, mint egy beteg ember álmatlan sóhajtozása, aki sem meghalni, sem meggyógyulni nem tud.


Az éji utasnak arra is van ideje, hogy a csillagokat megolvasgassa. Ne mondja az olvasó, hogy lehetetlen a csillagokat megolvasni. Csak jó szem, álomtalan fájdalom, zsibbadt szív kell hozzá. Így olvashatja a rab a napok számát, amelyek börtönében elmúltak, és amelyek szabadulásig következnek.

Vajon mindig ennyi csillag volt az égen? Az apám, a nagyapám ugyanazokat a csillagokat látta, amelyeket én látok? Vagy még régebben, a folyóparton álmodozó pogány asszonyok azon csillagokat nézték, amelyeket mostanában figyelnek a pesti anyák és szeretők? Tavaly - csaknem történelmi messziségben - augusztusban telve volt az ég csillaggal Magyarország felett. Hányan választottak maguknak csillagot, akik azóta már nincsenek Mi történt a csatamezőkön elesettek csillagaival? Régi időkben, ha meghalt egy ember, lefutott az égről egy csillag. És most még mindig annyi embernek kell még meghalni addig, hogy az égboltozaton észrevegyük a csillagok megfogyatkozását.

Vajon ugyanezen csillagok ragyognak majd azoknak is, akik utánunk következnek? A fiaink, az unokáink, a leányaink leányai, akik már könyvből, elcsendesedve, a ma indulatait, szenvedélyeit nem ismerve, tanulják e háborút - midőn világosabb, megérthetőbb lesz minden, mint most látjuk, zűrzavarosan érezzük - a messziségből, távcsövön, okos, komoly könyvek betűin át: mit gondolnak majd rólunk unokáink? Hősök lesznek akkorára, akik ma B osztályú öreg népfölkelők. A császárok és királyok, hadvezérek és hercegek milyen ruhában jelennek meg a jövendő Budapest iskoláiban, ahol a nagyszerű és szinte kisvárosi fogalmainkat túlnövő Déri tanácsos már most is taníttatja a háborút. (Pesten, ahol minden rossz - polgár, emeld fel büszkén a tekinteted -, az iskolák a legjobbak.) A nevezetes professzor az állami gimnáziumban, tíz- vagy húszezer pesti férfi apja, barátja, mentora, tanácsadója, nevelője és egykori osztályfőnöke: Héber tanár úr, mit fog mondani a kisfiúknak a jövendőben, midőn történelemnek, magyar történelemnek tanítják majd e háborút? Fognak-e ragyogni a szemek, tüzesedni a homlokok és dobogni a szívek, mint mostanában, midőn Mátyásról vagy Rákócziról beszél a tanár a kisfiúkhoz? Ki látná még most a történelmet, amelyben élünk és a jövendő lecsillapodott érzelmeit, elfelejtett sebeit!


A csillagok változatlanul ragyognak az éji utas felett. Még nem csillagtalan egyetlen mező sem az égboltozaton, pedig sok kis csillag bandukolt már el a horizontról hátra, a segélyhelyre. Vajon ugyanazon csillagok láthatók Orosz-Lengyelországban, mint a magyar tornyok felett? Itt felkúszik a gondolat, a remény és az emlékezés egy csillagsugáron, és az Ikva mellett, egy rongyos muszka faluban megtalálja-e azt, akihez adresszálva van? Az éj legrégibb telegráfhuzalai, a csillagsugárok hatalmas postát visznek mostanában.

(1915)


A BÉCSI SZENNYES

A Nemzeti Színházban Csiky Gergely színdarabjait játsszák, meglehetős, magyaros sikerrel; az Orientben a cigánybanda a Gigerli-indulóval fogadja a színházból vacsorázni térő közönséget; Pesten és vidéken lábszár vastagságú sétapálcát viselnek a gavallérok; az írók Tolnai Lajos regényein épülnek, amelyekben e keserves-keserű, boldogtalan regényíró összes ellenségeit - persze, álnév alatt - megírja, és a Gyep utcai kis, földszintes házban, a város végén egy krajcáros, nem mindig nobilis, de végtelenül becsületes toll, a vidéki tanítónők akkori újságjába, a Képes Családi Lapokba így ír adatokat egy majdani becsületes és részletes irodalomtörténethez; a Népszínházban Konti József vezényli az Eleven ördögöt; a József körút még nincs végig felépítve; a képviselőházban a nyíregyházi követ, Vidlicskay József elmondja az első obstrukciós "éjféli beszédet"; Károlyi Pista télen is félcipőben, színes harisnyája felett felgyűrt nadrágban megy délután a Casinóba; a legszebb asszony Magyarországon Blaháné, és Ábrányi Kornél (az ifjabbik), a pesti lion, nők barátja, színes selyemövet hord karcsú derekán; Pilisi kisasszony lóháton járja be Magyarországot... Egy téli alkonyaton, még csak a belvárosi híres aranymívesnél égtek a lámpák, a Párisi utcabeli masamódok és suszterek a közeli serházban böngészték az esti lapot, amelyet a Ferenciek terén nyomtattak, és már délelőtt tizenegy órakor lezártak, ugyanezért az újság meg sem írhatta már a mayerlingi katasztrófát... (Emlékezetből írok, asszonyom, egy gyermek és egy bolond emlékezetéből, aki nem értett, de muzsikáját érzett francia verseket szavalt egy arcképhez, egy zongoratanítónőhöz, és éjszaka, egyedül, önmagához.) Tehát délután, téli alkonyon érkezett meg a hír Budapestre, hogy Vecsera kisasszony sötét szeme és férfias, hamiskártyásokéhoz hasonló fehér keze a Habsburgok dolgába, sorsába, történetébe oly végzetesen beleavatkozott, hogy emberöltőn át nem is lehetett sikere más hölgynek a monarchiában - Vecsera kisasszony hírnevét senki sem tudta megközelíteni.

Ámbátor ez romantika volt!

Rip van Winkle melódiái csengtek az ifjak és öregek szívében, délutánonkint az Aranykéz utcában megnyílott egy ablak, és álomszerűen lengő csipkefüggönyök mögül zongoraszó hallatszott, amit uracsok és nyugalmazott katonatisztek megálldogálva hallgattak; hófödte vidéki magyar városokban id. Dumas Sándor sokkötetes regényeit vitték haza a kis cselédek a kölcsönkönyvtárból, a szalonokban az érzelmes biedermeier-korszak foteljei terpeszkedtek, Natália arcképébe voltak szerelmesek a kolostor diákjai... ifjúság, szerelem, mindennek románcos megértése: ez volt a helyzet, írná a történetíró, aki az emberi szívekről írná a könyvét. Királyfias, borzalmas, de fantáziagyújtó, az érzelem világában muzsikát ébresztő volt ama régi halála a drága hercegnek. Az elmék elgondolkodtak Mayerling és a vadászkastély felett, Bratfisch vágtató fiákerét követték képzeletben a tekintetek, a szaglószervek a báróné fehérneműjének különös párfőmjét érezték, a tapintók hajának, hattyúnyakának és bizonyára a legjobb és legdrágább bécsi harisnyának érzetét képzelték, a fül dudorászó, nyűgös, gyermekes, érett férfit bolondító hangját hallotta, és a szívben pulpitusára lépett a kis karnagy, aki a nagybácsinak, Wittelsbach Lajosnak is dirigálta a zenekart az elzárt bajor kastély színházában.

Romantika volt ez és nagyúri szerelem. Az Edward néven uralkodott király havanna szivarjának füstje barnállott a vadászkastély hullái felett, a téli hajnalban a Bécs körüli erdőségekre letelepedett ködön hallani lehetett a férfias Andrássyak kopóinak csaholását, Pongrácz Lajos muzsikálását, a megsebzett medve bőgését a máramarosi hegyek között, pezsgő, kaviár, fiáker, ezresbankó, gyűrűsszivar, selyemharisnya, francia fodrász és régi szeretőm vállának színéhez hasonlatos gyémántgyűrű, ahogyan a nyolcvanas években a házmesterkisasszonyok és szegény költők, a Párisi utcabeli suszterek, élvetegszemű masamódlányok elképzelték az életet: ez volt ama elhagyott mayerlingi vadászlak mögött, ha a levonóképét az ablak üvegére ragasztották az akkori fantáziák.

A korszaknak jellemző halála volt a trónörökös végzete. E korszakban így éltek s így haltak a romantikus emberek. Pálmay Ilkát Poméry italában fürdetik, a Wahrmann fiúk barátja Péchy Andor, a Népszínházban páholybérlő Batthyány Elemér, a Mikádó-kertben az asztal tetején, egyetlen poharat nem érintve bokázik a primadonna, a Kék Macskában grófok verekednek a ringyókért fiákeresekkel, a házmesterek métresznek nevelik a leányukat, még Apponyi Albert is legénylakást tart az Újvilág utcában (igaz, hogy női szemek helyett az ifjabb Pitt könyveibe nézegetett itt), Szemere Miklós elhagyja a római nagykövetséget, mert Budapesten a legmulatságosabb az élet: muzsikás, bolondos, trikós, sámpányeres, nagyvilágias korszak, csak úrnak vagy kéteshírű nőnek érdemes lenni, farsang van nyáron, szerelmes, vígkedélyű királyfi poharazik Rákóczi vezéreinek unokáival... Mintha a mayerlingi forgópisztoly dörrenése az egész korszakot befejezte volna. Fázósan, felgyűrt gallérral, a fal mellett sietett haza a nagyúri publikum a bálból, a métreszek újra örök hűséget és engedelmességet esküdtek, és a házmesternével kártyát vettettek, a Párisi utca suszterei abbanhagyták a hercegekről való ábrándozást a kis serházban, a masamódleányok haját meghúzta az anyjuk, mindenki munkájához fogott, adósságrendezéshez, kaptához vagy tanuláshoz... A trikó jódarabig céltalanul feslett fel tánc közben a régi Népszínház operetteiben.


Józan, szomorú és a regényes helyzetek iránt tökéletesen érzéketlen korunkban megint megszólalt a Buldogg-pisztoly Bécsben. Egy szegény herceg ismét elment az utolsó találkozóra, ahová csak királyfi vagy költő megy el, kereskedősegéd sohasem. Józantalan, ostoba és megvetett dolog korunkban az úgynevezett utolsó találkozás... Miért? Minek? Találkozni azoknak, akik elválni akarnak?... Régi, elmúlt szép délutánokról, virágokról, hervatag, gyönyörű kertekről, boldogtalanul hosszú, elfelejthetetlen ölelésekről, egymásnak mondott, szinte a végtelenségig emlékezetes szavakról újra megemlékezni?... Utazások képét visszahívni a múltból, illatokat, tájakat, amelyek úgy kísértek, mint az élet; szemeket, tekinteteket, ajkakat, homlokokat, hangokat, kéz- és lábmozdulatokat, amelyek egykor ételt és italt, mennyet és álmot, fájóan reszkető életet, boldogító szép halált jelentettek: miért visszaidézni, mikor lement a függöny, és az aktorok az öltözőben éppen azzal vannak elfoglalva, hogy a lovagcsizmát levonják lábukról, a színésznő füléről ledörzsöli a festéket, a súgó egy szempillantás alatt eltűnt helyéről, és az Arany Oroszlánban spriccerét hosszú kortyban issza...

A Hofrát leánya, bizonyos Lotti, különben is szemérmetlen perszóna vala. Finomság, érzelem, költői elgondolás nélkül való némber, aki lelketlen kereskedelmi életet gondolt életének, hangversenyénekesnő lett, mert foglalkozás kellett - tehetségtelen, törekvő, kapaszkodó, erőszakos, feltűnést kereső, olcsó gondolkozású hölgyi alak, aki bizonyára sohasem vette észre, hogy ősszel sárgulnak a Práterben a falevelek. Ismerem őt, itt jár-kel Pesten is meg Debrecenben is: a tehetségtelenség, az ordináréság, a feltűnni vágyás, ha nőnemű figurát ölt. Költészné vagy hangversenyénekesnő lesz, a zsúron nyafog, atyjára, a Hofrátra hivatkozik, és váltózsírót szerez az öreg úrnak. Fád, érzéketlen, szerelem és költészet nélkül való lénye hivalkodik, mint a körúti boltokban a gyári cipő. Házmesternek álma, cselédek esti megbeszélése, ponyvaregények finomtalan figurája, félreismerhetetlen párfőmöt használ, azt hiszi, hogy a fodrász a legfontosabb lény életében - ő veszi meg a napernyőt, a kalapot, amelyet áráért és feltűnőségéért senkire sem lehet rásózni, lelketlenül veri a zongorát, és míg énekel, arra gondol, hogy fürtjei fején rendben vannak-e, hízelkedik vagy pöffeszkedik a férfiakkal való társas érintkezésben - arckenőcs, divatáru üzlet, Mágnás Elza: ez volt ő, Lotti.

Az estilap kirakatában e halott némberről fényképeket láttam. Trikóban, fürdőruhában, idegen, szemérmetlen férfiakkal hempereg a fényképész előtt. Lelketlen arcán a mosoly hasonlatos azon nők mosolyához, akik mezítelen, tiltott fényképeken szerepelnek, gyermekifjak és vének mulattatására.

Szegény, ábrándos, bolond herceg - vajon mit gondolt magában, míg e szennyes ruhát szerette?

Most meglakolt érte. Úgy járt, mint egy szobafestő legény. Vitriolt kapott a szemére a külvárosban.

Szegény.

(1915)


A "NYILAS HÁZ" LÁTOGATÓI

A régi esztendőkben egy ódon házban laktam a Belvárosban, és gyakran arra gondoltam, hogy ebben a házban már gyilkosság történt. Tökéletesen hasonlított a ház ama régebbi regények által leírt házakhoz, ahol az átutazó kereskedőt megfojtják, nőket késszúrással a láb alól eltesznek, azután befalazzák a halottakat. A padló girbegurba volt, és olykor percekig állottam egy sarokban: vajon melyik deszka alatt fekszik a lókupec? A ház hátsó részében laktam, ablakom a kéményekre és tetőkre nyílott, hosszú folyosón kellett végigmenni, amíg lakásomig jutottam, a kockakövek az udvaron és a gránitlépcsők néha megmozdultak lépteim alatt, mintha üreg volna odalent. Egyszer világosan hallottam, hogy hosszan és fájdalmasan sóhajtott valaki a falban, ahol valaha ajtó lehetett... Tavasz volt akkoriban, a kéményekből a fehér füstök húsvéti fodrozással lebegtek el a háztetők felett, és a Dunán oly hosszadalmasan búgott egy hajó, mintha nőstényét keresné az óbudai kikötőben. Egy nőbe voltam szerelmes, és cserepes virágot állítottam az ablakomba, amelynek gyermektenyér üdeségű szirmait céltalanul bámultam. Egyáltalában soha annyi szépet nem láttam, mint életemnek ebben a szakában. Mily szívderítő volt a lóvasút, amely Budára gurult, sósperec és friss ser illata volt a padoknak. A szerviták tornyán az óramutatók, mint egy jókedvű farsangos felragasztott bajuszai lengtek a szélben. És egy régi, zöld kapu előtt ácsorogtam, amelynek kilincsét múlt időkben egy hercegnő keze érintette.

Nemrégiben ismét e tájon mendegéltem. A belvárosi sikátor még nem változott, holott a tótok már meglóbálták a csákányt Nepomuki Szent János szobra felett, amely az egyik fülkét díszíti az udvarban, ám közbetrombitált a háború, és a tótoknak más dolguk akadt. De másfelé is látható még a régi belvárosi élet nyoma. Az üregek a mélyben konganak lépéseim alatt, csak a képzelődésem lett fáradtabb, a halott várost nem tudom elgondolni a küszöb alatt, ahová gyilkosai rejtették. Egyáltalában minden fáradt a városnak e régi negyedében. Lassabban járnak az emberek estefelé, mert igazi belvárosi ember nem csavarog ám a Váci utcában, de a Koronaherceg utcán sem, azok ott mind idegenek, messze, tán a külvárosban laknak, és ragyogni szaladnak át, nem egyszer Budáról, a belvárosi kirakatok elé. Bizonyos, hogy a Buda Városához címzett vendéglő tulajdonosa nem volt negyven év óta a Váci utcában, pedig tíz lépésnyire lakik innen. A Károlyi-kert környékén - az igazi, régi Belváros egy darabja - legfeljebb az estilap automobiljának zúgása veri fel a csendet, ha néhanapján az öreg Polónyi Géza véleményét kérdezi meg a hírlapíró. Bizonyos, hogy itt még laknak szerelmes emberek, a setét udvarokon, nyurga bérházakban; a Szarka utcában, Galamb utcában az esőfátyolos alkonyba merengve néznek őzszemek, és egy földszinti szobában ott üldögél egy fiatalember, aki reménykedve, aggódva hallgatja az utcán elmenő lépések kopogását. - Lépéseket hallgatni! Estefelé - télen korán sötétedik - óezüst edényben fénylik a tea, mint aranyhajú nők barnább hajszálai, és valahol most indul el valaki a régi ház felé! A várakozó hallja a rendőr unatkozó lépteit, gacsosan megy valaki, katonabakancs patkója kopog, anya és leánya sietnek egymás mellett, ahogy csak a belvárosi nők tudnak egymásba karolni, talán egy vidéki ember megy bizonytalankodva, hogy Göndöcs Benedek módjára vendéglátó házat keressen. A vén kövek, amelyeken már annyi láb ment el a messzeségbe, ismeretlen célok felé, közömbösen viszik tova a péklegényt és a szerelmi délutánra siető, remegő bokájú, lenge szoknyafodrában is megbotló, karmantyújában Mária-érmet vagy Antal-szobrocskát szorongató dámát, akinek lépteit a hallgatózó két taktusra oszthatja: két egymás után gyorsan következő sarokkoppanás hangja kivehető a némán gyermekkori imádságot mormoló nő járásában... Mintha a hét főbűn az idők folyamán kis gödröcskéket vájt volna a régi kövekben a belvárosi utcákon, hogy a tilalmas szerelemre siető cipősarka megakadozzon e furcsa vályúkban. Nemcsak Madridban jártak a nők a jóbarátnő, a hallgató öregasszonyság, titokzatos jósnő, kancsi szabónő lakására, hogy ott esetleg egy bánatos lovagnak vigasztaló kézcsókra nyújtsák a kezüket - midőn a kesztyűcske felhajlik a csuklón, mint a viráglevél... Nemcsak Madridban tudják a szenyórák, hogy a sűrű fátyolon át hogyan lehet csókolózni és a derékfűzőben leülni... Mindezt már ismerték a régi Belvárosban is, ahol a girbegurba lépcsők varrónők címtáblái alatt kanyarodnak. Hajdanában a Belváros volt az ifjú Budapest szerelmi találkozóhelye. A kémények fodrozó füstjében elégetett szerelmes levelek egykor megbízható, később hűtelenné válott szavai és mondatai, mint Andersen cigarettapapirosból vágott táncosnői lebegtek a Szarka utca felett.

Itt szerettek azok a pesti dámák, akik szerelem - izgalmas, fájdalmas, álmatlan éjszakát szerző szerelem - nélkül egy hétig sem tudtak élni. Mindig sírni, mindig nevetni, mindig egy nevet mondogatni, és a boldogságtól megörülni a kis szamárnak, amely régebben egy kertész virágos cserepeit fuvarozta...

Itt esküdtek meg életre-halálra, sírig tartó szerelemre - hogy ráncolták homlokukat a bolthajtásos szobák falai, midőn százötven esztendő múltával ugyanazt hallották a női ajkakról.

Némelyik régi házon nem volt számjegy sem. Csak arról lehetett megismerni, hogy a század eleji árvizet jelentette egy kőbe vésett nyíl. A "nyilas házba" hányan jártak a nagymamák közül, akik mostanában hófehér hajjal hagyják el a templom hajóját a ferenci barátoknál, áhítatos vasárnap délelőtt.


Amíg elgondolkozva járok a régi Belvárosban, felvetődik a kérdés: hová lett innen a szerelem? A házak vénültek meg, vagy az emberek? Hová lett a tót házmester, aki a kulcsokat kezelte, a gázláng, amely szabadon remegett drótkosarában a kapu alatt? A bársonykabátoknak, prémeknek, fátyoloknak illata, amely a régi belvárosi sikátorokat betöltötte a menekülő nők után; a boldog és megelégedett szerelem mélázó, enyhén ringó járása a szélben zörgő borbélytányér alatt; és a csudálkozás a Duna-parton, a Gellérthegy oldalán pislogó lámpásokon... "Vajon ki lakik ott? szeretik egymást az emberek?"...a virágkereskedés párás ablaka mögött vér piroslik, és az ékszerésznél a rubint vakít; amidőn régi időben szokás volt a Váci és Koronaherceg utcán szerelmi délután végeztével sétálgatni. "Jó estét!" - mondta a vörösszakállú Tiller, amikor a Váci utcába befordult, és az első háznak, az első nőnek megemelte kalapját, köszönt az egész gyönyörű gyülekezetnek e rőtszakállú, híres pesti férfiú.

Ma is arra járnak a város szépei, de a mellékutcákban a kikoptatott kövezeten a hét bűnök gödröcskéiben összegyűlik az esővíz. A szerelem is a nagy körutakra költözött.

(1916)


VOZÁRY

Egy áradó márciusi napsütésben, habfehér virágú fa közelében eszembe jutott Vozáry, a tavaszcsináló mérnök.

Személyesen nincsen szerencsém ismerhetni őt, de az utóbbi tavaszi hetekben mindenütt hallottam nevét. Turfon, színházban, társaságban, esti sétán és déli napsütésben a Stefánia útján.

Pesten szeretik a furcsa, rejtelmes embereket. A legtöbben Vozáryt olyanformán képzelik, mint egy középkori bűvészt, aki a budai oldalon varázsvesszejével szétűzi a Pest fölé tolongó esőfellegeket az ég négy tája felé. Mások fantasztikus mérnöknek vélik, aki gépei között kék zubbonyban, az amerikai mérnökök biztonságával munkálkodik, és erős feszültségű áramokat, villamos sugarakat lövell a pesti égboltozatra, hogy délben minden dáma a lehulló esőzés veszedelme nélkül megmutathassa új kalapját, tavaszi ruháját a városban; a szerelmesek Vozáry találmányában bizakodva kiránduljanak a hűvösvölgyi erdőbe; a temetések délutánonkint zavar nélkül végbemenjenek a pesti és budai részekben; déli és délelőtti napfényben játsszon Budapest tavaszt; a kislányok megkapják áprilisi szeplőiket az orrukra; a cipőcskéket ne érje sár, és a gonddal, csínnal, varrónők álmatlanságával elkészült új női ruhák veszedelem nélkül illatozzanak szerte a városban, a körutakon és Andrássy nemes útján.

Az öreg Vozáry - legtöbben mégis csak ezt hiszik - egy régi világbeli lovag, aki találmányával a pesti nőknek felhőtlen tavaszi napokat óhajt biztosítani; fiatal korában bizonyosan rajongott a szépnemért, és öregségére villamos sugarakkal árasztja el az égboltozatot, a várost, a szíveket, a gondolatokat... És a rejtelmes, tavaszcsináló férfiúról a pesti társalgási nyelv számos tréfás fordulatot produkált.

- Vozáry haragszik Pestre - mondták az elmúlt napokban, midőn esőzés volt a városban.

A Höfer-jelentéseken kívül új és sokak által figyelemmel kísért tudósítás jelenik meg esténkint az újságban. Vozáry időjárási jelentései. Lehetséges, hogy a nőket ez is érdekli, mint a harctér eseményei.


Amennyit én tudok Vozáryról (félig hallottam, félig elképzeltem), a magyar tudósok azon félreismert seregéhez tartozik, akit a divat és a korszellem egy darab ideig felszínen tart. Csodákat várnak az új találmányoktól, aztán, miután a csodák sohasem következnek be, elfelejtik őt. Esztendők, néha évtizedek múltával, tökéletes, kipróbált, átdolgozott formában jelenik meg az elfelejtett találmány. S talán egy német mérnök nevét teszi majd világhírűvé. A magyar garabonciás diákra ekkor már senki sem emlékezik.

A két Bolyai óta minden magyar tudós eleinte a nevetségességgel vagy félreismeréssel küzdött. (Itt csak a professzorok fiai születnek egyetemi tanárnak, amint a budapesti orvosegyetemen két-három doktorcsalád dominál. "Beházasodás útján" - ismerik e furcsa szót az apróhirdetésekből? - lesznek a professzorok, az akadémikusok; eladó leányok szoknyája alatt található a tanári kalap és az akadémiai tagság.)

A legtöbb magyar tudós szinte ellenséges, idegenkedő, kárörvendő világot talál maga körül, midőn Magyarországon először széttekint. A gyufa feltalálója, Irinyi szegényen és elhagyatottan halt meg, sohasem vették semmibe hazájában. Kőrösi-Csoma, a nagy utazó, vagabundfigura volt. Puskás Tivadart, a telefon tökéletesítőjét, általában szélhámosnak tartották Budapesten, és csodálatos, hogy be nem zárták. Földvári budapesti kémikus, midőn Párizsba utazott, a pályaudvaron a francia akadémia tagjai (talán jelentősebb dolog ez a magyar akadémikusságnál!) várták, közöttük Curie, akinek nevéhez felesleges jelzőt tenni. Itthon, Budapesten csak annyit tudnak Földvári kémikusról, hogy éjjel mereven, furcsán üldögél a vendéglőben vagy a kávéházban, sokat eszik és tömérdek szódavizet iszik. Ki tudja, a szűk tudományos társaságon kívül, hogy Európa egyik legnagyobb matematikus tudósa, Fehér Lipót, a budapesti egyetemen tanít, de Párizsban, a Sorbonne-ban Fehér Lipót elméleteit külön órán fejtegetik a professzorok? Vámbéry Ármint leginkább az angol király barátságáról ismerte a közönség, míg Fodor mérnök felé csak akkor fordult a közfigyelem, midőn Edisonnal együtt automobilozott Magyarországon.

Korántsem akarom a kísérletező tavaszcsinálót, Vozáry nyugalmazott főmérnök urat a magyar tudományosság e csillagaihoz hasonlítani. Hisz Vozáry nevét mostanában nagyobb érdeklődéssel ejtik ki Budapesten, mint például a régen elhunyt Bolyai Farkasét. Az ismert varietéigazgató, Daisy, bizonyosan szerződtetné az orfeumába, hisz ő most oly divatban van, mint Haverda Mária, a verekedő Lujza vagy a nagyváradi Preiszné. Vozáry mérnök úr nem panaszkodhatik az érdeklődés hiánya miatt, a nagyváros nevetgélő és léha publikuma olyan sűrűn emlegeti nevét, mint Fedák Sáriét. Csak annyi baj van, hogy senki se veszi komolyan a mérnök kezdetleges találmányát. Régente elaludták a tudományos kísérleteket; a tudós az egykori fametsző szerint könyvei vagy lombikjai között üldögél, macska doromból a vállán, és virraszt, amikor a rendes emberek alusznak. Ez volt régen a közfelfogás a tudósokról, talán csak a rejtelmes Hatvani professzor volt kivétel, akinek bűbájosságát félték is. Most a Vozáry-féle tudós egy nagyon felvilágosodott, szerfölött cinikus és az élet komolyságaitól félő közönséggel találja magát körülvéve. A jó hírlapíró fiúk, akik kötelességtudásból és hírszerzési ambícióból felkeresik az öreg Vozáryt, maguk is kedves emberek, az élettel s halállal komáznak, nagyobb dolgok sem imponálnak nekik, mint a fellegek. Tréfásan vagy álkomolysággal jelentik lapjuknak a tavaszcsináló mérnök cselekedeteit - míg a tudósok hallgatnak. (Igaz, hogy egy tudós dicsérete a másik tudósról nehezebben történik, mint a teve megjelenése, amely a tű fokán átbúvik.)

Napról napra - az időjárás Vozárynak kedvez - többen érdeklődnek a tavaszcsináló mester után. Érdemes őt feljegyezni, mint a Montgolfier testvérek léggömbjét, az első gőzhajót vagy azt a sok furcsa találmányost, aki a repülőgéppel foglalkozott, megbolondult, tornyokról, háztetőkről lezuhant, amíg az első igazi repülőgép kattogni kezdett a felhők alatt. Marconi levegősürgönyei oly hihetetlenek voltak, mint a magyar Lénárt professzor X-sugarai, amelyeket manapság már Röntgen név alatt ismerünk. Lehetséges, hogy a mérnöki tudomány, amelynek figyelme a földünket körülvevő légkörre koncentrálódott, valamikor Vozáry tudományát is tökéletesíti. Jules Verne harminc esztendő előtt írt már a tengeralattjáró gőzösről és a repülőgépről. Mégsem lehet azt mondani, hogy ő ezeket feltalálta. Lehetséges, hogy Vozáry fantasztikuma egy ujjmutatás csupán, kezdő feltalálók, ambiciózus mérnökök számára. De nem volna meglepő, ha az öregúr valóban el tudná űzni az esőfelhőket a budai hegyekről. Kísérletezése mindenesetre inkább megérdemli a komoly tiszteletet, mint a felületes, gunyoros ítéletet. Magyar tudós szokásos küzdelme a Vozáry élete.


Régebbi években, hírlapírói mesterségem és egy jeles, originális magyar nagyúr barátsága révén többször kerültem érintkezésbe feltalálókkal, mint más polgárok. Félbolondok és okosak, számítók és fantasztikusak, ravaszok és együgyűek jöttek a szemhatárra, akik titokzatos leveleket, gyűrött írásokat, kabalisztikus számjegyekkel teleírott könyveket helyeztek az íróasztalra. Sz. M. pártfogó híre messzi vidékről a Pannónia szállodába csalogatta a találmányosokat. Tanító jött az új Ábécével; hajnövesztő zsírt hozott a vidéki szolgabíró, amellyel a boldogult Eduárd király és a kopasz Miklós cár fejét óhajtotta bekenni, végül megelégedett az öreg honvéddel, akinek kilencvenesztendős korában ígért hajzatot; repülőgépesek és örökmozdonyosok, új lópatkó feltalálók és indiai orvosok, férfiöregséget legyőző szerekkel kísérletezők és titokzatos labdák feltalálói, amelyeknek dobálása az ifjúságot, a rugalmasságot visszatéríti. Hasbeszélők, jósok, versenyló hipnotizőrök, messzeföldről jött tengerészek, szibériai utazók az ősmagyarok füveivel, indus fakírok és falusi garabonciások, japán birkózók és magnetikus médiumok... Ők mentek át a színpadon a messzi években, midőn Sz. M. még kedvelője volt a csodabogaraknak és furcsaságoknak. Addig fogalmam sem lehetett arról, hogy mennyi szélhámos, félbolond és hivő töri a fejét meglepetéseken Magyarországon!

Az újszerű felfedezéseket mindig csak egy paraszthajszál választja el a bűvészkedéstől. Az időjárás az emberek gyermeki öntudata óta felettünk, kívülünk, akaratunkat felülmúló véletlen volt. Misztikum, mint az álom, mint a tavasz vagy az ősz. S amíg lehajtott fejjel üldögélek a márciusi napsütésben a Városliget sétaútján, az öreg Vozárynak szívemből igazat adok. Ez idő tájt, ébredő tavaszban a háborún kívül csupán az időjárás érdekelheti legfőképpen az embereket. A háborút a katonáink csinálják; nagyon megnyugtató és kielégítő érzés volna, ha a szép tavasz véghezvitelét egy öreg, kedves tudós magára vállalná Budán.

(1916)


BUDAPEST ÚJKORA

A füvészkert egykori üldögélői, a görög bölcsek pesti atyafiai példájára, egy kis parabolával kezdem mai elmélkedésemet.

Bárczy Istvánról, Budapest jelenlegi polgármesteréről azt a legendát találta ki egy öreg nyugdíjas, hogy háromesztendős koráig néma volt. A nagyon tiszteletre méltó Sacher famíliában a gond, bánat, szomorúság, e három legjobb barát mindennapos vendég volt. A remény mind ritkábban nyomta meg az ajtókilincset, mint a mostani időkben a harctéri levélhordó. A régi Váci utcai bérház rácsos folyosóján már Erzsébet királynéról meg Rottenbillerről beszélgettek a gyerekek, akik a kis Sacher fiúval egy évszakban születtek, csak a későbbi polgármester nézte hallgatagon a pajtásai játékát. Az öreg Lisznyai doktor, aki okozója volt, hogy a régi belvárosi polgárok matuzsálemi életkort értek, és a 7-es számjegy csaknem valamennyi pesti patrícius sírkeresztjén feltalálható, elgondolkozva tapogatta a néma fiúcska koponyáját. Itt még ő sem tudott segíteni. (Az volt a tudománya, hogy vén emberektől távoltartotta a kaszást.)

Egy napon Sacherné úrasszony (született Bárczy lány, aki péceli csendességében elmerengve, aggódva, féltő anyai szívvel nézi mostanság is a fia merész repülését) zsírt olvasztott a konyhán. A néma fiúcska, szokása szerint, anyja szoknyája körül tartózkodott, hisz a pajtásaival nem tudott beszélni.

Sacherné asszonyom a tűz körül foglalatoskodott, midőn egyszerre, mint a varázslat, egy mély, szinte férfiasan komoly, intő hang megszólalt a háta mögött:

- Vigyázz, mama, odaég a zsír.

Sacherné asszonyom ijedtében csaknem sóbálvánnyá meredt. A forró zsír a kezét is megégette. (Tán még manapság is meglátszik a nyoma.) A néma fiúcska szólalt meg, aki ettől a naptól fogva folyékonyan, gyermeki gagyogás nélkül, mély hangon beszélt, famíliája nagy örömére.

Igaz-e a legenda? Manapság erről már csak a polgármester édesanyja tudna beszélni. Mindenesetre légsúlymérője e kitalálás annak a szeretetnek, amely a jelenlegi polgármestert babonás, természetfölötti jelvényekkel ruházta fel tíz esztendőn át. És míg elgondolkozva lapozgatok egy-egy nagyszerű, szinte korszakos új könyvben,* amely most hagyja el a sajtót, és Budapest utolsó évtizedéről statisztikát, történelmet, elmélyedésre késztető adatokat ír, a kis Sacher fiú hangját hallom:

- Vigyázz, mama, odaég a zsír.


Budapestről az utazási könyvek azt írják, hogy gyönyörű ifjú hajadon a vén Duna partjain, és tavasszal ibolyaszaga van a városnak, mint a pesti korzó hölgyeinek; őszidőben Buda adja meg a város tónusát, lehulló vadgesztenyék kopognak a bástyasétányon, a méla csöndben áthallatszik a túlsó partról a kioszkbeli katonabanda muzsikája. Az ősz és Buda egy anyától születtek.

Húsz év előtt jöttem a városba, mint a Dumas regényéből való ifjú, egy tallérral és mérhetetlen ambícióval, mint a tizenhatesztendős emberek szokták. A vonat hajnalban érkezett, és Rákoson, a koraőszi levegőben már érezni lehetett Budapest szagát. Akkoriban a gyárkémények és a zöldségeskofák gondoskodtak a város odőrjéről. Lóvasút ment a Kerepesi úton, és olyan vénséges vén kocsisok hajtották az öreg lovakat, hogy szinte azt hihette az ember, mindig őszi dér van Pesten. A tülök olykor megszólalt, mint egy régi német városkában, és a Váci utcát sör- és virstliszaggal látta el a régi Korona vendéglő. Az Uhr-ban régimódi ruházatú boltosok üldögéltek esténkint, és a Párisi utcában hatvanesztendős masamódkisasszonyok díszítették a kalapokat. Ah, mily vén város volt akkor Budapest! Sneider kisasszony volt benne a legszebb hölgy.

Sneider Fáni az egykori Kalap utcában lakott, és reggeltől estig a tükörben nézegette magát. Olyan szőke haja volt, mint a borbélyműhely ablakában a párizsi viaszfigurának ("párizsi szőke", mondták egykor a műértők a vörhenyeges hajra), arca fehér és piros, és szeme olyan kék, mint Bécs alatt a Duna. Első kedvesem, szerelmem, nagyvilági ismerősöm, pártfogóm és nevelőnőm volt Sneider kisasszony. Kis szobám volt, amelynek ablaka alatt az udvaron ecetfa virágzott tavasszal, vasból való kút állott szalmába göngyölve télen, amelynek vízhúzója úgy nyikorgott, mintha egy dalos, nagyon öreg ember egymagában nótázgatna valahol. A bútoroknak olyan kifelé görbülő lábuk volt, mint a mopszli kutyának, és horgolt terítő volt vetve minden lehetetlen helyre. Vasárnaponkint egy régi óra zenélt az ebédlőben, és a könyvespolcon pirosba és aranyba kötve Kisfaludy regéi foglaltak helyet. Sneider kisasszony rózsaszínű fába ékelt tükröt tartott a kezében, és szerelmes volt egy fehérköpenyeges tisztbe, aki Milánóban feküdt. A könyvek és a regények a húszas és harmincas esztendőket - a múlt században - már régen letárgyalták, és húsz év előtt a Kalap utcában még biztosan föl lehetett találni egyes öreg gavallérokon a Napóleon-kori kék frakkot. Mintha ötven esztendővel később járnának az órák, és Sneider kisasszony elmerengve nézett a szemembe:

- Nem akarna katona lenni? Költő és katona egy személyben?

Mindig orgonaszaga volt a ruhájának, naplót írt és bő, virágos szoknyában ment vasárnaponként a templomba. Mise után különböző Frédi és Henry nagybácsik, valamint nagynénik, akiket Züzánnak és Rózinak neveztek, jönnek látogatóba, délután egy tisztúr ócska vaffenrokkban és bőszárú csizmában, amilyenben a vidéki színpadon játszanak. A tisztúrnak néha fél óráig kell várakozni a kis szalon százszor látott gömbölyűkeretű fotográfiái és albumkönyvei társaságában, amíg Sneider kisasszony a toalettel elkészült. Mindig friss és üde volt az arca, aprókat lépett, legyező volt a kezében, gyönyörűeket sóhajtott, és azt a rövid negyedórácskát, amely a petróleumlámpás felgyújtásának idejét a délutánban a nappaltól áthidalta, éppen úgy csókolózással és kézfogással, halk esküvésekkel és a kis fejnek a férfivállon való elhelyezésével töltötte, mint a múlt század elején minden valamirevaló kisasszony, aki Himfyt vagy Byront olvasta.

Mintha az egész életnek nem lett volna egyéb célja az egykori Belvárosban, mint a vasárnapi délután! A régi házak furcsa szobáiban a pillangós, fehér függönyök mögé lágyan szállott be az esthomály, és a görbelábú székek, amelyek illedelmes távolságban állongnak egymástól a délután józanságában, láthatatlan kerekeken közel gurulnak egymáshoz. Az utcákon - a girbegurbákon - litániáról ballagnak haza a kifliformájú öregasszonyok és vén bibliai kezdőbetűkhöz hasonló férfiak; az ablakok vaskosara mögött egy pillanatra megelevenednek az álmok, mint rózsaszínű színpadon felszalad a kárpit. Kis vadászkastély áll valahol, és a koszorúalakú erdőből mélabúsan hangzik a vadászkürt... Régi német városkában külföldre masírozik a század, a banda szól, a katonák kabátja fehér, és a dobos a levegőbe dobja a dobverőt... Vagy tavaszi majális van, és gyöngyvirágszaga van az erdőnek, a lövészek valcert táncolnak a városka hölgyeivel, a polgári zenekar fáradhatatlanul fújja a Klapka-indulót.

Sneider kisasszony ilyenkor mindig fiatal hölgy volt, és Henryval egy kényelmes postakocsiban ülve, utazott Velence felé, ahol a tenger kéklik.

Fiatalembert nem lehetett látni Pesten az időben, és Podmaniczky Frigyesnek fehér szakálla és piros szegfűje képviselte a nagyvilági látszatot a városban. A Belváros kanyargós sikátoraiban német cégéreket zörgetett a szél, és bízvást várhattam a peleskei nótáriust, hogy előpenderül valamely utcasarkon - mintha a híres jegyző óta mitsem változott volna a város. A belvárosi patríciuscsaládok tüntetőleg ragaszkodtak németségükhöz, a magyar újságokat csak a jogászok olvasták a kávéházban, akik lármázni jártak a Múzeum-kertbe. A hazafiság furcsa, szinte humorisztikus alakban mutatkozott a városban, a cilinder mellett ugyan már nem hordtak kakastollat, de az ifjúság vezére még mindig Szűcs Pátri volt. A pesti polgárok mulattak a jogászok heccein; a merőben érzéketlen lakosságú Nagykörúton, ahol még csontvázként, kihaltan, soványan állongtak a mai paloták, és egy cipésznek volt a legszebb kirakata, mert este három lámpa világította, a mai elegáns ügynököknek az ősapjai jártak csizmában és magyar nadrágban, a Koronaherceg utcában harminc forint volt a legdrágább kalap, és az öreg Kléh István volt a legzseniálisabb takarékpénztári igazgató a városban.

Ah, mily csöndes és öreg volt ez a város húsz év előtt! A plakátokat betiltotta a rendőrség, ha dekoltált színházi hölgyet ábrázolt, a csirkefogók és a színészek tarka nadrágban jártak, a nőnöveldék és elemi iskolák százesztendős házakban voltak elhelyezve, ahol a víz befolyt a tetőn, és az utcákon nem lehetett közlekedni, mert mindig köveztek - s évekig ezen csodálkoztam leginkább a városban.

Lehet, hogy a vándormadárként szálló esztendők teszik, hogy manapság már alig látni öreg embert Pesten, mert hisz azok a régi öregek, akik mogorván és gyanakodva fogadták egykor Pest beözönlő új lakosságát, elmúltak. A boltosok, akik a vidékire utaztak az utcákon, az ügyvédek és ügynökök, akik kancsal tekintettel furakodtak az új lakosság soraiba, értéktelen részvényekkel, rosszhiszemű üzletekkel tépázván meg a vidéken már amúgy is tönkrement új pestieket, a rossz nők, akik a vidéki plébánost az ablakukba ültették csibukozni, éjjeli kávéházak veszedelmes söpredéke, amely még az ötvenes esztendők iskolája szerint gyakorolta a "parasztfogdosást" a játékosasztalnál, a mulatóhely pezsgőjénél vagy a táncosnők szoknyája mögé rejtőzve - megöregedtek, elmúltak, ordináré hangjuk többé nem veri fel a kávéházak csendjét. Ma sem jobbak az efféle emberek Pesten, de fiatalabbak, tehát gusztusosabbak. Mily humoros tünemény lehetne egy nyolcvanas évekbeli Váci utcai gavallér manapság!

Először a körutakon kezdték - ahol Klondyke ifjai telepedtek meg a kávéházakban, hol felhangzott az első angol szó, és a legelső Amerikát járt szélhámos kibontotta a csillagos lobogót: le a bajusszal!

Mintha csupán a férfiak bajusz- és szakállviselete akadályozta volna a várost fejlődésében! A borbélyok megfenték a késeket, és a város egyszerre nőni, fiatalodni, emelkedni kezdett. Új, amerikai, angolos szokások honosodnak az angolszász divattal, a lóversenyzés sportja az öreg belvárosi kávéházakba szorul, ahová a zsokék járnak inni és biliárdozni, a Körúton, mint rohanva vágtató lovascsapat éles trombitaharsogása zendül végig a testedzési sportok hangja. A közelgő huszárcsapatot még eltakarja a távolság és a por, de a csákók már kicsillannak, jön a sportok legmámorítóbbja, a futball.

A nyolcvanas évek görnyedthátú dandyfigurája, a Hatvani utca sarkáról életunalommal kacérkodó, émelygősen előkelősdi fiatalemberei után egyszerre angolos ruházatú, tisztára borotvált, szélesedő vállú fiatalemberek tünedeznek fel a városban. A rövid, dupla gallérviselet előnyösen domborítja ki a nyakizmokat, minden utcasarkon fogorvos akasztja ki a tábláját, mert a helyes és jó táplálkozáshoz ép fogak szükségeltetnek. Az ifjú bízva bízók külföldre járnak tanulni, nagyszerű utcai lapok keletkeznek, amelyek felrázzák a pestieket tunya, érdeklődés nélküli életükben. Párizsi kirakatok támadnak addig néptelen utcákon, és süvítve száguld az automobil a bámészkodó bérkocsik között. Egyszerre az ifjúság lett az úr a városban, ahol száz esztendeig vénséges vén belvárosi polgárok igazgatták a dolgok rendjét. A bakter többé nem mer éjjel kiáltani a ragyogó lámpák alatt, és a kakaskukorékolás helyett a sportcsapat kapitányának éles füttye kelti fel vasárnap reggel a diákokat és fiatal munkásokat. Aztán egyszerre megérkezett az új polgármester, és bátor kézmozdulattal most már az egész Budapestet átnyújtotta az ifjúságnak. Nesztek, tiétek az egész város. Tucatjával építik a gyönyörű iskolákat, ahol az ifjakat nevelik, és a polgármester rúgja az első labdát az új sporttelepeken. Edison filmjein berregve érkeznek el a város számtalan színpadára külföldi országok jeles szokásai, csodaszép utazások és gőzhajók kolosszus alakja tíz lépésnyire ring az óceánon. A Pacific-vonal gőzösei rohannak, majd a Niagara zuhog. A tízéves fiú egy este megjárta az óceánt. Kár, hogy ízléstelen kalmárok az amerikai zseni találmányából ostoba és undorító színházasdit fúrtak-faragtak, ami ismét hosszú időre visszaveti a pesti ízlést.

Bár késő őszre jár az idő, gyönyörködve kell végigmenni Budapesten ma mindenkinek. Öreg emberek mogorva és penészszagú városából, ahol legfeljebb a sváb falukra emlékeztető búcsúk kintornája képviselte a mozgalmas nagyvilágot, csillogva és diadalmasan épült fel az ifjúság városa. Fiatal kalapácsok csengése, lelkes férfiak okos tekintete és serény munkáskarok acélgép pontosságú munkája zeng vissza az elmúlt évtizedekből. Nappal mindig építettek, palotákra tornyot a nap felé, és éjszaka mintha temettek volna: végtelen sora a temetőkocsiknak hordta ki a korhadt anyagot a városból, öreg emberek és öreg házak, régi utcák és szokások tetemeit.

Kár, hogy e gyönyörű városban, ahol télen is gyakran ragyog tavasz napja a paloták felett, a csinos emberek és a legszebb nők városában - az asszonyok szemében napkeleti, sűrű éjszaka tündöklik, míg ruházatukból francia ízlés parfőmje árad, a férfiak elszántak, de kissé darabosak, mint akik nemrégen mosták le az aranyásás sarát kezükről - a szívek és elmék finomodása hátrányban maradt a csengő üllők munkájában.

A szívek itt oly szomorúak!

Mintha elszállottak volna az énekes madarak az építődaruk láncainak csikorgásától.

A régi, patrícius Pest teljesen eltűnt. A gazdagság, a lomha vagyon, mozdulatlan belváros, velencésen felhalmozott pesti érték elmúlott, hiába hangzottak el az öreg Herczeg Péter báró takarékosságra intő szavai. Az új könyvből (amely itt-ott csaknem a legjobb újságíró: Carlyle objektív hangján ír a pesti eseményekről) a közelmúlt városi politika képei szinte történelmi patinával bevonva jelentkeznek; városatyák felszólalásai, klikkek, érdektársaságok cselekedetei, jó és rossz vállalkozások, adósságcsinálások, Polónyi miniszter haragja, a főpolgármester kalapja, Szabó József bizottsági tag felszólalása, a villamos-sztrájk, Vázsonyi Vilmos, a községi üzemek létesítése, a régi 150 millió koronányi adósságnak tíz év alatt 500 millió koronára való emelkedése, Halmos János halála, aztán megint milliók, dollárok, frankok, magyar pénz, francia arany, amerikai dollár, az összes budapesti bankok kölcsöne, Lloyds Bank Ltd., Neumann, Luebeck et Co. sterlingjei, Hallgarten et Co. (New York), Seligmann Frères, Louis Hirsch (Párizs) pénzei, községi kenyér... Mint egy expresszvonat a szemhatáron: oly gyorsasággal fut el tekintetünk előtt Budapest tízéves története, francia bankárok pénzéből épített iskolánk, angol pénz adta városszabályozásunk, népjólét, közoktatás, közjótékonyság, tűzoltóság... minden, minden, ami Budapesten értékes, drága, szemkápráztató, ami dicsőséges, szélhámosan csillogó intézmény létesült Pesten a régi téglák helyén, voltaképpen az adósságcsináló víg jogász koporsóüzlete... vagy pedig egy zseniális amerikai bankár gründolása.

Mindenesetre: mi, boldog pestiek vagyunk azon apák, akik a fiaik, maradékaik, messzi utódaik jövedelmét célirányosan, de két marékkal elköltjük. A láthatatlan, néma unokáink mondják most a hátunk mögött:

- Vigyázz a zsírra!...

Szépséges, drága, küzdelmes és dúlt pesti élet!

(1916)


EGY ÉJ

Az augusztusi csillaghullást a csónakkikötő végéről szoktam nézni.

Elhagyott fok ez éjidőben, mint egy fatető vagy egy kútnak a mélysége; a tó nyugtalankodik olykor álmában, mintha valahol a víz közepén, a beláthatatlan sötétségben most mesélné valaki a szendergő fogasoknak, hogy Füreden egy öregúr a tóba hágott, és mindaddig előre ment, amíg lábai bírták; ősz fürteit zilálta a hullámtaraj hátán lovagló szél; viseletes cipősarka a Balaton homokjában (hol már évezredek óta ugyanazon viráglevél és kagyló alakú figurákat rajzolja a hullámverés) új nyomokat hagyott; a szívében egy kétségbeesett kiáltás vagy fanatikus, halált vágyó sóhajtás; míg elborította fejét a csapkodó hullám... A tó nyugtalanul rezzen össze álmában, nem szereti, ha idegen test van a medrében, és az öreg bankigazgató eltorzult alakját kifelé lökdösi a vízben rejlő erő a partok felé: menj, öreg, a földbe, az egerszegi héberbetűs fejfák közé, sírhalmodon majd merengve üldögél az emlékezet; mint a birsalma szagát váratlanul érezzük olykor téli délután a szekrény tetejéről, úgy jut eszébe évek múlva a hatvanéves férfiú a rokonainak. A csónakkikötő végében egy bátortalan, élettől, zajtól, lakomától és szívgyásztól megrendült férfiú a tejút alatt üldögélve, helyeslően bólint Füred felé. Igaza volt az öregúrnak.

Azt hiszem, a legkönnyebb meghalni: csillagos, augusztusi éjszakán. (Pedig a léptek, monológok, keserves, fogcsikorgatós káromkodások, az élet dühös hangjaira, amelyek néha úgy morognak az éjben, mint a partról a vízbe gördülő kövek, nemegyszer rebben fel szerelmespár a sötétségben, hogy önfeledt, hallgató kézfogóját más helyre fészkelje a part mentén; a fiatal férfi tengerészsapkája és a nő szoknyafodra fehérlik, mint egy gyújtó ellobbanó fénye, aztán a csendes magány telepedik e helyre: mint messzi tájakon felgyújtott és elégett rothadt szalmának a füstje ráereszkedik mit sem tudó, nefelejcsvirágos árokpartokra, árok mélyén folydogáló tiszta kis patakok vizére, a vízen a tavi rózsára, és bekormozza távoli kertek tudatlan liliomainak a kelyhét, mint romlott költő versei a leányiskola növendékeinek szívét: a magány szomorú gondolatai fejemre így szitálják hamvaikat - a "csendriasztó szenvedélyek", mint a távoli nádas vadmadarainak nyugtalankodása, messzire ülnek fészkeiken, és tüzes tojásaikat nem keresi a fok magányát választott éji ember.) A csillagrakéta lebukik az égről, ám a nagy tűzijáték tovább ragyog a végtelenség nyugalmával, a tejúton jön az új népvándorlás, Göncöl fáradhatatlanul hajtja szekerét, a lábomnál kidugja a fejét egy kis fogas a tóból, és csodálkozva néz fel a lelkekkel teli, fénylő, kísértetiesen néma égboltozatra, amelynek leírásához minden penna gyenge, ecset haszontalan, fantázia sánta: augusztusi csillagos éj! Bele kell nézni az éjbe, belekápráztatni a látó szemünket az ezüstnek e tengerébe, a hold, mint egy szomorú, falusi gavallér megy el a királyok és nagyurak e mulatságából, kisvárosi figarótól való sápadt álarca szinte félrecsúszik fejéről; a kis csillagok mint rugdalózó balettpatkányok igyekeznek felfelé az ég aljáról az első négyesbe; tündöklik egy nagy csillag, mint fejedelmi, keleti szemű hölgy fodros, fekete fürtéi között a briliáns; egy másik csónakázik dél felé, és kis hajóján egyedül fújdogálja tilinkóját; kelet felé egy kis füstfelleg mögött, megnőtt szakállal, bánatos, nagy tekintettel üldögél a megholt apám egy nyírfás, széljárta csillagocskán, és engem onnan nézeget éjszaka... Ó, mily közömbös lehetne ily órákban a vetőasszony által megmutatott piros disznó és a piros nő, a holnapi reménynek szürkülő mohosszakállú zöld királya és a makk ász kis házikója, amelyben egy leány fonja orsóján a nem felejtés fonalát! A fa dereka mögött késsel várakozó maszkabálos vendégek, a perdülő szerencsegolyó után ravaszdi szemmel leső játékosok, komoran lehorgasztott fejjel üldögélő cselt és ármányt szövögetők, szennyes ágyakból elindított orgyilkosok és a róka fénylő szemével tanácskozó összeesküvők! A fehérszoknyás hableányok és képzelgő hölgyek a hintó párnáján, kéjelgő gondolatú, fantasztikus hajnövésű, boszorkány anyajegyes, pirosított körmükkel tisztátalan helyen vájkáló dámák és szenyórák, kócsagtollas büszkék, temetés-lassú érzésűek, képzelt gazdagok és szemtelen szegények, dús ruházatúak, mindennapi fehérharisnyások, rákot és gombát emésztők, divattal ábrándozgató, vallásos zsidók és gyermekeket nem szeretők: a "nagyvilági nők", akik a pille tudatlanságával repkedik körül a maguk kis fénykörű életét, amennyit egy villamoskörte világít meg sötét képzeletükben! Ők mind: elfakulnak, messzire eltávolodnak. Itt, a kikötő fokán nem hallani a kártyák különös kopogását, a könyv leveleinek zizegését, a szúette toll végrendeletes percegését; a szerelmi álarcosbálnak hamis sikolyát, a gőzkalapács agyvelőt kalapáló ütéseit, sem az árvagyermek sírását, sem az elcsábított lány párnába fojtott keservét, nem kövér bánatot, nem lutrizó örömet... mint a fa tetején ringatózó varjú, mint elhagyott pusztai kútgödör mélyében alvó földönfutó, mint siketnéma vén halász, aki már nem várja hajóját a parton, mert rég elsüllyedt az: csendesen üldögélek a hídon és beleegyezőleg bólintok Füred felé.


A szélhámos élet messze eliramlik; célok, állomások, nyugovóhelyek, takarékpénztárak és halál utáni tervek semmiségekké válnak e csöndes éjben, mintha csillagszemek előtt szégyenkezne földi dolgokról álmodozni a virrasztó. A díva hajnalban úgyis elutazik, és üres rizsporos doboz marad emlékül a szállodában. Az utolsónak hitt és remélt szerelem, amely álszenteskedő arcfintorgatással, alattomos léptekkel sétált el a nyárilak zúgó jegenyefái előtt, már csak egy unott dal melódiájában él, amelyet vándor kintornás orvul rázendít az útszéli fogadóban, ahová lugast és az asztal lapjára írott dátumot fölkeresni térünk be. A budai erdőkben a füvek, amelyeken énekelve hemperegtünk, javasasszony konyháján férfibolondító kotyvalékká főttek. A frakk megunt, a dalszínház lámpásai bazáros fényben ragyognak, a jószagú hintó bőrülésére köszvényes lábunkat fektetjük, ahol azelőtt ő ült, és a kísérteties holdsugár más nőknek a maszkját világítja a balatoni szállodában, midőn ismét és mindig színjátékot rendeznek egy férfi mulattatására. Az önmagunknak hazudott kábító érzések, alig elviselhető szenvedélyek, émelygős érzemények, egykor felejthetetlennek hitt élmények, megrendítő napok, visszafojtott lélegzettel átélt órák, a halál árnyéka, a mennyország üdve, a csóknak furcsa íze, ölelésnek varázsa, hangja, lépte, kiszámított mozdulata, rafinált illata a szerelemnek: mind-mind elmaradnak egy napon az alvó nyárfasorban, mint egy színész levetett kabátja, aki segédjegyzőnek szökött vissza szülőfalujába. Az énekek, mint csillogó üvegdarabok hevernek már az útszélen, a hajkoszorú és a harisnyakötő kisepertetett; és már nem érdemes új végrendeletet sem írni, örököljenek mindent az árva gyermekek. Ördöngös szemek nem nyílnak reánk az egyedülvalóság perceiben, hívó hangon kiejtett nevünket sem halljuk, álmunkban a szél és a fák zúgásában ő nem repked síró, panaszkodó falevél módjára.

Csak egy-két magányos éjjelt kell eltölteni a vízparton, hátat fordítva a hajnali szendergésükben önfeledt nőknek, a holnap reményeinek és az estve hallott nótáknak: az élet oly közel ereszkedik az emberhez, mint a régi folyosóról vállunkra tornázó pók. Mintha halotti harisnyába burkolt lábát tolná ki régi sírjából elaludt, eldorbézolt, eljátszott ifjúságunk, egy percig tart csupán a rettenet, midőn merev lábunkat megpillantjuk a földben, aztán a csodálatos égre, mélyen alvó vízre és a sötétségben a foltozó szabó csínytevő sánta csókájának bűnbánatával üldögélő lelkünkre fordítjuk a szemünket: nem érdemes az élet arra, hogy egyetlen örömkiáltással vagy kődobással fogadjuk zászlós kocsiját. Az élet kortesei: ifjúság, szerelem, gazdagság más falukba szekereznek, biztató danolásuk már nem érdekel a leszavazás után, és a polgár otthonába térve, értelmetlenül nézegeti bevert homlokát.


Felfigyelek a magányban: Istentől, éjtől, csillagtól, a hullám vándorlásától, a keserves önfeledtségből visszatérő lélekkel hallom, hogy valahol boldogan sikolt egy nő a homályban, békára lépett talán, csalogatóan gordonkázik egy férfihang, az árnyék összefolyik a bokrok árnyaival, a hosszúszárú fű már szinte ősziesen sóhajt utánuk. Mondhatom-e őket közönségeseknek, csúnyáknak, méltatlanoknak, mert éjjel a kertbe szöktek, s arról beszélgetnek, hogy milyen ruha volt estve X-nén? Később egy flóta is felbátorodik a villasorban, billentyűjének bizonyosan olaj- és dohányszaga van, és a szakállas hölgyfodrász tartja kezében. "Elmerengek sötét éjjel..." - fújja valaki áhítatosan, s ezért én haragudjam rá, holott egykor a sóstói erdőben Virág Irmával együtt hallgattuk az ábrándos telekkönyvvezető flótázását? A kis csillagok elbújnak, mint korán este aludni küldik a kisgyermekeket. Éj van. Reggel fájni fog egy nő szíve.

(1916)


ÖREG A-BETŰ

Déli órában végiglépkedek az októberi ligeten, mint a boldog ember, aki mások szenvedésein akarja a könyörületességet gyakorolni.

Régebben csak akkor jártam ide, mikor szeretőim voltak, és a trónörökös szobránál volt a találkozó fél tizenkét órakor, hogy ebéd idejéig elég időnk legyen keresztül-kasul bejárni a liget elhagyott, távoli sétaútjait, olykor helyet foglalni egy padon, és rólad furcsa hangokat halkan mondani, ó, titkos szerelem! Itt hagyott nyomot a két keskeny láb, amely oly hűségesen és könnyedén ment egymás mellett, mint a foxterrier két erős lába. A sárga leveleken vígan lépkedett a francia sarok, amely a kastélyból nagyon jól tudta az utat idáig. Meleg prémek, kis kabátok, piros kalapok, hímzett arcfátyolok, jószagú kesztyűk és hetyke ernyők voltak szenvedélyes jó ismerőseim a tájon, amerre az Erzsébet királyné útja vezet a liget mellett, szótlanul ül a padon a szegény csavargó, dologtalan ezüstfejű úr mendegél hódgalléros kabarjában, a varjak a magosban megkapaszkodnak körmeikkel a nyárfák ritkás hajában, és ő engem szeretett, magasztalt, megsimogatott, és a szép holnapokat ígérte. Én tudom, hogy milyen akkor az ősz a városligetben, amikor szeretőnket nem hiába várjuk fél tizenkét órakor Rudolf ábrándos vadászszobra mellett. Kocsinkat bízvást visszaküldhetjük a városba, bármily nedvesnek ígérkezik az idő; a trónörökös oly finomkodva néz reánk a magosból, mint az írómappákról vagy legyezőkről a kedves figurák; a felszél oly messze sóhajt, mint a másvilágban; a Stefánia út édeskés, watteau-s hangulata lágy pianóval ütögeti szívedben a kis harangok szentimentális hangját; csupa derült, boldog, nyugalmas nő és gyermek látható az őszi napsugárban, a francia könyvek messzire sárgállnak a nevelőnők kezéből, a növendékleányok harmatot szívtak fel a szájukkal, a gyermekek fehér bárányokkal játszadoztak előző éjjel álmukban, és azért csilingel a hangjuk: és ez édesded szép világba majd bizonyosan megérkezik ő (talán éppen a rövid ruhája lesz rajta, vagy az a kis kabát, amelyen olyan zsebek vannak, mint a fiúk ruháján, hogy nagy passzió belefeszíteni az öklöt), csak még kétszer kell elsétálni a szobortól a cukrászdáig. A fűnek a színe csak egy kis sápadtság egy átmulatott éjszaka után, majd a téli álom után bizonyosan üde lesz a mező arca. A lábad elé hullott falevél csak egy kis sóhajtás, amely után nemsokára nevetés is hangzik a lombok közül. A köd ásítása a réteken csupán egy múló perc egy hosszú, boldog utazásban, nem födi be végleg a hideg pára az ő nevét, amelyet gyűrűvel az ablaküvegre írunk. És a várakozási séta az őszi úton éppoly egészséges, mint ama szőlőpiros arcú lovasnak a sportja, aki az angol metszetekről ugratott be a hercegnő útjára. A szívben rejtőző, szivárványszínű kis szökőkút nyomban elkezdi munkáját, amint az ő finom kis alakja és piroskás kalapja feltűnik a rondó felől. A torkon oly színes hangok szállnak fel, mint a szappanbuborékok. A kéz ujjainak a tapintása túlfinomul, mint a vakoké, egész életet mond el a kézfogás és vállának gyengéd érintése mellünkhöz, felejthetetlenné teszi a napot. Így volt? Talán még szebb is volt ennél, amikor a trónörökös vadászszobra mellett visszafojtott lélegzettel vártalak, ó, titkos szerelem.

Most újra megyek a ligeten át, mert azt hiszem, hogy gazdagabb lettem esztendőkben, őszhajakban és tapasztalatokban; aki az utolsó esztendőket átélte korunkban, miért félne az már egy hervadó ligettől, ahol a sárga nyárfalevelek kísértetiesen húzzák a deresfejű, őszi ördög nótáját... Lásd, hogy megvénültél, te bolond! - sóhajt egy hosszút a felszél a fák koronái között. - Nem baj, nem baj - kopogok a sétapálcámmal a hideg ösvényen -, majd egyszer még találkozom vele, talán már ő is öregebb lett... A padok, mint kis emlékezetes útonállók kapaszkodnak a térdembe. Te, hetyke ifjú - kiáltják rám a régiek, a rövidlátóvá lett padok. Bús bácsika! - szólítanak meg az újak, akik nem ismertek azelőtt. A nagy fák némán köszöntenek, mint ismerősök egy halottas háznál. Egyik-másik atyámfia, hallgató, öreg fa látott erre kalandos dolgokat. Most mindegyik azt mondja: itt van az ősz, uracska. Egy útfordulónál, ahol egyszer szembejöttünk, és megjelöltük a helyet, négy féllábú katona bukkant fel, párosával, kopottas egyenruhában mérték végig az őszi ligetet, mintha azt akarnák tudni, hogy mankóval hány lépés idáig az út... Mintha ez esztendőkben a kalendáriumcsinálók a szüretes kádban taposó, combig felgyűrt szoknyás, kövér menyecske helyett: csupa öreg A betűket, egylábú, mankós katonákat rajzoltak volna a kis fametszetre, amely az októbert jelképezi.

(1916)


FOGADÓ A RÉGI VILÁGHOZ

1914-ben még korcsmaillat volt Magyarországon.

Származott a korcsmaillat a különböző borjú- és marhapörköltöktől, amelyek paprikától pirosan, hagymától szagosan, frissen csapolt, aranyhajú, csipkefodros ser társaságában várták gábelfrüstökre az utazót, a legkisebb vendégfogadóban is.

Az önmagába révült nászutasok; a boldogtalanság elől futó tétova utazók; az életet, nőt és játékot meguntak; a szórakozottak; a hangulatosak; a nők után csavargó kalandosok; a szilajok és a melankolikusok; valamint az ínyesek, akik azért utaztak, mert tudtak egy korcsmát a Felvidéken vagy dél felé, ahol valamely ételt valamely különösséggel készítettek - de a mesterségből, pénzkeresés céljából utazók is: nyugodtan szállottak meg a magyarországi fogadókban: enni, inni mindig lehetett e helyeken, amelyek a Magyar Koronához, az Arany Bikához, a Zöldfához, a Bárányhoz, Hungáriához, a Tiszához és egyéb ser- és virstliillatú, kedvderítő nevekhez voltak címezve. Az utazás nemcsak annak ígért változatosságot, aki Sir John Falstaff módjára papirosdarabokra jegyezte fel a korcsmárosnék és szobalányok nevét az északi kerületekben, hanem elmulattatta akár a nagyehető Pickwick úr társaságát, akár pedig azt a méla fiatalembert, aki női ideálokat keres a vidéki fotográfus kirakatában, a fogadó előtti térség hetivásárjában, a Nepomuki szobra körül a felvidéki hidakon és az esti korzó ismeretlen hölgyei között.

A messzi történelmi időkben, a háború előtt, vidékre utazni még akkor is szívringató cselekedet volt, ha nem várta az embert a gólyafészkes ház és a lugasban pipázó atyafi (a régi Vasárnapi Újság címlapjáról). Az elmúlt vidéki vendégeskedésről majd írunk egyszer, ha élünk, most csak a fogadóknál maradjunk, amelyeknek cégére, setétes folyosója, döngő kapualja, bolthajtásos ebédlője, kipirult arcú fogadósnéja, vendégsége olyan messze van tőlünk, mint egy emlékkönyv megfakult sorai. A régi utazó, aki a magyarországi vendégfogadókban oly ismerős volt, hogy setét éjszaka is névszerint köszöntötték a pályaudvaron a nyalka hotelportások, az omnibuszok aranysapkás hivatalnokai; a tekintélyes derekú, fehérmellényes "főurak" a kávéházban felszólítás nélkül átnyújtották a frakkjuk zsebéből a házi cigarettacsomagot; az ezüstfejű, tiszta fehérneműs, borukat nyelvükön szürcsölgető, konyhájukra hiú, üzleti becsületességükre féltékeny fogadósok kis selyemsapkájukat a közükbe vették, és örvendeztek a parolának; a bérszolgát többnyire Antonnak nevezték, és az ablak ódon templomra nyílott, ahol vasárnapi reggelen oly tiszta áhítattal szólaltak meg a harangok, hogy az ember feloldozva érezte magát régebbi bűnei alól, és a városbeli elbolondított nők helyett inkább szentéletű lelkész ismerőseire gondolt - a régi utazó, ha manapság megszáll a Bikában, Bárányokban, Koronákban, éjfél táján bízvást úgy érezheti magát, mint Boz félszemű vigécének a nagybátyja az edinburgh-i kimustrált postakocsik között. Itt is életre kelnek a kísértetek órájában a fehérre terített asztalokon a hatalmas sültek a hízott ökör húsából, sárga, zsírral bőven öntözött kappanok szaladgálnak a tévelygő lábai alatt, a virágkosárral ékesített porcelán levesestál párologva száll át a levegőn, és a kékszegélyű tányér hátán megfeni az evőkést a kiéhezett utas, miután a szalvétát gallérjához dugta. Egyszerre megnépesedik a terem a jókedvű ebédelőkkel. Különböző asztaltársaságok gyülekeznek össze a város szétszórt részeiből. A sarokasztaloknál tisztaarcú, színes nyakkendőjű agglegények ülnek immár húsz esztendeje, akik a pecsétgyűrűt a kisujjukon viselik. Mindig ugyanazzal a tréfás megszólítással köszöntik egymást, és a malacfejjel, szárnyassal díszített étlapot nyelvcsettintve veszik a kezükbe, míg a régi pincér előhozza a fogvájóval megjelölt savanyúvizes üveget, az ebéd előtt vagy ebéd után beveendő orvosságot, a megszokott mustárt és a törzsvendég többféle szertartásos eszközét, mint a betűvel ellátott poharat, a karikával átfűzött asztalkendőt, a háromdeci borok csillogva elfoglalják helyüket, míg a megyei és városi urak hosszú asztalánál a ser járja, amelynek szőkesége ilyenkor szebb bármely asszonyi hajnál. A "ringlik", hagymás halak, félvirstlik zaftban, perecek, sóskiflik és császárzsemlyék vidám tréfák, gondtalan évődések között fogyasztatnak. Föllebbvaló és alantas: szívbéli jóbarát; polgármester és felesketett írnok tegeződnek; az alispán nem csak bírája tisztviselőinek, de atyja is. A déli sernél elsimulnak a hivatalbéli súrlódások; barátok, testvérek ők valamennyien. Amott jön zöld kalapjában, macskanadrágjában, agarával a falusi földbirtokos, akit hangos örömmel fogadnak mindenfelé. Szívélyesen nyúlnak elébe a kezek, a fogadós személyesen hozza a frissen csapolt sert. Ő elmondja, hogy milyen lesz a termés - sohase elég jó -, majd meghallgatja a városbeli újságokat. Amott egyéb asztaltársaságok helyezkednek el. Van "Dugó"-asztal, színészek, hírlapírók, széplelkű polgárok asztala. A tanárok külön ülnek. És a katonatisztek ünnepélyesen és feszesen köszöntik egymást. Vidám ebédlő kedv, gondtalan, elsimult arcok, jókedvű kupecek, elméskedő vigécek, megelégedett kereskedők: mindenfelé.

És egyre szól a fogadó harangja. Még mindig jönnek új vendégek a Biasini gyorskocsijával, az omnibusszal, a falusi kocsival, a lóvonattal; jönnek a vidám törzsvendégek vissza a messzi csataterekről, a nedves sírokból, volhiniai nádasokból; szomjasok és éhesek, tehát nyomban jóillatú kenyeret sóznak és paprikáznak, amíg a májgombócos levest az asztalra hozzák a megszokott, kedves pincérek.

Midőn pedig egyet üt az óra, a régi utazó felnyitja szemét a régi fogadóban. Ehetetlen kenyérbe ütközik a keze, idegen katonák ülnek a régi törzsasztalnál, sovány, zsírtalan a konyha, és a szél süvölt, mint a temetőben. A fogadói szobában fényes délben kukorékol a kakas, mert már ő sem tudja, hány óra van.

(1917)


A VENDÉG AZ EBÉDLŐB
EN

Az egykori Griff helyén épült vendégfogadóban évekkel ezelőtt - háború előtt - a vidéki vendégeket már a második, harmadik pohár sernél találta a déli harangszó; mire a József utcai verestorony harangjainak hangjai a háztetők felett összeölelkeztek a ferenci barátok harangjaiéval, a vendég gallérjába gyömöszölte az asztalkendőt, és nagyon csodálkozott volna, ha nem hozzák vala a konyha felől a párolgó húslevest. Esztendőkig jártunk ide ebédelni, de sohasem érkezhettünk eléggé korán, hogy a konyha jobb falatjait el ne fogyasztották volna a reggel óta strázsáló vidékiek. Velőscsontot, "bein-fleist", a levesben főtt zöldséget, különösen a kalarábét, töpörtyűs túróscsuszát a későn kelő pesti embernek egy nappal előbb kellett megrendelni a meghitt pincérnél (akit a vicces vendégek pincés-nek, pincőr-nek, pincellér-nek is neveztek, aszerint, melyik lábukkal keltek fel reggel). Még a fogadóban lakó Szemere Miklós is úgy védelmezte mindennapi levesben főtt marhahúsát (paradicsommártással), hogy fél tizenkét órakor intézkedett, midőn a provincia már türelmetlenül verte a késheggyel a pohár oldalát az ebédlőben. - No de végül mindenki jóllakott, pompásan emésztettünk, egymásnak megbocsátottunk, az ebéd utáni hangulatban üzletező ravasz emberektől be hagytuk magunkat csapni, és az ötkoronás pénzdarabból, amelyet a könnyelmű pazarló és a szegényekháza sorsára jutó gavallér az ebéd céljára mellénye zsebébe eresztett, még vissza is adott a fizetőpincér, aki olyan kövér és barátságos volt, hogy legendák maradtak róla. (Ezek a régi Adolfok, Gyulák, Pisták: vajon visszabújnak-e még valaha az elárvult frakkokba, amelyekben őrangyalként sétálgattak a gondtalan törzsvendég körül?)

Az új Griffben, ebben a barátságos házban, hol vidéki életemet egykor vidékiesen folytathattam, mintha a szomszédban volnék, atyafiaknál, néhanapján megjelent egy kappanhájas, kopaszodó, negyven-ötven esztendős falusi gavallér, gumitalpú, fűzős, kanárisárga cipőben, sötétzöld ruhában és vadkacsatollas kalapban. A vidéki urak egyenruhája volt ez hajdanán; viselték a macskanadrágot, midőn már többé soha se mentek vidékre, mint a megyei írnokok tartották a vizslakutyát, midőn már felhagytak a vadászattal.

A vidéki gavallérnak barkója volt, nyírott bajusza, és a barnás drótszerű hajzat között látható kopaszság azt a véleményt ébresztette bennem, hogy fiskális valamely mezővárosban. (Szerettem egykor kitalálni idegen emberek foglalkozását, jellemét, szívbéli hangulatát a fogadók ebédlőiben, midőn a sarokasztaltól szemügyre vettem őket. Szerettem volna tudni, hogy mit csinálnak, mikor egyedül vannak a szobájukban, milyen mozdulatokat tesznek, tipegnek, topognak, nyögnek, sóhajtanak, vakaróznak, és a házastársak mit beszélgetnek egymás között. De legfőképpen azt szerettem volna tudni, hogy mit gondolnak magukban. Kis játék volt ez, amint a nők kártyát vetnek, midőn egyedül vannak.)

A vidéki gavallérnak köszönhettem ez időben, hogy el-elmaradozó étvágyam visszatért.

A hagyományok szerint voltak olyan gusztussal és étvággyal evő emberek Magyarországon, akiket az ország másik végéből is elvittek gyomorbeteg úriemberek mulattatására, gyógyítására. A híres evő majdnem olyan jelentékeny férfiú volt a nemzeti közéletben, mint a nagy ivó. Szükség volt reá, mint a politikában a rettenthetetlen kortesre, a börzén az éleshangú kontreminőrre, a képviselőházban a megrendelt közbeszólásra. Az én ismeretlen barátom, ha néhány évtizeddel előbb születik, mikor még tejjel-mézzel folyó Kánaán volt ez az ország, bizonyára megélt volna az evés tehetségéből.

Amint a levesét fűszerezte mellényzsebéből elővett szárított cseresznyepaprikával, amint az első kanállal a szájába vett a húsléből, amint kenyérhéjat vegyített a leves tésztájába: már látszott, hogy szakemberrel van dolgunk, aki soha se látogat el Amerikába, ahol állítólag állva és gyorsan esznek a vendégek.

Asztalkendővel fedett mellét jól nekivetette az asztalnak, amíg a levest kanalazta, hogy az ebédlő legtávolabbi zugába is elhallatszott a szörtyögés. Bizonyosan megmondták neki is gyermekkorában, hogy nem illik a levest hangosan szürcsölni, ámde az ember elfelejti a gyermekkori leckét. Közben a kanállal többször megkeverte a levest, mint a sörivó megrázza a maradékot a korsó fenekén. Aztán felemelte egyik kezével a tányért, és a leves végét a kanálba öntötte. Bajuszát megtörölte, kenyeret kapott be, s negyven cseppet ivott tisztán az asztali borból. Szemét körüljártatta, mint a birkózó, fogait megnyalogatta, mint a tigris, amíg a pincér andalogva közeledett a sülttel. A pecsenyéstálat vadul maga elé ragadta, mintha az ellenkeznék vele. A villával és késsel gyorsan egyforma darabokra szeldeste a húst, miközben láthatólag megbocsátott. Aztán jobb kezével a villát fogta, húst és kenyeret mártogatott a zsírba, a burgonyát vagy egyéb főzeléket is ügyesen felvette a hatalmas villára, majd egészséges, lapátszerű fogai mögé dobta a zsákmányt. Az állcsontok hatalmasan dolgoztak, mozogni kezdett a fül, majd a fejbőr, kipirult az orr, könnybe lábadt a szem, elfulladt a lélegzet... míg a bal kéz ezalatt egyhangú serény munkával kavargatta a fejessalátát, amelyet néha-néha ecettel, mustárral, franciával és angollal, majd olajjal ellátott, nem kímélvén a sót, paprikát, borsot sem, hisz a vendéglői asztali edényeknek kis fegyvertára volt előtte; a legutolsó asztalon észrevett egy magános barna üveget, amilyenben a Maggi nevű gyomorbolondító folyadék szokott helyet foglalni: gyorsan magához parancsolta, és a salátára öntötte. - Mintha a sült csupán alárendelt szolgája lett volna a salátának, akit előre küldtek kvártélycsinálás végett. A fejessaláta (burgonya és uborka hasonló megtiszteltetésben részesült) ünnepélyesen fogyasztatott el emberünk által, miközben, hogy az egyik kéz dologtalanul ne maradjon, villára szúrt kenyérdarabkával a pecsenyéstálat tisztára törölgette.

Miért mondjam el a túróscsusza történetét? Emberünk vadsága csupán az utolsó túrómorzsaléknál látszott csillapodni, amelyet ujjával vett ki a tálból.

Megtöltötte a vizespoharat félig borral, félig savanyúvízzel, egy hajtásra leöblítette. Keményfából készült fogvájót döfött fogai közé, és öklelő tekintettel végignézett az ebédlőn.

Bizonyosan undorodott az evők mohó étvágyától.

(1917)


A BÉCSI KALAP

Az emlékezet.

Éjszaka jött, mikor úgy csörög a szél, mint a lószerszám másvilági paripákon; a fatáblák mögött haldokolva távolodik a hold a felhők köpönyegei mögé; orgyilkosok, kormosképű rablók, kést szorongató vándorlegények óvakodó lépésétől reccsen meg a grádics, hogy a tolvaj óvakodva megáll; a gyertya fekete kanócában ifjúkori szemeket látni, amelyeknek tulajdonosait egykor megaláztuk, megbántottuk; a görcsös kezek alig tudják távoltartani a nyakra kívánkozó hurkot... Ő ott áll az ágy lábánál, és fekete köpönyegében mozdulatlanul néz ránk, mint egy Dante-fő. Közönségesen: álmatlanságnak hívják.


Álmatlan éjszakákon utazom.

Valamelyik éjszakán Bécsbe mentem, mint régi atyámfia, aki követ volt és Felső-Magyarországról a diétára utazott, Pozsonyba, egy kőhajításnyira Bécstől. Ha az öreg élne, most tán delegátus lenne, újra utazhatna a kocsiján a szakácsával, a pincemesterével, a kenőasszonyával, a muzsikusával. És gúnyosan bólongatna a töltésen vágtató vonatnak, ahol éhes, fáradt emberek egymás fején ülnek. Milyen jó lett volna fogadalmat tenni, hogy életünkben sohasem ülünk vonatra, mint a régi emberek! Manapság arra szokás megesküdni, hogy a repülőgépre nem szállunk fel.

Ez a fentebb említett rokonom két dologról volt nevezetes. Meghallotta bármily messziről is a kincsásók munkáját. Megmondta az ágyában fekve, hol ásnak a határban rejtett kincs után az unatkozó parasztok. Ugyanezért egy télen kiásták a saját kamaráját. Másik nevezetessége volt: az utazás. (Végül is holtan hozták haza a lovai a gyékényes kocsin; a hold világított, és hazáig egyenesen, holtan ült.) Ismert minden csárdát és korcsmárosnét a bécsi úton. Tisztában volt vele, hol kapni a legjobb pörköltet, hányas termés fekszik a pincében, kinek a leánya a korcsmárosné, mi a háziszolga neve. Még Bécsben is kiösmerte magát. Tudta, mikor csapolnak a kulmbachi serházban, a Burg tövében, amely csapolásból a császárnak is visznek egy korsóval, mellé einspennert. Eligazodott a Rothenthurmgasse körüli borpincékben. Lakáscímek voltak a fejében, ahol barátságos nők fogadták az idegent. A főhercegnőknek köszönt az utcán, azok visszabólintottak. A bécsi magyar iparosok dalárdájában a basszust fújta, ha éppen dalestély volt. Olcsó kesztyűket hozott ajándékba. Kezet fogott az udvari múzeum portásával. Egy öreginas egyszer szemet hunyt, mialatt egy öreges ember próbaképpen behemperedett Mária Terézia hatalmas ágyába Schönbrunnban. Ha pénze elfogyott, volt akitől kölcsönkérjen. Keresztapja volt egy meidlingi kertészné gyermekének. A korcsmáiban esztendős távollét után is helyén találta a pipáját. Egyszer aztán a császárhoz is meghívták.

Vasárnap volt, és udvari kurír ment érte a Fehér Farkasba, a vámhoz. Rokonom frakkot húzott, kölcsönkalapot tett a fejére, és elindult a futárral. Útjuk a csatornán vezetett át. Azon a régi hídon, amelynek közepén egy nagy Mária-szobor őrködik, éjjel-nappal mécsekkel megvilágítva. A hídon hirtelen nagy szél kerekedett, amely leragadta rokonom cilinderét. Repült a köcsögkalap, egyenesen a csatornába. A fekete víz csendesen meghintázta a kalapot, aztán vinni kezdte.

Rokonom a csatorna partján a kalapja után futott, és kiáltozással hívta fel az emberek figyelmét szerencsétlenségére. Amíg egy őgyelgő hajós nagynehezen megértette, hogy rokonomat a császár várja, amíg csónakot oldott, amíg evezni kezdett, a cilinderkalap elmerült a csatornában.

Még ha nem lett volna vasárnap, és a boltok nyitva lettek volna, rokonom akkor se vehetett volna nyomban új kalapot. Olyan nagy feje volt, hogy csináltatni kellett külön a kalapját! Így nem tehetett egyebet, mint nyakába vette a várost, és hajadonfejjel futott egyik ismerősétől a másikhoz kölcsönkalapért. A verejték patakzott a homlokán. Elképzelte a császárt, amint türelmetlenül kinyitja az előszoba ajtaját.

- Ejnye, hol késik az a magyar?

Az ismerősöknek mind kisebb fejük volt, mint rokonomnak. Próbálgatta, rángatta a kalapokat. Némelyik csak a fejebúbját fedte, a másik úgy állt a fején, mint a cirkuszban a dummer Augusztén. A delet is szaladgálással töltötte, pedig jó ebéd várta a Piros Almánál. A korcsmárosnénak megígérte, hoz valami emléket neki a császártól. Már csaknem összeroskadt a fáradtságtól, amikor benyomult Riedlerhez, a mostani nagyapjához, aki szintén kávéfőző volt, Riedlernek akkora feje volt, mint rokonomnak, s mint tisztes bécsi polgárhoz illik, kéznél volt a köcsögkalap. Délután négyet vert az óra Szent István tornyában. A császár már elhagyta a Burgot. Vadászni ment. Sohase jutott többé eszébe hívatni a kalap nélküli magyart. Némelyek szerint meg is haragudott, ugyanezért rokonom elveszítette népszerűségét Bécsben, ahol tengett-lengett, reménykedett. A korcsmárosnék kiadták az útját, a kesztyűsök elhúzódtak az asztala mellől, végül a policáj is érdeklődni kezdett. Rokonom testben-lélekben megtörve utazott haza, ahol azt mondták:

- Úgy kell a kutyának. El akarta adni a hazát.


Most megint Bécsbe készülődnek a magyar követek. Delegációs ebédet ad Szemere, a külügyminiszter, a Magyar Ház gazdája: ámde mégse jut minden napra nagykanál; hol esznek akkor a követeink? A bécsi korcsmáknak mostanában rossz hírük van. A bécsiek Budapestre járnak jóllakni. A híres konyhákat hiába keresné rokonom, ha feltámadna. Még a sör is elfogyott, pedig az öreg Dreher él.

Tervezték, hogy pesti vendéglőst visznek magukkal, aki majd főz, mialatt a követek tanácskoznak. Lehet, hogy így is jó lesz. De mégis csak leghelyesebb visszatérni az öregek, a régi utazók példájához, akik kényelmesen, tengelyen tették meg az utat, senki se ült az ölükben a vonaton Pesttől Pozsonyig, legfeljebb szépleány. Az élelmiszert nem egyszer eleven állapotban vitték magukkal. A disznót kocsin, az ökröket hajtották hozzáértő emberek. A városvégi fogadóban a magukkal hozott szakácsné állott a tűzhelyhez. A saját borukat itták, az otthoni lisztből dagasztottak, a maguk tányérján ettek. Az ejtőzés közben fogpiszkáló mellől nézegették a sok plundrás osztrákot, aki a városban szaladgál.

Az igaz, hogy mostanában országos veszedelmet jelentene az éhes osztrákok amúgy is alig fékezhető irigysége, még keményebben összeszorítanák öklüket a zsebükben, de a követeink legalább nem koplalnának idegenben, midőn hazánk ügyeiben tanácskoznak. Csak hadd füstöljön az a magyar kémény Bécsben, ropogjon a láng a hízó alatt, elég gazdag még ez az ország, hogy a delegátusait ellássa élelemmel a hideg osztrák földön.

Ámbátor szép álom, illetőleg álomtalan éjszaka fátyolképe mindez. Abból a huszonegy korona napidíjból, amelytől a delegátus szeme kopog, nem lehet valami nagyon nyújtózkodni. Száz év előtt önkéntes honleányok, buzgó nagyasszonyok siettek volna a magyar követek segítségére; akkor még primitív volt az érzés, mondják korunk gyermekei. Most megnyugszunk, hogy már többet is szenvedett a magyar ezer esztendő alatt, mint a követek éhségét.

Aztán ha a szél elfújná valamelyiknek a kalapját, az is csak úgy járna, mint régi rokonom - pedig mondom: ő volt az egyetlen magyar, aki jól kiismerte magát Bécsben.

(1917)


PESTI HAJÓFŰTŐK

...Sohasem látni őket, csupán a hangjukat hallani, amely néha olyan kedves, mint a felejthetetlen hang, amelyet mindenki hallott már valahol, s amely vissza-visszatér, alakot ölt, mint az őszi füstből való ideál... Hová, merre lett a hang igazi tulajdonosa? Álmunkban hallottuk idegen szoba bolthajtásai alatt, ahol először töltöttük az éjszakát, tehát különöset álmodtunk? Vagy valóban szólt egyszer hozzánk az elmúlhatlan hang, bölcsődalt dúdolt, vagy messzi éneket az erdőn, amerre együtt bolyong a holddal? Én egy mély, komoly, kicsit bánatos, kicsit tréfálkozó, megnyugtató és szinte egyedül andalgó hangot kerestem évekig, amely hang bizonyosan akkor lett setét hátterű, mikor a szerelmi csalódás elkövetkezett. Mennyi sokat gondoltam erre a hangra, mint egy amulettre, amelyet elveszítettem, vagy egy rókatorkos bundájú városkára, ahol boldogan töltöttem a telet; mint egy szép regényre, amelyet andalogva olvastam, mint Turgenyev ifjú regényeire... Éjjeli újságírók, virrasztó vasutasok, rendőrök, kis állomások portásai és álmatlan betegek valamikor divat szerint elbeszélgettek az inspekciós telefonos kisasszonnyal. A megcsontosodott agglegény, a kiégett lámpású éjjeli szerkesztő nemegyszer beleszeretett egy kellemes, csillapító leányhangba, amelynek környezetében szívesen töltötte volna hátralevő életét. Behízelgő, nyugodt hangú postáskisasszonyok a határszéli hideg hegyek között egy kis postaházban. Edison drótján át kötnek holtig tartó ismeretséget a szomszéd állomás tisztjével. Sőt vannak legendák a drótostetőjű női kaszárnyák környékén, midőn egy megbízható, komolykodó és szolid női hang öreg kegyelmes urakat, mesebeli grófokat hódított meg, akik cilinderben és zsakettben jöttek el a hivatalba, hogy a hang tulajdonosnőjét feleségül kérjék. - Hiszen ezek a nők, szegények, valóban a hangjukkal keresik a kenyerüket; bármily csinosak, tiszták, meglepők a külsejükben, a falakon kívül a nagyvilág csak a hangjukat hallja. A terhes szolgálat, a nyúlfarknyi vakáció, a testi kimerültség mellett nemigen érnek rá, hogy társaságba járjanak, ahol az élet hercegei, a nagyjövőjű, férjnek való fiatalemberek és egyéb daliás férfiak megfordulnak, akiknek sorsához repkény módjára simul a nő sorsa - amint a házasságot nevezni szokták. A telefonista kisasszony szabad idejében mos, vasal, varrogat, sebtiben olvas füzetes regényt, a szegény lányok szomorkás romantikáját ápolja szívében, mint a cserepes virágot, és valóban a torkában ver a szíve, ha randevúra megy az utcai óraházhoz vagy Az Est kiadóhivatala elé, mert ahhoz már nincsen ideje, hogy Budára járjon cukrászdába vagy Rudolf trónörökös szobrához a Stefánia útra.


A telefonon át igéző, mint a varázsfuvola, a legtöbb női hang, kivéve a pesti telefonista kisasszonyé, aki kétségbeejtően siet munkájában. Az ő szegény hangja úgy hallatszik, mint egy rabszolgáé a bányából. "Halló." "Központ." Még egy-két hivatalos szó - aztán nem találkozunk többé.

Pedig bizonyosan értik ők is a módját, hogyan kell telefonon át kalandozni, hódítani, férfiakat bolondítani. Milyen fanyar kedvvel hallgathatják - ha ugyan ráérnek - az elegáns, unatkozó barátnők fecsegését, akik a pesti pletykákat expresszgyorsasággal közlik egymással. Mily szomorúan bólintanak a démoni hangoknak, amelyek körülölelgetnek, megcirógatnak, megtorkolásznak hiszékeny férfiakat! Némelyik nő úgy tud bánni a hangjával a telefon kagylóján át, mint egy hastáncosnő a derekával. Vajon micsoda figurát mutathat az arcuk, midőn szerelemről beszélnek és megvakaróznak? Volt egy rajzoló, talán éppen Dürernek hívták, aki az emberi szenvedélyeket úgy belerajzolta az arcokba, hogy minden hazugság lehullott az álarcról, csak az igazság vonalai maradtak ott. De ő még nem rajzolt telefonozó nőket, akik a dróton át férfiszívekkel és komoly érzésekkel labdáznak. Hogy muzsikálnak, hogy szenvelegnek, halkulnak, sóhajtoznak, színészkednek - vagy igazat is mondanak! Csupán az vigasztaló, hogy a férfiak is visszahazudnak, mint a Paprika Jancsik. Vajon milyenek lehetnek azok az arcok, amelyek messzire egymástól, két gépecske mellett boldogságról vagy boldogtalanságról beszélnek egymáshoz? A nők hangja, mint az aranyhal, a férfiak sokat ígérő basszusa búg, mint a szarvasgím. Titkok, koporsóig bezárt szenvedélyek, drámákban sem hallott hangok, elképzelhetetlen keservek, az emberi élet hanggal, szóval kifejezhető érzései jönnek-mennek a drótokon. Mintha a város házai felett a tetőkön túl, ahol a telefondaruk állnak a szélben, egy másik élet folyna, távol az utcáktól, a házak belsejétől. A levegőben sokezer hang hallatszik egyszerre, mintha nagy madárcsapatok repülnének ide s tova a város felett, összeütköznek, kitérnek, ölelkeznek, perlekednek, megöregednek s meghalnak. A halottak már nem telefonoznak a temetőből.

Ebben a szélvészben a hangokból való felhőkben nyugodtan és szegényesen áll a telefonos kisasszony, kapcsol és bont az amerikai zseni szerkezetén, ismeretlenül, láthatatlanul dolgozik, mint a hajófűtő az óceánjáró mélyében. Ő sem látja a tavaszfehér szigeteket, amerre az élet hajója elhalad, sem a tengeren ringó lótuszvirágokat, sem a ködfejű, szörnyű jéghegyeket, tarka kikötőket és szenvedélyes sirályokat. Az ezernyi drótokon közömbösen dörög és andalog el mellette az élet, kalitkájából ő nem nyújthatja ki kezét egyetlen tovaszálló hang után sem. Rohanó folyóban ömlik tova a sok fövény a hangáradatban. Kavics, por és arany surran el. Máskor vércseppek hullanak a szenvedők hangjából, mintha egy madár megsértette volna lábát a telefondarun, és a vércsepp a vetélytársnő habfehér kalapjára hull a magosból. Aztán a város pora, amelyet alant az utcákon majd összesepergetnek, és kétkerekű kocsin a Dunába hordanak: a divat, a pletyka, a rágalom, az unalom, az üzlet, a mindennap pora lehull a telefondrótok hangjaiból. Riadalmak, tűzvészek, halálok, öngyilkosságok mennek át a rendőrség fekete huzalain, és a kémények füstjével száll el a legnagyobb kétségbeesés. Az örömök tán piros drótokon vágtatnak tova, farsangi mezben a tréfa, legyűrt karimájú kalapban a bosszú, kandúrnyávogásként az öreg vágy, széttaposott cipőjű gallopén alakjában az üzlet... A rabszolga, bár a természettől érző és gyenge nőnek jelöltetett, e bolondházbeli idegességben, életre-halálra való türelmetlenségben, rombolásban és üvöltésben nyugodtan áll a helyén, és szerényen kapcsol messzi szíveket, érdekeket és életeket... amíg ő maga csaknem meghal a nyomorúságtól.


Minden érdeklődést megérdemelnek a szegény telefonosnők, midőn kenyérre valót kérnek maguknak és gyermekeiknek. Velük van a szívem - bár néha ököllel megyek az ártatlan telefonszekrénynek, mint a legtöbb abonnens a városban.

(1917)


IRODALMI KALENDÁRIUM

Hatvany Lajos legújabb vállalkozása, az Esztendő, gyűjteménye azoknak a cikkeknek és elbeszéléseknek, amelyek a megkisebbedett Pesti Naplóban el nem férnek. Modern, lelkes és jóhiszemű. Különösebb lendület érzik a tisztán nyomtatott sorokból. Újat és jót akart a szerkesztő. Közöl régi memoárt (báró Fiáthtól) és új elbeszélést Barta Lajostól; verset írt Babits Mihály, a következő oldalon az öreg Vargha Gyula. Újszerű, a szokottnál kissé közvetlenebb hang, amelyet a színész pátoszából tanulnak modern íróink, hangzik fel a kötetből. Majd régebbi íróink ártatlanul titkolózó maszkarádja. Általában hídnak látszik az új vállalkozás, amelyen az olvasó átballaghat régi ligeteiből az új manézsba, a boldog ízlésű, enyhet adó irodalomból a következő nyugtalanságokhoz. Nem bizonyos, hogy minden sora megfelel az immár elmúlt irodalmi ízlés követelményeinek, ámde tagadhatatlanul érdekes folyóirat, amelyről még sokat beszélnek. Hatvany úr talán túlbecsüli Magyarország lassan emelkedő irodalmi horizontját, itt még szeretik a klasszikus magyar irodalmat és a vének által megalapozott irodalmi stílust. De vállalata nem unalmas. S ezért köszönetet érdemel.


A könyvkereskedők panaszkodnak. Rossz vásárt csináltak karácsonykor. A publikum ellenben javult. Rájött, hogy nemcsak karácsonykor illik könyvet venni.


Bródy Sándor dolgozik a Rudasban. A szobájában költi el az ebédet. Nagy árkusokra ír. Lefekszik. Újra ír. Este lesz, mire a városba jön. Ha mindig így élt volna, mint a szentek éltek: vajon boldogabb lett volna?


Szép Ernő válogatott verseiből, az Emlék című könyvből felolvasott nekem egy hosszú verset egy irodalmi intézet vezérigazgatója. Fél hét óra volt este; írók, üzletesek, kliensek vártak az előszobában; a titkárkisasszony benézett, kezében az aláírandó postával, s e sorok írója is aggódott, hogy nem találja már helyén a főpénztárt, amely látogatásának célja volt. A vezérigazgató pedig fáradhatatlanul, hangosan olvasta a hosszú verset. "De kár a szőke szűzekért..." Mint egy diák: hangsúlyozott. Mint egy ifjú: elborongott. Remegett a hangja, mint egy szerelmesé. Ránéztem. Talán hatvan felé ballag. Sok ezer magyar könyvet adott ki. És most az Emlék-et itt hangosan olvasta látogatójának, amely könyv nem is az ő kiadása.


Francia könyv az Henri Barbusse-é, magyar címe A tűz, és egy tehetséges könyvkiadó vállalat első kiadványa. Francia bakák a regény hősei. Csodálatos. Ritka. Szívzsibbasztó. Hazájában a Goncourt-díjat nyerte. Budapesten két könyvkiadó cég fordíttatta le és nyomtatta ki egyszerre. Tízezret nyomtatott Rózsavölgyi, ugyanannyit a Kultúra: amikor megtudták, hogy egy fába vágták a fejszét. Erre összetették a példányaikat, s a Kultúra kifizette Rózsavölgyi példányait, mint egy vidéki vevő. Kezet fogtak. Csak a szegény francia író fizette meg az üzletet. Ő most nem lát húszezer könyve után egy fillért sem. Háború van. Olcsó a könyv. Ez különösen olcsó, mert a legszebb.


Az Athenaeum új elnöke az első igazgatósági gyűlésen nagyon megharagudott, amikor a tisztviselők fizetéséről referáltak neki.

- Hallatlan! - kiáltotta. - Ez volt eddig az Athenaeum?

Nyomban elrendelte, hogy száz percenttel emeljék a tisztviselők fizetését. Emeljék az írók honoráriumát.

- Legfeljebb nem szaporítjuk a tartaléktőkét ebben az évben. Van időnk!

Érdekes, hogy ez valóban megtörtént Magyarországon. Vajon mi hasznunk lesz még az orosz forradalomból?


Schöpflin Aladár, az írónők pátrónusa objektív, ritka szép tanulmányt írt néhány új magyar regényről. Csak azt csodálom, hogy azokat a könyveket, amelyeket felsorol, végig tudta olvasni. Az elmúlt esztendő leggyöngébb termékeit válogatta ki. Mintha csak azt akarná bizonyítani, miért olvasnak Magyarországon még mindig annyi Croker-regényt. Mert a Croker jobb ezeknél a honi regényeknél.


Bánffy Miklós új darabját, Az erősebb-et játsszák legközelebb a Nemzeti Színház művészei. Tagadhatatlanul érdekes színházi esztendőt vezet Ambrus igazgató. Molnár, Bródy, Herczeg után megszólaltatja a főigazgatót is a színpadon, és ez az újdonság tulajdonképpen, mert hisz a program többi számát bármely újságkiadó hivatal feltalálja az előfizetési felhívás számára. Az ismeretlen, hó alól felbukkanó magyar drámaíró tehetség helyett tehát jön Bánffy Miklós, akit még mindig nem ismer a céhbelieken kívül eléggé a nagyközönség. Az elbeszéléskönyveit írók és színészek és grófnők vették meg, hogy a nagyközönségnek alig jutott a könyvekből az idő tájt, midőn egy-kétezer példányban nyomtatták a könyveket. A színházi poloskák már kinyomoztak egyet-mást Az erősebb című dráma szereplőiről, mire e sorok megjelennek, tán többet is tudunk. Egyet azonban már most megírhatunk, hogy Kisbán magyar darabot írt. Ez a nem mindennapi erdélyi mágnás kivételes helyzeténél fogva ismerősebb a nagyvilággal, mint szokványos íróink. Jószemű, ábrándozás és önbolondítás nélkül figyeli meg a dolgokat. Hóbort és különcködés hiányzik ez őserejű tehetségből, amely olyan pozitív írásokkal jelentkezett eddig, mint a Szilfa a hegytetőn. Bohém és slendriánságot nem ismer; oly komolyan veszi a dolgát, mint a fegyverkovács. Aki egy kicsit belelát az írói mesterség titkaiba, észlelheti, hogy ez a Kisbán nem futamodó pongyolasággal, kézlegyintő nemtörődömséggel és magaunt mesélgető kedvvel vezeti a tollat, midőn kezébe veszi. Ez egy alapos író, aki úgy esztergályozza a munkáit, mint valamelyik őse, aki egy magános erdélyi kastélyban forgatta az esztergát; úgy vág a meséhez, mint a favágó lord, és fáradhatatlan, bátor, elszánt, kitartó, mint egy bölényvadász. Az ő múzsája egy komoly, ledérség nélkül való fejedelmi dáma, aki előtt megtisztálkodva, felajazott lélekkel lehet megjelenni. Az elbeszélő-művei egy tudós és egy költő alkotásai. Világos nappal írta őket. Jó mélyen bemártotta a tollat. S bizonyosan sokat gondolkozott előbb, mielőtt az első betűt leírta volna. Így dolgoznak azok, akik nem a következő óra mohó sikerének írnak. A könyvtárban hosszas megfontolás után szemelik ki maguknak a helyet. S az olvasóról legalábbis annyi figyelmet feltételeznek, amely a kölcsönös megbeszélésen alapszik. Szeretem az irodalomban a komoly embereket, akik arra gondolnak, hogy holnap is van a világon, amikor új olvasók jönnek, új szemek nyílnak, és a kritika nem mindennapi borotválkozás, hanem kardsújtás. Ezt pedig nem a főigazgatóról, színpadi szerzők, színészek és színésznők mézeskalács huszárjáról írtuk, hanem Kisbán Miklós íróról.


Az Otthon-körbe írók is járnak, mióta a tizenegy órás záróra némi engedménnyel és korláttal felfüggesztést, engedélyt kapott az éjjel dolgozó hírlapírók kedvéért. Gyakran látni ott Ambrust, Herczeget és másokat, akik évekig elvonulva éltek a társaságos élettől. Idegenszerűek, álarcosak, ismeretlenek az ismeretlenek között. Komolyak, ünnepélyesek, szokatlanok. Mintha nagyon messziről jöttek volna e vasúti váróterembe. Az írói dicsőségből, a Helikonból. Mindig csodálkozom, hogy nem totyog be a Gizella térről éjféltájban Vörösmarty Mihály, aki pedig nem volt megvetője a cimboraságnak.


Jób Dániel frakkban. Vértelen arca a szokottnál sápadtabb. Lengő kedve letompult. A belső izgalmat szótlansággal és körültekintő figyelemmel leplezi. Nagy tétje áll, az őszi vihar. A kritika, amely nem mindig megbízható, áprilisi kedvű volt az újságokban a tehetséges fiúhoz. Most majd jön a közönség, amely nem tintával, hanem tantiémmel és lelkesedéssel fizet. Érdekes élmény a színházi premier. Mint egy követválasztás. Ugyanezért nem mindig az érdemes, értékes elem győzedelmeskedik. Gyakrabban a közönségesség.


Heltai Jenő regényét, amely csupa bűbáj és drága költészet, ismét kiadná a Franklin Társulat, miután az Olcsó Regény százezer példányt adott el Az utolsó bohém-ból. A véka alatt rejtegetett, nagyszerű magyar író mesterművét annak idején szinte titokban adta ki a bátortalan Franklin. Nem mert zajt ütni, nem merte a könyvet eladni. Féltek Heltaitól, mert újat, szépet, gyönyörködtetőt írt. Az öreg Társulat suttyomban adta el a regény két-háromezer példányát. Bezzeg, most kedvük kerekedett a regény új kiadásához, miután az százezer példányban elfogyott, s a közönség még mindig keresi. Méltó elégtétel ez a hiábavaló szándék sok magyar írónak, akit a tudatlan kiadó félvállról kezel az első kereskedelmi siker jöttéig. Vajon honnan tudnák a könyvkiadók, hogy ki az igazán értékes magyar író? Kormány, tanintézet, akadémia, gyanús összeköttetés érvényesítette itt az írókat az elmúlt században. A könyvkiadó szajkó volt. Talán közeleg az idő, amidőn a kritikának és a közönségnek is lesz némi köze az irodalomhoz.


A kis könyvkereskedők addig szédelegtek a kiadványaik harmadik meg negyedik kiadásával, amíg végre eljött az idő, hogy annyi könyvet adnak el, hogy nem kell többé mesterségesen izgatni a vevőket az ál-újkiadásokkal. Van egy regényvállalatunk, amely százezer példányt szokott eladni huszonnégy óra alatt. Most talán megengedhetnék maguknak azt a becsületességet a könyvkiadók, hogy ne tekintenék többé üzleti titoknak a kinyomtatott példányok őszinte számát. A statisztika kedvéért is jó volna tudni a közönség ízlését és vevő kedvét.


A Pósa-asztalnál szerepeltek utoljára a magyar írók a nemzeti népszerűség felpántlikázott boroshordói mellett. Lajos napján - Kossuth és Pósa névnapján - vidéki küldöttségek érkeztek az Orientbe, akik szalonkabátban várták a történelmi vacsora kezdetét. Másnap az újságok hasábokon számoltak be Sipulusz élceiről, Kovács Dénes pohárköszöntőiről, az arad-ménesi és a szegedi deputáció kalandjairól. A Pasa-asztal kispörköltös, túróscsuszás hangulatán át boldognak látszott a magyar író élete. A költőnek nincs egyéb tennivalója, mint versét elzengeni a hazáról és a nőről; többi idejét az Orientben töltheti.

Pósa Lajos időközben megnősült. Mind kevesebb időt szentelhetett az aszaltársasági kötelességeknek. Később betegsége akadályozta a gyakori megjelenésben. Oly bánatosan szopogatta kevéske borát, mint az elborult Vörösmarty a Csigában hajdanában. A Lajos-napok alig vonzottak már lelkes irodalmi szállítókat, senki se nyomtatta a névjegyére, hogy a Pósa-asztal tagja. Dankó Pista elment, miután aranyórát szerzett dalaival. Pósa ágynak dőlt. Kettecskén, hármacskán búslakodtunk a régi röppentyűsök, túláradó kedvű, harsogó hangú asztaltársasági tagok maradékai, már a hűséges Lányi, a népszínházi cimbalmos is vidékre költözött.

Végül csak egyetlen ember látogatta a Pósa-asztalt, amely ünnepélyesen terpeszkedett az Orient sarkában, nemzeti színű szalagok, koszorúk, üdvözletek, tréfás díszpolgári oklevelek alatt. Egyetlen tag jelent meg esténkint, akit áhítatos szemmel nézhetett a bevetődő vidéki, aki a Pósa-asztal nagyságát és múltját képviselte, mint egykor Helfy Ignác Kossuthét. - Egy pesti tűzoltótiszt volt az utolsó Pósa-asztal látogató, akit egyszer vendégként idevezettek. Esténkint komolyan és ünnepélyesen szívta virzsíniáját. Házőrző kuvasz morgásával űzte el az asztaltól a gyanútlan vidékit, aki egyéb hely hiányában az asztalhoz akart telepedni. Várta vissza Pósát és táborát. Számon tartotta az emlékeket, az asztaltársasági szokásokat; a borbüntetéseket önmagára kirótta, és megitta. Egymagában megtartotta a különböző névnapokat. Dupla porciót evett és ivott, ha valamely jeles régi asztaltársasági tag nevéhez érkezett a kalendáriomban. Elborongott a szépasszonyokon, népszínházi Blahánén, akik egykor a Pósa-asztal vendégei voltak, akiket versben ünnepeltek, akikbe mindnyájan szerelmesek voltak. Vigyázott az írók asztalára.

Míg egy este híre jött, hogy Pósa Lajos meghalt. A lelkes tűzoltó e naptól fogva nem lépett be az Orientbe, hogy vigyázzon a szent asztalra. Új asztaltársaság után nézett. - Azóta nincs asztaluk az íróknak.


Bródy Sándor könyvei alig kaphatók a könyvesboltokban. Ha egy szép nőnek eszébe jutna megismerkedni Bródy Sándorral a regényíróval, kénytelen volna az írót felkérni, hogy élőszóval adja elő változatos, sokféle regényeit. Az egykori Fehér Könyv nemes formáját legalább viszontláthatjuk egy új folyóiratunk nyomdai kiállításában, de a Hófehérke, Kétlelkű asszony, Fauszt doktor és a többi regények, amelyek Bródy írói karrierjét jelzik, végképpen eltűntek a könyvárusi forgalomból. - A regényírót már régen nem érdekli más, mint a színpad. De a közönség még szeretne olvasni, a maga szemével látni, s nem mindig valószínűtlen primadonnáik vaksi elképzelésén át bevenni a Bródy-figurákat.


Nemsokára csak füzetekben jelenik meg az irodalom. A füzet olcsó, könnyen olvasható, népszerű és százezer példányban is el lehet adni, ha ügyes rajzoló is segít az írónak. Demokrata világ következik. Mindenkinek hozzáférhetővé kell tenni az eddig kényeskedő irodalmat. A füzetes irodalom nagyszerű köszörűkő a közönség ízlésének fejlesztéséhez. Segítő kéz, amely az útját egyengeti a könyveknek, amelyek majd egykor megjelennek. Az angol és francia szépirodalom már csaknem száz esztendeje túlesett az irodalmi demokrácián, még akkor, midőn Dickens regényeiből az új füzetet szombat esténkint nagy embertömeg várta a nyomda előtt ködös Londonban; az öreg Dumas csodálatos története, áhítatos romantikája végigszáguldott Párizson s az egész világon. A negyvenes évekbeli Nagy Ignác, a bakkecskeképű magyar író ugyancsak megpróbálkozott Pesten a füzetekkel. A Magyar titkok-at például saját szakállára füzetekben adta ki. És életrajzában olvasható az a följegyzés, hogy az egyetlen magyar író volt, akinek házánál mindig akadt némi pénzmag. Számtalanszor megvendégelte lyukaszsebű kartársait a Csigánál. Az élelmes Nagy után a rémregények kora következett. Hallatlan bornírtságokat nyomtatott ki egy Székely nevű pesti boltos, és ébresztőórát meg olajnyomatot sózott az olvasókra. Most ismét nemes mederben törtet előre a magyar füzet, hogy mély utat ásson a nyomába következő könyváradatnak. Egyelőre mintha csak a könyvtárosok részére nyomtatnák a könyveket, mert a legfinomabb kezű emberek is olvashatják a csinos, gonddal készült olcsó füzeteket. Ámde bizonyosan közeleg az idő, midőn ismét szükség lesz a terjedelmes, hosszadalmas, sokkötetes regényekre, mert az olvasmánynak oly kiadósnak kell lenni, mint egy jó meleg bundának, amellyel a tél zordsága ellen védekezik az életutazó.


Gárdonyi Gézát, aki az élő magyar irodalomnak talán egyetlen mívelője, akiről bizonyossággal lehet tudni, hogy könyveit azután is olvassák, amikor ő már nem lesz, mint Jókai Móric, megkérdezték jelenlegi munkálkodása s jövendő tervei felől. A költő egri magányából - a Gárdonyi utcából - levélben válaszolt, amelyben többek között ezt írja:

"Míg a háború véget nem ér, csak kisméretű történeteket furulyázok. Ha majd aztán visszatér a jó levegő, csend és rend, megírom talán végre-valahára azt a regényemet, amelyben kipéldázom: hogyan élhetnének az emberek okosabban, mint én éltem!"

Ebben a pár sorban benne van Gárdonyi Géza egész írói egyénisége, bölcs világlátása, az élet nagyszerű megbecsülése és irodalmi programja. A frontokon a halál zeng, mint dühös sírásók ásó-kapa harca, a hinterlandban megőrült muzsikusok módjára szaladgálnak az emberek, az írók szinte kukorékolnak... Egerben, egy hegyoldali utcácskában, egy csöndes, bölcs költő farigcsálja a tollat, amellyel megírja, hogy kellene élni?


Néhány év előtt még sűrűn olvashattunk visszaemlékezéseket, élményeket a Petőfi-korabeli irodalmi életről. A negyvenes évek világa, írói zajgása közel jött hozzánk e memoárokon át. Még Vörösmartyt is ösmerni véltük. Már régen nem olvashatni a múlt századról. A visszaemlékezők elfogytak, mint az utolsó honvédek. Ma már nem él Magyarországon senki, aki a két szemével, elevenen látta volna Petőfi Sándort.


Szomory Dezső a Habsburgok poétája. Ennek a nagykiterjedésű, előkelő famíliának történetét immár harmadik színdarabjában veszi tollára, hogy beárassza azt költészete holdsugarával. Fanatikusan és rajongva nyomul vissza a múltba, az elment császárok és császárnők nyomába. Mária Terézia kényelmes fogatain utaznak hősei. Néha két esztendő is elmúlik, amíg visszaérkezik Szomory különös látományaiban a következő színdarab hőse. Elvonulva és áhítatosan dolgozik Habsburg-színdarabjain, midőn megidézi dolgozószobájába a kapucinusok lakóit. Pedáns, mint egy középkori könyvtáros, aki nem fukarkodik az arannyal és cinóberrel, midőn iniciálékat rajzolgat. Zarándok módjára hisz küldetésében és hivatásában. Felolvad érzéseiben egy régi halott császárnő iránt, akit, míg élt, a magyarok is nagyon szerettek. Mária Terézia e kései testőrzője most a nagy királynő fiáról, II. Józsefről írt színdarabot, amelyet kora tavasszal játszanak a Nemzeti Színházban. Megható és felemelő a költő rajongása az aranyszoknyás múlt időkért. Midőn az utcákon bevert fejjel tántorog elmúlt nyugodt életünk, kitárt ablakok mellett mutogatja fekélyeit a halálfejes jelen, csapóvasba lépett a költészet fehér leánya: Szomory tovább folytatja, szövögeti álmait, mint a legizzóbb író, akinek a szemét sem kell lehunyni, hogy érdeklődés nélkül, sértetlenül, őrangyal által vezetett gyermek módjára menjen át a parázzsal, üszökkel fedett gyalogösvényen.


A Virradat szerkesztője kérdést intézett Krúdy Gyulához új regényéről, a Bukfenc-ről, amely a napokban hagyta el a sajtót.

A Bukfenc finom plakátjai már mindenütt láthatók a városban, és a Kultúra könyvkiadóvállalat közlése szerint szokatlan könyvsiker jelzi a Bukfenc útját. A hintázó ifjú hölgy, aki a legújabb Krúdy-regény címlapját díszíti, olyan vevőket is vonz, akik egyébként nem szoktak könyvet vásárolni.

A Virradat szerkesztőjének Krúdy Gyula a következő levélben válaszolt:


Kedves barátom, Andor,

a Bukfenc nem regény, hanem egy hosszabb elbeszélés, amelyet megírásakor nem szántam könyvnek. A dolgok úgy fordultak, hogy a Bukfenc-ből hamarább lett könyv, mielőtt elhatároztam volna, hogy mi is történjék legvégül az elbeszélés hősnőjével, Gyöngyvirág kisasszonnyal, így aztán Gyöngyvirág további sorsa az olvasó tetszésére van bízva. Én azt hiszem, hogy boldog lett a nemes gyermek.

A Bukfenc témája a háború alatt jutott eszembe, magános, esti sétámon a Nagykörúton, ahol a félhomályban elgondolkozik az ember az itteni régi életen.

Szomorú az este Pesten. Setét az utca, mint abban az időben, mikor Hentzi ágyúkat szegezett a városra Budáról. Hivatalnoklányok, bolti kisasszonyok serege lepi be az aszfaltot. Eddig nem is tudtuk, mennyi a fiatal nő Pesten. Mióta dolgoznak, mióta családfenntartók lettek a leánykák, azóta mindennap látjuk friss, kedves arcukat a pesti utca setétjében tovalibegni. Tempósan lépnek, mint a katonák. Hárman-négyen összefűzik a karjukat. Barátnők, akik egy negyedóráig feltűnnek a Körúton, amely máskor ragyogott lámpásaival, a boltok kínálkoztak, szép élet levegője érzett a sok villamos lámpa alatt... most az elkomorodott házak között az ifjúság önbizalmával ugyan, de mégis csendesebben utaznak tova, hogy eltűnjenek a mellékutcákban, a külvárosokban. Otthon éppen olyan setét van, mint az utcán. S a gond, a baj, a szegénység örökösen berreg, mint egy fáradhatatlan varrógép.

Mit tehetnek a szegény lányok, akiknek nem telik színházra, mozira, kávéházra? Kimossák a fehér blúzukat, harisnyájukat, varrogatják a ruháikat, ápolgatják a cipőjüket és a kezüket... A pesti bérházak sivár estéje nem alkalmas az ábrándozásra. Mindenki nyög a városban, aki már nem fiatal. Nagyot vénültek a csontok, az emberek, a kedélyek négy esztendő alatt... Szerelem sincs úgy, mint azelőtt. Alig látni egy-két nyurga fiút, aki a kapuig kísérné a kisasszonyt. A főhadnagyok ugyan csörtetnek és vállalkoznak manapság is, de a katonaszerelemből már kiábrándultak a kisasszonyok, mióta mindenki főhadnagy lett a városban. A civil ifjúnak volna most nagy becse, akit valamely oknál fogva a helyén hagyott a háború forgószele. De büszkék is ezek a fiúk. Nem állnak szóba akármilyen leánnyal. Az affektáló, elbizakodott, gőgös kisasszony divatját múlta korunkban. Manapság már csak a régi regényekben lehet olvasni azokról a démoni női teremtésekről, akik halálra kínozták a férfiakat, nem hallgatták meg az esdeklő szavakat, a fenszterpromenádot megkövetelték, kengyelfutó módjára hajszolták szerelmesüket, s igen természetes dolognak tartották, ha a férfiak meghaltak értük, mint a Napraforduló című regényben is olvasható. A démonikusok, az elkényeztetettek, a gyötrők, a kegyetlenek, a kis csirkeagyvelejűek, az álszerelmesek hovatovább mind ritkábban találtak férfimédiumot, aki leugorjon értük az emeletről. A férfiaknak és a fiúknak most egyéb dolguk van, mint nők miatt megbolondulni. Egyformán nehéz a polgári és katonai élet. A Halászbástyán senki sem szaval hóbortos dolgokat a holdvilágba; végrendeletet sem készít szerelmi felhevülésében a mai férfi. A kikosarazott kérők nem veszik útjukat idegen országoknak. A reménytelen szerelmesek könnyen vigasztalhatják magukat.

Elnézegettem a tavaszodó estén az utcákon áramló leánysereget. Mennyi szunnyadó bestiaság, apró gonoszkodás és fellengős regényesség marad kifejletlenül e lányokban, mert egy boldogtalan korba születtek bele! Hány férfit tudtak volna a Dunának űzni e ragyogó pesti szépségek, hány gyengédlelkű ifjút tehettek volna örökre boldogtalanná! Kis cipőjük, amely manapság is formásán kopog az aszfalton, fodros szoknyájuk, kíváncsi szemük és szomjas szájuk egy más korszakban: férfiélet ragyogó céljai lehettek volna. Tavaszmosolyuk, csikókedvük, gyújtogató szemük egy nyugtalanító, küzdelmes és álomtalan márciust ígért volna a férfiaknak. Deli ifjak és vállas férfiak nyöghettek volna bele, hogy estefelé kimerészkedtek az utcára - tegnap. A szívtelen bokák ugrándozhattak volna, mint a tudatlan gazelláé. A copfról és a pihés nyakszirtről szívesen elhittük volna, hogy egyetlen és páratlan a városban. Bőgni lehetett volna a mázsányi boldogtalanságtól, amit ezek a lányok okozhattak volna. Míg jött az istenverte háború, és üres kapszlik lettek a dinamitbombáikból. A férfiaknak másfelé fordult az életük, mint a fiatal fáé, amelyet görbére nevel a kertész.

Ezekről és ezeknek a lányoknak írtam én a Bukfenc című regényemben.

Krúdy Gyula


Ferenczi József Nyíregyházáról közli velünk, hogy Petőfinek igenis még él egy barátja Miskolcon, az ősz Lévay József, a költő. Anélkül hogy a nagyérdemű poétát megbántani akarnánk, megjegyezzük, hogy Petőfi Sándornak talán egy barátja sem volt életében. Petőfi robbanó temperamentuma, féktelen hiúsága és megalkuvás nélküli szilajsága nem volt alkalmas a csöndes medrű, apró figyelmességekhez kötött és jól átgondolt barátságok létesítésére. Bizonyosan lett volna egy barátja a költőnek, ha ő is így akarja. De ez a forradalmár gőgös volt, mint egy félisten. Csak egész ember barátságának tudott volna behódolni. Ismerte az embereket, s nem szerette őket. Vajon az öreg Lévayval kivételt tett volna? Erről nincs tudomásunk. Ellenben azt pontosan följegyezték Petőfiről, hogy a Jókai-féle barátságot úgy felrúgta, hogy azt többé nem lehetett talpra állítani.


Fényes László, a nyíregyházi követ nem tartozik ugyan szorosan ebbe a berekbe, ahol a költők és írók tanyáznak, ámde nem hagyhatjuk felemlítés nélkül, hogy Fényest minden alkalommal ismét félreismerik, mint egy középkori vallásalapítót. Ő húsból-vérből, epéből és sajgó szívből összerótt ember, aki a legtöbbet szenved ebben az országban. Egy érzékeny ingát hord a mellénye alatt, amely nyomban remegni kezd, amint igazságtalanság történt valahol Magyarországon. Nem szabad elítélni sem a féktelenségét, sem a vakmerőségét. Ha nem volna Fényes László, lámpással keresni kellene egy Fényest. Nem akarja ő felfordítani a világot, mert az nem is erejének való. De szembeszállni a világgal, ahhoz van bátorsága. Háromszáz esztendő előtt meggyújtották volna. De lehet, hogy azután szentté avatnák.


Két orosz regény forog most az olvasók kezén. Az egyik Dosztojevszkij írása, A kicsike, s az Olcsó Regénynek a legutolsó kötete. Mikor olvasni kezdtem - csaknem tizenöt év múltán ismét - a búbánatos zálogos elbeszélését, a nagy író varázsában, az éji olvasmány csendjében: nyomban feltűnt a szokatlan fordítás és nagy irodalmi értéke. Hiába kerestem a fordító nevét a könyvön. Végül megtudtam, hogy egy ismeretlen fordító munkáját Heltai Jenő gyúrta át. - Turgenyev bűbájos Aszja című regénykéje a régen elcsendesült Olcsó Könyvtárnak füzete. Még él az Olcsó Könyvtár? - szóltam magamban. Boldog, könyvszagú ifjúságom hűséges barátai, midőn a megsárgult füzetekből először ismerkedtem a külföldi írók regényeivel. A Gyulai Pál szerkesztésében megjelenő Könyvtár egész generációt nevelt, mívelt és mulattatott. Itt jelentek meg a legjobb oroszok s angolok, spanyol írók és franciák (az utóbbiak közül nem a legjobbak is). Ismét olvasom Turgenyevet, bár nem tudok többé úgy rajongani a muszka tavaszért és az őszi borulatért, amely minden írásából árad. Úgy vélem néha, hogy Turgenyevnek olyan a hangja, mint a Tarantász csengőjéé. De mégis különb, különös, és úgy ringatja a szívet, mint a bóbiskoló dajka a bölcsőt.


Az új magyar írók is megjelenhetnek a könyvesboltokban. Figyelemreméltó az új könyvek között Kassák Lajos regénye, Misilló királysága. A magyar tótország vigasztalan szomorúsága vonul végig kísérteties-hideggel a könyv lapjain. Egy új regény, amelynek írója bizonyára többre hivatott. Most még ifjú és kegyetlen, és nyugodt kézzel nyomja ki a béka belét. Egyetlen sor sincs sehol, amely kedvet adna az élet folytatásához. De író van itt eljövőben, aki még nem szenvedett, hogy megbocsátani s mosolyogni tudjon. - Erdős Renée vallásos költeményét is felvétette a Sibyllák könyvé-be. Félek, hogy az Erdős asszony egyszer érdekes manierja nem leli helyén a maga olvasóközönségét. A fájdalom és a könny oly megszokott lett a földön, hogy egy női lélek vajúdásai nem kelthetnek különösebb figyelmet. Engem többször érdekelt e nőíró sok tanulsága és ügyessége. Sajnos, nehezen tudok hinni a költőknek s költőnőknek.


Lengyel Menyhért Svájcban írta a magyaros színdarabot, Charlotte kisasszony-t, amelyet most a Nemzeti Színházban játszanak. Mondjanak bármit Lengyel ellenségei - ez az író s munkája engem a múlt századbeli svájci emigránsok emésztő honvágyára emlékeztet. A távolból (elmenekülve a háború csavarjaiból) az egyébként nem soviniszta Lengyel jobban megszerette a fuldokló, élethalálharcot vívó nemzetet, mint midőn benne élt. Egy magyar emléket akart állítani élete országútján magyar eredetének, midőn a magyarság az égbe lőtte tűzhányó módjára tüzét és erejét: ezért írta Charlotte kisasszony-t. Lehetséges, hogy többé sohasem jut majd eszébe Magyarország. De most könnyezik elpusztult szülőföldje romjain.


Az Irodalmi Kalendáriom évek múltán böngészgető tudósok naptára lesz, midőn a méhek, a mostani írók elrajzottak. Mily érdekesek lesznek ez adatok ötven esztendő múlva!


Szomory Dezső József császár-jámak kéziratát fotográfiában közölte egy színházi újság. Megkérdeztük az ünnepelt szerzőt, hogy valódi-e a kézirat, amelynek betűi alig olvashatók még nagyítóüvegen is? Szomory bevallotta, hogy valóban ez az első kézirata, a színdarab első oldala, amelyet a József Császár-ból megírt. Ám nem kell azt hinni, hogy a kézirat későbbi oldalai külsőségekben különböznének az első, vajúdó József átkorrigált, átgyúrt, elől-belől kifoltozott, kitörölt, újraírt kéziratától. Szomory megvallotta, hogy a József császár kézirata végig törlés, javítás, újraírás, szenvedés. Sohasem küzdött egyik írásművével sem annyit, mint e színdarabjával. Éjjel-nappal foglalkoztatta a cselekmény. Önalkotta plakátokat szerkesztett, amelyeket szobája különböző részében a falra akasztott. Ágya fölé írta ökölnyi betűkkel a színdarab egyes mondatait, amíg elalszik, amint felébred: darabjával foglalkozzon.

A Szomory első kéziratát sok esztendővel ezelőtt visszaküldte Párizsba Fenyő Sándor, a Magyar Hírlap akkori szerkesztője. "Nem tudom elolvasni!" Ez volt a kéziratra jegyezve. Szomory újra becsomagolta a párizsi levelet, de most már egy nagyítóüveget is mellékelt a kézirathoz. A tréfa használt. Fenyő soha többé nem küldte vissza a Szomory leveleit.

A színdarabok eredeti alakjukban aligha kerülnek ki a szerzők kezéből. Az a két-három használható sor, amely egy oldalnyi kéziratból végül megmarad, alig volna összefogható egy idegen szem előtt. A színdarabok írógépek segélyével jutnak külsejükhöz, amelyben az igazgatóknak bemutatkoznak. A Szomory színdarabja kényes vallási problémákat is bolygat. Ambrus igazgató úr ugyancsak nyitott szemmel olvasta végig II. József császár és a római pápa szócsatáját. A színdarab mai alakjában minden zökkenés nélkül közeleg a siker stációihoz.


Oláh Gábor a Csokonai Vitéz Mihály félbeszakadt életét folytatja a cívisvárosban.

Aminthogy Csokonai sem tudott végleg elszakadni a nagy kollégium környékétől (bár az gorombán elutasította emlőjéről), amint a Dunántúl szőlőkoszorús dombjai közül is visszavágyakozik a poros Péterfiára: Oláh Gábor is szívével, testével Debrecenhez van nőve, bár kevés ember mondott annyi igazságot a zsíros lakosság szemébe, mint a félrevonult, halk költő.

Régebben, amikor pesti aszfalt nélkül el sem lehetett képzelni a magyar író pályafutását - a birtokos Kisfaludyak is kvártélyt tartottak a Belvárosban, pedig csak egy macskaugrásnyira volt még tőlük a Kazinczyak, Kölcseyek, a magyar irodalom falusi kúriás korszaka -, az Oláh Gábor-fajta tüzes lélekkel élő és a modern világ folyásában szenvedélyes kedvvel részt vevő költő aligha élhetett volna meg Pest nélkül. A többnyire vidékről felszármazott írók is gőgösen tekintgettek vissza a kisarányú és aligha megértett vidéki tartózkodási éveikre. Pest úgy lengette rikító rongyait a húszesztendős poéta előtt, hogy az akár gyalog is elszökött a falujából, mint hajdanában a kalandor színészek. (Igaz, hogy két-három évtized múltán már csak a pályaudvarokat szerette Pestből az idetévedt zarándok, amelyekről egyszer véglegesen elutazhatik a városból, hogy soha többé ne tegye a lábát a Rákóczi útra.) De még mostanában is a legtöbb vidéki álmodozó, a kisszerűségekben szenvedő Prométheusz, amint szerét teheti, felkapaszkodik a pesti vonatra. A hírlapíró fajtánál pedig valóságos szokás volt előbb vidéken kiszolgálni az inaséveket. Kolozsvárról, Nagyváradról, Aradról való hírlapírók mindig keresnek állást a pesti szerkesztőségekben. (Különösen vezetnek a kolozsváriak, akik rövid pár esztendő alatt bebizonyították, hogy százszorta élelmesebbek, mint a régi pestiek. Milyen nehéz emberek lakhatnak vala a Királyhágón túli kincses városban, ahol ezek az elszánt aranyásók nem boldogulhattak - míg Pestet úgy meghódították, mint egy karzati szobalányt!)

Tulajdonképpen Tömörkény volt az első, aki talán soha sem gondolkozott azon, hogy felcseréli Szegedet Pestért. Mélázó barátunk sehogy sem illett volna e város ringlispiljébe. De milyen kevés ember rendelkezik annyi önismerettel, mint az embernek is bölcs és nagyon szeretetreméltó Tömörkény! Tudta ő, hogy Szegeddel kicsúszik a talaj a lába alól, bár kétségtelenül lelt volna Pesten méltó megélhetést.

(Sas Ede pesti hírlapíró korában nem bírt kievickélni jelentéktelenségéből. Míg visszaemigrálván Váradra, kakas lett.)

Oláh Gábor Debrecen nélkül félember volna. Műveinek elmélyedt, szinte klasszikus magvát a nagy kollégiumi könyvtár táplálja s nevelgeti. Az ideáljai és nemes elgondolásai halkan érlelődnek a nagy, poros városban, ahol a szekerek nem ütnek olyan nagy zajt, mint Pesten. A Kar utcai házban bizonyára csak a légydongás zavarja a költőt, míg kemény ceruzájával irkalapokra veti metszetfinom betűit. (Petőfi Sándor óta nem volt szebb kézírás a magyar irodalomban.)

Az a regény, amelyet most olvastam - a Két testvér-t -, még nem jelent meg nyomtatásban. E lapok szerkesztője megtisztelt vele, hogy olvasnám el én is Oláh Gábor regényét, amelyen a házépítés évszáma 1918. Hát ilyen regényt csak a legnemesebb lélek gondolhat el. A regény lába a földet éri, talán szokatlanabbul is szétnyitja az emberek keblén az inget, mint egyéb mostani regényekben olvashatnánk. Ámde a regény homloka az égboltozatot verdesi, mint egy óriás jajkiáltása. Olyan témája van ennek a regénynek, mint a Dante Poklának egyes részeiben található. Megrendülve, visszafojtott lélegzettel olvastam lapról lapra az isteni és emberi törvény által üldözött szerelem szenvedéseit és gyönyörűségeit. Egy remete bibliai elgondolása és a valóságos életben néha előforduló szerelem végzetteljes, balsorsos története ez a regény. Halálos ágyakon bevallott titkok, elhagyott temetők korhadt fejfáinak megsúgott élmények, szívdobogást megállító rejtett érzelmek költői és a legnemesebb reneszánsz-korbeli szenvedélyek emlékkönyve a Két testvér. Nem írhatta más modern irodalmunkban, mint a debreceni Oláh Gábor, akinek poétái bátorságáról már tanúskodik néhány könyv. Érdekes, mint a biblia, megindító, mint egy tragikus újsághír.

És mégis e lapok szerkesztőjének nem állhat módjában a Két testvér közlése. Az újságszerkesztőknek olyan körülményekkel kell számolni, amelyek nem lehetnek irányadók a költő képzeletének. Én sokkal többre taksálom Oláh Gábort, mióta ezt a legemberibb regényét olvastam. Régente kéziratban terjesztették a debreceni diákok a Csittvári krónikákat. Nos, Oláh Gábor regénye egy második Csittvári krónika.


Gáspár Imre a korán elfelejtett írók közül való, bár életében ő volt a legnevezetesebb örökös az írók között. Háromszor örökölt, és háromszor verte el aztán örökségét, amelyből dúsgazdag ember lett volna.

Élete utolsó éveiben elhagyta a protestáns hitet, a Mária utcai templomban áttért a katolikus vallásra, a jezsuiták sánta öreg kertésze volt a keresztapja, bizonyosan sokat foglalkozott magában vallási tételekkel, amíg a Rókus-kórházban ismeretlenül, elhagyatva betegeskedett, s végül a kedves testvér lefogta a szemét. Ötvenéves volt.

De amikor ifjú volt - repülni vágyott.

Abból a felső-magyarországi költőcsapatból való, amely egykor áhítatos zarándokcsoportonként vonult Zólyomból, Abaújból, Pozsonyból Pest felé, hogy itt a költészetben elfoglalja megillető helyét. Reviczky, Rudnyánszky, Koroda Pál és mások, már ismeretlenek csapatához tartozott Gasparone. Túláradó ambícióval telepedtek meg a Korona kávéházban és a folyóiratban, boldogan nélkülöztek, legmodernebbek voltak korukban, francia költőket olvastak, és mindig irodalomról beszélgettek. Költők gyönyörű és bánatos ifjúságát élték, rajongtak, szenvedtek, a Ferenczi-féle éjjeli kávéházban mondták el legújabb verseiket a "perditának", míg az egyívású ifjúság a sarokbeli Fáraó-banknál szedte az "orrocska" nevű ajándékpénzt, és politikai pályára készült. A felvidéki ifjú inkább születik a svihákságra, egyszóval közéleti és társadalmi érvényesülésre, mint a költői pálya sanyarúságára. Gáspár Imre, bár módos zólyomi famíliából származott, egy ifjúkori könnyelműség folytán kénytelen volt öngyilkosságot elkövetni: divat volt ez akkoriban. Indali Gyula sem akart komolyan beleveszni a Dunába, csak azt akarta elolvasni, mit írnak másnap és harmadnap az újságok, hogyan méltatják életét és költészetét a fukar kritikustollak. Gáspár Imre maga küldte be az akkori újságoknak öngyilkossága hírét, és az akkori primitív hírszolgáltatás mellett, szándéka valóra vált. Az újságok megindultan elparentálták a tehetséges, ifjú költőt, aki korai halált választott, holott a legnagyobb dicsőségek várakoztak reá.

A kor hazug és színészkedő volt. Nyolcvanas éveknek hívták ez időt. A forradalom utáni Magyarország ál és valódi pátosza még virágzott, mint a tök. Az élet csak küzdelmeiben valódi; a létfenntartáson túl szerették mindenféle hóbortokkal bolondítani magukat az emberek. Tiszaeszlár robbantgatta az alig elhelyezkedett új társadalmat. Az antiszemitizmus fellobban Magyarországon, ahol nemrégen még szerették a zsidókat, míg azok korcsmárossággal és uzsoráskodással foglalkoznak. Mindenkinek megvolt a maga házi zsidaja, a zsidóbarátja, testi-lelki jóembere, aki "más" volt, mint a többi zsidó. Midőn azonban a társadalomban kezdett elhelyezkedni szükségszerűség szerint az új elem, midőn mindenféle keserűségek, szegénységek, elzüllöttségek hervasztották el a régi, korhadt Magyarországot: a síkra szállott, mint egy erőtlen, elaggott lovag az új társadalom ellen. Végső csata volt az eszlári vérvád, amelynek fantasztikus meséjében soha sem hittek az okos emberek, csupán ürügy volt a hadjárat megkezdésére, mint az aesopusi mesében a farkas és bárány veszekedése. Még egyszer felemelkedett az elöregedett Magyarország, az elnyűtt, elpudvásodott, elmaradt régi világ, és hadat üzent a fészekrakó madarak hangosságával elhelyezkedő új társadalomnak. Szomorú, szégyenletes, elbutult korcsmahecc volt ez. De nem volt az országban ember, akit ne érdekelt volna a nyíregyházi törvényszék tárgyalása, ahol fiskálisok rabulisztikája és tönkrement, bosszúszomjas elemek fogcsikorgató dühe csapott össze. Bizony rosszul is végződhetett volna az eszlári pör, ha nincs néhány okos ember Mária országában. A mai társadalom sorsa két-három nagyeszű táblabíró kezében volt.

Míg a költészetben Benedek Aladár szőke szakálla hirdette az irodalmi antiszemitizmust, Inczédy László, Pongrátz Béla, Gáspár Imre, Rudnyánszky Gyula, Reviczky Gyula, Szabó Endre, Ábrányi Emil és a többiek, a kor feltünedező ifjú óriásai, a Verhovay Gyula szerkesztősége valóban elhitték az eszlári mesét, mert költők voltak. Ilyen korszakban természetes dolognak látszik, "hogy az ifjú költőnk, a későbbi Gasparone, az élet sebei, a holnap félelmei és a könnyelműség következményei elől egy álöngyilkosság hamis függönye mögé rejtőzködik, hogy annál kedvesebb legyen majd visszatérése a valóságos életbe".

Ekkor még szőke, karcsú, fodros és választékos volt Gáspár Imre. Korunkban a beretvált uracsifjak Dorian Gray arcképéhez óhajtanak hasonlítani. Akkor még Schiller és Goethe volt az utánzandó példa. Fiatalkori arcképéről úgy látom, hogy Gáspár bátran beillett volna egy ifjú német poéta elképzelésének. Tót és német verseket fordított. Állítólag szerelmes volt egy leányba is. Bár a későbbi életében nem sok hajlandóságot mutatott a női nem iránt. Beteges hajlandóságokkal vádolták, mint Dolinay Gyulát.

Az álöngyilkosság nem hozta meg számára a bűnbocsánatot. Menekülni kellett Pestről. Debrecenbe ment lapszerkesztőnek Kutasi Imre lapjához, a Debreceni Hírlap című napilaphoz. Itt érte az első örökség, nagyobb pénzösszeget testált részére egy nagynénje, amelyből felhalmozódott adósságait rendezte.


Gáspár Imre Debrecenbe vonult a dicsőségesnek ígérkező pesti költői pálya után. A debreceni hírlapírás még őskorát élte; a hírlapírók kevésbé tudták a helyesírást, mint a kardforgatást. Napjaikat és lapjaikat többnyire éles tollcsatákkal töltötték, egymással polemizáltak, függetlenségiek és kormánypártiak legtöbbször a vívóteremben békültek ki, miután egymást megszabdalták.

Lelkes ifjak, megrögzött korhelyek, rongyos bohémek, fanatikus és jámbor tudatlanok voltak a hírlapírói karban. Szabadidejüket korcsmákban, kávéházakban töltötték. Gazdászokkal duhajkodtak a Páris kávéházban, megvirradtak a Kossuthban, Magyari és Rácz cigányprímásokkal jóbarátságot tartottak, legfőbb pátrónusok Dubi volt, a Hungáriakávéház főpincére. Bolond, boldogtalan ifjú élet. Debrecen, amelyben már Petőfi is pipája mellett melengette a kezét, nem is nagyon becsülte meg hírlapíróit. Szabadjegyet adott nekik a kisvasútra, de a cívisek és urak nem engedték maguk közé a borotvált arcú fiatalembereket. Cigányok, színészek, korcsmahősök, ledér nők között henteregtek itt az ifjak, akik teljes céltalansággal folytatták a hírlapírás mesterségét.

(Emlékszem: azon három hónap alatt, amelyet a Debreceni Ellenőr szerkesztőségében töltöttem, egyetlen könyvet sem olvastam. Több mint húsz esztendeje e nyurga, vad, tomboló időszaknak, de még manapság is a hideg fut végig a hátamon, ha eszembe jut, hogy Debrecenben maradhattam volna, ha nem hajt a kalandos vágy, az ifjúság láza, a ma már ismeretlen, áradó kedv új városokba, új emberek közé. Egy őszi estén, szeptember végi szomorkodások között hagytam el Debrecent, bár a szívem majd megszakadt. A nagyváradi Szabadság című újság hívott meg munkatársának, ahol aztán végképpen kiábrándultam a vidéki hírlapírásból, Nagyváradból, az emberekből, az ifjúkor fantasztikumaiból. De addig még sok minden történt Debrecenben.)

Gáspár Imre nihilistáknak nevezte debreceni hírlapíró társait. Valahogyan grand seigneurnek érezte magát e nincstelen, kócos, borgőzös fiatalemberek között, akik tudatlanságukban megvetették az életet, a halált és a helyesírást. Városi és rendőrségi riportok megírásával töltötték napjaikat, régi újságokon és asztalokon aludtak a Debrecen szerkesztőségében, öt forint volt néha a zsebükben, és fülig adósok voltak Péter Pali vagy Sz. Dávid István korcsmájában. Még harminc krajcár volt egy liter bor, tizenhat krajcár egy üveg sör, húsz krajcár egy tál étel, s ezenkívül különben is meglepetésszámba ment, ha az akkori debreceni hírlapíró valahol megfizette a számláját. Nem csodálható, hogy az újságírás hőse, néhány pengővel a mellényében, Rothschildnak érezte magát a Dugó asztaltársaságban, amelynek Nyilasi Mátyás, a tragikus véget ért komikus színész volt az elnöke.

Gáspár Imre korának egyik legműveltebb embere volt. Megpróbálta már a pesti életet, személyesen ismerte azokat az írókat, akiknek nevét itt rajongva ejtették ki a szegény kócosok, szép kritikákat olvashatott a verseiről, tudott franciául, eredetiben olvasta Flaubert-t, úrnak nevelték a zólyomi kastélyban, szellemes volt, mint a Gil Blas - egyik álneve Gili Balázs volt -, és rajongott az élet finomságaiért, szép olvasmányokért, szellemeskedő társalgásért, úri életmódért. Természetesen, mindezt nem találhatta meg Debrecenben, holott eleinte azt hitte, hogy egyetlen úr a szemétdombon, és majd vezetője lesz a helybeli intelligenciának.

Makó és Leszkay színigazgatók működtek a városban, későbben Tiszai Dezső. A gazdag cívisek szívesen látogatták a komédiaházat. Büszkék voltak arra, hogy a színigazgatók vetélkednek a debreceni színházért. Az elegáns Szabó nagykereskedő, Komlóssy Arthur, egy finomkodó Tisza-huszár, és más előkelő polgárok ügyeltek fel a színház erkölcseire, akik korántsem hasonlítottak ama vicclapbeli vidéki színügyi bizottsághoz. A primadonna ugyan ott is meghódította a huszártiszteket és a diákokat - ki ne gondolt volna Ellinger Ilona bokájára és Margó Zelma lábszárára? -, ellenben gondoskodás történt arra, hogy a nők és a gyermekek mindig látogathassák a színházat. A város, ahol a pajkos Csokonai és a nyilas Ady deákoskodott, a kálvinista templomatyák okuláréján vizsgálta a színházigazgató újdonságait. Gáspár Imre elfoglalta helyét a hírlapírók páholyában, és Sarcey módjára, magas nívójú színházi bírálatokat írt lapjába, amelyet két-három ember értett meg a városban. Ámde a cívisek érezték, hogy nem közülük való, felsőbbrendű férfiú a pápaszemes, korán hízásnak indult poéta, és bizonyos tiszteletben részesítették. Gasparone és Gili Balázs: ezt a két álnevet használta Debrecenben Gáspár Imre, meglehetős olvasott írói voltak a cíviseknek, bár mondom, nem mindig értették meg a franciás ízű sorokat.

Gáspár Imre ekkor már tudta, hogy nagyobb örökség jut kezébe, és fűnek-fának tartozott a városban. A "nihilisták" adósságcsinálása helyett: bonokkal fizetett. Apró kis papírszeletekre írt fel csodálatos összegeket. Mindig tíz forint és harmincnégy krajcárra, huszonöt és fél forintra, később hetvenöt krajcárra volt szüksége. Az apró papírszeletek Gáspár Imre névaláírásával talán megfordultak minden debreceni polgárnál. Bankókat eresztett ki, mint valami király. Bont adott a borbélynak, a kocsisnak, a pincérnek. Midőn végre öröksége megérkezett, Kutasi Imre, a kiadója, egy festett bajuszú, ravasz, öreg debreceni nyomdász vette kezébe ügyei rendezését, beváltotta a szerte keringő jancsibankókat. G. I. halála napjáig emlegette, hogy debreceni szerkesztő korában a kiadója érzékenyen megkárosította. De azóta se fizettek Debrecenben a szerkesztők a saját külön bankójukkal.

Az adósságok rendbe jöttek volna, de a tekintélynek vége volt. Írhatta ezentúl Gasparone a legszellemesebb tárcákat, Gili Balázs a legfinomabb ékeket, G. I. a szomorú verseket: a cívisek egykedvűen szemlélték az adósságcsináló emberfölötti munkabírását, amellyel csaknem egyedül töltötte meg a napilapot élvezetes olvasmányokkal. Olyan volt, mint egy vasúti lokomotív. Huszonnégy óráig is írt egyhuzamban. Apró, bolhanagyságú, de igen olvasható betűket. Alig törölt a kéziratán. De erről majd későbben beszélünk.

Debreceni mulatozásának tulajdonképpen régi ellenlábasa, Rudnyánszky Gyula megérkezése vetett véget.


Gáspár Imre kétszer tért vissza Debrecenből Budapestre. Mind a kétszer Rudnyánszky Gyulával vívott csatáknak veszteseként.

Rudnyánszky, a nagytehetségű poéta ugyancsak fiatalkorú könnyelműségek miatt volt kénytelen Debrecenbe emigrálni. Pest még nagyon kisváros volt akkor, hogy megvető pillantás nélkül végigmehetett volna az utcán az, akinek vaj volt a fején. Mondják, hogy váltókat forgatott, bundákat varratott hitelbe a költő, amely dolgokat elégszer egymás fejéhez csapdosták a debreceni újságokban a vetélytársak, G. I. és R. Gy. Én csak egy lelkes honleányról tudok, Riszdorfer Annáról, aki évekig hiába sürgette az új verseskönyvet Rudnyánszky Gyulánál, amelyre ő csaknem ötven előfizetőt gyűjtött Nyíregyházán. A költőnek egyéb bajai voltak, nem ért rá verseskönyvet kiadni. Felesége, a jóságos Réthy Laura dugdosta, palástolta a nagyszerű poéta könnyelműségeit. Nem is került többé bajba a nyugtalan és feldúlt Rudnyánszky Gyula, mióta feleségül vette a vidéki primadonnát. Ez a rendkívüli asszony csodálatos energiát szuggerált a költőbe. Rávette, hogy élete abban a korszakában, midőn szőke fürtjei már hulladoztak, Amerikába költözzön háznépével. Évekig az amerikai magyarok költője volt Rudnyánszky, munkatársa volt a Szabadságnak, és maga után vonta a pompás rajzolót, Linek Lajost is, aki itthon nem is tudott megélni az élclapok ötforintnyi béréből. Hosszadalmas New York kávéházbeli beszélgetések előzték meg a két kitűnő magyar kivándorlását. Linek Lajos boldogult is odakünn, míg a sorsüldözött Rudnyánszky Gyula elviselhetetlen honvággyal, szemideg sorvadással s félig megörülten tért vissza hazájába, ahol hiába kezdte újra az életet.

Ámde térjünk vissza hősünkhöz, a mélabús Gáspár Imréhez, aki időközben második örökségének is nyakára hágott Debrecenben, ahol a színészek törzsasztalánál szívesen látott vendég volt, és nemegyszer megnyitotta az erszényét barátai előtt. "Hőstettei még emlékben élnek" az Angol királynő, a Bika, a temetőn túl lévő útszéli csárda történetében. A "Margit" látta őt, és a Nagyerdőről költői mámort hozott. De szerkesztői hivatalát mindig pontosan ellátta. Korán reggel elfoglalta helyét íróasztalánál, hogy az újságot teleírja tárcával, élccel, vezércikkel. Későnkelő munkatársaival éles vitái voltak. Az újságírást igen komoly mesterségnek tartotta. Fürge, gyors lépteivel úgy sietett a kistemplom mellett, mintha a világ sorsa függne attól, hogy szerkesztői helyét elfoglalja. Gondos, csinos újságot szerkesztett, amely ment volt a vidéki ízléstelenségtől. A legjobb vidéki hírlapíró volt. Hoffmann is, a Csokonai-nyomda igazgatója élénken tisztelte őt.

Legérdekesebb volt az afférje, amely Kossuth Ferenc hazatérésekor, az országos körút alkalmával történt. A debreceni Arany Bikában társasvacsorát rendeztek a nagy száműzött fiának. Ott voltak a pesti képviselők, a fővárosi hírlapírók Dienes Márton és Pichler Győző vezetésével, valamint a sánta Neszmélyi. Csupa halottak manapság. De akkor frissek, elevenek és ambiciózusak voltak. A kormányzó hazatérő fiában a nemzet reménységét látták. Kossuth Ferenc idegenszerű akcentussal, de meglehetős méltóságteljesen tudott beszélni a vasúti állomásokon. A hangjának alig volt érce. Nagyszemű, olajbarna talián volt. (Volt szerencsém őt azon frissiben látni Nyíregyházán, a nagyapám házánál, ahová vizitbe ment körútján, mint a Szabolcs megyei védegylet elnökéhez.) De Kossuthnak hívták, s ez éppen elegendő volt, hogy megőrjítse az országot, amerre útját vette. Csodálatos lelkesedéseket láttam. Síró asszonyokat, könnyező férfiakat. Bandériumokat és népgyűléseket. Csak egy szót kellett volna kiejteni Kossuth Ferencnek, és a nép fegyverbe áll. Ez volt talán az utolsó magyar lelkesedés a Kossuthokért. Végighömpölygött az országon, mint az árvíz. Zúgott a széllel. Vihar lehetett volna belőle, de hamurakás lett. A vörös Pichler hírlapíró, Kossuth Ferenc első titkára, oly komolyan viselte tisztjét, mint egy miniszterelnök.

Debrecenben az történt, hogy valaki felköszöntőt mondott a királyra. Debrecenben Csorba polgármester óta mindig akadtak lojális hazafiak. Kossuth Ferenc és társasága szótlanul hallgatta a pohárköszöntőt - mintha a trónkövetelőnek magasztalnák az uralkodó fejedelmet. De nem úgy a cigány, akit emlékezetem szerint Rákóczinak hívtak. Valamely kihívó ötlet, debreceni virtus vagy egy titkos parancs a banda hangszerein azt a nótát szólaltatta meg tussként a felköszöntőre, mely így kezdődött:

Jaj, de huncut a német...

No, volt erre kavarodás.

Gáspár Imre már akkor a kormánypárti Debreceni Ellenőr szerkesztője volt. (Előbbi helyét Rudnyánszky Gyula foglalta el.) Nyomban haditanácsot tartott a helybeli és pesti hírlapírókkal, amelyen megbeszélték, hogy Debrecen városa és Kossuth Ferenc érdekében titokban tartják a cigányos incidenst. Országos skandalum lehet a dologból, ha a sajtó foglalkozni kezd a debreceni tapintatlansággal. A kormány kénytelen lenne elfogatni Kossuth Ferencet körútján. Meg is egyeztek a sajtó képviselői, hogy elhallgatják lapjaikban a világtörténelmi botrányt. De az egyezségben nem volt Rudnyánszky Gyula, akivel Gáspár még köszönési viszonyban sem állott. Rudnyánszky debreceni levelezője volt néhány pesti lapnak, amelyekkel nyomban tudatta a Bika-vacsora zenei skandalumát. Sőt másnap megírta az esetet lapjában, a Debreceni Hírlap-ban. Gáspár Imre erre nyomban hazaárulónak bélyegezte az Ellenőr-ben Rudnyánszkyt, és hosszú harc folyt a két ellenfél között, amelyben a fiatalkorban hitelben ivott kapucinerek is szerepeltek. Később a debreceni ügyészség beleavatkozott a dologba.

Gáspár debreceni tartózkodása vége felé közeledett. Megalapította a Reggeli Újság-ot, amelyet nagy gonddal szerkesztett, de mindinkább elment a kedve a zsíros várostól, ahol bonjait, jancsibankóit már csak a legkisebb összegben tudta beváltani. Néha egy forintnyi kölcsönért a piac valamennyi kereskedését végig kellett járni Forgácsnak, az öreg szerkesztőségi szolgának. Pénztelen mélázásaiban mindinkább vágyakozott Pestre, ahol aranybányákat sejtett tehetsége számára. Elmaradt a színészek törzsasztalától, kiskorcsmákban bujdosott, félt a hitelezőitől, gyűlölte Rudnyánszky Gyulát, mélabúsan, félénkeskedve vonszolta életét ama rettenetes vád alatt, amely mindinkább reánehezedett a városban. Wilde Oscar betegségével vádolták, és az egészséges debreceniek mélységesen megvetették ezért a szomorú dalnokot.

Egy napon búcsú nélkül elhagyta Debrecent, hogy Pesten, a Józsefvárosban üsse fel sátorfáját.


Gáspár Imre Pesten a Józsefvárosban lakott legtovább. Meghúzódott, mint egy magányos borz egy József utcai ház udvarán, ahol néhány szomorú fa állongott, de az udvar régebben kert volt, ahol vidám polgárok kugliztak vasárnaponkint. Kiskorcsma volt a ház elején, a jólelkű Ivkov család olcsó és kitűnő kiskorcsmája, ahol Gáspár Imre esténkint szórakozott öreg és fiatal barátaival. Néha felkereste itt az elbújt embert Benedek Aladár, maga is bujdosó a nagy városban ama fatális hamisbankó óta, Pongrátz Béla, a nihilista költő, akiről a Vörös postakocsi című regényben olvashatni. De eljött Ivánfi és Bakó László is, akik még Nemzeti Színház-i referens korából ismerték G. I.-t. Leghűségesebb barátai voltak Balázsovicsék, öreg pesti fiskális és elmaradhatatlan, jóétvágyú fia, akik olyan kedves emberek voltak, mintha a régi, árvíz előtti Pestről maradtak volna itt: ismertek minden jó korcsmát Pesten és Budán; ámde a korcsmák étlapját is könyv nélkül tudták. Mikor kell Sverleczkyhez menni az Üllői útra, vagy Kleinhoz, csontos marhahúst enni a Soroksári utcába? Hol csapolják a legjobb sert, és hol mérik a legjobb bort. A József- és Ferencváros, de még a belső, negyedik városrész is telve volt ez időben kitűnő korcsmárosokkal, akik látszólag azért éltek, hogy vendégeiknek mindenben kedvében járjanak. Gáspár Imre csalódva múltban és jelenben, emberkerülésében, csodálatos szerénységében és bölcsességében élete utolsó tizenöt esztendejét azzal töltötte, hogy a pesti kiskorcsmákat tanulmányozta. Szeretett Kőbányára, szeretett Budára járogatni, hogy elfelejtse bús napjait. A korcsmaasztalnál néha csodálatos elbeszéléseket tartott a francia és angol irodalomról. Aztán legyintett, s magának és barátainak friss csapolást rendezett. Minden mindegy volt. Az élettel végképpen leszámolt. Vén bagoly módjára éldegélt a józsefvárosi házban. Kis íróasztala mellett görnyedt, és alig olvasható, apró betűket sorakoztatott egymás mellé végtelen kutyanyelvekre, amíg a nap bevilágított az udvari szobácskába. Olykor napokig nem borotválkozott, nagyobbszabású korhelykedés után narancson és citromon élt. A napilapokat pontosan, végtül végig elolvasta, s jegyzetekkel látta el a közleményeket, mint vidéki szerkesztő korában. Minden íróról megvolt a véleménye. De mert költő volt, költőtársait nem tisztelte, ellenben egyik-másik prózaíró iránt bizonyos elfogultságot érzett. Így Balogh Pál vezércikkíró munkásságát nagy figyelemmel kísérte. Tóth Béla Esti leveleit jegyzetekkel látta el, Herczeget azzal gyanúsította, hogy németül gondolkozik, Mikszáth tótul, Jókai asszonyok rabja. Talán a legtöbbet gondolkozott Kaposi Józsefről, a Dante-tudósról, aki akkoriban a Magyar Szemle című hetilapot szerkesztette, amelynek Gáspár Imre dolgozótársa volt. Kaczvinszky Lajos, a Magyar Szemle kiadója egy jámbor, úri természetű, tiszta agglegény volt, aki Ó utcai házának berendezésében lelte minden örömét. Többnyire ötforintnyi bért fizetett közleményenkint, de azt legalább vadonatúj bankóban nyújtotta át az íróknak. Szerdán és szombaton, az esti órákban volt nyitva a szerkesztőség, midőn a fehérkötényes szobaleány a csengetés után beengedte az elzárt kapun a csinos, földszintes ház belsejébe a különböző kopottas, hóbortos kéregetőket. Ezek a kéregetők magyar írók voltak, de persze erről nem tudott a tiroli leány. Meg kell adni, hogy mindenkit beeresztettek, aki csengetett. Kaposi József, ez az európai tudós megadó és tiszteletteljes bánásmódban részesítette az írókat, akiktől átvette a kéziratot, s szolgálatkészen nyomban az olvasáshoz látott. Régimívű óra tiktakolt a szobában, az íróasztalnál egy öreg hivatalnok - úgy emlékszem, Svarc úrnak hívták - írogatta a címszalagokat, mert Kaczvinszky Lajos, a kiadó sohasem engedte ki a nyomdába az előfizetők névsorát. (Svarc úr egész héten címszalagot írt, tiszta öltözetben, fehér ingben, megmosott kézzel, aranykeretű cvikkerrel, mintha a földkerekség legfontosabb tennivalóját végezné. A millenáris kiállítás már elmúlt, Pesten úgy üvöltöttek az újságreklámok, mint a láncaikról eleresztett ebek. Svarc úr címszalagot írt egy virágágyas, hótiszta, jószagú ház szobájában, és soha megelégedettebb embert nem láttam azóta sem, mint ezt az őszhajú gavallért.) Ebben a szobában fogadta Kaposi József az írókat, akik felleghajtó köpönyegekben, furcsán, a negyvenes évek kalendáriomából való külsővel jelentkeztek kézirataikkal, hogy a Magyar Szemle hasábjait gazdagítsák.

Szép ifjúkor!

Az Olvasd és a Práter utcai J. Virágh Béla-féle Fővárosi Lapok után itt találkozott néhány öreg és fiatal író, akik látszólagos céltalansággal, de annál szívósabb ambícióval folytatták reménytelen mesterségüket. A Józsefvárosban minden korcsmában ült fiatal vagy öreg író, aki boldogulni s kitűnni akart. A korszak nem kedvezett az ifjú tehetségeknek, sem a megállapodott öregeknek. A napilapok megannyi bevehetetlen várak. De vajon ki merészelt volna gondolni a Budapesti Hírlapra, ahol Herczeg, Kupa Árpád, Cyprián, Beniczkyné, Lengyel Laura, Sipulusz és más földi tünemények szerepeltek a szépirodalmi rovatban. Malonyai Dezső egy későbbi kor gyermeke volt. Akkor még a Pesti Naplóba írogatta párizsi leveleit. Szornory Dezső, a titokzatos Párizs rabja, a Magyar Hírlap hasábjaira küldözi gusztusosan adjusztált leveleit, Jakab Ödön víg és bús elbeszéléseket írogatott. Munkácsy Kálmán és Szomaházy voltok a jó elbeszélők. Pekár Gyula Dodó főbadnagy-a volt népszerű. Karczag Vilmos a Lemondás című hallatlanul rossz regényéből éldegélt.

Kaczvinszky Lajos mindig csodálkozva fogadta a pápaszemes, kövér, kopaszodó, félszeg és preciőz beszédű írócskát, G. I.-t, aki szerdán is, szombaton is öt-hat írásművet szállított egyszerre a Magyar Szemlének. Vajon mikor használják fel a rengeteg kéziratot, amelyet a szedőn kívül senki sem tudott elolvasni? De Kaczvinszky úr volt. (Azt hiszem, régebben a lovasságnál szolgált.) Vadonatúj bankjegyekkel fizetett a kézirat darabjáért, bár egy kukkot nem tudott magyarul e derék bácsi.

Csak azért aggodalmaskodott néha, hogy ugyanez a Gáspár Imre ültette át franciából magyarra a Marseillaise-t.

(1918)


EGY MŰVÉSZ ÉLETÉBŐL

Zemplényi Tivadar, akinek gyűjteményes kiállítása holnap megnyílik a Szépművészeti Múzeumban, kopasz, csendes, takarékos férfiú volt, amíg élt, gyalog járt Pestről Budára, a kávéházban teát vacsorázott, megforgatta a krajcárkákat, s így bizonyos polgári jólétben sikerült meghalnia. Amíg élt: egy kötelességet ismert, a festegetést. Évtizedeken át komolyan, rendszeresen, szent áhítattal dolgozott, mert belső meggyőződése volt, hogy azért kapott helyet a földön, Budán, a Fehérvári úton, hogy mindent jól megnézzen, ami útjába akad, s aztán lepingálja. Festett besnyői búcsúsokat, balatoni parasztokat, csavargókat, tájképeket, szenyórákat, budai úrnőket. Szolid, komoly, tanáros férfiú volt, nem panaszkodott se a mellőzésről, nem emlegette váratlan sikereit, nem kártyázott, nem ivott, de lumpoló kedvében uzsonnázni betért a New York kávéházba, ahol őszinte csodálkozással nézegette a foglalkozás nélküli színésznők kalandozását; nagyot szippantott a budai levegőből, amikor hazaérkezett. Természetesen házasember volt, gyermekei születtek, mert erre mindenképpen érdemes volt. Adóját mindig pontosan megfizette, fillérnyi adósság nem maradt utána, esztendőkig hordott egy ruhát, vigyázott a kalapjára, egy szivart szívott naponta, és ha elszívta, nem füstölte be a műtermet. Miért élt? - kérdeztem tőle néha, midőn már az állami aranyérmet is megnyerte, tanári állást kapott, túlesett a mindennap sovány gondjain, száz és száz méter vásznat befestett. Miért?

- Hogy képet adjak el - felelt egyszerűen, keresetlenül, csendesen.

Zemplényi Tivadar, az európai hírű művész a képeladást tartotta a földkerekségen a legnehezebb és legkomolyabb tennivalónak. Jó vagy legjobb vásznat festeni: az semmi, minden piktorember tudhatja. De a kép eladása, a befestett vászon adásvétele: az a rejtelmes mesterség, amelyhez minden idegszálra, ravaszságra, okoskodásra és szerencsére szükség van.

Z. még abból a korszakból jött át napjainkba, midőn a kövér, pénzes embert úgy megbámulták a szegény művészek, mint valami földöntúli lényt. Szép nő, kívánatos modell, üreszsebű rajongó akadt mindennap a műterembe. De a mecénás, a vevő, a készpénzzel fizető, az olyan ritkaság volt, hogy a gyerekek az utcasarkon lesték, mint a pénzeslevélhordót. A képvásárló közeledéséről tudott az egész környék, mert hosszadalmas, ügyeskedő, atyafiságot megmozgató eljárás előzte meg, amíg a képvásárlót a műterembe lehetett csalni. A pénzes ember kézzel-lábbal védekezett, vonakodott, kijelentette, hogy esze ágában sincs vásárolni, komolyabb dolgokra kell a pénze... Hátulról tolták, elölről vonták, jobbról-balról támogatták a mecénást a műtermek lépcsőjén, ahonnan manapság le szokták gurítani őket, ha a szájukat is kinyitják alkudozásra. De Zemplényi és korának művésztársai idejében még szabad volt a képvásárlónak panaszkodni elmúlt rossz éjszakájára, a műterem magosan fekvésére, családi bajaira, a fogorvosra, az omnibuszra, a havanna szivarra, a százforintos télikabátra, a kétforintos szállodai menüre, a rabló gyermekbölcső kereskedőre és az uzsorás temetési vállalkozóra... Bármit mondott a képvásárló, a művészek beleegyezőleg bólongattak. Volt házipatikájuk a nátha ellen, cukorkájuk a nyálkaoldás céljából, kényelmes karosszékük, ahová akár aludni járhatott a vevő, mielőtt elhatározta magát a legnagyobbra, az alkudozásra.

Nem festettek a világon olyan képet, amely a vevőnek tetszett volna. Mindegyiknek volt valami hibája. Egyiktől megijednek a gyerekek, a másik nem való hálószobába, a harmadikra megjegyzést tesznek az asszony barátnői, a negyedik szép, csak sokkal nagyobb, mintsem a lakásban elférjen, az ötödiken nem étvágygerjesztő a dinnye, a hatodikon tátott szájjal énekel a búcsújáró, a gyerekek majd eltanulják ezt a rossz szokást... A szegény művésznek mindenre volt mentsége, mint a fogorvosnak a fájdalom ellen. A képekről letörölték a port, kellő világításba helyezték a vásznat, ígértek megfelelő rámát, fogadalmat tettek, hogy eljönnek a kép felfüggesztéséhez, sétálni viszik a gyerekeket, s rajzolni tanítják a ház kisasszonyát. Míg végre a vevő kijelentette, hogy elmegy s meggondolja magát.

Hány délutánja, napja veszett kárba a magyar művésznek, amelyet a vevők megmunkálásával töltött! Oly ügyesen kellett forgatni a szavaikat, mint egy hittudományi vitatkozásban. Meg kellett ragadni a kellő pillanatot, midőn a vásárló gombolgatni kezdi a kabátját. Tudni kellett a legutolsó fillérig az árat, amennyit a vevőtől kérni lehet. "Csak egy kis krisztkindliről van szó." "Csak egy kis emléket óhajtanék." "Volna egy üres fal a lakásomban, amelyre szívesen függesztenék egy jó képet, ha olcsón megvehetnem." "Megvenném, de aztán mit csináljak vele?" "Kikapok a feleségemtől." "Én pártolom a művészetet, kedves mester, de a pénzemet nem loptam." Mikszáth írt egyszer egy kaszavásárló parasztról. Hát azzal az agyafúrt paraszttal könnyebben bánt el a boltos, mint a magyar művész a helybeli mecénással.

Zemplényi Tivadar korai halálában talán az a tragikus, hogy a művész nem élhette meg furcsa napjainkat, midőn a festők bevágják a műterem ajtaját a régi alkudozók orra előtt. Elkeserítették, beteggé tették az akadékoskodó képvásárlók. Nem tudott velük vidáman cigánykodni: komolyan vette őket, mint akár a művészetét. Pontosan tudta magáról, hogy nagyot érő a tehetsége, nem mindennapi a tudása, a képei a legjobbak. És elkeseredett, ha a vevő alkudozott. Olykor a munkakedvét is elveszítette egy időre, tanárkodott, magának festegetett, mint az író, aki a fiókja számára ír.

Ha megérhette volna, hogy a régi világbeli mecénásoknak hátat fordíthat e fullasztó, bankógyáros világban! Ha látná, hogy verekednek a képekért az árveréseken!

Szerény, csöndes, nemtörődöm ember volt.

(1918)


A KÖDBEN

Este tíz óra. Három lépésnyire sem látni teljes biztonsággal a józsefvárosi utcákon a ködben, amely állítólag a tengerekről jött Budapestre. Háztetők, gyér járókelők, lefüggönyözött ablakok messzire tűnnek el. Olyan az este, mint egy történelmi regény bevezetése. Mint eltávolodó szellemárnyak mendegélnek a pestiek a házak fala mellett. A hatóság valóban nem tartja érdemesnek, hogy az éjszakai lumpoknak világítson. Néha kirohan a ködből egy villamoskocsi, mint egy kivilágított Szent Mihály-fogat, amelyen zsákba gyömöszölt emberek igyekeznek el a város sötét negyedeiből, bizonyosan oda, ahol a ragyogó lámpások égnek.

Egy hirdetési oszlopnak támaszkodom, és várom, hogy magam is útra kelhessek e búskomoly estétől. A londoni ködből még mindig tömött kocsikban nyargalnak elő az utazók, mint egy ringlispil viaszfigurái, akik egész életükben, megállás nélkül utaznak, mint a Pickwick-klub regényében az éjjeli postakocsik pasasérai.

Már elolvastam az összes mozireklámokat, a Zöld gyémántot, a Békét, a Kilencujjú embert; azt gondoltam magamban, hogy mégis csak boldog ez a város, mintha a Balkánon volna. Az emberek itt igénytelenek. Örülnek a majomnak is, amely a dobon ül. Az élet elzeng egykedvűen, mint egy moziinduló, amelyből egyformán hiányzik a nyugtalanító szenvedés, valamint a zavargó öröm. Kis játékok között múlnak a napok. A sorsváltozás messzibb van, mint az álom. Ezentúl mindig így lesz. Köd, este, csend.

A ködben egy nyúlánk kisasszony lépeget felém. Divatos szoknyája alól kilátszik a lába. A prémecske a nyakán és a kabátján, talán már öregasszonyokkal járt a hajnali misére. Víg, szabad és nagyokat ugró vadmacskáé volt valaha a prém.

- Bocsásson meg, hogy elkéstem - kezdte a kisasszony -, tudom, hogy ön már kilenc óra óta vár itt reám, amint megbeszéltük: az utcai óra alatt, ahova tavaly télen az üzeneteinket írtuk egymásnak, a színlapok margójára. Ön W. betűt jegyzett az üzenetei alá - még élt a szegény Psilander -, míg én a Rózsahegyi úrhoz készültem iskolába, s már előre Hennynek neveztem magam. De most már itt vagyok, és megmondhatom önnek, hogy én még régebben várok erre a találkozóra. Várok azóta, mióta élek, és mindig randevúra készülődtem, amelyre sohase mentem el. Már a tükröm előtt ültem akkor is, midőn ön még Budára járt andalogni hölgyeivel, mint egy fanyalgó regényhős. A Császár fürdő volt divatban, mert ott csak öreg, parádivíz szagú gavallérok üldögéltek, s azon gondolkoztak, hogy a lóvasút idejében sokkal elviselhetőbb volt az élet. A pomádé jól összefogta a hajszálaikat, nem viselt monoklit minden kereskedősegéd, húsz krajcárért vasalták a pepitanadrágot, és esztendőkig lehetett viselni egy Pórn-kalapot. A borbély, aki Ravaruskánál maradt, megbízható doktor volt, szakértelemmel kezelte a szemölcsöket, hajtüszőket, szőrös füleket és bozontos orrlyukakat, a mindennapi borotválkozást csak komoly, számottevő gavallérok engedték meg maguknak. Az utcasarkokon még hordárok álltak piros sapkáikban, mintha fizetést húznának a magisztrátustól, amiért díszítik a várost. A frakkal vagy a szerelmes levéllel vágtató lépésben indultak el útjukra, és csak akkor lassítottak, midőn eltűntek a szemhatárról. Mily megbízható, ügybuzgó, lelkiismeretes barátok voltak ezek a régi pesti hordárok. Talán a kínpadon sem árulták volna el a szerelmi titkokat, amelyek az idő tájt a szíveket érdekelték. Fáradhatatlanul vitték a csokrokat, leveleket, személyesen ismerték a jogász zsebóráját, alkudtak a zálogossal, és harminc-negyven esztendeig szolgáltak egy gavallért. Steccz vagy Kóric mindig a posztján volt, sohasem volt beteg, el nem késett, s a pumpoló leveleket élőszóval is elősegítette céljukban. De nem messzire állott a hordárállomástól a fiákeresek standja, ahol sárga, kék és piros takarókkal voltak leterítve a paripák, a kocsik küllőit fényesre mosták, a belső részekben elegancia és kényelem, tükör, gyufa, lábtakaró. A gumiabroncsokon szédelegve, a polgári élettől elkülönbözve, szinte grófi rangban lehetett közlekedni a városban. A nők megadással hajtották hátra a derekukat, boldogan leheltek az ablak tükörébe, hogy az utcai járókelők elől rejtve maradjon hercegnői arcuk, kis lábuk a puha szőnyegen pihent, és bundájukat megnyitották a hintó enyhe, parfőmös, havannafüstös levegőjében. Fáradhatatlanul vágtattak a lovak, a kocsis hű szolga módjára segített a szerelmi rejtegetésben, mintha a hivatásához tartozott volna, hogy szerelmes párokat szállítson Pestről Budára, s vigyázzon rájuk, hogy bajuk ne essék. Tekintélyes potrohú, velsziherceg kabátos, lakkcipős fiákeresek leereszkedőleg vitték az újdonsült gavallért, míg az öregebb uraknak komolyan és ünnepélyesen emelték meg a kalapjukat. Mondják, hogy Bécsből jött hozzánk a fiáker divatja, de én nem bánom ezt, mert sohasem szerettem nőt anélkül, hogy nyomban állandó és megbízható kocsisról ne gondoskodtam volna. - Emlékszik ön tán a pincérekre is, akik a régi Pesten az élet kiegészítői voltak. Az éttermek frakkos és ünnepélyeskedő diplomatái, akik hideg tekintettel mérték végig az idegent, hogy mosolyuk s szolgálatkészségük annál nyájasabb legyen, ha ismerős vendég közelgett, egy háziorvos gondosságával válogatták ki az étlapból a nekünk való ételeket. Egy vizsgálódó pillantás után tisztában voltak étvágyunkkal. Derült szertartás volt az ebéd, az ember szeretett volna kezet fogni a nyájasan köszöngető fogadóssal, aki aggodalmas szolgálatkészséggel sétált el az asztalok között, s minden vendégét szinte felejthetetlen meghajtással üdvözölte. Finnyás kedvünk, ideges szomorúságunk, mogorva világgyűlöletünk kikötött az éttermek hófehér asztalánál, hogy itt megnyugodjon a hányt-vetett hajó, lecsillapodjon a fájó szív, pihenjen a szorongás. Mintha kipróbált, hű barátai közé került volna a régi vendég, amint benyitott a szokásos korcsmába. A szakács történetesen megemelte fehér sapkáját, a vájnburs tudta a magáét, még a pecsenyék is örvendezni kezdtek a tűzhelyen... S az est hófehér fényében a kiöltözködött nőkről valóban el lehetett hinni, hogy az élet gyönyörűségei. Bocsásson meg, hogy nem jöttem akkor, midőn kényelmes, kedves és mulatságos volt az élet; az embereknek olyan jó dolguk volt, hogy már nem is esett volna jól a lét egy kis kínzó, apasztó és nyugtalanító szerelem nélkül. Nem volt semmi baj a világon, minden ment rendben, pontosan. Szívesen látott vendég volt tehát egy adag szerelmi boldog-boldogtalanság. Vajon mire is gondolhatott volna a régi ember, midőn a párnára lehajtotta a fejét, hogy álomba szenderüljön, ha nem lett volna egy nő, akihez sóhajtani lehet? - De manapság, uram, tudom jól, hogy annyi baj és gond van az élettel, hogy nem is várhatjuk mi nők, hogy a férfiak csupán nekünk, értünk éljenek. Ezért elbúcsúzom öntől, s még egyszer bocsánatot kérek, hogy elkéstem.

A tündéri nő tovalibegett, mint egy jelenés. A ködből kifurakodott a villamos ló, mint egy ádáz, rosszindulatú, agyonhajszolt állat. Felkapaszkodtam a másvilági utasok közé, akik oly ziláltak, rossz-szagúak, petyhüdtek voltak, mint a háború menekültjei.

(1918)


A RÉGI MAGYARORSZÁG KÍSÉRTETEI

Reggel, amidőn félrevonom a függönyt az ablakon, az ősi nádasok között oly ártatlanul terül el a Balaton, mint egy fehér farkát csóválgató juhászkutya. Pedig az éjszaka ismét nem hagyott aludni. Kitalált valamely új sóhajtozást, amelybe beleszőtte, mint egy rét színeibe, azoknak az asszonyoknak messzi hangjait, akik miatta özvegyek lettek. Minden éjjel más nótát, midőn a világos éjszaka lenyújtogatja a felhők közül szürkeharisnyás lábait. A tó elterül az éj könnyű lábainál, mint egy mulattató lovag, és sok ezer éjszakán nem fogy ki a mesemondásból. Tegnapelőtt szélnek bocsátotta vadlúdjait, hogy hintsék álmatlanságot okozó tollaikkal a környéket. Azelőtt meg felállott benne egy hullám, mint a homokból a bohóc, aki ide-oda dülöngözött reggelig, hogy a vizek alatt rejtőző hableányok sikoltozva menekültek előle. A fogasok, süllők kidugják fejüket, mintha ama legendabeli szentek várnák, aki majd prédikál nekik. S némely éjszakákon elkezdenek beszélgetni a halak, midőn a hold elbújt a nádasok közé, s mindegyiknek olyan hosszú élettörténete van! A róka megy ismeretlen útján a nádak között, és szélhámosan lengeti lompos farkát. Mintha gazdag partira vadászna minden éjszaka, a vidra kötéltáncos mutatványokat végez a hullámokban, és a nézőközönséget fején fogja. Valamely állat úgy sírdogál, mint egy kis gyermek a nádasok között; vajon kit akar bolonddá tenni? A récék hajnalig vetélkednek, mint a lányok a tánciskolában. A vizek örök búcsújárása pedig folyik szakadatlanul, szinte látni a templomi lobogókat is, amelyeket áhítatos öregek visznek a tó mélyében. Éj van, de mindenki ébren van, csak a fehérhasú béka fekszik mozdulatlanul, amelynek vérét két fekete pióca kiszívta délután, míg a harmadik egy kagylóban őrködött a gyilkosságra.

De a ház is, amelyben lakom, olykor alattomosan felébred éjszaka, és megpróbálja visszaképzelni magát abba az időbe, amikor még babonás emberek laktak Magyarországon.

Régi Esterházy-kastély ez, vadászurak tanyáztak itt az őszi vadlibalesek után, az Esterházyak még piros, aranyzsinóros nadrágban jártak, gömbölyű emberek voltak, és fehérlábú szobalányokat, mélyhasú dalárdistákat hordtak magukkal. Ebben a magosan fekvő szobában, az öles falakból éjfélkor kihallatszik régi tivornyák, éneklések, kiskirály mulatozások emléke. Néha - különösen, ha a nyargaló éji szél is segít - megkülönböztetni a falakba rekedt hegedűhangot, búgó baritonját lecsüngő fekete bajusznak, pirospecsenyés orcának; majd franciául beszél valaki a padláson, talán egy lovag, aki Napóleon seregéből eltévedt, és itt kísértet lett. A vadászlegények horkolnak a kertben, a fűre terjesztett karokkal, levegőbe vetett csizmákkal. Ablak halkan nyílik valahol, mint a fojtott várakozás hangja. Gleich! - suttogja a bodros bécsi dáma, és fehérharisnyás lábával kilép az ablakon. Vajon ki várja őt odalent a régi kísértetek közül? Most végigfut valaki a szobákon, mintha megzavarták volna az éji találkozót. Csak egy egér volt, de éppen úgy futott, mint bő szoknyáiban egy nő. Nyomban ugatni kezd a kutya, mély, dühödt hangon, mintha kísértetet látott volna a hársfasorban, pedig csak egy vándorkatona ül le a kapu előtt, hogy sebes lábát kötözgesse. - Ha kinyitom az ablakot, még többet hallhatok az éj régi hangjaiból. A petúniák, violák, nemes rózsák árnyai, mintha látogatóba átsuhannának egymáshoz egy egér hátára kuporodva. Meglátogatják egymást a jó szomszédnők, és sietés közben, égi ruhájukból elárasztják illatukkal a kerti utakat. Halkan trombitálgatnak egymásnak, közben lejtenek a virágágyakban, a fekete tücsköt elkergetik a karéjból, mint egy faunt. Távolabb, a park sövénye felé bizonyosan vándorlók szemgolyói függenek a sűrű fák lombjain, mint üveggolyóbisok, amelyek a régi időben egyszer itt fennakadtak az éhségtől, a vadászkonyha piros tüzétől vagy egy úri hölgy látományától, aki mezítláb ment végig a füvön. A kastély alatt oly messzire terül el az országút, mintha az elátkozott vándorlók útja volna, akik sohasem érhetnek célhoz. Itt mentek, mendegéltek szalmás fejjel, rongyos saruban, télvízben, örökkön, megállhatatlanul a régi Magyarország jobbágyai. Hová, merre mentek? Hol vannak azok a temetők, amelyekbe a régi Magyarországot eltemették, hogy még nyoma sem maradt azoknak az embereknek, akik itt századokon át bolyongtak? Nyilván úgy lesz, hogy a jobbágy a szántóföldbe temetkezett, hogy feloszló testével is szolgálja urát. - Tudom, hogy a messziségben várromok üldögélnek a hegyeken, mint mesemondó anyókák. Az éjben nem látni őket, de ott vannak, ahol a felhőknek oroszlán és keselyű alakjuk van. A völgyben a boldog Kisfaludy ült egy kőasztalnál (Rózsa-kőnél), és sercegő lúdtollával sorban leírogatta a diósgyőrire a várak regéit. Költővé kellett lennie, ha csak egyetlenegyszer ment haza világos éjjelen a badacsonyi borházba. Pedig hetvenkét esztendős koráig sokat bolyongott, megkopaszodva, családi élettől elnyűve, az évszakok változataiba beleunatkozva, régi szerelmes versek zengését megutálva, elfanyarodva a költő az országúton. Hosszúéletű volt, mint a múlt században a legtöbb magyar költő, bármilyen gyermeteg kedélye volt, végül ráeszmélhetett, hogy kísértetekről írt egész életében, csalóka éji játék volt a lagzi hangja, amelyet Tátika vagy Csobánc ormáról felé sodort a szél, a kísértetek tánca a Kesergő Szerelem, midőn Rózája már a sümegi temetőben nyugszik. - Amint élünk, éldegélünk, minden és mindenki kísértetté változik, a tegnapi barát s a tegnapelőtti szerető, a múlt éjszaka nótája s a kéthetes lakodalom. S így önkéntelenül a múltban élünk mindig, bármilyen magosan repülnek gondolatfecskéink. Nincsen olyan ember, aki a tegnapot úgy le tudná vetni, mint egy országúton felejtett rossz cipőt.


Hajnalodik. Lovagok, vadrécék, pirosarcú urak, görnyedthátú, göbösujjú íródeák futólépésben kergetik a nyugat felé húzódó éjszaka köpenyegét. A kastély előtt, az országúton színes tót leányok seregélycsapata jelenik meg, mezítelen lábszáraikon még Bereg pora, a szájukon görbe hegyek visszhangos nótája, csipognak, sietnek a szőlőhegyre, hogy majd egy kupa bor mellett újra szépeket álmodhasson e tájon egy öreg költő.

(1918)


A KASZÁS

Aki reggeltől estig kaszál, az nem haragszik senkire. A jó kaszás egész testével kaszál. Nekilendül, a dereka jobbra hajlik, a karja kinyúlik, míg a két lába mozdulatlan, mint a cölöp. Aztán suhint a kasza, a két kéz markolja a kaszanyelet, a derék és a test fordul a kaszálás irányába, és a fű a földre fekszik halk szisszenéssel, mint aki befejezte életét. Aztán jobb lábával előrelép a kaszás. A tempó újra elölről kezdődik.

Az úszástól - különösen mély vízben, ahol nem lehet bármely pillanatban a fenékre ereszkedni -, az evezéstől, midőn hullámzik a tó, s a part még messzire van, a vívástól, amelyet kemény ellenféllel gyakorolunk: izomlázat kap a test. Olyan fájások jelentkeznek, amelyekről addig fogalmunk sem volt. Hosszas vadászat vagy utazás; hajtás vagy lovaglás ugyancsak lázas állapotba kergeti az izmokat.

De mi ez a kaszáláshoz mérve!

A kaszálás után elválik a test a lélektől. Az öntudat úgy szálladoz a mozdulatlan test felett, mint egy kis fehér lepke a szélben. Kaszálás után elmúlik minden fájdalom, ambíció, nyugtalanság, akarat. A boldogtalan szerelem, az életuntság, az idegesség, a dac, az önbizalom és a többi semmiségek, amelyek bolhák módjára bántják az embereket: elmúlnak, elszaladnak. Mint a száraz levél a kerítés mellett a széllel: úgy zörög el az emberből a harag, a bosszú, a féltékenység, az epés kedv. A kaszás fekszik, mint a legyőzött ember. A kaszásnak nem kell nóta, nem kell lány, még az ennivalóból is megelégszik a minimummal a gyomor. A kaszás akkor sem nyitná fel a szemét, ha tündérek valceroznának a gyepen, ha a csillagok a bokrokra telepednének, ha a hold gályában menne végig az országúton. A kaszás kiterítve fekszik, mint az indiai fakír, aki önmagából száműzni tudja bizonyos időre az életet. A kaszás nem gondolkozik, mert nem fáj semmi. Ő az a fájdalommentes, elevenen holttá válott ember, aki nem is álmodik, mert nincs mit álmodni. Ő az, aki elfelejtette addigi életét, baját, bánatát, örömét, reménységét. Ő nem gondol a holnapra, a horizont mögött levő országutakra, a távolság városaira, földhajlás alatt rejtőző kis falvakra, a nyugtalan utazásokra. A kaszás fekszik, mert túl van azon, hogy érdemes legyen valamiért felkelni. A kaszásnak nem kell pecsenye, sem bor. - Ilyen lehet az ember, midőn végleg elfáradt élni, és nem vágyódik másra, mint az örök nyugalomra. Ilyen lehet a százéves ember, aki mindennap csodálkozik, hogy felébred. Nem csoda, hogy a néphit kaszával képzeli a Halált. Rokonok ők, a halál és a kaszás. Jó testvérek, akik megértik egymást, akiknek nincs titkuk, mert hiszen nincs is titok az előtt, aki semmire sem kíváncsi.

Az örök nyugodalom előszobája a kaszálás után következő éjszaka. Akik annyit kacérkodtunk ábrándos korunkban az ifjú halállal, a repkényes sírral, amelyet majd bizonyos kedvesek meglátogatnak, ahol elhalványodunk, mint a holdsugár a falon; mi, régi bolondok, akik minden csekélységért, asszonysarokért, rossz időért, egérnyavalyáért, szentimentális éjszakákért meg akartunk halni, neuraszténiások, melankolikusok vagy jókedvű lármásak; esztendőnkint egyszer kaszáljunk egy napig, hogy másnapra elmenjen minden kedvünk az élet megvetésétől, az ébredések unalmától. A kaszás mindennap a túlvilágból jön vissza, ahol holtan feküdt egy rövid éjszakáig. A kaszás az örökkévaló élet egy jelképe. Mindnyájan elmegyünk egy darab időre a halál országába, ahol kipihenjük az élet fáradalmait, de bizonyos idő múltán, midőn erőink visszatértek, ismét szüksége lesz ránk a természetnek, és visszatérünk harmatban megmosakodva, üdén, boldogan, újjászületve, hogy elvégezzük a kaszálást, learassuk az életnek reánk borított részét, tarlóvá tegyük a földet, amerre súlyos léptekkel jártunk.

(1918)


PESTI VIZIT

Mi volt Pest, ami ma Pest? Ti azt nem is tudhatjátok, akik sohasem hagyjátok el a város falait, a szakállok és arcok napról napra, tehát észrevétlenül sárgulnak meg körültek, a ruhák lerongyolódnak oly megszokottsággal, mintha mindig kopott ruhába öltözködött volna a pesti ember; az éjfél utáni csend, a szomorkás vendéglői étlap, a fekete kenyér, az üres kirakat, az utcai szemét, az esti setétség, a színészkedés nélküli gond már régi ismerősök. Ti, boldogtalan pestiek, nem is emlékeztek már arra az időre, amikor minden másképpen volt a városban, amint az ótvaros is elfelejti, hogy egykor egészséges volt.

Az ember hosszabb időre elutazik a városból, s újra visszatér, a látása megvilágosodik, mint a bibliaolvasóé.

Egykor szilaj vágyakkal, aranyhegyek módjára dongó tervekkel, az elhagyott élvezetek szomjúságával, a fölényes pesti kényelem biztos tudatában igyekeztünk vissza a városba, ha sorsunk darab időre másfelé vetett. A legblazírtabb utazó is felemelkedett helyéről Kőbányánál vagy Rákosnál, "mindjárt otthon leszünk", mondta az emberben az a kis óra, amelynek ketyegését néha hallani véljük az öröm perceiben. A hátunk mögött immár a kényelmetlen vidéki vendégfogadó, a petróleumlámpás szagú falusi est, a zsíros, gyomorrontogató, bőséges étkezés, a rosszul hűtött sör, a falusi figaró, a cincogó egér és a szemtelen falusi légy; búcsút vettünk vidéki barátainktól, akiknek kis látókörén, egyhangú, csendes életén, hosszadalmas alvásán, céltalan nappalán, lendület nélküli érzésén magunkban mosolyogtunk; majd elfelejtjük a nőket, akiket a pesti határban szívesen képzeltünk el méheseik, diófáik, alacsony tetőjű szobáik, regényes olvasmányaik társaságában - tőlünk távol, mert csak Puskinban oly áhított a falusi kisasszony; szelíden és fölényesen legyintettünk az elmúlt vidéki napok emlékére, a gondtalan pipázgatásokra, hosszadalmas esti beszélgetésekre, holdvilágos sétákra, a kis fürdőhelyekre való kirándulásokra, majálisokra s kalandokra... Mindjárt Pestre érünk, s új, boldog, nagyszabású, irigyelt fővárosi emberek leszünk, akiknek rendelkezésére áll minden, ami a vidéki embernek elérhetetlen. - Így volt ez régen.

Pestnek akkoriban császárzsemlye, frissen csapolt ser és virstliszaga volt. (Egyszer már írtam valahol a különböző városok szagairól. Bécsről például azt figyeltem meg, bár több sört és virstlit mérnek benne, mint Pesten: a városnak gyümölcs és régiségtári szaga van. Helyesebben: volt.) A régi Pest nyári kanálisáramlatában is megcsapta az utazó orrát az a speciális pesti szag, amely nem volt kellemetlen. A téli karácsonyfaillatos hóesésén is átszüremlett a pesti korcsmák szaga. A belváros selyem- és bőrkereskedésbeli szagait elnyomta a mellékutcák sörházainak párája. A Kerepesi úti bazár-, gyaluforgács- és kanavászszagot parírozta a vendégfogadók atmoszférája, amelyeknek udvarába még nemrégen kocsival fordultak be a pasasérok. A Józsefvárosnak friss szafaládé- és friss káposztaodőrje volt; míg a Ferencváros egy nagy borospince volt, ahol sillerbor színű arcuk volt az öreg polgároknak, daloltak a korcsmák udvarain, és muskátli pirult az ablakokban. Budának télidőben régi templom szaga volt, mint litánia után. Nyáron hagymás halászlé viaskodott a kucséberkosár mandulás és cukros ízeivel.

Pest utcái telve voltak képzeletcsiklandozó szagokkal. A pékboltok körül, a frissen sült tészták áramlatában könnyen el lehetett képzelni a hamvashajú, szürkeszemű pékkisasszonyt, aki regényt olvas a bolt csendjében, majd ügyes kézzel, ropogtatva szeli a fehér cipót, mint Istennek ajándékát - néhány rézpénzért. A hentesboltban fehér zubbonyában és kötényében tisztaarcú, kövérkés, jóízű menyecske szíves szóval kínálta hideg és meleg portékáit. A csemegésboltok hölgyei ugyancsak gusztust csináltak az áruikhoz. A masamódboltokban titokzatos hamupipőkék ábrándoztak; a gépíró kisasszony tündére volt az irodának. Még a telefonos hölgynek is olyan volt a hangja, hogy könnyen bele lehetett szeretni. E polgári kert rezedái és basarózsái között természetesen könnyebben feltűnt a démon, aki a rózsa szédítően nyíló és gyorsan hervadó sorsát választotta életpályának. A kokott francia parfőmje szinte egyedülállóan válott ki a város központi odőrjéből. Messzire rikított a pipacsszoknya. Egy jobb cipőcske vagy feltűnőbb ruhácska elegendő volt arra, hogy a pesti lány szerencsét csináljon vagy elbukjon. De még a kipróbált kokottokon is érzett valamely szenteltvíz szaga, amelyet egykor az otthon polgári légköréből hoztak magukkal.

Pestre megérkezni: örömteljes és dicsőséges reggel volt. A vasúti indóházak kőszénfüstös levegőjéből üdén, frissen mosdva és jókedvűen várta Pest az utazót.

A pincérnek újonnan vasalt frakkja, az utcák öntözöttsége, a boltok csábító frissesége, a háztetők fénye, a nagyvárosi élet kellemetlen zsibongása elringatta az utazót egy boldog, ifjú város fantáziájába. Hogy fénylett a Duna! És mily ragyogó topánban közlekedett a nagyvilági élet a korzón! Az arcok, az emberek, ruhák, hangulatok, kedvek mindennap frissek voltak, mint a reggeli zsemlye. Életunt, mogorva, útbanálló ember alig volt a városban. Még a börze alkuszai is kedves és mulatságos emberek voltak, amint jó kedvűen, viccesen benyomultak délelőtt a régi Braunba; csontos marhahúsnak elfogyasztására. Az üzleti élet lebonyolódása egy családi körben űzött, karácsonyesti tártliparti volt a mai, szívverést megállító, életsorvasztó hazárdjátékhoz mérten.


Ma, midőn megérkezel Pestre, legelőször is az jut eszedbe, milyen hatökör voltál, hogy otthagytad vidéki állomásodat, a közömbös vagy kedves embereket, az eseménytelen napokat, a hosszú, nyugodt éjszakákat, az őrház harangjának kedves kongatását, a csendes kerteket, aluszékony tájképeket, veled nem törődő jegenyefákat, jóillatú hegyeket, hűvös kuglizókat.

A pályaudvaron szinte ellenség által megszállott város előcsarnokába képzeled magad. Jókedvű arcot, szolgálatkészséget, derűs távlatot sehol sem láthatsz. Az egykori menekülővonatok életre-halálra menő tolongása, futás, rikoltozás, a sietéstől félrecsapott arcú emberek, a megérkezés után újabb iramodásba fogó pasasérok, gyanakodó szemű kocsisok, mindenütt idegenek fogadnak. Mily kedves volt egykor a régi boltcégéreket láthatni a Rákóczi útján, az ismerős vendéglők, kávéházak mellett elkocsikázni, amelyekről biztosan tudta az ember, hogy ki és hol ül benne, képzeletben feltűntek a Metropole törzsasztalai, a Pannónia rendes ebédlői, a Balaton ismert feketekávézói, a Hungária bennszülöttei és a többi pesti emberek mind, akiknek szokásait, üldögéléseit, ebédeléseit, szórakozásait oly pontosan ismertük, mint a kalendáriumot. Ne próbáld őket megtalálni a régi székeken, a régi asztalok mellett. Idegenek ülnek ott, akiket sohasem láttál. Bojnyik arcú, aranyásó elszántságú, neveletlen bevándorlók, akik még hosszú időre kellemetlenné teszik a pesti vendégfogadókat, amíg át nem alakulnak pestiekké. A pincérek talán egy nyári sörkert vasárnapi, kisegítő állapotából avanzsíroztak a városba, a poharak, edények csorbák, viharvertek, amilyenek azelőtt a vasúti állomásokon sem mertek forgalomba jönni, az étlapra inkább rá se nézz, mert a régi szakács már úgyis öngyilkos lett, és egy állatszelídítő segédje osztogatja a konyhán az ételt. Az éttermek régi, megszokott, derűs, megelégedett hangulatai helyett határállomások zörgő üvegajtós, léghuzamos, podgyászszagú ebédlő zaját találod, ahol mindenki kezével kapkod az ételek után, a pincér frakkját letépik, mert öt perc múlva indul a vonat. Hol van a megbízható arcú vendéglős vagy kávés, aki olyan szolgálatkészséggel közeledett a letelepülő vendéghez, mintha egész boltját ajándékba akarná felajánlani? (Maholnap már csak az öreg Tihanyi köszön látogatóinak.) Hol vannak a törzsvendégek, akiknek névszerint rendelte meg a porcióját a szakácsnál Zsán vagy Dallos?

Olyan szomorúan mehetsz az utcára, mint egy gazdátlan kutya. Ott mit láttál, s mit éreztél, arról majd máskor folytatom Jeremiás keserveit.

(1918)


BALATON RÉVÉSZEI

Aki megelevenedett bibliai festményt akar látni, az keljen át Zamárdi és Szántód között a kompon. A hajót azok az emberek hajtják evezőikkel, akik már Jézust a tengeren hajókázták, akiknek arcmásait régi templomok félhomályos boltozatain láttuk. Az evező ember, az evezésbe elmerült, szinte átváltozott ember egyforma a biblia ezer esztendőinek messziségében és a zamárdi kompon. A fárasztó testi munka az Üdvözítő közelségébe vonja az emberi arcokat, a túlvilágra megy az arc fényekért, szívekért, a halálosan elfárasztott testből kiválik a lélek, és kiül a szemekbe, mintha elrepülni készülne. Régen láttam szebb embereket, mint az evező révészeket.

Bús taktusa a munkának a legősibb. Az evezés ugyanaz volt ezerévek előtt is. Hat legény, aki hajtja a nehéz kompot, egymás mellett ül párosával. Mielőtt meghúznák a hosszú, nehéz lapátot, felemelkednek a deszkáról, amelyen ülnek, aztán ugyanabban a másodpercben vetik hátra magukat, amidőn meghúzzák a rudat. Előrevetik magukat, hátradőlnek, mintha egy test, egy izom volna valamennyi. Nem késhet senki egy szempillantást, nem pihenhet egyik sem egy másodpercet, nem takarékoskodhat a munkával egy verejtékcseppet sem. Mint egy emberfeletti tánc, ősi ringatása a testnek, megfeszülő és engedő kötele az izomzatnak, a testi munka csodálatossága: folyik az evezés a kompon. Szakadatlanul, megállás nélkül attól a perctől fogva, amint az evezőket a vízbe merítik: ringatóznak a testek, külön életet kezdenek élni a lábak, a karok, de legfőképpen a fejek, amelyek lassankint oldalvást dőlnek a kimerültségtől. Az evező emberek testmozgásában van némi nyoma annak a legmodernebb festőművészetnek, amelyet kubizmusnak, futurizmusnak neveznek. Az evező ember testrészei valóban szétválni látszanak egymástól a mozgás következtében. Egy pillanatban csak hátrafeszülő karok látszanak: az emberek eltűnnek a karok mögött. A test többi része eltűnik, levegővé, láthatatlanná válik. Tizenkét kar látszik csupán a hat evezőn. A másik pillanatban: a karok válnak levegővé, és helyüket elfoglalják az emberi törzsek, amelyek átringanak egy másodpercre a hajó orrában, mint elvonuló színészek a színpadon. Aztán legvégül a fejek maradnak csupán helyükön. Ezek az önfeledkezett, álarc, festék nélküli fejek, amelyek olyan pírhoz, fényhez jutnak, mint a szentek fejei, amelyeket egykor régi templomokban láttunk. Nem lehet leírni azt a változást, amelyen a révészlegények általmennek, amire a Balaton közepéig hintáztatják a kompot. A szélmarta, esőtépte, viharos arcok elveszítik minden földi durvaságukat. Megnemesednek a homlokok, belső fényeikben égnek a szemek, alkonyati aranypírban fürdőznek a felhevült arcok. Az a fiatal legény ott az ifjú János próféta, midőn jelenéseket lát. Ez a rongyos katona az első padon olyan, mint a Nepomuki, akinek szobrait annyit láttuk vizek felett, hidak bejárásánál. Bibliai emberek ők valamennyien, amint itt a haragos víz felett, zöld ég alatt, sötét hegy mögött a hajót vonják, húzzák, megszakadásig eveznek, nem is néznek egymásra, mert mindegyik azt csinálja, mint a másik, a szemük a távolság fátyolképeire szegeződik: vajon mit látnak ott e nedves, örömtelen, fájdalmas szemek? Fel, le, fel, le. Így folyik a munka megállás nélkül, nekivetetten, szinte életre-halálra, a nagy víz közepén, távol a hegyek visszhangjaitól, messzi a mezők dalaitól, földi életek tarkabarkaságaitól. Fel, le, fel, le. A nagy víznek nincsen vége, a hullám nem változik, végtelen szövetje a víznek egyforma kedvvel fogadja a rávonuló gályát minden evezőhúzás után, a szél nem tud új nótát, mindig csak egyet fúj, a hal nem dugja ki a fejét, hogy itt énekeljen az evezőknek; komor az ég, zord a víz, reménytelen a csillag, amely a felhők ablakán átpillant, mozdulatlan a köves part, ígérettelen a holnap, amely a nemsokára beköszöntő éjszaka után következik, a homályba borult partokon csak a szél tudja a járást, ők a vizet ismerik csupán, amely hallgatva fogadja őket napról napra, nem mondja nekik, hogy őket szereti, nem ölelgeti, dédelgeti őket, holott mindig vele s benne vannak, csak tűri, viszi őket, evezőiket, setét hajóikat, messze járó utasaikat, akiknek idegen sár szárad a lábukon, akik majd innen nemsokára kikötnek, s örökre felejtik a hajósokat, akik itt a víz közepén minden izmuk megfeszítésével dolgoznak értük. Hátra sem fordulnak többé a partról, vissza sem néznek a messziből, szürke homokszemként perdül le az óra a többi közé, elhalaványodik az emlék, mint a felhő a távolban, elsuhan a szél, mint az álom, s a hajósnak nehéz, megszakadó munkától átnemesedett arcából, ez eleven tüneményekből annyi sem marad meg az emlékezés számára, mint a gyufa ellobbant lángjából a vak éjszakában.

Fel, le. Fel, le vonják a kompot a legények, a tihanyi tanító mindig a hullám közepének irányítja a kormányrudat, mert a hullám közepét kell kettévágni a hajó orrának, ha céljához egyenes vonalban akar jutni, a kocsilovak tűnődve, ijedt mozdulatlansággal állanak, ismeretlen part felé tétován kalandozik az utazó szeme, erőlködik a szél, mintha megérkeztek volna segédei az alkonyattal, mély vízből jön fel a hullám fehér torkával, a közelgő hegyeken már lábujjhegyen fut az alkonyat pásztorfiúja, ásítozva buknak be az esti homályba az eddig fehérlő parti házikók, vadkacsapár vonul a tó felett éji tanyára, lomposan roppanva száll egy nagy madár, mintha megunta volna már az életét, a csend hírnökei futnak szét mindenfelé a kegyelemlevéllel - csak a révészlegények dolgoznak a végkimerülésig, inuk rogytáig, az égre nézve, földet, vizet nem látva, közelgő partot nem érezve, fel, le, mint az örökös dologban álló ember, a verejtéknek ki nem fogyó forrása, mozgásnak meg nem állása, álomnak leszállhatatlan kerengése, a munkának elhallgatás nélküli búgása, másvilágig érő evezőcsapása... Amíg felsivít a révészgazda sirályhangja: Állj.

S akkor szökkenve, nyögve, feljajdulva állnak meg az örök evezők, messzi útról térnek vissza régi emberi arculatok, látni kezdenek a kimerült szemek, a víz alól bukkannak fel a levegő után nyíló szájak, ernyedten zuhannak le a karok, partra fut a nehéz alkotmány, és oly fürgén helyezkedik el az út irányában, mint egy táncosnő.

Igazgatja, illegeti széles fenekét, a lovak robajjal rontanak le a könnyű kocsival a veszedelmes helyről, a révészgazda beszedi az útiköltséget a kéknadrágos suszterkétől, aki nem segített a komp vonásában, a legények mozdulatlanul maradnak helyükön, evezőik mellett, mintha nem tudnának megválni a fáradalmaknak e kemény deszkájától. Lepihennek a szíjas, vadmadár csontú karok, fekete kezek remegve tapadnak a hídhoz, izmos derekak fájdalmasan összegörnyednek, megmerevült fejek bágyadtan a mellre hanyatlanak, bajuszok hallgatva lekonyulnak, szemek megmeredve a vízre néznek, a kemény, csontot törő, izmokat végsőkig megfeszítő munka után szinte ijedt ez a nyugalom. Evezni, húzni, haladni: ez az élet, nem pedig egy helyben állani a köves, vén partokon. Vadmadár módjára belevágódni a szélbe, a hullámba, a baljóslatú Balatonba: ez az öröm, nem pedig tunyán pihenni a deszkapadon. Repülni, utazni, utolérni az este lenyúló köpenyegét, vagy a napsugár utolsó sarkantyúját elkapni a hullámon... Fütyülve venni a lélegzetet, próbára tenni a szívet, birkózni az ellenálló vízzel, legyőzni a vasvillás szelet, küzdeni, felragyogni, győzni a vízen... Ez az élet, nem az üldögélés a kikötőben. Most egyszerre szegény munkásemberekké válottak az apostolok.

A bibliai kép helyett a mindennapi sáros országút következik. A balatoni zúgás helyett kerekek egykedvű pergése viszi gondolatunkat. Az eső nyakunk közé csap az út fordulójánál, mint egy lesben álló vándorló. Az alant maradt tavon halottként halad a fekete komp. A vizionárius arcok helyett fáradt legények ácsorognak a parton. Hörög a szél a hegynek kapaszkodó úton. Mintha a boldogságos, fáradságos, biztosan célhoz érő élet maradt volna odalent a vízen az egyszerű, szótalan, igénytelen vízi emberekkel, akik nem tudnak egyebet az egész világról, mint az evezőik vagy a halak, odalent a hullámokban. Az ifjú János apostol, a rongyos katona és a többiek, akik egy órahossznyira úgy megszépültek, megnemesedtek a nagy út mélyein: elmaradnak a setétségben. A bibliai csendet, az evezők boldog hintáját, a hajó megszokott nyikorgását felváltja a sanda országúti élet; a fájdalom és bánat, e két fütyürésző szegénylegény kapaszkodik fel a kocsira az első emberi háznál. A halszemű bibliai emberek helyett csigavonal alakú szemek jönnek szemközt az országúton.

(1919)


A BALGA ÚTITÁRS

Régente, amikor a szalonokban ráértek az emberek mindenféle szamárságokkal foglalkozni, divat volt az emberszólás mellett: az udvarlás. (Lehetséges, hogy még napjainkban is mondanak a nőknek "szépeket", de az újságok hírrovatából valamiképpen kivesztek azok a reménytelen szerelmesek, a dacos kicsikék, megunt szeretők, mérges asszonyfélék, önfejű uracsok, akik képzelgésből, hiúságból, szerelemből az öngyilkosságot választották. Mintha a konok hölgy lábai elől nem rohanna többé a Városligetbe az elkeseredett lovag, hogy a legelső fára felhurkolja magát; mintha az elhagyott nők többé nem jutnának marólúghoz; mintha megokosodott volna az egész világ - vagy én vénültem meg benne?

Régente... amikor regények és színdarabok épültek föl azon az állapoton, hogy egy férfi és egy nő beszélget, amikor csupa szó, csevegés, gondtalan eszmefuttatás, szitakötő könnyű társalgás, röppentyűeregetés, mesterkélt unalom, unalmas okoskodás, tűzijátékosok zsúrja, szavakkal sakkozók kaszinója, elbizakodott fölényesek, tisztainges megvetők és feketekörmű gúnyosok összejövetele, üresfejű nők páváskodása, alsószoknyájuk páratlanságát hivő hölgyek elbizakodottsága, csirkeagyvelejű szépségek divatterme volt a világ, a könyv, a színház... minden, ami Pestet aljától fölfelé érdekelte (amíg elkezdődött a nagy patkányirtás), régente: az volt a legkiválóbb férfi, aki a legnagyobbat hazudta a nőknek.

Csak tegyük a szívünkre a kezünket, többi bűneinkkel, amit vétettünk, ezt is meggyónhatjuk: a nőket nemigen vettük emberszámba, úgy bántunk velük, mint a papagájokkal vagy ölebekkel, virágokkal vagy ereklyékkel. A legokosabb férfi mellett is ott ballagott a láthatatlan útitárs, aki nyomban átvette a beszélgetés fonalát, amint nő mutatkozott a látóhatáron. És mindig elhallgatott, amint a szép hajó elvitorlázott. Mennyit tudott beszélni ez a balga útitárs! Ma már néha úgy tűnik föl, hogy egy teljesen idegen ember volt az, aki hirtelen belebújt a kabátunkba, fejére tette a kalapunkat, megpörgette a sétapálcánkat, megindította a nyelvét, kimeresztette a szemét, kivonta a derekát, és megsarkantyúzta a lomha gondolatokat, aki helyettünk a nőkkel beszélgetett. Árnyék volt ő, és mellettünk hallgatagon lépkedett, ha egyedül voltunk. De nyomban elfoglalta előttünk a gyalogösvényt, amint az idegen nyelven, a nők nyelvén kellett megszólalni. Hirtelen megszólalt mellettünk messzi országokban, tarkabarka piacokon, pirosfejű kakasok sátorában, álmodozó fehér vitorlás kikötőkben, csiga módjára pergő utcákon, idegen városokon fellegként függő tornyok alatt, lankadtan a messziségbe úszó országutakon, csilingelve koccintgató útszéli csárdákban, csipkeárnyékú lombokban, hosszú életet jósló, halk lugasokban, fáradt szalonokban, aprópénz hangú boltokban, csigalépcsőkön, hol áttetsző fehér ruháikban álmodozva ereszkednek le húspiros, szőke nők színes üveggömbökkel megrakott kertjeikbe, templomokban, ahol illedelmesen emelinti meg fekete szoknyáját a habfehér térd egy elvénült, ráncos szentkép előtt, hinták alatt, ahol sirályként repül az alsószoknya fodra, és úgy futkároz a szem, mint a falombok között bujkáló sárgarigó füttye... A balga útitárs mindég megszólalt, olyankor is, midőn hallgatni kellett volna. Haldoklók és halottak mellett feldagadt szemű nőknél, a séta üres terein imbolygó lábaknál, a színházi páholy paradicsommadár tollainál és egykedvű, unott ékköveinél, könyvek lisztpúderos, zöldségszagú tündéreinél, az utazófátyol harkálybarnaságánál és változatosságánál bálban, a szépformájú lábak lírájánál, iskoláslányok tanulókönyveinél, akik kacér parfőmként magukkal hozzák tanítójuk dohosságát, bolti lányok kajdácstarkaságánál, vasalónők fehér blúzánál, őszülő nők szenteltvizes fülénél, táncosnők pörge sarkánál, orvosnők komolykodó homlokráncainál, színésznő tarlattánszoknyájánál... beszélt az útitárs fáradhatatlanul, s olykor maga is meglepődött azon, hogy mily vakmerően hazudott. A mezők sarjúillatú leányának a csillagokat hozta közelebb, a kertészleány földnedves ujjának a virágok álmát fejtegette, a pisze szobaleánynak megszólaltatta a régen hallgató zenélőórát az öregúr mogorva otthonában, a mosónőnek elbeszélte, hogy mit mondanak egymásnak az ingek, harisnyák, pendelyek, amikor két ágas között száradnak a májusi szélben, a gépírónőnek a betűk báljáról beszélt, midőn álarcban lejtik a táncot a munka után, a kalaposkisasszonynak előadta, hogy milyen idegen, messzi tartományokba vándorolnak a kalapok, amidőn az úrnők végre fejükre illesztik őket, s velük ellebegnek, a varrónőknek az öltések abrakadabrájáról szónokolt, menyasszonyingek titokzatos igazmondója lett, és megbeszélte a dolgot a monogramokkal, amelyek rejtélyes helyen, közel a szívhez vannak elhelyezve, sírt együtt a bánatosokkal, hegyet mászott a turistákkal, beállott az újhold bámulói közé, és olyan öreg arcot vágott, mint egy fülemile, midőn bölcsességeit hangoztatta. Szedett almát az almaszedőkkel, szívesen leguggolt a szőlőfürt mellé, vitte a puttonyt érett őszi napon lágy, homokos utakon, diót vert vidám öregasszonyokkal, a folyóba ugrott csónakázó nők után, szoknyáját meggyújtó őrült asszonyt mentegetve elégette a kezét, és öngyilkosjelölteknek hosszú értekezést tartott a magános Duna-parton, ő volt az - az örökös vőlegény -, aki András-napkor az ólomöntő leányok szeme előtt megjelenni óhajtott, ő szeretett volna elsétálni az egész ország Luca-székei előtt, ahol falusi nők karácsonyi éjszaka a választottjukat meglátják, ő állott lesbe a víz tükrében tavasszal, huncut nótákra tanította a rigót májusban, titkot bízott a szomorúfűzre, és jelt adott a hajnali szélnek. Volt kísértet, amely éjszaka az udvar sarkában fehér lepedőben ácsorog, volt rekedt hangú kakukkosóra, messze lehulló csillag és titokzatos zörej, amely a falon kopog bizonyos órában. Volt fakult arckép a nők fűzője alatt, lakkcsizmás színész a Margit Színházban, mogorva pilóta az égben úszó repülőgépen, lovasrendőr és gróf... Ő sétált automobil szemüveggel és iránytűvel a nyakában a Váci utcában, ő tudta, hogy melyik a legdivatosabb tánc és nóta, ő tudott minden pletykát, ővele történt meg minden, ő állott az utcasarkon az Asztóriánál, a kalaposbolt előtt, a ruhásnál, a fodrásznál, a margitszigeti hídnál, a mise után a templomnál, a színházban hátul, koncert után az étteremben, a hűvösvölgyi végállomásnál, a Császár fürdői katonazenénél, a Svábhegyen a villánál, a Fasorban a hóban, a kőbányai vasúti állomás mellett és Rudolf szobránál a Városligetben.

Ez a balgatag útitárs, amely úgy kísérte a férfiakat egykor, hogy tőle soha meg nem szabadulhattak, frakkját, kravátliját soha le nem vethették, borbélyszagát nem nélkülözhették, hazugságait szajkó módjára ismételgették: vajon elválik-e végre tőlünk, ha belépünk az élet új és fénylő csillagrendszerébe?

(1919)


AZ EMBER, AKI MINDIG VIZITBE JÁRT

Igen jól hallom az Athenaeum lelkes igazgatóinak, a könyvcsinálás művészeinek és más kiváló nyomdászoknak panaszkodását; nincs papír, nem tudunk könyvet nyomtatni. "Egy hónap múlva nemhogy könyvet, de egy számlacédulát sem készíthetek!" - mondja Pest egyik legelőkelőbb könyvnyomtatója. Az írók, akik maguk adják ki könyveiket, maguk szerzik meg hozzá a papirost. Tízezer példányban már az álmoskönyvet sem merik nyomtatni. Középkori idők járnak fölöttünk, Gutenberg száz példányban nyomja a bibliát, a könyv ritka madár, és ára oly magas, hogy csak a leggazdagabbak vehetik meg az új könyveket, mint egykor a fejedelmek, hercegek, rablóvezérek. A könyv drágább a francia parfőmnél; a könyv drágább a selyemszoknyánál; a könyv drágább a lisztnél, a bornál, a szivarnál, a mindennapi ennivalónál. A könyv, minden időknek legtudósabb óramutatója, nemzetek fénykorának vagy balsorsának hangos hírvivője: a könyv ritka lesz, mint a fehér holló. A drágalátos könyvgyűjtők, akik egy-egy csinosabb, újonnan megjelent könyvet úgy vittek haza a hónuk alatt, mint menyasszonyukat; az amatőrpéldányok, a ritkaságok szenvedélyes vásárlói; az éjjeli olvasmányoktól sápadtarcú fiatal nők; az új regénykönyvek rajongói, fénylőszemű asszonyok; a betegek és lábtöröttek, akik minden új könyvben szomorú életük megvigasztalódását remélték; a lemondók, a kályha mellett üldögélők, a világ csalódottjai, kunyhók és kastélyok lakói, a magányosok, a sebzett szívűek, az okosok és a jámborok, akik megváltást, szívükre, életükre, fájdalmukra röppenő fehér madarat, a legbölcsebb tanácsadást, a mindent tudó jóbarátot keresték egy-egy új könyvben: 1920-ban megismerkednek a szükséggel. Ebben az esztendőben nagyon kevés új magyar könyvet kínálnak a könyvesboltokban, a nyomtatóműhelyek elhalkulnak, mintha Gutenberg tétovázó keze vezetné a sajtógépet, az írók az asztalfiókjuk részére írják meg azt, ami eszükbe jut... A nemzet, amely nemrégiben gőgösen verte a mellét, hogy kultúrájával (amelyre ezelőtt vajmi keveset gondolt), szellemi fennsőbbségével minden európai népek között kimagasló, régi és modern irodalmával, versengő tudományával: bármely ellenség megszállásának, elhatalmasodásának, beolvasztó szándékának ellenállhat: a nemzet ma eljutott a szegénység azon állapotába, hogy kalendáriumait sem nyomtathatja. A könyvnyomtató műhelyekben napról napra nagyobb hálót fonnak a pókok. A könyvespolcokról elmerengve nézegetnek alá a tegnapi szép könyvek, amelyeknek utódai nem születtek.


A könyvek szomorú esztendőjében gondolatom elszáll azokhoz a vadászkalapos, tarkabarka beszédű, pirosarcú, fáradhatatlan kedvű férfiakhoz, akik újesztendő hetében útrakeltek, farkasbundát és árjegyzéket vittek magukkal, útrakeltek Magyarországba, mint az aranyásók Kaliforniába: könyvet mentek eladni. Mily boldog ország volt ez, ahol a könyvügynököket, a kultúra rettenthetetlen sürgönyhordóit: szélhámosoknak bélyegzett a sajtó, közvélemény, mert működésük sikerében furfangos beszélgetéssel segítették portékájukat! Mentek vonaton, kocsin, gyalog. A legkisebb falu sem kerülte el figyelmüket. Vágtattak csengős szánon az égbe nyúló Kárpátok között, erdélyi rengetegben utaztak oláh fuvarossal, vicinális vonalak apró állomásain bukkantak fel, magányos kastélyok, udvarházak remete lakóihoz állítottak be oly előkelőséggel, mint eltévedt főúri vadászok, hóba temetkezett kis falvakba nyomakodtak a búbos kemence mellett szendergő honoráciorhoz, ők vitték Magyarország nagy, képes történetét a nemzetiségi vidékeken elrekedt magyarokhoz, vitték a Műveltség Könyvtárát falusi jegyzőknek, a Természettudományi Könyvtárat a világtól elzárt körorvosnak, a magyar írók regényeit az unatkozó falusi úriasszonyságnak... Árva tanyaházak mellett tartottak stációt, nyakig sáros bricskán utaztak a nyírségi vadvizek között, hogy megkérdezzék egy álomszuszék komposszesszortól, hogy nem rendelné-e meg Krúdy Gyula összegyűjtött műveit havi kétkoronás részletfizetésért, behatoltak mizantrópok lezárt ajtaján, világtól elvált, senkinek sem jó salabakterekhez nyitottak be vígan, fürgén, frissen, mint előkelő vendégek, fővárosi hírlapírók, grófok, bárók, képviselők, sohasem hallott bókot mondtak a háziasszonynak, meghallgatták a gazda panaszait az idei termésről, behatoltak félvad máramarosi falvakba, munkácsi zsidókhoz, szatócsokhoz és bérlőkhöz, parasztokhoz és erdészekhez, könyvet sohase látott vakondokhoz, mérges és jókedvű emberhez, hogy magyar könyvet sózzanak a nyakába havi két-három korona részletfizetésért.

És mily gyönyörű könyveket küldtek a könyvcsinálók a megrendelőknek! Bőrbe, vászonba, selyembe voltak kötve a könyvek, a legfinomabb papirosra nyomtatták, hogy századok múlva is használható, épséges állapotban legyen, műgonddal választották a hozzávaló betűt, kipróbálták a festéket, hónapokig tervezgettek, kalkuláltak egy-egy nagyobb munka megjelenése előtt, a könyvíró oly izgalmat érzett, mint a vőlegény, s az ügynökök börzéjén, a régi New York kávéházban nem búsultak többé a házbér tartozás miatt. Felnyergeltek, nekivágtak a régi, gazdag Magyarországnak, ahol mindenre volt költekező kedv, csak könyvekre nem. Ám hiszen az egykori könyvügynök sem a dologtalan, könnyű munkához szokott emberek sorából került ki. Ő volt az az ember, aki örökösen vizithez volt öltözve.


A dobott, megvetett, senkinek sem kellő portéka: a könyv, a csontig leszegényedett Magyarországban elérkezett a ritkaságok közé. Igaz, hogy még napjainkban nem akad vállalkozó, hogy értékcsökkenőben levő pénzét könyvekbe "fektesse", mint például divat most bélyeget vagy perzsaszőnyeget vásárolni. De bizonyosan feleszmélnek rövid időn belül a kalmárok és kalmárkodók, észreveszik a holdvilágként fogyó magyar könyvtermelést, és az új regényeket, tudományos könyveket lánckereskedők árulják majd, mint a gyapjúszövetet.

(1920)


L. M. EMLÉKKÖNYVÉBE

1921. január végén

Mostanában Magyarországon mindenki álmodik.

Álmodik a múltról és a jövőről; álmodik nagyéletű, hatalmas apjáról; a temetőbe százesztendős korában sem szívesen megtérő, gyönyörű tizenkilencedik századot átélő nagyapjáról; sólyomröptű gondolatú, régi nagy magyarokról; a honszerelem rőzselángját két tenyerükkel óvó, búséletű, de nem koldus hazafiakról; az áhítatos homlokú, szentté sárgult arcú, honmentő, bölcs magyarokról; a nemzeti lelkesedésről, amely nem rikoltott kakasként, de melegített, mint szív felé csavart zászló kelméje; álmodik a tragikusan ünnepélyes és virágszirom gyengédségű múlt századról... Álmodik a jövőről, amelyet szebbnek képzel, mint a jelen.

Álmodik a garabonciásról, aki hétmérföldes léptekkel, forgószél reptével járta be az országutakat északtól délig, jégesőt hozott hátán, hótól terhes felleget a tarisznyájában, szélmalom vitorláját riasztgató orkánt a nótájában, piros véresőt a kismadarak tavaszi költözésekor, keresztül-kasul szelt vidéki utak garabonciásával, aki hétmérföldes léptekkel a forgószél hátán járt a magyar mesevilágban, északtól délig vándorolt, bár jégesőt hozott a hátán, a tarisznyájában hótól terhes felleget, didergő Orbánt és szánkázó Katalint, tavaszkor véresőt, kitartóan fúvó szél helyett vihart a szélmalmok vitorláira: kedves volt ő, mert magyar volt.

Álmodik a ködös kalendáriummal, amely annyiféle tennivalóval és böjttel látta el a múlt századbeli magyart, hogy nem ért rá búnak hajtani a fejét. Tele volt dologgal a magyar, akár farkasugatás hangzott a ködbe borult keresztút felől, akár fekete csíkot fogdostak a jég alól a halászok, akár tavasz pacsirtája szántott a kék magosságban. A kalendáriom minden napra talált vigasztaló örömet, piroskedvű ünnepeket, gazdag nagyvásárt, dalos névnapot vagy gazdasági teendőt; jóétvágyat az adventi böjt után, megilletődést József virágbontásával, fűszeres, borsos, disznóölő Tamást, orgonavirágos nagyszombatot, mélakedvű kisasszony napját, szüretelő október első hétfőjét, diótörő Szilvesztert... A kalendáriom szerint igazodott a múlt századbeli magyar mosolya vagy bánata, bőséges kedve, halk dudorászása, jóízű közmondása, öreggazda jövendőmondása.

Álmodik a régi magyar költőkkel, akiknek arcképei manapság áhítatos fametszetekről nézegetnek vissza, akik egykor az apostolok lován bejárták Magyarországot, szívnemességet, honszerelmet vittek mindenfelé, ahol odáig legfeljebb a darvak kurrogására figyeltek. Akik verset írtak az ezüstlevelű nyírfáról, az álmodozó holtvizek felett elfehérlő kócsagmadár árnyékáról, betyárok csárdájáról, késő őszi mezőkön szerénykedő kökörcsinről, hófejű Kárpátról. Álmodik a Kisfaludyakkal, akik úgy zengtek boldog dalokat, mint a szőlőszedő lányok, akik oly csodálatos regéket mondogattak, mint a vén iharok, midőn a behavazott házikókban pattognak, mesélnek a tűzhelyen. A Kazinczyakkal, akik sok lúdtollat használtak el a hon állapotának jobbra fordulásáért, akik gondolataikat még delizsánsszal, gyalogpostával küldték az ország egyik részéből a másikba, és mégis eljutottak mindenhová, fokhagymás, kéményfüstű udvarházakba, borveres, őszies vármegyékbe, feketebársony szőrével jól befedett agyvelőkbe.

Álmodik Berzsenyivel és Kölcseyvel, akik a tunyaság és tudatlanság búskomoly köde alatt alvó országban először gyújtogatták az utat mutató máglyákat; álmodik a maga udvarházában, szerény gazdaságában megelégedett magyar íróval, aki ráért hónapokon és esztendőkön át kigondolni és papirosra vetni a legjobbat, amellyel helyzetének használhat. Aki kis mécsvilága mellett, csendes otthonában, ahol fejével verte a mestergerendát, a csizmaszáráig sem ért a vizitelő atyafiság és szomszédság értelme - asszonya, kedvese csak a tyúkültetéshez ért, idegen neki férje gondolatvilága -, barátja, akivel eszmét cserélhetne, oly messzire lakik, mint a Dunántúl Széphalomtól, ahová hetekig jár a gondosan megírott levél: mégis az elpotrohosodott ősök ivadéka, az akkori magyar író oly áhítattal ül íróasztala mellé, mint a szentpap az oltárhoz lép, a klasszikusok és a legmodernebbek táplálják, amíg körülötte a fosztóka dalai hancúroznak a téli estéken, nemzete sorsáért aggódik, amíg a szomszéd házban még Lúdas Matyi földesurasága tartja az orrost gégéje felett a vidám disznótor közben, a Szózatot és Zalán futását írja, amíg az ország rendei és karai a diétákon pöffeszkednek, diósgyőri papirosra meggondolt lúdtollal, vesződve az alacsony ablakokon át alig beáramló világítással vagy az otthon őrzött faggyúgyertya kormosságával: könyveket írnak, holott a legtöbb magyar házban még csak azt a könyvet ismerik, amelyet Luca-napi vásárkor vesznek a ponyváról, és az ablakszegre akasztanak, hogy kéznél legyen, midőn lidércnyomásos álmokra keresnek magyarázatot.

Álmodik tudós újságszerkesztőkkel, akik kézisajtón nyomkodják néhány száz példányban sem olvasott újságjaikat, amelyeknek oly messziről kell kezdeni az általános műveltség hirdetését, ahol a gyermek az ábécét kezdi. Álmodik rajongó könyvárusokkal, akik kis boltjaik setétjéből várva várják a pesti őszivásárt, amikor néhány könyvükön túladhatnak a vidéki asszonyságok és honleányok részére. Álmodik azokkal a szegény költőkkel, kicsapott deákokkal, hazátlan, otthontalan lelkekkel, akik kopott atillában, lyukas csizmában, háborús külsővel kutyagolnak Magyarországon, betyárok csárdája vagy pesti kiskorcsma a tanyájuk, félbolond uraság a pártfogójuk, olvasójuk a kispap vagy a jurátus, akinek annyi pénze nincs, hogy megvegye a könyvet, de ideje akad a lemásolásához; álmodik az istenke báránykáival, akik a még félvad országban tűrhetetlenül hiszik, hogy felvirrad valaha a múzsáknak, a litteratistáknak, akik prófétaként hirdetik a ködszagú, átláthatatlan sötétben a hajnalhasadást, akiknek sorsuk, hogy a vándorszínészet ponyvásszekere mögött meghúzódjanak, és ha megmenekülnek a téli országúton barangoló farkasok elől, életüket névtelenül, ismeretlenül befejezzék az ispotályban. Álmodik Csokonaival és Petőfivel, akinek korhely hírével, mint pipaszárral fenyegették az apák és nevelők a szabadosabb süvöltvényeket. Álmodik az asztal végére, a kántorok és komédiások közé került magyar költőkkel, akiknek emlékezete csak akkor ragyog fel, ha emberöltő füve nőtte be bús sírhalmukat.

Álmodik csodákkal. Magukba szállott, megtisztult szívű, felemelkedett gondolatú magyarokkal, akik Széchenyiként elborulnak, Teleki Lászlóként a halál vőlegényei lesznek, Wesselényi Miklósként megválnak szemük látásától, miután nemzetükön nem segíthetnek. Álmodik lemondó, megigazult, nyomorúságában összeroppant, de szívében az egekig emelkedő magyarságról, amely hívebben ragaszkodik ősi oltáraihoz, mint Koppány; amely bizakodóbban veti tekintetét a Duna-Tisza közén rengő csillagos égboltozatba, mint a tatárjárás korabeli bujdosó; amely igazabban ragaszkodik ősi szokásaihoz, regés erkölcseihez, mint a török hódoltság jobbágya... Álmodik magyarokkal, akik Rákóczival kibujdostak; emigránsokkal, akik Kossuthtal lépték át a Dunát; a szibériai pusztaságokon imádkozó hadifoglyokkal, akik hazatérvén könnyes arccal vetik magukat a megrepedezett honi földre...

Álmodik a magyar mitológiával, amelyben acélszívű és rakétalelkű férfiak állnak vállukat egymáshoz vetve, midőn veszedelem fenyegette a nemzetet.

Álmodik, álmodozik... barnapiros munkással, aki fáradtságot felejtető dallal megy a napraforgós tájon, kövér gabonáshajóval, amelyről majd ébredezve búg a ködkürt az alvó partok felé, piros szemű kovácsműhellyel, amely víg csilingeléssel igazítja útba az országúton eltévedt utast, dalos kőművessel, aki L alakú házakat épít, amely házakban gazdag őseink meghúzódtak, sürgő-forgó szüretelőkkel, apostolképű, telihálójú halászokkal, az ég mind a négy táján fáradtság nélkül forgó szélmalmokkal, portékával megrakott kereskedőkocsikkal, a templomokban teli szívvel éneklő földnépével, boldog Magyarországgal.


Pest, március

Egykor minden valamirevaló férfiembernek volt a levéltárcájában préselt virág...

Hervadt virág az édesanyja sírhalmáról, amely állott kakukkhangú, kéztördelő fűzfákkal, halkan sóhajtozó nyárfákkal teli falusi temető közepén, nem messzire a Megfeszített fájától, és sohasem távol a szív emlékezetének. A repkény és az örökzöld átkúszott a szomszédban fekvő atyafiak hantjaira, egytestvér volt az árvácska és a vadrózsa a temető minden sírdombján, egyazon imádság szálldosott fel a halmok mellől a magosságba, amerre a varjak repülnek, és irigység nélkül, jó testvérként várta a gyülekezet az új jövevényt, ha gyászzene hangzott fel a temető kapuja felől. Itt laktak a nádfödeles házikókhoz hasonlatos mohos fejfáik vagy az árva gyermekkorban magosnak látott fehér és fekete márványköveik alatt: mindazok az ismerősök és atyafiak, akikre merengő mosollyal, némi csodálkozással, mint egy tovairamlott, boldogságokkal teli múlt idő hőseire és cselekvőire lehetett visszagondolni. Itt nyíltak a tavaszokkal olyan gyönyörű virágok, amelyeket máshol nem lehet látni, mint a régi temetőkben; itt dúdolta az őszi szél azokat a megnyugtató, ábrándosan lemondó, szelídítő nótákat, amely nótáktól és hangulatoktól oly sima és fájdalommentes volt az öreg magyarok arca, akiket gyermekkorunkban élőknek láttunk; itt álmodta tovább a gyönyörű tizenkilencedik század azokat a bizakodó, sőt fennhéjázó magyar álmokat, amelyektől mindig kiegyenesedett a férfiak dereka, amelyektől mindig szívrehatóbb és csengőbb lett a nők dalolása. Ezekből a temetőkből való préselt virágot viselt minden ember a szíve felett Magyarországon, amíg volt érkezésük figyelni a tavasz madarára, a kakukkra, volt időnk arra a gyengéd szomorúságra gondolni, amelytől a szomorúfűz lehajtja a fejét, volt kedvünk a jó kis szellemekben hinni, amelyek nyárfáink leveleit oly csendesen hintáztatják, amint a hosszú élet halkan mendegél.

Volt ott emlékvirág a kedves nő kezéből, akivel először jártuk félelem nélkül a sűrű erdőt, akinek kedvéért halálos elszántsággal választottunk dicső, nemzetünknek hasznos pályát, hogy egykor a kitűnő hazafi borostyánjával homlokunkon legfőbb jutalmunkat e felejthetetlen szemekből elnyerhessük. És e virág sokáig nem veszítette el színét és illatát, a buzdító szavak messzi éveken át csengtek szívünkben, a bátorító kézszorítás elérhetetlennek hitt magos ösvényekre segített, mint általában a nők szerelme és becsülése vitt előre sok nemes férfiút, aki a tizenkilencedik század csendességéből hallatta hangját Magyarországon. A magyar nő lelke jobbik fele volt a férfiúnak, aki életét a haza üdvére kívánta szentelni. A múlt idők honleánya nemcsak mézes gyönyörrel, érzékies mámorral vagy szentimentális érzelemmel traktálta a megnyert férfiút, hanem megnemesítette kedélyét lelkes bájaival, a magosba ragadta nem pihengető ambícióval, felemelte porba csüggedő óráiban, a szegény magyar haza szomorú arcát kínálta neki csókra, mielőtt saját ajkát átengedte volna. A mirtuszkoszorú a nők homlokán nem csupán egy potrohosodó, tunyaságba roskadó férfiélet kezdetét jegyezte, hanem mutatója volt a pályának, amelyet ezentúl a férfiúnak a hazáért kell bejárnia, hogy mindig egyforma szeretettel és becsüléssel nyugodhassanak meg rajta hölgye szemei. A múlt század emlékké halványult drágalátos honleányai Kisfaludy nemes regéiből tanulták a magyar nő szerelmét, midőn szívük először megmozdult; Petőfi lángoló versei lobogtak a téli esték kályhatüzében, midőn ifjú jegyesük lépteit követték mély elgondolkozásukban; majd a házasélet halkan, hópehely módjára hulldogáló eseményei közepette Vörösmarty zendülő, honszerelemtől búgó soraiban keresték férjük arcát; míg gyermekeikkel a tavaszi kertben Tompa virágregéiből ismerték meg a karcsú szarkalábat és a szerény ibolyát. Ó, ezek a nők, akik boldog apáink segítségére voltak az utolérhetetlen tizenkilencedik század felépítésében: a honszerelemből merítették a lelküket illattal és ideállal betöltő költészetet; a század csodálatos poétáinak hangjegyeit zendítették meg szívük hárfáján, midőn szerettek, szenvedtek, boldogok vagy boldogtalanok lettek; ősanyáik, a Zrínyi Ilonák és Rozgonyi Cicellék arcai lebegtek előttük, midőn gondos, komoly asszonyéveiket folytatták. Nem is oly csodálatos, hogy ily fennkölt lelkű nők buzdítása mellett oly hallatlan erőfeszítéssel fogott a haza ügyeihez a múlt századdal eltűnt férfinemzedék... Ily hölgyeknek kezéből való volt az a virág, amelyet akkor ajándékoztak a férfiaknak, amikor első hosszú szoknyáikat vették fel a kilombosodott erdei fák, midőn az ifjak nemes pírral égő orcával először fogadták meg, hogy erejüket és jövendőjüket a haza jobblétére fordítják, hogy egykor büszke lehessen nevükre és szerelmükre a szűzi homlok.

És virágot rejtegettek még a férfiak tárcájukban: amely virág arról a zászlóról való volt, amely Majténynál földrehajolt; amely virág annál a csákónál virított, amelyet Világosnál elástak; amely abból az engesztelő koszorúból való volt, amely koszorút a bajor Elisabeth küldött Deák Ferenc koporsójára, amiért szerelmesek lettek belé Magyarországon a nők és férfiak... amely virág a halott Kossuthot kísérte hazáig számkivetettségéből. Ez a virág sohasem hervadt el a magyar férfiak szíve felett. Őrizték mint talizmánt, amely megóvja a nemzetet minden viszontagságai közepette; viselték mint örök ismertetőjelt, amellyel magyar testvérségüket bizonyíthatják akár az emigráció futamodásában, akár az amerikai szénbánya mélyében, akár a más égboltozatú idegenben, ahol már nyelvünket is elfelejtették, akár a reménytelen várbörtönök sötétségében, ahová már sohasem jut el napsugár. A virág ott van láthatatlanul minden magyar szívén, legyen az országút csavargója vagy dús ura földi kincseknek, Kelet-Ázsia partjain reménytelen hajóvárakozó vagy boldog ökrei mögött ballagó alföldi szántóvető... Csak néha elhaloványul ez a virág, elveszíti álomriasztó, epedő illatát. Látszólag örök hervadásba ment. De majd jön egy másik nemzedék, amelynek leheletére, dédelgetésére felébred a félholt virág.

...Magyarországon mostanában kevés ember tudja, hogy miféle virágok hervadnak keblén...


Pest, tavasz

Vajon kit választanak manapság Magyarországon a fiatalemberek példaképül, midőn az első lépést teszik az élet országútján? Vén fák halkan remegő, gyengéd lombjain át játszadozó napsugarakkal barátkozó életmódom, a Bak csillagképletének környékén a kalendáriomi évszakban szinte remetéskedő magányom, őszi pókéhoz hasonlatos egykedvűségem: nem kínál szíves alkalmakat, hogy a korszak fiatalembereinek lelkébe áthatóan pillanthassak. Majdnem mindig csak a magam arculatát látom a tükörben, mint a rab, aki nem tudja, hogy szakálla megfehéredett.

Így látom a múltat, a lőcslábú ifjúságot, a bozontos hajú és epedően sápadt arcú tavaszt, lovag Kaczvinszky János vadonatúj, de kevésszámú bankjegyeit (a Magyar Szemle egykori írói "tiszteletdíjait"), és a régi Belvárost csodálatos, titokteljes utcáival, ahol mindig azt vártam, hogy egy kormos, papírhulladékos nyomdai küszöbről kilép Petőfi Sándor, a Csiga boltozatai alatt valaki felköszönti az asztalfőn láthatatlanul üldögélő Vörösmartyt. Még szerencsés voltam Budapestre kerülhetni ködös és mindig őszies nyíri hazámból abban az időben, mikor a tótok még nem vágták csákányukat a belvárosi házaknak, amelyeknek ablakaiból azok a férfiak tekintgettek ki mindig (képzeletemben), akik a tizennyolcadik és tizenkilencedik században valamit számítottak Magyarországon. Még elcsalogatott a nyáréji holdvilág a Duna-part felé azokon a napjainkban elveszett utcákon, ahol egykor azok a férfiak bolyongtak erkélyek és ablakok alatt, akik a múlt század érthetetlen, jószagú és ábrándos hölgyeibe voltak szerelmesek. Még kerestem kvártélyt a Hét Bagolyban, ahol Vasvári Pál és Radákovics József lakott, sajnos, az egyetemi évet már elkezdték, telve volt diákkal a vén ház. És szívdobogva mentem fel azon a vasrácsos, ódon lépcsőn, amelyen Kisfaludy Károly járt otthonába, és a házban volt egy földbe bújt kis vendéglő, ahol a saját poharából iddogáló és a konyhán is megfordulgató törzsvendég még emlékezni vélt arra, hogy Kisfaludy úr néha két személy részére hozatott fel vacsorát, és az emeletről hárfa és női dal hangzott. A két szememmel láttam Elked Kecskeméti utcai korcsmájában a legendás Benedek Aladárt, aki "Erzsébet királyné költőjének" nevezte magát, és szakálla még szőke volt, amint azok a nagyon öreg asszonyok emlékezhetnek rá, akik álmatag, böjti litániákon többek között a bankóhamisító poéta miatt is kérik a szentek közbenjárását másvilági útjuk előkészítéseinél... Igen, lőcslábom volt még e korban, és leginkább azok a nők voltak leereszkedők hozzám, akiket könyvek apró betűin át megismerhettem; sápadtarcú és szomjas voltam, mint egy zarándok, aki egy várost keres a sivatagban, amelyről régi hagyományokból hallott; ronggyá szakadt a szívem felett (a kabátzsebben) a Magyar Szemlének az a száma, amelyben a felejthetetlen jóságú Kaposi szerkesztő úr művemet kinyomtatta...

Így látom a múltat, királyok és hercegek nélkül, kegyes grófnék és jól főző, de szentimentális polgárasszonyok nélkül is (akik az írói mitológia szerint a szegény költők pártfogói voltak már akkor, egy "jobb kornak" nevezett múlt időben), csupán rongyos költőkért, mellbeteg Reviczky Gyulákért, bagolyfejű Gáspár Imrékért, névtelenné felejtett Pongrátz Bélákért mélyen elgondolkozva a Barátok terén, ahol nemcsak galambok jártak, de a város legszebb hölgyei is keresztülhaladtak; félhomályos kiskorcsmákban áhítatosan hallgatva rézorrú Erdélyi Gyulákat arról a gyönyörű és daliás időkről, amikor Ormódy Vilmos, az Első Magyar Biztosító alapítója mulatós, szavaló, magyarnadrágos költőkkel utaztatta be Pest megyét, hogy a vidéki nemességet meggyőzzék a jégkár biztosítás áldásosságairól - míg ugyanabban a csárdában a Vendéglősök Lapjának szerkesztője (akinek Kossuth temetése óta mindig faggyúszaga volt a kabátjára hullott gyertyacseppektől), az oldalszakállas Szeles Adorján (aki csak azért nem lett képviselő, mert elkéste vagy megelőzte korát), és egyéb összeesküvők spriccerek mellett hangosan tanácskoztak a Hentzi-szobor felrobbantásáról; éjszaka sétálgatva a Kalap utcában, ahol a csodálatos Budapesti Hírlapot szerkesztették, ahonnan a nyitott ablakon át kihallatszott Tóth Béla dadogása és a méltatlanul elfelejtett, nagyszerű Rákosi Viktor zengő baritonja (amely miatt a haijdúk később követté is választották), epedve, epedve valami elérhetetlen után... De még sem ők voltak ideáljaim; sem a termetes, sláfrokos, lobogószemű asszonyok (akik közül egyik sértettségében állott vízzel leöntött az emeletről); sem Lisznyai Kálmán táncos, pörge utódai a dabasi szüreteken; sem a virzsínia szalmával fülük mellett tanácskozó konspirálók, de még a cinikus Tóth úr sem, akinek pedig írásait úgy tanulmányoztam, mint középkori barát a bibliát...

Így látom a múltat darab ideig, rajongón, de a halálos szívdobbanás nélkül, a pesti írói életet kerülgetve, és Dickensre és Thackeray-re már csak annyit gondolva, mint vidéki rokonaimra, akiknél boldog karácsonyokat töltöttem egykor, lelkendezve félbolond költők és szépfeleségű, módos polgárok között, anélkül hogy komolyabb vágyam lett volna bármelyikkel cserélni... Hőskora volt ez életemnek, mint a lovagnak a Szentföldre való kirándulása - holott nem ismertem senkit a városban, aki eljárogatott volna kis szobámba éjszakánként a Gyöngytyúk utcába, ágyam szélére ült volna, megsimogatott volna, és ezért jutalmul írói dicsőségemet kérné.


Míg egy napon megtaláltam őket, akiket sorsom útmutatóinak választottam... őket, mert ketten is jöttek egyszerre, hogy a zűrzavaros ifjúkori lélekből kibontakozzanak, két szellem volt a palackban, amelyet a halász a tengerparton kidugaszolt.

A szent helynek a közelében fedeztem fel őket, amelyet ez időben közönségesen Barátok terének neveznek, rajta áll az egyemeletes Athenaeum, barokk stílusban, mintha nem is kiült fenekű, görnyedt vállú és esernyős öreg hírlapírók botorkáznának be döngő kapualjába, hanem aranysarkantyús vitézek hölgyeikkel... A hagyomány szerint előkelő úricsalád rendezte itt telente farsangi összejöveteleit, az első emeleti ablakban Barna Dóri nagy vörös bajusza helyett kisasszonyok fürtös fejét lehetett látni. A tőszomszédban a magyar királyi Kúria, amelyet Jókai Móric örökít meg Kárpáthy Zoltán-ban, midőn a regényfolytatásokat e téren át hordja be a Svábhegyről a Nemzet szerkesztői irodájába. (Ez a Kúria valóban olyan volt, amilyennek a vidéki fantázia képzelte. Egyemeletes és félhomályos, a bírák benne méltóságteljes magyar uraságok, törvényszünetben Balatonfüredre jártak a maguk nyaralójába, nem mindnyájan viseltek Ferenc József-kabátot, hanem magyar ruhát is, a Csalányi-féle vendéglőben volt törzsasztaluk, és mindig parádival keverték a sillert.)

Ezen a téren, Pest szívén keresztül kellett járni mindenkinek, aki számított valamit a városban. Innen nézték valamikor a vidékiek a tekintélyes, kurátor lépésekkel baktató Deák Ferencet és mellette leszegett fejjel, komor nyugtalansággal, szilaj tekintettel őrködő Kemény Zsigmondot, aki minden regényírói hírességét kisebbre tartotta annál, hogy ő lehetett pennája a poroskabátos fiskálisnak. (Egyébként, ha többet is akarnál tudni e térről, olvasd el Szabó László könyvét az Athenaeum történetéről, itt találkoztam én is bohó ifjúságommal életem őszies lugasában üldögélve.)

E térre nyíló egyik utcácskában, amelynek neve úgy elrepült fejemből, mint az álom: kis borbélyműhely állott, ahová többnyire azok jártak borotválkozni, akik a Barátok terén laktak. (Sokáig nem volt egyéb nevezetessége részemre ez utcácskának és benne a borbélynak. Lehet, hogy szép leányok laktak az ódon házakban, akik a húsvét reggeli harangszót várták, hogy leereszkedjenek elvarázsolt álmukból a grádicson; lehet, hogy potrohukat hegyeslábú íróasztalka mellé feszítő, kihullott hajú öregurak írdogálták itt élvezetteljes memoárjaikat, és nyugtalanul topogtak, mikor egy régi szépasszony hajszálairól szólt a visszaemlékezés, amely göndörkés hurkocskákon évekig lógtak, mint akasztottak. Az ismeretlen házakba, a függönyök mögé lelkünk lakóit költöztetjük. Én néha a soha nem látott szobákból vak gyermekek kiáltozását is hallottam eltávozott mamájuk után, máskor férfiszíveket hallottam sikongatni, amidőn a nők ebéd előtt a mozsarat pengették.)

Míg egyszer a borbélyműhely ajtaján új arcképet vettem észre, a régit betették hátra, a bolt sötétjébe.

Esemény volt az életemben, amelyen elgondolkoztam. Az akkori Pest borbélyműhelyein még nem a cvikkeres bankhivatalnokot, simaarcú parkett-táncosokat örökítették meg a festmények. Komoly, ünnepélyes férfiak üldögéltek a kirakatokban, akiknek egyéb dolguk nem volt, mint szakállukat és hajukat fodoríttatni, hogy gusztust csináljanak a járókelőknek. A józsefvárosi borbélyok olykor a nagyhajú, kecskeszakállas Petőfi-arcképet használták, míg a Belvárosban látható volt Podmaniczky Frigyes és Ráth főpolgármester is a figarók officináin. Vajon miért cserélt patrónust a kis borbély a Barátok terének szomszédságában?

Néhányszor megfordultam a műhelyben, és a következőket tudtam meg. A régi arckép, amely a bolt sötétjébe került: Kemény Zsigmond bárót ábrázolta. Persze nem abban a formában, amint a nevezetes bárót Hirsch Nelli ónjából ismerjük, de mégiscsak Kemény Zsigmond volt ő, aki egy kor a Barátok terén a Pesti Naplót szerkesztette; legalábbis a borbély, aki ez idő tájt került a tér szomszédságába: az ő arcképét ítélte a legvonzóbbnak a borotválkozó pestiek tetszésének. Ott állt a báró a boltajtón esőben és hóban bajsza mindig kipederve, oldalszakálla fodorítva, pillantása közömbös, amíg ő maga valójában tán ezer bajjal és gonddal küzdött néhány lépésnyire innen, a szerkesztői irodában. Talán a vasárnapi számba vezércikket kellett írni, amelyből áradó hitet, éltető reménységet, nem csüggedő hazaszeretetet merítsenek az elnyomott, bús magyarok - hogy a cenzor héjjaszemét kikerülje a titkos mondanivaló? Talán a Haiti-szigetbeli állapotokról kellett fogalmazni egyveleget, amely tudósításból megértették a talányfejtők, hogy mi újság Ausztriában - anélkül hogy a tudatlan újságolvasó (a cenzor) észrevette volna a titkos híradást? Talán éppen már a Svábhegyen lakott zordon magányában a báró, abban a düledező, Ivanhoe regénybeli lakban (ahol a közeli években egy őszi levél hajú úrnő mindig a Fegyverkovács áriáját énekelte, ha az újabb költők itt Kemény Zsigmond nyomait keresték, és ugyancsak az úrnő, mint regénybeli alakhoz illik, aranyszőrű báránykákat hímezett kékselyemre a kert mélyében, a kőpadon, ahová valaki bevéste a ház egykori lakójának, a bárónak a nevét). Talán sűrű, kocsonyássá vált régi bor ízére emlékeztető regényeit írta a néma éjszakában - míg alant Pesten kialudt minden világosság, csak Salamon tanár: és újságíró úr virrasztott, hogy nem lesz-e baja a helytartósággal a debreceni levelező híradása miatt, aki megírta Jósa András vitézi kötekedését a helyőrség tisztjeinek báli mulatságán? Talán éppen azokkal a gonosz kísértetekkel viaskodott már a báró a novemberi dértől fénylőn vöröslő nyúl- és rókajárta Béla király úton, amely kísértetek későbben megtalálták őt a rokoni hajlékban, Puszta-Kamaráson is? - Sok esztendeig állott a báró a borbélyműhely ajtaján, mint korának legtekintélyesebb szerkesztője, amikor régen nem volt szüksége a figaró képére, ő már csak innen nézte Ferenc József koronázását.

És ki volt az, aki helyére került, nemcsak a borbély kirakatában, hanem a Ferenciek terén is a szerkesztői asztalnál és a zakatoló sajtógépen át a magyarok elméjébe és szívébe? - Ez egy nagyon szép férfiú volt. Jankó János se tudott figurájából szeretnivaló karikatúrát rajzolni, Faragó többnyire oroszlánnak ábrázolja, arcképét gyászszalaggal díszítve megtalálhatjuk világszépnek mondott színésznők öltözőjében, emlékezetét a magyar sajtó történetének legbüszkébb évlapjain. A neve ifjabb Ábrányi Kornél, és rokona volt annak a rajongó Ábrányinak, aki egész vagyonát elköltötte, hogy a szabadságharc alatt újságot csináljon, és eltűnt fiatalon, névtelenül; atyja az öreg zenetudós, akit másvilágias, hófehér fejével Arany János tölgyei alatt láttam üldögélni a Szigeten egy hibásjárású, de annál előkelőbb külsejű úrnő társaságában (az Ábrányiaknak mindig szerencséjük volt a szépasszonyok körül); atyafia azoknak a nyakas magyar uraknak, akik Szabolcs, Hajdú és Szatmár határán még mindig ősiesen Eördöghnek írták a nevüket.

Ez az ifjabb Ábrányi Kornél lett a Kemény Zsigmond örököse, mint Scott-regényben komor, kísérteties lovagvárat a tébolyult, zordon tulajdonostól örököl a nagyvilági, a fecskék látóhatáráig emelkedő tekintetű ifjú utód, akinek nemcsak a viharban van jókedve, mint a sirálynak, hanem örvendezni tud a pünkösdi délnek, midőn fehér hajón, orgonavirágos partok között utazik felfelé a Dunán a visegrádi tornyok alá, ahol színes, üveggömbös kertben lakik gyönyörű hitvese, ugyancsak ifjúi öröm járja át a szívét, amikor a Nemzeti Színház cédulái a Kaméliás Hölgy előadását hirdetik, és mikor Ferenc József megsértéséért börtönbüntetést kell elszenvednie, olyan úti felszereléssel vonul be a fogházba, mint az angol lordok utaznak Afrikába, és nem pókot vagy patkányt szelídít, mint kufsteni ősei, hanem koronás uralkodót, megírván A király című könyvét.

Én sokáig a borbélyműhely ajtójáról ismertem őt a Barátok terének környékén. Oldalszakálla sűrű, mint általában a Nemzeti Kaszinó urai követték e divatot, míg a walesi herceg, valamint Rudolf is szakállt hordott; haja hullámos, gazdag, mint általában a magyar költőké, amikor Petőfi és Tompa után Aigner Lajos a magyar hölgyközönség örömére Byron és Puskin műveit is kezdi közrebocsátani: szeme kerek és sárgás és félelmetes, mint az oroszlánszelídítőké, akiknek mutatványainál elájulnak az úrnők, de magukhoz térvén: csakhamar epedő levelet írnak. És későbben sem csalatkoztam ideálomban, midőn személyesen is megösmertem őt. Hű fia volt korának. Amint a Sugár út felépült Andrássy útjának, amint a nyárspolgárok kiszorulnak a Párisi utcából, az Uhrból, a Ferenciek teréről, a Duna partról, mindig beljebb húzódva a Belváros mélyei felé, ugyanúgy alakul át Pest minden részében. Szerkesztőségnek hívják az irodát, csak éjféltájon kapja kézhez Marich úr a cicerót, miután az összes pártvezérek és egyéb érdekeltek kitapogattattak a kaszinókban és előkelő találkozóhelyeken, a hírlapírók közül csak a facérok vagy kiöregedettek látogatják a Szerviták pincéjét és a többi kiskorcsmákat, legfeljebb a Pipa tartja még magát, az ifjabb generáció kevésbé borízű kávéházban tölti napját, éjszakáját.

A pesti sajtó vetélkedik a legnagyobb külföldi sajtóval, aranytollú levelezők ülnek a külföldi városokban, Rómában Lyka Károly, Párizsban Szomory Dezső, kétfogatú kocsin járnak a szerkesztők és az igazgatók, Csávolszky már jól kitanította a legkisebb kiadóhivatali tisztviselőt is arra, hogyan lehet jövedelmezővé tenni az előfizetésen kívül a lapvállalatot, a hírlapírói pálya többé nem a nélkülözést és a budai hegyoldalban egy kunyhóban beteg feleséget és hat rongyos gyereket jelent a pályaválasztónak, hanem jegyez miniszteri barátokat, gazdag vállalkozók házánál vacsorát, szépszínésznői epedést, esetleg gyöngéd ismeretséget egy irodalmi hajlandóságú úrnővel, aki szívesen forgatja a tollat.

És ebben a korban úgy jár-kel ifjabb Ábrányi Kornél a Ferenciek terén, mint az élet királya. Az ő lapja a legjobb, az ő írója az elismert, az ő vezércikke hangzik legmesszebbre - felfelé, Braun Sándor (IV. Henry-szakállal) a közgazdasági rovatvezető, Satanello a színházak felett uralkodik, Makai Emil az éjjeli szerkesztő. Új világ, más világ... nem csoda, hogy a borbély a bolt hátuljába dugta a kiöregedett Kemény Zsigmondot.

(Mily szomorúság volt az üstököspálya után látni öregségére a tündöklő Ábrányit, amint segítség nélkül nem tudott felállni a székről a Pesti Naplónál tett látogatásaikor!)


S ők voltak az ideáljaim abban a korszakban, amelyre mindig bizonyos áhítattal gondolok vissza. A napfényes, tavaszias délelőttökön, amikor a földkerekség legszebb női töltötték meg a pesti utcákat: arra gondoltam, hogy egykor Ábrányi Kornél leszek magam is, aki ennek a városnak virágaiban, gyönyöreiben kertészkedik. Míg rámköszöntött az este a jezsuita templom mögött, egy komor és visszhangos Zerge utcai házban, bánatos őszi szél füttyentett az ablak alatt, nem sikerültek terveim, reményeim letörtek... felsóhajtottam, bár lennék már tébolyult, mint Kemény Zsigmond, csak már regényt tudnék írni.

A NŐK ÉS A KÖLTŐK

Pest, pünkösd hava

Mikor én pünkösdi kirándulásokat szerveztem, nemcsak a csacsihasú polgároknak dicsértem az erdei földbe ásott borospalack hűvös jóságát, nemcsak polgárok szép feleségeivel ettem hideg kacsacombot a zöld mezőn, hanem magammal vittem egy-két költőt is a Disznófőhöz vagy a Szép Juhásznéhoz. Fiatal voltam, és éppen úgy örültem a polgárok önfeledkező jókedvének, mint a költők pünkösdi verseinek.

Barátom, a boldogult B. A. tanított meg egykor az erdei kirándulások hasznosságára. Ő minden pünkösdkor kijárt a budai hegyek közé, levett kalappal mondta el költeményeit az erdei gyalogúton, hölgye lábaihoz heveredett a tisztáson, öregségére olyan botszéket vitt a kezében, amilyennel a német turisták járnak... Ezért legyen az első szó az övé.


Említettem már neked az oroszlánsörényű, nagy szőke szakállú, germán isten termetű, szürke selyemnapernyős poétát: Benedek Aladárt (igazi nevén: Náray Ivánt), aki jó darab ideig arról is nevezetes volt Pesten, hogy minden egyes városnegyedben barátságos, asszonyhangos hajlék várta őt, ha útközben érte az áprilisi zápor vagy a déli harangszó. Benedek Aladár (egykor csaknem olyan híres költő, mint Petőfi) látszólag sokkal többet törődött ősz fejére helyezett szürke kalapjával, mint azokkal a hölgyekkel, akik ebéddel és vacsorával és csókkal traktálták őt még hatvanesztendős korában is; verseit se irányította a József utcai korcsmának, ahol egyszerre volt belé szerelmes a korcsmáros két hajadon leánya, se a vízivárosi özvegy számtisztnének, aki pedig pár igen rendes budai kérőt kikosarazott már a kedvéért, se a kőbányai sertéshizlalónénak, aki (leányával együtt) vasárnaponként azt leste, mikor jön Benedek Aladár (a nőgyűlölő Gáspár Imre és a jó rostélyosért mértföldes utakat bejáró Balázsovics ügyvéd úr társaságában) sörözni a Kaszinó kuglizójába... Nem, ezekkel a nőkkel annyit se törődött Aladár, mint a fehér, kékbabos nyakkendőjével, amelyet oly regényesen tudott megkötni, mint egy vidéki színész vagy egy pesti divatlap szerkesztő; ezek a nők szerelmesek voltak belé egyszerűen azért, mert 189 centiméter volt a testmagassága, szakálla a késői korban is inkább szőke volt, mint deres.

B. A. minden rossz szokása mellett: idealista volt öregségében (amikor szerencsés lehettem őt megismerni a Sándor téren egy pálinkás boltban, ahol éjszakai kóborlásaiból hazafelé ballagva, hajnalban stációt tartott, és olyan szavakat mondott a kócos, félig még alvó zsidóleánynak, hogy annak kerekre nyílt fel sötét szeme). Örökzöldek című utolsó verseskönyve is az ideális szerelemnek volt szentelve, hogy bármely menyasszony vagy zárdanövendék épülhetett belőle; és valamennyi könyve, amit életében írt, mind az eszményi, isteni lánghoz hordta a tüzelőt, amely lángot az emberek szent szerelemnek neveznek. Az irodalomtörténet nem sokat tart B. A. költői működéséről, de hát vajon törődtek az irodalomtörténészekkel azok az égi lények, akikhez a költő verseit írta? Gondoltak valaha is az izzadttenyerű kritikusra az éberlaszting cipős, fehérharisnyás vidéki dámák, akik Benedek Aladár lapjainak előfizetői, költészetének rajongói voltak? Nyomott tán valamit a latban a szende szüzek lelkivilágában (B. A. ideáljai mindig megközelíthetetlen, legfeljebb ablakból, erkélyről látott úrhölgyek voltak) az a körülmény, hogy a költő egy fatális véletlen folytán bankóhamisítás gyanúja alatt rövidebb időt töltött a Fortunában? Ó, nem hinném, hisz éppen a legelső magyar asszony, Erzsébet gyönyörű királynénk volt a megrendelője a rab poéta verseskönyvének, amelyre a börtönből előfizetési felhívást bocsátott ki; és éppen ez a kegyelmes rendelkezés (Ferenczi udvarhölgy útján) segítette ismét a költőt szabadságához, segítette, hogy élete végéig némi hópénzt kapjon a pesti titkosrendőrség kasszájából, és tovább arathassa az életkörülményeket is megkönnyítő, szerelmi sikereket szőke szakállával Pesten és Budán (amíg odabenn a szív egy elérhetetlenért eped).


Felém jön néha a múlt időkből ez az álmatag, a nemes, a szép és a jó idealizmusában sohasem megöregedő poéta, amikor a fiatalabb, a jelenkori költői nemzedék könyveit levelezem; vajon kikhez írják verseiket napjainkban a költők?

Milyenek azok a nők mostanában, akik még tartják a régi divatot, és jótékony pártfogásukba veszik a fiatal költőt, hogy megóvják az éjszakázástól, a korcsmától, a rossz némberektől és az élet egyéb veszedelmeitől? A költő sorsa e kicsiny országban tragikusabb mindenkiénél. Talán nem is kell ezt bővebben magyarázni, mindnyájunkban fekete leplet szőtt a gond az elmúlt hét esztendőért, de a költőt úgy fejbe kólintotta a nemzeti viszontagság, hogy belepusztult. A költőnek ismét csak az lett a sorsa (amit a gyűlölködő cinikusok szerint megérdemel): pártfogás és ajándék nélkül nem tudja tovább pengetni az életét Magyarországon.

Csak rövid időre adatott meg a magyar költőnek, hogy európai ember módjára éljen, jövedelme, megélhetése legyen a munkájából, büszkén állhasson a könyvkereskedő elé első kiadásban már elfogyott könyvével, eszméi növeléséhez szükséges könyvtárat rendezzen be íróasztala felett, napjában háromszor egyen, és esetleg megházasodjon... Ó, ez a korszak alig tartott tovább egy röpke, fantáziás negyedszázadnál, amidőn a magyar költő rózsaszínű illúziófodorral díszített tükörben nézegethette az arcát, mint egy bálrendező, kiegyenesedve járhatott a New York kávéházban, nem volt rongyos a nadrágja a sok üléstől, nem kellett az asztal alá dugdosni lyukas cipőjét, nem viselt zsinegre kötött kaucsukmandzsettát, mint az orfeumban az amerikai bohóc, "asztala" volt a Hatvani-féle vendéglőben, rendes lakása és "kiadója", önbizalma és valahol, valamerre egy rajongója, akivel levelezgetett, menyasszonya zárdában nevelkedett, nem a Ferenci kávéházban, bútort vehetett részletfizetésre, ideje jöttével könnyű kis potrohot eresztett, amely hitelképességét emelte. Erről a korszakról sokáig csak öregek fognak beszélni.

Most ott áll a magyar költő ismét, ahol a múlt század búskomoly évtizedeiben állott, legkisebb zsámolyán a könyvkereskedésnek vagy hátul, a raktárban, ahol csak ritkaságkedvelők akadnak rá. Ismét folytathatja azt a félvad, regényes és regénykönyvekből kellemesen andalító, de a nélkülözéseiben elviselhetetlen életmódot, amelyet ősei, a tizenkilencedik század szentjei és őrültjei abban hagytak. Kulloghat együtt a szekeresektől elmaradt ebekkel, búsulhat a mindenüket elveszítettekkel, újra barátja lehet a boldogtalan részegeseknek, akik sötét kis korcsmák pókhálós ablakánál azt várják, hogy valaki a megmentésükre siet, írdogálhat naponta tíz-húsz levelet (mint a szegény Gasparone), amíg a hordár elhozza a vacsorára valót, keresheti, hol nem egészen életveszélyes a Duna (honnan esetleg kihúzhatja egy jólelkű mecénás), mint a boldogtalan Indali Gyula, szerencsétlen Balázs Sándor módjára mérget ihat a temetőben annak a sírján, aki őt legjobban szerette.

A magyar sors labirintusában abba az útba tévedt a költő, ahol a szegény elődök sírhalmai sorakoznak, akik hajléktalanul vándoroltak a részvétlen Pesten, sápadt arcukról már a nyoma is tünedezett a csóknak, amelyet egy tiszta lénytől valaha kaptak, kezükben korán megtanult reszketni az írótoll az örökös bánat és aggodalom miatt, szívük megszokta a megalázkodást, mint a koldus helyét a templom küszöbén, a hangszerek közül a búbánatos mélyhegedűt választották, és a jókedvük keserű mámorban ágaskodott.


Nemhiába jut nékem eszembe a börtönviselt és minden boldogtalansága mellett is ideáljaihoz hű Benedek Aladár, midőn olykor új magyar verseskönyv kerül a kezembe. B. A. (akit valaha a költészet és bús szerelem mártírkoszorújával láttunk ifjúságunkban) gazdag, független, gondtalan lovag volt szigfridi megjelenésével a mai költőkhöz hasonlítva. A korszak még sok idealizmussal keverte az élet mindennapiságát, a költőnek nem volt szégyene szegénysége, kopott lábtyűje, szerencsétlen szerelme, kezdetleges táplálkozása, városligeti harmattól fázós ébredése az éjszakai nyugalom után, a hölgyek pártfogása, amely megnyilvánulhatott kis varróleányka önfeláldozó szerelmében vagy az előkelő úrnő támogatásában, aki ebédet küldött a költőnek, ha éhezett... A költő még félig-meddig a társadalom elővárosában élő személyiség volt, akinek csaknem annyit megbocsátottak, mint a vándorszínészeknek. Ámde fordult az idő, és erkölcsös tagja lett a társadalomnak, mint akár az ügyvéd vagy az orvos: hol találhatja fel boldog, büszke, szabad, régi rongyait?

Hol találhatja fel azokat a kiskorcsmákat, vendégfogadókat a Józsefvárosban vagy a régi Belvárosban, ahol a szent és őrült elődök felemelt fővel, szinte büszkén hangoztatták az "aufschreibent", mintha a saját birodalmukban rendelkeznének: a fogadós egész esztendőben március tizenötödiki hangulatban volt, megbecsülte a hazafias lírát; a fogadósné üzletzárás után Kisfaludy regéit olvasgatta; míg a hajadon kisasszony, bár titokban már el volt jegyezve egy ferencvárosi pékkel, meghasadó szívvel leste a konyhaablakon át a bűvös vadász külsejű divatlap szerkesztőt, vagy a karbonári köpenyeges lírikust... Hol lelheti fel azokat a Blaháné-szemű, érettségükben is mindig ábrándozó és végtelenül jólelkű úrnőket, akik bár bálkirálynék voltak a dandy-társaságban és a drótszigeti majálison: a belvárosi szűk utcácska felé nyúló erkélyükön voltaképpen mindig egy botorkáló poétát vártak a Sebestyén tér felől, vagy a Buda városához címzett vendéglőből; a rajongó honleányokat, akik önfeláldozó buzgalommal gyűjtötték az előfizetési tallérokat a pesti szalonokban és vidéki udvarházakban, soha meg nem jelenő verseskönyvekre; a háztulajdonosnékat, akik évszámra adtak otthont lakástalan íróknak a hőskorban; a Múzeum utcai grófnékat, akik minden verseskönyvet, regényt elfogadtak, amelyeket címükre elküldtek, és bőségesen honoráltak, ha a költő nem felejtette el lakáscímét mellékelni; a szép színésznőket, akik kezükbe vették a gyűjtőívet, ha egy költő nyomorba vagy ravatalra jutott... Hol fedezhetné fel napjainkban az elhagyott költő azt az álmodozó, vadgalamb hangú régi hölgyvilágot, amely vadregényes őseit nomád életmódjában, támogatásában és pártfogásában részesítette. Elfelejtett sírhantok alatt vagy szótalan kriptákban alusznak már a drága nők, akiknek részük volt a magyar irodalom fejlesztésében.

S ezért gondolok pünkösd havában némi irigységgel a múlt századbeli majálisokon lengedező magyar költőkre - akiket egy évtized előtt is: a legszerencsétlenebb mártíroknak véltünk látni kényelmes életünkből. Ezért jutnak eszembe Benedek Aladár és társai, mikor a fülemilék zengenek a város környékén - holott dicsőséges és pénzcsörgéses, tegnapi irodalmi életünkben még úgy borzongtunk halotti sápadtságuktól, mint a félelmetes kísértetektől. Ezért nézem vágyakozó tekintettel az ő régi útjaikat, őrangyalaikat, rajongóikat - mert a mai magyar költőnek már nincsen őrangyala sem.

A MAGYAR KÖLTŐ ÉS MECÉNÁSA

Szent Margit szigetén, nyáridőben

Az öreg József főherceg, a honvédség egykori főparancsnoka, nemcsak fenyvesrigókkal szerette volna benépesíteni családi birtokát, Szent Margit szigetét, hanem írókkal, költőkkel is. A "vén Rágóczi" (mint Bécsben csúfolták Magyarországáért József urat) jó gazda volt, praktikus szemével már akkor is látta a Margitsziget jövőjét, amikor annak nem volt még külön hídja, hanem csónakon jártak a bozontos, vadregényes dunai szigetre azok, akik nőkért itt párbajt vívtak, vagy ugyancsak értük öngyilkosságot követtek el. A csikósgazda képű öregúr makrapipája megett bölcsen kiokumlálta magában, hogy a szigeten, ahonnan már akkoriban kipusztultak a nyulak, költőket kell tenyészteni, mert ez a klíma szerfelett alkalmas a költészet gyakorlásához. Már őse, a nagy nádorispán, a fák és virágok poétája azért hozatta drága pénzen messzi Japánból és Dél-Amerikából a különböző facsemetéket és virágmagvakat, hogy e helyen felébressze a nemes és szép hangulatokat a pestiek és budaiak lelkében: pirosló japáni birssel vigasztalja a Párisi utcai polgárt, aki a maga kicsinyes életében bízvást azt hihette, hogy suszterműhelyén és az Uhron kívül nincs egyéb érdemes dolog a világon; és kanadai erdőkből való óriás platánok alatt meggyőzze a krisztinavárosi asszonyokat, hogy káposztasavanyításon kívül is van gyönyörűség a természetben. Ám a régi Pesten kevesen "ültek fel" a nagy nádorispánnak, a szigetre továbbra is legfeljebb szalonnasütés végett jártak télidőben a lövészegylet tagjai, míg tavaszonta azon kisasszonyok bujdostak a lombok alatt, akik amúgy is elszöktek vándorszínésznőnek, amint szerét tehették.

Nagyon bölcs volt az öreg Rágóczi, amikor tervbe vette, hogy a ritka növények üvegházai mellett költőknek is épít otthont, akik majd édes szóval megmagyarázzák a magyaroknak a szigeti flóra tündériességét. Természetesen: nem vezette anyagi érdek a jó főherceget, hisz a szigetre az ő idejében még ingyen mehetett a látogató. Ámde belátta, hogy méltóbb tollakat is érdemel a sziget, mint ama falusi plébánosokat, akik itt köszvényüket és asztmájukat gyógyítgatták nyaranta, télen pedig könyvecskét írtak a hévforrások jótékonyságáról.

Igen ám, de honnan vegyen költőket a gazda, amikor a költők akkoriban a Belváros zugaiban rejtőzködő kiskorcsmákból legfeljebb a Fiume kávéházig mozdultak, hogy ott egymással veszekedjenek? Honnan vegyen természetimádó poétákat, amikor azok a budai hegyek közé is csak akkor jártak, ha betegek voltak szerelemtől vagy korhelykedéstől? Hol van az a magyar versíró, aki egyéb otthon után is vágyakozik élete végnapjaira, mint a lipótmezei megfigyelőbe vagy az újonnan épült klinikára? És ha gyönyörű természetről van szó, nem bölcsebb dolog Tyúkketrec című ligeti korcsmát látogatni, ahol évekig vitatkoztak azon, hogy magyarosítsák a német Pestet - vagy a drótszigetre járni táncolni Schumayer kisasszonnyal, aki P. Róza név alatt költeményeket is írt - vagy a budai oldalon hallgatni egy tamburás korcsmában, mikor üt éjfélt a rácvárosi torony, mint Szent Margit szigetén várni a hűs lombok alatt azoknak a szent nőknek imbolygó árnyait, akik valamikor csodatévő apácák voltak e helyen, de kísértet korukban német nyelven beszélnek, mint a Józsefvárosban, vagy Sas utcai franciasággal, kíséretükből sohasem hiányzik egy huszár vagy egy bakancsos.

A rigókat könnyen letelepítette a boldogult királyi herceg a Nyulak szigetén, de a költői mindig megszökdöstek, pedig ingyen lakást adott nekik. (A kényes Salamon Ödönnek még mosása is volt a főhercegi mosókonyhán.) Arany János a tölgyek alatt csak nyaranta üldögélt, akkor is inkább számjegyeket írt a jegyzőkönyvecskéjébe künn lévő követeléseiről és a várható interessekről, mint költeményeket. Bródy Sándor - egy későbbi korban - csónakon ugrott meg fél időben is az elhagyott szigetről, ha hírét vette, hogy a budai oldalra, az ódon Császár fürdőbe vidéki dámák érkeztek.

Nem volt szerencséje a főhercegnek a költői flóra meghonosításával, pedig teleültette kedvükért rózsákkal a szigetet, inast tartott nekik, vasárnaponkint katonamuzsikát fúvatott, hogy idecsődítse a bal és jobb part hölgyeit, az ispánjával tudakozódott az egészségi állapotuk felől. A rigók megmaradtak, de a hajdani költőkről manapság már csak egy-két öreg szolga beszél zavaros előadással, összekevervén a költők neveit különböző pesti és budai úriasszonyságok neveivel, akik napjainkban jótékony nőegyletek élén állanak. Ki tudna eligazodni e csácsogásokon?


Kérdezed, hogy az elmúlt huszonöt esztendőben kik voltak még a magyar költők mecénásai?

Hallottam érsekekről, akik lilaszínű ruhájukban nagyban emelték színpompáját a Wohl nővérek rózsaszínű öltönyeinek; hallottam püspökökről, akik megjutalmazták az orgonistákat és a jámbor versírókat; hallottam vidéki uraságokról, akik tanyát vagy lugast neveztek el annak az életbiztosító ügynöknek a nevéről, aki őket az asztal alá itta; hallottam igazgatókról, akik a hirdetési ügynökök mecénásai voltak... Ámde költők mecénásait szokták mostanában emlegetni. Ezek az adresszek hét pecsét alatt őriztetnek, és talán jobb is, hogy titokban maradnak a kezek, amelyek néhanapján kinyúlnak a balsorsos magyar költők felé, mert hiszen küszöbön van az az idő, amikor a valóban tehetséges költők többé nem élhetnek meg az önerejükből, hanem szükségük lesz ezekre a jótékony támogatásokra. Minek kopasszák meg ezeket a kezeket az ügynökök és álhírlapírók, akik mindig az első sorban tolonganak, ha valahol kinyitnak egy ajtót? Minek záruljon el undorral a jóságra és pártfogásra hangolódott szív az utálatos koldusok és arcátlan kéregetők serege láttára, amely sáskahadtól most hemzseg Budapest? Csak maradjon titkon a név, amely nobilisabb, semhogy újságba kiírják; csak halkan tudják a címet, ahol tán még található valaki, akinek kedve van e rozoga szekerű irodalomhoz.

Kisváros vagyunk, barátom, nem bírjuk el a tehetséges embereket. Az arany középúté a jövő, az olcsó és könnyen értékesíthető portékáké a piac, a közönség vásári nyelvén szónokló művészeteké a legközelebbi óra a nemzeti irodalomban. A finomveretű aranyok helyett a nikkel korszaka a legközelebbi grádus, nemcsak az ország közgazdaságában, hanem az irodalomban is. Itt nem lehet azt mondani, hogy visszament az idő száz esztendővel; nem; olyan helyre ért, ahol még sohasem volt. Elkövetkezett a korszak, a megkisebbedett nemzet történetében, amikor a tehetséges emberek útban vannak. Nem lehet többé kivételes pozíciót biztosítani annak, aki többet ér valamennyinél, egy vályúból kell felfalni a szegényes eledelt mindannyinak. Nem lehet többé olyan irodalmat írni, amely a kiválasztottak, a legműveltebbek és a mindent megértők tulajdona, mint egykor a könyvek a papoké, mert írásuk többé senkinek se kell, legfeljebb egy-két művelt gyűjtőnek, aki nem esett el a háborúban és az utána következő időszakban. Nem megy már tovább a csiszolása az irodalmi hangulatoknak, finomságoknak és kifejezéseknek, mert nincs orca, amely ebben a tükörben kedvtelve nézegetné magát. Kisváros vagyunk, barátom, csak annak lesz itt helye, aki nem akar a többiek feje felé kerekedni; annak lesz megélhetése, aki nem akar különb lenni a tömegnél, aki bohóckodik a bohócokkal, a kezén jár, mert ezért pénzdarabot vetnek a sapkájába, torz pofákat vág, mint a majom a kirakatban, hogy megállítsa a járókelőket; vagy szürkén, semmitmondóan, jelentéktelenül elvegyül a sokadalomban, amely már nem is tud a régi, emberi nyelven...

Nem felelnék kérdésedre, még ha tudnék is: mit csinálnak most magyar honban a mecénások? Talán jön, vagy már van is itt egykét tehetséges költő, aki majd nem bír megélni a korszakból, és az elszegényedett országból: azoknak lesz szükségük a mecénásokra, nem pedig az élelmeseknek, az ügyeskedőknek, a mindig elöl tolongóknak és a mindennel megalkuvóknak, akik a szólásmondás szerint: a jég hátán is megélnek. Tegyük el a jó adresszeket azoknak, akiknek a nevét manapság alig halljuk, akik évek óta félénken és a világ csodálatos változataitól megrendülve járnak a házak fala mellett, akik lehunyják nagy magányosságukban a szemüket, és úgy tesznek, mintha meghaltak volna.


Különben nem is tudom, hogy miért terelődött a szó ismét a magyar költők helyzetére, amikor erről Magyarországon legfeljebb mi ketten beszélünk némi érdeklődéssel? Nem törődik itt már a költőkkel senki, se a nők, se a mecénások. A könyvkiadók, szegények, a költők előszobáiban állnak, és pénzt kérnek kölcsön.

HOLT ÍRÓK

Pest, Anna napján

Emlékszel a régi magyar költőkre, akik minden baracklekváros hangulatát, krémes uzsonna tereferejét, félholdas éjszakai ábrándozását, Anna-bálos muzsikáját papírra vetették az egykori magyar életnek?

Akik még így látták saját szemükkel Magyarországot, amint ezt mi már csak kalendáriumokból, regényekből ismerjük; hímzett keszkenős boldogságokat, drága női ujjaktól szőtt szerelmeket, hervadt rózsalevél tépegetése közben elhalkult szenvedélyeket, a cigány száraz fájába belesírt bánatokat, frufrus kisasszonyokat, akik vándorszínésznőnek akartak szökni tizenhat éves korukban, a tizennyolcadik esztendőben egy pesti költő jegygyűrűjére várakoztak, huszadik évükben bálkirálynők voltak a füredi vagy a parádi Anna-bálon, ősszel agarásztak a helyőrség lovas tisztjeivel, farsangban névnapi táncmulatságba jártak félnapi járóföldre eső falvakba, hogy a szánkó bundái közül csak az orruk hegye piroslott elő, majd férjhez mentek a szomszéd birtokoshoz vagy a székvárosba a stuccer vármegyei aljegyzőhöz, és szórakozásuk maradt a mindennapi pletyka és a Magyar Bazárnak zöld borítéka... Emlékszel a régi magyar költőkre, akik mindig ezt a világot írták, akik hőseiket minden nyáron elvitték legalábbis a nyírségi sóstói fürdőcske cincérbogaraival beszélgetni, hősnőiket kényelmes urasági hintón a balatoni Esterházy fogadóba kormányozták, a delfiket a margitszigeti sétányokra helyezték, családi boldogságokról írtak, amelyek vastagfalú urasági házakban az emberi kor legvégső határáig tartanak, hogy jó példát szolgáljanak messzi vidék népének, a könnyek korhelyeinek és agglegényeinek, nagyasszonyokról zengtek, akik minden jó orvosságot tudtak a szerelmi ótvar, valamint a gyomorrontás ellen, kisasszonyokat magasztaltak, akik akkor pillantották meg jövendőbelijüket, amikor a befőzés fontos munkájával voltak elfoglalva... Emlékszel a régi magyar literatúrára, amelyből érzelmesen szálldogált az erkölcs és barátság mentaillata, muskotály-dohány füstjeként, halkan karikázott az öregek bölcsessége, tisztességes szándékú szerelmesekre dobta aranypénzeit a Császár fürdői platánokon át a napsugár, az Anna-bál egész életre kiható élmény volt, a nyári fürdőzés apróságai átmelegítették a zordon telet, s egy-egy verskölteménynek a közlönyben több jelentősége volt az emberi sorsokra, mint manapság a könyvkiadók egész raktárának... Emlékszel a régebbi magyar költőkre, akik mindig csak jónak és szépnek írták meg hazájukat?

Az irodalomtörténet "nyolcvanas évekbeli" íróknak nevezi őket. A háború előtt mosolyogni volt szokás e szerzőn, mert mutatója volt avultságnak, rövidlátásnak, oktalan szentimentalizmusnak, ártatlan érzelgősségnek és jókaizmusnak. (Jókai az utóbbi években lett ismét oly keresett, orvosságos, boldogító költő, akinek műveit nem nélkülözheti a modern élet viszontagságaiban halálra fáradt magyar.) Egész sora tűnt le e korszak elbeszélőinek, regényíróinak; nyomtalanabbul, mint akár a múlt századbeli negyvenes évekbeli irodalom. Sokszor eszembe jutnak a fővárosi lapok, a Magyar Szemle, a régi Budapesti Hírlap tollforgató, akik annyi jó emberről, nemes nőről, kiváló hazafiról írtak beszélyeket - akiknek művei éppen úgy elfelejtődtek, mint akárcsak az egykori magyarországi életmód, a megelégedett szegénység és az igénytelen boldogság; elfelejtődtek, mint a holtak a régebbi temetőkben, amelyeknek odvas fűzfái alatt és vadpállyával telt árkai között ledöntött sírkövekkel találkozunk, amelyekről már nem olvashatjuk el a megkopott nevet; elfelejtődtek, mint azok az öregemberek, akik apró házikókban sóhajtoznak az óbudai utcákon vagy egy vidéki hivatal foltos asztala mellett, és régi újságszeletkét őriznek a levéltárcájukban, az ágyuk felett a Gebauer-féle temetkezési vállalat gyászjelentése berámázva függ annak a nőnek a haláláról, aki mindenük volt...


Az irodalomtörténet mostohán bánt el a nyolcvanas évekbeli írókkal, mert az irodalomtörténet is rabszolgája a divatnak. Az általános felfogás szerint ez a korszak nem volt a tehetséges magyar írók kora, félre vele, félre avult hangjaival, érzelmes stuccozásával, döcögő beszélyeivel. És az irodalomtörténet alig mentett át néhány nevet a nyolcvanas évekből. Megkegyelmezett a Reviczky Gyuláknak, de például Kazár Emilt, e kor egyik legdivatosabb "tárcaíróját" félretette. Vértesi Arnold, aki tán kétezer tárcaelbeszélést írt életében: régen meghalt. Jakab Ödönt a kurzus támasztotta fel. Tolnay Lajos, aki mindenkit kiírt regényeiben (a Képes Családi Lapokban), aki nem köszönt elég nyájasan az utcán: számos ellensége örömére ugyancsak hamuvá lett. Benedek Elek elhallgatott, csak legutoljára adott magáról életjelt egy hatalmas regénnyel.

Vadnai Károly, a félelmetes, hatalmas szerkesztő, Porzó, az örök csevegő, Balázs Sándor, aki komolyan és tragikusan végezte életét, Gáspár Imre, a nagyon tehetséges és nagyon bánatos sorsú, aki hódolván a kor divatjának: halálhírét közölte a Fővárosi Lapokkal, hogy még életében olvashassa nekrológját (mint azt mostanában fiatal költők ismét próbálgatják), Makai Emil, akit a fiatal hölgyek úgy kedveltek, mint szívük szerint való költőt... és sokan mások, akik egykor a halállal és elmúlással kacérkodván: titkon azt hitték, hogy nevüket majd csak megörökíti valamely múzeumi moly, aki Kereszty bácsi felügyelete alatt régi újságokban lapozgatott, hőstetteiket felemlegeti egy idős asszonyság, aki a nőegyleti teendők mellett memoárjai írásával is foglalkozik, csínytevéseiket összeszedi egy anekdotás könyv írója, életrajzukat megíratja a Kisfaludy vagy a Petőfi Társaság, amely társaságokhoz tartozhatni naiv és fanatikus óhajtásuk volt, amíg hónapos szobácskáikban álmaikat szövegették... És nem láthatták, hogy az ő elmúltukkal, a huszadik században egy oly rohamos, futamodó, szinte kétségbeesett vetélykedés kerekedik a magyar literatúrában, a közéletben és a legsajátosabb magánéletben is, hogy a hátramaradottaknak nem maradt idejük egyetlen gondolatot küldeni se a holtak után, elmaradtak a képzeletbeli szobrok a józsefvárosi terecskékről, ahol a költők legtöbbet jártak bús kedéllyel vagy pénzbeli vidámsággal hazafelé, nem akadt kőműves az emléktáblák felrakásához, mert a földszintes ház helyén (ahol egykor a költő hónapos szobájában a mosónéját vagy múzsáját várta) négyemeletes bérpalota épült, az özvegy hiába folyamodott fűhöz-fához, hogy az utcát (amelyben költő urával annyiszor verte fel a csendet a házi perpatvar) nevezzék el a költő nevéről... Rohant az új kor, mint meglódult üstökös. Száguldottak a magyarok a gödör felé, amelyben vigyorogva várt a Rém; a jelent, a percet habzsolta sok balgatag poéta, aki egy napi dicsőségért szívesen felmászott volna a New York palota tornyára is; a váteszeket csendes budai kertekbe csukták; a tegnapi újságpapiros gyorsan megsárgult a hírnévvel együtt; az ősz fejeket sárral megdobálták, mert az ifjúságnak feltűnési viszketege volt; a rohanó életkocsi eltaposott mindenkit, aki nem tudott felkapaszkodni a saroglyába...


Ők, a nyolcvanas évekbeliek álldogáltak, üldögéltek, késlelkedtek, pihengettek utoljára Magyarországon. Az ő irodalmukhoz még a falusi méhesek szolgáltatták a kísérőzenét, beszélyeik terjedelmesek voltak, mint a karosszék, regényeiket az édesanyjuknak vagy zárdában nevelkedett testvéreiknek írták, szerelmi verseik könnyen érthetők, mint a lekvárfőzés, kalandosságuk a fosztókabeli népmese izgalmasságáig emelkedik, meseszövésükben még jól hallatszik a rokka pörgése... Boldog magyar írók, akik fájdalom és búbánat nélkül írhattak hazájukról.

HELTAI ÉS TÁRSAI

Ott kell folytatni, kedves Miklós, ahol a múltkor abban hagytuk, a New York palota épülésénél, a kávéház megnyitásánál, a Nagykörút kiépülésénél.

Pesten alig van olyan ember, aki ráérne a memoárjait megírni. Még kevesebben akadnak az írók között olyan szerencsések, akik a gondtalan öregség enyhe kandallójánál gondolhassanak vissza az izgalmas múlt időkre; itt mindenkinek a jelenért, a déli harangszóért kell dolgozni, nem ér rá a roskadozó válla fölött visszanézni a lemenő holdvilágra. (Én is csak úgy lopva jegyezgetem fel neked ezeket a sorokat, olyan időben, amikor az újpesti partokon még nem tülköltek a gyárkémények, a margitszigeti lóvasút se döcögött el ablakom alatt, egyedül a verebek, fiatal varjak és csekélységem vagyunk ébren a világból.)

Akkoriban még kevesebbet kellett dolgozni a megélhetésért, amely időről neked és korodbelieknek obsitos módjára mesélek. Az írók független, ifjonti, bohókás emberek voltak. Még azok se panaszkodhatnak kedvetlenségről, akik nem tudják átmenteni magukat a nyolcvanas évekből a megnyíló új Magyarországba, odaát rekednek a cúgos cipőikben, kiült nadrágjaikban az ecetfás józsefvárosi udvarokban, a zónapörkölt illatú belvárosi kiskorcsmákban, a Balázs Sándor hónapos szobájában. Emlékezetem szerint például Gáspár Imrének majdnem élete végéig derűs világfelfogása volt, bár az új században már csak egyetlenszer jött ki a Mária utcából, Svertetzky vendéglőjéből, Ivkoff borméréséből - mikor meghalni ment a Rókusba; másik ifjúkori ösmerősöm, Pongrátz Béla ugyancsak vörösbor szagú életet, boldogságos kedveket élt a Mexikói úton, ahol az ágyneműt azok a régi újságok pótolták, amelyek egykor túláradozva, szinte repesve üdvözölték az ifjú poétát Messiás című nagy költeménye megjelenése alkalmából, és a Zuglóból csak olyankor járt a városba, midőn a Vendéglősök Lapjának kéziratot vitt. Igaz, hogy öregségükre oly messzire tűnt tőlük ifjúságuk, mint a várkút mélyében arcmásuk; igaz, hogy G. I., a Marseillaise fordítója (amely vers ma is az ő fordításában él) öregségére vallásos, igazhitű férfi lett, miután a József utcai kolostorban megnyerte a békességhez és igazsághoz való útbaigazítást; igaz, hogy P. B. Lengyel Gizella úrnő pártfogásából szalonlapot szerkesztett Előkelő Világ címen, miután zivataros ifjúságában tekintélyes éveket töltött sajtó útján elkövetett királysértések miatt különböző börtönökben, bujdosott, mint a Hentzi-szobor merénylőjének tettestársa: de lelkük, kedvük, írói hajlandóságuk mindvégig ugyanaz maradott e mohlepett férfiaknak, akik nem tudtak együtt haladni az idővel, amely villamosvasúton nyargalt a New York kávéház felé.

Ne hidd, hogy a népszerűséggel együtt a munka fáraókényszerét is átvették a fiatal írók az öregektől. Ismétlem, sokkal kevesebbet kellett dolgozni, mint napjainkban, hogy elismerés és kenyér jusson az írónak. Egy-két vers vagy három-négy "tárca" elegendő volt, hogy az írónak nevét megismerjék, ha nem is nagyobb területen, mint a kávéháztól a Lippertig; egy-két dicsérő kritika, különösen, ha tekintélyes tollból származott (mint például Rákosi Jenő tolla vagy a Magyar Szemlében Kaposi szerkesztő úr ajánlata), megtette a magáét, hogy az író igényteljes követeléssel lépjen fel az élettel szemben, jó ruhát vegyen testére, málnaszörpöt szivarozzon, ahol legzajosabb a terasz, megismételje Heltai Jenő mondását, vidám pesti tájszólásait, ahogy a nyárspolgár hitelt nyitott vagy ijedten elmenekült.


A megnyíló új Nagykörútnak, a friss irodalmi pezsdülésnek Heltai Jenő volt a primadonnája. (Ne gondold ezt olyan értelemben, amint ezt a színésznőkről hisszük; Heltai mindig zárkózott és tartózkodó egyénisége sohase engedte, hogy az asztalfőre üljön.) A lomboshajzatú, egzotikus, lármás, tolongó fiúk, akik a Nagykörutat ellepték, a redakciókban leszamarazták az öreg éjjeli szerkesztőket, szívből utálták az akadémikusokat, párbajoztak feltűnés kedvéért, színésznőbe voltak szerelmesek divatból, míg egyedüllétükben is vigyáztak, hogy arckifejezésük érdekes, cinikus, meglepő legyen: ezek a papírmasé alakok, akik senkit se ismertek el, Heltai Jenő előtt kalapot emeltek, mert mindnyájuknál különbnek látták. A halhatatlanságot ugyan Kiss kezdi már osztogatni szemléjében, Fenyő Sándor olyan erőszakosan keresi lapja népszerűségét, mint egy gladiátor, az akadémikusok mukkanni se mernek a farkasüvöltéstől; mégse volt könnyű ennyire kimagasodni az irodalomból, mikor az zavaros, forrongó korszakát élte. Igaz, hogy a lemúlt idő legfeljebb minden huszadikat fémjelzett írónak a fiatal óriások közül, akik a Princi kávéját iddogálták, és tőle megmámorosodtak; igaz, hogy a fiatalság hiszékenységével az elcsőcselékesedett éjjeli kávéházban meghódoltunk egy-egy istentagadóan rikoltó hangnak, egy-egy kalandos fellépésnek, szélhámos historikusnak, mulatságos zenebohócnak, de az igazi írói mértéket (mikor magunkba szállottunk), mégis Jánosról vettük.

Sokkal kevesebb verset írt, mint Makai Emil - aki ugyancsak divatos poétája volt az akkori Pestnek -, de minden egyes verse rendkívüli hatást ért el. A humor királya még Sipulusz, a magyar nadrágszíjak az ő népszerű, víg elbeszéléseitől pattognak, de Pesten már Elta tréfái hódítanak, amely tréfák eleinte Horváth Gyula lapjában jelennek meg. A regények, színdarabok és a többi bájos mértföldmutatók, amelyek a magyar irodalomban H. J. pályafutását jegyzik: még sejtecske alakjában élnek az író katonás frizurája alatt, de a pesti kislányok már az ő verseit szavalgatják.

A régi irodalomnak is volt külön "tolvajnyelve" - ha ugyan szabad e kifejezést használni a szentté, hősi emlékké válott magyar írókra, akik a Csiga kormos boltozatai alatt a hazáért búslakodnak, évfordulón a Fóti dalt szavalják, pohárköszöntőikbe Mátyás király cinkotai kántorának szellemességét, Don Gunárosz borsát, paprikáját vegyítik -, az új irodalomnak ugyancsak új szótára keletkezett, amelynek H. J. volt a felelős szerkesztője. Sok új kifejezés törvénytelen apjának idézi meg majd Jánost egy késői bogarász, aki hálójába fogdossa a múlt idők furcsaságait, de annyi bizonyos, hogy a legszellemesebb mondások, szavak, jelzők valóban tőle származnak. Természetesen voltak utánzói is - mint Pesten minden boltnak rövidesen akad konkurrenciája -, de H. J.-t nem tudták megközelíteni.


Délig mesélhetnék neked arról, hogy milyen színük volt a nyakkendőknek és a kisasszonyok szemének, amikor Heltai Jenő még nem volt ötven esztendős. Ámde Óbudán már megeresztette gőzsípját a malom, kezdődik a mindennapi munka.

(1921)


JÁMBOR TAVASZUNK

A nagypénteki kerepelő hangja egy álmatag utcácskában ért utol - amely utcában még mindig szűzdohány illatát véltem érezni a vaskosarak mögött nyitott ablakokból, valamint az ifjú nők húsvéti illatát, amint serénykedve hajtják a varrógépet ünneplő ruhájukban, a pirosbabos vagy kékpettyes gyengéd kelméken - mint sok esztendő előtt, amikor még ebben az utcában pipázgatással, elgondolkozással, nyugalommal töltötték életüket az öregek, álmodozással, reménykedéssel a nők.


Bizonyos utcáknak a tavaszi szaga örökre megmarad emlékezetünkben, bár az egykori lakók régen elköltöztek vagy megvénültek. Pest (egy jobb korban) húsvét táján a jószagú városok közé tartozott. Az új és friss ruhák a feltámadás napján, a hölgyek szalmakalapjai a mise után, a virágok, amelyek feldíszítettek minden keblet húsvét délelőttjén - kivitték a városból a tél dohosságát, a zordonabb tavaszok unalmát. Egy nagy szabóműhelyből lépett ki húsvét napján egész Pest, amely műhelyben mindenkit felöltöztettek kedve szerint. A patikák a legnagyobb üvegeikből öntötték a szagos vizeket, a borbélyok bővebben bántak a pomádéval és pedrővel, a házmesterek fellocsolták az udvarokat, a bérkocsisok kifényezték hintóikat, a budai hegyek temérdek ibolyát (néha orgonavirágot is) szórtak alá az ájtatos városra, a csirizes, sötét kis suszterboltokból csodálatosan fénylő cipők indultak el hódító útjukra, a ferenci barátok templomának környékén felállottak a régen nyugalomba vonult lovagok is az ifjak mellé, hogy a város legszebb hölgyközönségét ünnepélyesen várják a nagymise után. Szent Teréz temploma elől elgurították a csúf koldusokat, a Duna-partra nemcsak azért siettek az emberek, hogy megnézzék a folyam áradását, hanem egyéb dolguk is volt ott, a Váci utcai boltok fáradtan elpihenni látszottak a sok, ünnep előtti vásárlás után, könnyű szívvel keltek át a hidakon a régi Buda szerelmesei e napokban, a vízivárosi kisasszonyok nemhiába tanulták meg a legújabb táncokat kék téli délutánokon tánciskolában, húsvéti délután bizonyosan bemutathatták tudományukat a Fácánnál, a gyermekek is számítottak arra, hogy a Gellérthegyen szól a verkli. És mindennek, e szép tavaszoknak olyan illatuk volt, hogy az ember megérezhette már előre, mikor téli estéken a kalendáriumot levelezte, és rátalált a piros betűkre. Húsvétkor kezdődtek az új szerelmek, miután a régiek valamely rejtélyes okból az elmúlt farsangon nem jól végződtek; húsvétkor választott új dalt és új vállszalagot a lovag, amelyeknek szolgálatában tavaszát tölti; húsvétkor vetették le a gyászruhát a fiatal özvegyek, és ugyanakkor mutatkoztak először az utcán a menyasszonyok, akiknek házasságuk "visszament". Jó szaga volt Pestnek; még azok a nagypipájú öregurak is, akik a mellékutcákban emberemlékezet óta az ablaknál pipáztak, és füstgomolyba fújták visszatérő emlékeiket, kiszellőzködtek nagytakarításkor. A halottak, akik valamely adósságbehajtás végett az éjszakai szélben visszatéregettek a temetőkből, hogy kopogtassanak a régi házfalakban, megrázogassák a kilincseket, felriasszák az alvókat: húsvéttól kezdve megnyugodtak, és kertészkedésre adták fejüket. Új hangokat hoztak magukkal a harangok, midőn Rómából visszatértek, a közönyös fülek is felfigyeltek, midőn a nagyheti szünet után felzúgtak a frissült dalnokok a háztetők felett.


És minden utca, minden tér, minden vén ház valamely különös jószághoz jutott, amelyet addig nem lehetett észrevenni. Hamiskás mosollyal néztek kapuk, amelyeket sokáig zárva láttunk; kacéran integetett virágos cserepeivel egy-egy ablak, amely alatt közömbösen haladtunk el tegnap; az erkélyek, amelyek téli időben legfeljebb fagyni való nyulat hintáztattak, most már megmutogatnak asszonyi lábakat, amelyekhez arcokat képzelhetünk, örökzöldet tépdeső habkezeket, amelyekről feltesszük, hogy egykor majd epedő levelet írnak. A tetőkön a kémények halkabban füstölögnek, mint a tél zord viharaiból révbe ért hajók, a megfehéredett függönyöket gyakrabban félrevonják szép kezek, a nyitott ablakon át zenéket hallani, amely zenélések arról beszélnek, hogy a szerelmi ábrándokat még nem felejtették el hölgyeink a városban, a téli időben behavazott hordár az utcasarkon naponta többször is megbizatik levelek kézbesítésével, amely leveleknek illatáról megismerni küldőjüket. S egy napon a kapu előtti szemetesládában megpillantjuk azt a hervadt virágbukétát, amelyet gondos összeválogatással küldtünk farsangban valakinek, egy délután eddig sohasem látott szempár zavarja meg magányos óránkat vagy csöndes álmunkat, majd egy kibontott zsebkendőből vagy egy furfangos szoknyafodorból olyan illat áramlik felénk, amelyről azt hisszük, hogy még sohasem éreztünk hasonlót, bizonyos utcáknak, ahol valamely ismerősünk lakik, hirtelen új és jó szaguk lesz, kellemetes arcuk a mogorva boltosoknak, barátságos képük a rideg bérkocsisoknak, megértő mosolyuk a házmestereknek... S olyan jámbor áhítattal nézzük a kitavaszodott várost, mintha elfelejtettük volna a vén kópé régi csínytevéseit.

(1921)


ÁBRÁND A HAJÓHOZ

Ki sóhajtott?

Talán én, talán ő, tán mindenki, aki az óbudai parton ténfereg, gunnyaszt, kuporog, hanyatt fekszik, a kezén jár, a lába nagyujját mozgatja, kecske módjára ugrik, vagy a homokba dugja a fejét, amint ez a víz partján szokásos nyárias alkonyaton, midőn a bécsi gőzhajó fehéren, mint egy álom, püspöki méltósággal és a gazdag ember öntudatosságával elmegy a Dunán. Akinek ádámcsutkája van Óbudán, ilyenkor megmozgatja. Akinek hűtlen szeretője van, az a hajóba szeretne kapaszkodni. Akinek korgó gyomra van, az könnyet nyel. És akinek bármilyen bánata van, az mindaddig nézi az alkony büszke hattyúját, míg az ünnepélyesen eltűnik az összekötő vasúti híd mögött, ahol egy öngyilkosjelölt már várja a végszót.

Ki sóhajtott?

Talán valaki az erkélyen, akit alulról boldognak látunk - talán egy divathölgy a Szigeten, akiről a lehető megelégedettséget gondoljuk vadonatúj szürke harisnyái miatt - talán egy-egy szegény varróleány, aki jegyesével a pesti kikötő ingyenes helyén ül, de még itt is vidornak látszik - talán mindenki felsóhajtott, aki csendes napszállatnál a Dunát nézi, amikor arra a gőzhajó elhalad: reményteljesen, mintha csupa nászutasok turbékolnának fedélzetén, gazdag emberek keresnék új gondját a szórakozásnak, redőtlen arcú vőlegények utaznának menyasszonyukhoz, és előkelő úrnők várnák a hajószékeken a csillagok feltünedezését fejük fölött, mert egyéb szomorúságuk nincs.

Ki sóhajtott?

Talán a kemény rendőr, aki most foglalja el állomását a parti lámpás alatt, talán a rab, akit valahol messze most kísérnek börtönébe, talán a kereskedő, aki boltjában úgy gubbaszt, mint az elátkozott, talán a költő, aki a szegénység huszonöt fontos ólomgolyóját hordja lábain: és mind utazni szeretne, amikor a gőzhajó kürtje az unalom hangján megszólal, és mind vágyakozik túl a Duna kanyarulatain, ahol az esti köd és a lógó felhő bizonyosan egy szebb világot takar, ahol sohasem látott cifra tornyok alatt, színesfedelű házikókban barátságos, a csalódást még nem ismerő emberek laknak, ahol azok a tündéri tájképek sorakoznak, amely képekkel a gyermekek és lábtöröttek álmodnak, ahol kutakból mérik a mézet, és a betegek mind meggyógyulnak!

Mindnyájan kalitkába zárt madárnak érezzük magunkat, midőn a piros hajókerekek, mint a ludak lábai verdesik a vizet; midőn lila és rózsaszínű kendőket lengetnek a gőzhajókról a boldogak, akik pár negyedóra múltán már a szomorúság unott városa körül őrködő gyárkéményeket sem látják; midőn felzendül ablakunk alatt a hajókürt, amelynek hangjában mindazoknak a boldog embereknek a hangját véljük, akik messze innen megelégedetten és jóllakottan sétálgatnak a város kapuinál, akik jószagú kertekben enyhe zenét hallgatnak napi fáradalmaik után, vagy kegyes hölgyeikkel cserélnek jótékony és andalgó szavakat, midőn belefáradnak a fülemilék fuvolájának hallgatásába.

Mindnyájan epedve nézünk a biztosjárású Wien, Budapest vagy a Schönbrunn után, amikor elpáváskodnak ők a nagy Dunán az estében, mint a kivételes lények otthonai, ahol egészséges férfiak és gyengéd nők mindazt elgondolják és átérzik a holdfényben ringatózó Duna fölött, amit valaha költők műveiben olvastak; ahol nincs kolduspanasz a csillagos éjben, és gyötrelem nélkül, reményteljesen közeleg az erdők felől a hajnal; ahol csak az ezüsthasú potyka ugrándozását figyelik meg a Dunán, nem pedig a bomlott madárijesztőként szálló, szélmalom karú öngyilkost, aki a hídról alábukik; ahol gyengéd, puha kelmékbe burkoltan, táncos cipellőben, frissen beillatosítva és élveteg piros ajkkal jár az élet, a bankópapiroson nincs sasköröm nyoma, se vakondverejték jele, a szónak nincsen rókafogó csapóvasa, se ecetszaga, a szívnek nincs boronája, csak pihés ágya, a szemnek nincsen kése, a kéznek harapófogója, a lábnak faltörő kosa, a hazugságnak iszapja... ahol azokat a boldog embereket sejtjük eltűnni a folyam távolságában, akiket többé sohasem látunk Pesten.

Ki sóhajtott? - Mindenki, aki ma este a gőzhajó után nézett.

(1921)


A TAPOSÓ LÁNYHOZ

Ő az, aki sohasem öregszik, el nem múlik, nem haloványodik és mindig felejthetetlen - a taposó lány, aki a szőlőillatú őszidőben, ifjan, ropogva, kipirultan, kedveskedve járja az öregemberek szemének való legszebb táncot a kádban.

A darázs mámorosan hever az árokban; a megszedett szilvafán a régen látott cinke szólaltatja meg kis sípját; a rőzselángnak már olyan kesernyés a füstje, mint az öregasszony nótázása; csörögve hahózik a szél, mint elvarázsolt álmából felébredt vadász bejárja az ismerős tájékot; a présház eresze alatt megint kormosabb lett az évszám, amely az építkezés idejét mutatja; csak ő nem változott, az örökifjú lány, aki minden szüretkor előjön a messzi múlt időkből, hogy mezítelen lábszáraival ellejtse az ősi táncot vígpiros és sárga szőlőfürtök fölött; hogy belenevessen a mustba, amely nevetésből a hó lehullásakor csapongó férfihahota leend; hogy beletáncolja a széttaposott bogyók nedvébe a régi magyar ritmusokat, dalokat és hangulatokat; megtanítsa az új borral táncolni azt is, aki odáig sohasem táncolt: megnyissa a bús kürtöt azok lelkében, akik sohasem búsulnak; kötényében hozza a nevetés madárfiókáit azok elébe, akik mosolyogni sem szoktak... Ő, a taposó lány tűnik fel előttünk, midőn a zavaros mustban az ifjúság mézes ízei mellett a későbbi életünk fanyar vagy bátorító ízeit is érezzük; látjuk ezt a leányt barnán, mint a hegyhátak felett az erdők lombjait; látjuk a lányt szőkén, mint a napsugárban a mezőket, amerre jókedvünkkel elfutott a nyúl; látjuk őt andalgó lépésben vagy dévaj kacajjal, szemérmetes odaadással, vagy kihívó kacérsággal, mint azokat a nőket, akik egykor életünk szőlőfürtjeit borrá taposták.


A taposó lány. Ő az, aki tüzet rak télidőben az öregek szívében, hogy a láng oly magasra lobbanjon, mint a venyige lángja; ő ül víg mosollyal a siralomház kedvű betyár mellé; nótát virágoztat a lábatlan vándorló száján a csárda kuckójában; kerekeket pörget végig a világ országútjain, amerre a lakodalmasok járnak; régi dalt vonat a zenésszel az ablak alatt, amikor a téli hold bujdosik a tetők fölött; pajkos adomát mondat a jégszürke vénekkel bámész ifjaknak; tavaszi szoknyák virágfodrait libegteti meg az avas sajt magányú életuntak szeme előtt; új városok tornyai felé kormányozza a mindentől megcsömörlött útonjárókat; bokázva kíséri a kiszemelt ág alá az öngyilkosokat, és hidakat épít a reménytelenül szenvedőknek, mikor már segítséget nem látnak.

Ő tapossa örökifjú lábával a bánat végtelen tarlóját, hogy újra kivirágozzon; ő tapossa el a mindenkori naplementének borongó árnyékait a zord pincék és csacsihangú csárdák környékén; ő ül utolsó napszállatkor a búcsúzkodó agg mellé, hogy annak szívéből egyszerre felreppenjenek az emlékek seregélyei; ő bugyborékoltatja az új borban a vállalkozó kedvet, az élet mélyeiről újra feltóduló bátorságot, a vaksi tükörben örökre elhalványodott mosolyt azoknak a részére, akik már lemondtak arról, hogy egyenesen járjanak. Ő megy félrecsapott kalappal éjszaka végig a falun, hogy az álomtalanoknak megmutassa az ösvényt, amelyen álmaikkal újra találkozhatnak.

Most már munkába állott mindenütt, amerre a hegyek térdepelve hajlanak a napsugár felé, ahol a dombok kövér oldalukat süttetik a déli nappal, amerre a sárga síkságokon a madárijesztők kezébe seprőnyelet szokás tenni; folyik a szüret Magyarországon, mint régi dalosok versengése, amely ismét az egykori jó magyar hangulatokat szeretné életre kelteni az árva magyarokban. A borházak előtt tudós öregek várják a must kóstolgatása után az első pohár tavalyi bort, hogy elszavalhassák a Fóti dalt; a gazda megtartja ősbabonáit a kád körül; a főzőasszonyok a bográcsok körül talán csak a csípős füsttől könnyeznek, és a szedő lányok kosarukba most is szerelmes gondolatot rejtenek a fürtök alá, mint azóta mindig, mióta a világ áll. Én pedig őrá gondolok, a taposó lányra, akinek táncától, derékringatásától, szorgalmától függ, hogy milyen kedve lesz a következő esztendőben a magyarnak.

(1921)


EGY ÚJ EMLÉKKÖNYVBE

Ha a mohácsi vész előtt mindenki gondoskodott volna elég csizmáról Magyarországon, nem lett volna olyan rongyos a magyar.

Ha kilencszáztizennégyben, a világháború kitörésekor mindenki ellátta volna magát olcsó liszttel, olcsó svájci frankkal... Ha a forradalmak előtt mindenki megrakta volna az éléskamráját... Ha három hét előtt vettünk volna zsírt... Ha a múlt napokban csináltattunk volna cipőt... Nem lenne semmi baj, gondoljuk magunkban, mi szegény balgatagok, akik sohasem tanulunk semmit, hanem napról napra oly elölről kezdjük az életet, mintha nem lettek volna emberőseink, akik már kipróbálták, megmutatták a viszontagságok útját a történelemben.

A hegymászó tudja, hogy mit jelent az, ha gallyakból való primitív keresztet lát a szakadék szélén, a hangya megható szorgalmatossággal dolgozik tartós esőzés előtt, a hörcsög jóslás nélkül is megérzi a hosszú szűk esztendőt, az akác tudja, mikor lehet kétszer nyílnia, az egér, a béka sejti, hogy milyen idők következnek felette: csak a fejét felfelé hordozó ember nem látja a holnapot, bár ezeresztendők története mutatná neki az irányt tévelygésében, bár apjának csontváza fehérlik, ősének kihullott vére rozsdásodik a vadonban, amelyen át keresztül kell törtetnie, hogy bevégezze életét.

Az ember nem tanul semmit. Naiv és hiszékeny, tudása legfeljebb annyi, amennyit az életben kemény tapasztalatok révén szerzett, de arról például szó sem lehet, hogy a mások, a régiek példáján okuljon. Az apák hagynak örökségbe a gyermekeiknek mindenféle pecsétes leveleket, bundákat és babonákat, de a lelkükből, a tapasztalataikból nem adhatnak át semmit. Minden embernek meztelenül, tudatlanul, sejtelem nélkül kell kezdeni az életet - talán azért, hogy meg ne rettenjen előre azoktól a dolgoktól, amelyek reá várakoznak.

Az ember előtt ott fekszik a történelem könyve, mellette a mécses az éjszakában, vállán a mindentudó bagoly, olvasmányában annyi egymásra következő nemzedék, amely magosabb lehetne a piramisoknál, szenvedések, nyomorúságok, éhségek, forradalmak, amelyek az emberiséget meglátogatták: az ember mégis azt hiszi, hogy ő kivételes lény, a másikkal történhetett meg mindaz, ami szörnyűség volt, őt védelmezi valamely bűverő a történelem borzalmai ellen. Ő már nem lehet az erdők bujdosója, a pusztaságok kóborlója, rombadőlt városok tanyázója, a marcangoló éhség üldözöttje, a nyomorúság hüvelye, mert valami varázslat védelmezi. Ezt a varázslatot nevezik civilizációnak is. Holott éppen a civilizáció ellen vétkezik egy évtizede az emberiség. Mi mutatná látóbban gyarlóságunkat, mint az, hogy éppen a megrugdosott, megtagadott, félig agyonvert civilizációtól várunk védelmet, mikor életmódunkban olyanok vagyunk, mint a vademberek?

Az ember látta küzdeni, szenvedni, megvénülni, meghalni apját, de semmi sem öröklődött át lelkébe apja gyötrelmeiből, hogy edzett, biztos lehessen az élet változataiban. Minden szenvedés újonnan jön, minden nyomorúság oly friss erővel érkezik, mintha még senki sem próbálta volna ki a világon, meglepő a baj, mert nem vagyunk rá sohasem előkészülve, akár a betegségre: holott a józanság és tapasztalat azt bizonyítják, hogy minél többet szenvedett az ember, annál több szenvedés várakozik még rá. Az úgynevezett megelégedett, boldog öregség csak a mesékben van. És akármilyen öreg lett az ember, komolyan sohasem tudja elhinni, hogy ő is majd egyszer itthagyja átkozódva, könyörögve, haladékért esdekelve az életét, mint az apja.


Korunkban azt hinné az ember, hogy egyetlen orvosság van a ránk szakadó bajok ellen: az életunalom, amely egyformán legyint lófarkával bögölynek és falombnak, örömnek és bánatnak. Holott igazában véve életunalom nincs, az öngyilkosok sem azért keresik a halált, mintha meguntak volna élni... Ó, nagyon is szeretnének élni, de már nem bírnak. A legigazibb életunalom is retteg a betegségtől, a nyomortól, a pénztelenségtől. A hamisítatlan életuntság is féli a korgó gyomrot, mind bizonytalanabb magyar éjszakát, a véletlen, semmi jót nem ígérő holnapot, a piaci árat és az üres asztalt. A zord életuntság is borzad a jövendő tél hidegétől, a mezítelenségtől, a rongyosságtól, a lakástalanságtól, a pirosló szenvedélyektől, a tűzvésztől, amely megfesti az égboltozatot. A fásult közöny, az érzéketlen szív, a kőkemény lélek, az elveszített életkedv, az életunalom csak akkor hasznos orvosság, amikor mások szenvedéseiről vagy örömeiről van szó; de hová lesznek e nagyszerű segédeszközei az élet elviselésének, mikor minket magunkat visznek akasztani?

(1922)


JÓILLATÚ ORSZÁG

A nyugalomba vonult öreg takarékpénztáros, aki a régi Pesten oly tiszteletreméltó férfiú volt, mint az ezüstössé őszült Becsület, azt mesélte egyszer, hogy ilyenkor, őszidőben Magyarország minden illatát megérzi a bankjegyeken, amelyek kezében megfordulnak. Az öregúr lelkes tisztelői ezt a mondást odáig variálták, hogy a takarékpénztári kasszír még azt is megérezte a bankókon, hogy tiszántúli vagy bácskai búzát adtak értük; de ez talán még sem hihető. Annyi bizonyos, hogy aratás után, amikor a bankópapiros elkezdte vándorlását egyik kézből a másikba, hogy végül megtelepedjen a takarékpénztárban, a bankóforgató kezek a papirosdarabon hagyták nyomukat. Igaz, hogy jó, tartós, komoly papirosból csinálták akkoriban a bankókat, amelyek sokáig kibírták akár a csizmaszár, akár a szalmazsák nyomását; nehezen hagyták el a bugyellárist, különösen akkor, ha a nagyobb fajtához tartoztak; sokszor megolvastattak, megsimogattattak, dédelgettettek, sőt kényesebb dámák birtokában be is szagosíttattak... Nem volt ördöngösség kitalálni, hogy borjúölő, mustlopó vagy búzakeverő kézből került a bankó a takarékpénztár szekrényébe.

Ám nemcsak a bankókkal, de az ősz egyéb kincseivel is Pestre rándult Magyarország illata. A piacokon csak be kellett hunyni a szemet, az orra bízni a látást, hogy feltünedezzen képzeletünkben a szilvás, a diós, a körtvés, a szőlős Magyarország. Még a dióverő rúd kopogását is hallhatta, aki mélyen elgondolkozott. Még az almafán hintázó leányzók sikongatását is erre hozta a szél, ha a fa alatt megállott a csősz. - A halászok tájékán a csillagos dunai éjszaka merengett a halak pikkelyeiben; ábrándos balatoni tájak jöttek Pestre a fogasokkal; a szürke kecsege a Tisza vízétől volt friss és ízletes. - A vadkereskedő kampóiról lógó őzek, szarvasok a Mátra jó illatait, mélyen borongó erdőségeit, királyi várromok búsongásait vonták képzeletünkbe; a kövér fürj és begyes fogoly mögött régi vadászkutyánkat hallottuk; a hosszúfülű nyúl rézpiros arculatú vadászpajtásaink nagyotmondásait hozta el a határból. - Hát a csirkés kofa környékén, a vérpiros taréjú kakasok, engedelmes jércék, bámész ludak, falánk, töntörgő kacsák láttára vajon ki nem érezte annak a hervadt virágnak illatát, amelyet valaha egy falusi kiskertben téptek le feledhetetlen kezek?

Szemere Miklósról jegyezték fel, hogy valamely ázsiai füvet tartogatott a szobájában, amelyet ő hunszívnek nevezett, ezt szagolgatta, ha elfáradt a mindennapi élettől. Hányan vagyunk, akik a város mellékutcáján megállunk a jószagú szénásszekér láttára, és a messzi rétekre gondolunk, ahol ezt a szénát lekaszálták? Ha fehér, ijedt barmokat hajtanak botos emberek az éjfél utáni körúton, a hangtalan tinó, a bús ökör a pesti utcán szarvaival egy láthatatlan kárpitot von félre mindnyájunknak a lelkében, és halk pipaszóval füstölgő, messzi tanyaházakat látunk, ahol gyermekkorunkban vagy álmunkban jártunk. A távoli külföldön bolyongók megállnak egy kutyaugatásra, amely úgy hangzik, mintha magyar komondor ugatna valahol; és a magyar falvak őszi tengerihántásának illatát érzik. A lóvásáron mindig találunk lovat, amelynek láttára szeretnénk elnyargalni udvarokba, ahol most a zsályát, fodormentát szárítják...

Külön illata van őszkor mindennek, ami Magyarországon tavasszal és nyáron termett - amint a búcsúcsók a legedesebb minden csók között. Gyönyörű országnak gyönyörű illatai szálldosnak a levegőben, amint a virág sem kérdezi, hogy szegény vagy gazdag ember szagolgatja őt.

(1922)


HAJNALI MISE

Ezt a levelet a babonás Luca-napján írta valaki, aki még szeret hinni mindenféle olyan dolgokban, amelyekben az emberek manapság nem hisznek.


- Már régen el akarom neked mondani, Kedvesem, hogy mostanában olyanokat álmodom, amelyekre megfejtést nem lelek sem az álmoskönyvekben, sem abban az egyéni rendszerben, amelyet felállítottam akkor, midőn még abból éltem, hogy a mások álmait fejtegettem, magam meg vidám mosollyal feküdtem le a hosszú éjszakára, és legfeljebb hangos nevetésemre ébredtem fel; nem álmodtam semmit, legfeljebb oly közömböset, mint egy hasábfa, nem lettem az álomtól se beteg, se fáradt, jókedvű voltam, ha felébredtem a róráté harangszavára, amely az óbudai toronyból hangzott át sötét, rezgő hajnalon. Egészséges dolgok - utazás, disznótor, szeretkezés az országúton, kisvárosi korcsma szaga, vidéki este mesemondó lámpafénye és ezekhez hasonlók jutottak eszembe, amikor későn ébredtem, és az ablakom előtt havas mentében állongtak a vén fák, az északi szél hópelyheket dudált ki a hangszeréből, de sohase jutott eszembe az álmom, amely talán nem is volt. Azt hittem, hogy egészséges ember vagyok, legfeljebb a nőket bántom álmomban, amely nőket valahol, valamerre tudtomon kívül megkívántam.

Elmúltak az aranjuezi szép napok, Kedvesem, beteges, hiszékeny, álmodó, gyönge ember lettem, mióta ama súlyos testi nyavalya lemúlott rólam, amelyet az orvosok tavaly télen tüdőgyulladásnak neveztek. Most már úgy álmodom, mindennap, mint egy vénasszony: lyukas harisnyával, lyukas cipővel, rongyos nadrággal, öklöndöző öregemberrel, ingben járok az utcán, az ágy alatt fekszem, szűk cipőt húzok... most már úgy álmodom éjszaka, mindennap, én Kedvesem, mint egy őrült, akinek hátralévő napjai meg vannak számlálva.


Nagyon gyakran álmodom huszonöt év óta halott apámmal, aki évekig nem jött elő a Morgó-temető sírboltjából, pedig még szemrehányni valója lett volna; most pedig, mikor már közeledem ahhoz a korhoz, amely korban ő távozott el az élők sorából, életmódom többé nem búsítaná őt, kedélyem komolysága tetszetős volna előtte, sorsom felett nem kellene kétségbeesnie: most gyakran, majdnem minden éjszaka előjön álmomban éppen olyan ifjan, delien, egészségesen, mint legjobb idejében láttam őt. Csak a ruházata más, mintha elnyűtte volna régi ruháit a föld alatt, és mindenféle ismeretlen kabátokban és nadrágokban köszönt be hozzám. Nem emlékszem, hogy eddig szólt valamit, amit megjegyeztem volna; csak igen komolyan, mosolytalanul, szinte szánakozva néz rám, mintha a rajtam nyugvó tekintetével előkészíteni, bátorítani akarna egy nagy eseményre, amely életemben bekövetkezik. Azt hiszem, siralomházban vagyok, közeleg a halál órája; az apám bátorít a nehéz éjszakákon.

Másik álmom, amely ugyancsak gyakran besurran a kihűlt kéményen: egy lakkcsizmás fiúcska, aki sírva fakad az utcán a hidegtől, de minden hajnalban, sötétben, mikor a konyhán kovászszaga van az este dagasztott kenyérnek, jó cselédek, jóságos öregasszonyok védelmező télikendője alá bújva a hajnali misére topog a hóban, amely éjszaka frissen hullott; az alvó kertek fekete sövénye mentén itt-ott egy kézilámpás keresi az angyalok gyalogösvényét a templom felé; szegény emberek, álomlátó nénikék és álmuk elől a takaró alól menekedő, ifjú szüzek, aludni már nem kívánkozó öregemberek, a holt hitvestárs éjféli látogatásától nyugtalan özvegyek, a visszhangos, kisvárosi utcákban kántorosan gargarizáló disznótorosok, a szomszéd kisasszony, akinek oly lányillata van, mint a bukott nőknek, az asztalos leánya, akiről mindenki tudja, hogy reménytelen szerelem miatt idővel a kútba ugrik, a lutris Kopocz, aki extrátói és ambói kedvéért kálvinista létére a rórátét is látogatja, a halálvágyók, a halni nem tudók, az egykori bűnösök, a szentéletű jámborok és ők valamennyien, akik valamikor szomszédaim voltak a félhomályos, télszagú templomban a hajnali miséken: mostanában mind előjönnek álmomban, mintha boldog kisfiú volnék még mindig, mit sem öregedtem, az életet akkor abban hagytam, amikor egy télen a befagyott folyón a lékbe estem, tulajdonképpen akkor nem húztak ki a kékfestők csákányaikkal, hanem ott maradtam a folyó fenekén, és az, aki a napvilágra került, egy másik fiú volt, és az élte azt az életet, amelyet hol keservesen, hol vidáman én éltem... Ilyen hajnali álom után, amikor felébredéskor tisztán hallom a sötétségben ölelkező harangokat: egy másodpercig mindig azt hiszem, hogy már talán nem is tartozom az eleven élők sorába, hanem a túlsó világon vagyok, és ott folytatom a másvilági életemet, ahol kisfiú koromban, gyönyörűséges róráté után abban hagytam.


Bocsáss meg, Kedvesem, hogy álmaimmal zavarlak, de én azt hiszem néha, hogy az emberek nagy része manapság nem éli valódi életét. Egy ál-élet az, amelyet az emberek folytatnak, telve hazugságokkal, gonoszságokkal, nyomorúságokkal. Igazi életüket álmukban élik az emberek, amikor olyan jóságosak lesznek valamennyien, mint azok a szegények, akik a hajnali miséket látogatják.

(1922)


KOSZORÚ

Már tegnapelőtt előtt tudtuk, hogy útban van, mert a kalitban a rabmadár még sötét hajnalban fütyörészni kezdett. Herschel, a kalendáriumbeli százesztendős ember és a többi időjósok még javában diktálták a telet, amikor a budai hegyek fölött szivárványt láttak azok, akik ebben a városban jártukban néha az égre is szoktak nézni.

Künn a hideg hold járt az égen az ablaknyitogató északnyugati szél karján, mint elátkozott menyasszony az örök vőlegénnyel; dideregve elmerül az áldatlan gond a pesti házak környékén, mint megannyi városba tévedt madárijesztő; a bérházak kéményein át még többnyire a vörösbajszú fakereskedő szálldozott be, hogy álmukban is lássák őt az adófizető polgárok: amikor Ő, mint valamely álruhás ifjú belopódzott a városba. A szennyes papirosok, amelyek a Személyi Hírek kalapja alatt pontosan beszámolnak a rekedt kortestorkokról, a böffesztő gyomrokról, a címeres ökrökről: elfelejtették megírni, hogy a csodálatos, szerény és félénk ifjú, aki a jövendőt hozza kis batyujában, már a Halak havának első napjaiban hazánkba érkezett tündéri vándorútjában.

Pedig nagyobb betűket érdemelne ő, mint a perzsa sah, aki Pestre érkezvén, citrommal vagy ékköves gyűrűkkel dobálta a fogadó erkélyéről a korzó hölgyeit; ő csak galambszemű rubint pírral legyezte meg azoknak az arcát, akik a budai hegyek felől észrevették a szokatlan széláramlásokat. Jelentősebb vendég ő az Idegenek Névsorában az expresszvonatok és szalonkocsik utasainál, mert mindnyájunknak a szeretett vendége, amint nagy meglepetésünkre, lelkendezve, mosolyogva, fellengősen, mint akár egy Lendvai-köpenyeges költő a múlt századból (amikor még nem szégyelltek az emberek az érdemeiket), leugrik szekeréről; lányszívekben éneklő buborékok, fiatalemberek szívében vándorkedvek szálldosnak föl láttára, amikor a földre teszi a lábát; öregembernek a vers jut eszébe, amelyet hajdan egy nő emlékkönyvébe gondosan beírt; agg nő titokzatosan elhallgat, és elmerengve figyel tyúkjai kotkodácsolására. Ahová lép, ott kinyílik a föld, és illata kél, mint valamely alvó virágnak, amelynek véletlenül a szívére tapostunk. A föld szaga, mint valami bennünk rejtegetett ábránd, hirtelen szemközt jön velünk a városban.

(1923)


A HASBESZÉLŐHÖZ

- Vágjatok fel egy sódart! - szólna hátra az ember, mikor kedves vendég kocsiját látja udvarába fordulni, ha nem született volna elkésve.

- Péntek van, hozzatok halat a halásztól. Talán egy darab ikrás vizát vagy talán fogast, amit osztrigával lehetne garnírozni - mondaná az ember, amikor reggel a kalendáriomra esik a tekintete.

- Nagyböjtben volnánk, de ma vasárnap van, főzzetek hát a levesbe egy tyúkot a marhahús mellé. De el ne felejtsétek a levesből a velőscsontot és a disznóhúst se - rendelkezik álmában az ember, amikor a másik oldalára fordul, és már a háta mögött van a tegnapi vacsora.

A mostanában divatos körkérdések között sem volna érdektelen megkérdezni, hogy ki mit szeretne ebédelni? Prózai dolog - felelnék a széplelkek -, szakácskönyvekbe való tudnivaló, törjék rajta a fejüket a konyhában vagy a fogadóban... És a halovány idealistáknak teljesen igazuk is lett volna körülbelül tíz esztendő előtt, amikor a nagyehető Szűcs Pátri fogadásból megevett uzsonnára egy egész sódart. Napjainkban azonban az ujjain összeszámlálhatja az ember azokat a magyarokat, akik csak a terített asztalnál tudják meg a mindennapi ebéd bőséges sorrendjét; akik például megtarthatják a régi jó szakácskönyvek utasításait, amelyek egész álló esztendőre előírták az ebédek sorrendjét és minőségét, mint ahogy már néhai Apor Péter báró kezdte az erdélyiek vendégségéről.

Mennyi mindent tudtunk a gyomrunk dédelgetéséről, akár csak szívünknek támogatásáról, akár csak elménk fényesítéséről. A költők és tudósok mellett legfeljebb akkor volt jelentősége a szakácsnak, ha az pendelyben járt, és fiatal és csinos volt - mondtuk kézlegyintéssel, de most már, annyi esztendő után szégyenkezés nélkül bevallhatjuk, hogy a régi Magyarországon a szakácsnék, szakácskönyvek tudománya mindig közelebb volt a szívünkhöz és az elménkhez, mint a könyvtárak mondanivalói. Szemérmetes dolog volt, hogy a magyarok a temetők férgeinek való kedvezésnek nevezték a konyhaművészetet, de a molyette, avas könyveket vajon kiknek írják, ha nem a múlandóság láthatlan megbízottainak?

Azért csak ne szégyelljük, hogy megenyhült a fájdalmas, virággal és szerelemmel ellenkezésbe jött szív is, amikor a déli harangszó végigcsengett a város ablakain. Igaz, hogy böjt van, de a gyomor sóvárog a maga mindennapi mulatságai után, amint leányka a szerelmi játékért. A csacsihasak, a horpadt bendők, a dalmos mellények és a korgó gyomrok visszhangozzák a harangszót, mint a mélységek a hangot - elindulnak az emberek otthonukba, letelepednek az asztalhoz, és várják az ebédet. A kolostorokban, a szerzetesiskolákban ebéd előtt rendszerint a szentek történeteiből olvasnak fel részleteket. Mi volna, ha a pesti polgár asztalánál is megszólalna egy láthatlan hang, és felolvasná neki azokat az ételeket, amelyekkel apja vagy nagyapja táplálkozott ilyentájt, böjtidőben? Ha megszólalna a rejtélyes hasbeszélő, és a következőket mondaná:


- Engem Rézi néninek hívtak, amíg éltem, és az volt a dolgom, hogy a magyarok jó étvágyáról gondoskodjam. Hallgasd meg tehát, hogy mit ajánlok jámbor ebéded bevezetőjének: ajánlom a benediktinus levest, amelyet csukából és pontyból kell főzni.

A hasbeszélő most változtat a hangon:

- Én vagyok Anton, az az öreg pincér, aki az Arany Sasban tíz esztendeig hozta az étlapot, és minden eshetőséget megbeszélt. Leves után igen jó hatása volna a vajas karfiolnak. Majd hús helyett ajánlanék böjtös ételnek finom szárcsát, amelyet madeira borban főtt szarvasgombával tálalnék.

Most egy rezes, kongó hang vegyül a társalgásba:

- Én, az öreg Karikás, kálvinista ember létemre nem sok értelmét látom ugyan a böjtölésnek, de ha már az úr vallásos érzésű, ilyenkor megkívánják a böjtös ételt, ajánlanék ebédre forró zsírban kirántott harcsaszeleteket.

- Maradjunk bizony a halnál - vélekedik az udvarias, halk Szikszay Ferenc, a régi Pest vendéglőse -, nem volna jó, ha az embert megszólnák. Éppen fogast kaptunk a Balatonból, azt éppen most párolják mártással, gombával.

De az ember még mindig nem tudott választani a felkínált eledelek közül, rövid tanácskozás után elhatározza, hogy mégis csak a tojás a legegyszerűbb böjtös eledel, amiért nem írnak be semmit a lelkiismeret könyvébe.

- Igen ám - felel a régi pincér -, de úriember nem ehet tojást rákvaj és rajnai lazacszeletek nélkül. Ha még egy csöppenet orsovai kaviárt is teszünk a tojásokra: teljes a böjtös hangulat.

A hasbeszélőben vitatkoznak a különböző hangok:

- A liba talán nem is igazi hús, és franciásan, gesztenyével, finom füvekkel, sertéshússal, borssal töltve nem lehet ártalmas az egészségre.

- Ma péntek van - felel a másik hang. - Száz esztendő óta tört levest, csukát tejfölös tormával, nyárson sült kecsegét salátával és bécsi tejesrétest szokás enni.

A hasbeszélő elgondolkozik:

- Nem bánom, hozzatok, amit akartok. De leves után ne hiányozzon egy pohár tokaji, a halhoz a fehér és vörös borok, majd végül a pezsgő - mondja türelmetlenül.


A pesti polgár felébred elgondolkozásából, megköszörüli a kést a tányér szélén, és behunyt szemmel nyeli le az asztalra tálalt ebédet.

(1923)


VILÁGJÁRÓ LABDÁSOK

Valamikor a magyar huszár volt az a kalandos levente, aki a hétéves háborúban, sőt Napóleon ellen vívott hadjáratokban a földgolyó másik felére is eljutott. Az elmúlt háborúban megsántult a huszár lova, ő maga nekiöregedett, a világjárást átengedi másoknak: a fürge, hangos, labdás fiúknak, akik a spanyol félszigettől a ködös Stockholmig járják a világot a labdájukkal, és a régi huszárbravúrok helyett a futball játékban teszik emlékezetessé a magyar nevet mindenütt, ahol megfordulnak. Ezeknek a modern világjáró fiúknak a kapitányuk, Kiss Gyula, minden sportoknak jeles atlétája, a szelídképű, csendeskedvű, úri erkölcsű fiatalember, akinek mostanában talán a legtöbb barátja és híve van Pesten a tegnapi világjárás után.

Azt hihetne a távoli szemlélő, hogy Kiss Gyula tán azért tudja nyélbe ütni a külföldi kirándulásokat, mert jól ismeri az alig megszerezhető külföldi valuták labirintusait... Nos, leleplezzük Kiss Gyulát: annyira nem érti a pénzügyi műveleteket, hogy akár három hamupogácsával is útnak indulna, mint a mesebeli vándorlegény. Talán hasznos külföldi összeköttetései segítik az idegen világban a siker kiharcolásában? Vagy talán különös, egyéni szerencse kíséri lépteit a megtermett ifjúnak, amikor válogatott csapata élén a sohasem látott külországi pályákon egyik sikert a másik után vágja zsebre? Egyik sincs Kiss Gyula birtokában, se a jövedelmező külföldi barátság, sem a mindent lebíró szerencse, ellenben van valami olyasmi a lelkében, amely a csodával határosan átsegíti a legnehezebb föladatokon: ez pedig az ő megingathatatlan hite a magyar labda kiválóságában, biztos győzelmében, verhetetlenségében. Az újkori apostoloknak, a mindenható sportok vezetőinek a fanatizmusa tüzeli, újabb és újabb sikerekre fűti, örökmotorként hajtja a kapitányt, akár a barcelonai térségen süvít föl a viadal kezdetét jelentő sípszó, akár a bécsiek ellen viszi rohamra a csapatot.

Az ő hatalmas fizikuma, de főként rajongó bizalma szükséges nehéz állásának betöltéséhez. Egy egész nemzet ifjúságának a figyelő tekintete kíséri minden lépésében; egy egész ország letört büszkesége emeli föl ismét megalázott fejét, amikor külföldi sürgönyök a magyar sportcsapatok diadalmainak hírét hozzák. Nagyon meg kell becsülni férfiainkat, akik ennek a szegény, fényevesztett magyar névnek ismét dicsőséget és tiszteletet szereznek a messzi országokban.

(1923)


A RÉZKRAJCÁRHOZ

Legkedvesebb barátunk, mindennapi regényhősünk, árnyékunk: Bánati úr tudná tán pontosan elmondani, hogy miért utáljuk a nagyszerű, mindenekfelett való, közvetlen jelen időt, a kőtörő mindennapokat, és mindinkább ámulóbb lesz az arckifejezésünk, amint a távolodó múlt időkről beszélgetünk. Mintha mindenki vőlegény vagy menyasszony lett volna tegnapi korunkban... Mintha nem ismertük volna a púpokat a hátakon, a sánták bicegését, a szerencsétlenek lárvás arculatát, a boldogtalanok könnyes tekintetét: tegnap, amikor éppen annyi volt a balsorstól üldözött ember, mint akár napjainkban. Szinte szerencsének lehetne mondani, hogy volt múltunk, mint az öreg katonának, volt dicsőségünk, mint a megrokkant művésznek, volt olyan időnk, amelyről pirulás és alázkodás nélkül beszélhetünk, amelyhez lódíthatunk, amelyben rézkrajcárok és ezüstforintosok csörögtek a zsebekben, és pipacspiros jókedvek lángoltak a szívekben. Ha már semmink se volna a reggelenként fejünket kólintó jelen időben: megmarad esti gondolatnak, jóízű vacsorának, szép álmokat gerjesztőnek a múlt időnk.

Amerre járunk, botorkálunk: a múlt idők dicséretét halljuk mindenütt. A színházak narancsbelű fényességeiben a nagyanyáink táncolnak olyan lengedezéssel, amint életükben bizonyosan nem táncoltak. A könyvek a boltosnál apáink jókedvéről, tiszteletreméltóságáról beszélnek, és úgy vonzzák elénk a múlt időket, mintha akkoriban az embereknek nem lett volna semmi gondjuk, még kevésbé bánatuk; a szerelemért vagy esetleg a jóízű ebédelésért éltek volna eleink. A fehér asztalnál, vendégszerető háznál vagy vendégmarasztaló korcsmában tornyokat építgetnek a múlt időkre, hogy az ember csak kalaplevéve pisloghat vissza a messzi ösvényekre, amelyeket egykor gondolattalanul bejárt; pókhálóval födött évekre, a soha vissza nem térő arcokra, a csodálatossá válott barátokra. És az ábrándosok társaságában néha mellényébe nyúl valaki, hogy ereklye módjára őrzött rézkrajcárt vagy ezüstforintost vegyen elő, amelyet a legöregebb emberek is kézről kézre adnak, és úgy megbámulnak, mintha sohasem látták volna. (Hallom, hogy egy budai korcsmában egy tízkoronás aranyat mutogatnak, amelynek kedvéért messziről eljönnek a vízivárosiak.) És nincsen olyan fáradt tekintet, gondba temetkezett eszmélet, hajóroncsként süllyedező lélek, amely egy pillantásra el ne feledkezne a jelen időről, amikor a rozsdás rézkrajcár vagy kopott tallér kiperdül az asztal közepére. Ő táncol ott a fordulásban, ő csendül ott az asztalon, ő mutogatja magát halotti mosollyal: ő, a felejthetetlen, az ifjúságunk, a reménységünk, a csodálkozásunk, amelyet valamennyien a szívünkben hordoztunk: ő, az egykori kolduskrajcár, amely a szegények péntekén indult vándorútjára; ő az ezüstforintos, amely öreg írnokok, szüretarcú diurnisták, éhenkórászok mindennapi fizetsége volt; ő, a tízkoronás arany, amelyet fillér helyett is kiadtak a könnyelműek - és ugyan ki nem volt ily könnyelmű, amint manapság a múlt időkről való beszélgetéseket halljuk?


Most elnézegetjük a rézkrajcárt, a pénzeknek e névtelen, számtalan, semmis páriáját, mintha valami tengerfenékről való kincs került volna a szemünk elé. Rajta az érintetlen, fohászkodásra gerjesztő magyar címer, amelyet sohasem vettünk észre, amikor kezünkből kiadtuk; hátul a K. B. betűk annak a tündéri városnak a nevét jelentik, ahol a rézkrajcárok születtek. Álom, ábránd, gyermekkori szivárvány kondul meg e darabka réznek a pendülésében. Lehunyt szemünkkel látjuk azokat a messzi tartományokat, sóhajtássá válott földrészeket, ahol ez a rézkrajcár egykor utazott a már porrá válott tereken át. Névtelenül, mint koldusok alamizsnája, sekrestyések csengős perselyébe való adomány, porban játszadozó gyermekek kincse. Mennyi álommá lett országot, emlékké vált tájat, soha el nem ért ismeretlenségeket és nyomaveszett ismerősöket járt be ez a rézkrajcár, amíg ifjú volt; együtt futamodott velünk a gyönyörű messziségeket mutogató országutakon; cél volt a gyermekkor golyózásainál, és zsákmány a vénség aszott markában.

Hol jártál? - kérdjük őt, mintha magunkat látnánk, amint hosszú évek múltán a tükörbe pillantunk.

(1923)


OSVÁT ERNŐHÖZ

Egy név, amelyet az írók régen ismernek, a nagyközönség pedig úgy hallgatja, mint valami eddig ismeretlen hírességét. Ki is az az Osvát Ernő, akiről mostanában mindennap írnak az újságok? Min gazdagodott meg? Talán becsukták? Vagy becsapta a benne hivő politikusokat? Öblös népénekes vagy mezítelen táncos? Fehérkabátos, kedves teniszbajnok, vagy talán ő a Göre Gábor? Vajon miért vannak tele a nevével az újságok? - Valaki tán tudja a nagyközönségben, hogy valami író, valami szerkesztő ez a bizonyos sokat emlegetett férfiú. Se nem bokszbajnok, sem Breitbart legyőzője: csak a Nyugat című újság szerkesztője. Mindig tudtuk, hogy ezek a nagyszájú hírlapírók mily nagyra vannak a maguk embereivel!...


Hát van is abban valami babonás érthetetlenség, hogy a jelenkor ásító vagy fogvicsorgató, egyhangú szegénységében éppen Osvát Ernőt veszik észre a magyar értékek közül, amikor általában közömbösen szokás elhaladni azon szellemi értékek mellett is, akik föltűnési, érvényesülési vágyukban nem restelkednek az önreklám legközönségesebb eszközeitől sem. Szurokban és tollban is meghempergőznek, hogy észrevegyék őket; gyűlésbe csalogatják az ifjakat, hogy kirabolják a zsidó boltosokat, vagy mindennap beírják az újságba, hogy milyen étvággyal ebédelnek, vagy milyen viccet olvastak valamely régi kalendáriomban. Ők, akik ama Carlyle megfigyelései szerint: az akasztófa zsámolyára is fölállnának, hogy közföltűnést okozzanak - a nyavalyatörős koldusságot vagy a nemzeti vezérséget szimulálók; a saját műveikről saját kritikákat írók; a reklámcimboraságban egyezők; a rókafejű ravaszok és az imbecillis hiszékenyek; a csepűrágói kunsztoktól sem irtózók és a ledér színésznők körül olvadozó dalnokok - akiknek napjainkban elsősorban lett volna sanszuk, hogy valamely botrány, disznóság vagy a vándorszínész aranyórás jubileuma révén magukra tereljék a közfigyelmet, a vasárnapi városligetit és a nyegle lipótvárosit - ők mind megbuktak, amikor a véletlen árvagyermeke benyúlt a zacskóba, és a lottószámok közül olyan számot húzott ki, akire senki se gondolt: az Osvát Ernő számát. A szerények között a legszerényebbét, az irodalom bujkálójáét, a pápaszemes, kopottas szerkesztőét, akinek sohase volt egyéb dolga a világon, mint a követ törni azon az országúton, amelyen majd az ünnepelt költők fogatai végigrobognak. Az ő jubileumát ünneplik a jövő héten.


Talán meg se lehet érteni a mindennapi olvasónak ezt a jubileumot; közös szenvedés, örökös csalódás és sótalan ebéd kell ahhoz, hogy a múlt idők ne mehessenek el a felejtésbe. Főleg ez az új, betyár korszak kellett az irodalomnak, amikor az elmúlt években minden gonosz vénembert végigünnepeltünk már, aki működésével, múltjával az ország vesztét okozta, amikor lerongyolt koldusokként éljenezve üvöltöztük azoknak a véneknek a nevét, akik miatt megbotoztak, amikor már megjubiláltunk mindenkit, aki nem esett el a háborúban, akit nem vertek agyon a háború után, bár ő volt okozója az eseményeknek; akkor végre észrevesszük azt is, aki nemest és jót cselekedett ebben az országban. A legszentebb művészetet, az irodalmat csinálta vagy huszonöt esztendeig; a nagyvilág ragyogó kertjeibe való ábrándokat hordozott a szívében, és faggyúgyertyás kis szerkesztői irodákban vakoskodott félénken bontakozó írói tehetségek fölött, mint akár valamely Kazinczy-korabeli literátor.

A magyar irodalom újjászületésének nevezik a száz esztendő előtti időt az irodalom történészei. Ez a százesztendős forduló ismétlődött meg az Osvát Ernő életében. Majd egykor éppen úgy határkövet raknak az ő kezdetéhez, a múltak búvárlói, mint akár a Kazinczyéhoz. Szent és nemes férfiú, akire tisztelettel tekint egy egész írói nemzedék.

(1923)


VÍZBE UGRÓ KÖLTŐ

Azt hiszem, hogy a könyvszekrény legalsó polcán található kalendáriumokban két magyar költő neve van feljegyezve, mint olyanoké, akiknek halálvágyát már nem oltotta el a bor, szomjasságuk ellen a Dunában kerestek orvosságot. Az egyik költő volt: Indali Gyula, hervadt nevű, mint egy falevél a nagymama emlékkönyvében, amely falevélről már senki sem tudja a földön, hogy milyen emlékezet okáért zárták a lapok közé.

A másik vízbe ugró költő itt jár közöttünk, vidám, mintha aznap vasalták volna pepita nadrágját, és tehetséges, mint valami borral vegyes szerelmi mámor, amikor a költői lelkek a legszínesebb hazugságokat találják ki. A neve Tersánszky Józsi Jenő, régebbi munkáival is figyelmet keltett már a vidéki lugasokban és a csendesebb pesti kávéházakban. Legújabb regénye: A repülő család, amelyet most adott ki az Athenaeum, sem kisebbíti a jó véleményt, amelyet a tehetségéről többen ápolnak.

Remélhetőleg most már nem ugrik ismét a Dunába arról a hídról, ahonnan azok szokták levetni magukat, akik nem alusznak az éjszakán.


Szeretem azokat a fiatal írókat, akik a régebbi, gyakran félbolondosnak csúfolt magyar írói világ regényeskedését, teátrálisságát nem vetik meg... Néha a fejükbe nyomják azokat a nem mindennapi fövegeket, amelyekben az elmúlt, romantikus írói generáció szerette magát mutogatni a szájtátó polgárság előtt. Jártak ők a Don Juan vagy a Bűvös vadász kalapjában is, de nem pusztán feltűnőség keresése végett, hanem azért, mert belülről valóban furcsábbnak érezték magukat, mint hogy dinnyehéjat vagy pörge Mokányt tegyenek a fejükre.

Azért is szeretem a fiatal írókban a régiek regényes hajlamait, mert az óramutatók a városban visszamentek hatvan-hetven esztendővel; olyan világ kerekedik az irodalomra, mint akár a faggyúsgyertya idejében, a költők tengelyen vagy lóháton mennek a prenumeráns után, mert a közönség magától nem vesz könyvet. Nem baj ez; az irodalom majd csak kibírja ezt az állapotot is; nem is ildomos dolog erőlködni azon, hogy a mostani közönség ízlésének megfelelőt írjanak az írók, mert a könyveket akkor is csak úgy vennék meg, ha egy fél oldal szalonnát mellékelnének hozzájuk.

Az írók csak éljék a maguk életét a könyveikben (amelyeket egyelőre a fiókuknak írnak), és csak próbálgassák azt a szent szegénységet, amelyet eleink éltek a múlt században, akár a forradalom előtt, akár a forradalom után. Valami fatális jelenség is volt az, amikor hosszú évtizedeken át csőstül dőlt a szerencse az országra és az irodalomra; mikor az öregek hajléktalansága után a Ferenc József-korabeli írók házakat kezdtek építeni... "Hosszú böjtje lesz ennek" - jósolgatta Bodnár Zsigmond a Füvészkertben, de senki sem hallgatott az öregúr hullámaira. Azt hittük, hogy repülni is tudnánk, a páduai templom tetejéről Lisszabonba.

Hát most itt van az írók szegénysége; úgy áll a Pajzsos ember a küszöbön, hogy még a legügyesebbek sem kerülhetik ki őt. A Virág Benedek elnyűtt csizmái kopognak végig ismét a budai kis utcákon, az öngyilkos Balázs Sándor testvért forgatják fejükben némelyek a temetői sétán; valahol bizonyosan van már valami új név alatt egy Csiga korcsma is, ahol rovást von a csárdás, amikor a sarokasztalnál költői vitatkozás keletkezik.

Nem baj ez; csak hinni kell, hogy őszi vásárkor megjön az a bizonyos, aki Kazinczy levelét és pénzmagját hozza, beállít a kerekképű előfizető, beperdül a boltajtón az urambátyám, aki az utazókocsi ládáját könyvekkel tölti meg, hogy legyen az asszonynépnek más elfoglaltsága is a guzsalyon kívül. Csak testileg nem szabad változtatni az időkön, csak önkezűleg ne nyúlkáljon az író az időváltozást, szelet, mennydörgést mutató színpadi készülékekhez, mert bizony pórul jár, aki fokost vesz abba a kézbe, amely a gyöngéd tollforgatásra teremtődött. És még érvényesülni sem lehet fizikailag, legfeljebb annyi időre, amíg egy korcsmai verekedés tart.


Bár keservesek az esztendők, a költő ne akarjon mindenáron vizet inni, amikor még bőségesen ereszt a hegy Magyarországon. Gondoljon apáira, a hervadt koszorúvá válott magyar írókra, akik ugyanilyen küzdelmes évtizedeket töltöttek el várakozásban, reménytelenségben és álmodozásban. Az író vagyonát nem fenyegeti veszedelem. Ha nem oszthatja szét az olvasók között, magával viszi a másvilágra. Még mindig jobban jár, mintha a kalapja után a Dunába ugrana.

...Tersánszky Józsi Jenő új regényét ajánlom azoknak, akik ráérnek könyvet olvasni.

(1922)


ŐSZI ÉLETRAJZ

Mostanában, amikor a magam nyilvántartására az életrajzomat írogatom - amit régebbi időkben minden bölcs férfiú megcselekedett, aki gyermekeinek nem hagyhatott egyebet hátra, mint ijesztő okulást a maga életével: találok egy passzust az írásaim között egy szép szeptemberről:

- A Balaton mellől jövet, Budapest felé, mindinkább ráeszméltünk, hogy szép időnk elmúlott; a bakternek, aki vonatunknak tisztelgett, öregesen megnőtt a bajsza, és a sínek mellett álldogáló fák se futamodtak játékos kedvvel zöld szoknyáikban, hanem olyan álmatlan, rezignált csöndességgel őrködtek, mint az öreg szerelmesek az utcasarkon: hiába várnak a randevúra. Ugyanezért X-nével már Káposztásnyéknél elkezdtük a könnyes búcsúcsókokat, és a budai pályaházig esküdöztünk, hogy Pesten is lehetőleg mindennap találkozunk, mint a szomjas, szívrendítő nyári fürdőzés alatt. Az állomáson ránktört az elfüggönyözött kupéban a veresbajszú hordár, összeszedte X-né jóillatú táskáit, és eltűnt velük a futamodó utasok között, akik e szeptemberi napon a város megostromlására indultak, hogy elfoglalhassák régi helyüket, X-né kis bolondos kalapja elveszett egy targonca tetejére rakott gyermekkocsi mögött. Persze, sohasem láttam őt viszont, amin csak fiatalkoromban csodálkoztam. Egyelőre a saját bajommal voltam elfoglalva, mint minden utazó, aki azt hiszi, hogy a városban mindenki őt várja szeptemberben.

A kocsinál affér Z. gróffal: ő is megrohanta a fiákerek egyikét. Közben ismeretlen fiatalember kíséretében elrobog a két indiánképű színésznő, akik nyáron nem vetették volna meg udvarias jelenlétemet, míg most egy pillantásuk se volt számomra. Asszonyok befűzött derékkal, szinte ismeretlen arckifejezéssel kiáltoznak a pályaház előtt férjeikre, gyermekeikre, holott tegnap még oly ábrándosak, élvvágyók voltak a fürdőhely sétányain, vágyakkal teli pongyoláikban, mint akiket nem érdekel a világon semmi egyéb, mint a dal, a tánc, a szerelem. A nyári fehér admirálisok gyanús külsejű, madzaggal lekötött kosarakat cipelnek. Az elérhetetlen kisasszony, aki augusztusban mindig erkélyen ült egy vadszőlős nyári lakban, a kezében tartott, kiábrándító pléhlavórral igyekszik magának utat csinálni a tömegben. A hercegi táncos, akinek egész élete szép keringő volt, hóna alatt kis papirosbatyuval tör előre, és oly gorombán taszít félre egy öregasszonyt, mint valami hordár. - Azt hiszem, akkor kellett volna nyári ismerőseimet megválogatni, amikor azok a budai pályaháznál ugrálnak a vonatról, és elkezdik mindennapi életüket. X-né eltűnt...


A Vérmező partján még ott ülnek az öregemberek, akiket júniusban itthagytunk. Hál'istennek, senki se halt meg a városban. A Horváth-kertnél, a színház előtt vidékies tarka nadrágokban, pipacsszoknyákban, álldogálnak a délelőtti próba színészei és színésznői: ők most mennek vissza őszi állomásaikra, a cinkés, kertes vidéki városokba. Az alagút, miután régen nem hallottuk, ijesztően döng, hogy aggodalommal gondoljunk a városra, ahová hallgatagon igyekszünk. A Lánchídon irigylésre méltó egykedvűséggel mendegélnek a mindennapi járókelők, sietség nélkül gurul az omnibusz: az ő szénájuk, lakásuk már rendben van. Nem félnek Budáról Pestre menni, nem riadnak meg a várakozó, szörnyű életküzdelmektől, amelyek félelmetesebben mutatkoznak a Pestre igyekvő előtt, mint akár a középkori istenítélet. Az omnibusz kereke megkenve, a járókelő pesti páncélban jár, harcos pajzs, biztos vért mindenkinek a mellén; csak mi jövünk félig-meddig fegyvertelenül vissza a városba, csöndhöz igazított füllel, ábrándos tájakba beleszerelmesedett szemmel, bolond szívvel, amelynek gyermekes hancúrozást engedélyeztünk egy villa kertjében, és őkelme még azt hiszi, hogy ezentúl mindig így lesz a világ végéig. Bár volna valahol egy bolt a városban, ahol padlófénymáz helyett rideg erőt, kegyetlen pálinkát, új Léthe-vizet árulnának! X-né furcsa kis szeplős orrát, szevillai szemét, táncos kis derekát hiába keresem a Fürdő utca portékaszagot árasztó boltjai előtt, a sétálók között.

Már látom, hogy egyedül maradtam a városban. Sehol egy kéz, amelyet megfoghatnék, sehol egy szem, amelybe bizalommal nézhetnék, sehol egy hang, amely megvigasztalna. Egyedül kell megkeresnem az elidegenedett, a nyári szökevényre neheztelő utcákat, a vallatólag tekintgető házszámokat. A házmester egy régi nadrágomban kijön a kocsihoz:

- Hol tetszett annyi ideig járni? Csaknem elfelejtettük a nagyságos urat.

(1923)


SZENT MIHÁLY LOVA

Makrancos lett a Szent Mihály lova, leveti magáról azt, akinek nincs elég pénze az erszényében.


Aki egész életében gyalog járt, végre is lóra kell ülnie, amikor megnyergelik neki a Szent Mihály lovát.

Jó volt tudni ezt a gondtalan lovaglást, amelyben a régi világban "vasárnapi lovasnak" sem kellett félni a lepottyanástól. Felültünk rá fehér lepedőben vagy lengedező szalonkabátban, amelyet úgy szeret megfújni a szél utoljára. Dalárok szomjaztak, amíg a lóra ültettek: temetői szónokok krákogtak, és búcsúbeszédet tanultak valamely fejfa mögött: derülten nézett a sírásó gödre partján: néha még akadtak fájdalmas jelenetek is a gyönyörű ünnepélyen, amikor lovagolni tanították a gyalog járót - ámde a halott már nem törődött vele, hogy ki fizeti a számlát azért, mert Szent Mihály lovát elővezették a legények.

A bálványkép, a végrehajtó, aki most körüljárja a földet, hogy elevenen nyúzza meg adósait - felemeli a sírokat is, és benézeget a fakeresztek alá, valamint a címeres családi sírboltokba, a holtak adóját is megnyomták a Bálványképű perzekutorai. Nem fújdogálhatja többé halk merengéssel őszi sípját halottai felett az emlékezet. A holt emberek visszajönnek a temetőkből, és odaülnek a guzsaly mellé, ahol a mindennapi gondokat fonják. Beállnak a luxuscikkek közé, a francia parfőmök, külföldi selymek, a havanna szivarok mellé a szegény, bütyköslábú pesti halottak, akik azzal a nesszel szöktek el nemrégiben a városból, hogy itt nemcsak nevüket, de adósságaikat is elfelejtik. Szeretett kedveseink, akik sóhajtás alakjában éltek tovább környezetünkben, de a földterhe ismerőseink is, akikre megbocsátással vetettük az utolsó göröngyöt, megzavartatnak nyugodalmukban. Az ekzekució dobpergése riasztja vissza a földi élet elviselhetetlenségébe (ebbe a huszonegy betűs kaszabörtönbe) azokat, akik már összekulcsolt kézzel, boldog szívtelenséggel, még boldogabb felejtkezéssel feküdtek a föld alatt.

Most aztán igazán elhihetjük az együgyű babonát, hogy a székek a szobában azért roppannak, mert a régi gazda ült beléjük éjfélkor, az ablakon fehérlepedős vándorlók kopognak, a házőrző kutya azért vakkant álmában, mert holtat látott, és kísértetek járnak, akiket nem hagynak nyugodni a föld alatt.


Az még csak rendben volna, hogy nagyobb kontót fizessen az, aki 0.03-as koronánál akar megszökni kötelezettsége elől, de mit vétettek azok a régi halottak, akik még "jó pénzben" fizettek örök nyugalmukért, adósságot sem hagytak hátra?

Szeles Szent Mihály napján, amikor költözködni szokott a hazátlan zsellérember, új szolgálatot ment keresni a megunt cseléd, a kalendárium téli részébe fordított a gazda: a pesti holtak is fordulnak egyet künn a temetőben, csak annak marad nyugovása, aki jól megvetette a feje alját, mielőtt a hosszú álomba ereszkedett volna. Hova járnak majd az árvák a másvilágról jövő vigasztaló hangokat meghallgatni, ha nem találják meg annak a sírhalmát, aki onnan is vigyáz reájuk? Hol panaszolják el az özvegyek keserves magányukat, elhidegedett nyoszolyájukat, kéz nélkül maradt kezüket, szárnyát vesztett lelküket és visszhangját vesztett szívüket, ha elveszik tőlük a fejfát, amelyre gyászuk fátyolát egykor hittel felakasztották? Merre botorkálnak azok az életből kimaradottak, akiket leskartolt állapotukban már csak azok az ismerőseik tudják megnyugtatni, akiknek még náluknál is rosszabb dolguk van? "Itt fekszik Pál, itt meg Péter - mi mégis a talpunkon vagyunk" - mondja az eleven ember, akinek már semmije sincs, mint egy kis napsugara. Hol lesz holnapra az a sírhalom, amelyet könnyel vagy káromkodással illet a látogató?

Fújja a szél Szent Mihály lovának kantárját, a legbátrabb lovas is húzódzkodik rá felülni és elnyargalni, mert nagy az ára ma a sétalovaglásnak.

(1923)


A MAGYARNAK NEM SZABAD KÁROMKODNI

- Ne káromkodj - mondták a hevesi megyegyűlésen. Ugyanígy rendelkezett Gömör-Borsod megyeháza is. Valahol már skribálja is az íródeák a rendelkezést, amely felsorolja a büntetéseket, amelyek a magukról megfeledkezett káromkodókat érik.

Nagyon helyes intézkedés lesz ez a mai világban, amikor a mindennapi magyar ember minden órában szörnyű kísértésbe jön, hogy olyan cifra káromkodásokra vetemedjék, amilyent még öregapáink korában a pandúrkomisszáriusok is restelltek volna. Be kell fogni a száját a magyarnak, aki Ponciustól Pilátusig keresgéli annak az okozóját, mert drága a kenyér, nagy az adó, hitvány az élet Magyarországon. Hagyják békében a csillagokat, azokat a ragyogókat, ne emlegessük senkinek a kiskését, a jérumát, az akasztófáját, a nacsak bicsakját, a mordizomát, de még az adtáját sem.

Bizonyára nem ok nélkül vetették fel a káromkodás elleni törvényjavaslatot nemes Heves vármegyében. Békességes, magaunt, ásítozó korszakokban nem is hallja meg az ember füle, hogy odakint az istállóban vagy a kaszárnyában milyen nyelven folyik a diskurzus égiekről, földiekről. Nyilvánvaló, hogy ez a kanászos, betyáros, cifrálkodó nyelv a mai Magyarországon már olyan divattá lett, hogy bölcs apáink higgadt hanglejtését kezdjük felejtgetni.

Nincs könyv a káromkodásokról, mert hiszen nem könyvből tanulja azt az ember. Se Szenczi Molnár, se Czuczor, se Kis-Viczay, se Baróti Szabó, de még Szirmay Antal és Dugonics sem méltatta annyira a magyarok káromkodásait, hogy szótári és nyelvtörténeti munkáikban megemlékeztek volna róluk. (Az egy Mikes Kelemen panaszolja fel, hogy úgy hallja, Erdélyben még mindig jól tudnak káromkodni; de hát ez a megfigyelés nem valami csodálatra méltó olyan vallásos gazda mellett, amilyen hitbuzgó ember volt a rodostói fejedelem.)

De majd most, amikor a nemes vármegyék felhívták az országos figyelmet a járványos káromkodásra, bizonyosan akad valahol egy bogarász, aki az egyéb gyűjtések mellett felveszi gyűjteményébe a különböző káromkodásokat is. Annak elmondhatom, hogy a káromkodás járványa megérkezik minden háború, különösen pedig vesztett háború után. Az idők fejünk felett valóban nem olyanok, hogy csillapítanák az elkeseredett emberi hangulatot, sőt lépten-nyomon elénk csetlenek, botlanak körülmények, amelyek ugyancsak próbára teszik a magyar ember híres türelmét. Amíg például e levelet írom a csendes tavaszi éjszakában, a szomszédomban egy suhanc azt a mulatságot találta ki magának, hogy az ajtómat választotta céllövő táblának. Káromkodjak? Ördögöt! Majd tán becsukassam magam!


Hát bizony jó lesz az, ha egy kis zablát teszünk a kapuvá növekedett emberi szájakra. Valahogy külön törvényt kell hozni az asszonyemberekre, akik valami sajátságos ragály folytán a piacról, a péktől, a húsmérőtől, a specerájostól mindig szokatlan káromkodásokkal jönnek, amely káromkodásokon nagyot bámulnak lábasaik. De jól meg kell büntetni a férfiembereket is, akik mindenféle gyűlések, értekezletek, piacbeli tanácskozások ürügye alatt a korcsma nevezetű helyiségekben olyan szavakat tanulnak, hogy majdnem bedől a háztető, amikor csendes otthonukban a szájukon kieresztik. Elő kell venni a virgácsot a gyermekekre, akik a nagyok példáján okulva, ugyancsak felnőttekhez nem illő mondásokat tanulnak az iskolában és az iskola környékén. Inkább sírjon a gyerek, mint a szülő.

Az a keserves magyar pedig, aki ezután is káromkodni akarna, bújjon el egyesegyedül a sötét pincébe, és egy üres hordóba mondja el megjegyzéseit a földi és magosságbeli kormányzatra vonatkozólag, így aztán lassan rendbejövünk, azt a ragyogóját.

(1924)


AZ ÚSZÓ FATÖRZSHÖZ

A Margithídnál sokan nézegettük az áradó Dunát - tán másoknak is feltűntek azok a fatörzseknek látszó fekete foltok, amelyek néha a folyam mélyéből a felszínre emelkedtek, mintha az alvilágból igyekeznék felfele egy-egy sötét szellem, egy-egy megfejthetetlen titok, egy-egy sejtelem, amelyet a következő másodpercben ismét a mélybe nyom alá a sarkantyú alatt lihegő folyam.

Ki volt, mi volt? Fatörzs került a folyam sodrába, amely fatörzs valahol, valamerre egykor erdőben hallgatta a szél zúgását, vagy magányosan búsongott egy partszakadék felett, mint aki közelgő halálát érzi? Ha fatörzs volt, akkor a favágó elől szökött meg - de mi elől menekedett a folyam nedves, hideg dunnái alá az ember, aki éppen úgy tud úszni halott korában, mint a fatörzs?

Az áradó folyamok tétlen nézdelődői szeretik rábízni magukat a fantáziára - minden fatörzset, gerendát emberi holttestnek vélnek messziről. A fatörzs tán látja a Duna közepéről a parti semmittevőket, és megtréfálja őket, mint a vándorkomédiás, aki útközben ingyen, a maga mulattatására is bolondozik. Legjobban szeret a víz alá merülni, mikor a partok ingyenes látogatói már éppen azon vitatkoznak, hogy asszony vagy férfi az úszó hulla. (Sajátságos, hogy több pártja van az asszonyoknak.) De a fatörzs elmerült. Ki tudja, hol dugja ki fejét ismét a Dunából, hogy elaludt utas módjára megkérdezze: "Mikor érünk Vácra?" - holott éppen a Lánchíd alatt viszi el a folyam. De az is lehetséges, hogy lenn, a Lágymányos alatt, az egykori Kutyavilla környékén kezd érdeklődni a vele versenyt futó potykáktól, hogy: "Kérem, messzi van még a Gyöngytyúk utca?" - mint ahogyan a városban hallja az ember a villamoson azoktól, akik régen nem jártak Pesten.

Akinek van ráérő ideje - márpedig a parti ácsorgóknak bőven van -, elgondolkozhatik rajta, hogy mi dolga lehetett a villamosbeli vagy a dunai pasasérnak a Gyöngytyúk utcában, amelyet már egy évtizede Gyulai Pál utcának hívnak, pedig Gyulai Pál nem is itt lakott, hanem a szomszédos Sándor főherceg utcában? Kit és mit keresnek ezek az úszó holt tárgyak és emberek a pesti határban, amikor tavaszonként a város alá sodorja őket az áradó Duna? Talán azért jönnek, hogy megtudakolják, él-e még ez vagy amaz az öregasszony, akit fiatalkorukban ismertek? Van-e elég deszka a pesti koporsókhoz? Milyen a szakálldivat a szép halottaknál? Régen elment-e az a hajó, amely a dunai öngyilkosokat vitte el az állomástól? Nagyon haragszik-e Geguss Dániel, a dunai kapitány, ha Pesten akar kikötni egy szegény felvidéki tót, akit a Vágból idáig kormányoztak a ravasz folyamparti emberek, akik szegény tótot nem szívesen fognak ki a vízből.

Ki tudná, mit akarnak ezek a titokteljes látogatók, akik így áradás idején ellopakodnak, elrohannak, elsompolyognak Pest és Buda között? Sok cókmókot nemigen hozhatnak magukkal, mert ahogyan én az óbudai sziget lakóit ismerem, ott jószemű embereket szoktak partőröknek megtenni, akik állj-t kiáltanak a dunai utazónak, ha némi csecsebecse van a fülében vagy pláne zsebórát sejtető lánc a mellényén. De még valami jelesebb bundájuk sem lehet - pedig még hideg van a felvidéki folyók környékén -, mert az újlaki partokon is látni csónakokat, amelyek nem ijednek meg az áradás életveszedelmességétől, ha egy farkasbundát kell kifogni a Dunából, mert az minden időben többet ér a legkövérebb potykánál, lentebb, a Duna-parti korzó közönségét mostanában már nem ismerem személyesen, mint fiatalkoromban, de az én időmben ott is akadt vállalkozó fiatalember, aki nem hagyott maga mellett minden érdeklődés nélkül elúszni egy gazdag hullát, de még módos öreg asszonyságot sem.

...Hiszen, ha télen jöttök volna ezek a szökevény fatörzsek, amikor dideregtünk, míg a fakereskedőket pénzért mutogatták, majd ott állna a partokon a város apraja-nagyja! De most, mikor azt hiszik, hogy a nyári napok következnek, inkább csak az áradást bámulják, valamint azokat a szemtelen embereket, akik mindig akadnak a folyampartokon, hogy azt hazudják, ők látták az 1838-iki árvizet. A titokzatos fatörzsek hében-korban felbukkannak a folyam hátán, van időnk találgatni, hogy gerenda volt-e vagy ember?

(1924)


PEST AZ ELSŐ ESTE

Mi, régebbi pesti lakosok, akik néha évszámra nem mozdulunk ki a város megszokott negyedeiből: olyanok vagyunk, mint az almamag: nem látjuk, hogy kívülről piros, sárga vagy zöld héja van-e az almának, amelyben lakunk.

Ezért nem árt kimenni a város kapuin kívül, hogy távolról is láthassuk a várost, amely nélkül úgyse élhetnénk meg sehol, akármennyire szokás őt mostanában szidni, gyalázni...

Ó, távolról most is olyan a város, mint felejthetetlen első szerelmünk szívbeli képmása. Különösen akkor, ha az utas háromszáz kilométernyi távolból érkezik alája, mondjuk a legromantikusabb országúton, a gödöllőin, amely feléje vezet. Mennyi falusi kuvaszt, megzavarodott csirkét, elárvult ludat kellett kikerülni Kállay Tamás Mercedesének, amíg az alkony felejthetetlen színű felhői alatt, mesemondó erdők, regékből élő hegyek környékén, kilencven kilométeres gyorsasággal nekiereszthette gépét Magyarország legjobb országútján! És azok a céltalan hidak - száznyolcvanat számoltunk meg Szabolcstól Pestig -, amelyek alatt egy kanálnyi víz sincs, amelyek úgy dombosodnak az autóutazó előtt, mint közelgő sírdombok; azok a hegyes országúti kövek, amelyek mind azzal az alattomos szándékkal várják Borsodban, Zemplénben az utazót, hogy kilyukasszák szekere kerekét, és arra kényszerítsék, hogy kedve ellenére is a tájon maradjon; a gyöngyösi országút, amelybe árkokat ásnak a borszállító szekerek, amely árkokat eszébe sem jut betömni se a városnak, se a közigazgatásnak; mind azért vannak, hogy az utazó szinte a búcsújáró áhítatos vágyával érkezzen el végre a magyarok Mekkájába, Budapest alá.

Hiszen igaz, hogy a külső Kerepesi úton már találkozunk azokkal a speciális pesti arcokkal, amelyeket száz közül is fel lehet ismerni a világon. Úgy tűnik fel, hogy tulajdonképpen most látjuk, milyen szomorú az este az elővárosban. A külvárosi rendőr úgy áll az út közepén, mint egy basa; a vasárnapi kiránduló, kocsijával, lovával nem tudja, hogy merre térjen ki, holott ezt a legutolsó béres is pontosan tudja az országutakon; a korcsmák se hunyorítanak oly hamiskodva, mint például a falusi csárdák, inkább kedvetlennek látszik a küszöb meg az ablak a bor nagy ára miatt; vak ember ténfereg az országúton, holott ezt vidéken nem eresztenék ki; és látszólag valami fásult közöny, ásító unalom, savanyú kedvetlenség várja mindenfelé az utazót, mintha azt kérdezné tőle a legtöbb ház, erkély, torony, ablak, járókelő: - Ugyan miért jött az úr Pestre? Mintha nem volnának itt máris elegen.

De elmaradnak a város fanyar száműzöttjei, a külvárosok; már nagyvilágias kocsitábor, fehérkesztyűs konstábler, külföldi fényekre emlékeztető villamoslámpa várja az idegent a Keleti pályaudvarnál, amely idegennek a legjobb dolga van Pesten, ha teli bugyellárissal száll le a vonatról.

És a nyári, vasárnapi alkony végig a Rákóczi úton mindinkább kezd hasonlatos lenni valami lakodalmas úthoz, ahol felvidámodott emberek, a nagyvárosi szórakozások után baktatók, nyájas nyoszolyóasszonyok és leányok, vőfélyek és vőlegények, tréfásan félrecsapott kalaposok és a legelőkelőbb gavallérok mendegélnek passziók után. A kávéházak nyitott ablakain át pengő zene hallatszik, mintha ebben a városban ingyen muzsikálnának a cigányok. A vendéglőkben jóétvágyas emberek fogyasztják a legfinomabb eledeleket, mintha ingyen adná azokat a korcsmáros. A szobalányok vidéki grófnőknek öltöznek, és a kövér polgárnékon úgy libeg a könnyű ruha, mint táncosnőkön. Olyan az utca vasárnap estefelé a messzi útról jött ember előtt, mintha mindenki őt várná itt. Hogy kezet szorítson a férfiakkal, összecsókolózzon a nőkkel, ölébe vegye a gyermekeket...

...Persze aztán másnapra csillapodnak a fogadtatás örömei. Hiába keressük a tegnap esti embereket az utcákon, a mulatóhelyeken; elmentek ők a vasárnappal, az álommal, az automobillal. Jóízű veszekedés várja hétfőn reggel az utast a villamoson, amelyre felteszi a lábát. A kalauz szid egy jámbor vidékinek látszó pasasért, mert hamis jeggyel akar utazni.

(1924)


AZ ŐSÖK UNOKÁI

A régi nyíregyházi ember elballagott.

Elballagott az alvégi temetőbe vagy a Morgó-temetőbe: mindegy volt, minden temető bejáratánál állott korcsma is, ahol a gyászolók mindjárt megpihenhettek. Az itt hagyogatott bokortanyákra, nádfedelű házakra, otthon nevelt lovakra (csengős kis csikókra), betyáros kalapokra, de még erőben levő csizmákra, magyaros szabású ruházatokra, dolgos özvegyasszonyokra, síró-rívó gyerekekre mindig akadt örökös. A száz év előtt bevándorolt famíliák - a Tresztyánszkyak, Pivnyikek, Csengeryek; a zsidók közül a Burgerek, Hartsteinok, Flegmannok, Garák, Baruchok - tulajdonképpen egy famíliának számítottak.

Még én is örököltem valaha - igaz, hogy csak egy rosszszagú pipát - a keresztapám után, miután az törvényes örökösök nélkül elhalálozott.

Ez a törvényes örökös!

Ez aztán olyan rang volt a régi Nyíregyházán (még tán a maiban is), ami felért valamely kisebb püspökséggel. Az ősök, már akik a földművelésre vagy egyéb hasznos dologra adták a fejüket, mérhetetlenül meggazdagodtak. Ha még lógatták is a lábukat darab ideig, előbb-utóbb elkívánkoztak azokra a csendes helyekre, amelyeket a mindenkori polgármester kijelölt arra a célra, hogy ott a temetőcsőszök a futóhomokot akácossal megkössék. Itt is szépen szóltak a vadgalambok, furulyáztak a rigók; a kellő névnapokon pedig a temető melletti csárdából idáig hangzott a nagybőgő mormogása.

Ekkor léptek akcióba a törvényes örökösök!

Nem emlékszem olyan vérbeli, a Sas korcsmán és Bundi korcsmán innen született nyíregyházi emberre, aki könnyelműen eltékozolta volna ősei örökségét. Erre valók voltak a vármegyebeli gavallérok, akik még tartották magukat ama régi úzushoz, hogy apáik lovaglónadrágját, egyetlen agarát is elpengessék a "zsidó kaszinóban" - már amint Nyíregyházán a Gazdák és Kereskedők Körét nevezik - avagy az újonnan épült Korona vendégfogadóban, ahová különösen azóta szoktak be a nyíregyháziak, mióta a búzavirág színű tizennégyes huszárezredet a városba kommandírozták Galíciából. Itt mulatott a vármegye és a katonaság, de a törzsökös nyíregyházi ember, a bennszülött, a tirpák, még mindig nem vágatott ki egyetlen tölgyfát sem a sóstói erdőből, hogy annak az árát Benczi Gyula hegedűjébe tömje. (Nagy, olaszhegedű volt az, sok bankó becsúszott a nyílásán.)

Jó darabig épségben állottak a végrendelkezések, amelyeket hol Somogyi Gyulának, hol Kovách Eleknek, a helybeli közjegyzőnek mondtak tollba a városból elkívánkozók - néha éppen a kocsiderékból, amint dunyhák és párnák között behozták őket a messzi tanyákról a közjegyző udvarába.

A nyíregyházi házak, amelyeket rendszerint építőjük, tulajdonosuk nevéről (nem pedig utcájuk vagy numerusuk után) ismertek a városban: hajlékot adtak a "törvényes örökösnek" - bérelt lakásban csak az ide szerencsétlenkedett hivatalnok lakott, amíg módját ejthette valamely házvételnek. Még Kállay András, az egykori főispán is igyekezett magának külön házat szerezni gyönyörű vármegyeházbeli lakása mellett. Meg is vette, amint szerét tehette, Heimann ügyvédnek, a híres tiszaeszlári védőnek a házát - az orosi utcában. Az ifjabbik Krúdy Kálló utcai házáért pedig olyan versengés folyt a családfő elhunyta után, hogy végül is egy részvénytársaság alakult a városban, amely a ház árát kifizette, és bele szanatóriumot telepített.

Nagy dolog volt az mindig, ha Nyíregyházán egy házat, kertet vagy tanyát - eladtak.

Állott ugyan a jó magyar korona a helyén, mint az ajtószeg, de a nyíregyházi embernek még akkor is az volt az elve, hogy inkább venni, mint eladni. Udvarhelyi, a félszemű ügynök, aki legszebben tudott köszönni a régi Nyíregyházán, ingatlanforgalmi irodája mellett kénytelen volt cselédszerzéssel, magyarán mondva: cupringerséggel is foglalkozni, hogy nagyszámú családjának kenyeret adhasson. Ügynökösködésből nem élt itt meg más, mint legfeljebb a biztosítóügynök, aki aztán hamarosan pléhtáblát szegezett a házra, amelyet sikerült asszekurálnia, de gondja volt rá, hogy a ház lakói közül valakit beléptessen az önkéntes tűzoltóegyesületbe, mikor is kiszegezte a Generáli vagy az Első Magyar táblája mellé a Tűzoltó felírású, pirossal szegélyezett, fehér táblát is. (Ez a kisebb tábla vigyázott arra, hogy a biztosító társaságokat nagyobb anyagi károsodás ne érhesse.)


Tartotta itt mindenki a vagyonkáját, házát, földbirtokát, akár keresztény volt, akár zsidó.

A nyíregyházi tirpák, aki holdankint (köblösföldenkint) terjeszkedik, nem élhetett meg egymástól a nagy nyíregyházi határban sem. Igaz, hogy a tirpákbirtok: törpebirtok, alig lépi túl a tíz-húsz holdat, de azt is meg kellett szerezni valahol. Elmentek a nyíregyházi tirpákok Apagyig, Vencsellőig, Kemecséig, legszívesebben a szomszédos Orosig, ha eladó földről hallottak ezen a tájon, ahol minden talpalatnyi föld az egri káptalané vagy a máramarosszigeti főiskoláé volt. A Dessewffy grófok tizenegyezer holdja mellett a Kállayak is tartogatták honfoglalás korából származott földjeiket. A tirpáknak messzi vidékre kellett kutyagolni, amíg lábát megvethette a szabolcsi homokon, amelyben csak a közhiedelem szerint szeretne a krumpli tenyészni; megterem ott a búza és a rozs is. De nagyon szereti ezt a földet a kukorica (mint itt mondják: tengeri), a szőlősgazdáknak se kell túlságosan szégyenkezni a boruk minőségei miatt. Régen volt az, amikor a bicska kinyílott a mellényzsebben a nyíri vinkótól.


Felkerekedik egyszer valahol Zemplén vármegyében, mégpedig annak Gesztely nevű községében egy Burger Jeremiás nevű tagbaszakadt zsidóember, és talyigájával elindul Szabolcs vármegye felé.

A múlt század első évtizedeit írták azok, akik értenek az írás tudományához, de nem írta Burger, aki nem tudott többet a betűvetésből, mint annyit, hogy héber betűkkel hogyan kell a nevét aláírni. Ez a nevezetes Burger - akit rövidesen Jéri bácsinak kezdenek ismerni Nyíregyházán, és szerte Szabolcs vármegyében - eleinte azzal tüntette ki magát, hogy nagyerejű ember létére nem egyszer szembeszállott faluzásai közben a betyárgyerekekkel, akik bőven heverésztek még akkoriban a nyírségi nádasok szélén, erdőcskék mentén, és kidörzsölték az álmot szemükből, ha kocsi robogását, talyiga nyikorgását hallották a messziségből.

Jéri bácsi kereskedett mindennel. Gyűrűvel, lóbőrrel, nyúlbőrrel, volt Zemplénben marhahajcsár is, amíg valahol, valamerre, valamely kis árendához jutott, ahol megvethette a lábát. Ekkor már könnyebben ment a sora, de erre szüksége is volt, mert már nyolc gyerek sírt odahaza. Az árenda évről évre növekedett. Kis bérlet keletkezett Tiszadobon, Tiszadadán, Pazonyban. Sőt már olykor ügyvédre is volt szüksége Jéri bácsinak, akit hamarosan megtalált a nagyeszű, furfangos Somogyi Gyulában, Nyíregyházán.

- Jéri bácsi - kérdezi egyszer tőle az ügyvéd -, nem mondaná meg nekem, hogyan szerzi évről évre a vagyonát, hogy azt mindig megtetézi?

- Nagyon egyszerűen, ügyvéd úr - felelt Burger Jeremiás. - Amikor csak száz forint évi jövedelmem volt évenkint, annak is mindig félretettem a felét, így teszek most is. Akárki utánam csinálhatja.

Dehogyis jutott volna eszébe valakinek Szabolcsban Burger Jéri módszerét követni! Sőt, amint híre futamodott Jéri takarékosságának, egyre-másra keresték fel a kölcsönt kérő urak. Hová menne a pénzzavarban levő, könnyelmű ember pénzt kérni, ha nem fösvény embertársához?

Így például Pazonyban a nevezetes Elek família férfisoron levő tagjai nemegyszer jöttek pénzzavarba különös passziók miatt. A Jéri bácsi idejéből való Elek úr éppen Borsováról házasodott, és a világszép Lánczy Ilkát vette feleségül. Volt Pazonyban kis kastély meg nagy kastély is. Egyikben lakott az úrnő, másikban az uraság, mégis hét gyerek származott a házasságukból. Elek Guszti, az egykori huszárezred és nevezetes párbaj hős (aki éppen Reviczky Szevért terítette le párviadalban), Elek Mihály alezredes, a régi nevezetes pesti primadonnák állandó hódolója, László, Emil, Dezső, Karácsonyi Aladárné született Elek Valéria különös passzióik miatt nem fértek meg a pazonyi kastélyokban, mentek ki a nagyvilágba, haza csak pénzért jövögettek.

De akik otthon maradtak a família tagjai közül, azok se voltak mentesek a különös szenvedélyektől.

Volt olyan férfi tagja a családnak, aki egy béres nejével szűrte össze a levet, akitől származó gyermekét adoptálta is, de a gyereknek volt annyi esze, hogy idejében meghaljon a szégyen elől, amit a méltóságos famíliára hozott volna. Ám a vándorszínésznők és a nevelőnők is sok zavart okoztak az Elek család férfi tagjainak a szívében: egyik-másik ott maradt Pazonyban asszonynak.

No hát az lett volna a legnagyobb csoda, ha a szerelemmel túlonnan elfoglalt Elekek ráértek volna vigyázni az erszényükre! Bizony meglaposodott az, mielőtt észrevették volna. Pénz pedig olykor Pazonyban is kellett. Ifjabb Elek Gábor szarvasi földbirtokos volt a legelső, aki egy kis kölcsön miatt felkereste az árendás zsidót.

- Adok - mondta Jéri bácsi -, be sem tábláztatom sem házra, sem földre. Nagyobb kamatot sem számítok érte, mint a törvényes kamatnak a duplája. Csak az a kikötésem, hogy idejében megkapjam a pénzemet, habár én akkor sem fogok pörösködni.

A pazonyi földesúr persze hírét vitte Jéri feltételeinek. Már a következő héten ott volt az árendásnál ugyancsak kölcsönkérési szempontból Dégenfeld Gusztáv gróf, téglási nagybirtokos, sőt rövid idő múlva nem restellt kikocsizni a furcsa "bolond Jérihez" maga a főispán, tolcsvai Bónis Barnabás sem - akinek arcképe ott függ manapság is Szabolcs vármegye közgyűlési termében.

- Jéri, megbolondult? - kiáltozta Somogyi Gyula ügyvéd úr, és a drótszögszerű haját tépte dühében. - Betáblázás nélkül ad kölcsönöket?

- Tessék csak rám bízni, tekintetes úr - felelt Burger Jeremiás, aki halála napjáig nem ismert más címzést, mint a tekintetes címet.


De hát a kölcsönadó is megszorult néha pénz dolgában. Jéri bácsinak is kifogyott olykor a pénzesfiókja. Ilyenkor rendszerint a szomszédjától, egy gazdag Szabolcs megyei zsidótól szokott kölcsönkérni. Egyszer is kérne valamely tízezer pengőcskét - amelyet azonban igen nagy kamatra adott csak a szomszéd. Jéri bosszút fogadott. Elmenne a szomszéd egyszer a debreceni vásárra, de még alig nézett körül, amikor lóhalálában jön utána egy szabolcsi zsidó:

- Hallotta? Jéri csődbe ment!

A kamatos embert csaknem a guta ütötte meg ijedtében. Otthagyta a vásárt, otthagyott mindent, ment haza, mintha eszét vesztette volna. Burger Jéri nevetve várta a kapujában:

- Valamit visszavettem a kamatokból! - szólt.


De ha már benne vagyunk ennek a nevezetes Jérinek a tárgyalásában, ne feledkezzünk meg ama körülményről, amely országszerte ismertté tette őkelmét és a csizmáját. Burger Jériről mindenki tudta, hogy a csizmaszárában hordja azt a teméntelen bankót, amelyre üzleteihez szüksége volt. De nem tudta ezt a körülményt egy Sáros megyei uraság, aki látogatóban volt Krasznay Péter kemecsei főbírónál, és nagyban hánykódott a maga hazájának a tüneményeivel. A Szabolcs megyei főbíró csak hallgatja egy darab ideig a sárosi hencegését:

- Fogadjunk - mondja végül -, hogy olyan ember nincs nálatok, mint a mi Burger Jérink, aki a fél csizmaszárából kifizethetné egész Sáros megyét!

A sárosiak szeretnek fogadni.

A főbíró magához kéreti a huszárjával Burger Jeremiást. Ámde hiába magyarázza az öregnek, hogy a szabolcsi becsület megmentéséről van szó, váltig megmarad Jéri amellett, hogy az ő csizmaszárában a lábán kívül nincs egyéb.

- Nohát ide azzal a száz pengővel, amiben fogadtunk - kiált fel diadalmasan a sárosi úr.

A kemecsei főbíró nyújtja a pénzt, Jéri bácsi nagyot néz, megérti, hogy miről van szó, gyorsan így szóla vala:

- Tekintetes úr, tessék csak várni azzal a pénzzel! Az a kérdés, hogy melyik lábamról húzzam le a csizmát? A jobbról vagy a balról?

- Hát húzza le a bal lábáról - felelt türelmetlenül a sárosi gavallér.

- János - kiált a huszárnak a kemecsei főbíró -, húzd le a Jéri bácsi csizmáját.

Hát az igaz, hogy a bal csizma volt a kisebbik takarékpénztár. Nem is sok volt benne. Alig százezer pengő forint.


A magyarruhás, megtermett, nagybajuszú, bikanyakú Burger Jeremiás élete végéig nem tanult meg írni, még milliomos korában sem, gyakran volt tehát szüksége az ügyvédjére, Somogyi Gyulára. Ott is üldögélt órák hosszáig az ügyvédi iroda írnoki szobájában, és ott dirigálta a lustálkodó írnokokat.

- Nem körömpiszkálásért fizeti magát az ügyvéd úr - volt a szokásos mondása.

Az írnokok rettegtek a drabális klienstől, amikor az fejét beleverte az irodaajtó szemöldökfájába. De nem félt tőle az ügyvéd, Somogyi Gyula, aki nyolcszáz forint erejéig beperelte a legjobb kliensét, mert az sehogyse akart fizetni. A járásbíró előtt megjelent Jéri bácsi.

- Miért nem fizet ilyen gazdag ember? - kérdezte a bíró.

- Most másra kell a pénz. Ezer hold földet vettem az orosi határban. Fontosabb az, mint az ügyvéd.

- No, majd meglátjuk - felelt bosszúsan Somogyi Gyula.

Két hét se múlott el, kopog Jeremiás az ügyvéd ajtaján, de a küszöböt nem lépi át.

- Csak azt akarom mondani, hogy tegnap lefizettem a föld árának utolsó rátáját is. Most már ügyvéd úrra kerül a sor.

- Hát csak tessék közelebb jönni - felelt az íróasztala mellől Somogyi Gyula.

- Azt nem teszem - monda Jéri bácsi a küszöbről nyújtogatva a pénzt. - Mert amint én ezt a küszöböt átlépem, ügyvéd úr nyomban öt forintot ír be a kontómra értekezés a féllel címen.

De azért haláláig megmaradt régi ügyvédjénél, sőt vele csináltatta meg a végrendelkezését is.


A Burger Jeremiás végrendelete!

Nagy dolog volt az! Tíz évig készült.

1500 hold földet, két nyíregyházi és egy pesti házat, "700 forintnyi" értékeit - mint a végrendelet szerkesztője írja -, amely dolgokat hatvan év alatt "hangyaszorgalommal, a legnagyobb önmegtagadással gyakorolt takarékossággal és a tételes vagy erkölcsi törvényekkel soha ellentétbe nem jutott kereseti foglalkozásával szerzett" - kellett megfelelő kulcs szerint szétosztani nyolc gyerek között.

Csinálták a végrendelet tervezeteket a nyíregyházi ügyvédi irodában, de bizony a hetven esztendőn jóval felül levő öregember nem restellt Pestre beutazgatni, hogy az odavaló híresebb ügyvédektől is tanácsot kérjen.

Egyszer aztán a legnagyobb tanácskozások alatt híre futamodott Burger Jeremiás adósai között annak, hogy Burger nyíregyházi házába betörtek, és a betörők elvitték az asztalfiók egész tartalmát - azokat a váltókat, amelyeket Jéri bácsi az adósaitól szedett. Nagy hűhó keletkezett. Ámde az izgalmak csillapultával az adósak mégis csak fizetgetni kezdtek. Jellemző Burger Jeremiás emberismeretére, hogy összes adósai között csak egyetlenegy akadt, aki a saját javára akarta felhasználni az adóslevelek eltűntét. Megtagadta a tartozását. Ekkor azonban közbelépett a sors, amely Jeremiásnak kiismerhetetlen okból mindig kedvezett. Egyetlen váltót hagytak a szekrény deszkái közé szorulva a betörők. És ez a váltó éppen azé az egy emberé volt, aki letagadta az adósságát.

De hát az öreg Jéri bácsit nagyon megviselték az izgalmak, most már véglegesen feltette magában, hogy visszavonul az üzleti tevékenységtől, bár 77 éves koráig nem unta meg az életét, minden reggel szalonnát evett, délre pedig lehetőleg töltött káposztát. (Éppen egy tál töltött káposzta, amellyel Miskolcon lakó József fia az éjjeli személyvonattal átutazó apjának kedveskedett az éjféli órában az állomáson, okozta, hogy az öreg Jéri még életében erre a fiára íratta pesti házát. Ilyen árat még egy király sem adott töltött káposztáért.)

Valahogyan mind többet is kezdett járogatni a templomba az öreg ember, és ott jött az az ideája, hogy egész vagyonát kórházépítésre hagyja.

- A fiaim így is prédák. Londressz szivart szivaroznak. Legalább lesz nekik hol meghalni - mondta Somogyi Gyulának.

- Jól van, öreg, majd elkészítjük az alapítólevelet - felelt az ügyvéd.

Készített pedig az ügyvéd egy iratot, amelyben Jéri bácsi már életében Móric nevű fiára írat ezer holdat a birtokából, amely birtok még ma is megvan érintetlenül Nyíregyháza és Oros között, és benne Jéri bácsi unokái és dédunokái gazdálkodnak.

- Hát ez volna a kórház? - kiáltott fel meglepetten Jéri, amikor az ügyvéd elébe terjesztette a tervezetet.

- Ez. Ezer holdon akad hely kórháznak is, ha arra éppen szükség van.

Burger Jeremiás gondolt egyet. Alátette az írásnak jellegzetes névaláírását. Telenyomta az orrát tubákkal, és így szólt az ügyvédhez:

- Én megtettem az ügyvéd úr kedvéért, hogy megváltam a pesti házamtól, az orosi földemtől még életemben. Megtettem azért, mert még fiatalnak érzem magam. Most pedig tegye meg az ügyvéd úr az én kedvemért azt, hogy jöjjön velem, keressünk egy új birtokot az átadott helyett.

Hetvenöt esztendős volt akkor Burger Jeremiás, de két hónapokig nem szállott le a vonatról, a szekérről, addig sántikált, amíg a keresett birtokot meg nem találta: Igalon, ahol éppen a régi Elek birtok került nyilvános licitációra. Jeremiás olyan árat kiáltott közbe az árverésen, hogy a venni szándékozók mind meghökkentek:

- Vénségére megbolondult Jéri bácsi!

Az öreg Jéri csak tubákolt tovább, és csendesen így szólt:

- A csizmáimat úgyse vihetem a másvilágra.

Igen, azokat az országos legendába került csizmákat két év múlva le is húzták róla, mégpedig Budapesten, ahol csendesen elszenderült, miután a végrendelkezését annak rendje és módja szerint aláírta.


Nem hagyott kórházra, sem jótékony célra - majd megteszi ezt negyven esztendő múlva egy unokája tetejesen, az egész vagyonával, mert meg volt írva a sors könyvében, hogy a Burger Jeremiás vagyona mégis csak jótékony célra jut, mint ahogy az öreg maga is tervezte.

Valami furcsa, csak őelőtte érthető skála szerint osztotta fel a fiai és leányai között a vagyonát. Legkedvesebb fiának, Mihálynak hagyományozta vagyonának legszebbik részét, gerincét, az 1300 holdas szabolcsi birtokot, Orost, Pazonyt és Túrát. Hagyott bőségesen a következő fiának, Ignácnak is, miután a többieket már életében kielégítette. Rendes gyermekrészt kapott három férjes lánya, Sári, Róza, Tercsi, Berettyóújfaluban és Munkácson.

De volt egy fia az öregnek, akivel sehogysem volt megelégedve. Már a neve is másképpen hangzott, mint a többi Burger gyerek neve. Aurisnak (Órisnak), magyarosan Edének hívták. Hát ezt az Edét egészen egyszerűen köteles részre szorította az öreg végrendelete, másszóval kitagadta. Pedig külsejében ez a fiú hasonlított hozzá legjobban.

Miért lett kitagadott gyerek Ede? Talán már Somogyi Gyula, a híres végrendelet végrehajtója se tudná megmondani. Az bizonyos, hogy Ede nem válott be valami jó gazdának későbben sem - ő volt tán az első szegény Burger azon a földön, ameddig a nyíregyházi akácok árnyékot vetnek.

Hiszen nem volt megvetendő summa az a köteles rész sem, amely Ede kezéhez jutott. Hetvenezer pengő forint volt 1887-ben, amely összegért Pesten palotát lehetett venni az Andrássy úton. De Ede jó darab ideig nem vett semmit, csak a nyíregyházi kávéházakban támogatta a kaszírnők tükrös trónusait. Úgy állott ott a Betyárban, a Kiskoronában, szeplős bikanyakával, ragyavert arcával, hatalmas termetével a kaszírfrájlák környékén, mintha egész életében nem szándékozna egyebet csinálni. De hát a família nem sokáig tűrte Ede komának az őrállását a szennyes pendelyek környékén. Szereztek neki egy kis bérletet Abaúj megyében, Szögligeten. Abaúj messze van Szabolcstól, messze Nyíregyházától; azonkívül a bérlet is rosszul ment. Az emberek a fejüket csóválták. Mi lehet az oka annak, hogy az aranyzsidónak, Burger Jeremiásnak, ilyen balkezes fia legyen?

- Azért, mert mindig szürke lovon jár - mondták a babonások.

Hát az már igaz, hogy Ede a lóban is a specialitást szerette, mint a hölgyvilágban a kávéházi frájlát.

Hát aztán csak otthagyta Ede Abaújt a bérlettel együtt. Visszavágyódott Nyíregyházára, ahol hetvenkét esztendős koráig ácsorgott a Betyár kávéház mindenkori kaszírnői mellett.

Ez volt sokáig a szerencsés Burger családban az első szerencsétlenség.


Ám, ha a baj megindul, sohasem jön egyedül.

Igaz, hogy egy talpalatnyi föld sem hiányzott még a Jeremiás által szerzett és kiosztott vagyonból. Nem is szaporodott, mert nem nagyon növekedhetett már tovább olyan vármegyében, ahol egyik oldalon az egri káptalan, másik oldalon a Máramaros-szigeti kálvinista főiskola, harmadik oldalon a Dessewffyek uradalmaiba üti meg a fejét a nyújtózkodó. Az öt-hatszáz holdon kisfási Semseyek, Mezőssyek, Csengeriek, Kanizsayak is szilárdabban állanak, semhogy meg lehetne őket mozgatni. Itt volnának még az öt-tízholdas nyíregyházi tirpákok, de látott valaha is olyan vérbeli tirpákot, aki egy nyúlfekvésnyi holdat is eladott volna? Ők voltak ősei annak a magyar kisgazdának, akiről mostanában annyit hallunk. A Burger-vagyon tehát megállt, mintha a vén Jeremiás összeszedett volna minden összeszedhetőt, amely a família részére volt kiosztva. A férfiak többnyire megmaradtak a földművelésnél, a gazdálkodásnál; ipari vállalatokba nem fogtak, a kereskedelmi pálya sem vonzotta őket - "parasztok" maradtak, amint ők magukról nagy büszkén mondogatják.

Nos, hát ezek között a "paraszt" Burgerek között akadt egy Burger István nevű fiatalember, akiről haláláig nem sokat tudott a nagyvilág. Azon az ezerháromszáz holdas szabolcsi földön gazdálkodott tovább, amelyet a vén Jeremiás hagyományozott Mihály nevű fiának, amelyet aztán ő örökölt teljes épségben az apjától. Rendes Szabolcs megyei fiatal gazda volt, aki példás rendet tartott a birtokán. Mulatozott is néha Nyíregyházán a barátaival, Juhász Sándorral, a takarékpénztár igazgatójával, Lakner Ödönnel és Nyíregyháza mai polgármesterével, az akkori aljegyző Bencs Kálmán dr.-ral. Nem volt se egzaltált, se szenvedélyes, se elhamarkodott. Józan, nyugodt, derék fiatalember volt, aki bizonyára megházasodott volna a maga idejében, ha huszonhét esztendős koránál tovább élhet.

A sors azonban közbelépett.

A román megszállás csaknem másfél esztendeig tartott Szabolcsban és Nyíregyházán. Ezen idő alatt megrozsdásodtak úgy a vadászfegyverek, mint a revolverek, amelyeket a románok elől tanácsos volt eldugni. Mikor már tiszta volt a levegő, jelentkezik egy napon a Burger István tanyáján a gazdasági írnok, és azt javasolja, hogy jó volna a dohánypajtaőrt valamely lőfegyverrel ellátni, amellyel elriaszthatná az éjjel járó dohánytolvajokat. Burger István elővesz az íróasztala fiókjából egy rozsdás revolvert, és átnyújtja a praxinak. Az piszkálni kezdi a revolvert, amely hirtelen eldörren, és a golyó Burger István hasába fúródik. Homokfutóba rakják a megsebesült uraságot - nem pedig szénásszekérre, amely ebben az esetben kellett volna -, és beszállítják a nyíregyházi kórházba. Az orvosok megvizsgálják a sebet, látják, hogy a sebesült menthetetlen, a golyó keresztülfúrta a beleket.

Burger István jókedvű, eszméleténél van, a legnagyobb pontossággal mondja tollba a kiszálló vizsgálóbírónak, hogyan történt a szerencsétlenség, egyúttal eskü alatt vallja, hegy írnoka ártatlanságáról meg van győződve.

- Miért tette volna? Az én kenyeremet ette. Kívánom, hogy a haja szála se görbüljön meg.

A vizsgálóbíró után belépett a kórházi szobába a vén Somogyi Gyula, most már nyíregyházi közjegyző, aki valamikor régen a Jeremiás végrendelkezését is pennájára vette. Most ugyanazzal a pennával megjelent az unoka halálos ágya mellett, hogy a Burger-vagyon sorsát tovább igazítsa. Jobban tudta ő, mint maga a tulajdonos, hogy mennyi hagyatékról kell rendelkezni a haldoklónak.

- Híres arany cigarettatárcáimat három nyíregyházi barátomnak, Juhász Sándornak, Bencs Kálmánnak és Lakner Ödönnek hagyom egyenlő részekben.

A jóbarátok ott virrasztottak a szomszédos szobában. A közjegyző értesíti őket a haldokló kívánságáról. A három úriember egyhangúan kijelenti, hogy nem reflektálnak Burger István hagyatékára, sőt tiltakoznak ellene. Hagyja másokra...

- Jól van - felel a haldokló -, írjanak tehát új végrendelkezést.

Darab ideig szótlanul feküdt, csendesen gondolkozott, aztán a közjegyző kezére tette a kezét:

- Mondja meg igaz lelkére, Somogyi úr, igaz az a legenda, hogy a nagyapám, Burger Jeremiás jótékony célra akarta hagyni a vagyonát?

- Igaz - felelt becsülettel a közjegyző.

- Nos, hát megvalósítom én azt, ami a nagyapámnak nem sikerült. Nekem nincs családom, nincs gyermekem, könnyen megtehetem szándékomat.

És ezután tiszta fejjel, nyugodt hangon rendelkezett, hogy 1500 holdas birtokát, nyíregyházi házát és egyéb vagyoni értékeit alapítvány formájában felerészben Nyíregyháza városának, egynegyed részben a zsidó hitközségnek, egynegyed részben pedig a zsidó szentegyletnek hagyományozta.

A végrendelet alá az 1920-as évszám került. A haldokló estére kiszenvedett.

Így lett jótékony alapítvány abból a nagy Burger-vagyonból, amelyről országszerte legendák szólnak.

A nyíregyházai ember pedig - most már mindenki előtt jól megérthető okból - nem ismerte azt az antiszemitizmust, amely az utóbbi években elragadósodott Magyarországon.

(1924)


PESTI EMBER NYÁRI ÁLMAI

- Mit álmodott, Krúdy úr? - kérdé reggelenként az óbudai harangozó, amikor rágyújt az első versre.

Hát én csak rendben volnék az álmaimmal, mert nem fojtogatnak, nem zokogtatnak már évek óta - de vajon mit álmodik itt - szerte Pesten az a sok ember így nyári éjszakán? Megkérdem a mindentudó barátomat, és ő így felel:

- Hát mostanában sokat álmodnak azzal a nagy ázsiai heggyel, a Gaurizankár testvérével, amely a Himalája közepéből szökken az égboltozat felé. Mount Everestnek hívják őt, és sok pesti ember fáradozik az elérhetetlen csúcs megmászásával, miután ez az angol expedíciónak sem sikerült. Mert voltaképpen mindnyájan turisták vagyunk a nyári napok jöttével, akár viseltünk kalapunk mellett pléhből való havasi gyopárt, amely a Magyar Turista Egyesület népszerű jelvénye volt, akár pedig egyesületi engedély nélkül mászkáltunk a balatoni tájak Lavotta-hangú országútain, a tátrai hegyek észbontó határain, ahonnan egy sziklacsúcsról pontosan obszerválhatta a turista, hogyan festik arcukat reggelenként a határon túl eső kis fürdőhelyeken a lengyel asszonyságok... De az igazi turista talált itt Pesten is tennivalót magának. A budai hegyek között elhányt újságpapirosokból meg lehetett állapítani, hogy rántott csirkét vagy hideg kacsacombot fogyasztottak-e a hegymászók, és körülbelül mely napokban vették errefelé égbetörő útjukat?

- Álmodnak messzi kiskorcsmák lugasaival, ahová látszólag csak azért tért be a vándorlegény, hogy nevének kezdőbetűit felfirkantsa az újonnan gyalult padra, amelynek a sajátossága miatt nagy híre ment az összes kutyagolók között; ahova állítólag minden különösebb célzatosság nélkül mentek kézenfogva a szerelmesek, talán csak azért, hogy a nagybajszú, vén bormérőtől meghallják, hogy várható-e eső a nap folyamán; ahová úgy szökött el Pestről valaha a polgár, hogy egész rongyos, megunt életét a városban felejtette, mint az ócska ruhát, és igyekezett új dalokat, magatartásokat, kedveket, hangulatokat felfedezni fák levelezéseiből, mezei virágok üzeneteiből, kugligolyók döngéséből és új barátok hosszadalmas előadásaiból; ahová ártatlanságával szökött a rózsaszínű nyári lány, kacér tetszelgésével a megkörnyékezett menyecske, fiatalkori ábrándokkal a paradicsom-érett asszonyság; ahová azért jártak a bütyköslábú pesti írnokok, hogy végre egy árok partján lehúzhassák a cipőjüket...

- Álmodnak az erdők titokzatos ösvényeivel, amelyeken átszalad néha a megzavarodott nyúl, a kolostori neveltségű őzgida; ahol a téli baráttal, a kékmellényes cinkével megint találkozhatunk; ahol az is szívből dalolni kezd, aki egyéb alkalommal csak a pesti házmesternével szokott véleményt cserélni; ahol alkony jöttével a fatörzsek alakjai felveszik amaz öregemberek képmásait, akiket gyermekkorunkban ismertünk; a fűben megleljük első kedvesünk heverésző nyomát; a völgyből az álombéli zöld vadász kürtjelét halljuk; a sűrűben vadak, rablók vagy tiltott szerelmesek lépteit véljük felfedezni; ahol a csúnyákat megvigasztalja az erdei sötétség testi hibájuk miatt; ahol darab időre a derekán felejti az öngyilkosjelölt nadrágszíját, amelyre éppen felkötni készült magát...

- Álmodnak: szép idővel, jó egészséggel, vadgalamb szerelmével, szép asszony tejével, jó asszony kenyerével.

(1924)



* Budapest újkora. 1906-1916. Írta: Dr. Szilágyi Hugó.




Kezdőlap Előre