Mind gyakrabban hallani...

Miután a királyok nem osztogatják a nemesi kutyabőröket, az emberek maguk nemesítik magukat a múltjukkal, az életkorukkal, az itten való tartózkodásukkal, a messzi évtizedekre való emlékezésükkel...

Mi, régi magyarok - mondjuk -, emlékezünk Tisza Kálmánra és fiákeresére, Schneiderre... Emlékszünk Bánffy Dezsőre és arra a hallatlan dicsőséges napra, amikor Szilagyi Dezső olyan önérzetes szavakkal köszöntötte Ferenc Józsefet a nemzet ezeréves ünnepén, amilyen önérzetes szavak Rákóczi Ferenc óta nem hagyták el magyar ember ajkát... Mi emlékszünk ama régi Szabolcs megyei úriemberre, bizonyos Kállay Andrisra, aki a Nyírségben utazgató Albrecht főhercegnek arra a kérdésére, hogy "mióta laknak itt?" - csendesen azt felelte: "Ezer éve, fenség, amikor a fenség ősei még kecskepásztorok se voltak." Mi emlékszünk ama Jókai-legendára, amely szerint a költőt bárónak tette meg Ferenc József, de Jókai nem vette igénybe a rangot. Mi emlékszünk ama csodálatos öntudatossága tanfelügyelőkre, akik bizonyos szolgálati esztendők betöltése után királyi tanácsosok lettek; emlékszünk a Ferenc József rendjel fokozataira; a nagyszerű szalonkabátokra, amelyeket negyvenéves korán túl a legtöbb úriember viselt Magyarországon; a cilinderkalapokra, amelyet vasárnaponként vidéken is viseltek; ama régi tekintetes úrra, aki csendesen, de alaposan lenézte a nagyságos urat; a fantasztikus névmagyarosításokra, amelyeken nevetett egy egész generáció; a minden magyarban ágaskodó büszkeségre, amellyel Széchenyijét a "legnagyobbnak", királyát a "legelsőnek" nevezte; a Hentzi-szobor felrobbantására, amikor a petárda akkorát durrant, hogy azt Bécsben is meg kellett hallani; a régi ellenzéki követek szónoklataira, akik mindig olyan módon álltak a sarkukon a Sándor utcában, mintha valahol a karzaton Ferenc József is hallgatná a mondanivalójukat...

"Mi, régi magyarok!"

...Soha ilyen keletje nem volt a réginek, az ónak, az elmúlt dolgoknak, mikor ismét egy szomorú évfordulóra emlékezünk, a tíz év előttire. Csak egy arasznyi az idő, amely azóta elmúlott, mégis úgy érezzük, mintha századok sziklái, porai temették volna el. A holt katonák még a régi Osztrák-Magyar Monarchia kék bakanadrágjaiban vagy "vörös ördög" egyenruháiban feküsznek vigyázzállásban a föld alatt. Még fülünkben a nóták, amellyel a hosszú katonai vonatok elrohantak Szerbia felé. Még tegnapi az Erzsébet körúti mámor a hadüzenet napján; még látjuk magunk előtt ama felejthetetlen este utcai alakjait, a rajongókat és svindlereket, örömükben sírva fakadó úriasszonyokat és táncoló pincéreket, akiknek azóta a lábukat ellőtték. Még veszettül, bolondul jár a feje tetején az emlékezet ama régi nap árnyékai körül, amikor a nemzet ezeresztendős múltját dobta kockára... És most tíz év elmúltával szinte szégyelljük, hogy emlékezetünk csak idáig terjed. Tovább, messzebb, mélyebbre akarunk haladni múlt időbe, amikor még azt sem tudtuk, hogy háború is van a világon.

Bizonyos szempontokból szerencsés embernek kell magamat mondanom: végigéltem a tizenkilencedik századnak csaknem valamennyi szakálldivatját. Igaz, hogy magam, legfiatalabb ember koromban sem viseltem több szakállt, mint Byron vagy Puskin Sándor valamely arcképein látható, de ez a kis szakáll is elegendő volt ahhoz, hogy részesévé lehessek annak a nagy férfiegyüttesnek, amely a múlt században a szakállával is csinált politikát, közvéleményt, divatot; a szakállával tartott tekintélyt, nemességet és fensőbbséget; a szakállával vallott szerelmet, és megengedte, hogy babonás kedvese a szakállából vágjon ki néhány szálat, ha útra ment...

Én láttam azokat a szakállakat, amelyeket Haynau tiszteletére viseltek a gutgesinntek Magyarországon még akkor is darab ideig, amikor a londoni serfőző legények (a magyar emigránsok uszítására) helybenhagyták a császári hadak egykori magyarországi táborszernagyát. A vérbeli császári hivatalnok Magyarországon azon körülményt, amelyik szerint nem nyugszik bele az idők fordulásába, és várja Haynau visszatérését, azzal fejezte ki, hogy szakállát arca két oldalán lomposan, hosszan, farok módjára növekedni hagyta. Ilyen szakálluk volt azoknak az öreguraknak, akik a budai sétatereken üldögélve szidták a világot.

Láttam a Kossuth-szakáll divatját, amely nehezen kezelhetőségével némileg szimbólum is volt, mint akár a kurucos, fonott hajviselet a fejedelem hajdúinak elmúlása után. A Kossuth-szakállas férfiról nyomban meg lehetett állapítani, hogy ambíciói közé nem tartozik az a cél, hogy valaha udvari bálon is megjelenhessen. Mellőzés, néha még üldözés is járt ezzel a szakállviselettel, de még papok is viselték, például a lengyel határszélen, a podolini magyar piaristák, ahova ritkán jött látogatóba felettes hatóság. És akkor is azt mondhatták a szerzetesek, hogy a szűk, kemény papi gallér miatt nem tudják nyakukról leberetváltatni a szőrzetet.

Hát a tiszaeszlári zsidók szakállaira, amelyek esztendőkön át lázban tartották Magyarországot, ki ne emlékeznék az elmúlt másfél emberöltő után? Rángatta, tépte, sőt lehetőleg meggyújtotta ezeket a vörösesbarna vagy fehérrel tarkázott sakterszakállakat az akkori ifjúság. Ezzel a szakállviselettel valóban középkorias üldöztetés, megvetés, gúny és kudarc járt, mégis akadtak fanatikusai ennek a szakállnak is. Napközben letakarták kaftánjaikkal az áruló szakállat viselőik, de az éj óráiban makacsul meglobogtatták, mint valamely régi, romantikus operában.

Ne felejtsük el Garibaldi szakállát, amelyből egy-egy szálat hitelesítő pecséttel papírlapra ragasztva árultak valaha Magyarországon, mint akárcsak ugyanennek a Garibaldinak vászonrongyba itatott vércseppjét, ahol a jelzőtinta pontosan mutatta a napot, mikor hullatta vérét az olasz szabadsághős. A Garibaldi-szakállnak a maga idejében csaknem olyan pártja volt Magyarországon, mint a Kossuth-szakállnak. A nők álmaikban Garibaldi-szakállas harcosokat láttak a kertek alatt bujdokolni; Pesten jó darab ideig beszéltek arról a bátor borbélyról, aki üzleti cégtáblájára egy Garibaldi-szakállas urat mert kifesteni.

De ne felejtkezzünk meg az úgynevezett Petőfi-szakállról sem, amely szakállforma a múlt században határozott költői hajlandóságot jelentett a hazafias költészet felé. De ez a szakálldivat nem fejlődött ki a maga teljességében, mert a múlt században még úgy tudjuk, hogy nem maradt hiteles arckép Petőfi után. Tudniillik az a sok "jóbarát", "honvédbajtárs" és "szemtanú", aki évtizedeken át nyilatkozott a szabadságharcról és Petőfiről a Kolozsvárott megjelent 1848-49-iki honvédújságban (Kuszkó szerkesztésében), ebben az időben úgy összekeverte a költő külsejéről fennmaradott emlékeket, hogy néha már a költő barátja, Jókai Mór sem tudta, mi is az igazság. A Petőfi-szakáll tehát sohasem lett hitelesítve, mint akár a kerecsen ősmagyar szakáll sem, amilyent például Szemere Miklós viselt, amiért a módos úriember tisztelői és tányérnyalói Huba-szakállnak nevezték el ezt a szakállformát. Ugyancsak nem jött erősebb lendületbe Magyarországon se a Henry IV., se a Bonaparte-szakáll, mert ezeket eredeti állapotukban csak Franciaországban viselték.

E kis áttekintés után elérhetünk végre a gyönyörű elmúlt századnak ahhoz a korszakához, mikor az úriember, aki valamire vinni akarta ebben az országban: Ferenc József-szakállt nevelt, ápolt, köztiszteletben viselt, úgyhogy nem is lehetett valami nagyon csodálkozni afelett, ha idővel a szakáll környékére valamely ordó vagy rendjelszalag került.

Ferenc József fiatalkorában vörösesszőke volt, és általában kisebb arca volt, mint a legtöbb Habsburgnak, aki a múlt idők messziségéből manapság is dupla arcával kér magának protenciót. A Lipótok és Ferdinándok a történelmi arcképeken már arcukban is hatalmasabbak közönséges emberfiánál. Ellenben Ferenc Józsefnek normális, így habsburgi szempontból kisebb arca volt, mint amellyel egy nagy birodalom minden méltóságát kifejezni lehetne. Ki volt az a nevezetes udvari fodrász, aki az úgynevezett császárszakállt kifundálta, annak felkutatását rábízom a szakemberekre. (Én szép, komoly, Batthyány Lajos szakállú magyar emberek között nőttem fel; soha se tudtam lelkesedni a császárszakállért.)

Csak annyi bizonyos, hogy a vörösesszőke fiatalember, aki az ötvenes évek elején négylovas hintón vágtat végig az Alföldön, hogy kitanulmányozza a muszka vassal letiport országát, az akkori emberek emlékezése szerint ritkás, alig látható oldalszakállt és apró bajuszkát visel; míg az a férfiú, aki Szent István vállas palástjában térdepel az esztergomi hercegprímás előtt, hogy az Magyarország apostoli királyává koronázza, az akkori emlékek szerint tömött, de nem túl hosszú, barna pofaszakállt visel. Ez az újmódi szakállviselet leend a következő farsangon közbámulat tárgya a pesti Iparosok Bálján, ahol Andrássy Gyula forgatja a pesti polgárasszonyokat, és a Redout előtt várakozó udvari fogatok lakájain és kocsisain már a künnszorult misera plebs is tanulmányozhatja az új szakálldivatot. Nem is terjed darab ideig tovább a divat az udvari környezetnél, a rokonságnál és a cselédségnél, de minduntalan édesebb lesz az az udvari levegő, amelyet a bécsi Hofburgból vagy a budai várkastélyból sodorgat a szél Magyarország felé. Erzsébet királyné nagyban hozzájárul a császári ház pesti népszerűsítéséhez, midőn egy nyarat a városmajori Kochmeister-féle villában tölt köhögős kisgyermekeivel, és a budai Vérmező mentén gyalog teszi meg az utat a Várból a villába, hogy minden asszonyság szemügyre vehesse ruháinak szabását.

Legelőbb persze az asszonyok kezdik utánozni Erzsébet frufruit, testhez álló derekait, hosszú, egyenes szoknyáit. Különösen azok a nők kapják fel az új divatot, akiknek a királynéhoz hasonló termetük van. Karcsúk, magasdadak...

No, ha már asszonyok felejtgetni kezdik a koronázás előtti eseményeket, akkor a papucs alatt tartott férfiaknak se lehet szemükre hányni, hogy mind hosszasabban tanulmányozzák borotválótükrükben mezítelen vagy szőrös arcukat: hogyan is festene fizimiskájukon az új, fejedelmi szakálldivat? Természetesen legelőször azok a férfiak kapják fel az új szakálldivatot, akik 48-ban Kossuth-szakállt, 49-ben Haynau-szakállt is viseltek, majd végigpróbálják minden hivatalfőnök szakállviseletét, hogy végül a koronázás után végérvényesen megállapodjanak ezentúli szakállviseletükben: a Ferenc József-szakállban. A stréberek után mindig igazodni szoktak, mert az emberek érzik, hogy ezek tudják legjobban a dörgést. Öreg katonatisztek, akik szeretnének elhelyezkedni az alakuló honvédség zászlói alatt, hamarosan császárszakállt növesztenek; nemkülönben a nyugdíj felé evező hivatalnokok, akik darab ideig még szolgálni szeretnének a szakálluk révén. Néhány császárszakállasnak sikerül is bizonyos hivatali pozícióra szett tenni, mire aztán megindul a pesti fodorítótermekben, valamint a vidéki officinákban a szakállok átalakításának a művelete. De nem elég gyors a figarók keze, hogy mindenki révbe érkezhessen az új rezsimben. A Kossuth-, Batthyány- és Garibaldi-szakálloknak a nyomát még láthatatlanul is viseli sok megbízhatatlan arc. Ezért aztán némelyek hiába növeltek állukra szép Ferenc József-szakállokat, hivatalhoz nem juthattak.

Csak a szakáll maradt meg az idők változásából.

Ám ezek az első foglalásból (a koronázás korából) való szakállak, akár értek el sikert az életben, akár hervadoztak a mellőztetéstől: apránként elmentek a Kerepesi úti vagy a budai temetőkbe, legfeljebb néhány bús családi fotográfia emlékezik vissza a családfő egykori kísérletezéseiről. Az első úttörők nyomába következő császárszakáll regiment volt az igazi, amely aztán Magyarországot körülbelül a hetvenes évektől a világháborús bukásig kormányozta, vezérelte. Neki értek a rendjelek az udvari ékszertárban, az ő kedvéért találták ki a bankelnökségeket, a biztosító társaságokat az ő indítványukra alapították, a főispáni székekből az ő lojális szavaik hangzottak, a portré-festők megtanulták, hogy csak olyan képekkel érhetnek el sikert, amely császárszakállas urat ábrázol.

Hősünk, Podmaniczky Frigyes, a császárszakállnak ebből a dicsőséges korszakából való, amikor ez a szakáll szinte egyeduralmat élvezett az országban, a legszilajabb Kossuth-szakállak is megfehéredtek.

Hiszen megőszültek az uralkodóval együtt a Ferenc József-szakállak is, de milyen reálisabb, komótosabb állapot volt együtt őszülni, kopaszodni a körmöcbányai pénzverde által is egyetlennek ismert képmással magyarhonban, mint például együtt öregedni a turini remetével, aki öregségére már nem is viselt szakállt, csak reszketős leveleit írogatta, amelyekre mind kevesebben hallgattak! Az a kétfelé nevelt, sírig növekedő császárszakáll volt az állandóság, a biztosság, a gondtalanság szimbóluma úgy az ezüstforintoson, mint az emberi életben! Császárszakállt növelt az a levélhordó, aki például arra pályázott, hogy becsülettel töltött, bizonyos számú szolgálati esztendők után megtegyék pénzeslevélhordónak. De ugyanilyen szakállt eresztett a politikus is, aki pályája érdekében a legkisebb fáradságnak tartotta a szakállával való mindennapi bíbelődést. Podmaniczky Frigyes öreg, kövér komornyikja, aki többnyire a Fehér Hattyú szálloda fénymázas, ugyancsak testes szobapincérével beszélgetett a kapualjban, amíg gazdája visszaérkezik a szemközt lévő Pannónia télikertjéből, az ebédelésből, sokat tudna mesélni arról, hogy mennyi gondja volt Podmaniczky szakállával, hogy azt talán a legszebbnek lehetett mondani Magyarországon a Ferenc Józsefé után!

Ott támasztatta a falat az öreg, kövér komornyik a Fehér Hattyúnál, holott Podmaniczky Frigyes nem szerette, ha őreá vigyáznak még a forgalmas Kerepesi úti átkelésnél sem. Makacs ember volt, nem akart megöregedni még akkor sem, amikor jóformán járni is alig tudott. Regényhős volt a magaírt regényeiből, férfi, aki mindvégig férfi akart maradni.

Pedig ezek az átkelések a Kerepesi út egyik oldaláról a Kerepesi út másik oldalára nem voltak olyan könnyű dolgok, amelyre bárki vállalkoznék a Podmaniczky Frigyes járóképességével. Amíg csak a lóvasút ment erre a Ludoviceumhoz vagy a kőbányai sertéshizlalóhoz, addig csak tülkölt és lassított a régi lóvasúti kocsis, aki rövidesen megszokta a kockás ruházatú, magastermetű, gombakalapot vagy szürke cilindert viselő öregurat tipegő, de nem minden méltóság nélküli léptekkel átballagni látni az úttesten. A pesti konfortáblis, pláne, ha huzamosabb idő óta hajtott a beltelkeken, névszerint is ismerte a rózsaszínűre beretvált állú, fehérszakállas, tarkainges (amely ingbe gyakran voltak lovaglóostorok és zsokésapkák mintázva), gombos, betétes, lapossarkú cipőt viselő, merev tartású öregurat, aki a Fehér Hattyútól a Pannóniáig áthalad - hogyne lassított volna a Kerepesi úti kocsihajszában! De még mindig ott voltak a falusi kocsik, melyek után még komondor szaladt a pesti kiránduláskor; a vidéki bricskák, amelyeken a falusi honoráciornék fejkendősen ültek ugyan, de a kendőre már kalapot tettek; a nagy kereken tovaigyekvő vasparipások, akiket a köznyelv "őrült köszörűsök"-nek nevezett: ezek mind veszedelemmel, felborulással vagy elgázolással fenyegették az úttest közepén is apró, egyforma léptekkel ballagó bárót, aki még akkor sem gyorsított, ha történetesen ökörcsordákat, tehéngulyákat hajtottak a falusi kanászok a régi Kerepesi úton; elöl haladt a botosispán, annak ispán létére kell annyi eszének lenni, hogy tudja Podmaniczky Frigyes szokását, a lassú járást.

A báró messzire látható, hatalmas Ferenc József-szakálla megtette a magáét, úgy a városi kocsisok, mint a falusi hajtók előtt.

A Kerepesi út aszfaltja akkor is magasabban volt, mint a kocsiút, de ide már csak fellépett a báró, mert a lépcsőjárást a régi szabadelvű klubban is kultiválta. A gyalogjárón nem történhetett nagyobb szerencsétlenség, senki se lépett a kockásruházatú öregúr lábára, a Pannónia előtt állongott Stecc, az ismerős hordár, valamint szalvétájával hessegetve a legyeket, kipillantott a kapun Pelcmann úr, a vendéglős is, ha késlekedett megjelenésével mindennapi vendége. Glück Frigyes, aki a bizottsági tagokkal néha fogadója előtt álldogálva beszélte meg a városi ügyeket, ugyancsak bevárta a kapu előtt a bárót, ha tipegni látta a Kerepesi úton.

Szép világ volt! A legszebb pesti császárszakáll messzire kivilágított az egyéb szakállak közül. Tisztelet, respektus, patríciusoknak kijáró ragaszkodás környékezte ezt a szakállt még a Pannóniában is, ahol a hajnalban érkezett vidéki vendégek már fertály tizenkettőkor verni kezdték a késfokkal a pohár oldalát, veszekedtek a pincérekkel a késlekedő ebéd miatt. A fogvájókat saját penicillusaikkal vagy szarvasagancsos vadászkéseikkel már ebéd előtt kifaragták ezek a vidéki vendégek; nem törődtek ezek se istennel, se emberrel, ha arról volt szó, hogy várva várt húslevesükhöz ("zöldséggel, Mitrovác úr!"), velőscsontukhoz, csontos, félkövér marhahúsukhoz jussanak; de még ők is abbanhagyták a szalvéta megkötését a fülük mögött, midőn a nevezetes császárszakáll feltűnt az üvegajtóban.

- Megjött Podmaniczky! - mondogatták felélénkülve még azok is, akik odáig a legnagyobb fejtörésben voltak ama kérdés fölött, hogy vajon paradicsommártással vagy ecetes tormával egyék majd a szaftos bordáshúst. Mégis inkább paradicsommal... De megjött Podmaniczky, egy darab időre feledésbe mentek a konyha gyönyörei. (A legenda szerint a nagyehető Szűcs Pátri, aki a fogadóban lakó Szemere Miklós vendégszeretetéből egyszer itt ebédelt, úgy elbámészkodott Podmaniczky Frigyesnek egy tarkakockás kabátján, amelynek a mintáját külön szőtték Csehországban a báró számára, hogy elfelejtett fiatal hagymát rendelni a főtthús mellé, pedig erről a szokásáról nemigen szokott lemondani.)

A bárónak külön asztala volt a télikert jobbkéz felől eső sarkában. Kis asztal volt, de egyedül - mindig egyedül ebédelt - kényelmesen elfért mellette. Többnyire főzelékféléket kanalazott, csirkemelleket majszolt, édestésztákat csemcsegett. Az öreg pincér, aki kiszolgálta, oly fontoskodással járt körülötte, mintha az ő munkájától függne Magyarország legközelebbi sorsa. A rózsaszínű kopaszságú báró - akinek ez az egészséges kopaszsága nagyban hasonlított Ferenc Józseféhez - egykedvűen evett, lerázván magáról mindenféle kíváncsi pillantásokat, Selters-vizet töltögetett, és ebéd után csendesen elbóbiskolt, akár volt vásár Pesten, akár nem.

...Sokszor elnézegettem ezt a bóbiskoló császárszakállt, amely még ilyenkor is olyan tiszteletet tudott gerjeszteni maga körül, hogy a közelben ebédelő vidéki asszonyságok és karmazsinarcú kisasszonyok halkabban beszélték meg tegnap esti, népszínházi élményüket, még a férfiak sem disputáltak a szokásos hévvel a gyapjú áráról, valamint a mezőgazdasági gyártmányok minőségéről. A gyermekeket kiküldték az étteremből, hogy a hallban Béla portás mulattassa őket. Mindenki csendesebb volt ebéd után a télikertben, amikor a szabadelvű párt elnöke a sarokban bóbiskolt. Mélyen elmerülve figyeltem én is az egykori regényírót, A kékszemüveges hölgy, Az alföldi vadászok tanyáján és egyéb regények szerzőjét, aki ilyen sokra vitte a regényírással.

Vajon gondol-e néha arra, hogy fiatalkorában regényíró volt? - kérdeztem magamban a tekintélyes, nagyszerű, politikai dicsőségektől övezett öregurat szemlélve.

Gondolt rá.

De erről majd máskor írok.

Nem tudom, hogy jár-e még estenden a pincéből jövet az avasi temetőn keresztül az a bizonyos miskolci csizmadia, akivel így ősz felé az történt, hogy lehullott gally akadt a százgalléros köpenyegének a szélébe, amely száraz faágnak a csörgését, a zörgését a pincelátogató esti ember a temetőbeli kísértetek hangjainak vélelmezte, mire úgy megijedt, hogy lélekszakadva futamodott hazáig, a száraz gally pedig mindenütt a nyomában a köpenyegbe kapaszkodva, amíg a jó csizmadia összerogyott... Mért nem dobta le nyakából a csizmadia a köpenyeget? - kérdezné a mai mesehallgató gyermek; ámde nekünk, régi felnőtteknek sohasem jutott eszünkbe ez a bölcs megoldás, mert azt hittük, hogy köpenyegünkből éppen úgy nem bújhatunk ki, mint ahogy nem bújhatunk ki a bőrünkből - más szóval összerogyásunkig, halálunkig ragaszkodnunk kell mindenhez, amivel a világra jöttünk, a kabáthoz és a süveghez éppen úgy, mint a szívünkhöz és lelkünkhöz.

Ezért ne csodáld, nyájas olvasó, hogy így ősz felé eszembe jut a száraz falomb, amely kísérteties hangjaival ott csörög, ott zörög mindnyájunknak a sarkában. Hiszen ez időben kezdik el mesemondásaikat mások is, akik például tavasszal még gyermekek voltak, de most már annyi élettapasztalatuk van, hogy regélni tudnak... Így hangja támad az érett mákfejnek; vén betyár módjára, megtérően sóhajtozik a kincsétől megfosztott kukoricás; dirmeg-dörmög a dió, amikor azokat a hosszú dióverőket meglátja az emberek kezében; a hulldogáló vadgesztenye célbaveszi a fennhéjázó orrokat is... De túlvilági hangja kezd lenni a néhanapján bedúdolgató szélnek, mintha valami lelket látott volna ólálkodni a kémény körül; az országutak távolában pergő kocsikerekek hangjai megannyi búcsúzkodó szavakkal szállnak felénk egy végleg eltávozó kedves vendég ajkáról, valami elkezd csörögni az esőcsatornában, egyelőre csak száraz falevelek, amelyek a szél elől ott elbújtak, de mi már ijedtünkben azt képzeljük, hogy megérkezett a végevárhatatlan őszi eső... Ámde esténként már a házak is kezdenek beszélgetni egymás között valamely titokzatos dolgokról, mint ahogy az öregasszonyok tárgyalják meg egymás között a különböző betegségeiket és orvosságaikat; a házak pedig ugyanakkor fogyatékosságaikról, hiányosságaikról, üresen maradt pincéikről, kamráikról, gondterhes léptek alatt nyöszörgő padlóikról, kísértetjárta padlásaikról beszélgetnek...

De mindezen hangok között legsajátosabb hangja van a hervadtan lehullott falombnak, amely lábunkba kapaszkodik, mintha megállítani akarna céltalan járás-kelésünkben. Tud ez a falomb eltévedt gyermek módjára panaszosan sírni, hogy a rideg szív megáll, de ugyanez az árva gally varázsvessző módjára eltünteti a mosolyt azoknak az arcáról, akik mindig csak nevetni szoktak. Tud lenni karmesteri pálca a trombitászenekar élén, amikor legkedvesebb halottainkat kísérjük a temetőbe; de öregségünk mankója is, amelyre támaszkodva majd sírunk felé tántorgunk. Tud kalapács módjára viselkedni a helyen, ahová legbúsabb emlékeinket befalaztuk, hogy felébressze a régen holtnak hitt fájdalmakat, palackba zárt szenvedés szellemeket, elfelejtett, keserves nótafiakat... Ugyanez az őszi falomb gúnyolódik is velünk sokféle kitűzött céljaink felett, amelyekért egykor nem lett volna elég drága az életünk sem; de vén bölcs módjára sarkunkból ránk mordul, amikor megint csak tovább akarnánk futamodni olyan állomások felé, ahol éppen olyan savanyú a lőre, fekete a kenyér, mint azokon a stációikon, amelyeket már eddig bejártunk... Őszi falomb, menj a sarkomból, mert nem akarom még másvilágias hangjaidat megérteni.

Szidták, talán még most is szidják őkelmét azok a vidéki és pesti háziasszonyok, akik maguk állnak oda a tűzhelyhöz, a kenyereskemencéhez, a kamara polcához, a zöldségesverem ajtajához és a pince gádorába. Azt mondják róla, hogy megrövidítője, elkeserítője az életnek, nem ismeri azt a bizonyos jó családi ízt, amelynek benne kell lenni minden étel zamatában, a gulyás fűszerében, az egyszerű pörkölt savában, a húsleves párolgásában, a házi kenyér omlósságában. Nem ismeri a szűz, tiszta zsírt, amelyet szellős, árnyas kamrákban tartanak a vidéki házaknál; nem tudja a barackfa parazsát, amely a legjobb bizonyos rostonsültek elkészítéséhez, sem az akácfa hevesen szeretkező lángját, amely nélkül frissensült nem képzelhető; de még csak a szőlővenyige magasra röppenő lángnyelvét sem, amely így szüret táján azért van, hogy felvidámosítsa a legzártabb szíveket, és megfőzze a feketekávét, amely nélkülözhetetlen a zsíros kosztok után.

De nem ismeri még a vásári lacikonyhák és egyéb duttyánok messziről jeladó kék füstoszlopát sem, amely a vásárban irányítja azokat, akik jó vásárt csináltak, valamint azokat is, akik megégtek valamely rossz vásár következtében - hogyan ismerhetné hát azokat a szívderítő, jókívánságokkal teli ízeket, amelyek ilyen helyeken feltalálhatók? Nem győzi már követni az úgynevezett háborús szakácskönyvet sem, amelyet a németek találtak ki, mikor szorulni kezdett a kapcájuk, amelyet mi is kénytelen-kelletlen követtünk, amikor nagyhangú emberek kiadták a jelszót, hogy csak akkor nyerhető meg a háború, ha testileg lekoplaljuk, pedig az ország belsejében mindig akadt volna még ennivaló... Hogy a régi szakácskönyvek bőséges utasításairól, kincses feladatairól, két kézzel pazarló tudományairól ne is beszéljünk. A lelkek lassan csak megnyugodnak a háború elmúltával, beforrnak a sebek, de hajh, a konyhák tűzhelyein még mindig azok az elégedetlen, dühös kezek tologatják a karikákat, melyek itt görcsössé elkeseredtek.

A kacsák még mindig nem az elhízottságtól bicegnek a pesti konyhán, hanem azért, mert ilyen döcögő járással jöttek a világra. A kakasok már évek óta lemondtak arról a nobilis divatról, hogy a vicces embereket megkukorékoltassák, amikor levesestál fedele alatt az asztalra helyezik őket, hogy utoljára nézzenek majd körül ebben a szép világban. A Bécs felől érkező utasok már hírét hozzák, hogy az egykori császárváros fogadóiban ismét mindenféle különösebb ceremónia nélkül hozza a pincér azokat a világhírű marhahúsokat, amelyeket a magyar pusztákról hajtanak fel. De itt nálunk még mindig ritka olvasmány az újságban az a békebeli hirdetés, amely disznótoros vacsorára, libamáj pástétomra s egyéb jókra invitálná meg a városban járatlan idegent.

Igaz, hogy még meleg napok járnak, a szőlőhegyeken szálladoznak azok a füstök, amelyek a vidám vendégsereget, valamint a szabadban főtt ételeket jelentik, pirosló levélzetű, külső korcsmai verandáikon nézik pirosló borukat a szerelmesek, akik nagyon szeretnek ily messzi verandákon helyet foglalni. Igénytelen, a nyárból itt felejtkezett csárdákban hallgatja még napos időjárás esetén a telivér pesti ember is a légynek azt a különös, őszies dongását, amellyel búcsúdalát előadja, de már esténként előkívánkoznak a nők ékszerei, hogy másvilágias nyelvükkel megsegítsék a szépséget, vagy a szellemet annak dicséretében; szárnyuk nő az estélyi ruháknak, uralkodói rangra vágyakoznak a színházi köpenyegek. Ilyen körülmények között nem lehet csodálkozni azon sem, hogy a sok nélkülözésen átsanyargatott gyomor is jó jelt ad remeteségében, és beleszól a maga követelő hangján az éledező őszi szezonba:

- Hol kapni a legjobb kosztot Pesten? Hol felejtették el leghamarabb a háborút? Hol mérik azokat a gyönyöröket, amelyek bizonyos életkorban a szerelem mámoránál is üdvösebbek, célravezetőbbek? Hol szunnyasztja a konyha tündére a maga csodatevő kanalával a sebeket, amelyeket bőven osztogat az élet, bár azt mondják, hogy már elmúlt a háború? Hol üldögél békebeli harmóniában az a bizonyos pesti Pali, akiről azt szeretjük hinni, hogy a másik kabátjában van, holott őt mindnyájan magunkban hurcoljuk?... Hol lehet enni Pesten, amint a régi Pesten ettünk?

Ott volt, nem messzire a nagy Operától... A szende, égi Korcsma-csillag helyett vérvörös villamos lámpák döfték a pikájukat ereszéről az Andrássy út éjjeli bolyongói szemébe. Olcsó, pesti divatlapból kivágott női figurák lebbentek ki és be üvegajtaján, regényesség nélküli pesti kokottok, akiknek nevét és élettörténetét ismerte nemcsak a beavatott éjjeli hírlapíró, de az egyébként tájékozatlan vidéki fi is; néha egy néger nőszemély, aki bizonyára takarítónő volt azon a gőzhajón, amely Afrikából idáig hozta; máskor egy valódi francia sánzonett, akit nyilván kiseprőztek egy kaszárnyából az elzászi határon, mielőtt Pestre vette volna útját... Mégis tearózsa illatot éreztünk a levegőben, a szívünkben pedig nyöszörgő gitárhangokat, az agyvelőnkben mámorítóan szólalt meg az éjszakai verkli, amikor a vendégfogadó környékére értünk, amikor a Bazilikában már elütötte az éjfelet a toronyóra. Ez volt az ifjúság fogadója.

A Beliczay, ahová a legtöbb pesti öreg szerkesztő járt egykor élettapasztalat gyűjtése céljából, már kiment a divatból. A másik Andrássy úti éjjeli kávéházat az intellektuelek közül azok látogatták, akiket cúgos cipősöknek volt szokás nevezni, akik éjfélutánonkint feketekávé mellett mindenféle furcsa elméletekkel kínozták az asztalukhoz telepedett hölgyeket... (No hiszen, volt alkalma hallgatni Nietzschéről és Bölschéről másnap ébredés után az otthon gyanútlanul alvó pincérnek vagy népénekesnek.) Majd reggel felé szerelemtől és bortól mámormentesen hagyták el a kávéházat. Ámde a vérmes éjszakázok, akiknek már a külső megjelenésén is látszott, hogy egy elmélet miatt soha az életben nem fogják felkötni magukat (legfeljebb egy repedtsarkú nőszemélyért), nagy garral nyitottak be az ifjúság vendégfogadójába. Az itteni vendégek nagy része boldogtalan szerelem ellen egy ültő helyében megevett egy egész libamájat. Aki a megbolondulástól félt, kihozatott magának egy tál töltött káposztát. De a legtöbbje, az úgynevezett normális elem, amely azóta bizonyos mélabúval gondol a bőséges hajnali étkezésekre, főtt marhahúst vagy bablevest evett, csak a kényesebbek emelkedtek fel az aranyszínű tyúklevesig. Olcsó bort hordtak patakban nekividámodott pincérek; a vendég megvethette a csizmasarkát a pádimentumon, és olyan kijelentéseket tehetett az akkori irodalomról, színművészetről, politikáról, hogy másnap talán maga is megijedt tőle.

Még az emberkerülő Ady is, aki darab ideig úgy húzódott meg Három Hollójában, mint valami erődítményben, ahonnan híveitől védve szidalmazhatta a világot, még a hosszúhajú dalnok is útrakelt, hogy körülnézzen a tanyán, ahol az érzelmes és forradalmár ifjúság, valamint az ínyenc és már eltávolodó illatokból tengő-lengő öregség friss táplálékot vett magához az élet örömeinek folytatásához. Olyan volt a pesti éjszakában ez a vendégfogadó, mint valami fűtőház egy nagyobb stáción, ahol felfrissítik a fáradt mozdonyokat. Sok nagy akarás töltődött meg itt új gőzzel a holnapi küzdelmekhez. Sok életkívánás nyert rövid kielégülést a helybeli táplálkozástól; és sok nekikeseredett dalnok, aki éjszaka már a Dunának vette útját, felejtgette a helybeli grófnők kedvessége folytán hűtelen hercegnőjét. Papok jöttek felhajtott kabátgallér alatt; színészek vásáros lármával, bajnokok, akik már mindenkit összevertek a pesti éjszakában, itt egymás között birkóznak hordósörnyi díjaikért; a tiltott gyönyör felé óvakodva lépegető polgárok, akik csak a családi tűzhelyen kívül voltak már fiatalok... De főként az az ifjúság, amely későbben elesett vagy megrokkant a bekövetkező háborúban, számítja e vendégfogadótól a békebeli éveket... Úgy hallom, új naptár kezdődik.

- Istenein, csak egy tömött bugyellárist találnék - sóhajtott fel hajdanában a mesebeli szegényember.

Nem hiszem, hogy manapság a legtömöttebb bugyelláris tartalmán akár egy városi bundát vehetnél, amilyen volt a régi világban minden kávéházi főúrnak (mert kontóba ott maradt) vagy tanfelügyelőnek, mert ez volt az első lépcső a királyi tanácsosság felé.

Hány bugyellárisom volt életemben?

Néha álmomban látom azt a kopott kis diákbugyellárist, amelyet abban az időben levéltárcának neveztek, bár levelet nemigen volt szokás benne hordani. Annál inkább az első névjegyeket, valamint a kék egyforintosokat, amelyeket röviden flőr-nek neveztek: kisimítva, ránctalanítva, és amiért mindent lehetett körülbelül kapni, amit Magyarországon árultak. (A szerzeteskolostorban, ahol nevelkedtem, tíz krajcárért két tucat meggyónni való bűnt is vállalt helyettünk egy iskolatársunk; az már aztán az ő dolga volt, hány barackot kapott Páter Göbitől a gyóntatószékből; csak annyi bizonyos, hogy meggazdagodott, mi szegények maradtunk, de legalább ártatlannak hittük magunkat.)

A második bugyellárisom már emlékezetesebb volt. Egy leányka hímezte egyik oldalán, mégpedig a maga hosszú hajából véve a hímzéshez való fonalat. Ebben a bugyellárisban a névjegyen kívül mindenféle szalagdarabok, hajtűk, egérfogak, hajszálak, női ruhakapcsok, száraz virágok is helyet foglaltak - kár hogy csak éppen a szerencsepatkó nem fért el benne, amely felém vonzotta volna a lidércek által őrzött földalatti kincseket. De már néha tízforintos bankó is meglapult benne, mint valami présben, amely tízforintosokat akkoriban zsidóasszony szemű bankónak mondottak, én bizony már nem tudom, hogy miért. Ebből a tízforintosból majálisi rendezőséget vállalhatott az ember, a Hársfában az első sorból figyelhette meg annak a legendának az igazságát, hogy a dalmos primadonna trikóján repedés van, valamint kipróbálás céljából odaállíthatta a cigánybandát egy ablak alá, vajon gyújtanak-e gyufát odabent, vagy pedig valamivel leöntik a nagybőgőst?

Most már mulattassák tovább magukat mások, hogy mennyi mindent lehetett venni a zsidóasszony szemű bankóért (úgyis téliesre fordult odakünn az időjárás, a kályha mellett jólesik a mesemondás), én már egy fiókban végleg ottfelejtem az ifjúság babonás apróságaival megrakott levéltárcát, ama nagyobbfajta bugyellárist teszem a zsebembe, amely bugyellárisban nemcsak kedves halottaink arcképeit őrizgettük, hogy reájuk minden bugyellárisnyitásnál meghatott pillantást vessünk, de volt egy rejtekhelye a tárcának, ahol titkos arckép foglalt helyet, amely bizonyára nagyon előkelő, jó hírnevére ugyancsak őrködő asszonyságot ábrázolt, aki csak hosszadalmas könyörgés után vált meg a képtől. Ebben az ifjonti időben, a csábvirtus korában nem értünk rá lepréselni a birtokunkba kerülő bankjegyeket, holott az ezerforintosnak olyan illata volt, mint egy bankár szobájának, ahol az imént hagyta hátra havannájának füstjét egy herceg. Legfeljebb azokat a bankókat szagoltuk meg, amelyeket szerencsés barátaink mutogattak a kávéházban, amely bankóknak illata egyezett bizonyos ismert úrnők ismert parfőmjével. (Sajnos, az aranyifjúságnak ezt a korszakát nem sikerült oly részletességgel kiismerni, hogy katedrát kérhetnék magamnak; még mindig inkább a rejtekképre fektettem a fősúlyt, habár e képeket utóbb ki kellett cserélni. De ez a bugyellárisom már rinoceroszbőrből volt.)

Mit mondjak még arról, arról az aranysárga és ezüstszürke színű bugyellárisomról, amely azzal tette magát életemben nevezetessé, hogy sohasem tudtam bizonyosan, hogy mennyi bankó van benne: izzadt, fülledt, a játékosságtól, nyereségtől vagy veszteségtől felhevült bankók, amelyeket pállott hajnalon a kifacsart játékasztal mellett gyűr birtokába az ember... vagy hervatag fű ízű, őszi délutánon hozzák vagyonunkba hűségesen futó ménlovak, hogy a következő futamban felrúgjanak bankóinkkal együtt a csalékony kancák... Az ilyen bugyellárisban nem szokás női hajból való koszorúcskát hordani, ellenben annál inkább idegen wertheimszekrények kulcsainak a sorozatos rajzát vagy baj esetére egy sohasem felesleges búcsúlevelet a tekintetes főkapitánysághoz címezve. (Sajnos, játékos koromban nem vittem odáig, hogy akár kulcsrajzot, akár adjő-levelet tárcámban viselhettem volna. Az óbudai jósnő jóelőre megmondta, hogy olyan érzékenyen fognak megrugdosni a kancák, hogy elmegy a kedvem a lovaktól is, meg a női fotográfiáktól is, és a jósnő ez egyszer igazat mondott.)

Mit mondjak mai bugyellárisomról, amely akkora, mint egy régi világbeli nagyságos úré volt, vagy legalábbis ilyen lehetett Burger Jeremiásé, aki egész életében utazott, és készpénzen megvett minden lábon álló állatot és eladó földet. Nagy ez a bugyelláris, mint egy őskori szörnyeteg, nem győzök neki elég apró és nagy betűt a torkába nyomni, hogy az gyomrában, bélésében megfelelő bankómennyiséggé degradálódjék. Szerencsére, csak bőrutánzatból van, így remélhető, hogy nem tart már sokáig.

Vajon a Majtényiak, az itebei Kissek, a Kállayak: az egykori honfoglaló magyarok ismerték amaz álbundát, amellyel mostanában lépten-nyomon találkozunk?

Ennek az álbundának csak a gallérja, legfeljebb a kézelője van állatbőrből - tehát korántsem hasonlítható a tigriskacagányhoz. Mikor az ilyen álbundát lefelé vetik, az ember azt várja, hogy majd jó kiadós medvékkel, farkasokkal, rókákkal vagy legalábbis vadmacskákkal találkozik odabent a bélésben... Aztán még egy árva bárány sem bontakozik ki a kabátból. Utazásaimban temérdek ily névtelen, közönséges bundautánzatokkal találkoztam, mint ahogy a mindennapi emberrel is gyakrabban sodor össze a sors, mint a jeles, kiváló emberekkel.

Szinte történelmi messzeségűnek látszik az az idő, amikor azok a nagy bundák voltak divatban, amelyek talán soha életükben nem szállottak le a kocsiról. Ezek a kocsibundák bőven elegendők voltak két ember befogadására, különösen ha a női nemen volt az egyik; életkoruk kiszámíthatatlan, mint azoké a nagyon öreg embereké, akik már maguk is elfelejtették számlálni éveiket; tapasztalataik pedig felértek bármely obsitos katonáéval, legalábbis nem volt olyan kefe ebben az országban, amely e sötétszürke, nemzedékről nemzedékre öröklődött bundákból kikefélni tudta volna az ország különböző sarait. Megjárták ezek a bundák a bécsi vásárt, a lengyel borvásárokat; zsebükben hoztak Tordáról pecsenyét, Budáról veresbort... Olyan volt egy ilyen kocsibunda, mint egy jól felszerelt ház: kamrája, pincéje, kályhája, ágya rendben volt. Szomorúság elnézni, hogy milyen hitvány pokrócokkal, kendőkkel, kabátokkal járnak-kelnek a mai úton járó emberek.

A lábzsák, ez az úti tünemény már csak a legendákban van meg. Legalábbis nyolcvanesztendős életkort ért, aki lábzsákban utazott, mert nem érhette a lábáról való felfázás, amely tudvalevőleg minden betegségnek az okozója. A jó lábzsákot derékig, mellig lehetett felhúzni, csak vadállat, medve vagy farkas szőréből készült; olyan nyugodtan szundikálhatott benne az ember, mint a vőlegény ágyában. Az igaz, hogy a lábzsák miatt a kocsiból se lehetett hirtelen kiugrani, akármilyen részeg is volt a kocsis. De viszont akár nyakig befújhatta a hó a lábzsák mellett őrködő kulacsot, az embernek nem történt semmi baja. (Hát még a diófából volt kulacs, hogy szerette a téli hófúvást!) Nem hinném, hogy a szárnyas, derékba szabott medvevadász bundák, amelyekkel Sátoraljaújhely környékén régebben minden vasúti stáción lehetett találkozni, pótolták volna akár a kocsibundát, akár a lábzsákot.

Általában az egész életre szóló bundákat nemigen láttam utazásaimban. Találkoztam bundákkal, amelyek szabásukkal, formájukkal elárulták, hogy két vagy három év előtt jöttek a világra - nem is élnek ezek sokáig. Városi bundák, amelyek hamarosan kimennek a divatból, mint akár viselőik. A háborúból ittmaradott bőrkabát járja még, de már nyilvánvaló, hogy a levitézlett ruhadarabnak is meg vannak számlálva az évei - akárcsak a ködmönnek, amelyet a vidéki úrinők hoztak divatba. (Ezekre a ködmönökre elveszített vármegyék, országrészek nevei vannak felírva.)

Bukdácsol a személyvonat túl a Tiszán; egyik állomás csak egy percet kap, akármilyen gangosan szalutál a fehér császárszakállas vasúti főnök; a másik állomásé öt perc, mert itt valaha jó bort mértek, amire már csak az öreg kalauzok emlékeznek. De mindenütt ritkaságszámba megy a nagybundájú utas, aki a bundája miatt nem férne el a szűk kocsi folyosóban. A keszegkabátok pedig már csak annyiban tartják az uraságot, hogy a két osztályból álló vasúti személykocsi első osztályú ajtaján szállnak fel, bár csak a másodikra szól a jegyük.

Fölnyitom a szemem, amint álmomból hirtelen fölserkenek.

Harangszó hallatszik odakünn, a Margitsziget éjtengere fölött. Egy másodperc múlva már megismerem a harang szavát: az a harang szól odakünn a sötétségben, amelyet a legenda szerint egy óbudai polgár öntetett annak emlékezetére, hogy az anyósát jól megverte. Ezt a harangot nagyon szerették hallgatni Óbudán, mert az óbudaiak manapság is elbánnak az anyósukkal, ha rákerül a sor.

Most a hajnali, még sötétben kezdődő, adventi misére, az úgynevezett rórátéhoz hívogat a harang. Szent Margit szigetéről már jóval a harangszó előtt elindultak kézilámpásaikkal az áhítatos kertészek, Bechánek főkertész úr vezetése mellett.

Egy fiatalkori hang azt mondja bennem (persze csak bátortalanul, mint ez már a magamfajta élettörténetű embereknél szokás), hogy ugorjak talpra, és siessek Pitner úr és a többi kertészek kézilámpásai után. (A múltkor még Grósz úr, a zsidó szerelő is hajnali misére ment.) De aztán csak sóhajtok egyet, amint azok szoktak sóhajtani, akik hirtelen fölébrednek kedvenc álmukból. Az imént álmukban még egy lázadó angyal hófehér kezét fogták... És amikor fölébrednek, már csak a takarót szorongatják. Persze, hogy a hajnali sötétben ilyenkor mély sóhajtás hallatszik, mintha elszállott volna valaki a földről.

Ámde az óbudai harang most végleg megtalálta az utat a süketté fúrt fülhöz, valamint a vakká mázolt szemhez, és látományokról beszél őkelme a múlt időkből.

...Látom magam keményítőszagú ministráns ingben a szatmári jezsuita kolostor kápolnájában páter Göbi mellett térdepelni az oltár lépcsőjén... De jó volna még mindig ott térdepelni!

...Hallom a lengyel határszéli, podolini piarista klastromnak a sekrestyecsöngettyűjét, ahol ugyancsak hivatalosan meg kellett jelennem a kárpáti éjszakában csikorgó hajnali miséken. Az ölnyire befagyott Poprád-folyóból kihallatszott a harangszóra a pisztrángok beszélgetése. A kolostor mögötti hegyoldalon leszakadt egy falu nagyságú hótömeg - a medve szánkázik, amikor fölébred a kolostori harangszóra.

...A következő látomány, amelyet az óbudai harang a szoba szendergő sötétségébe ringat, már egy serkedő bajszú diák kopogó lépteit visszhangozza nagy messziségből, a nyíregyházi girbe-gurba utcákról - mintha egy fiatal ákác indulna el valamelyik alvó ház elől a hajnali misére, hogy álmos kis pesztonkáktól, fésűjüket még sötét hajnalon sem felejtgető, rátarti szobalányoktól, valamint tekintélyes szakácsnéktól kérdezősködjön a templom sötét hajójában, a tegnap esti tollfosztóka mesemondásai felől.

...Aztán, mint a pisztoly villanása a sötétségben; jön Pest, benne a Szent Teréziáról elnevezett templom, ahová nagyfeszültségű, szinte lelket emésztő orfeumi éjszakák, Erdélyi Borozó-beli, kézitusás hajnalok, Három Holló-beli gordonkázások után volt szokás elvonulni, hogy szolgálatára lehessünk bizonyos hölgyeknek, akik, bár a tüzesszemű és strucctollas lovag barettjét viselték fejükön: a világ minden kincséért sem tudtak volna addig hazamenni, amíg kesztyűtlen ujjaikat meg nem mártják a hajnali mise jéghideg szenteltvizében... Az egyik oszlopnak dőlve Ady Endre áll, mint egy halálosan kimerült futár, aki a templom oszlopánál szundikál, amíg paripáját a szomszédos fogadóban megabrakoltatják... W. Jolán úrnő összes leánynövendékeivel megjelenik, mint olyan helyen, ahol senkinek se jut eszébe görbe szemmel nézni a szegény, eltévelyedett báránykákra... Révész Béla, az Ady-Szaturnusz mellékbolygója, elmélázva állong egy hozzája hasonlatos szentkép előtt... És itt van orosz nagyhercegi prémeivel, az Urál-bárányok kincseivel fölékesítetten, a cigány származású Farkas kisasszony is, bár Szép Ernőnek sehol semmi nyoma...

Lehunyom a szemem, és nagyot gondolkozom, hogy vajon kiket találnék mostanában a hajnali misén, ha eszembe jutna fölkelni?...

Leginkább télen látjuk őt, de beállíthat tavaszkor is, amikor már elmúlott a vendégeskedés ideje.

Ő az a hosszúlejáratú téli vendég, aki többnyire akkor szokott megérkezni a vidéki házakhoz, amikor olyan nagy a hideg, hogy a szarkának sincs már kedve csörögni a kerítésen, a havak pedig megnövekednek, hogy látszólag csak az országúti kő-Krisztus tudja már az utat. A téli vendég ilyenkor állít be, mindig ragyogva, mintha a legjobb hírt hozta volna a városból, pedig éppen ő tudakozódik legsürgősebben, hogy mi újság van a tájon?

Ő az, akinek minden tetszik a világon, aki soha semmiről véleményt nem mond, hanem a legteljesebb odaadással elfogadja a házigazda vagy a háziasszony ítéletét. Ő az, akinek sohasem elég súlyos a gyerek vagy az öregember betegsége, mert nézete szerint nem szokás meghalni ezen a világon. De ha valakit éppen kiterítenének a háznál, versenyt sír a hozzátartozókkal, mert a csapás pótolhatatlan.

Ő az, aki kipuhatolja, hogy kicsoda a házigazdának ellensége, de viszont a házigazdának mely rossz szokásai azok, amelyek a háziasszonynak ellenségei. Ezeket a dolgokat jóízűen szidja. Tud suttyomban pipázni, ha a háznál nem szeretik a dohányfüstöt. Sőt olyan művészettel tud inni, hogy akkor is le tudja magát inni, amikor látszólag semmit sem ivott. Ő az, aki reggel, a sódar és papramorgó mellett regényeket tud elmondani a vendégszoba kísértetéről, ha megneszeli, hogy a házban kísértet lakik. Viszont ő az, aki a rossz álmokra nézvést elhiteti az asszonyokkal, hogy azok nincsenek, de nagymértékben helyeslője minden jó álomnak. Ha a gyomorfájásaira panaszkodik valaki: derülten ajánlja a töltött káposztát. Szerelmi nyavalya ellen pedig egész patikája van a jó tanácsokból.

De aztán tovább nincs is őneki véleménye ezen a földön, mert mindenáron azt akarja biztosítani, hogy ne váljék kellemetlenné a jelenléte. El van ragadtatva a lótól, ha a gazdának tetszik; megvakargatja a hízó hátát, ha ezzel az asszonynak kedveskedhetik; komolyan ajánlja tavaszra az építkezést, ha a háziaknak is ez a vágyuk, és napjában többször kijelenti, hogy ugyanolyan szakállviseletet fog kultiválni, mint a házigazda.

Mindenben helyesli a háziak szeszélyét, mert kedves emléket akar hátrahagyni maga után. Ha a gazda cigányokra vagy cigánylányokra költi a pénzét, emberünk szerint Széchenyi óta nem űztek ilyen nemes passziót. Ha a háziasszony bálozni kívánkozik, emberünk hangja suttogóvá válik, amint a báli élet gyönyörűségeit feldicséri. Ha a kisasszony történetesen szökni akar a háztól, baráti tanácsokat ad a szökés végrehajtásához.

Ő siet az új vendég fogadtatására, pedig a pokolba kívánja a jövevényt. Ő helyesli, ha a házigazdának Pestre kell utazni, az asszonynak pedig az anyja látogatására, pedig jól tudja, hogy ezzel a vendégeskedésnek vége. Ő kiáltja vissza a mogorva házigazdának a kapuból, hogy néhány hét múlva újra lesz hozzá szerencséje, pedig már a végén nagyon gyenge volt az ebédlőasztal tartalma... Ő az, akit minden szeretetreméltósága mellett sehol sem szeretnek.

Ő a vendég mostanában Magyarországon.

- Az utolsó negyvennyolcas honvéd! - halljuk még napjainkban is néha, mert minden márciusi ünnepségen előkerül valahonnan egy öregember, akinek egyébként az őszi szél szokta lengetni csizmáit a padláson - a Talpra magyar napján pedig kifeszíti a mellét a százesztendős hadfi!

(Dehogyis jut valakinek eszébe vitára kelni nemzeti ereklyénkkel, szabadságharcunk eleven lobogójával - pedig az elemi iskolás gyermek is kiszámíthatja az ujjain, hogy ama bizonyos utolsó negyvennyolcas honvédnek, ha valóban élne: olyan öregnek kellene lennie, mint Matuzsálem volt.)

Hát nem is ezekről a szent öregekről akarok beszélni most, maradjanak meg ők csak továbbra is dekorációnak az ifjúság ünnepélyein ama diadalmasan égbe néző Petőfi-szobrok környékén, amikor gyermekkori tüzek lobognak fel bennünk, holott egyébként a könyvkereskedők állítása szerint a magyar szabadságharc félisteni történetének az olvasgatása mostanában kiment a divatból. Mintha mindenféle nagy veszteségeink, megjavíthatatlan bánataink, kimondhatatlan áldozataink - amelyek arra voltak szükségesek, hogy a mostani évek búbánatos történelme létrejöjjön -, önfeláldozásaink között feláldoztuk volna ama csodálatos, tizenkilencedik századbeli legendánkat is, amely legenda generációkat szépített és nevelt; generációkat, amelyek Magyarország történetében olyan hatalmasan következnek egymás után, mint a piramisok. Ezek között a piramisok között kell keresni az "utolsó negyvennyolcas honvédet" is, nem pedig a mainapság mutatkozó öreg fatörzsekben, amelyek valamely véletlenség folytán ittmaradtak.

Így például nem szabad megfeledkeznünk Fejérváry Géza báró táborszernagy úrról, a Mária Terézia rendjel tulajdonosáról és I. Ferenc József személyes jóbarátjáról sem, amikor szemlét tartunk az "utolsó negyvennyolcas honvédek" fölött - pedig ez az öreg miniszter nem küzdötte végig Kossuth hadjáratát (sokkal későbbi keletű Szolgálati Emléklapja), de magatartása, viselkedése folyamán talán legjobb barátja volt az öreg katonapajtásoknak.

Valamiképpen olyanforma volt ez a barátság, amely öreg katonák között szokott kifejlődni, akik sokáig szemközt állottak egymással a csatamezőkön, és a fegyverek falra akasztása után, egymás vállára fektetett karral üldögélnek, és harag, gyűlölködés nélkül elbeszélgetnek a régi dolgokról... Olyanforma volt ez a barátság, amelyről az Új földesúr-ban emlékezik meg Jókai, aki mindeneknél jobban ismerte korát.

Szeretni lehet a sír szájáig, de a gyűlölködés, haragtartás csak felborul valahol az élet országútján, mert ezeket a kerekeket a kocsikba nem azok a kovácsok illesztették be, akik a szeretetet kalapálják. Éppen a pirosszemű harag válik a legkönnyebben mosollyá; éppen az ökölbe szorított kéz nyílhatik ki igaz barátságra, amikor annak ideje elkövetkezett...

A magyar ellenzék felejthetetlenül gyűlölt Fejérváry Gézája volt az, aki az 1848/49-iki honvédeket komolyan és véglegesen kibékíteni akarta I. Ferenc Józseffel, akivel valamiképpen mégis csak illett haragban lennünk - valamiképpen azon sem csodálkozhatunk, hogy ez a kemény ember nem tudja egykönnyen elfelejteni se a budavári csatát, se a debreceni trónfosztást. - A cs. és kir. táborszernagy vállalkozott arra, hogy az öreg katonákat kibékíti F. J.-fel, aki végtére ebben a korban ugyancsak nem volt más, mint egy öreg katona.

Hogyan gondolta ezt a kibékülést Fejérváry Géza? Hát ez a régi katona, aki Ferenc József bizalmának mindenkori helytartója volt Magyarországon - mint akárcsak a pesti helyőrségi parancsnokok, akik arról gondoskodnak, hogy ebben a városban forradalom, de még csak nagyobbszabású tüntetés se történhessék (a Lobkowitzok, a Forinyákok, az Edelsheim Gyulaiak, a Janszkyak, míg a cívisek közül ugyancsak ezt az életcélt tűzik maguk elé a Tiszák, a Podmaniczkyak, a főrendiházi Fortunátus Leók), ez a régi katona, akinek alakja, karikatúrája nélkül élclap nem jelenhetik meg ebben az időben: elhatározza egy szép napon, hogy a kibékülést ő keresi az 1848/49-iki honvédekkel.

Nem voltak ezek a honvédek akkor sem olyan félelmetesek, hogy attól lehetne félni, valaha is nagyobb zavart idéznek elő a békés, csendes esztendőkben elcsitult országban. Ezüstfejű öregurak voltak többnyire, akik javában kiülték már ruhájukat, kitaposták cipőjüket, mindenféle kendőket, sapkákat, papucsokat hordtak magukkal a meghűlés (az ekkor divatba jött muszkanátha) ellen; némelyek még az érmelegítőt, a lábmelegítőt és a házisapkát sem hagyják otthon, amikor a mindenkori május huszonegyedikén, Budavár bevételének napján országos nagygyűléseiket megtartják az új városháza közgyűlési termében.

...Sokszor elnézegettem őket, amint örömösen nyújtogatják egymás felé a kezüket, mintha egy elmúlt esztendő viszontagságai, betegségei, szenvedései elől menekedtek volna meg a minden éves találkozással.

Tudakozódnak étvágyak, kedvek, délutáni álmok, éjszakai nyugodalmak, kielégítő emésztések után, mint öregedő emberekhez illik. (A nagyapám, akiről későbben szó lesz, soha sem mulasztotta el a nőnemű kérdések feltevését sem, de hát már ilyen volt a természete.)

Lehetett látni szép, fekete magyar ruhákat ama aranyrojtos nyakkendőkkel, amelyek oly kimondhatatlanul jól festettek a férfiakon, különösen olyankor, ha azt valamely hűséges élettárs kötötte meg. A hivatalt is viselők elhozzák szalonkabátjaikat, amelyeket dehogyis kellett még a molyosodás ellen szűzdohánnyal kibélelni! Tiszteletes urak lépdelnek be tisztes ruházataikban, és megérkeznek azok a reverendás katolikus papok, akikről az a legenda járja, hogy a forradalom alatt sarkantyús csizmát viseltek a csuha alatt. Szép öregedő férfiak, akikről bízvást el lehetett hinni, hogy ama gólyafészkes, vidéki udvarházban üldögélnek, amint a Vasárnapi Újság közönségesen lerajzolta őket. Az arcok sem lángolnak elkeseredéstől vagy vak szenvedélyektől, legfeljebb a régi szüretek emlékeitől; itt-ott megismerni közülük azokat, akik nem hallgatnak a háziorvos tanácsaira, és még ma is hosszasabb időt töltenek a disznótoros asztalok mellett... A szemeken pedig már többnyire elfoglalják helyüket azok az ablakok, amelyeknek üvegén át egyszerre másforma tekintettel nézegeti az ember az egész világot.

Dehogyis voltak ezek az utolsó negyvennyolcas honvédek forradalmárok, akik azon törnék tán a fejüket, hogyan vehetnék be még egyszer Budavárát! Lejöttek Kassáról, Kolozsvárról, Nyíregyházáról és mindenfelől az országból, mert az ilyen országos gyülekezések alkalmával még divatban voltak a vasúton azok az olcsóbb zónajegyek, amelyekhez kvártélyjegy, ebédjegy, sőt látogatójegy is járult valamely mulatóhelyre. Ezeknek a mindentudó jegyzetfüzeteknek a kedvéért is érdemes volt már útrakelni, a Szikszay-ban meggáblizni, és a vadpecsenyéiről híres Lippertnél őzcombot enni. - A karzatról, ahonnan elnézegettem az öregurak felvonulását: bizony nem lehetett észrevenni, hogy forradalom van a levegőben!

Pedig hát már javában útban volt a forradalom, amely az öregek barátságát darab időre úgy szétrobbantja, hogy azt Kuszkó István, a kolozsvári 1848/49-iki Honvédlapok szerkesztője se tudja rendbehozni.

Ezt a forradalmat pedig Fejérváry Géza idézte elő.

...A táborszernagy lehetett jó híve Ferenc Józsefnek, de a politikához katonaember létére nem konyított.

Megtudja egyszer, hogy lakik Nyíregyházán egy bizonyos idősb Krúdy Gyula, aki ott elnöke a Szabolcs vármegyei 1848/49-iki Honvédegyletnek, és arról nevezetes, hogy véresszájú, nagylármájú, bátorbeszédű öreg ember, aki különösen híres ritka káromkodásairól is, valamint arról, hogy pokrócgoromba a "közlegényekkel", alantasaival, mint akár komáromi kapitány korában, mikor felrobbant alatta Klapka puskaporos hordója. (Nem sok baja történt emiatt az öregúrnak. Sőt puskaportól égett arcát állítólag még érdekesnek is találják a mindenkori nők.)

Fejérváry táborszernagy és honvédelmi miniszter tudakozódni kezd az öreg harcfi után - arra valók voltak a főispánok, hogy az ilyen tudakozódásokra feleljenek. A következő héten Fejérváry Pestre hívatja idősebb Krúdyt a zónavonattal, és zárt ajtók mögött kezd tanácskozni a kapitánnyal.

(Amint később megállapítható volt, Fejérváry Géza nagy szívességet akart tenni az 1848/49-iki honvédeknek, mert nagyrabecsülte az öreg katonákat.)

Tervezetet dolgozott ki, amely szerint a honvédek csekélyke nyugdíját (amely dohányzásra is kevés volt az átkos trafik miatt), kétszeresre felemeli, hadd élhessen meg a nyugdíjból minden arravaló ember. (Az állatni adóhivatalok, amelyek a nyugdíjakat kezelték, már bizonyos utasításokat kaptak arra nézve is, hogy az 1848/49-iki honvédek illetményeit különös gonddal kezeljék, sőt arra némi előlegeket is folyósíthatnak. Ilyen nagy hatalom volt akkor Fejérváry - még az adóhivataloknak is parancsol.) Ezenkívül gondoskodást ígért arról is, hogy a Soroksári úti honvéd menedékház, ahol a negyvennyolcas hősök közül azok húzódtak meg, akik teljesen elárvultak: megnagyobbíttatik. Úgyis I. Ferenc József alapította ezt az azilumnak mondott kaszárnyát - azokon az aranyakon, amelyeket megkoronáztatása alkalmából a nemzettől ajándékba kapott. I. F. J. tovább is pártfogolni akarja azokat, akik ellene valamikor a messzi múlt időben fegyvert fogtak. Nem kell ezután a Soroksári úti honvédmenház lakójának azt várni, hogy mikor következik el karácsony vagy húsvét napja, amikor az ország minden részéből skatulyaszámra érkeznek meg azok a szivarvégek, amelyeket egész Magyarországon gyűjtenek a honleányok és honfiak, hogy emígy is kifejezzék nagyrabecsülésüket az agg oroszlánok, "a nagy idők tanúi" iránt, amint ezt az elnevezést Rákosi Jenő kitalálja. - A szivarvégek ezután is megérkezhetnek, és a honvéd el is pipázhatja, ha bírja torkával az enyves, csípős dohányneműt, miután azt hozzáértők üstökben kifőzték. De a honvédnek lesz más szívnivalója is ez embertelen pipatömedéken kívül. Fejérváry már utasította is a dohánygyárakat Fiuméban és Óbudán, hogy azok mellett a virzsínia szivarok mellett, amelyeket itt I. Ferenc Józsefnek külön gyártanak: az 1848/49-iki honvédek menháza részére is liferáljanak bizonyos dohányminőséget.

- Nos, és mit kell a bagóért táncolnunk? - kérdezte idősb Krúdy Gyula, aki nem volt mondható a legbutább embernek.

- Meg kell koszorúzni a honvédeknek a Hentzi-szobrot! - felelt Fejérváry Géza, mire nagyatyám sokkal gyorsabban fordult ki a szobából, mint amilyen gyorsan valaha Komáromban repült.

(Mit tudja már azt a mai nemzedék, hogy mi volt az a Hentzi-szobor, amely ott állt valaha bronzba öntve, a budai Szentgyörgy téren, nem olyan messzire a honvédszobortól!

Nevezték ezt az osztrák katonai szobrot arculütésnek; mondták ősvasba foglalt átoknak; káromkodva emlegették nemzeti szerencsétlenségnek... Generációk nőnek fel, amelyeknek a magyar keservek közepette legjobban az fáj, hogy Hentzi Henrik tábornok szobra Budán áll, pedig talán ez volt a legkevesebb jutalma a városparancsnoknak azért, hogy halálos vitézséggel eleget tett parancsának - utolsó leheletig védelmezte a várat Görgey honvédei ellen!

De merte volna ezt akkoriban valaki elmondani, amikor a megaláztatásból vérbe borultan mentünk el a tábornok szobra mellett! Amikor még sejtelmünk se volt arról, hogy miféle megszégyenítések várakoznak nemzetünkre a következő évtizedekben! Amikor még úgy hittünk a magyar szabadságban, mint a mennyországban. Amikor még útban volt minden borús emlékezésünk nagyapáink gyönyörű harcairól, amelyben egy szégyenfa vala ez a katonai emlék!

És egy nemzeti remegés, imádkozás a kísérője minden tüntetésnek, amelyet a Hentzi-szobor ellen az ifjúság rendez! Amikor lélegzetvisszafojtva várjuk, hogy megmenekül-e ama bizonyos Szeless Adorján, szerkesztő és lapkiadó, aki a Hentzi-szobor ellen józsefvárosi kisvendéglők összebeszélései alapján végre elköveti merényletét: eldurrantván valamely békebeli pokolgépet, amelynek nagyobb volt a füstje, mint a lángja... A "bombavető" Párizsba menekül, és a józsefvárosi kiskorcsmákban aggódó kíváncsisággal várják a letartóztatásokat. Hiszen név szerint és személy szerint ismerik ama feketebajuszos, megtermett lapszerkesztő barátait, akiknek nyilván részük volt a durranás előidézésében, valamint a merénylő megszöktetésében. De a kövér Ligeti, a nevezetes Sverteczky, Ivkoff bolgár vendéglőjében hiába várják a titkosrendőröket, akik majd börtönbe hurcolják a hazafias felbuzdulás tetteseit; nem jön senki Inczédy Lászlóért, a poétáért, nem bilincselik meg Lázár Lászlót, a függetlenségi szerkesztőt, futni hagyják a kis nihilista költőt, a szerencsétlen Pongrác Bélát, legfeljebb az Olvasd! című lapot kobozza el a főkapitány, amikor az nagyon is kérkedik a merénylettel. Senkinek se volt kedve és bátorsága a gyűlölt szobor robbantóit üldözni... És Fejérváry Géza arra kérte a nagyapámat, idősb Krúdy Gyulát, hogy ezt a hadi emléket koszorúztassa meg Budavár bevételének napján a honvédeivel!)

Az egykori "komáromi oroszlán" valaha azon meglepetéséből is magához tért, amelyet a puskaporos hordó felrobbanása okozott - ugyanezért arra az időre, mire háta mögött hagyta a Honvédelmi Minisztériumot (amelynek ablakából Fejérváry Géza a Hentzi-szobor megkoszorúzását akarta nézni), "lezónázott" a siklón, átzónázott a Lánchídon, bezónázott az Erzsébet körúti Lippert-féle vendéglőbe (aminthogy a vidékiek ez idő tájt Pesten mindig "zónáznak", amióta Baross Gábor kitalálta ezt a népszerű fogalmat), ahol az öreg Szabolcs megyei bajtársak adtak egymásnak találkozót az ebéd idejére (és ugyanakkor főzettek egri bikavérben vaddisznót, pároltattak őzgerincet, valamint fenyvesmadarat, amely eledelekhez otthon, Szabolcsban, nemigen lehetett hozzájutni: e rendeléssel is fokozván a pesti kirándulás ünnepélyességét), a fehérasztal mellett bizonyos porció, jó emésztéshez szükséges káromkodás, valamint egy vadkanfő elfogyasztása után idősb Krúdy nyugodtabban kezdi mérlegelni a helyzetet.

Egyik oldalán ül Gaál Elek, a Szabolcs megyei honvédegylet alelnöke, csapatvezér a nagy időkben, tiszteletre méltó úriember, amilyen tisztelet minden időben kijárt egy ezerholdas nemesembernek... Gaál Elek ráklevest evett héjában töltve, hámozatlan ollójával, amire a nagyapám kifejezte csodálkozását, mert Szabolcsba mindig hoznak elegendő rákot a Tiszáról. Gaál Elek mentegetőzött, hogy a felesége kedvéért eszik ráklevest, mert az asszony otthon megfigyelte, hogy e leves fogyasztása után G. E.-nek mindig jobb kedve szokott lenni. ("Majd elrontom én mingyárt a kedvedet!" - gondolta magában nagyapám.)

A másik szomszédja ama nevezetes öreg Mezőssy László volt, akinek Tarcalon, a király pincéje közelében volt a présháza; nem is indult el sehová hegyaljai boros átalagok nélkül. Szép, pirosképű, huncutmosolygású, pajkosbeszédű, régi magyar világbeli úriember, aki az Erzsébet körútra néző ablakon át majdnem kigurította a szemét a cifra pesti nők után... "Özvegyember vagyok, nekem már szabad" - mondá az egykori csatavezér. (Akkoriban halt meg gyermekágyban a felesége, miután a világra hozta az utolsó gyermekét, M. Bélát, a későbbi gazdaminisztert.) Az öreg K. Gy. megint csak fenyegetőzött magában, hogy így, meg amúgy, majd leszoktatja ő Mezőssy Lászlót a pesti frájlák nézegetéséről.

És kipakolt az üggyel, amelyért Fejérváry Géza magához "citálta".

Nem dőlt össze a vendégfogadó... Kicsit elsápadtak a szabolcsi arcok, de ezt a napégettség miatt nemigen lehetett rajtuk észrevenni. Csak az öreg Muraközy hördült az asztalvégen, de hát az csak tollnok volt a Honvédegyletben, és különben is csak alhadnagyságig vitte a hadjáratban. Sőt darab idő múlva Gaál E. még egy porció ráklevest rendelt a pincérnél, Mezőssy pedig éppen azon volt, hogy utána vetemedik valamely utcán járó nőszemélynek, aki a bokájánál felbillentette a szoknyáját. (Mit csinálna a pesti utcán manapság az öreg borász?)

Végre is az Elnöknek az ebédelés vége felé - mielőtt szétoszlanának a jó szabolcsiak ama cédulákra írt teendők elvégzésére, amely cédulákkal otthon a feleségük megtömte a zsebüket - valamely határozatot kellett mondani az országos nevezetességű ügyben. Kijelentette tehát az Elnök, hogy az ügy további megbeszélése céljából érintkezésbe kell lépni a Soroksári úti honvédmenhely parancsnokságával - emlékezetem szerint Szentimrey Kálmánnak hívták a parancsnokot -, mert a szabolcsiak nem vállalhatják egyedül a felelősséget.

Napokig folyt aztán az öregek tanácskozása abban a Soroksári úti sárga házban, amelynek vasléces kerítése mögött, az udvaron mindig mutogattak a pesti tanítók gyerekeiknek néhány őszbeborult, hatalmasan pipázó negyvennyolcas honvédet, akinek nem volt más dolga, mint az udvaron üldögélni, hogy a gyermekek és vidéki felrándulók megbámulhassák őket. Ah, ezek a szegény öregek, akiknek jelenléte nélkül a függetlenségi érzelmű józsefvárosi korcsmákban nem volt elképzelhető hazafias ünnepély, de még disznótor és keresztelő sem: törődtek is már ők akkor Hentzi tábornokkal? Törődtek a mindennapi leveskéjükkel; megszámlálgatták (és gyakran takarékba rakták) csekélyke zsoldjukat; köhögtek versenyben a lecsippentett szivarvégektől (amelyeket a régi magyar úriember nyomban mellényzsebébe csúsztatott "honvédeink" részére), és beszélgettek a betegségeikről... (Sokat megfordultam közöttük, amikor a vége felé éppen az itten szereplő idősb K. Gy. lett a parancsnokuk, de sohase hallottam, hogy Isaszegről vagy a branyiszkói rohamról esett volna szó közöttük, ellenben annál több megbeszélés tárgya volt a nem szelelő pipaszár vagy az álmatlanság. Napóleon nevezetes gárdistái sem lehettek másféle öregemberek, amikor idejük elkövetkezett.)

Mit szólhattak volna ezek az ősz vitézek a kardbajszú Fejérváry Géza indítványához, aki dupla zsoldot, külön dohányporciót ígért nekik, mint akár roham előtt egykor a vezérek? - Legfeljebb azt gondolták magukban, hogy megint valami nevezetes temetés készül, amelynél az ünnepélyesség kedvéért a feketeforgós gyászvitézek mellett a barnaatillás 48-as honvédeknek is kell rukkolni.

Ám Fejérváry Géza nem egykönnyen engedett abból, amit a fejébe vett. (Még nem volt szüksége arra a nevezetes Szabó orvosra, aki naponkint egyenesre masszírozta a táborszernagyot az Andrássy úti villában, ahol a doktor e műveletért hópénzt és kvártélyt kapott.) Megint csak hívatja hát idősb K. Gy.-t.

- Én megígértem az uralkodónak, hogy Hentzi emlékét rendbehozzuk a magyar nemzet előtt. A honvédek katonák, tehát engedelmeskedniök kell - pattogott a miniszter.

Idősb K. Gy. (saját szavai szerint) arra gondolt a miniszter parancsa alatt, hogy az öreg honvédeket lehet kurtavasra veretni - ha takarodó után jönnének haza a menedékházba; lehetséges: őket katonai őrjárattal kitisztítani a ferencvárosi bormérésekből, amikor a policájnak nem akarnak engedelmeskedni - de a koszorút már mégiscsak annak adják, akinek akarják... Ama gyönyörű honvédszobornak ott Budán vagy pedig a még tündöklőbb Petőfi szobornak emitt a Duna-parton.

...Odahaza, Nyíregyházán elnökösködhetett az idősb K. Gy. öreg honvédei felett, de itt mégiscsak Fejérváry Géza tette le a garast, nyugodtan végig kellett tehát hallgatni a vén katonát, akinek arca (mint akár a puskaporos komáromi kapitányé) olyan színezetű volt már abban az időben, mint a patina a régi fegyvereken. A hangja is mindinkább hasonlítgatni kezdett ama katonai kürtjelzéshez, amellyel imához vezényelnek...

- Mondja meg a honvédeinek, Elnök úr, hogy személyesen, névszerint, sarzsi szerint ismertem meg őket, mielőtt ebbe a dologba belefogtam volna. A csapatparancsnoknak tisztában kell lenni ama teljesítményekkel, amelyeket embereitől várhat a tűzben vagy a gyakorlótéren. Nos, én mostanában úgy érzem magam, hogy utolsó tábornoka vagyok az 1848/49-iki honvédeknek, bár a korom miatt akkor még nem szolgálhattam közöttük.

- Annál többet ismerhetett meg közülük a különböző stráfkompániákban, ahová besorozták sáncmunkára a honvédeket! - akarta itt mondani idősb K. Gy. a későbbi feljegyzések szerint, de a generális, aki civilruhájában, szárnyas kabátjában úgy festett, mint egy vidéki színész a regálebérlő kölcsönkért ruhájában: végérvényesen a katonai kommandó hangján beszélt a Szabolcs vármegyei 1848/49-iki Honvédegylet elnökével.

- Elrendelem tehát, hogy a Legfőbb Hadúrnak megadassék a tisztelet mindazoknak a tiszt urak és legénységi állományban levők részéről, akik az 1848/49-iki hadjáratban való részvételükért a megállapított nyugdíjakat húzzák, nem ugyan a cs. és kir. katonai kincstártól, hanem a m. kir. adóhivataltól, ez azonban végeredményében egyre megy...

(A hagyományok szerint id. K. Gy. katonás magatartásban hallgatta végig a táborszernagy rendelkezését, bár katonai egyenruháját már 1850-ben eldugta egy szénapadláson.)

Fejérváry ezután öreg katona módjára barátságosan a vállára tette a kezét a másik öreg katonának:

- Ne bolondozzatok, gyerekek... Meg kell csinálni ezt a koszorúzást az öreg Prohászka kedvéért. Legyünk már egyszer okos emberek mi is, magyarok, ne mindig csak az osztrák.

A krónikás feljegyzések itt némi hiányosságot mutatnak afelől, hogy mit felelt id. K. Gy. - de még arról is hallgat most az egyszer a krónika, hogy mit akart felelni K. Gy. Csak annyi bizonyos, hogy az Elnök gondterhelt lépteit a Baltához címzett vendégfogadó felé vette, mert a jó Szabolcs megyei barátok most sem mulasztották el az alkalmat a pesti zónázáshoz, miután az Elnököt hazafias missziójában nem lehetett egyedül útra bocsátani. Hiába, a felelősséget meg kell osztani ilyen országos jelentőségű dologban!

A Balta nem esik messzire a Honvédelmi Minisztériumtól, de id. K. Gy. úgy érezte, hogy mérföldes utat tett meg, amint fáradozva, elborulva, gondba merülve leroskadt a Balta egyik vörösterítékes sarokasztalánál hűséges barátai közé. (A jelentések szerint az Egylet ama ügybuzgó alelnöke, G. E. éppen megrepetálta a pájslinak nevezett délelőtti eledelt, amelyet a Baltában ez idő tájt jobban főzött a szakácsné, mint akár a híres nyíregyházi fogadósné, Rózsakertiné. [Na, lesz mivel ugratni odahaza a darázsderekú fehérnépet.] Mezőssy László nagy igyekezettel hallgatózott a várbeli harangok déli miséjére, de egyetlen szemrevaló nőt sem látott a Balta előtt elhaladni, holott Pesten éppen déli harangszóra mutatkoznak az utcákon ama fehérnépek, akik után szokás megfordulni. "Ez is város, ez a Buda?"- mondta a fogpiszkálója mögül M. L., amikor az elnök elreferálta a miniszteri kihallgatást. - Csak az Elnök tartotta magát az ügy fontosságához, és Muraközy alhadnaggyal jegyzőkönyvbe foglaltatta a referátumát.)

...Hőseink bizonyára nem üldögéltek mindaddig a Baltánál, amíg a legközelebbi országos honvédgyűlés napja, így Budavár bevételének évfordulója is elkövetkeznék... Valószínűleg történtek azonkívül más események is embereink életében, amíg elérkeztek az országos honvédgyűlés ama programpontjához, amelyben az "elnökség" előterjeszti indítványát a Hentzi-szobor megkoszorúzása ügyében... Nagy botrány kerekedett az öreg emberek között. Madarász apó a debreceni határozatot emlegette... Az indítvány ellen id. K. Gy. szavazott legelsőnek. Így aztán nem is koszorúzták meg a Budavár ostrománál elesett tábornok szobrát az öreg honvédek, akik tudvalevőleg lajtorján és kézitusával nyomultak be valaha a várba.

Én még azon a Pesten "kezdtem", amelyben a lóvasúti vágányok keresztezték a Népszínháznál a villamosvasút sínjeit. A Nagykörúton egy útban levő új világ diadalmas ifjúságával veri csengettyűjét a villamoskocsi, míg a köznyelven még Hatvani utcának emlegetett Kossuth Lajos utca felől, mélázó távolságból, mind fátyolozottabban hangzik a lóvonatú kürtje, mint egy olyan muzsika, amely innen, a pesti házak ablakai alól végleg elvonulóban van. Így vonulnak vissza kivénült öreg költők a fiatalok elől, kivénült zenészek az új dalok muzsikusai elől. Mind messzibbről hangzik a lóvonatú trombitája - most már csak olyan helyen lehet hallani őt, ahol senki sem siet, mint például Szent Margit szigetén, itt is talán csak azért, hogy a május szerelmesei megtudják, hogy elment az utolsó kocsi, miután már senki sem zavarja őket ábrándozásaikban.

Örvendeztem-e a hatkrajcáros villamoskocsinak? Nem mondhatnám, mert a lóvonatún voltak négykrajcáros jegyek is, amelyekkel a Szikszaytól bízvást el lehetett jutni egy másik vendégfogadóig, néha még Budára is, aminthogy akkoriban a bor- és sörkiméréseket ott nyitották, ahol a lóvasút stációt szokott tartani. - A villamos pedig csak úgy bolondjában ment, semmi tekintettel nem volt a korcsmárosok érdekeire, pedig hát nekik is meg kell élni valahogyan. Nem is voltak népszerűek a vörösbarna kocsik, akármilyen cifra egyenruhába bújtatták az egykori lóvonatos alkalmazottakat. Jó darabig csak megbámulták azokat, akik a villamoskocsi meredek lépcsőin felkapaszkodtak. (Különösen a nők hosszú szoknyáival volt baj; ha nem is akadtak meg direkt a felmászásban, nem egyszer kénytelenek voltak harisnyakötőjüket is megmutatni a villamosok körül lebzselőknek, pedig a harisnyakötők divatja akkoriban még nagyon egyszerű volt. Küry Klára se mutogatta őt népszínházi táncai közben, pedig ezt a színésznőt mondják az új operettstílus harcosnőjének.)

Azért tehát inkább csak gyalogszerrel ballagtunk dolgaink után, hiszen végeredményében nem volt messzi semmi sem Pesten.

Gyalogszerrel járkálván: kényelmesebben is gyönyörködhettünk városunkban. Megfigyelhettük mindazokat, akik kocsin, hintón, fiákeren, komfortáblison robognak el mellettünk, mintha egy másik, előkelőbb város lakosai volnának, nem pedig e kis szegény Pesté.

Talán a holdból jöttek ők, akik családi batárjaikba húzódva olyan biztonságosan, komótosan, másvilágiasan gurulnak végig a városon, hogy a boltja ajtajában ácsorgó kereskedő hő fohászt küld az egekhez, bár egy ilyen patríciusi hintó egyszer megállana az ő üzlete előtt is! Gőgös, fehérszakállú öregurak, akik minden esztendőben Karlsbadból hozzák az étvágyukat - még gőgösebb asszonyságok, akik magaviseletükkel akarják feledtetni múlt idejüket, amikor tejeskocsisokkal pörlekedtek hajnalonkint, vagy a zsemlyét olvasgatták egy pékboltban: foglalnak helyet ezekben a hintókban. El sem lehet azt már képzelni, hogy ez a régi, meggazdagodott pesti polgár mily kegyetlen megvetéssel nézett azokra, akik gyalog jártak, mert szegények maradtak. Sváb és germán eredetű famíliák sarjadékai ők, akiknek idejében sikerült megtelepedni Pesten, és hamarosan megvették azokat a házakat, amelyekbe egyszer betették a lábukat. Garast garashoz rakosgató emberek, akik miatt bízvást éhen halhat mindenki, aki utánuk a városban elhelyezkedik. Színészre, íróra, könyvre alig van itt szükség a régi Pest alapítóinál, legfeljebb némi zenét tanulnak meg azok, akik hajlamosak a szépművészetek iránt is; az irodalom és színészet pártolása maradhat a hóbortos mágnásokra vagy a könnyelmű nemesurakra, akik már úgyis meg vannak jelölve, hogy előbb-utóbb tönkremennek. Házakat is csak azért építenek, mert ez jó befektetés; azonkívül a háziuraság talán az egyetlen rang (a hivatalosakon kívül) a városban, amelyet kivétel nélkül mindenki tisztel. Igen, pesti háziúrnak, pesti háziasszonynak lenni: ez volt a céljuk azoknak a gőgös öregeknek, akik hintaikból a gyalogjáróra oly megvetéssel nézegetnek, mint a koldusokra szokás. - Én nem tudom, hogy mit is keresett Pesten az olyan ember, aki még az új Nagykörúton sem tudott házhoz jutni, miután a Belváros házai már lefoglaltattak ama germánok és egyéb svábok által, akik itt magukat "patríciusoknak" nevezik?...

Ó, ezek a mesebeli batárok, amelyek az állandó jólétet, családi boldogságot és a pénzért megvehető jóegészséget hurcolják Pesten: nem oly változékonyak, mint például a fiákerek, amelyeknek utasai oly gyakran cserélődnek fel. A fiákért általában svindlerkocsinak mondják, ha az meg van számozva. (Más dolog volt a számozatlan fiáker, amire valóban vérbeli urak ülnek, akik még a családi batárok tulajdonosainál is előkelőbbeknek hiszik magukat. Miniszterek és püspökök palotái előtt kapálnak naphosszant a "számozatlan" paripái: az előkelő kaszinók környékén várakoznak; diszkréten ácsorognak divathölgyek lakásai előtt; ó, ezekről az utasokról nem tehető fel, hogy abból a szempontból is vitetik magukat a Párisi utca, a Haris bazár és egyéb átjáróházak elé, hogy ott faképnél hagyjanak kocsist és lovat. (Ismétlem, a számozott fiáker robogásában mindig hallatszott valamely hang a szélhámosok bőbeszédűségéből - kivéve természetesen olyankor nem, ha ismerős urak és hölgyek foglaltak helyet a fiáker párnáin. Az ismert színésznők és még ismertebb kokottok el sem lettek volna képzelhetők fiáker nélkül - ama gumikerekű kocsikat az ő kedvükért találják ki, valamint az ő tiszteletükre készítik a szíjjártok a sárga gyeplőket. A fiákeres az ő csodálatukra alakítja át nevét Edéből Eduárdra, és szerez magának olyan világosbarna, gyöngyházgombos kabátot, amilyent a velszi herceg pesti látogatása idejében a grófok divatba hoztak. F. Flóra piroskerekes fiákerese irigyelt férfiú a szakmában, és a standhoz közel eső korcsmában külön rang illeti meg azt a bérkocsist, aki Carola Cecíliát fuvarozza. - De általában ezen a régi Pesten majdnem mindenki tudja azoknak a fiákereknek számait, amelyek az ismertebb gavallérokat, népszerű urakat szokták végigrepíteni a városon, amely fiákeresek rendszerint foghegyről bánnak el azzal a jámbor pasasérral, aki az ő kocsijukon kívánna a Stefánia útra hajtani. Nem, ezek a kocsik nem vesznek fel akárkit; nem azért állnak a stációra, hogy kuncsaftot fogadjanak, hanem csak azért, hogy megbeszéljék egymás között úrnőik vagy uraik viselt dolgait. Ah, hányszor lehetett hallani a stand borméréseiben a könnyelmű Wahrmannok, a Lazarovicsok, a Jakabffyak, Ensel Kálmánok nevét, akiket azóta legfeljebb azok neveznek nevükről, akik hangosan silabizálják a temetők elhagyott részeiben lévő sírkövek feliratait! Azt lehetne mondani, hogy ezeknek a káprázatos, szédítő fiákereknek a háta mögött mindig ott lovagolt a Halál is, amely mind unottabban nézi a báva mosolyt a kiszemelt gavallér arculatán.

De hát nem kellett mindenkinek fiákerre ülni, aki pláne nem is akarta igénybe venni azokat a hiteleket, amelyeket könnyelmű emberek adnak ezeknek a még könnyelműbbeknek... Ott volt az úgynevezett demokratikus komfortáblis, amely egy ezüstforintocskáért a város legmesszibb pontjaira eldöcögött az emberrel. Ezen a komfortáblison ment az orvos a betegéhez, és ezen a járművön foglaltak helyet azok a különc uraságok, akik vagyoni viszonyaik révén akár négylovas hintón is roboghattak volna. (Név szerint ismerték őket a városban, egyik nevezetesség volt közöttük az öreg Kléh István, az Első Hazai Takarékpénztár igazgatója, aki konflisba is ünnepnap ült. De a hagyomány szerint Deák Ferenc is konflison járt fel a Várba, ha Ferenc József hívatta.) A konflis általában éjszakai közlekedési eszköze volt Pestnek, amikor a leghiúbb uraságok sem szégyellték magukat a sötétben. És mily boldogok voltak azok az ifjú szerelmesek, akik fedetlen fővel, egymáshoz simulva mehettek végig nyári éjszakán a Stefánia úton. A konflis éjjel virágzott a régi Pesten, mint bizonyos növények. Míg nappal tán azok ülnek az egyfogatúba, akik az első demokratáknak számítanak ebben a városban... Nem, az igazi demokrata még nappal sem ült kocsiba.

Mit csinál hát az igazi demokrata a régi Pesten, ha gyalogos sétáiban néha meg-megáll?

Bemegy a kávéházba ama bizonyos pikoló kávé mellé, amely kávéscsészének a mindenkori asztalon való megjelenése: mutatta a pesti polgár életét, sorsát, politikai pártállását. Egy feketekávé jobb információ volt a pesti polgárról, mint azoknak az öregembereknek a szaglászódásai, akik valamely információs iroda megbízásából a szövetkezeti kölcsön ügyében őgyelegtek az emberek lakásai környékén. Ez a pikoló kávé hírt adott a polgár vérmérsékletéről, aszerint, hogy mely kávéházban és mikor fogyasztotta el őt: az ebéd utáni, Abbázia kávéházban lehörpintett feketekávé azt mutatja, hogy a polgárnak városfelforgatási tervei vannak, hajlamos a szabadabb gondolatok felé, nyugtalankodik valamely okból, pedig a városban látszólag semmi baj sincs. Szerfölött gyanús volt az a feketekávé, amely Vázsonyi Vilmos asztalánál került elfogyasztásra, de a Sümegi Vilmos szomszédságát is feljegyezhetik a politikai kémek, ha ugyan ilyenek járkálnak a városban. Mindennel elégedetlen fiatalemberek törik itt a fejüket a kilencvenes években mindenféle demokratikus eszméken. Ügyvédek, orvosok, tudósok és áltudósok verdesik az asztalt a lapok hírei felett. Ha az akkori Abbázia kávéháznak volna már valami hatalom a kezében: nyilván a Duna-parti Redout kávéházat csukatná be legelőször, ahová a vezető városatyák, a hatalmon lévő befolyásosak járnak sütkérezni a polgármesterek és tanácsosok karosszékei mellé.

Megint csak más jelentősége van annak a pikoló kávénak, amelyet a polgár a Schön kávéházban (az egykori Váci körúton) fogyaszt el, ahol női zenekar nemzetiszínű szalagos művésznői dobolnak, zongoráznak és a nagybőgőt durrogtatják. (Ez a pikáns zenekar volt a jazzband őse Pesten, és Schön bácsi kávéházából a zenekari hölgyek csak akkor maradtak el, ha oltár elé vezette őket valamely zenekedvelő vendég.) A női zenekaros polgárról már kevésbé hízelkedő információt mondott az öreg zsidó. Még akkor is, ha a polgár a tízórai kapuzárást megelőző induló befejezése után nyomban hazaballagott.

Más szimbóluma van a pikolónak a tőzsde környékén, és más az éjszakai New York kávéházban. Amott üzleteik lebonyolítása végett jelennek meg a tőzsdetagok, innen viszik el az újságpapirosba göngyölt bankókat, valamint ide hozzák is őket a görnyedezők; míg a New York éjszakájában a pikoló kávé biztos jegye annak, hogy a kávézó titkos viszonyt folytat a színészettel vagy az irodalommal.

Végeredményében azt lehetne mondani, hogy a régi pesti polgártól csak azt kellett megkérdezni, hogy melyik kávéházba címezteti a leveleit, hogy az ember percek alatt tisztában legyen a polgár társaságával, eszmekörével, világfelfogásával.

Annak a pikoló kávénak jelentősége már szinte nagyobb volt a pesti polgár életében, mint akár az asztaltársasági rang. Az ebéd utáni időre helyeződik át a történelemcsinálás, nem pedig a déli serhez vagy pedig az esti borhoz. Ezek az új emberek, ezek a napról napra szaporodó demokraták jóformán nem is látják egymást egyébkor, mint a kávéházi találkozásoknál. Napközben szalad mindegyik a maga kenyérgondja után. Ez a demokrácia olyan természetű valami, hogy nem lehet belőle megélni. (Majd, ha megnövekedik valamikor a szárnya - elbújnak még a fekete kiskacsák is a kotlós védelme alá.)

A régi demokrata egyelőre csak a szavakat hangsúlyozza otthonában vagy egyéb olyan helyeken, ahol meri és szabad kinyitni a száját, amelyet aznap Vázsonyi Vilmostól hallott, vagy V. V. cikkéből olvasott. Még csak tervezgetik az Új Század című demokrata hetilapot, mert közlöny nélkül mégse élhet meg a párt. (Bár a terézvárosi választáson, amelynél zajosabb követválasztás nem lesz egyhamar Pesten: szinte Szent Teréz harangjait is túlszárnyalja a választási dal refrénje: "éljen Vázsonyi - hazafias, demokrata, függetlenségi".) Közlöny kellett, amelyben mindaz megörökíttessék, ami a kávéházi asztalnál füstkarika módjára ellebben... No, hiszen jó szerkesztőt választottak a Közlöny megalapításához: a tudós, öreg Báttaszéki Lajost, aki legfeljebb azért járt kávéházba, hogy az újságokat ott csendes nyugalomban elolvassa, vitatkozási kedv sohasem buzdult fel benne, mert ama finom, régiveretű úriemberek közé tartozott, aki mindenkinek meggyőződését tiszteletben tartotta. Mégis ez az udvarias, flegmatikus, íróasztal mellé gyökerezett, a világtól elvonulva élő úriember szerkesztette az Új Századot, hogy az bátor, meg nem alkuvó hangjával már az első számától kezdve feltűnést keltett. Volt már mit olvasni a régi demokratának akkor is, ha Vázsonyit nem találta ott a kávéházban. Volt eszme bőven, még ha nem tartanak éppen gyűlést a demokraták, amely gyűléseknek körülbelül olyanforma volt a lefolyásuk, mint a mai futballmeccseké. Ott volt kéznél az Új Század, amelyből a vérbeli demokrata többet is megtudhatott, ha erre hajlandósága volt, mint a Martinovics apát kátéjából, pedig ennek az írónak valamikor pallossal fizettek irodalmi működéséért, a legnagyobb honoráriumot kapván, amely a toll munkája révén megszerezhető. Nem, az öreg Báttaszékit nem fejezték le, akármilyen bátran ment volna eszméiért meghalni ez a ritka hű, ritka meggyőződéses redaktor.

De hát hol is termett végeredményében ez a demokrata pesti polgár, aki nem járt se batáron, de fiákeren, még csak komfortáblison sem?

Itt született már ő Pesten - ahová apja harmadik osztályon érkezett meg, és egyetlen baráti vagy rokoni tekintet nem fogadta a városban. Bizonyára sokkal szerényebb volt ez a régi demokrata, mintsem a Keleti pályaudvarnál a város kövezetére toppantott volna, mondván: ezt a várost meghódítom - mint ezt a regényhősök szokták tenni.

Jött a magyar elégedetlenségből.

Néha egy beomlott udvarházból, amelynek düledező oszlopai alól nem akart se a vármegye, se az állam nyakába menekedni - máskor csak onnan jött, ahonnan Goldstein Számi. Címeres pecsétnyomó gyűrű ad jelt a kisujjáról mondanivalóihoz, máskor csak leckeadásból tengeti életét ott az egyetem környékén.

Az új Magyarország fia ő, aki belátván ősei tévedéseit: áhítozva néz a horizonton emelkedő vándormadarak felé, amelyek beutazzák az egész földet, aminthogy a Martinovics úri barátai is azt hiszik, hogy a forradalom majd körülutazza az egész világot; máskor meg ama fiatal jogászok és orvosok közül való, akiről valamikor regényeket írtak (Kóbor, Bródy), mily viszontagságok árán szerzi meg diplomáját.

A pajtáskodó józsefvárosi kiskorcsmát hagyja el, hogy az Oktogon téri kávéház egyik asztalától figyelmesen hallgatózzon azokra a szavakra, amelyeket a demokrata vezérek (kezdetben kávéházi politikusok) itt hangosan vagy bizalmasan elmondanak; máskor meg egy Király utcai otthonos kávémérés zsidó-süteményeit és kiadós kávéporcióit áldozza fel azért a demokratajelölt, hogy tudományait a drága kávéházi pénzen bővíthesse.

Jönnek mindenfelől a városból, hogy Vázsonyi újságírói kiszólásait, maró megjegyzéseit, ciánkális logikáját ellessék, mert valami nagy unalom kezdett lenni a lelkeken; már a függetlenségi politika sem tud kitalálni olyan újabb mondanivalókat, amelyekkel varázslatokat lehetne véghezvinni. A fiatal ügyvédek, orvosok, kereskedők, hírlapírók mellé az Abbázia kávéházban egész karzata alakul a demokrata asztaltársaságnak. Mint mindenütt, úgy itt is találkoznak nem odavaló elemek, de a szervezkedés azért olyan kitartóan folyik, mintha minden héten követválasztásra készülődnének. Általában a régi pesti demokratát ebben az időben még a hangosság, teliszájjal való beszélgetés jellemzi leginkább. A vérbeli régi demokrata az utcán is olyan feltűnőséggel beszélget a barátjával, mintha az utcai publikum voltaképpen egy népgyűlés volna. Persze, az új politikus megmámorosodott az újszerű eszméktől, nem ismeri még a politika rókaútjait, megveti az úgynevezett államférfiúi raisont, a kesztyűt, a simulékonyságot, a képmutatást és a tőrt, amelyet minden politikusnak a kabátja ujjában kell viselnie, amikor ellensége háta mögé kerül. Az első pesti demokraták még ujjongó gyermekek vagy hangjukat próbálgató lelkes műkedvelők, kedvezőtlen idő esetén is új ruhájukban akarnak pompázni a pesti utcán. Akik leginkább azért irigylik a bazilikai plébánost, mert az vasárnaponként ötezer hivő előtt is beszélhet.

Nem, még maga a mai demokrata prímás se az a deákferences, megtermett, bölcsességet és nyugodalmasságot reprezentáló úriember, amelynek őt napjainkban látjuk; ő se impozáns jelenség még ekkor. Megjelengetésében valamely korán kelő éjjeli hírlapírónak látszik, akinek nyakkendője még a redakcióban csúszott félre, amikor valamely munkatárs új szenzációval vagy harsogó tréfával állít be az éj óráiban. Fodros, pörge, táncosléptű, akinek arcképe leginkább egy vidéki albumba illenék mint vőlegényé. A vitatkozás néha olyanformán hat, mintha az öreg Légrády Károlyt, a Pesti Hírlap kiadóját akarná meggyőzni tegnapi vezércikkének igazságáról, pedig L. K.-t csak képviselőtársa, Mikszáth vagy a mindennapi nyomdajelentés tudta meggyőzni mindenféle lapközlemények érdekességéről. (Habár éppen ez a bizonyos, nagyon tiszteletreméltó Légrády Károly, aki az éjféli órában sláfrokban és házisapkában lépett be a hancúrozó munkatársak közé, mint egy gondos családapa a gyermekei közé, szerezte azt, hogy V. V., alig nagykorúsága után, már vezércikkírója lehetett egy nagy lapnak.) Igen, a demokrata pápa is bohémeskedő férfiú még ebben a korban, segít tréfákat kieszelni a világ legkomolyabb embere, Murai Károly ugratására, aki a Szerkesztői üzenetek rovatát vezeti, és néha tanácstalanul áll meg egy levél fölött, amelyet pedig a szomszéd szobában írtak. Nem haragszik, ha Béldi elcsalogatja öt olyan korcsmákba, ahol jól, kiadósan lehet enni, Wurm közgazda úr társaságában. Ó, korántsem zárkózik el a szerkesztőségi élet vidámságai elől, csak éppen Schmittely urat, a sohasem alvó segédszerkesztőt nem kíséri el a Schön kávéházba, a hölgyzenekar mulattatásához. Ellenben - akár hiszik, akár nem - titokban verseket ír egy mátészalkai kisasszonyhoz, akit azután később feleségül is vesz. Mondom, a későbbi kegyelmes úr ez idő tájt még igen jól belepásszol ama torzonborz fiatalemberek közé, akik az új Magyarországot, az új Budapestet óhajtották. Akárhány ilyen ifjú, Vázsonyi-formájú hírlapíró mondogatja ékes, vitriolos, a lyukas fogak fenekéig érő megjegyzéseit a pesti szerkesztőségekben és kávéházakban, abban a biztos reménytelenségben is, hogy sohasem lesz belőle semmi.

Hiszen voltak V. V. előtt is demokraták - itt volt mindjárt a legtiszteletreméltóbb Irányi Dániel, akinél szentebb férfiú még nem lépkedett végig azon a piros szőnyegen, amelyen a honatyák szoktak járni; ott volt Károlyi Gábor gróf, aki néha olyan közbeszólásokat ejtett, mint egy városligeti pereces vagy mint egy szánszkülott -, de ennek a városnak a népét még senki meg nem hódította úgy, mint az első demokratavezér. Az úgynevezett Szent Terézia negyed - amely az első demokraták előtt legfeljebb ünnepélyes búcsújairól, méltóságos templomáról (amelynek toronyerkélyéről valóban alátekintgetett egy Quasimodo, amikor én abban a szemközt levő sarokházban, egy azóta leszakadt sárkányfej alól nézegettem az éji toronyórát, amely egyformán világított a kerület korhelyeinek, valamint haldoklóinak), omnibuszjárta, kacskaringós Király utcájáról, zengő Nagymező utcájáról és felejthetetlenül ünnepélyes Andrássy útjáról, az esti órában tolongó hivatalnok kisasszonyairól, a bazárhangú házairól, a fal mellett lépegető, pipáló vén zsidóiról és szép leányairól volt nevezetes - behódolt az első demokratáknak. Isten tudná, mi ütött a frufrus kalapkészítőkbe, az elefántlábú vaskereskedőkbe, a sajtszagú fűszeresekbe, a boltjaik mélyében még szerényen kalapálgató suszterekbe, a kirakataikról híres Andrássy úti kereskedőkbe, illatszer árusokba és mídervarrókba, szárnyas kabátokkal loholó szabókba és kis aranyművesekbe, akik itt a legolcsóbb karikagyűrűket árulták azoknak, akik őket többször is felkeresték... Miért hajigálta sapkáját a levegőbe a sarki hordár, amikor az eddig ismeretlen demokrata győzött a választáson Szent Teréz negyedében? - És a demokrata, aki eddig nem merészelte betenni a lábát Petánovics előkelősködő, Andrássy úti vendéglőjébe, ahol a Radoczák, Morzsányiak, más régi világbeli nagyhatalmak tanyáztak, mint a kerület vezérei, koronás pénzdarabjával hangosan kopogott a sereskrigli oldalán.

I.

Történt, hogy Budán, a Tölgyfa utca egy kispolgári lakásában a proviánt főhadnagy imponálni akart a feleségének, és szolgálati revolverével agyonlőtte azt a kedélyes, kövér embert, akinek voltaképpen egész életében rossz pikáns novellákban vagy érzéki karcolatokban kellett volna csak szerepelnie, akit az imádott nő mostanában bírái előtt "Der Kodelkának", vagy "Der Fleischhakkernek" emleget - holott ő bizonyosan azt hiszi valahol a Duna fenekén, hogy gyöngédebb szóval is megemlékeznek valaha róla, miután pénzét és életét feláldozta szenvedélyes szerelmének.

A proviánt tiszt alig érdekelhetne valakit ebben a városban az egykori unatkozó kaszírnőn kívül... Nem valószínű, hogy sok szerelmes levelet kapott volna életében ez a férfiú, aki most itt a bírók előtt olyanformán tűnik föl előttem, mint egy suszterlegény, aki ugyan magára öltötte vasárnapi áncúgját, de a szombatesti munka miatt megberetválkozni már nem volt ideje.

Sűrű, egérszőrszerű a hajzata, amelyet valamikor bizonyosan mindig kipomádéztatott Kenezics Száva Margit körúti borbélynál, ahová hében-korban beretválkozni járt, mert a beretváló eszközeit Csepelen, szolgálati helyén tartatta. Ez a sűrű, élethossziglani használatra növekedett hajzat: most titkos izzadságokat árul el, habár szó sincsen valamely testi erőfeszítésről, még csak arról sem, hogy egy földarabolt embert utazóbőröndökben a Margit-hídig cipeljen. (Utóbb ezt a munkát is, úriember létére, inkább a sarkon álló hordárra bízta.) A keménytapintású, durva hajzatnak az izzadása tehát valamely belső, úgynevezett lelki bajra vezethető vissza. Az egykori katonatiszt szenved bírái és a katonai, civil hallgatóságból összeverődött hallgatósága előtt. Az izzadás folytán darab idő múlva olyanforma lett a frizurája, mint az a "zekszer" nevű hajviselet, amelyet tán Pozsonyban is viseltek a múlt században a Ledererek és más polgárok.

A homloka nem magasabb kétujjnyinál. Görcsös és mégis sunyi ez a homlok. Megdagad néha-néha a szemöldök fölött, amint minden erejét összeszedi, hogy odabent kellő és betanult szisztémát tartson ama egyszerű gondolatok fölött is, amelyeket a maga szűk látókörzetében védelmére össze tudott szedni a börtön virrasztó éjszakáiban. Ez a homlok valószínűleg így dagadt már meg akkoriban is, amikor még nem a hadbíró életveszélyes kérdéseit kellett a maga gondolataihoz hozzákapcsolni, hanem sokkal egyszerűbb kérdések voltak napirenden: családi perpatvarok a feleséggel vagy üzleti elszámolások a katonai élelmezésnél; sőt tán akkor is dagadozott ez a homlok, amikor a Margitpark vagy a Szeiffert kávéházakban jámbor kártyajátéknál kibicelt budai nyárspolgároknak, akik napokig beszélnek egy biliárdjátszmáról is, a nevezetesebb preferánszpartikat pedig évek múlva is el tudják mondani. Igen, ez a homlok élethossziglan elkibicelhetett volna a Margit-híd körüli eseményeknél, ha a hentesmester nem akar véglegesen beköltözni a Tölgyfa utcai lakásba.

Az orra? Alig volna erről a jelentéktelen, kifejezéstelen orról bárkinek valamely mondanivalója, ha az nem éppen ilyen nevezetes emberhez tartoznék. Nos, hát ez az orr még csak annyi megértőképességgel sem bír, hogy megérezné, mikor főznek gulyást a budai Winkler vendéglőben, nem pedig, hogy azt megszagolhatná, mikor csókolt kezet a feleségének valamely idegen férfi, mondjuk csak, hogy Kodelka. Kifejezése pedig nincs ennek az orrnak annyi sem, mint egy betűnek az ábécében. Jó, buta, egyéniség nélkül való orr, amelyről alig lehetne mondanivalója Lavaternek, aki valamikor méreteket készített az orrokról. Ez az orr legjobb esetben azt tudná megmondani, hogy a Tölgyfa utca melyik házában savanyítottak káposztát. Ama elkorcsosult kutyaorr ez, amely nem érez meg idegen szagokat, hiába vezetik a vad nyomára - de fogával még tud harapni.

A bajsza? Az éppen hozzápasszol ennek az arcnak az olcsó, jelentéktelen berendezéséhez, mint valamely semmitmondó ruhafogas a polgári lakásban. Olyan ez a bajusz, mintha a fogakból nőtt volna ki. Harapósan, keményen, tüskésen szegeződik előre, mintha szoros harapófogója volna a csacska szájnak. Tán csak azért vágták le rövidre, hogy első pillanatban el ne árulja állatias származását. Bizonyos, ha ebből a bajuszból egy szál is belehullott abba a káposztafőzelékbe, amelyet a proviánt tiszt fogyasztott, a legénység megérezte, hogy a káposztánál is van valami keményebb, valami, amit fogakkal megrágni nem lehet. A borbélyok az ilyen bajuszt durvának mondják, amelyből súrolókefét is lehetne készíteni. Vajon nem ijed meg vala Kodelka ettől a rosszindulatú bajusztól, ha azt tulajdonosa hosszúra növeli és pedrővel paragrafus alakúvá kenegeti? Ha nagyobb bajsza lett volna a proviánt főhadnagynak: tán még az elszánt hentesmester se merészelt volna a felesége körül ólálkodni. L. G. levágta vagy levágatta a bajszát, hogy bizalmat keltsen maga iránt.

A szája gyáva és ijedt, amikor bírái előtt harmadszor is felemlegeti, hogy ő attól sem fél, hogy ha holnap felakasztják. Meggyőződés nélküli, jellemtelen száj ez, amely bizonyára hosszú éjszakákon próbálgatta azokat a szavakat, amelyeket majd megalázkodottan elrebeg a kommandóhoz szokott katonabírák előtt. Ez a száj szeretne hallgatni, mint mindazok a szájak, amelyeknek nincs mondanivalójuk, de az erőszakosan lefogott szájszéleket kinyitja valamely furfangos, belső kényszer, amit tán csak akkor érezhetnek a bűnbe esett emberek, amikor a bíró rájuk szegezi hipnotizáló, kerek szemét. "Nem tudom." "Nem emlékszem." Ezt mondja még a száj a meggondolt börtönhetek után, de már láthatólag vívódik a száj, hogy ama vadállati hörgés törjön fel belőle, amely aztán majd árulója lesz minden sakkhúzásnak, amelyet a vastag, még csak őrjöngő érzékiséget sem egészen kifejező száj a gyötrelmes börtönéjszakákon maga elé feladatul tűzött, midőn majd a bíró átgondolt, meghányt-vetett kérdéseire felelgetni kell. Még ma délelőtt a fogház nyugalma, a cella magányossága, a zajtalan, Kodelka nélküli éjszaka okoskodó, bohó szárnyainak a meggondoltsága terül ezen a szájon. A bíró szavaira olyan óvatosan felel, mint a szarka, amelytől azt kérdezik, hova dugta az aranygyűrűt; fáradtan károg, mint a varjú, amely a döghússal jóllakott; a börtön különös ritmikája érzik mindazokon a szavakon, amelyeket olyanformán mond el, mintha egy haldokló ember ajándékba adott szavai volnának. Pedig élni akar...

Élni akar a szeme.

Élni akar, mint a gyilkos szeme, amely az imént megborzadott a haláltól... Élni akar, mint az a bogárfajta, amelyet Szent Jánosról neveztek el valamely különös okból, és amely szem a sötét éjszakán elárulja terveit, szándékait... Ebből a jelentéktelen arcból (amelynek szakállát a borbélylegények valószínűleg kemény szakállnak nevezik, amelyhez több szappant kell elhasználni, mint az egyéb szakállakhoz) a szemek élnek, beszélnek, tudnak.

A majom szeme barátságosabb, a tigrisé nyíltabb, a medvéé megérthetőbb, a villogó vad házőrző ebé pedig csalékonyabb, mint az egykori proviánt főhadnagy szeme.

Valamely ismeretlen elszántság lobog, ijeszt, vakít és dermeszt ebből a szemből... Az embernek a kérlelhetetlen csőszök, megindíthatatlan, gonosz iskolamesterek, halálos ellenségek elkapott szeme jut eszébe... És ugyancsak eszébe jön annak az álombéli gyilkosnak a szeme, amellyel gyermekkorában viaskodott a tudatlan parasztdajka mesemondása után. Látja maga előtt a valóságban azt a szemet, amelynek minden poklokra való elszántságától az élet legtöbb körülményei között megretirált volna. Ebben a szemben látható az örvény, amely a híd lábainál végzi a maga boszorkánymunkáját; felismerhető ebben a szemben az a tekintet, amellyel utánunk jön az őrült, akinek istenségét nem akarjuk elhinni; megismerjük ebben a szemben azt az embert, aki gondolkodás nélkül leölne mindenkit gyáva álmaiban, amelyekből verejtékezve ébred föl; szemlélhetjük a tekintetvillanásban azt a szörnyű útonállót, akivel nem mernénk találkozni az elhagyott utcában; obszerválhatjuk őt magát: a nőbolondot is, akit egy szőke kaszírnő olyan átláthatóan cseles szavaival, amilyen cselesen a vidéki mulatóhelyeken a pálinkákat hamisítják: mindenre kaphatóvá tesz, anélkül hogy egy báva mosolyán kívül egyébbel is megjutalmazná... Ebben a szemben bennlakik ama férfi kétségbeesett tekintete is, aki piros szemhéjjal ébred reggel, mert a feleségétől olyan szavakat hallott éjszakai órákban, hogy a gyilkosságot könnyen megoldható, egyszerű problémának kezdi felfogni... Ebben a szemben a vipera mérge lakik, az éjszaka alattomosan fellobbanó tűz veszti eszét, halálos kín minden mosoly iránt, amely más ember arcán is meg jelenhetik, és gyáva kétségbeesés azok miatt a bankjegyek miatt, amelyeket a Kodelkák hordanak a zsebükben. Ez a szem tudatlan, mint akár az ősemberé; hajszolt, mint egy veszett ebé; kutató, mint egy hamiskártyásé; és műveletlen, mint egy babonás haramiáé, aki tán méhmagzat levágott kisujját is szívesen hordaná az erszényében, ha az szerencsét hozna neki... (Egyelőre a bűnjelek között olyan kopott, rongyos, semmitmondó pénztárca fekszik, amelyet bármely tisztességes ember a zsebében viselhetne.)

Egyébként, amint messzi, földalatti tanulmányokból való szemsugara elmúlik kígyóbűvöletével arról a helyről, ahol helyet foglalok: nyomban megjelenik tekintetem előtt a civilbe öltözött katonatiszt, aki készen vett civilruhájában a maga véleménye szerint felismerhetetlenül jön ama rábeszélő ruhakereskedőktől, akik a legelszabottabb kábátoktól is cukrosan el vannak ragadtatva, amíg azt rá nem sózták vevőre... Vajon hol vette Lederer civilruháját, kérdezem magamban, és milyen célból kellett neki ez a sötétkék, kispolgáriasan varrott zakóöltöny? Talán csak nem azért választott ily feltűnés nélküli, becsületes ruhát, hogy hasonlóvá legyen azokhoz a szegény katonatisztekhez, akik kénytelenek a polgári életben elhelyezkedni, és mindjárt a legszerényebb magaviseletben kezdik?

Megnézem a vádlott asztalára helyezett kemény, fekete kalapot. Lehetséges, hogy ez a kalap valamikor új is volt, mielőtt valamely Teleki téri ócskáshoz került volna. Lehet, hogy boldog, reménykedő emberek köszöngettek vele erkélyeknek, amelyeken ismerős hölgyeket megpillantottak... Lehet, hogy a hivatalfőnöknek emelgették meg, amíg ez érdemes volt a B-lista előtt. A kalap kopottságával, züllöttségével, elvadultságával nagyon is kifejezi azt az elszokottságot, amelyet legközvetlenebb hozzátartozóinktól is tapasztalhatunk, ha darab ideig nem láttuk őket. Olyan ez a kalap, mint egy kutya, amely nem ismeri fel gazdáját; mint egy régi ruhásszekrény, amelynek váratlanul elromlik a kulcsa; mint egy gondolat, amely valaha barátunk volt, és amellyel szinte idegenszerűleg találkozunk újra az élet útjain... Nem csodálnám, ha kiderülne, hogy az egykori proviánt tiszt kéz alatt, mondjuk Kodelkától vette volna a kalapot. (Aminthogy a sötétkék ruhára is gyanakszom.)

Ámde az ing, amely L. G. testét fedi, bizonyosan nem a hozzáértő felesége varrótűje alól került ki, mert hiszen, mint későbben kitűnt, őnagysága kézimunkával is foglalkozott, így az ingvarráshoz is értett valamit. Ez az ing valóban nem egy olyan főhadnagyra pászolt, aki civilben is akart mutatni valamit. Amolyan álláskereső ing, amilyenben ábrándokat szőni szoktak napjainkban azok, akik a megélhetésen annyit gondolkoznak, hogy elfelejtenek inget váltani. (Talán azért is, mert nincs több egy ingüknél.)

Mit mondjak még a proviánt tisztről önöknek, hogy pontosan megérthessék ezt a férfiembert, aki életének egy részét ott töltötte és ott fejezte be a Margit-híd budai oldalán, a Tölgyfa utcában, ahol olyan formátlanul vannak a háromemeletes házak a földszintesek mellé rakva, mintha egy gyermek rakná ki játékszereit?... Mit jegyezzek fel még róla, aki annak az utcasaroknak a közelében lakott, ahová a hirdetőtáblán nagy festett kéz mutatja a zálogházat? Mit mondhatok a lakását (és a tett színhelyét) körülvevő budai boltosokról, akik az esti lappal kezükben mennek ma vizitelni egymáshoz... a borbélyról, aki a szomszédos trafikban tölti egész délutánját, hogy az összes újságokat átolvashassa... a fűszeresről, ahol marólúgot akart venni, aki ma enyvet adott el egy óbudai embernek, miután tréfásan megkérdezte tőle, hogy vajon nem koporsó vagy kuffer beragasztásához kell-e?

Hagyjuk a főhadnagyot ugyancsak mit sem mondó, gyilkoshoz nem illő két kezére borulva a vádlottak asztalánál. Van olyan ember is a hallgatóság körében, aki a hentesmester sorsának hallatára maga is könyökére támasztja a fejét, bár nincs mi köze sem a vidám, de rossz véget ért Kodelkához.

A hadbíró rendelkezik:

- Vezessék be Lederer Gusztávnét!

II.

Amikor a haditörvényszéki tárgyalóterembe lép őnagysága: valahogyan úgy érezzük, hogy megint olyan planéta van a budai égboltozaton, mint, mondják, száz esztendővel ezelőtt, amikor a garabonciás diák utoljára emelte fel ezen a tájon a köpönyege szárnyát, hogy megkozmásodjon minden leves a városnegyedben - mint akkor, midőn még a második kerületben (a Vízivárosban) utána mutogattak némely öregasszonyságoknak, akik természetfölötti dolgokat tudnak, ezért közönségesen boszorkányoknak is nevezik őket.

Ha valóban boszorkány őnagysága, Lederer Gusztávné, született Schwarz Mária: akkor sem a mindennapi boszorkányok közül való. Amilyen szimpla fráter a férje, aki bűnbánattal üldögél immár a régi, fegyelmezett Magyarországot jelképező, mozdulatlan csendlegények között, olyan rejtelem lép ezzel az asszonnyal a terembe, amint a kékruhás, civil nadrágos fogházőrök őt a katonai bírák elé kísérik. Az öreg és örök Jókai Lőcsei fehérasszony című regényéből elevenednek előttünk jelenetek, amint ama Korponayné elbánik a jóhiszemű kuruc tisztekkel - a másik pillanatban látni véljük a szenvedélyes regények és operák hősnőinek késői maradékát, ám Des Grieux lovagot hiába keresnénk azon a helyen, ahol ama titokzatos Henteslegény ül, aki magát a hentesmestert is olyanformán trancsírozta föl, hogy magának az áldozatnak sem lehetett ellene szakmabeli kifogása; a következő másodpercben megjelenik előttünk a pozsonyi kávéházi kaszírosné, aki megszokta a régi koronázóvárosban, hogy a férfiak ebéd után a trónusa felé irányozzák gacsos, totyakos vagy táncmesteres lépteiket (már amilyen lépésűek azok a férfiak, akik a vidéki kaszírnénak délutáni mondanivalókat gyűjtögetnek); megszokta, hogy likőrös palackjai közül derékig lásson minden férfit, azokat a nyúlánkokat is, akikről a nóta azt mondja az esti zenélésnél, hogy áthajlik az ölelésük a kerítésen; azokat a dombos nyúlhasúakat is, akik a potrohocskájuk miatt nem tudják kellően megközelíteni a kávéházi trónust, és azokat a zömök, vállas férfiakat is, akik dologtalanságukban, semmittevésükben mindenkor a leghűségesebb oszlopai a vidéki kávéház emelvényének. (Ilyen lehetett egykor Pozsonyban a későbbi proviánt főhadnagy is.) És amint a szárnyasajtó felől a terem közepe felé közeledik, a dúlt arcvonásokból mindinkább össze lehet szedni ama régi éjjeli kasszatündér képét, aki színésznőiesen felragyog, amikor a cigánybanda megnyitó indulóját vonja el a vidéki kávéházban azoknak a semmitmondó vendégeknek, akik a délutáni sakk- vagy kalabriászparti miatt ottragadtak; e meghalványodott, hervadtas arcon látni lehet a festékek nyomait, amelyekkel magát ékesítette, mielőtt kis kamarájából elindult esténkint az életbe... igen, ott van ez arcon még most is a különböző képes levelezőlapok visszafénye, amely képes levelezőlapokkal tükre volt körültűzdelve, és bizonyára akadt közöttük olyan lap is, amelyet a pezsgősüveg sztaniol burkolatából készítettek ügyeskezű úriemberek, akik a pozsonyi kaszírnővel tudatni akarták, hogy bécsi vagy érsekújvári mulatozásuk alatt sem felejtették el őt - hiszen akkoriban, mikor L. G.-nét még Micinek hívták, a képes levelezőlap nagyon is divatban volt. Küldte azt emlékbe kupec is, ha jó vásárt csinált a városban, ahol az éjjeli kaszírnénak mulatozva magyarázta meg, hogy ő milyen okos ember; küldte ügynök, aki "leégett", és bánatát még egy pohár szilvóriummal (a tündér kezéből) enyhítette; de küldte a gyalogsági tiszt úr is, akit egy másik város másik kaszárnyájába kommandíroztak, és azt hitte, hogy a kaszírosné végleg unatkozik, mert elsején senkinek se tör nyerstojást a knikebájnos poharába... Ezekről a képes levelezőlapokról lépett be a tanúként kihallgatott Lederer Gusztávné a Margit körúti katonai törvényszék kapuján, ahová éppen szalmát és szénát szállítottak a hadsereg liferánsai, akikkel ő nagyon jó barátságban volt.

Valóban Kodelkának, Lederer Gusztávnak vagy pedig egy idegen városban unatkozó idegennek kellett lenni annak a férfiembernek, aki ezért a vidéki kaszírnéért annyi áldozatot tudott hozni, mint amennyi áldozatot hoztak érte azok a férfiak, akik körülvették. (Az egyik disznósajttá apríttatta magát, a másik az akasztófa árnyékában álmodik. Hogy megvilágosodnak ezek a semmitmondó nevek: Lederer, Kodelka és a tanúk nevei, amikor a pozsonyi kaszírnő megdörzsölgeti őket, mint egykor megfényesítette cukortartóit.)

Szinte érezzük a vidéki kávéház cikóriaillatát, a nagyszakállú pipások füstjét, a Kabanosz vagy Tisza szivart agyarukra vágó gavallérok pomádéját: amikor Schwarz Mária megáll bírái előtt.

Bár olyan dúltan, szenvedélyesen és elszántan lépett a terembe L. G.-né, hogy azt már nem is lehetett elválasztani a komédiásnői fellépéstől - utólag mégis meg kellett győződnünk arról, hogy ez a nő valóban olyan zavarban lehetett kedden délben, amint tán azóta sem volt, mióta először találkozott a főhadnaggyal a pozsonyi ligetben. Bizonyos, hogy a kékposztós Markó utcai silbakok között haladva a szárnyas ajtótól a bírói emelvényig: nő létére nem vette észre a csendőrei között könnyező szemű Gusztiját, sőt még Kodelka kedélyes kísértete sem tünedezett fel előtte a tíz-tizenkét lépéses úton; azt már csak az tudná megmondani, aki a vesékbe lát, hogy a terem falán kétszeres életnagyságban lepingált Ferenc József imperátori palástjában kötötte le a figyelmét, vagy pedig a jóságosképű, szürkebajszú ezredeselnöké, akinél szelídebb arc még nem nézett szemközt a haditörvényszék elé került gyilkosokkal. Úgy tette meg az utat, mint egy izgatott, önfeledkezett színésznő, aki az imént vetett keresztet magára, mielőtt a nagy szerep eljátszása végett a kulisszák közül kilépett volna: senkit sem látott, csak a hadbíró hipnotizáló szeme mutatta meg neki az utat, hol kell végigmennie, és a helyet, ahol meg kell állnia ölbe ejtett, zsebkendő rongyot csavargató, gyötrelmes kezekkel, de makacs elszántsággal emelt fejjel... Igen, ez az egy hadbíró volt a maga polgári zsakettjében, aki megfegyelmezte, megidézte, maga elé állította ezt az eltökélt kaszírnőt, pedig száznál több férfi, generális, főhadnagy és civil úr volt még a teremben, akinek az arca nem is volt himlőhelyes. Megállott a nő anélkül, hogy bárkit is észrevett volna, még szepegő férjét sem, aki könnybe borultan, megátkozottan üldögélt öt lépésnyire a háta mögött, és összeragadt szempilláival ama kemény, fekete kalaptól látszék búcsúzkodni, amely elébe volt helyezve a zöldposztós asztalkára.

Élettörténetét piroskötésű regényből kezdi... Ama Marlittokból és Courths-Mahlerekből, amelyeket a kassza csendjében akkor olvasgatott, amikor úgy unatkozott, hogy már a szőke kontyát sem volt kedve megigazítani a kávéházi tükörben. Magában tán azt gondolja, hogy ezeknek a megmerevedett hadbíráknak is éppen úgy imponálni tud a mesélgetésével, mint egykor a pozsonyi helyőrség lájtinantjainak. Elmondja tehát a hadbíró kérdésére, hogy angol lordnak a törvénytelen leánya...

A régi polgári törvényszékek elnökeire is emlékeztető, zsakettos, szivarzsebében tartalékos zsebkendőt viselő, az élet és a nők csalékonyságait hepehupás, fölényes arculattal figyelő tárgyalásvezető nem mosolyodik el a régi szép mesemondás hallatára... És ugyancsak nem nyúl kezével a frizurájához a hölgy sem, mikor ezt az édesded álmot elmondja, amely kézmozdulat pedig nem ritka a rafináltabb nőknél sem, amikor hazugságot eresztenek ki a szájukon. Úgy látszik, nagyobb dolgokról van itt szó, mint annak a megállapításáról, hogy kinek a leánya Schwarz Mici.

(Pedig mily vidéki cukrászda édessége volna azoknak a szavaknak, amelyekkel Mici születési titkairól a leplet fellebbentené! Mily érdekessé válhatna a pofaszakállas angol lord alakja, aki mint régi előkelő angliai család sarjadéka bizonyára kimutathatná a rokonságot a Yorkokkal vagy a Lancasterekkel... aki valószínűleg azért szállott le Biasini úr delizsánszáról Pozsonyban, hogy ebben a régi városban végrehajtsa ama tervét, amellyel a legenda szerint a múlt században a legtöbb angol Kelet-Európában utazgatott: agyonpuffantsa magát életunalmában... aki céltalan járáskelései közepette Szindbád módjára bepillantott valamely virágos ablakon, ahol egy mellőzött nő csak varrótűjének mondta el sóhajtásának okát, amíg a vöröskésszakállú idegen az ablak alatt megjelent... És Schwarz Mária itt maradt a haditörvényszék előtt, mint a Yorkoknak és Lancastereknek vérbeli rokona, és Kodelka pesti hentesmester felkoncolása ügyében tanúkihallgatásra rendeltetett. Nem, akárhogy idézem magamban, nem jut eszembe a felejthetetlennek vélt vers, amelyet Reviczky Gyula írt a pozsonyi ligetről!)

Hát most vegyük szemügyre azokat a kezeket, amelyek ama három-négykilós bárdokat, a Kodelka kezébe való bűnjeleket, a henteskéseket forgatták vala - amely szerszámokat talán éppen maga hozott az udvarolt hölgy háztartása részére, hogy megkönnyítse a maga feldarabolását, azt a műveletet, amellyel a combokat leszedik a derékról.

A hadbíró felmutatja a bárdot. A bárd lehet három-, de lehet ötkilós is - nem minden polgári háztartásban található ilyen görcsösre esztergályozott nyelű szekerce, amellyel szükség esetén eleven embert is egy csapással meg lehetne hasítani úgy, hogy attól koldulna. Vajon mit vágott ezzel a bárddal utoljára L. G.-né kézimunkához finomult keze, mielőtt ez a bárd a pesti hentesmester fejét elválasztotta volna törzsétől? Szerették talán a proviánt főhadnagyék a csontos marhahúsokat ebédjükhöz? Hiszen a székálló legény szívesen felaprózza a csontot, ha arra a legvénebb szakácsné megkéri, nem pedig a szemével bánni tudó Schwarz Mici! Nagyon gyanakszom erre a nagy bárdra, hogy nem hevert reménytelenül a Tölgyfa utcai konyhán. - De olyan háztartás is ritkaság Pesten, ahol az a másik, különös alakú bárd feltalálható volna, amely inkább boncolóintézetekben lelhető, mint a polgári konyhákon. Tipikus, csontvágáshoz való bárd, amely zömökségében inkább széttöri a csontot, mint azt elmetszené. A disznófőt lehet ezzel felnyitni, de viszont a Tölgyfa utcában emberemlékezet óta nem volt disznóölés. - A nagy, szilárd, hajlíthatatlan kés is inkább hentes műhelyébe való, mint ama polgári konyhákra, ahol legfeljebb a csirkének a nyakát szokták elvágni. Csontvágó kés ez is, amely nem ijed meg az inas részektől, sem a csontforgóktól, amikor a húsba behatol. - Hát nézzük most azt a kezet, amely a mindennapi ebédek elkészítésénél ezeket az eszközöket forgatta...

Dologtalannak látszik L. G.-né keze... Lehetséges, hogy a börtönben elmulasztott háztartási teendők miatt fehéredett, gyöngédedett meg újra olyanformán a keze, amilyen az kaszírnő korában lehetett, amikor egyedül annyi volt a tisztességes munkája, hogy a snapszospoharakat rendben tartsa, valamint virágszálként kinyújtsa kezét a törzsvendégek üdvözlésére. Ez a kéz inkább illett az unaloműző kézimunkához, mint a bárdok és kések emelgetéséhez - habár a nők tengerhab színű kezének a megcsókolásakor valóban nem gondolnak arra a férfiak, hogy ezek a kezek tisztátalan helyeken is meg szoktak fordulni. - Ennek a kéznek valaha modernebb formában is elmondhatták azt az ősi gyermekmesét, amely mese azt tételezi föl a hüvelykujjról, hogy az elment vadászni, a mutatóujj halászni, a nagyujj madarászni, míg végül a kisujj környékén elszaladt a nyulacska. Hogyan nevethetett magában ez a kéz, amikor ily jámbor tennivalókra küldték őt a finomkodó udvarlók! Hogyan nevethetett csendesen ez a kéz, amikor a szerelmes hentesmester (az asszony vallomása szerint) csókjaival halmozta el ezt a kezet, az alatt az idő alatt, amíg Nick Guszti a trafikban járt. (Akik ismerősek a hullafuvarozási szakmában, azok emlékeznek arra a bizonyos Nick Gusztira, a péklegényre, aki ugyancsak a Dunába fuvarozta a holttestet, a Mágnás Elzáét - de ő akkorban még gyermekkocsival járt, nem pedig a furvézerek jeleivel ellátott ládákkal és bőröndökkel.) Hogyan nevetgélhetett ez a kéz, amikor az ujjak csak abból a szempontból ragadták meg a kés nyelét, hogy egy kakaskát megszabadítsanak a gondtól, amelyet taréjviselete okozott, mikor ezek a kezek tán már azt is tudták, hogy egy valóságos hadseregszállító gyomrába is belenézhetnek valaha! - Akármint is van ez a dolog: a konyhabárdok, kések, amelyek most az ámuló katonatisztek előtt feküsznek az asztalon, mint a vidám és szemérmetlen hentesmester feldarabolói: jó ismerősei voltak azoknak a liliomfehér kezeknek, amelyek gyötrelmesen gyűrögetnek hurka alakúvá egy zsebkendőt az ezredes kérdései alatt. Ah, mily furcsa érzés lehet, ha ennek a hölgynek a tenyere - a tenyérbéle, mint a régi ínyenc férfiak mondták a jó kenyérbéléses tenyerekről - megsimogatná mostanában valakinek a nyakszirtjét!

A hölgy selyemtrikó ruhájában, amelynek őszi, hervadt színe ugyancsak nem mutatja keblei hervadását is (mert azok életteljesen domborulnak ebben a teremben, ahol ő az egyedüli nő), szőke kontyával, amelyet ifjúságunkban képzeltünk azoknak a hölgyeknek a fejére, akikért majd élni és meghalni fogunk, mint egy hajszál, amellyel a rabnők zsinór és hajtű hiányában megerősítik kontyukat: a hadbíró kérdéseit várja a terem közepén.

III.

Jegyzeteinket ott hagytuk abba, midőn a pozsonyi Mici a haditörvényszék elé lép - igaz, hogy még csak tanúképpen - és a maga kaszírosné világnézete szerint mindenekelőtt meghódítani igyekszik a katonai bírákat, mert Mici még akkor nem tartózkodott a teremben, amikor a haditörvényszék tagjai felállással és katonás feszességgel letették az esküt a mindenható Istenre, hogy ítéletükben pártatlanok és igazságosak lesznek.

Igen decens, szalonias és úgynevezett társalgási hangon kezdett el beszélni, mintha otthon ülne a Tölgyfa utcai lakásában, és Kodelkát mulattatná valamely történet elmondásával.

(Igaz, hogy a tanúvallomások szerint Mici többnyire a konyhában fogadta vendégét; ott is terített asztalt az uzsonna és vacsora idején, amely időpontokat nyárspolgári pontossággal valószínűleg már abban az időben is megtartott és megtartatott Mici, amikor még a kávés kosztját ette. Igen, csak a konyhában terített Mici, mert tél volt, a lakás többi részét a veleszületett takarékossági hajlandóságnál fogva nem akarta befűteni. De hiszen éppen az a kunszt, hogy a kulináris környezetben is meg tudott maradni úriasszonynak, akire az amolyan Kodelka-féle embernek csak hódolattal lehet tekintgetni, akkor is, ha éppen az a tennivalója a cselédet nem tartó asszonyságnak, hogy a neveletlen kutya után eltakarítsa a tisztátalanságot. Mert Ledererék kutyája nem volt szobatiszta, és Mici későbbi vallomása szerint akkor is éppen a rosszkülsejű eb nevelgetésével foglalkozott odakint a konyhán, amíg odabent a szobában, a kritikus időpontban férje Kodelkával végzett... Tetemtőm, hányan mehettek el azon az éjszakán a Tölgyfa utca darabos kövezetén, akik a kivilágított ablakról azt hitték, hogy mögötte boldog emberek névnapot tartanak, vagy a rosszabbik esetben nagybeteg feje alatt forgatják szeretettel a párnát! Pedig az életvidám Kodelkát tették lepedőbe!)

Tehát itt a haditörvényszék előtt is igyekezett megtartani Lederer Gusztávné úriasszonyi fölényét. Egyébként is ama nők közé tartozik, akik kellőképpen megtartják a társadalmi rangokat, amikor sikerült nekik maguknak is valamely sarzsihoz jutni a társadalomban. Az úgynevezett pikauf emberek tudják csak igazán megbecsülni az illemszabályokat, amelyeket az alattuk maradottak részére alkottak. (Bizonyosan nagyon csodálkozott már akkor is, midőn ezek a jólnevelt katonatisztek se nem mutatkoztak be neki, sem hellyel nem kínálták, állni hagyták, igaz, hogy a börtönőröket eltávolították mellőle.) No, de az életben vannak kellemetlenségek, a német ponyvaregényekben is szenvednek bizonyos időben a hősnők méltatlanságokat, bántalmakat, megaláztatásokat, de az utolsó lapon majd minden kiigazodik. Helén vagy Marie diadalmasan tér vissza Tölgyfa utcai otthonába.

Amíg az egykori főhadnagy gyakran remegett a belső zokogástól: Marie egyetlenszer sem vesztette a fonalat története elmondásában.

Azt lehetne mondani: igen kellemetes, folyékony hangja van, mint egy nőnemű udvarlónak. Nem csodálkozom, e hang zongorázását hallgatva, hogy az egyszerű Kodelka szabad idejében mindig felhúzta ezt a gramofont. Igen, mondom magamban, ez az a bizonyos női hang, amelynek hallgatásakor sem a nagyon buta, se a nagyon okos emberek nem gondolnak a világon semmire. Lehetne mondani ezt a hangot zsongító lábvíznek hosszadalmas gyaloglás után, de lehet őt kamillateának is elképzelni fogfájós éjszakákon. Nyúlik ez a hang, mint a rétestészta, és dudorászva tud elhallgatni, amikor valamely emlékezetes regényfejezetek végéhez közeledik.

- Aztán apró háztartási dolgokkal... Mit kleine Sachen... foglalkoztam. Azt hiszem, vizet hoztam be a konyháról - mondja olyan mély hangon, mint ahogyan a hegedű szokott befejezni egy elmúlott, lejátszott és már elfelejtett ábrándot, miután a hentesmester meggyilkolásának történetével elkészült.

De hallgassuk még egy darabig ezt a hangot, bár tudnivaló róla, hogy egykor mindenki megvásárolhatta a maga mulattatására, aki néhány délutánt vagy estét a pozsonyi Kronprinz vagy nem tudom, milyen nevű kávéházban eltöltött.

Hallgassuk csak, hogyan tudja utánozni a női kézimunka megnyugtató hangjait, amikor a férfiú (még ha nem is éppen Kodelka a neve) leginkább arra a díványpárnára szeretné lehajtani a fejét, amelyet ugyancsak a bárdforgató kéz hímzett... (Ó, mily kellemetes lehet azt a hangot hallgatni mondjuk egy olyan díványpárnáról, amelybe például pozsonyi ízlés szerint csókolózó galambok vannak hímezve, még a legöregebb polgárok feje alatt is.)

Hallgassuk csak ezt a hangot, amelynek hallatára minden magányos, kivert kutya módjára élő férfinak eszébe jut a jótékony családi élet, a krémszínű abrosszal felterített uzsonnázó asztal, a bőrös kávé íze és a lámpagyújtás előtti idő (amikor tudvalevőleg azon gondolkoznak, hogy milyen neve legyen majd a kicsikének, ellenben nem azért fogják meg egymás kezét, hogy egy kellemetlenné válott és bizonyára tolakodó hentesmester útból eltevéséről tanácskozzanak).

Hallgassuk csak ezt a néha zümmögő hangot, amelyben megfigyelhetni a kötőtű csörrenését, a régi falióra barátságos ketyegését, a cukorporral ecetes vízbe csalogatott légy danolását a vidéki légyfogóban és a nyugalmas lefekvéshez felvert párnák paskolását. Hallga csak, hogy beszél arról a tényről, hogy vacsorát adott az urának és az ott lábatlankodó "Kodelkának" is; hogyan gazdasszonykodott a vacsora után kávéfőzésnél, és hogyan ment be a hálószobába az ágy megvetése céljából... Csak hallgassuk ezt a hangot, mint áradozik, illatozik, nyújtózkodik benne a jószagú vízivárosi polgári élet, amelyről az az ábrándunk van a háziasszonyos hang hallásakor, hogy ebben a polgári életmódban a férjnek valóban csak akkor lehetne komoly bosszúsága, ha nem találná meg hirtelenében a sláfrokkja ujjához való bejárást; egyébként nem csodálnám, ha előbb-utóbb kiderülne, hogy a nyugodalmas, hosszú életre berendezkedett hangot hallgatva: a proviánt főhadnagynak előbb-utóbb eszébe jutott a fuvolajáték vagy pedig a mostanában oly divatos rejtvénymegfejtés.

Nincs ebben a hangban a komoly hadbíróval és a jóízű, budai asztaltársaságból kivágott német tolmáccsal való társalgás elején nyoma sem a vérforraló szenvedélyességnek, az észvesztő indulatnak, a tébolyda vagy a börtön csuklásainak... Olyan folyamatosan beszél őnagysága, mintha nem is rabszállító kocsin érkezett volna a Margit körúti épület elé, hanem valamely összejövetelre jött volna, ahol majd dolga lesz néhány férfival, akinél háziasszonyos, tisztességes emléket akar hátrahagyni. Beszél, mintha csak a szarka csevegte volna el a kerítésről, hogy vendége lesz, vagy vendégségbe fog menni, nem is fogházőrök unszolására jött erre a helyre. Mórikálja magát, mint régi virágnyelven mondták azokról, akiknek "affektáltsága" nem válott kellemetlenné. Egyetlen ideges, önuralom nélküli modulációja sincs eleinte a hangjának, mintha csak valami csendes szégyenkezés érződnék rajta, hogy ő egyedül asszony annyi férfi között. De azért hátraszegi a fejét, felemeli a homlokát, nagyra nyitja a szemét, elszántan viseli sorsát, mint tán már kaszírnő korában is, amikor a kávés szemrehányást tett neki, hogy miatta verekedés volt éjjel a kávéházban.

- Honnan tudja, hogy miattam? - kérdezte már akkor is felcsattanó hangon.

De most selyemsapkás kávés helyett a hadbíró adja meg a választ:

- Mondja meg a tanúnak, tolmács úr, hogy a haditörvényszék nem azért van itt, hogy a tanú felelősségre vonja. Inkább a haditörvényszéknek kell őt kikérdeznie.

És ettől a perctől fogva nem volt többé úriasszony Schwarz Mici, hanem gyötrelmes, kihallgatását váró, remegő tanú, ahová az első szenvedélyes, kaszírnés kitörésével ledegradálta magát.

Így aztán pillanatról pillanatra megérthetőbbé válott a Tölgyfa utcai polgári lakás titka, mikor erről többé nem a főhadnagyné őnagysága, hanem Schwarz Mici kezdett beszélni a maga nyelvén, nem pedig a betanult madárnyelven.

A szavak függönyein át mindinkább közelebb jön hozzánk ama "Der Kodelka", akiről azt hittük már, hogy sohasem tér többé vissza a Margit-híd alól.

Látni kezdjük az udvarlót, aki néha kocsival (bizonyára nem amolyan vérfoltos henteskocsival), hajtat bé a Tölgyfa utcai kanyarulatba, és ezt a körülményt nyomban közli is őnagyságával, akinek eddig nem volt más mulattatója, mint haszontalan kutyája. Az új szavak kárpitja mögött már nem csak az ajtó kulcslyukánál hallgatózó férj alakja görnyedezik - ha ugyan hinni lehet L. G. vallomásának -, hanem hangosan, mellénygomb pattantóan nevet Kodelka is, amint tokásan és teliszájjal elmeséli a Tölgyfa utcai konyhán, hogyan dobta ki otthon a régi feleségét. Lépésről lépésre közeledik Schwarz Mária új szavaiban a kövér ember, aki kézcsókokért kunyorál, mint azt valaha a karzatról látta a társadalmi színművekben. Látni véljük őt, amint ajándékba a nyers húst hozza újságpapirosba csomagolva, és látjuk őt kettesével venni a lépcsőt, amint valami úton-módon megtudja, hogy a főhadnagy Gyöngyösre utazott. Látjuk, hogyan bámészkodik el eme kitanult kaszírnő furfangos beszédén, amikor tőzsdei papirosok megvételéről folyik közöttük a diskurzus (amely papírokat az udvarló talán sohasem vett meg, csak az asszonyt hitegette - amely eljárás, azt hiszem, eléggé ismerős mindazok előtt, akik az utóbbi években némi eredményeket értek el a pesti hölgyközönségnél, szívbeli ügyekben). Látjuk őt: a konyhaszéken ülni, amint jó ferencvárosi polgár létére titkon gyönyörködik abban, hogyan hajladoztatja dalmosnak is mondható derekát a főhadnagyné a mosóteknő mellett, és magában bizonyára azt gondolja, hogy mily gusztusos volna olyan fehérneműt viselni, amelyet ennek az asszonynak a ravasz keze mosott ki... Ó, most már inkább érteni kezdjük, hogy a hentest miért ültette mindig csak a konyhaszékre a jó háziasszony, mert hiszen történetesen mindig akkor volt dolga a konyhában a teknővel, a mozsártörővel, a leveses kanállal, amikor Kodelka udvarlására megjelent. Nem, ez a guvernántosan megcsavart szőke konty nem ok nélkül beszélgetett betanított ibrikeivel, tepsieivel, lábasaival! Azok a kis rotyogó fazekak, a falon függő bárdok, a fiókban heverő kések mind szövetséges társak voltak ahhoz, hogy a családi életet immár nélkülöző hentesmester végleg elveszítse az eszét. Nem csodálatos, ha az ember most hallgatja Lederernét, hogy a hentes babonás hittel vette ez asszony kezéből az ópiumot, mint jótékony orvosságot, és az is igen megérthetővé válik, hogyan hitte el a derék hentes a borotvavágásról, hogy azt részegségben eltörött pohár okozta a csuklóján... Igen, igen, a legnagyobb bizalommal feküdt le a kanapéra Kodelka Ferenc hadseregliferáns, hisz ott volt a szomszéd szobában az az okos asszony, akinek eddig minden szava olyan igaz volt, mint a szentírás - miközben a proviánt főhadnagy már ment a patronokért.

Igen, így gilt Lederer Gusztávné, született S. Mária ott a Tölgyfa utcai konyhában, amelynek ajtaját egyszer azért nyitja ki, hogy a vicénének kiadja a szemetet, máskor meg azért, hogy az udvarlóját beeressze. Így gilt ő papucsban és barchent alsószoknyában a mosóteknő mellett. Konyhakését a sparherdt szélén köszörülve, a kovász savanyú szagával vagy a csokoládés koch illatával, habozás nélkül elfelejtve azt, aki meghalt, és csak azon fáradozva, hogy a holttetem akármilyen úton-módon elkerüljön a lakásból... Így gilt ő milliókról ábrándozva, és közben adósnak maradni a hering árával a sarki fűszeresnél... Ha így látjuk őt - ha azt a hangját hallgatjuk, amellyel otthon a kutyájával, Kodelkájával és férjével beszélt, mielőtt nekilátott volna, hogy átnézze az ingében maradt bolhákat, és a ravaszdi gondolatokat, amelyeket napközben romantikus kontya mögött elraktározott: nem is tűnik fel olyan rejtélyesnek, hajmeresztőnek a Tölgyfa utcai történet. Felejtsük el tehát azt a hangot, amellyel az egykori kaszírnő a hadbírákat éppen úgy meghódítani akarta eleinte, mint az unatkozó kereskedelmi utazókat Pozsonyban. Aminthogy ő is régen elfelejtette ezeket a vigéceket, akiktől valaha életbölcsességet, üzleti okosságot tanulgatott a Kronprinz kávéház trónusában.

Mednyánszky László báró, a festőművész, Magyarországnak abból a korszakából jött, amikor bárónak, grófnak, unalmában még bolondnak kellett lenni, mert ilyen volt a divat.

Már Széchenyi István kezdte... Alapíthatott Akadémiát, építhetett Lánchidat, írhatta röpíveit: Magyarországon mégis csak a döblingi bolond volt a neve, és nem sokkal többet tartottak róla, mint ama Kempelen Farkas báróról, aki a sakkgépet feltalálta. (A hagyomány szerint a sakkozó gépbe egy kistermetű török volt elbújtatva - ez a kép megjelent valaha a régi Vasárnapi Újságban is.)

A divat nemigen kérdezi, hogy van-e valamely praktikum a dolgok háta mögött; a bolondság éppen úgy divatba jött, mint akár I. Ferentz király alatt a sok feleség és a sok gyerek. I. Ferentz maga járt elöl jó példával. Négy feleséget fogyasztott el, de a négy asszony közül csak a második számú, Mária Terézia Karolina, a nápolyi király leánya tett eleget hitvesi kötelességének: tizenhárom gyermeket szült tizenhárom esztendő alatt. (Vajon mi lett volna, ha a másik három feleség is követné a nápolyi nő példáját? I. Ferentznek van a legtöbb gyermeke Európában.) A sokgyerekességben még a legmódosabb magyar urak sem tudták követni I. Ferentz példáját, legfeljebb a feleségeiket kísérgették a temetőbe, hogy helyette újat vegyenek; így, József, magyarországi nádorispán, elmúlt házigazdám is három feleségben gyönyörködött, abban a margitszigeti kastélyban, amelyet éppen az asszonyok kedvéért épített.

I. Ferentz császár és király után még sok minden divatba jött Magyarországon az özvegység elleni medicinán kívül... Divatban voltak a kövér emberek, akiknek külön kocsikat csináltak a kocsigyártók, mint például az Esterházyról elnevezett kocsit; nem volt olyan nagy ritkaság a száz kilón felüli ember, mint ezt napjainkban hinnénk, sőt egy Sz. nevű huszárkapitány alakjában még mostanában is közöttünk jár egy úriember, aki, ha jókedve volt: megfelelő lóra ült, és százhetven kilós testsúlyával a falka után lovagolt... Divatban volt a félkezű ember, amikor Zichy Géza gróf zongorázgatott itt a Redoutban. Divatban volt a bogarász, a lepkész, a csikász - amikor még Herman Ottót képviselőnek is megválasztották azért, mert olyan torzonborz hajzata és szakálla volt, és emellett tudóshíre volt... Divat volt erős embernek lenni, amikor az atlétikai klubok alakulnak, és mikor a cirkuszban a Duna-parti rakodómunkások próbálják földhöz teremteni a külföldi birkózókat, valamint a városban Bothmer báró táncoltatja huszonöt kilós huszártiszti kardját a feje búbján... Divat volt a leány- és asszonyszöktetés; divatban volt a golyós puskával eltalálni a vadgalambot, amikor pazonyi Elek Guszti ezredes a levegőbe dobált ezüstforintosokat pisztolygolyóval behorpasztotta, amely ezüst-forintosból szokás volt mustradarabot hordani a mellényzsebben; divat volt a kincsásók elmúlásával ősmagyarok csontjai után ásni, amikor minden valamirevaló magyar városban múzeumokat alapítanak, és nemegyszer elhullott lovak csontjainak alakjában mutatkoznak meg honfoglaló őseink. Divat volt emlékiratokat, naplókat, jegyzeteket írni még úriembereknek is, ama bizonyos sztregovai Madách, az aszódi Podmaniczky és a többi kitűnő férfiak óta - hogy hirtelenében ne is beszéljünk a gyűjtőkről, akik a női harisnyakötőktől kezdve a sétapálcákig mindenfélét összegyűjtenek. (Boldogult nagyatyám kalapokat gyűjtött; volt is neki annyi kalapja, hogy boltot nyithatott volna.) Divat volt Sobri Jóskának vagy legalábbis Sobri Jóska bandájához tartozónak kiadni magát az egyébként kifogástalan úriembernek, mint ezt ama bizonyos Vay gróf tette, és ugyancsak nem volt ritkaság, hogy úrinők megunták a szoknyaviseletet, és férfiruhában szivarozva járnak, amint ugyancsak ama másik Vay, a koronaőr kisasszonykája teendi. Divat volt a szemen a monokli és az ablakon a zsalugáter. Az emberek komolyan hitték, hogy a háromszínű kandúrra különösebb díjat tűzött ki egy bolond angol, és ugyancsak divat volt bohó végrendelkezéseket csinálni, mielőtt az ember unalmában agyonpuffantaná magát, mikor az anglománia elérkezett Magyarországra. Munkácsy Mihály, az egykori asztalosinas divatba hozta a festészetet, melyből meggazdagodni is lehet - nemcsak időlegesen, mint Monte-Carlóban ama Gály Lajos, akinek példájára a magyar urak látogatni kezdik a francia játékbankokat...

Persze, mindezeket a divatokat mindenekelőtt a különcködők kapják fel, akiknek az utcán utánuk mutogatnak, mint akár a libapásztor leánynak, akiből a legenda szerint grófnő vagy népszínházi primadonna lett Pesten.

Azt lehetne mondani, hogy a tizenkilencedik magyar század a különcök, bogarasok, excentrikusok százada. Lehet, hogy Jókai Mór is azért írt mindenféle különcökről annyi furcsaságot, mert az ilyenfajta ember érdekelte az olvasót.

A régi kastélyok szerte Magyarországon nemcsak hagyományos kísértetekkel vannak benépesülve, hanem eleven emberekkel is, akik úgy élnek, mintha arra készülődnének, hogy előbb-utóbb legenda vagy kísértet válhassék belőlük. Amint valaha a váruraság járt bizonyos kötelezettségekkel: olyanformán a múlt századbeli kastélylakó szinte eljegyezte magát furcsaságokkal, nem mindennapi szokásokkal, okos vagy hóbortos jelvényekkel.

Amíg sokat utazgattam a régi Magyarországon: az útinaplómban alig fordulhat elő olyan oldal, amelyen valami különös, meglepő emberről említést ne találnék - mintha itt mindenki legalábbis azért élt volna, hogy az élclap szerkesztő vagy a regényíró előbb-utóbb tollára vegye. Közeledtem ódon kastélyokhoz, amelyeknek már a kéményük állásáról látszott, hogy közhiedelem szerint itt szokott megpihenni háztetőn való sétálgatásában a kísértet vagy a holdkóros. Pókhálós arculatú férfiú unatkozva tekint ki az ablakon, miután évtizedekig hiába vár bizonyos levelet, üzenetet, hírt - talán már maga sem tudná megmondani, hogy kitől. Azt hinnéd, hogy egy elvadult, szavakat felejtett, megsavanyodott különc ember portájára kerültél, amikor észreveszed, hogy a bolthajtásos folyosó minden tenyérnyi helye figurákkal, tájképekkel van bepingálva. (Az útinaplóm Merénynek nevezi e rongyos kis falut odafent a Szepességben.) Nem nagyon kell érteni a piktúrához, hogy az ember észrevegye, hogy nem mindennapi festőtehetség hevenyészte ezeket a folyosói falfestményeket (nyilván olyankor, amidőn a pesti posta még nem érkezett meg a rendelt vászonnal). Igen, itt a nyitott folyosón, ahová a kárpáti tél beszórja havát, az erdő fáiba kapaszkodó felhő beveri esővizét: ahol csak egy harisnyás, lovaglónadrágos öregember jár egymagában, elátkozottan - láttam egy galériára való Mednyánszky-festményt. (Nem lehet őket elvinni, mert le kellene bontani a házat.) Ezt a kastélyt Mednyánszky-kastélynak nevezték akkoriban; és a festmények valóban Mednyánszky ecsetjéről beszélnek... A buddhista szerzetes módjára élt festőművész valamikor itt meglátogatta rokonait, és minden üres falat telepingált jókedvében. Itt vannak azoknak a nagy fáknak másai, amely fák az ódon házat körülállongják. Szinte a vadgalamb búgása is hallatszik a festett májusi fáról, és hallani a fák sóhajtásait, amikor szél zörgeti meg az eresztékükön himbálózó ablakokat. És a májusi fáktól csak egy hevenyében odavetett lénia választja el azokat a felejthetetlen őszi tájképeket, amelyeknek láttára ború és emlék, elgondolkozás és csalódottság lepi meg az ember szívét. Igen, itt vannak azok az erdei részletek, amelyeken áthaladva aranylépéseket tehet az az ember is, akinek egy poltúra se kong a zsebében. Itt vannak azok az alkonyati tájképek, amelyek elmulasztják a mosolyt, és arra ösztökélik a legközömbösebb lelket is, hogy valahol, valamerre lámpavilágot keressen. Az ősz költője, az alkonyat dalnoka, a köd zenésze itt festette le mindazokat a látnivalókat, amelyek a téglával kirakott folyosóról megmutatkoznak a kastély környékén. A nagy fák, ezek a leghívebb hozzánk tartozók beköltöznek az udvarról a házba, és itt maradnak gyönyörködtetésünkre akkor is, amidőn már füst alakjában elszálltak a földről. És ebben a rejtélyes, világtól eldugott, mogorva kastélyban csakhamar azt is észrevehetjük, hogy a házigazda nem is él olyan magányosan, mint azt eleinte képzeltük. Figurák is megmutatkoznak a falakon, amelyekkel éppen útköziben találkoztunk a határcsárdánál vagy a kovácsműhelynél; vándorlegények, koldusok, csavargók és más hasonló gyanús egzisztenciák, akiket a régi templomfestők dehogy is mertek volna valamely képükre felvenni, módos polgárokból választották ők a modelljeiket oltárképeikhez, a legszegényebb apostolnak is kellett valamijének lenni, hogy megörökíttessék. Míg a Mednyánszky-kastély figurái között hiába keresnénk ama ősapák, dédapák arculatait is, amelyek majdnem minden kastélyban feltalálhatók. A paripás fejtartású főispánokat, a cinóberképű követeket és mindazokat a bölcs, szigorú embereket, akiket szívesen vallunk őseinknek: itt a borongó kastélyfalakon vén vagabundok, országút terhei, fogadói állások bujdosói helyettesítik. Csodálatos, hogy ennek az arcképfestőnek sohasem jutott eszébe még csak egy módos borkereskedőt sem lerajzolni az országúti modellek közül. De hiányoznak a környékbeli urakról való megörökítések is, pedig nem messzire van ide például Toporc, ahol a Görgey família udvarháza van, azt hiszem, még napjainkban is. Ellenben feltalálhatjuk mindazokat a kétes legényeket, akik versenyt fütyörésztek a széllel az országúton, akiknek a közeledésére kórusban kezdenek ugatni a kutyák a faluban, akiket nem szabad megnézni a várandós menyecskének: torzonborzok, akik már olyanformán járnak itt a földön is, mintha a pokol országútjait mérnék - mert juthat-e más helyre ily fütykösös csavargó? -, mintha a tenger mélyéről jönnének fel azok a sohasem látott szörnyek, amelyekről hazudós halászok beszélnek... A kastély akkori urának előadása szerint van egy bizonyos legenda, amely nincs tisztázva Mednyánszky életíróinak munkáiban. A legenda szerint Mednyánszky Lászlót kisgyermek korában, az ötvenes és hatvanas évek táján, vándorlók elrabolták a kastély kertjéből. Darab ideig magukkal hurcolták ezek a félkézkalmárok, komédiások vagy koldulók a gyermeket, aztán bizonyos idő múlva visszahozták. A legenda szerint Mednyánszky László egész életében a gyermekkori társaságát kereste a vándorlásaiban, országutakon és a nagyvárosok mélyeiben... Mi igaz, mi nem igaz a legendákból? Állapítsák meg ezt nálamnál szigorúbb emberek, akik nem ülnek fel olyan könnyedén a regényes mesemondásoknak, mint e sorok írója.

Az ódon Mednyánszky-kastély fehérlábú nyárfáit aztán már csak képkiállításokon láttam viszont, de annál többet volt alkalmam megfigyelhetni Mednyánszky Lászlót a Vasvári Pál utcában Pesten, ahol neki műterme volt, amely műterem majdnem mindig zárva volt, mert gazdája kiismerhetetlen vándorútjain járt. A zárt műterem ajtaján sohase kopogtatott valamely bundás vagy cilinderes úriember, aki vastag erszényt rejteget kabátjában, és képet akar elvinni - ellenben a szomszédos Basch Árpádék rémületére annál gyakrabban mentek fel a nyikorgó falépcsőkön olyan emberek, akik talpalatlan cipőjük révén, a névkártyájuk helyett a meztelen lábuk nyomát hagyták a grádicson, különösen esős időben. (Vajon megismerhette-e a mindenlátó Mednyánszky a meztelen lábak nyomából, hogy melyik ismerőse akarta tiszteletét tenni némi kiruházkodás céljából?) Basch Árpádéknak nem volt okuk az aggodalomra, ezek a rejtelmes vendégek nem csináltak semmiféle kísérletet a lakatok és zárak felnyitása körül abban a házban, ahol Mednyánszky lakott; illedelmesen eltávoztak, amikor patrónusukat nem találták odahaza, legfeljebb a házzal szemközt álló Bableves csárda függönyei mögül lesték, mikor tűnik fel az utcán Mednyánszky groteszk figurája...

A festőmesterek ruházkodásukban, külső megjelenésükben is szeretnek néha színeket és pózokat kölcsönözni a palettájukról... Nos, Mednyánszky Lászlót megjelenése után senki nem mondja még csak szobapiktornak se. Ha nem sértő e szó: öreg csavargónak lehetne őt az első pillanatban mondani. (Nem öreg bohémnek vagy "vén lumpnak", amely fogalmak bizonyos úrias elzüllöttséget is feltételezhetnek, hanem olyanfajta embernek, aki a kabátját cukorspárgával is összekötözi, ha arról leszakadt a gomb. Azt hiszem, ebben a városban neki volt olyan cipője, amelyért a Teleki tér árusai nem tartották érdemesnek az alkudozást. Ha jobb cipő került a lábára, azt nyomban elkérték tőle ismerősei. A nadrágja nem sokban különbözött azokétól az amerikai bohócokétól, akik már rongyosságukkal is megnevettetni akarják a publikumot. Lehetne őt madárijesztőnek is mondani - de nem, a magyar borsóföldeken nem lelhetne kondíciót az ilyen széllelbélelt figura.)

Valóban, külsőleg nem sokban különbözött "ismerőseitől", akik ott a Bableves ablakánál várták hazaérkezését. Hiszen igaz, hogy festőnek, írónak néha ott kell hagynia a Makartcsokros polgári szalonokat, hogy új modellekkel is megismerkedjen, de ezek a mákvirágok, akik ásítozva, vakarózva, spriccerfogyasztással, kártyázgatva töltötték idejüket a Mester megérkezéséig, valóban azon az úton járnak közönségesen, amely út a toloncház vagy a börtön felé vezet. Voltak itt fiatal csavargók, akik fiatalkorukban is olyan gyönyörködve tudtak unatkozni, mint az árokparton heverésző öreg cigányok. És csak néha vették a fáradságot maguknak, hegy a szomszédjuktól egy cigarettát kérjenek. Voltak itt olyan öreg csavargók, akiket már Pest valamennyi pálinkaméréséből kivetettek, hogy a korcsmákról ne is beszéljünk. Akik csak azért nem akarnak kórházba vagy szegényházba menni, mert ott unatkoznának; mulatságosabb dolognak tartják talpon bevárni azt az időpontot, amikor valahol, valamerre majd agyoncsapják őket. Elnyújtóztatták lábaikat a Bableves csárdában olyanok, akik a messzi külvárosokból, kecskés városhatárokból, földalatti búvóhelyeikről mértföldes utakat tettek meg, amíg a Vasvári Pálról elnevezett sötét kis utcába jutottak. Arcok tanyáztak itt, amelyekkel állítólag nem kellemetes éjszaka találkozni, és keserves káromkodástól támadtak az első ráncok a száj körül. A hajakban néha szalma is akadt a külteleki fuvarosok istállóiból, és kétségbeejtő dolgokat találtak ki, hogy egymást megnevettessék a félhomályos csárdában... Nem, sehogyan sem lehet elhinni, hogy ezek a pesti csavargók rokonságban volnának azokkal a romantikus betyárlegényekkel, akik valamikor a magyar országutakat járták!

(Hej, hogy csodálkoztak volna azoknak a finom szalonoknak az úrinői, amely szalonokban már nagy rangot jelentett egy-egy Mednyánszky-festmény felakasztása: ha látják vala, hogy milyen különös "barátai" vannak a művésznek. A Bableves csárda asztalai szutykosak, penészesek, zsírosak lettek a könyöklésüktől, amíg jött a boltosok hangjától csiripelő utcáról a Mester, és kiváltotta a korcsmárostól zálogban lévő ismerőseit.)

És ha felnyílott a szemközt lévő házban a Mednyánszky-műterem ajtaja, ugyancsak megjelengettek ismét ezek a lehetetlen "barátok". Egyik a mester szalmakalapját vitte el, cserébe hagyva érte a magáét, amely már arra sem volt jó, hogy nyáridőben a tehervonó lovak fejére kössék. A másik feltétlenül a mester jobbik kabátját öltötte magára, ha ugyan volt valaha Mednyánszkynak egyszerre két kabátja. A harmadik M. L. pénzét vitte magával, ha ugyan akadt pénz valaha a műteremben. Habozás nélkül, halogatás, gondolkozás nélkül adta oda mindenét a különös festőművész, amit szegényemberek kértek tőle. Indiában vannak ilyen zarándokok, akiket a nép szentekként tisztel, akik egy fillér nélkül is megélnek. Ilyenforma Mednyánszky László, pedig a festményei ekkor aranyat értek. Szerencsére, azoknak a szegény léhűtőknek, akik M. L.-t felkeresni szokták, nem jutott eszükbe, hogy szalmakalap helyett egy festményt is a hónuk alá csaphatnának. A Mednyánszky-képeknek volt rendes műárusuk, és így történt, hogy M. L. akkor sem halt éhen a városban, amikor sajátságos ismerősei még a mellényét is elcsalogatták tőle. A műárus megint csak újból felruházta a festőt, megint csak került kalap a fejére és valami pénzmag is, hogy az erdők és a fák lelkének legnagyobb megértője, az őszi ködben is napsugárként látó költő és alkonyaiban vándormadárként utat találó bolyongó darab időre elhagyhassa különös modelljeit, a Vasvári Pál utca vendégeit. Elment nézni nyárfákat, megfesteni erdei vágásokat, őszi világokat: ki tudná, hová, merre, hisz arról sohasem beszélt senkivel, hogy merre járt. Csak megérkezett egy napon valamely képével, amelyen megint elragadónak, újnak, meglepőnek, megejtőnek látszanak erdőszéli fák és erdőmélyi borongások.

A legények addig várakoztak a Bablevesben. A mester teljes bizonyossággal kiváltotta őket darab idő elteltével. Amíg képét eladta.

A kilencszázas kezdetére eső valamelyik esztendőben nagybányai ismerősöm csomagjait segítettem cipelni a Keleti pályaudvaron az ország keleti részeibe induló személyvonathoz. (A pesti emberek még akkor is igen nyájasak voltak vidéki ismerőseikkel szemben, korántsem éreztek irántuk irigységet.) Nagybányai ismerősöm a vasúti kocsi ablakában állva, hirtelen felkiáltott:

- Hozza már Brachfeld Nagybányára az angolokat. Pokoliu, a néptanító, megtalálta az aranyfészket.

Valóban, a Dorottya utcából is ösmert pesti kereskedő sietett az indulásra kész vonat felé. Mellette loholt két nyurga, skót szövésű ruhába öltözött, beretvált arcú úriember féltett kis kézitáskáikkal, amely úriemberekről minden ciceronei tudomány nélkül meg lehetett állapítani, hogy a kontinensen utazgató angolok. Nagy lendülettel ugrottak fel a személyvonatra.

- Csakhogy le nem késtünk! - kiáltott fel Brachfeld, és nyomban vizsga tekintettel szemügyre vette a Budapest-Szatmárnémeti felírású táblával ellátott vasúti kocsi utasait: vajon nem utazik-e azon konkurrens aranykereskedő.

Nagybányai ismerősöm ezalatt a vasúti kocsi ablakából néhány szóval elmagyarázta, hogy a Brachfeld megjelenése Nagybányán mindig azt jelenti, hogy új aranyeret vagy aranyfészket találtak a hegyekben az aranyásók. Ezekkel az aranyásókkal rendszerint a pesti Brachfeld kötötte meg üzleteit, addig, amíg sürgönyére Londonból meg nem érkeznek vala angol üzletbarátai, akik kézitáskával hozták a pénzt a nagybányai aranyért. Legutóbb egy Pokoliu nevű néptanító és aranyásó csinált nagyobb szerencsét a magyar Kaliforniában; nyilván erre a hírre érkeztek meg az angolok...

Igen, hitetlen olvasó, valamikor olyan gazdagok voltunk, hogy a brit világbirodalomnak is tudtunk adni fölösleges aranyunkból.

A személyvonathoz akkoriban még háromszor csengettek, a harmadik csengetés után trombitált a vonatvezető, és a mozdonyvezető nagyot füttyentett, és füstfelhőt fújt a Keleti pályaudvar üvegtetője alá. Az ittmaradottak hosszan elgondolkozva néztek a vonat ablakából lengetett női zsebkendőcskék után. Elhatároztam, hogy alkalmilag visszaadom nagybányai ismerősöm vizitjét.

Pesten akkoriban még úgy ásták az aranyat, hogy az ember reggeltől délig álldogált a vasláncokkal elkerített Wurm utcában vagy Mária Valéria utcában, tőzsdei kurzusokra figyelt, tekintélyesebb alkuszok vagy bankigazgatók után iramodott, nyitva tartotta mind a két szemét, amikor a galopének nyargalva rohantak ki a tőzsde üvegtetője alól, fülelt, hogy a jó vagy rossz emésztésükön kívül miről is beszélgetnek még azok az úriemberek, akiknek kézmozdulataira zuhant vagy emelkedett a kurzus, az Eötvös térre a Braunhoz járt ebédelni, és nemcsak a marhahús minőségére figyelt, hanem arra is, hogy milyen étvágya van a búzaring vezérének... Pedig tizenkét órányira Budapesttől már a valóságos aranyat ássák hozzáértő emberek.

Igaz, hogy ezek az aranyásók nem nyaralnak a Svábhegyen, Zugligetben vagy a Margitszigeten, ahol a pesti aranyásók, a német újság jelentései szerint, figyelték a madarak éneklését, a falombok legyezgetését, sőt a hölgyvilág csinosságát is - néha bizony egyik se volt gusztusos e jelenségekből, ha a német újságban a kutató szem fölfedezett egy olyan hírt, amely, véleménye szerint kedvezőtlen lehet a kurzusokra. Ilyenkor aztán dolgozhatik az ártatlan kis fülemile a cserjésben, építheti aranyhidait az első napsugár a faleveleken át, és a hölgyek fölvehetik akár ama ruhájukat, amelynek egyszer Pesten jártában a perzsa sah utánanézett: a pesti aranyásón még ama gyomorjavító kúra sem használ, amelyet pedig alapos vizsgálat után rendelnek a doktor urak. - Míg a messzi, erdélyi aranybányásznak legalább a kedve jó, mert hiszen gyakran jár ő a természetben is, amikor patakok futása nyomán aranyszemecskék után ballag, siet, lelkendezik. Nagybánya, ahol a vonatról le kellett szállni, ha ezekkel a valódi aranyásókkal megismerkedni akart az ember, vidám, derült városka volt... Ama városok közül való volt, ahol az idegen utazó sürgető dolgában is napokra elfelejtkezik, és a távolból is úgy gondol vissza a városkára, ahol öregségére élni szeretne.

Hősünk, az aranyásó néptanító, akkoriban, mikor én megismerkedtem vele, már az asztalfőn ült a "déli sernél", amely ünnepélyt ebben a kis városban éppen olyan pontosan megtartottak, mint az osztrák hivatalnokvárosokban szokás. Bányakapitány, bányamérnök, főkapitány, polgármester (ama bizonyos egykori pesti hírlapíró Éghy Mihály nevű, aki a jó kedélyéről a régi Alkotmány-nál ismeretes volt, papok, festőművészek és egyéb városi urak ünnepelték a friss csapolást, és tagadhatatlan érdeklődéssel szemlélgetnek esztendős ismeretség után is egy feketehajú, cigányos tekintetű, titkolhatatlanul boldog arcmosolyú, úri ruházatú férfiút, aki az asztalfőn foglal helyet, és éppen akkor adakozik két szégyenlős úrihölgy gyűjtőívén valamely jótékony célra.

- Ez az a szerencsefi! - mondja a polgármester, amint terebélyes hasával helyet szorít nekem is a sörözők asztalánál.

Akkor már Pokolnak hívták az egykori néptanítót, mert megválott oláhosan hangzó régi nevétől: Pokoliutól, hiszen a békebeli urasághoz az is hozzátartozott, hogy az embernek magyaros neve legyen. (Igaz, hogy csak ötven krajcárba került ez a névváltoztatás, de valamiképpen, különösen fiatalembernél, a társadalmi életben a magyar név fontosabb volt még a jó modornál és a táncolni tudásnál is. "Kelemen, uram, Kelemen!" - mondták bizonyos büszkeséggel a tegnapi Kleinok, ha nyelvbotlással a régi nevükön szólították őket.) Valóban, akármint nézegetem őt darab ideig, semmi nevezetest nem vettem észre hirtelenében az egykori néptanítón, akit messze földről jött angolok is megbámultak, midőn a pesti Brachfeld aranyvásárlás céljából Nagybányára utazott velük. Íme, itt ül előttem a megelevenedett Aranyember, és még csak annyit sem tudok felőle kisütni, hogy mit gondol magában, pedig már akkoriban is írónak, lélekbúvárnak képzeltem magamat. Lehet, hogy Pokol semmit sem gondolt magában éppen akkor, csak örült a létnek, örült a csapolt sernek, amelynek színe ugyancsak aranyaira emlékeztette őt; örült az urak nyájas, irigységmentes, kíváncsian kedveskedő mosolyának, amely mosolynak a színe ugyancsak vetélkedett az aranyéval; örült a falon függő festményeknek, amely festményekkel a Hollósy-iskola növendékei ugyancsak elárasztottak minden szalont, vendéglőt, cukrászdát Nagybányán, amikor számtalanszor lefestik vala azt a koporsó alakú hegyet, amely a város fölött mutogatja a leggyönyörűbb őszi ruházkodását mindaddig, amíg megérkezik a köd, és a ködben láthatóvá válik az az óriás halott, aki a hegygerincen elnyújtózva fekszik; az arany koporsója ez a hegy, a hegyben rejtőző aranynak az őre a ködhalott, és íme Pokol a koporsóból is ki tudta ásni az aranyat. Ennek örült bizonyára az egykori néptanító, amikor mosolyogva nézegetett maga elé, mert hiszen ő jó vásárt csinált.

...Én ebben a derűs, festők palettáinak színeire emlékeztető városban semmi hasonlóságot sem tudtam a Bret Harte novelláiból észrevenni: dehogyis a vad Kaliforniában járok Magyarország eme arany termő vidékén: egy boldog kis városban, ahol minden ablakból zongoraszó hallatszik, ahol pedig nem zongoráznak, ott regénykönyvet forgatnak, és az asztal olyan közel esik az utcához, hogy a könyvet innét is el lehet olvasni. Vidor, nyájas, ízléses arculatok mindenfelé; az emberek azért látszanak élni, hogy kedveskedjenek egymásnak; társadalmi összejöveteleken törik a fejüket, a ligetekben dolgozó festőművészeket látogatják meg, mindenki érteni látszik a piktúrához, amikor Thorma János meg Réti István néhány esztendőt a városban töltenek... Ezt a szót, hogy "kultúra", olyan tisztelettel ejtik ki, mintha akár Ferenc Józsefről volna szó, aki a királyi tanácsosságokat és bányagrófságokat osztogatja. Hát ebben a miliőben nem csináltak valami nagy dolgot még abból sem, hogy a borpataki román tanító egy akkora aranyfészket talált, amelynek árából kacsalábon forgó kastélyt épített egy völgyben...

Miután a mostani Magyarországon az aranyásók másféle szerszámokkal dolgoznak, mint a régi aranyásók: érdemes a nagybányai aranyásókról bővebben is megemlékezni...

Nagybányán mindenki aranyat keresett, akinek errevaló ideje volt. Némely városi hivatalnokok (a megye székhelye Szatmárnémetiben volt) a vasárnapi kirándulásukkal kötötték egybe az aranyásást. Más polgárok a bányagrófságtól aranyásásra kibérelt területükre olyanformán látogatnak el, mint más kisvárosokban a szőlőkre szokás. Még táncoltak is azon a földön, amelynek mélyében az aranyat sejtették.

Nem volt még akkora ára sem az aranykutatás bérletének, mint a kaliforniai árakról mondják. Az állam minimális vámot szedett polgáraitól, ha azok aranyásás céljára bizonyos földterületet kijelöltettek maguknak. Révai Károly bácsi, a nagybányai költő, aki országszerte ismert verseivel meglehetősen jó nevet vívott ki magának az akkori magyar irodalomban (mint szokás volt mondani ez idő tájt), letette a pennát, amellyel a Lendvai-színház prológusát írta, és szívesen rányomta a pecsétet minden aranyásásért beadott folyamodványra a bányagrófság ódon várában. Hetivásárkor a környékbeli gubás parasztok nyomakodnak be a költő irodájába a licencia végett, míg egyéb napokon kedélyes városi polgárok állítanak be azzal a szóval: "Károly bácsi, nehogy kinevessél. Nekem is kedvem volna aranyat ásni itt vagy amott." Ha jól emlékszem, a városi polgármesternek és Révész Jánosnak, a nagybányaiak nevezetes evangélikus esperesének is volt engedélye aranykutatásra, de ők nemigen értek rá a hivataluk miatt ilyen "babramunkára".

Hát nem nagyon csodálható, hogy a borpataki néptanító is beóvakodott egy napon Révai Károly bányagrófsági irodatiszt úrhoz, és bizonyos földterület ásásához kért engedelmet, amely területen előtte már mások is megpróbálkoztak. A szelíd Révai Károly föltette a szemüvegét:

- Hát annyi kidobnivaló pénze van, kedves Pokoliu?

- Nincs nekem egy fityinggel sem több, mint amennyi a "kutatmányi jog" ára.

(Igen, ilyen furcsa szóval nevezték azt a reskontót, amellyel a nagybányaiak a szerencséjüket keresték.)

A borpataki tanító elment az engedéllyel. Legközelebb csak akkor esett róla némi szóbeszéd a serházban, amikor a nagybányai boltos megunván a hitelezést, már nem akart olajat adni a borpataki aranyásó bányászlámpájába. A néptanító térdre vetette magát a boltban, és olyan lamentációba kezdett, hogy a hetivásáros emberek összegyülekeztek a bolt előtt. Az aranyásó jajgatott, imádkozott, sírt, öngyilkossággal fenyegetőzött, ha nem hitelezik neki a lámpájába való olajat. A kereskedő végre megunván a dolgot, odaadta az olajat.

Ugyanezen a napon Révai bácsinál, az engedély meghosszabbítása végett ugyancsak hasonló jelenetet akart rögtönözni a néptanító - egynapi haladékért. A költő nem engedte letérdepelni a dászkált, adott kétnapi határidőt.

Másnap ezen dolgok után: híre futamodott Nagybányán, hogy a borpataki néptanító olyan nagyságú aranyfészekre bukkant, amilyenre a legöregebb aranyásók sem emlékeznek. Hogy történt, mint történt? Az ördögök segítették-e (akiktől ezen a környéken nagyon félnek), vagy pedig a jó tündérek (akikben még inkább bíznak az aranyásók) mutatták meg az utat az aranyfészekig a szegény néptanítónak? Ő maga nemigen beszélt a dologról, tanú pedig nem volt, aki árulkodhatott volna. A vadhegyek között, a föld alatt játszódott le az esemény, éppen úgy nyomhatta ásóját az aranykeresőnek az ördög is, mint akár az aranyhegy jó szelleme, akiről szép mesemondások vannak. A legenda szerint olyan nagy füstje támadt a nevezett aranyleletnek, hogy a pesti Brachfeld és angolja gyalogszerrel tolták Szatmárnémetiből a kis vicinálist, hogy legelsőnek érkezhessenek a szerencsés aranyásóhoz. És az angolok megérkezésével a kis Nagybányán egy-két napra hamisíthatatlan kaliforniai atmoszféra kerekedett. Adtak, vettek, csereberéltek "aranykutatmányi jogokat", a hegyek közül megjöttek azok a sohasem látott aranykereskedők, akik patakok gyors vizében fogdossák össze az aranyport. A nyakukra kötött aranytartalmú zacskókkal mutatkoznak környékbeli parasztok, akiknek a háta az örökös gyötrelmes ásástól úgy meggörnyedt, hogy majd csak a koporsóban tudják kiegyenesíteni; akiknek a keze olyan fekete az aranytól, hogy azt semmiféle mosdóvíz sem tudja többé fehérre mosni; akik néha éveket, évtizedeket, egész életeket töltenek el hiábavaló munkával, káromkodásban és imádkozásban, csüggedve meg újra nekilendülve, és legfeljebb csak csalfa álmaikban találják meg azt az aranyat, amelyet késő vénségükig keresnek. Igen, Brachfeld és az angolok megérkezése mindig valamely titokzatos aranylázat hozott a kies Nagybányára; az arany gazdag ügynökeinek jöttére kezdett ábrándozni az egész város, holott máskor nem is nagyon vették észre még az eredményes aranyásókat sem... Brachfeld és az ő angoljai "csináltak nagy embert" Pokoliuból, a néptanítóból; ők hízelegték körül, ők ünnepelték, ők kapaszkodtak két oldalról is a karjába a nagybányai utcákon.

- Ejnye, nem is tudtuk, hogy ilyen nagy emberünk van! - dörzsölgették a szemüket a nagybányaiak.

A történet igazsága kedvéért meg kell jegyezni, hogy maga a nevezetes aranyásó sem bizakodott el az aranyalkuszok dicséretétől. Csak nem vett többé hitelben olajat, és a bányagrófságnál tucatszámra vette az újabb reskontókat az aranykutatáshoz. Tovább ásott.

Mikor én Nagybányán a Hollósy-iskola növendékeinek napsugárszínű festményeiben gyönyörködtem, Pokol már kastélyát felépítette Borpatakon. Nagyon kíváncsi voltam, hogy milyen kastélyt épít magának egy aranyásó? Ezt a kíváncsiságomat könnyen kielégíthettem, mert Pokol minden héten nagyobb társaságot hívott magához a bányai urak közül, és ilyenkor nem takarékoskodott a vendégszeretettel. Valamiképpen még mindig úgy tüntette föl a dolgot, kimondhatatlanul hálásnak, lekötelezettnek érzi magát, hogy a nagybányai urak véle, az egyszerű néptanítóval szóba állanak, úgy emlékszem, ő küldte be a hintókat is a fogadói serház elé, ahol a nagybányai urak találkozni szoktak egymással. A kanyargós hegyi úton könnyedén futamodtak a hintók, hogy az utasoknak legszebb napjaik, legjobb szívdobogásaik, legkiadósabb lélegzetvételeik jutottak eszükbe. És a völgyben csakhamar feltünedezett az aranyásó kastélya.

Valóban olyan volt ez a kastély, amilyent egy szerencsés aranyásó építhet magának.

A népmeséből jött tarka tornyával, amelyre ugyan semmiféle lobogó nem volt tűzve, de messzire virított az a hegyek közé, amerre a szegény, sorsüldözött aranyásók is irigykedve járnak. Felkiáltás volt ez a torony a balszerencse ellen, tüntetés az ördögök ellen, amelyek mindig rossz nyomra viszik az aranykeresőt; ragyogás ama sötét bánatok ellen, amelyek verejtékezve lepik e föld alatt az aranyásó homlokát. Cifra torony volt, amilyent egy aranyásó álmodhat magának, amikor végre álmában feltalálja az aranyfészket.

És az ablakok is felcsillogtak a hegyre, amerről közeledtünk, hogy azt hihettük, az ezeregyéjszakai palotához közeledünk, amelyet dzsinnek a tenger egyik partjáról a másik partra hordanak, ha parancsolójuk így rendeli. Az ajtókilincsek is bizonyára aranyból vannak, mert vajon mit csinálhatna egyebet azzal a rengeteg arannyal, amelyet Pokol úr életében talált? (Tudniillik a további ásásai is jól sikerültek.)

Közelebbről ugyan veszített valamit az aranyásó kastélya a messziről táplált illúziókból, de három lépésnyiről is fölébresztette a szemlélőben a gyermekkori álmokat. Ilyen kastélyt szeretne építeni magának minden gyermek ama karácsonyi forgácsdobozokban rejlő játékszerekből, és ilyen kastélyt szeretne építeni magának minden felnőtt, akinek gyermekkorában nem volt játékszere. Cifra volt itt minden, mintha egy mézeskalácsos sátorból vette volna a motívumokat háza fölépítéséhez a cigányosképű házigazda. Vagy talán egy keleti szertartása templomot gondolt el magában az építkezésnél az aranyásó, ahol ő valamikor talán csak a sekrestyés után következett rangban, és papja volt a leghatalmasabb úr, akit életében látott. A fonókban, kukoricahántásoknál, tollfosztásoknál elmondott mesék kastélyát akarta megépíteni, amely csak tán azért nem forgott, mint a ringlispil, mert a nagybányai építész nem tudja ennek a szerkezetét. És mégsem volt ízléstelennek mondható ez a kastély itt, az aranyásás vidékén, ahol az emberek nem gondolnak egyébre, mint a pillanat alatt való meggazdagodásra. Az itteni fantáziákhoz éppen úgy idomult ez az épület, mint keleten a minaretek és mecsetek alakulnak az odavaló képzelethez. És a házigazda fekete selyem bársonyruhába öltözve várta a vendégeit, és még csak egyetlen aranyzsinór se volt a ruháján - csak barna kezén villogott egy mélytüzű briliánsgyűrű.

Akik szeretik a régi urasági kastélyok öblös ebédlőit, ahol kényelmes székekben mindaddig el lehet üldögélni, amíg nem következik be az álom ideje, Pokol úr ebédlőjében nem érezték volna jól magukat. Mindegyik szék, amely az ebédlőasztal mellé volt készítve, olyan faragványos, magas, kényelmetlen volt, mint egy-egy trónus. Mintha ezzel is ki akarná fejezni megbecsülését vendégei iránt: ő maga egy sokkal kisebb széken foglalt helyet, hogy anélkül is köpcös, alacsonyas, hízásra hajlamos alakja szinte eltűnni látszott a vendégek trónszékei között. Mosolygott, minden eledelnek külön örvendett, mintha csak akkor juthatna hozzájuk, ha vendégei fölkeresik. Pedig nem volt valamely különösebb ebéd, mert utazásaimból néha inkább szoktam emlékezni a nevezetesebb ebédekre, mint akár a nőkre és más dolgokra: nem emlékszem, hogy mivel kínálta meg az aranyásó vendégeit. Ám a bora, mint ez rendszerint azok között a hegyek között történni szokott, amely hegyek nem teremnek bort: kitűnő volt.

És a ház többi része is magán viselte gazdájának egyéniségét. A falakon a nagybányai piktorok képei között mérnöki rajzok. Bizonyára a bányagrófság egy fiatal mérnöke rajzolta meg Pokol úrnak mindazokat az utakat, amelyeket aranyásó korában bejárt, mint a nagy fölfedezőknek útjait szokták megrajzolni a messzi földrészeken. Föld alatt és föld fölött vezetnek el ezek a cinóberrel, kékkel, arannyal rajzolt vonalak. Itt-ott egy aranyfolt mutatja azt a helyet, ahol Pokol úr valamikor nagyobb leleményre tett szert. Íme, ezek a térképek mutatják az aranyásó életét, mindaddig, amíg vándorlásaiban eljutott volna a borpataki kastélyig. Nem kell titokban tartani többé ezeket az utakat, hiszen Pokol úr elvitte az utak mentéről mindazt az aranyat, amely a föld mélyében található.

Kérdést intéztem hozzá, hogy milyen volt az az úgynevezett aranyfészek, amelyet legelőször felfedezett:

- Milyen is volt? - mormogta elgondolkozva. - Akkora lehetett, mint egy juhászkalap.

Többre nemigen emlékszik a dologról, aminthogy nagyon szűkszavú, amikor a maga mesterségére terelődik a szó. Az aranyásó azt hiszi, hogy vendégei unatkoznának, amikor a maga dolgairól beszélne nekik.

A völgyben korán alkonyodott, és a kastély, amely eddig csak cifraságaiban, bús pompájában élt: megelevenedett. Vendégek léptek elő a vásári viaszgyertya ékességű oszlopok mellől; a kapu, amely valamely kisebb faluba elmehetett volna oltárnak: gyakran nyílott zajtalan sarkain; a nagy ebek folytonosan nyugtalankodva ugattak láncaikon, és a park kavicsos útjai megtelnek vala ama keserves, félénk csikordulásokkal, amelyeket a szegény emberek lépései szoktak előidézni gazdag házakban. A jövevények a házigazdát keresték, mire Pokol úr engedelmet kért a nagybányai uraktól, hogy néhány pillanatra magukra hagyja őket. A kertből behallatszott a hangja, de az most sokkal érdesebb volt, mint itt az ebédlőben. Néha pattant is ez a hang, mint az ostor; máskor szünetelve, magyarázva, szavakat megismételgetve hangzott, mint amikor a gazda az ispánjával vagy a béresével közli a másnapi teendőket.

A nagybányai polgármester a nyitott ablakhoz vitt; és ott magyarázta meg a Pokol-kastély kertjében történő eseményeket:

- Ezek az emberek, akik itt vannak: a Pokol úr régi cimborái, azok az aranyásók, akik szegények maradtak.

Gubás, földfekete, koldus módjára állongó férfiak húzódnak meg a homályban. Némelyik a földön ült a halálos fáradtságtól, a másik félig elheveredett, mint egy agyonhajszolt állat, a harmadik térdepelt, és az arcát fürösztötte a kert nedves füvében, mint a búcsújárók nedvesítik magukat a kegyes helyek vizeivel, amelyektől betegségeik elmúlását remélik. Valóban búcsújárók voltak ezek a borpataki Pokol-kastélyban, az arany búcsújárói, akiket a hiú Pokol úr tán azért rendelt ide, hogy jótékony hatalmának híre terjedjen Nagybányán is. És voltak ott a háttérben asszonyok is, habár a babona szerint az asszonyoknak nem szabad aranyásással foglalkozni. Állítólag az arany elbújik az asszonykéz elől. Nos, ilyen rongyos öregasszonyokat még a pesti templomok körül se láttam életemben, pedig a pesti koldusok elég rafináltak a maguk dolgaiban.

Úgynevezett kihallgatási napot tartott Pokol úr, amikor a környékbeli hegyekből mind előjöttek azok az elátkozott aranyásók, akik hasztalan küzdenek az ördögök ellen, munkájukat nem kísérte szerencse. A tarisznyájukból mindenféle kődarabokat vettek elő, amelyeket mustrának hoztak arról a helyről, ahol a hegyet ássák. Pokol úr az alkonyi világosságnál megnézte a köveket, bosszúsan elhajította őket, vagy visszaadta az aranyásónak. És közben beszélt olyan nyelven, amelyet én nem értettem.

A polgármester a fülembe dörcögte:

- A környékbeli szegény aranyásók halálosan bíznak Pokol szerencséjében, jóságában, okosságában. Valóban, Pokol szerencsés fickó, mert többnyire ezeknek az elátkozott aranyásóknak az elbeszéléséből tudja meg, hogy hol rejtőzik arany a hegyekben, mely területekre kell "kutatmányi jogokat" szereznie a bányagrófságtól, merre mutatkozna eredménye a befektetésnek. Mert Pokol úr maga már nem ás az arany után, hanem ásat. Egy esztendőt töltött valamely kémiai intézetben, ahol az arany felismeréséről egyet-mást megtanult; laboratóriuma is van a kastélyban. Azokat az eldobált köveket ő majd még egyszer megvizsgálja.

Odakünn a kertben pénz csörgése hallatszott. Pokol úr osztogatott pénzt a szegény aranyásók között, lámpásba való olajra, szerszámra, élelemre, "kutatmányi jogokra"... A földfekete emberek csókolgatták Pakol úr pénzadó kezét, hálás, szinte kutyavinnyogás-szerű hangokat hallattak, és áldást mondtak, amikor a diadalíves kaput behúzták maguk után.

Most az asszonyokra került a sor... Azokkal már nem is állott szóba Pokol úr, hanem a konyha felé mutatott, ahol bizonyára akadt valami ebédmaradék.

Mikor visszatért az ebédlőbe Pokol úr, odalépett a sarokban álló nagy zongoraverkli mellé, amelyet egy pesti korcsmárostól vásárolt, és víg, dobos, csengős keringőt játszatott a hangszerrel.

Csak jer, szép emlékezet, merengő mesemondás azokról a régi pesti gavallérokról és atlétákról, akiknek valaha nagyon is aktív, buzogó életükben nem sok idejük volt arra, hogy valaha is elmerengjenek, de annál inkább elgondolkozhatunk mi itthon maradottak nagyszerű figuráikon, amelyekhez hasonlókat jó darabig nem fog láthatni az utánunk következő nemzedék.

Hősök és kalandosok voltak ők, mint akár azok a lovagok, akikről a svéd regélő asszony, ama Lagerlöf Zelma írta felejthetetlenül naiv és művészi regényeit... Utolsó hajtásai voltak ők annak az ábrándos, tizenkilencedik magyar századnak: a nyugtalan és minden hősiességre és bolondságokra kapható magyar uraknak, akik éppen úgy örömüket lelik vala a virtuskodásban, mint a mulatozásban. A kard mindig fényesre fenve a kezükben, a pisztoly védelemre felporozva, és a lélek és a szív nem ismeri a megrettenést, ha tréfából, a maguk vagy barátaik mulatságára halálos játékokat kell véghez vinniök... Az ország legkülönbözőbb vidékeiről gyülekeznek össze a hajdani Fiume kávéházban, és volt olyan időszakuk is, amikor ideggyönge embernek nem volt tanácsos miattuk a kávéházba belépni, de még csak a Múzeum körúton sem elhaladni. A Károlyi utca felé eső ablakokon át a biliárdgolyók és a kártyalapok csattogásai mellett kihallatszottak a gavallérok döngő hangjai is... És ezekben a hangokban még évtized múltával is fel lehetett ismerni azoknak a vidékeknek a különböző tájszólásait, amely vidékről a gavallérok Pestre hozták virtusaikat, hogy itt darab időre felfordítsák a várost... Valamikor a Pest megyei urak foglalják el ilyen rohammal az Újvilág utcai Aranysas fogadót, hogy ott különös csárdásaik, dalaik mellett hetekig gondot okozzanak az akkori főkapitányoknak, Thaisznak, Töröknek. Ugyanezt csinálták a Szabolcs megyei és nyírségi urak a Pannóniával, amikor még azt Griffnek nevezik vala. A vidéki hadak megrohanták a többi pesti fogadókat is, ha nagyvásár, bál vagy birkózás folyt a városban... Igen ám, de ezek a vidéki gavallérok bizonyos idő múltával hazamentek a maguk alsódabasi vagy szabolcsi kúriájába, elvitték cigányaikat, nótáikat, virtusaikat, és a fogadók megint elcsendesedtek, hogy a pesti verebek is be merészeltek repülni a szellőztetés végett kinyitott ablakokon. De a hajdani Fiume kávéházból sohase ment el senki, már csak azért sem, mert a kávéház kulcsát a tulajdonos a szokásos ceremóniák mellett, vendégei jelenlétében a Dunába dobta, szimbólumául annak, hogy a kávéházat többé sohasem csukják be.

...Aki majd a kávéházak városának kávéházi történetét alaposan megírja: a Korona, Vadászkürt kávéházak után leghosszabban a régi Fiume kávéház mellett andaloghat: itt fordult meg mindenki, aki valamit számított a régi Pesten. Volt itt egy asztaltársaság, amelyet röviden és találóan a terroristák társaságának neveznek vala. Ennél az asztaltársaságnál a figyelmes hallgató mindig tudomást szerezhetett azokról a pofonokról, amelyek az elmúlt éjszaka Pesten elcsattantak; sőt ugyancsak ehhez a társasághoz futottak be az ország különböző részeiben eldurrant pofonok hírei is, mert a lovagiaskodó felek többnyire ide utaztak segédeket keresni tervezett véres párviadalaikhoz... Egy-egy pofon, amely a Blaue Katznak nevezett mulatóhelyen vagy a Tyúkketrec vendéglőben eldörrent, napokig foglalkoztatta ezt a kedélyes társaságot. De volt dolga a kávéház kalamárisának, pennájának akkor is, ha félreértés történt valamely debreceni vagy kassai bálon vagy Anna napján. Clair Vilmos, aki a magyar párbajkódexek egyik legkitűnőbbikét írta: így szedte össze adatait készülő könyvéhez. A közeli Nemzeti Kaszinóban mindig akadtak becsületbírák, mert hiszen itt az urak amúgy is éjszakázni szoktak, amely órákban a becsületbeli tárgyalásokat tartják. Érdekessége volt ennek a társaságnak, hogy az asztal körül üldögélő urak egyéb munka hiányában maguk is csináltak lovagias ügyeket. Ráth Karcsi, Kossa Ferke, Vidacs Jancsi nem ijedtek meg, ha valamely mulatóhelyen, ahol rendszerint az éjszakát töltötték: verekedésre került a sor. Nagyon divatban volt ez akkoriban; csak sóhajtva gondolhatunk arra az időre, amikor a korabeli fiatalembernek az volt a vágya, hogy megjelenhessen a vívóterem deszkáján. Bizonyos fénykör vette körül azokat az ifjakat, akik gyakrabban mutatkoznak vala a párviadalok színhelyein, és a hölgyek is kegyesebbek hozzájuk, mint egyéb urakhoz. Nem volt még akkor háború; nem tudhatták hölgyeink, hogy mily szörnyű sebeket tudnak ütni a fegyverek... A vívótermekben finomkodva peregtek össze a kardok, ámde ha rohamra mentek is egymás ellen, se engedték a szekundánsok a halálos megsebesüléseket. Habár ezek a "fiumei terroristák" nem tréfáltak, ha kardot vettek a kezükbe.

...De akadnak itt kedélyesebb urak is, akik az élet örömeit sem vetik meg, amely örömök a szellemes, vidám beszélgetésekben, a barátkozásokban, az ötletességekben nyilvánulnak. Egy-egy szellemes mondás a magyar úri társadalom találkozási helyéről, a Fiume kávéházból indul el országos körútjára. Egy sikerült tréfa, amely a Fiume kávéházban hangzik el, évekig bolyong Magyarországon, hogy gömbölyűvé növekedjen mindenkinek az arca, ahová ez a kedves vendég megérkezik. Szirmay Tiborról évekig keringett az a pletyka, hogy olyan szenvedélyes sakkozó, hogy a minapiban még az aranyfogait is eljátszotta, mert pénzben szokott sakkozni. Ugyancsak itt született az a mondás arról a vidéki apáról, aki azért küld bőségesen pénzt a fiának, mert az azzal fenyegetőzik ("Csak nem engedem meg, hogy a gazember váltóra írja fel becsületes nevemet!"), hogy váltót fog hamisítani az öreg nevére. Innen igazgatja az öreg Polónyi Géza az egyetemi ifjúság mindenkori tüntetéseit a közeli Sándor utcai képviselőház ellen. Innen bujtogatja e politikai ezermester Szűcs "pátrit" (akit azért neveznek így, mert minden egyetemi ifjúnak a földije), innen hadakozik politikai ellenfelei felé, és ide, a kávéházba hozatja a Renz cirkuszból azt a fehér lovat, amelyen a magyar díszruhába öltözött Szabó Lajosnak a jogászok tüntetését kell vezetnie a Múzeum körúti lóvasúti sínek mentén, hogy megakadjon minden forgalom. Itt határozzák el, hogy este a cirkuszi birkózásoknál (amelyek nagy divatban vaunak ez idő tájt) Kara Achmednek, az óriás török erőművésznek vagy Hackenschmidtnek, a még robusztusabb németnek rendezik-e az ovációt. A birokzsüri elnöke Polónyi Géza, aki minden este felugrik bírói helyéről, és csalással vádolja a birkózókat a cirkuszközönség üdvrivalgása mellett. Oá! török! - zúgja ezer és ezer torok, mikor a birkózógladiátort vádolja csalással a bíró, és megvetőleg pfujozik, amikor Hackenschmidt hagy kihasználatlanul egy fogást.

...És nemcsak a cirkuszi erőművészek között, hanem minden társadalmi és politikai kérdésben döntő szerepe van a Fiume közvéleményének. R. Eötvös Károly, Hentaller Lajos, Pázmándy Dénes, Komjáthy Béla, Olay Lajos, az akkori nevezetesebb függetlenségi követek itt keresik a kedvező néphangulatot, mert nagyon jól tudják a Fiume kávéház hatalmát. A már említett ifjúsági vezéren, a mogyoróorrú Szűcs "pátrin" kívül mindennap megfordulnak a kávéházban Melha Armand és Hoffmann Ottó ifjúsági vezérek, akik mellett már feltünedezik Lengyel Zoltán is. A közeli Szerb utcában a jogászság innen, a Fiume kávéházból tudja meg, hogy kit kell éltetni vagy abcúgolni... Néha úgy tűnik föl a dolog, hogy a Fiume kávéház annak a negyvennyolcadiki Pilvax kávéháznak a nyomdokaiba akar lépni a közvélemény irányításával: sajnos, nem látjuk semerre a Közvélemény asztalánál Petőfi Sándort vagy Jókai Móricot; néha az éjszakai órában a Kalap utcai szerkesztőségből, Rákosi Jenő lapjától idejön Tóth Béla, hogy hibás beszédmodorral ugyan, de maró szatírával mondja el megjegyzéseit Sipulusznak. Itt harsog olykor Déri Gyula, amikor az Egyetértésnél bevégződik a munka, de ki tudná felsorolni mindazoknak a régi hírlapíróknak a nevét, akik valamikor a Fiume kávéházban itták meg feketekávéjukat, szívták cigarettájukat, és régi jó szokás szerint egymást marták!

...Csak úgy találomra mondok még néhány nevet, amelyet a régi Pesten mindenki ismert, akinek valami köze volt a gavallérsághoz, az úri élethez és társasághoz. Itt lehetett feltalálni valamelyik asztalnál Újházi Nándit, Putnoky Nokit, Hirsch Sándort, Berzeviczyt, Szirmay Pistát, Móricz Gézát, Bónis Gézát, Örley Györgyöt, Bernáth Istvánt, Bán Zoltánt (a spiritisztát), Peregrinyi Zoltánt (aki Diplomata név alatt beszélyeket írt), Lestyán Ödönt, Péchy Pistát, Frivaldszkyt, Környey Gézát, Gály Lajost, akit későbben mint Közép-Európa legnagyobb kártyását emlegetnek, mikor szűk lett neki a Fiume kávéház, és szerteszéjjel utazgat a világba, hogy kedve szerint kártyázhasson. Itt van naponta Dobrowszky, a híres pesti könyvkereskedő, valamint itt üldögél a régi Egyetértés kiadója, Brázay Kálmán nagykereskedő is, aki hatalmas áldozatokat hozott a függetlenségi eszmékért.

Hát itt a régi gavallérok és atléták tanyáján, ahol még épen, egészségesen, baj és gond nélkül éldegéltek a régi urak; reccsent föl egyszer Zubovics Fedor hangja.

Ez a bizonyos szolgálaton kívüli huszárkapitány mindig úgy beszélt, mintha valakit meg akarna ölni.

Igen, a tizenkilencedik században lehetett hallani ezeket a csodálatos hangokat, amelyekben a téli, fagyos káposzta recsegését éppen úgy meg lehetett hallani, mint az őszi mezőkön róka után nyargalászó vadászoknak ebeikhez intézett parancsszavait. Külön stúdium volt ez a hang, amely mindig valamely benső forradalmat, izzó indulatot fejezett ki, anélkül hogy végeredményében mást mondott volna, mint feketekávét vagy egy pohár sört rendelt a pincérnél. Ha úgy gondoltuk: ökleit ez a hang, mint a bika szarva; kíméletlen, erőszakos, hóbortos volt, mintha minden más beszédet vissza akarna fojtani, amikor ő megszólalt... Ha úgy gondoltuk: megmosolyogtatott ez a hang, mint a komikus emberek hangja, akik mindjárt valamely hallatlan tréfát mondanak el... Annyi bizonyos, hogy Zubovics Fedor egyéb érdekességeihez is hozzátartozik hangja; puskaporos, dinamitos volt, amely robbanószerekkel annyit foglalkozott életében, mint más ember a pipája szurkálásával.

Különben nem lett volna olyan feltűnő ember: középmagas volt, de ama középmagasak közül, akik túllicitálják energiával, erővel, akarattal a toronymagasságú embereket is. Észre kellett őt venni mindenkinek, ha az utcán végigment. Társaságban pillanatok alatt ő lett a központi lény. Nem is lehetett másról beszélni, mint az ő dolgairól, mert minden más ember érdektelenné válott mellette.

Az volt a híre, hogy rettenthetetlen ember - még a régi világban is, amikor annyi volt a bátor ember. Hetvenöt esztendős kort ért, és annyiszor kockáztatta az életét, hogy más, normális ember a hetvenöt esztendőnek a feléig sem viszi. A legenda szerint nem volt egyetlen ép csontja sem, különböző alkalmakkor mindig eltört magán valamit, és ezek az alkalmak bőven kínálkoztak életében. Ismerte is a nevét mindenki a monarchiában!

Mintha himlőhelyes lett volna, azért, mert valahol valamiképpen egy láda puskapor fölrobbant, amikor azt ő nézegette. A fejét előreszegte, hogy a forradások azon jól meglátszottak, amely forradások vadállatokkal (a legenda szerint: oroszlánokkal) való birkózásaiból maradtak emlékbe. És bár csaknem két emberöltőn át véle történnek azok a csodák, amelyeket De Manx báró és Háry János históriáiból ismerünk: Zubovics Fedort egyetlenegyszer sem lehetett rajtakapni, hogy nagyobbat mondott volna az igazságnál. Ő volt az a legendás férfiú, aki mindig igazat mondott, bár a legcsodálatosabb történetek hangzottak el szájáról. Ő volt az igazmondó magyar Háry János!

Magyarországon mindig kedveltük a csodálatos bátorságú embereket; olyan legendakört vontunk köréjük, amelyekről ők néha maguk sem tudtak. Azért nehéz Zubovics Fedorról írni, mert ha a leghihetetlenebb történetet írnám le róla, mindig akadna valaki, aki annál még cifrábbat tudna mondani. Azért hát csak inkább maradjunk a tárgyilagosságnál, amikor ennek a kalandhősnek a dolgait vizsgáljuk, akinek az életéről bízvást lehetne regényt írni az ifjak és öregek mulattatására.

A legendáit azzal kezdi, hogy fölcsap föltalálónak.

A hozzáértők azt mondják, hogy szeri-száma sincs azoknak a találmányainak, amelyeket a bécsi Ballplatzon a mindenkori közös hadügyminiszterhez benyújtogatott. És a miniszter a hadsereg fölszerelésében gyakran föl is használja Zubovics találmányait. Már javában ismerik őt Bécsben, amint táskáival megjelenik, és a hadügyminiszter a fontos tanácskozásokat is abbahagyja, amikor meghallja, hogy Zubovics odakint az előszobában káromkodik. Mert nem nagyon tett lakatot a szájára ez a katonatiszt még akkor sem, ha fölötteseivel tárgyalt. Fékezhetetlen, kemény természete, meg nem alkuvó bátorsága, szilaj szenvedélyessége akkor is kitört belőle, amikor a monarchia legmagasabb rangú katonáival állott szemközt. "Nevetséges szamárság!" - mondogatta foghegyről a miniszter uraknak. Bizonyára sohase viszi még kapitányságig sem, ha valóban nem érik meg a találmányai, hogy szabadlábon hagyják. A régi közös hadsereg idejében még javában fennállottak azok a tiszti börtönök, ahová már Nagy Frigyes is habozás nélkül bezáratta a szubordináció ellen vétő katonatiszteket. Zubovics Fedor pedig lehetőleg mindig vétett az engedelmesség ellen. Katonai fegyelem dolgában nagyon rossz példa volt ez az úriember a hadseregben, azért nem lett belőle más még a világháborúban sem, mint őrnagy. Hetvenöt esztendős korában őrnagyságig vitte: már talán ennyi is elegendő volna ahhoz, hogy ezt a furcsa embert a régi Magyarország civil lakossága érdeklődésében részesítse.

Hát még, mikor föltalált valamely úszókészüléket, amelyet nagy közönség előtt mutatott be a Dunán! Kemény télidő volt ekkor, és a Duna olyan veszedelmesen zajlott, hogy még azok a bizonyos vakmerő emberek sem mutatkoztak, akik minden alkalommal átlépkednek a zajló folyón, hogy a partokról, hidakról hajmeresztve nézi őket a lakosság. Nem, senki sem akadt, aki a sodródó, sustorgó, örvénylő, jégdarabokkal labdázó folyamon át mert volna kelni. A Wesselényi Miklós ereje és bátorsága is kevés volna e merényhez! - Zubovics a pesti oldalon megérkezett a szerkezetével, miután már napok óta hirdette, hogy ekkor és ekkor átúszik a Dunán, még ha az életébe kerül is. Pest még meglehetősen kis város a nyolcvanas évek elején, Zubovics tervére a kemény téli időben is megtelnek a pesti és a budai partok emberekkel. Ott vannak azok a kedves kucsmás, karmantyús pesti téli hölgyek, akik Sándor Móric gróf lovasmutatványai óta nem mulasztanak el egyetlen férfias bravúrt sem. Ott vannak azok a régi pesti polgárok, akiknek szívvidító figuráiban annyit gyönyörködtünk a régi fametszeteken. Az előkelőségek szánkókon érkeznek, és az istenadta nép számára csakhamar lacikonyhát állít egy élelmes vállalkozó. Ahol füstszag van: oda hamarosan megétkeznek a cigányok is... Zubovics zeneszó mellett ereszkedett úszókészülékével a zajló Dunára. A komp és a tutaj összepárosítása volt ez a szerkezet, úgy tudom, hogy sokáig használták is a császári és királyi hadseregben az utászoknál.

Körülbelül két óra hosszáig tartott az életveszélyes mutatvány, amikor is Zubovics a várkert alatt partot ért, de senki sem hagyta el helyét a dermesztő téli időben, és a szerencsés megérkezés után a lacikonyhák körül táncrakerekedett az amúgy is hangulatot szerzett publikum.

...Néhány év múlva Zubovics Fedor azzal duplázott rá találmányára, hogy föltalálta azt a torpedót, amelyet szárazföldön is lehetett használni.

Mindig kitalált valamit, hogy élete végéig megmaradjon regények és kalandok hősének, akiről az újságok írnak, és akiről mesemondásokat tudnak országszerte, amikor beköszöntenek azok a hosszú esték, amikor Magyarországon mesélgetni szoktak.

Egyszer arra akart rávenni valamely cirkuszigazgatót, hogy bocsássa szabadon oroszlánjait, majd ő vadászik rá a pesti utcákon... Miután a cirkuszigazgatónak megfelelő kárpótlást ígért, az már hajlandó lett volna belemenni a fantasztikus üzletbe. Az Andrássy út lakói napokig nem merték házaikat elhagyni, Zubovics Fedor pedig oroszlánvadász kosztümben két puskával a vállán sétálgatott az Andrássy úton. A policáj, amelynek sohase volt érzéke a romantikus dolgok iránt, elzsuppolta a cirkuszdirektort oroszlánjaival együtt. Zubovics keményen összetűzött a hatóságokkal. Kapta magát, és elment Afrikába az ottani oroszlánokra vadászni.

Ezenkívül minden esztendőben beszéltetett magáról a lehetetlen afférjai révén, amelyeket a verőcei Migazzi kastélyban rendezett, ahol ugyancsak fantasztikus kvártélyt tartott. Nemegyszer hallatszottak robbanások, földet rázó dördülések a hegyoldali kastély felől, amikor megtudhatta a környék népe, hogy a kapitány laboratóriumában valamely új találmányán dolgozik. Egy katonai uniformisba bújt Edisonnak látta magát, aki fölött nem múlhatott el esztendő, hogy valamely háborús föltalálással emlékbe ne vésse nevét. Ki tudja, ki tudhatná, hogy más életkörülmények között a szenvedélyes föltaláló mily hasznos dolgokat produkálhatott volna, míg így csak különcségeivel, furcsaságaival, kalandosságaival tűnt föl leginkább azok előtt, akik közelebbről nem ismerték... (Én mindig beleegyeztem abba, hogy Magyarországon már vérmérsékletünknél fogva is szükség van az extravagáns emberekre. Nem lehetne itt sokáig tekintélyt tartani annak, aki mindig csak a bibliát vagdosná az ördög fejéhez. Nagyon is szükség van a férfias virtusokra, meglepő cselekedetekre, rendkívüli bátorságokra olyan embernek, aki nem akar a tucatban maradni, de ez a szangvinikus huszárkapitány jó darab időre mindenkit lepipált bravúrjaival. Veszekedett, verekedett, párbajozott, fölrobbant, szolgálaton kívüli viszonyba ment, és egyenruhában járt, mert mint recsegve emlegette a Fiume kávéházban: tartsa megtiszteltetésnek Ferenc József, hogy az ő ruháját hordja... És közbámulatra a hajaszála se görbült meg, pedig kisebb dolgokért is bezárták az embert. Valóban hóbortos lett volna, mint ezt ellenségei gyakran ráfogták? A zsenik, föltalálók és más ötletességből élő emberek a civil pályán is különböznek azoktól a szürke emberektől, akik szeretnek feltűnés nélkül elvegyülni a tömegben. Bizonyára a katonai fegyelem se volt elég szigorú ahhoz, hogy ezt az örök rendbontót megtörje. Annyi bizonyos, hogy kalandosságairól még sokáig fognak beszélni azok a régi gavallérok, akik ismerték. És a régi gavallérélethez hozzátartozott, mint a jól szabott kabát, hogy valakinek legalább egyszer életében összetűzése legyen szegény Fedorral (ami nagyon könnyen ment), mert így egy csapásra híres emberré lehetett. És Z. F. nem is igen téregetett ki az elől, hogy néha egy súlyos lovagias ügy árán is nevezetes fiatalembereket neveljen maga körül. Aki nem akart vele összetűzni, azt összeveszítette másokkal, hogy legalább párbajsegéd lehessen az illető életében. Nem lehet őt kihagyni annak az emlékezetéből, aki a tegnapi ködlovagok, a régi rettenthetetlen gavallérok ügyesbajos dolgairól gondolkozik... Igen, ebben a boldog korban már az is elegendő volt a nevezetességhez, hogy valaki a Fiume kávéházba járjon kapucinerezni! Hát még ha Zuboviccsal ült egy asztalnál.

...Úgy emlékszem, hogy ez a különc, fantasztikus férfiú a békességes, csendes nyaralóhelyen, Visegrádon halt meg, ahol rendes szokása szerint rettegést ébresztett maga körül. Azt mondták, hogy végelgyengülésben van már az öregúr, amikor még javában kilövöldözött a házából, amikor valaki fütyülni merészelt az ablaka alatt.

Hogy hívták őt? - Talán Zádor Jenőnek, Neuhausernek, Svobodának vagy X. Y.-nak...

Nevét nem tudni teljes bizonyossággal, mert akkoriban még az volt a divat, hogy a legtöbb pesti hírlapíró névtelenül dolgozott. A közönség csak akkor tudta meg, hogy ilyen vagy amolyan nevű hírlapíró is volt a világon, amikor a Gyászrovatban néhány meleg sorban elparentálta egy másik munkatársa az elhunyt hírlapírót. Néhány modernebb szerkesztő később beleegyezett, hogy húsvétkor, karácsonykor, jubiláns alkalmakkor a hírlapíró kinyomtassa nevét az újságcikk alá, de ez minél ritkábban történt meg. Azok az emberek, akik mindennap nyomdafestékkel dolgoznak, esztendőnként száz meg száz nevet írnak le dicsőséges vagy más célokból: bizonyos idő múltával elfásulnak a saját nevük iránt. Ha néha megjelenik az újságban a nevük: csodálkozva nézik azt, mint valami sohasem hallott idegenét.

A meghaláson kívül azonban alig volt alkalma a régi hírlapírónak ahhoz, hogy nevét kinyomtassa. Még az esküvőjének a napját se tehette bele az újságba a legtöbb hírlapíró, mert a szerelem hevében az esküvőt a kellő időben szokás volt elmulasztani, legfeljebb akkor tartották meg, amikor a gyerekek már iskolába kezdtek járni. - A rendjel adományozás alkalmából se jutott helyhez a régi hírlapíró a lapjában, mert ő ilyen szerencsében a maga névtelenségében nem részesült: ez a pályabér azoknak volt fenntartva, akik idejében otthagyták a pályát, miután a kellő összeköttetéseket megszerezték. - Baleset hőse sem lett a régi hírlapíró, hogy emígy becsúsztassa a nevét a saját újságjába; ház sem égett le, hogy ilyenformán szerepet játszhasson az újdonságok rovatában; a sorsjegyét sem húzták ki...

...Mit tesz vala a régi névtelen hírlapíró, hogy nevét nyomtatásban is olvashassa?

Párbajokba vagy sajtópörökbe keveredik, mert hiszen valamivel néha fizetnie kell bátorságáért és szókimondásáért.

A párbajban rendszerint a rövidebbet húzza, mert egyéb elfoglaltsága miatt nem ért rá kardforgatást megtanulni; felkötött karral, bekendőzött fejjel, seblázasan üldögél tehát azon idő alatt íróasztala mellett, amikor a kollegiális laptársakon kívül a saját lapjának is tudomásul kell venni, hogy a Koronaherceg utcai vívóteremben a hírlapíró megsebesült a becsület mezején: néha keresztül is lőtték, ha a helyzet úgy adódott: de fogát sokkal kevesebbszer hagyja a porondon a lapíró, mint ezt némelyek szerint megérdemelné. - A sajtópörök ugyancsak alkalmatosak arra, hogy a régi hírlapíró kinyomtassa nevét, legtöbbször nem ingyen, hanem hetekig vagy hónapokig tartó szabadságvesztések árán. Igaz, hogy csak királysértésért járt börtön, ilyesmit pedig Inczédy Lászlón, ifjabb Ábrányi Kornélon, Pongrátz Bélán kívül sokkal kevesebben követtek el, mint az a dolog természetéhez tartozott volna, amikor javában zöldült a magyar függetlenségi eszme fája. A bíróság nem tréfált a királysértési pörökben, úgy odasózta a négy-öt-hat hónapokat, hogy csak úgy ropogott. Ezen idő alatt lehetett idegen nyelveket tanulni, költeményes könyvet írni, vagy éppen bocsánatot kérő tanulmányos könyvet első Ferenc Józsefről, amint ezt éppen a Pesti Napló egykori szerkesztője: ifjabb Ábrányi Kornél is tette a A király című művével. - No de hát nem mindig kellett a régi hírlapírónak a sajtótörvény legkomolyabb paragrafusával kikötni, elég volt kisebb, sajtó útján elkövetett vétség is, hogy a hírlapírót darab időre leültessék. Voltak erre a célra Szegeden és Vácott házacskák, ahol alkalmat adtak a régi hírlapírónak a magábaszállásra, bűnbocsánatra, két-három hét erejéig. Az újságok, akár akarták, akár nem, megint csak kénytelenek voltak egy napon kiírni a névtelen hírlapírót, amikor az államfogoly lett.

(Ezek közül az állami házak közül a vácit magam is szerencsés voltam megismerhetni. Barátságos, földszintes ház volt ez a Duna-part felé, legfeljebb magas kőkerítésén és tölgyfakapuján látszott, hogy nem tartozik ama megszokott polgári házak közé, amelyeknek léckerítésén át annyiszor nézegettük vala kisebb vidéki városokban a mások nyugalmát, csendjét, családi boldogságát. Bár kőből volt a kerítés, odabent a fal mögött meglehetősen kedélyesen muladozott az a két-három hét, amelynek tartamára a régi hírlapíró Balkay vagy más fogházigazgató urak útján meghívást kapott. Az államfogházi élet nem volt ugyan mindenben hasonlatos a Denevér című operett fogságához, de a kisigényű régi hírlapírónak elég volt az a kényelem is, melyet itt élvezett. - Szobája, azt hiszem, különb volt, mint pesti hónapos szobája, amelyet a hanyag cseléd a rendetlen felkelések miatt nem is ért rá mindennap kitakarítani. Itt a takarítást rendszerint egy olyan megbízható férfiember cselekedte, aki a szomszédos fegyházban életfogytiglani időre volt elítélve, és jó magaviselete révén abban a kedvezésben részesült, hogy délelőttönként átballaghatott az államfogházi urak közé a fegyház munkaterméből, ahol aztán söprögetés, szalmazsáktömés vagy a kályha előtt befűtési ürüggyel, de voltaképpen pipázási műveleti guggolás közben elmondhatta élettörténetét az unatkozó államfogolynak, aki ilyesmire mindig nagyon kíváncsi volt. "Az én rabom" emberölésért volt elítélve, és a tizedik esztendőben végre eljutott oda a sok gyakorlat révén, hogy igen szimpatikusan és megérthetően tudta előadni élettörténetét... Az unatkozó államfogoly szinte hajlandó volt neki igazat adni. Mindenesetre ennek a tepertővé száradt gyilkos bácsinak köszönhettem, hogy "szobám" olyan hófehérre volt meszelve, mint egy falusi leányszoba; ágyamban friss szalma, amilyen jószagú szokott lenni a szalma decemberben, amikor villával a mezőkön szétdobálják, mielőtt a boglyát belepné az első hó; vaskályhám fűtéséhez pedig volt mindig elegendő fahasábom, amely hasábokra odaát a fegyház udvarán néha üzeneteket írtak a havas udvaron fűrészelgető rabok. Az üzenetek természetesen a dohányzás szükségességét magyarázták. - A névtelen hírlapíró tehát nem maradott kiszolgálat nélkül államfogházi büntetése alatt sem. - Arról talán nem is kell beszélni, hogy "szobájának" ajtaja reggel négy órától este hét óráig nyitva volt, mert a tiszteletre méltó, ezüsthajú őrmester kezében a kulcs pontosan a zárba illeszkedett, midőn a váci tornyokban a megfelelő óraütések elhangzottak. Az államfogoly mehetett az üvegezett folyosóra, mehetett az úgynevezett "társalgóba", benézhetett szomszédjaihoz (például Weltnerhez, aki osztály ellen elkövetett izgatás miatt ült hónapokat, és Bebelnek szocialista könyvét kölcsönözgette az államfoglyoknak, valamint csendes előadásokat tartott nekik Marxról és a többi azelőtt nem ismert apostolról; benézhetett például Várkonyihoz, aki már a háború előtt javasolgatta a földosztást a nincstelenek között, és ezért a legmagasabb államfogházi büntetésben, kétesztendőben részesült, és e látogatás alkalmával segíthetett az agitátornak a befőttes, ugorkás és mustáros üvegek bekötözésében, mert Várkonyi jó gazda módjára előre gondoskodott a télről, börtöne polcait megrakván mindenféle elemózsiával), az államfogoly járhatott-kelhetett a házban attól az időtől fogva, amikor a lassú decemberi reggel végre elhozta a megváltást az éj kísértetei, az önakasztás, öngyilkosság szellemei elől. Újságját pontosan megkapta, amikor a pesti vonatból kiadták a Vácra szóló küldeményeket a postakocsiból, levelei is megérkeztek, igaz, hogy felvágott borítékban, de hát századok óta így korrespondálnak azok a szerencsétlenek, akik eltévelyedettségükben végre méltó helyükre, a börtön szalmazsákjára jutnak. Bár ezen a szalmazsákon nem kellett éppen elrothadni, mert a fogházigazgató hetenként többször is tett látogatást a foglyoknál, amikor a kívánságaik felől tudakozódott. Nem volt kifogása az ellen, ha a fogházi koszt helyett az ínyesebb fogoly a Kúria fogadóból vagy pedig már a régi foglyok által is emlegetett váci főzőasszonyoktól akarta hozatni mindennapi ebédjét, vacsoráját; sőt a borisszáknak étkezéseikhez fél liter bort is engedélyezett; nem különben helyeselte a bőséges dohányzást, olvasgatást, írást, amellyel az államfogoly elűzheti bús gondolatait. E szomorú képzelődések elmulasztása végett igen helyesnek tartotta a fogházigazgató a délelőtti és délutáni sétát a fogház hótól elsöpört udvarán, amikor is a sétákra felügyelő őrmester csendesen szemet hunyt, ha az államfogolynak kedve kerekedett fellépkedni ama lajtorja fokain, amely lajtorja a fogház falának volt támasztva, és a kőfalon át egy átkozottan csendes utcára lehetett betekintést nyerni, ahonnan az én időmben csak egy heptikás öregember köhögése hallatszott. Mintha mindig azt károgta volna, hogy örvendezzenek a foglyok, mert odabent lehetnek a falak között, odakünn amúgyis meddő és céltalan küzdelmekkel teli a szabad ember élete... Félelmetes volt ez a köhögés, amely a várva-várt szabadságból hangzott.

Így festett tehát a régi hírlapíró élete, amikor bizonyos sajtó útján elkövetett vétségek vagy kénytelen párviadalok miatt darabidőre leültették ő kelmét, nevét az újságba írták, és éjfélenként hiába várták őt a szerkesztőségi munka után a megszokott kávéházakban, korcsmákban. A névtelen hírlapíró pihent, tanult, magának élt, olyan pontossággal, amilyenhez régi rendetlen életében nem volt szokva, sőt, ha megrögzött éjszakázó módjára: álmatlanul hentergett még börtönbüntetése idején is, egyetlen kézmozdulattal villanylámpát gyújthatott, anélkül hogy ezért külön fizetnie kellett volna, és elmerülhetett megszokott munkájába: az éjszakai írdogálásba vagy studírozásba. Eltekintve attól a mellékes körülménytől, hogy az idegeivel amúgy is hadilábon álló névtelen hírlapíró érett bölcsességgel megérteni vélte azokat, akik a szomorú napokban a törülközőjüket szokták a nyakukra hurkolni, az államfogházból rendszerint olyan egészségesen tért vissza, mint akár valami szanatóriumból. - Nem, valóban nem nagyon lehetett sajnálni a névtelent az akkoriban szokásos szabadságvesztés miatt.

A régi hírlapíró nevét megint jó darab ideig nem nyomtatták ki, miután "mártíromsága" letellett, a régi hírlapíró megint csak ama fásult, egykedvű, eseménytelen életet kezdé élni, amelyet sohasem hinnének el felőle azok az olvasók, akik reggelenkint izgatottan várják mindennapi újságjukat.

Ki hinné el, hogy ama szenvedélyes igazsághajszoló, aki börtönbüntetésekkel igazolja a maga rettenthetetlenségét, cúgos, kitaposott cipőbe bújtatott lábát dörzsölgeti, mintha attól kérne tanácsot, hogy merre és hová indítsa el őt, hogy a mindennapi szükségleteire szolgáló pénzösszeget megszerezze? Ki hinné el a miniszterek, államférfiak, a koreszmék és politikai hullámzások megközelíthetetlen bírálójáról, hogy a szerkesztőségi szolga hitelben hozza fel uzsonnáját, és vacsorázni is szokott néha az íróasztala fiókjából olyan felvágottakat, amelyeket papirosban hozott magával a hentestől? Ki hinné el, hogy a sok szóbeszédre alkalmat adó vezércikkek szerzője már félig megvakult a sok betűvetéstől: kiült nadrágja zsebében halála után nem találja meg özvegye ama ötforintos bankót, amelyről Bródy Sándor egyik legszebb novelláját írta; hosszas szaladgálás előzi meg ama eljárást, amely sírhelyhez juttatja vala valamelyik pesti temetőben, mert a holt hírlapíró többé nem mondhatja el keserű, de meggyőződésből fakadt véleményét a város temetői gazdálkodása fölött?... Ki hinné, hogy a színházak, koncertek, bálak, társadalmi összejövetelek ragyogó leírói komoly gondolatok között nézegetik alattomosan viselkedő frakkjukat, szökésben levő lakktopánjukat, sőt ingüket is, amelynek ragyogni kellene azokban a sorokban, ahová urak váltják meg belépőjegyeiket, ahová a szép színésznők legszebb mosolyaikat küldözgetik, az énekesnő dalait intresszálja, és a báli előkelőségben a boldog táncospárok lassítani kezdenek, amikor a jegyezgető hírlapíró előtt a valcer és más táncok bódulatába elmerülnének?... Ki hinné el, hogy az éjjeli szerkesztő akkor is mérhetetlenül unatkozik, amikor idegrázó szenzációkkal toppannak be szobájába felhevült hírnökök, miniszterek buknak meg, kormányformák változnak, sőt királyokkal is olyan események történnek, amelyek a mindennapi polgárral szoktak: megszűnnek vagy meghalnak?... Ki hinné el, hogy az éjszakai hírlapíró nem vesz részt azokon az ünnepélyeken, mulatságokon, bukfencezéseken, amelyekről lapjában bőséges tudósítást ír, a hölgyek mesebeli toalettjei abszolúte nem érdeklik őt, sohasem járt még el egyetlen négyest sem, bár lapjában a legcsábítóbbnak a táncos éjszakát teszi?... Urak dolgaival veszkődik, bár ezeket az urakat még csak látásból sem ismeri, mert még nem volt arra ideje, hogy a Váci utcai vagy a Koronaherceg utcai korzón végigmenjen, ahol rendszerint mindazok az uraik láthatók, akiknek neve valamely aktualitás kapcsán a reggeli hírlapban megjelent. Törvényszékek hőseit védelmezi, vagy dolgaikat kibogozza, pedig akkor látja őket először, amikor azok a vádlottak padján megjelennek, hogy erről a szomorú színpadról játsszanak a maguk tudása szerint, bár egyáltalában nem születtek színészeknek. Sportsmanek, sportladyk egynapos dicsőségeit fitogtatja oly hévvel, mintha egy második Vanity Fair-t akarna írni a dolgaikról, mint ama Thackeray nevű londoni hírlapíró cselekedte, holott a szellős mezők délutánjai helyett inkább szentelné idejét a többé pótolhatatlan délutáni alvásnak, a klub baráti körének, ellenségeskedéseinek, veszekedéseinek és ritkán kínálkozó szórakozásainak... A büszke ladyk ünnepélyes dolgai helyett inkább törődne neveletlen, mezítlábas gyermekeivel, elhanyagolt és duzzogó feleségével, ügyvédek fenyegetőzéseivel, napról napra mérgesedő hitelezők elcsendesítésével - és ő mégis azoknak a ladyknek és uraknak a viselt dolgairól ír vala az újságjában, akik őt rendszerint észre sem veszik, és páva elbizakodottsággal élik fárasztóan egyhangú életüket, amely életben legfeljebb némi szenzációt vegyít egy versenyló futása, a szabónő egy új ruhája, valamely érdekes pletyka, egy találkozás, egy bók, egy hazugság, amelyet szerelemnek is lehetne nevezni.

...Így van, hogy a régi névtelen hírlapíró élete végéig olyan dolgokról ír a lámpása mellett, amely dolgok őt voltaképpen nem érdeklik, fásult egyhangúságukkal legfeljebb életét rövidítik, nem mulattatják, nem hozzák ki a sodrából, holott másnap az olvasó azt hiszi, hogy a hírlapíró igazságbajnok volt, mindenre kész lovag volt, kilépett mindennapi énjéből valamely szent ügy védelmezésében... Mert a névtelen hírlapíró, bár semmi különösebb sikert vagy elismerést nem vár munkájáért: mindennap felteszi életét, ambícióját, a névtelennek legféltettebb renoméját olyan ügyek védelmezésében, amelyekért még csak a védőügyvéd honoráriumát se fogadhatja el; olyan eszmék terjesztésében, amely eszmékért, ha becsülettel szolgálja őket: elismerést ritkán, de jó börtönbüntetést kaphat; emberek dolgainak a taglalásában, amely dolgokhoz még csak annyi köze sincs, mint a szomszédasszonynak, mert hiszen ezek a dolgok nem annyira a kis magánvéleményeket, mint inkább az országot érdeklik. És ilyenformán történik, hogy amíg a névtelen hírlapíró ásítva várja az éjféli órát - lámpása bűvkörében megjelennek ezrek és ezrek arculatai a másnapi olvasók közül, akik a némák heves jeladásaival vagy pedig a szomorúak, csalódottak, sorsüldözöttek beszédes tekintetével, sőt a mindennapok kíváncsiainak firtató pillantásával buzdítják az életunt lapírót, hogy bús kedvetlenségét elhagyva: ismét csak menjen neki azoknak a tornyoknak, amelyeket az igazságtalanok jobban tudnak felépíteni, mint az igazságosak, hogy megint csak lelkesedjen régen eldobásra kiszemelt írótollával, gondolataival, írásbeli hajlamaival, sohasem látott emberek ügyes-bajos dolgai iránt... hogy megint csak megszólaltassa magában a mindnyájunkban lakó igazságos istenséget, amikor már fáradtnak hitt betűit mindennap új mezők szellői felé futamíthatja... miért? maga sem tudná megmondani, mert leghőbb vágya volna a kisleánya ágya mellett üldögélni, és azt betakargatni a nyugtalan álmok elől.

Ilyenforma gondolataim szoktak lenni, amikor egy-egy névtelen hírlapírónak a nevét megpillantom a reggeli újságban, miután a legjobb esetben a halálhírét olvashatni, vagy pedig ama börtönbüntetéseket, amelyeket ridegebb napjainkban többé nem ama barátságos váci őrmester felügyelete alatt töltend a hírlapíró, hanem sokkal nehezebb körülmények között... Ugyancsak ilyenkor szoktam eltűnődni a névtelen hírlapíró életcélján, amely látszólag nem sokkal több annál, hogy megkedveltesse magát egy bizonyos olvasóval, akit egész életén keresztül sohasem lát, hogy bizonyos tiszteletre tegyen szert az írói klubban, bár ezt a tiszteletet magában sohasem kívánja, hogy éjféli munkája után beülhessen a kávéházba, ahol megint csak nem tesz egyebet, mint újságokat lapozgat, kritizál, gyaláz vagy dicsér, kartársak dolgai fölött émelyedik vagy kérődzik, betegre veszekedi magát, lehetőleg új betegséget szerez, holott még a régi betegségét sem volt ideje kigyógyíttatni... És ha erénye megengedi az üzleti férfiak által is tiszteletben tartott napokon és éjeken: ellátogasson bizonyos éjszakai korcsmákba, ahová már az újságírás apjai is jártak úgynevezett felvidámító táplálkozás szempontjából. Sok ilyen helyiség volt Pesten, ahol a névtelen hírlapírót éjszaka névszerint is ismerték. A korcsmák elmúltak az öreg hírlapírókkal, csak egyetlen csárda világít az őszi éjszakában az életunalomtól és munkától fáradt Névtelen felé, ott az Operaház környékén, amelyet Erdélyi Borozónak is hívnak. Azért jutott eszembe éppen ez az éjjelkor is barátságos vendégfogadó, mert ifjú Anyégin Eugén koromban - amely korszakon a halhatatlan Puskin Sándor jóvoltából átesik minden romantikus fiatalember - több időt töltöttem volt ezen a helyen, mielőtt "Odesszába" utaztam volna. És azért is eszembe jutott ez a régi csárda, mert úgy hallom, hogy huszonöt esztendős jubileumát üli ő is, mint az öreg hírlapírók szokták, amikor hosszú hallgatás után megérdemelten beszéltetnek magukról.

Hát a régi névtelenek, de a nagynevűek is (akik már elfelejtettek csodálkozni azon, hogy névszerint szólították őket újságolvasó pincérek, valamint törvényszéki szolgák), ebben a csárdában töltötték azokat az órákat, amikor fanyar kedvetlenségüket elfelejtve, életük egy részét mulatozva töltötték. Nem kell mindjárt azt gondolni, hogy a balett első vagy második négyeséből való hölgyek ültek itt a névtelen hírlapíró ölébe, de volt itt bizonyos bursikóz, bohémes, könnyelmű hangulat, amely a régi névtelennel darab időre elfelejtette élete céltalanságát. Tudott itt örvendezni a legsavanyúbb szerkesztő is, amikor az éjféli órában a levest elébe tálalták; egy asztalnál foglaltak helyet azok a szerkesztők, akik "egymás ellen" szerkesztették lapjaikat, íratták cikkeiket. A szerkesztőségek gamin szójárása, cinikus fölényessége, barátságos barátlansága, keserves viccelődése, tudat alatti "minden mindegye" érződött itt az atmoszférában éjfél után, amikor a névtelenek keserves káromkodások közben végeztek aznapi cikkeikkel, a szerkesztők kinyújtóztatták derekukat a hosszas üldögélések után, a telefon, ez az átkozott, mint a régi hírlapírók nevezték, abbahagyta ideges jelentkezéseit: a hírlapíró táplálkozás, gondtalanság, felejtkezés végett az Erdélyi Borozóba vonult, hogy valamit láthasson is az úgynevezett mulatságos életből. Igen, ezen a helyen pihentette meg búbánatos kedvét a beszélyíró, aki éppen élete legszomorúbb élményét "írta ki magából" egy novella formájában; itt várta a hajnallal legújabb verseinek megjelenését Ady Endre, aki minden feldúlt ziláltsága mellett is tudta, hogy mit jelent a friss nyomdafesték szaga. Itt tanyáztak poharaik mellett azok a hóbortos írók, akik azért nem mertek hazamenni, mert attól féltek, hogy otthon szellemekkel találkoznak, és ugyancsak itt kocogtattak az evőkés oldalával azok a szerkesztők, akik szerettek hódolni az élet örömeinek egy-egy főtt marhacsont alakjában. Megfordultak itt olyan bohémek, akik még mindig Murger-t vallották ősüknek, és a kapitalista lapok szerkesztői sem csorbították tekintélyüket azzal, hogy az éjféli órában "Náci" vendégszerető fogadóját felkeressék. Hitviták, irodalmi torzsalkodások, néha barátságok alakultak a Borozó éjszakái múlásával. A legnévtelenebb hírlapíró is kidüllesztett mellel lépett be ide éjfél után, mert pontosan tudta, hogy itt megbecsülik a "sajtót", még akkor is, ha csak háromsoros rendőrségi hírekkel gazdagítja a napi irodalmat. Azonkívül új szín, új világnézet, új életbizakodás volt a Borozó a névtelen hírlapíró életében, mert eltekintve attól, hogy a kiszolgáló pincér tudott mindazokról a munkálatokról, amelyeket a lapíró a közvélemény irányításában elkövetett: e helyen a régi pesti lebujok után európai miliőben érezte magát a legkócosabb munkatárs is. Valamit látott az életből, amelynek látatlanul is hűséges krónikása volt, fehér abroszhoz ült, és szép terveket kovácsolhatott magában jövendő élete uraságáról, miközben az ezüst evőeszközök bizonyos eleganciával csörögtek körülötte. Új szín, új hangulat volt ez a jubiláló vendéglő a pesti éjjeli hírlapírásban; a névtelen hírlapíró nem érezhette magát kivert kutyaként, amikor az éjféli órában a redakció poshadt levegőjéből az utcára került. Volt egy kivilágított helyiség a világon, ahol köszöntek még annak a hírlapírónak is, akit a szerkesztője alaposan leszidott. - Ha mindent sorjában veszünk: a Borozó eleganciája nagyban hozzájárult a pesti hírlapíró önérzetének neveléséhez, mert olcsó pénzen is bizonyos úri allűröket fejthetett ki. Igen, itt tisztelték Svobodát is, pedig neve lenyomtatva sohasem jelent meg a Pester Lloyd-ban!

Mostanában, amikor jubilálni kezdenek mindazok az intézmények, ismeretlen katonák, ismeretlen polgárok, eszmék és élmények, amelyeket a háború ismertetett meg velünk, amely ismeretségek folytán az üstökösnél vagy a hulló csillagnál is kiszámíthatatlanabb pályába lódult életünk, nem árt egy percre megállani a régi névtelen hírlapíró emlékezete mellett, aki életét, tennivalóját, ambícióját, vágyát, tudását mindig inkognitóban tartotta, legföljebb egy újság neve felelt mindazért, amit a régi hírlapíróról tudni akartunk. Szerkesztőségek szújárta asztalainak lábában hallatszik még némi percegés azok után a tollforgatók után, akik innen a maguk korának eszméit irányították - jubiláns vendéglők asztalainál tűnnek föl mindenféle másvilágias árnyékok, akik itt az életundor, a csalódás, az örökös bánat elől menekülésüket vették volna egy másik, boldogabb világba, ahová sohasem juthattak el. A névtelen, elmúlt falevélként elsodródott hírlapíró emlékezetét tartja meg az Erdélyi Borozó, amikor huszonöt esztendős főzés-sütésében egy napra megáll, hogy az innen elment, régi vendégek tiszteletére szenteljen egy napot. Anyégin Eugén megszakítja odesszai száműzetését...

"...A vallás körül bajok voltak ez idő tájt az országban, Szent Lajos lovagja hét- és hónapszámra küzdött az anyaszentegyház mellett a porondon. A szemita fajta, amely nemrégiben vetette le sárga köntösét, a pénzkölcsönzésen kívül újabb jogokat akart. Johannes Huss és Hyeronimus Savonarola szélbe szórt hamvai föltámadtak, és Bethlen Gábor hajdúi csapkodták az asztalt az alsóházban Sem fiai szabadságáért" - olvasom ezt a passzust A vörös postakocsi című regényben, amely ezelőtt tizenkét esztendővel jelent meg első kiadásban, és bár azóta négy kiadás elfogyott belőle: Magyarországon még mindig a legérdekesebbek a vallási problémák ama mellékes problémák mellett, hogy nem mindenkinek van ennivalója. - Igen szép harcaink voltak a különböző vallásokért, amint az úgynevezett fölvilágosult huszadik század felé közeledtünk. Fin de siècle - mondogatták a pesti művelt emberek mindenféle szokatlanabb jelenségre, amelyet a századvég produkált. Volt fin de siècle frizura, sőt női kalap is, hogy a hölgyvilág is kivegye részét a nagy kalendáriomi fordulóból. De mégis leginkább a vallással voltunk megakadva. A társadalom recseg-ropog az új keresztes hadjáratban, amelynek Zichy Nándor és Apponyi Albert grófok a látható vezérei, Prohászka és Huttkay Lipót kanonok-főtisztelendő urak kevésnek tartják a Molnár utcai Katolikus Kör működését, megalakítják a Pázmány Egyesületet, amelynek Gyöngytyúk utcai szobácskáiban a katolikus írók és hírlapírók az erzsébetvárosi plébánus, Tóthfalussy úr vendégei, amikor is a plébánia messze földön híres szakácsnője főzi a vacsorát az öreg bütyköslábú szerkesztők, valamint a rajongó fiatal költők részére. E sorok írója is fölcsapott a plébániai főzőasszony hangos magasztalói közé, de irodalmi vágyódásai mégis inkább vonták a Molnár utcai Katolikus Körbe, ahol az irodalmi estéken valóban Magyarország legelőkelőbb politikusainak mutogatta be felolvasások keretében Kaposi József, a Magyar Szemle szerkesztője azokat a fiatal írókat, akiket erre érdemeseknek talált. Engem is bemutatott...

Magam se tudom, hogy miért hozakodom elő ezzel a dologgal annyi esztendők elmúlásával - talán éppen az a közelgő ádvent juttatja eszembe a régi szép katolikus hölgyeket, felejthetetlen püspököket, a szentföldi Tankrédokkal vetélkedő magyar főurakat - a közelgő ádvent, amikor megint még sötétben és lámpással kezünkben indulunk el a jószagú hajnali misére, a rórátéra, mint egykor a Katolikus Körből, amikor a hajnali harangszóra végeszakadt az irodalmi estéknek, és a hattyútiszta hölgyek, nobilis urak a Kör nemes hangulatú összejöveteleiről a ferenciek templomába mentek a róráte meghallgatására. Az ádvent hajnalkéken, mesemondóan, áhítatosan közeleg az esztendő legnagyobb ünnepe előtt, mint valamely túlvilági hírnök, amely bejelenti a Jézuska születésnapját, és manapság megint olyan idők járnak fölöttünk, hogy a hajnali miséhez nemcsak a falvak és kisvárosok áhítatos népei rakosgatják le lábnyomaikat a templomokhoz vivő gyalogösvényeken, hanem az álmos nagyváros hajnali nyújtózkodásában is mindinkább hallhatók lesznek az áhítatos lépéshangok, mint akár csak huszonöt harminc esztendővel ennekelőtte, amikor vallási problémáinkban, álmatlanságaink, kétségeink, habozásaink elől oly szívesen menekedtünk el magányunkból a ringatózva jövő harangszóra.

...Ah, hogy fénylett a Katolikus Kör nagyterme, amikor ott az emelvényen a fiatal író megjelent, hogy a nyilvánosság előtt először mutatkozzon testi alakjában, amely bizony nem volt mindig olyan ünnepélyes, mint a régi szép időkből fennmaradott metszetek mutatják a költőket; belső izgalomtól fölhevült arculatával és hangjával, amely szégyenletesebben remegett, mint bármely vizsgán valaha életében!... Nem lehetett tudni, hogy ruhája a legutolsó divat szerint van-e szabva, az sem volt egészen bizonyos, hogy bozontos hajviselete megtetszik-e valamely érzelmes hölgynek, aki nemrégiben került ki az angolkisasszonyok iskolapadjaiból... Bizonytalan volt itt a siker, mert néha egy ügyetlen meghajlással, egy ildomtalan mondattal, egy rosszul alkalmazott hangsúlyozással megbukhatott a felolvasó a magyar társadalom legkényesebb hallgatói előtt... Bizony, nagyon is gyakran meg kellett látogatnia a fiatal írónak a fővárosi templomok csodatévő szentjeit, hogy bele ne süljön felolvasásába, és emlékezetes sikerhez juthasson a Katolikus Körben, ahonnan már egyenes út vezetett az akkori irodalmi társaságok szívdobogva óhajtott csarnokaiba.

...Az első sorban valódi hercegnők ültek!

Igenis, hercegnők, amint a mesemondásokból megelevenedve leszállottak a Molnár utcában. A szomszédnőik aranygyapjas lovagok feleségei, valóságos belső titkos tanácsosok nejei. Azt hiszem, akkoriban az volt a pesti dáma vágya, hogy valamikor az életben a Katolikus Körben ülhessen az első sorban. Volt közöttük egy nagyon jóságos képű herceg nő, körülbelül olyan korú, mint amely asszonykorban Mária a mennybe szállott; akinek a tekintete úgy függött a remegő fiatal poétán, mint az édesanyáé. Bólintott felé gyönyörű, óarany módjára haloványult fejével: komolyan, figyelmeztetőleg súgott valamit a szomszédnője fülébe, és olyan áhítatosan figyelt a pódiumról elhangzó szavakra, mintha azok legalább is a bibliából jönnének. Ez a főméltóságú hölgy volt a legfigyelmesebb hallgató, akit valaha a felolvasóasztal mellől láttam. Telve volt a nagyterem, de én csak neki olvastam föl Történet a kis öregről című beszélyemet. Amint évek múlva nyitottabb szemmel és hallgatóbb füllel járogattam a világban: megtudtam, hogy a jóságos hercegné nem beszélte hazánk nyelvét, de sohase maradt el egyetlen felolvasóestélyről sem.

...A megyéspüspökök, valamint más magasrangú egyházi férfiak csak a második sorban kaptak helyet, igaz, hogy még bíborszínű székeken. Itt láttam egyszer Schlauch Lőrincet, a nagyváradi bíbornokot, amint megértő helyesléssel ügyelt valamely fiatal író szamárka felolvasására, pedig korának egyik legokosabb embere volt a leggazdagabb megye püspöke, de viszont olyan jó ember volt, amilyenek csak a nagyon okos emberek tudnak lenni. Pártolni kell a katolikus irodalmat: volt akkor a jelszó, és a legfőbb lelkiatyák találtak maguknak időt, hogy halkan, de megelégedettséggel tapsoljanak azoknak a fiatal költőknek, akik a Katolikus Körben bemutatkoztak.

...Aztán végig a gyönyörű teremben: violaillatú úrnők, gyöngyvirágfehér kisasszonyok, akiknek áhítatos arculatai, szolid frizurái fölött mindig valamely szívből jövő imádság látszik röpködni. A legünnepibb hangulatban jöttek el ide, bizonyára napokkal előbb megbeszélték, hogy ezen és ezen az estén a Katolikus Körben találkoznak, férfiismerőseiktől talán előzőleg információt is kértek azokról az írókról, akik a Körben majd felolvasnak - sohasem jött rossz információ, mert életünk habfehér volt, mint a tajték, mielőtt azt belepné a füst és korom. - Az állóhelyeken pedig azok a szép, nemestartású, magyar úri férfiak tartózkodtak, akiket csak a régi Katolikus Körben lehetett látni. Jóindulatú, szerény, illedelmes arcok; gyűlölködést, haragot, megvetést nem ismerő tekintetek, mintha valamely családi összejövetelen lettek volna az egyvallásúak; halk, úri modor, amely csak kellemetessé tehette az érintkezést. Aranygalléros katonatisztek és szolgálatkész ifjak; ezüstfejű minisztertanácsosok és Szent Imre szerénységű egyetemi ifjak; finom vidéki urak, akik nem restelltek a vonatra ülni télidőben, hogy egy estét töltsenek a Katolikus Körben, valamint a francia abbékhoz hasonlatos hitoktatók, káplánok: álltak teljes figyelemmel a falak mellett. Barátságosság, bizakodás, biztatás volt a levegőben, mintha minden jelenlévő érezte volna annak a jelentőségét, hogy egy fiatal író teszi első lépését az országos nyilvánosság felé... Ki hitte volna, hogy egy-két évtized múltával ezek a nagyszerű emberpéldányok eltűnnek a magyar társadalomból?

Ha nem mondanám is, gondolhatnák, hogy voltak bizonyos előzményei annak, hogy egy fiatal író a hallgatóság e főrendiházába eljuthasson. Ismeretségben kellett lenni legelsősorban lovag Kaczvinszky Lajossal és Kaposi József főtisztelendő úrral.

Ezek az urak az Új utca egyik kertes, földszintes, kis palotaszerű házában tartózkodtak, ahol a kapu hétfőn és szerdán nyílott meg az estéli órában. Ekkor bocsáttattak be az írók, hogy műveiket átnyújtsák. Itt volt a Magyar Szemle szerkesztősége, amely hetilap talán egyike volt a legjobb katolikus újságoknak, amelyeket valaha Magyarországon szerkesztettek.

Lovag Kaczvinszky egy kukkot sem tudott magyarul, hát magyar lapkiadó volt. Jóságos, kövér ember volt, aki katonásan bánt az írókkal, de csak azért, hogy azok a kabátját el ne vigyék. Ezüsthajú nővére volt, akinek hatalmas kézcsókokat nyújtottak át azok az írók, akik járatosabbak voltak a világban való forgolódásban. Kaczvinszky gyanakodva ült antik, múzeumba való bútorai között - mindig nagyon gyanakodott addig, amíg az író elő nem adta kérését. Szinte megkönnyebbülten lélegzett föl, amikor kiderült, hogy csak pénzről van szó - mindig pénzről. Körülbelül olyan összeget fizetett egy versért, elbeszélésért vagy tanulmányért, amilyen honoráriumot manapság a legnagyobb újságok se engedhetnek meg maguknak: öt forintot, még pedig mindig vadonatúj bankóban, ropogtatva, pattogtatva, mintha a házban valahol valamely bankjegysajtója lenne. (Abban az időben még nem tartoztak a ritkaságok közé azok a kényes emberek, akik a bankóból is csak a vadonatújat kedvelték és hordták a zsebükben.) Hány régi író ment el földerülve ebből a barátságos, színes ablakú házból, aki ide a legnagyobb gondok között futamodott a város másik végéről! Csak meg kellett nézni azokat a kakaslépéseket, amelyekkel az írók ezt a küszöböt elhagyták! Kaczvinszky mindig otthon volt, mindig volt pénze, mindig gyanakodott, és mindig megkönnyebbült, hogy az írók nem akarnak egyebet tőle, mint pénzt... Ennek a jó lengyel lovagnak katolikus rajongása volt az okozója annak, hogy sok fiatal író megmaradhatott pályáján, nem kellett neki a rajongás útját elhagyni, hogy könnyebb és biztosabb ösvényre tévedjen.

Az Új utcai ház rózsafás kertjének másik részében tartózkodott a Magyar Szemle szerkesztője, Kaposi József doktor, aki valaha püspök is lehetett volna, ha nem hagyja el az egyházi pályát. Ám akkoriban még komoly, ünnepélyes, fiatal katolikus pap volt, aki a legszerényebb írócskát is olyan reverenciával fogadta szerkesztői irodájában, mintha egy akadémikus jött volna hozzá látogatóba. Sok mindenféle szerkesztővel volt dolgom azóta életemben, de ezt a kedves, okos, megértő fiatalembert sohasem felejthetem el. Nem volt több huszonhat esztendősnél, mikor már öreg íróbácsik fordultak hozzá olyan bizalommal, mint az apjukhoz. Az öreg Gáspár Imre, Torkos László, Vértesi Arnold - ki tudná már manapság mindezeket az ódivatú neveket! ódivatú embereket! - bizalmasan megbeszélték vele irodalmi terveiket, legközelebbi munkáikat, reményeiket és csüggedéseiket. A fiatal író nem ismeri a lemondásokat, megalkuvásokat, mert még övé az egész világ. De az ilyen öreg írókban, akik már életükben félig-meddig múlt idővé válottak, nagyon kell tartani a lelket, hogy ne adják fejüket a haszontalan búslakodásnak. - A fiatal íróknak meg valóságos mentoruk volt ez a fiatal pap, együtt olvasta velük műveiket, javított és tanácsokat adott, oktatott és biztatott: egyike volt azoknak a régivágású szerkesztőknek, akik valaha egész írói generációkat neveltek föl. Ilyen szerkesztő volt a maga idejében Vadnai Károly és Nagy Miklós... A fejlődő palántákat óvni, ápolni kellett. Jó irányba igazítani a fácska növekedését, karót ütni melléje, ha gyorsabban lombosodna a szokásosnál. Óraszámra elbíbelődött egy verssel, beszéllyel, ha valamit talált benne, ami neki megtetszett. Kikérdezte az írókat családi viszonyaik felől, sőt elment utánuk a józsefvárosi korcsmákba is, ha valamelyikben a fiatalkorban oly ártalmas korhelykedési hajlamot fedezett fel... Pénzt gyűjtött a főpapok és főurak körében, hogy fiatal magyar írók munkáit könnyebben kiadhassa. A könyvgyűjtők előtt emlékezetesek azok a szép, nobilis könyvek, amelyeket Kaposi József adott ki. - Így nevelték akkoriban a katolikus írókat.

Miután zsidó nélkül a legkatolikusabb Magyar Szemle se lehetett, a kiadóhivatalban egy Svarc nevű férfiú végezte a teendőket.

A tiszta, napfényes Új utcai házból vezetett a katolikus írói sors tovább az élet útjain, de a Magyar Szemlét sohasem lehetett elfelejteni, mint ahogy iskoláit sem felejti el az ember. Aki a Magyar Szemle sorozásán beválott, annak már voltak hallgatói a Katolikus Körben a hercegnők és a grófnők körében. Az már megjelenhetett Schlauch Lőrinc bíbornok Zerge utcai palotájában, hogy könyveit felajánlja a megyéspüspöknek: azt már nem várakoztatták a Szent István Társulat előszobájában, ha irodalmi tervekkel érkezett...

Az a bizonyos Svarc őrzött körülbelül kétezer címet az országból az íróasztala fiókjában, és ezek olyan értékes címek voltak, hogy még csak nyomdára se merte őket bízni, minden héten maga írta le a címszalagokat. Nos, ez a kétezer cím volt a törzsközönsége a katolikus irodalomnak: ezek a címek kapták meg legelsőnek a fiatal írók műveit, ezeknek a címeknek adresszálta verseit a költő - ez a kétezer előfizető döntötte el, hogy a katolikus irodalomnak szüksége van-e a jelentkező fiatal íróra. Vidéki plébánosok, vidéki urak, hölgyek, akik abban az időben még kellő lelkesedéssel kísérték az irodalmi eseményeket: döntötték el, hogy vajon helyes volt-e Kaposi József doktor választása az újonnan fölfedezett fiatal írónál? Meg kell vallani: sohase akadt ok a vitatkozásra, keresztes vitéznek, katolikus írónak volt az ütve, aki a Magyar Szemlét kijárta.

...Természetszerű, hogy nem mindegyik katolikus író maradott meg elszigeteltségében a maga közönsége mellett. A nagy pesti újságok, amelyek a közönség minden rétegének megfelelő olvasmányt akartak adni: szívesen teret nyitottak a "keresztes vitézeknek" is. Némelyik a vitézek közül annyira elcsábult az új nyilvánosságtól, hogy többé nem is tért vissza az Új utcába, sem pedig a legkatolikusabb Józsefvárosba, ahol pályáját kezdte... A jó Kaposi József hiába várta vissza a kiröppent madarakat, a Katolikus Körben a hercegnők, grófnők, főpapok és tábornokok egy darab ideig még eljárogattak a felolvasó estélyekre, de mind ritkábban került valamely nevezetes tehetségű fiatal író a pódiumra. "Úgy látszik - mondogatták -, a protestánsok és a zsidók győznek a politikában és az irodalomban." Mondanom se kell, hogy a protestánsok és zsidók alatt a nekilendülő liberálisokat értelmezték ezek a felejthetetlenül kedves emberek. Zichy Nándor és Apponyi Albert elvesztették a csatát a politikában, és miután a nemzet akkor is leginkább politikából élt: a csatavesztésnek kihatása volt az irodalomra is. - A Pázmány Egyesületben mind kevesebben magasztalták az erzsébetvárosi plébánia főzőasszonyának kosztját, a tagok megritkultak: a lármás Otthon Körbe tolongott mindenki, mert az volt a híre, hogy most már innen sorozzák be az írókat. Pedig itt feketekávét se kaptak a patriarkális disznótoros vacsorák helyett. Rákosi Jenő gibicelt a kártyásoknak, és a maga harminc millió magyarjáról beszélt.

...Vajon érdemes volt otthagyni a Molnár utcát, a Józsefvárost és az ezzel járó rajongásokat? El kellett vándorolni a tájékról, mert íme, nemsokára azt látjuk, hogy maguk a felejthetetlen hercegnők is feltünedeznek színházi páholyokban, amikor a színpadon "elvetemedett" zsidó írók színdarabjait játsszák. A grófnők fogatait akkor is előkiáltja az operai portás, amikor a színházban valamely bibliai tárgyú operát játszanak, amelyben nagyszakállú zsidók énekelnek. A zsidó könyvkiadók hallatlanul terjeszkednek, és a közönség már nem is vesz más könyvet jóformán, mint amelyet ezek a németnyelvű könyvárusok hoznak forgalomba. A Magyar Állam című napilap, amely fellegvára volt a katolikus eszméknek, pártolás hiányában megszűnik, az Alkotmány még megjelenik, de napról napra szűkebb körben, és most, hogy a katolikus irodalom keresztes vitézei az utolsó sorscsapáshoz is elérkezzenek: Kaposi József, a katolikus irodalom tüneményes kertésze, aki a leggyönyörűbb virágoskertet nevelte maga körül költőkből és írókból: ugyancsak otthagyja a szerkesztést, nem rendez többé felolvasásokat a hercegnők és püspökök tiszteletére - sőt az egyházi pályáról is lemond, mert a polgári törvénykönyv szerint kívánja megpecsételni szerelmét. Ez volt az utolsó és legnagyobb csapás, amely a gyönyörű katolikus irodalmat, a keresztes vitézeket érhette. Nem volt többé mentor, aki a fiatal irodalmat a katolikus eszmék felé irányította volna; nem volt többé köztekintélyt élvező szerkesztő, aki szavával új írókat nevelt, régi írókat támogatott volna; nem volt könyvkiadó, aki abban lelte volna örömét, hogy szép, jó és erkölcsös könyvekkel ajándékozza meg a publikumot. A jó lovag Kaczvinszky Lajos most már úgy megijedt, ha eleven írót látott, hogy pénztárcáját is eldugta, hogy azt többé senki meg nem találhatta.

És ebben az időben, amikor a katolikus lovagvárakat egymás után hagyják cserben a keresztes vitézek (hogy két évtized leforgása után újra visszamenekedjenek az egyedül megbízható csarnokokba), amikor a liberális eszmék úgy fűtik már az országot, mint valami mozdonyt, amikor "felekezeti irodalom"-nak bélyegzik már a katolikus irodalmat is, mint akár a zsidót, amikor a szabadelvűség olyan hallatlan hatalomra jut, hogy már a bölcsőjében fekvő gyerekeket is liberálisoknak nevezik, akkor egyetlen öreg író marad meg hithű katolikusnak. A nevét ma már kevesen ismerik: Gáspár Imrének hívták, valaha jobb sorsra érdemes poéta volt, de elmerült bajban és szegénységben. Ez az öreg író bevallotta, hogy a magyar katolikusság fénykorában bizony ő csendes protestáns volt. Ágostai evangélikus létére dolgozgatott a legkatolikusabb újságokba, írt vallásos költeményeket, hitvitákat, tanulmányokat a katolikusság mellett. Most, hogy politikusok és írók - monda az öreg, bagolyformájú férfiú - elugrottak a zászló mellől, ő jóvá akarja tenni hibáját... Eddig protestáns volt, de miután a protestánsok és zsidók vannak divatban: ő most már végérvényesen felcsap katolikusnak. A józsefvárosi jezsuita templomban Bangha páter kezéből átvette a szent keresztséget, keresztapául pedig a kolostor sánta kertészét választotta.

De a szép keresztes vitézi életnek darab időre vége volt - nagy dolgoknak kellett addig történni, amíg a magyarok többé nem vallják magukat dicsekvő szóval "liberálisoknak".

Megint járunk a hajnali misékre.

Már jó ideje tudomásom volt róla...

Bizonyosan tudtam, hogy valaki él még velem ugyanazon fedél alatt, abban a házban, amelyben egykor a vörösbarátok kolostora volt; csak sokáig nem tudtam megcsípni.

Őszidőben, amikor a tudatlan bábaasszony is megjósolhatja, hogy az ebben az időben született fiúgyermekek életük végéig hajlamosak lesznek a szomorkodásra: ismeretlen lakótársam a fáskamrába bújt el, mert az jelenti ilyenkor a siralomházat. A nagy gonddal összegyűjtögetett ezüst nyárfatörzsek, amelyek még fogságukban is megmaradottak nemes előkelőségükben, mint a francia forradalomban a börtönbe vetett arisztokraták; a föld felett és a föld alatt talált fagyökerek, amelyek életükben nagyobb erőfeszítést fejtettek ki, mint akár a hajókötelek, mert mi emberi ésszel el sem tudjuk gondolni, hogy milyen energiára van szükségük az ilyen gyökereknek, hogy egy tetszetős, jól kifejlett fát, amely minden kóbor széllel kacérkodik: megtartsák a helyén; az áradó Dunából kihalászott fatörzsek, amelyek valahonnan a hegyek országából olyan jókedvvel indultak útnak, mint azok a vándorlegények, akik azt hiszik, hogy egész életükben csavaroghatnak - tehát a fáskamra összes lakói nagyon jól tudták, hogy halálos ítéletük kimondatott, amikor az őszi szél sípolva bejelentette a közelgő hideg időjárást... Itt is meghúzódott ismeretlen lakótársam.

Majd amikor a fáskamrát mind gyakrabban nyitogatták, innen elillant, és valamely évek óta bezárva tartott szekrénybe vette be magát. Ebben a szekrényben rendszerint olyan ruhadarabok függtek vagy álltak, amelyeket esztendők óta senki se használt. Így: volt ott egy köpönyeg, amelyben hajdani tulajdonosa valószínűleg kísérteni járt disznóölés után a kéményekbe, vagy pedig útonjárók magukban maradott feleségeinél jelent meg éjfél utáni álmokban. Volt ott egy lábzsák, amelyet téli szánkózáskor használtak egykor, de a tulajdonost egyszer kiették a farkasok a lábzsákból, miután az részegségében nem tudott elmenekülni. Volt ott egy pár csizma, amelyben még manapság is be lehetne utazni egész Magyarországot, de a nagy utazók kora elmúlott. - Itt is meghúzódott ismeretlen lakótársam, és éjszakánként kikérdezte a köpönyeget múlt idejéről, és elmeséltette magának a csizmával azokat a kalandokat, amelyeken keresztülment fiatalkorában.

Későbben, amikor valahol, valamerre megtaláltam a szekrényhez való kulcsot: innen is elköltözött őkelme, mert kerülte a velem való találkozást. Amint a varjak felköltözködtek a kopasz fatetőkre, hogy onnan az éhesek kajánságával nézegessék ezt a szép világot: szóval beköszöntött a téli időjárás - lakótársam a padlásra húzódott, ahol bizony nem lehetett valami jó dolga, mert éjszakánként dörömbölt, ide és tova forgolódott, monológokat mondott magában a nők megbízhatatlanságáról, az özvegyasszonyok huncutságáról, szóval olyan dolgokról, amelyekről az ismeretlen lakótársak beszélgetni szoktak. Erre vidéki csapdát állítottam fel, amilyennel a rókákat is szokták fogni. Egy megbízható és elszánt hölgy szerelmes levelét tettem a csapdába. Ismeretlen lakótársam valóban beugrott, mert egy éjszaka keserves ordítás hallatszott a padlásról. Megcsíptem a kísértetet. Rogernek hívták, IV-ik Béla király idejében élt, de valamely egyéni ravaszság folytán életben maradt.

Igen rendes embernek látszott, amilyen manapság is szaladgál Pesten. Fodorintva volt a bajsza, úgynevezett tisztességes kopaszság mutatkozott a fején, figyelmező, kerek szeme volt; még csak koponyája se volt görbébb, harántosabb, mint a mai koponyáké. Olyan jó rendes koponya volt, amilyenről a fantáziásabb antropológusok azt szokták megállapítani, hogy jó, rendes, buta ember koponyája volt. Sokat ásnak ki ilyen koponyát tavaszkor és őszkor a margitszigeti kertészek a föld alól, és egymás között arról vitatkoznak, hogy tatáré vagy magyaré volt-e a koponya. Hatalmas, étvágyas és falánk fogazataikat megszemlélik; a koncos fazekak felé hajdan oly szívesen áhítozó orruknak lyukából kikaparják a sarat, valamint a koponya belsejéből a földdé válott agyvelőt is - mert akár hiszik, akár nem: föld lesz minden agyvelőből, bár a sarkcsillag mása ragyogott benne, vagy pedig egyszerű emésztőgödör volt életében. A kertészek aztán fogják a koponyát, és beledobják oda, ahol legmélyebb a virágágy. Bogáncs vagy szarkaláb nő ki belőlük.

- Hát tudod - kezdi elbeszélését éjszakai barátom, az ismeretlen lakótárs -, most már annyi idő múlva bevallhatom, hogy én valamikor Antikrisztus voltam.

- Akkoriban történt ez, amikor egyszerre három királya volt Magyarországnak. András és két fia: Béla és Kálmán. András volt a két király apja, hát darab ideig az öreg házában húzódtam meg ott a Bivalok szigetén. De hát itt meglehetősen unalmas volt az élet: minden holdfordulatkor megjelent a királynál Jakab, a pápa követe vagy pedig az esztergomi érsek, akik mindenféle dolgokra megeskették Andrást. Úgy emlékszem, hogy legtöbbször arról volt szó, hogy az egyházi vagyonokat, amelyeket a Szentföldön elháborúzott, majd záros határidőn belül visszaadja. Azt nem kérdezte az a cisztercita nuncius, hogy miből adja vissza a király az elcsatázott pénzeket, amikor nekünk magunknak se volt mit ennünk. Az esztergomi érsek tudta, hogy üres a ládafia a királynál, de nagy komolyan kiszedte az esküt, és megírta a pápának, hogy minden rendben van, az öreg királlyal együtt az egész háznépe, cselédei, nádorispánja, főétekfogója, kincstárnoka megesküdött.

- Miután vallásos embernek születtem, nem tudtam soká nézni ezt a csúnya játékot, amely Ince pápa félrevezetésére szolgált, csakhamar megszöktem a Bivalok szigetéről, és Béla királyhoz mentem Budára rövid lovaglás után. Alighogy megtaláltam a helyemet a királyi udvartartásban - a harangok felügyelője lettem -, megint csak megérkeznek ide is a papok. Jön Jakab, jön az esztergomi érsek a fegyveresekkel. Hát ez a fiatal király vajon mit vétett, hiszen ő még a Szentföldön sem volt! Vagyonokat se prédálhatott el, mert még csak huszonkét éves volt. Nemsokára aztán kiderült, hogy a jóhiszemű Ince pápa elhalálozván, Gergely pápa került a helyére, aki többé nem hitt az öreg András királynak, akárhogy esküdözött az minden pereputtyával együtt. Én siettem elmondani a pápai követnek, hogy magam is voltam a Bivalok szigetén, mikor a pápai küldöttek távozása után mindig elővettük a hangászokat, előgurítottuk a boros hordókat. Legelsőnek maga az öreg András király perdült táncra, fennen hangoztatván, hogy darab időre megint elvetette a pápa gondját néhány kemény eskü letételével. No hát ezentúl nem fog táncolni az öreg, legföljebb kínjában, gondoskodik arról Gergely pápa.

- A pápai követ fölszólította a fiatal Béla királyt az öreg király ellen való cselekedetre, miszerint hajtaná be az öregen az esküvéseket. Nevezetesen vegye vissza azt a harminc ekényi földet a német ispotály-vitézektől, amelyet az esztergomi prépost javaiból a szentföldi háború után a vitézeknek adományozott. Ez ellen már hiába protestált a bírónak rendelt zirci apátság, hasztalan lépett föl a váradi és a győri püspök a vitézek kicsapongásai ellen. A vitézek azt felelték, hogy életükkel is megvédelmezik az ajándékba kapott földbirtokot. Az esztergomi prépost végül mosdatlan szavakkal illette az öreg királyt, de hát akármilyen lealacsonyítását művelé a királyi méltóságnak: András tehetetlen volt kedvelt vitézeivel szemközt. - Azonkívül a nagyhatalmú Dienes nádorispán ellen is nekünk kellett volna eljárnunk. Ez a főúr a minapában fölpofozta a szepesi prépostot, János mestert, a pozsonyi prépostot, anélkül hogy valami bántalom érte volna. - A pápai követ sokat emlegette a zsidókat meg egyéb izmaelitákat, akik itt hatalmas pártfogókkal rendelkeznek. Legfőbb patrónusuk Sámuel kamarai gróf, aki titokban áttért a zsidók vallására, és az állami javukat a hitsorsosai kezelésébe bocsátotta. - Mert ha Béla király vonakodnék a pápának engedelmeskedni, Gergely el van szánva a legvégsőre is: egyházi átok alá veszi az országot.

No - mondtam magamban -, most aztán csöbörből vödörbe kerültem. Nagyon jól tudtam ugyanis, hogy a fiatal királynak nincs módjában egy szalmaszálat som megmozdítani az apjánál, hiszen nemrégiben még magam is ott voltam a gúnyolódok, csúfolkodók, torz pofákat vágók között, amikor a fiatal herceg néhanapján a Bivalok szigetén megjelent. A régi cimboráim még most is ott vannak, akik majd megfelelő hahotával fogadják a királyt, amikor az belép atyja udvarába. Kedvében járnak az öregnek. Itt hát nagyon valószínű az egyházi átok kimondása - jobb lesz nekem egy másik országba utaznom.

- Sok mindenfélét hallottam a király második fiának, Kálmánnak az országáról, amely ott volt Slavoniában, hozzátartozott Szála és Somogy.

- Mire ennek az országnak a határához, a tihanyi kolostorhoz értem utazásomban, már utolért a templárius lovag, akit a pápai bulla kihirdetése végett küldtek váltott lovakkal. Magyarországot egyházi átok alá vette a pápa. Ezentúl csak egyszer egy hónapban, akkor is zárt ajtók mellett szabad misézni a papoknak, Krisztus testét senkinek sem adhatják: csak a haldoklóknak. Ezenkívül szabad nekik az újszülötteket megkeresztelni. Ezenkívül azután nem is maradt meg egyéb a gyönyörű katolikus vallásból, elvitte az ördög a lelkiüdvösségünket, átok alatt vagyunk. A templárius azt is elmondotta a tihanyi papoknak, hogy az egyházi átok alól egyelőre csak maga az öreg király van mentesítve a jövő Szent István napjáig. Addig adott neki időt a pápa a megjavulásra. Béla királyt meg a feleségét a nagy ünnepnapokon fölmentheti egyházi átok alól az udvari káplán.

- Ez is csak a pateránoknak hajtja majd malmukra a vizet - monda csendes szóval a bölcs kolostorfőnök, mire én nyomban útra keltem, hogy valahogy ki ne maradjak a pateránok örömeiből.

...Ezek a pateránok úgynevezett hitehagyottak voltak, és ott tanyáztak a bosnyák, horvát és dalmát tartományokban. Volt bánjuk: Kulin, volt püspökük: Dániel, a számuk meghaladta a tízezret, és voltak gazdag váraik. No, mondom, ezt se hittem volna, hogy valaha a vallásomat elhagyom, de hát a pápa kényszerített rá. Le kell tenni az esküt a pateránok eklézsiájának, igaz, hogy majd hátrafeszítem a balkezem hüvelykujját, amivel jelzem a sarkomban álló ördögnek, hogy az eskü nem tekinthető komoly eskünek. Mire Zára városába értem: már jobban tudtam az eretnekség katekizmusát, mint maguk a legöregebb pateránok. Elcsapott papoktól, erdőkben bujkáló vitézektől, máglyáról menekedett pateránoktól megtudtam, hogy a pateránság nem más, mint forradalom a római pápa ellen. A pateránok minden egyházi szertartást fölöslegesnek tartanak, mert az új vallás szerint az igazi vallásosság a szívben rejtőzik. Nincs tehát szükség se pápára, se gazdag papokra, mert Krisztus urunk maga sem azért alapítá az anyaszentegyházat, hogy abban gazdag püspökök és más jómódú egyházi elöljárók legyenek. A pénzért való bűnbocsánatot pedig végképpen megszüntette az új vallás, ezzel aztán elvette a papoktól az utolsó kenyerüket is. Mikor Zára városába értem, nyomban összehívtam a piacra a népet, és kijelentettem, hogy én vagyok az Antikrisztus. Az a megbízatásom, hogy a papokat mindenütt megégessem. Nagyon tetszettek szavaim a hitehagyottaknak, néhány papot el is csíptünk, és habozás nélkül megégettünk. Ezzel Zárában való megélhetésem biztosítva volt, velem tanácskoztak az egyházi elöljárók, amikor továbbfejlesztették az egyházi forradalmat. Mondhatom, hogy nem éreztem semmi lelkiismeretfurdalást régi hitem elhagyása miatt, az embernek alkalmazkodni kell a viszonyokhoz. - Nem is lett volna semmi baj, ha nem jöttek volna a templomos vitézek, akik azzal kezdték a rendcsinálást, hogy néhány főpateránt elevenen megnyúztak. Én ugyan idejében beállottam a templomos vitézek közé, magam is jó csomót fölakasztottam régi hitsorsosaim közül, de valahogy nem éreztem egészen jól magam a tartományban. A régi pateránok fenyegettek, hogy majd elbánnak velem az erdőben.

- Magyarországba szöktem tehát.

- Itt már más világ volt. Gergely visszavonta az egyházi átkot, az öreg András király meghalt, és a király hívei már valamennyien ott voltak Béla király udvarában. "Mit akarsz itt - kérdezték régi cimboráim -, hiszen te András királyt szolgáltad?" Azt persze elfelejtették, hogy ők is ott voltak András úr mellett. Még az utolsó kuktai állás is be volt már töltve. Szidtam is eleget a templáriusokat, hogy miért nem engedtek már előbb hazafelé. Igaz, hogy egy kicsit fogoly is voltam, amikor antikrisztusi voltomat mind többen kezdték emlegetni a kínhalálra ítélt szakadárok közül.

- Ámde nem voltam kétségbeesve, mert az elvem mindig az volt, hogy okos ember ne ijedjen meg. Már útközben hallottam, hogy Magyarországon mostanában a kunoknak van a legjobb dolguk, ők a király kedvencei. Negyven ezren jöttek családostul régi hazájukból a tatárok elől menekülve. A király azt gondolta magában, hogy jók lesznek ezek a kunok majd a tatárok ellen, de ha a tatárok nem jönnének, itt maradnak ijesztgetésül a nem egészen megbízható magyar urak ellen. Elhatároztam, hogy fölcsapok kunnak.

- Jámbor, hiszékeny emberek voltak azok a szegény kunok ott a Tisza mellett, ahová a király telepítette őket. Az első szavaimra elhitték, hogy az anyám kun leány volt, ugyanezért szívemben én is kunnak érzem magamat. Miután természetemnél fogva sohasem szerettem mellékes, harmadrendű állapotban megmaradni, rövid idő múltával sátramat Kuthen király sátra közelében építettem föl, a minorita atyák szomszédságában, akiknek az volt a feladatuk, hogy a kun királyt és a kun népet a római katolikus egyházba betereljék. Én nyomban észrevettem, hogy Kuthen nem nagy örömmel foglalkozik azzal a gondolattal, hogy régi pogány vallását új vallással fölcserélje, ezért én titokban szítottam az ellenállást a királyban a minorita atyák térítgetései ellen, miután magamat is pogánynak mondottam, amelyet a király igen méltányolt. - Egy napon aztán hiába hoztam szép magyar leányokat és menyecskéket a király sátrába, Kuthent nem lehetett megvigasztalni. Kitűnt, hogy IV-ik Béla ugyancsak ragaszkodik vendéglátása fejében ahhoz a körülményhez, hogy Kuthen népével együtt fölvegye a szent keresztséget. Béla azt ajánlotta, hogy ő lesz a kun király keresztapja, és vállalja a keresztapasággal járó ajándékok adását. "Nincs mást tennünk, mint meg kell keresztelkednünk" - javasoltam a királynak, aki hallgatott szavamra, és ugyanakkor fölvettem én is másodszor a keresztséget.

- Kuthen barátomon azonban a kikeresztelkedés már nem sokat segített. Ellenségei száma napról napra növekedett, mert az okosabb magyar urak csakhamar észrevették, hogy a negyvenezer kun harcos nem is annyira Kuthen kedvéért van az országban, mint azért, hogy Bélának testőrsége legyen. A magyar urak titkon szövetkeztek Fridrik osztrák herceggel IV. Béla barátja ellen. Mikor ez a szövetség létrejött: beláttam, hogy nem maradhatok tovább Kuthen király oldalán, Fridrikhez siettem tehát, és elmondtam neki azokat a módozatokat, amelyeknek alapján Kuthent legkönnyebben el lehetne tenni az útból. Nem utolsó volt ezen módozatok között ama tervem, amely szerint a kun királyt táborából valamely ürügy alatt majd Pestre csalom, ahol nyugodtan végezhetünk vele. Az osztrák hercegnek megtetszett javaslatom, kijelentette, hogy derék ember vagyok, mire én valóban Pestre csaltam Kuthent azon ürügy alatt, hogy ebben a gazdag német városban egészen másfajta nők találhatók, mint a Tisza mellett. Valóban, az első napokban, amíg Fridrik herceg meg nem érkezett, meglehetősen mulatozva töltöttük napjainkat. A herceg megérkezésével azonban itt volt az ideje az utcai csőcselék fellázításának, amit a hercegtől kapott jó márkák segítségével könnyen megcselekedtem. A csőcselék összecsoportosult a ház előtt, amelyben Kuthen lakott, kiáltozni kezdett, hogy: le a kunokkal, a kunok okai az ország szegénységének, mire még a zsidók és izmaeliták is elő bátorodtak jönni megjelölt ruháikban. Most már senkinek se jutott eszébe bántalmazni őket. - És mikor már a király és környezete csak úgy védekezhetett a csőcselék ellen, hogy nyilakat röpítettek az utcára: rendcsinálás céljából Fridrik herceg Kuthen levágott fejét a nép közé dobta.

- Most már nem maradt más választásom, mint az, hogy megint csak IV-ik Bélánál keressek szolgálatot. Habár ez nem látszott valamely reményteljesnek, a tatárok a nyakunkon voltak, a királynak pedig alig voltak hadai, Fridrik meggondolatlan gyilkossága miatt még a kunok is elpártoltak tőle. De hát nem mehettem másfelé, a király mellett kellett maradnom, hogy megélhetésemet biztosítsam. Így kerültem aztán szegény bolond fejemmel az emlékezetes muhi csatába, ahol csaknem otthagytam a fogamat. Szerencsére a kunok között megtanultam annyit a tatárok nyelvén, hogy megértessem magamat. "Hagyjatok békén, mondtam egy főtatárnak, amikor éppen két fiatal, hajlékony fa között akartak meghintáztatni, az anyám tatár asszony volt, én is közébetök tartozom."

- Szerencsés megmenekülésem nem maradt hatástalan jövendő életpályámra nézve. Eszemnél és tanultságomnál fogva csakhamar Kaydan vezér mellé osztottak be, mégpedig nem is egészen utolsó állásba. Nekem kellett ugyanis kiszámítanom, hogy mennyi sarcot vessünk egyes városokra, püspökségekre, apátságokra, amelyekben kalandozásaink alatt megfordultunk. A matézis sohase volt valami erős oldalam, és így gyakran tévedtem a költség kivetésénél. Még azoknak a magyaroknak is találtunk egyet és mást tarisznyájukban, akikkel a Bakonyban találkoztunk, akik éhségükben emberhússal éltek, mint a vadállatok. Mentségemül fölhozom, hogy sohase ettem emberhúst, akármennyire magasztalták azt előttem. Ellenálltam a kísértésnek. Különben is úgy tudom, hogy az emberhústól különböző férgek növekednek az ember beleiben, márpedig nekem szükségem volt a jó étvágyamra, valamint a jó alvásomra is. A Dunántúl bolyongván Kaydánnal, rábeszélésünk folytán elértük azt, hogy igen sokan lettek tatárokká, akik azelőtt magyaroknak mondták magukat. Nagyon is sokan jelentkeztek, hogy már alig győztük ennivalóval a híveket. Hiába figyelmeztettem Kaydánt, hogy ezek az áltatárok a legelső alkalommal cserbenhagynak bennünket: a tatár vezér nem hallgatott a szavamra, egyre sorozta a tatárokká vedlett magyarokat.

- Én beláttam elgondolkozásaim közepette, hogy itt valóban tatár országot, benne nekem való állással csak akkor alapíthatunk, ha IV-ik Bélát, a királyt elfoghatjuk. Akkor aztán nyugodtan átveheti az uralmat Magyarország fölött valamely tatár kán. Minden ékesszólásommal rábeszéltem tehát Kaydánt, hogy haladék nélkül a király után menjünk. A király Spalatóban bujdosott, Spalatót vettük tehát ostrom alá. Sajnos, a tenger mellé érvén, a tatárok már kifáradtak a harcokban, kedvük, vérszomjuk csillapodott, különben is híre jött, hogy a király olyan nagy szegénységgel küzd, hogy hitelben csináltatott magának sisakot. "Mit kezdjünk egy koldus királlyal? Nekünk kell őt eltartani" - mondogatták a gondolkozó tatárok, és abbahagyva Spalato ostromát: elvonultak valamerre Bolgárországba.

- Miután nekem nem volt kedvem idegen országokkal megismerkedni, elmaradtam a tatároktól, levetettem ruhájukat, és az első éjszakán beszöktem Spalatóba, ahol a királynak fölajánlottam szolgálataimat. Elmondván tatár rabságom történetét: a király keblére ölelt, és rám bízta azt a feladatot, hogyan büntessem meg azokat a magyarokat, akik a hadjárat folyamán tatárokká lettek. Én egy kisebb hadsereggel bevonulván az elhagyott hazába, valóban könnyen megtaláltam azokat, akik hűségesküt tettek a tatároknak. Méltóan megbüntettem őket. A visszatérő király lovagjává nevezett ki, de nekem többé nem volt kedvem a katonai pályához. Valamely nyugodalmasabb foglalkozást áhítottam. Ez a kívánságom teljesült is, mert a király istenfélelemből kolostort épített a Margitszigeten, amelynek főnökségét szerencsés voltam elnyerhetni. Ezután valóban áhítatos életet éltem.

Eddig tartott ismeretlen lakótársam élettörténete.

Múlt századbeli emlékalbumból való férfiúnak néztem őt mindig.

A haja valamiképpen olyan bodros, mint azoké a férfiaké, akik az elmúlt század regénykönyveiben szerepeltek. Mikor vidékről Pestre került: darab ideig gácsérbajsza volt - mi, egykori vidékiek jól tudjuk, hogy milyen bajuszt neveztek a nők gácsérbajusznak, mert hiszen a bajuszok elnevezését ők állapították meg. A középtermetűnél valamivel magasabb, a szokásosnál valamivel vállasabb férfiú volt, amely körülmény hajdanában szükséges volt ahhoz, hogy valamire vihessük ebben az országban. (A túlságosan magas emberek vagy pedig a közepesnél kisebbek sokkal több energiát pazaroltak el céljaik elérésében.) Lovászy Márton korántsem látszott valamely energikus embernek, aki majd itt sok vizet fog zavarni az ország ügyeiben. A régi Magyarország szerkesztőségében, ahol barnapiros arculatával, táblabírós flegmájával reggeltől estig újságokat olvasott, mintha azelőtt erre sohase ért volna rá: körülbelül azt vélelmezték felőle, hogy azért kellett neki a délvidékről feljönni, mert otthon, hazájában, még szolgabírónak se választották meg. Igen határozottan délvidéki magyar típus volt, amilyen fajtájú emberekkel sűrűn lehet találkozni, amikor Szabadka felé közeledik a vonat, vagy pedig a téli névnapok (a szerbek kalendáriuma szerint valók is) megtartása végett Bajáról Nemes-Militics vagy más irányba szánkózunk. Elkerülhetetlen ebben a sokat emlegetett Bácskában, hogy a legmagyarabb urak vérkeringésébe is ne keveredjen el néhány csöpp "bunyevác" vér - jön az a levegővel, az étellel, az itallal, az errefelé szokásos muzsikával. Igen, a fiatal Lovászy Márton, amikor a hírlapírás iskoláit járta itt Pesten a férfias Inczédy László, valamint a Kossuth Lajosos megjelenésű Holló Lajos mellett: határozottan amolyan bácskai fiatalembernek látszott, aki abból az adomakoszorúból lépett ki, amellyel hajdanában a fehérasztal mellett a régi Bácskát öveztük, amely délvidéki hangzatok és hangulatok éppen akkor jönnek megint divatba Herczeg Ferenc Gyurkovicsai révén.

Sok idő múlott el, amíg első vezércikkeit megírhatta abba a lapba, ahol Bartha Miklós volt a publicista primadonna, aki napi cikkeit nemigen adta egy kolumnán alul, és olyanformán tudott írni, hogy az előfizetők - ezek a drága vidéki, papucsos, sláfrokos, házisapkás férfiak újságolvasás közben arra gondoltak, hogy mindnyájunknak megint el kell menni: amikor a függetlenségi nóta felhangzik az ablak alatt. A mostani időknek kellett elkövetkezni, hogy a magyar újságírás e nevezetes bajnokát jóformán elfelejtették; iskolája, amely hajdan a leglátogatottabb volt, kiment a divatból, és az előfizető új váteszeket keresett magának.

Néha hetek is elteltek, hogy mindennap Bartha Miklós mondta meg a mindennapi igazságot a magyar olvasónak, amely igazságot vérforraló hangulatban várták Magyarországon azok is, akik csak titokban merték a függetlenségi eszméket ápolgatni, mert már az akkori kormányok idejében sem volt tanácsos valamely kisebbségi párthoz csatlakozni. Lovászy Mártonnak valóban nem sok sansza volt, hogy Bartha Miklós mellett valaha észre is vegyék.

...A régi függetlenségi szentemberek közül került a szerkesztői asztalhoz Inczédy László, aki olyankor írta a vezércikket, amikor a Wampetics vendéglő asztaltársaságánál kissé tovább tartott az előző napi vacsora. Ide, a Wampeticsbe: télen is, nyáron is olyan úriemberek adtak egymásnak találkozót, akik valamely megszokás révén nem szoktak sem reggelizni, sem ebédelni, hanem a táplálkozás idejét a gondtalan esti órára helyezték. Feszty Árpád volt az elnök, akit kedveskedésből fejedelemnek neveztek, és ugyanitt ütötte fel tanyáját Bartha Miklós is. Miután abban az időben a negyvenedik életévüket betöltött úriemberek boruló kedélyüket és rezignációjukat gyakran kénytelenek voltak megmásítani a pezsgőbor fogyasztásával, a fejedelem asztalánál néha olyan későig nyúlott a vacsora, hogy másnap Bartha Miklósnak nem volt kedve szokásos lázító cikke megírásához. Ilyenkor került a sor Inczédy Lászlóra, aki déltájban átgondolván témáját: néhány pohár igen erős pálinkával szerzett magának kellő elkeseredést a függetlenségi napi program megírásához. Az izgatószerek, a feketekávék szükségesek voltak a régi hírlapíró idegeinek a felkorbácsolásához; utóvégre annyi mindent látott, tapasztalt, megfigyelt a hírlapíró a körülötte zajló magyar életből: hitehagyottságokból, árulásokból, megalkuvásokból, méltatlan bukásokból és érdemtelen emelkedésekből, hogy könnyen elmehetett a kedve céltalan életétől, még céltalanabbnak látszó munkásságától. Nem volt olyan jósda, amely csak megközelítőleg is megjövendölte volna a messziségből dübörögve közelgő eseményeket... Tehát Inczédy László írta a hivatalos függetlenségi vezércikket, amikor Bartha Miklósnak nem volt ehhez kedve, Lovászy Mártonra még mindig nem került sor.

Még mindig csak az újságokat volt kötelessége olvasgatni a szerkesztőségi idő alatt, mert ha Inczédy László kezéből is fáradtan kihullott a toll: ott volt Holló Lajos főszerkesztő úr, aki H. L. betűk alatt irányította a függetlenségi közvéleményt. Nagyon fontos dolog volt még akkor Magyarországon a mindennapi gondolatpenzumot kiosztani, mert a függetlenségi eszme igen erős volt az országban, a megyék és a városok Kossuth apánk nevére esküdő követeket küldenek a képviselőházba, és kevés volt az olyan magyar ház, amelynek ablakába Lajos napján gyertyák, virágok és nemzeti szalagok közé ki ne tették volna Kossuth Lajos arcképét. (Azóta elmúlt sok Lajos napja, de a Kossuth-kép a falról már csak ritkán kerül le.) Lovászy Márton még mindig nem érett meg ahhoz, hogy nevezetesebb szerepet játsszon a magyar függetlenségi politikában.

Lovászy Márton akkor "jött", amikor a régi szép függetlenségi emberek sorai hullani kezdtek, és újak nem növekedtek utánuk, mert a Kossuth-kultusz hanyatlani kezdett.

A tizenkilencedik században, az 1848-49-iki szabadságharc után egyik nemzedék szinte förgetegesen következett a másik után, amely mind bekívánkozott a függetlenségi eszme szentelt csarnokába. Nagyapák, apák hagyták örökségbe a Kossuth nevet; haldoklásukban a turini remete nevét együtt emlegették a jó Istenével, akinek felséges színe előtt nemsokára megjelenendenek; a padlások telve voltak mindenféle régi lobogókkal, amelyeket minden ünnepélyes alkalommal kitűztek, és ezek a lobogók mindig Kossuth dicsőségét hirdették, amíg csak el nem következett a huszadik század. Ekkor kezdett lanyhulni a függetlenségi gondolat, amely legimpozánsabb ünnepélyét, szinte a tetőfokát akkor látszott elérni, amikor Kossuth Lajos koporsóját százezrek sírva, zokogva, könnyezve kísérték végig Budapest utcáin. Ez a legnagyobb magyar temetés jelentette delelőpontját a függetlenségi eszmének, s delelőpontról most már lefelé haladt a nap, hogy nemsokára bekövetkezzen az alkonyat: nem következtek többé olyan magyarok, akik születésüknél fogva függetlenségiek voltak. Temetőbe került az a név, amelyhez álmokat, reményeket, meggyőződéseket, sőt egész életeket lehetett kapcsolni. A szegény turini remete úgysem tehetett semmit magyarországi hívei érdekében, de odaadhatta eleven nevét mindazoknak zászlóul, akik elégedetlenek, elkeseredettek, álmodozók voltak az országban. Azt lehetne mondani, hogy a tizenkilencedik századbeli magyar ember volt az álmodozó, a nemes, a méltóságteljes, az ideális magyar ember, aki megvigasztalódást lelt már Széchenyi István óta a gyönyörű eszmékben, akármint sújtotta őt az élet - míg a huszadik századdal közelgő magyar ember immár a kézzelfogható realitások embere. Elnehezedik körülöttünk az élet; a magyarok már hangosan tanácsolgatják fiaiknak, hogy nem lehet többé álmokból, eszmékből megélni. Igaz, hogy bőségesen hullanak azok a mindennapi halál kaszája alatt, akik a tizenkilencedik század ideáljaival lépnek be az új századba is. Ritkulnak a sorok, a magyarok elkövetkeznek a kritikus ötvenedik, hatvanadik életkorukhoz, amikor már kezdenek a temetők felé húzódni. Elmennek az apák...

Lovászy Márton még javában szeretné folytatni a régi kancelláriabeli életet a mellette elfutamodó lármás, izgatott szerkesztőségi munkában, könyveket, folyóiratokat, hírlapokat olvasgat a legszívesebben, amikor akarva, nem akarva rákerül a sor, hogy a vezérséget átvegye. Meghal Inczédy, meghal Kossuth Ferenc, majd Holló Lajos... Jégszürkék lesznek a követek a pártklubban, a Házban, a munkatársakon mind lötyögősebb a nadrág és a kabát, amely körülmény tudvalevőleg ugyancsak az öregedést jelenti, még Sümegi harsog a kiadóhivatalban a régiek közül, de már láthatólag új világ kezdődik a függetlenségi lap szerkesztőségében is, mint általában mindenütt egész Magyarországon. Aranyveretűen hangzik Justh Gyula neve, Désy Zoltán sokaknak ideálja már, de a függetlenségi eszme gyönyörű apáit nem tudják már pótolni ők sem. Feltünedezik Károlyi Mihály... Lovászy táblabírós tempóssággal veszi át a függetlenségi orgánum szerkesztését, miután erre hivatottabb férfiú nincs. És, amint a kancellistából táblabíró lett az élet körforgásában, anélkül hogy céljai elérésében akárcsak a kisujját is megmozdította volna a később oly nagy szerepre hivatott férfiú: megmaradt továbbra is annak a passzív, nyugodt, komoly és kissé mindig vidékies úrnak, aki nem siet lóhalálban az állomásra, mert tudja, hogy a vonat amúgyis bevárja őt, miután utazási szándékát az állomásfőnöknek bejelentette. A vezércikkeket most már lehetőleg maga írja, de a leglázasabb események közepette is olyan síri nyugalommal, mintha csak valami fellebbezés megszerkesztéséről volna szó a nemzet ítélőszéke elé, és a fellebbezésre bőséges határidő van kitűzve. Akár délutáni három óra volna, amikor éppen elegendő az idő az este megjelenő újság vezércikkének a megírásához, holott a nyomda már javában fenyegetőzik, hogy az újság meg sem jelenhetik. Igen, jól benne vagyunk a délutánban, amikor Lovászy Márton már összes látogatóit fogadta, összes munkatársaival megbeszélte az időjárást, átvette és eldobta azokat a végzéseket, amelyeket a m. kir. járásbíróságok és végrehajtók küldözgettek neki meglehetős izgatottsággal; csendesen megrótta az öreg szolgát a használhatatlan írótollak, valamint a mindig kifogásolt írópapírok miatt: végre belekezdett vezércikkei megírásába... Kereken, tempósan, elgondolkozva, pihengetve, meg-megállva, az ablakon kipillantgatva, sőt meglehetős unalommal írja azt a cikket, amelyet a függetlenségi hívek olyan vérmesen várnak szerte Magyarországon, hogy majd tán ebből tanulják meg a forradalom kis kátéját. Dehogyis lesz itt valaha felfordulás ezeknek a meggondolt, kabátujjból kirázott, sőt jól eltitkolt lelkesedéssel írott cikkeknek nyomán. Egy higgadt, magyaros minden mindegységgel, táblabírós komócióval üldögélő férfiú írja odabent a szerkesztői szobában a lap hitvallását jelentő vezércikket, annál az asztalnál, ahol még nemrégiben forradalmasan, szinte szárnyakon lobogva, vérforralással és szinte rohamozva vágtattak a tollak azzal a szándékkal, hogy a magyarokban felkeverjenek minden függetlenségi vércseppet, amely Kossuth és Rákóczi óta bennük kering. Nem lesz ebben az országban semmi kravál, míg Lovászy Márton hosszas unszolásra fog csak bele a mindennapi vezércikk megírásába, amikor az óramutató a hármas szám felé közeledik.

Talán nem is lett volna nagyobb felfordulás soha ebben az országban, ahol a Tiszák és Wekerlék már meglehetősen lecsapolták azokat az ütőereket, amelyekben száguldozva szokott lüktetni a kitörni akaró vér, ahol a bölcs és emberi indulatokon felülemelkedett Ferenc József sok alattvalóját ismerte névszerint és személyesen; és körülbelül mindegyikről tudta, hogy mivel haragíthatná meg vagy édesgethetné magához... (Ha ugyan volt kedve az édesgetéshez annak a férfiúnak, aki valaha a legnagyobb úr volt Európában.) Nem, semmiféle horoszkóp nem jelezte, hogy itt valaha megdöngetni merészelik az asztalokat, amikor a jól megszervezett csendőrség és a mindennél tökéletesebb katonaság vigyáz az ország rendjére. Itt már a holt emberek is csak akkor számítottak valamit, ha a koporsójukra megfelelő királyi kitüntetéseket rakhattak, amelyeket aztán lehetőleg visszavettek az örökösök, hogy tovább gyönyörködjenek bennük. Az eleven ember pedig csak akkor kaphatott megfelelő, emlékbe is eltehető köszöntéseket, üdvözléseket, ha volt valamely Ferenc Józseftől eredeti rangja, címe, szóval életjogosultsága. Mit számít az olyan ember, aki még csak királyi tanácsosságig sem vitte?... A függetlenségi "szentek és bolondok" mindinkább a város külső részeibe szorulnak, az országos pártnak örömnapja van, ha nem csupán egy nincstelen, semmire se jó párttag jelentkezik felvételre, hanem olyan ember is, akinek valamiféle állása vagy háza van! Szegények pártja lett a függetlenségi párt. Itt-ott kiabálta egy falurossza vagy pedig egy egyébként is hibás városi polgár Kossuth nevét. Válságok dúltak benn a pártban is, mint ahogy a szegény házaknál örömet jelent a mindennapi veszekedés.

Akkor aztán elkövetkezett a háború, anélkül hogy valakinek sejtelme lett volna a felettünk lebegő végzetről. Olyanféle volt a helyzetünk, mint azé az emberé, aki álmában kiesik az ablakon... Még csak egy-két esztendőnek kell elmúlnia, amely esztendőket töltünk félelemben, rettegésben, kábulatban, soha nem ismert érzelmek között, mintha valamely ismeretlen szigetre kerültünk volna, ahol a bennszülöttek kenguru léptekkel járnak, ugrásaikat tehát nekünk is kell utánozni, ha megélni akarunk közöttük.

Lovászy Mártonnak a jelentős szereplése ott kezdődött, hogy körülbelül a háború első esztendejétől tudta, hogy a háborút elveszítjük. Honnan került bele ez a furcsa tudomány? Honnan vette ezt a rémületes álmot? Hol költözött bele ez a szörnyű titok, amelyet még akkor sem akartunk elhinni, amikor mind többen hangoztatták?

A függetlenségi lapszerkesztő körül egy furcsa, addig sohasem látott társaság alakult ki, akik olyan titokban jártak-keltek mondanivalóikkal a még háborús kábulatban élő Budapesten, mint valamely új vallásnak a tagjai. Fölsorolhatnám a nevüket a tíz ujjamon, mert ezek a furcsa próféták eleinte igen kevesen voltak. Akik "megbízható" híreket kaptak a frontról, akik mindig jobban megmagyarázták állásainkat a térkép előtt, mint azt a hadvezetőség jónak látta közölni, akik francia meg angol hírlapokhoz jutottak valamely titokteljes amódon, akik tudták, hogy mit gondol magában az antant, akik azt keresték, hogy mi maradt ki a Höfer-jelentésekből... Hogy ha a háborúnak voltak bolond rajongói, úgy voltak szomorú bolondjai. Mind a két pártnak igaza volt, mert nem lehetnek az emberek egy valláson. A szkeptikusok, a filozófusok, a savanyú önrágók és a hitetlenek meglehetős nagy felekezetet alkottak mindig a világban. A függetlenségi lapszerkesztőt a háború hitetlenjei vették körül. A hadifogságból megérkezik Búza Barna, majd Károlyi Mihály, meghal Ferenc József... A háborús évek eseményei mindinkább áttolakszanak hazai földre a messzi frontokról.

Lovászy Márton, az egykor flegmatikus táblabíró mind borúsabban, zordonabban, eltökéltebben, szinte halálos figyelemmel nézi az eseményeket. Most már többé semmi kétség sincs arról, hogy élete kockája el van vetve; semmi kilátás sincs arra, hogy öreg, bütyköslábú szerkesztő legyen életében a függetlenségi eszme szolgálatában, amely eszmét amúgy is nagyon altatgatni kellett a háború folyamata alatt. Sőt már az sem valószínű, hogy vidéki lakodalmakon lesz szép pirosarcú násznagy, aki szép szóval traktálja a fiatalokat. Sőt táblabíró sem lesz belőle, aki még egyszer nyögve, sóhajtozva, kelletlenül és nyújtózkodva fogjon hozzá a kikerülhetetlen három órakor a mindennapi vezércikk megírásához. Abban az életkorban, amikor a férfiak rendszerint már csöndesen legyintenek a mellettük elhaladó eseményeknek, nem izgatódnak föl mindenféle apró dolgoktól, tunyaságnak is mondható bölcs lemondással kezelik a maguk és a mások életét: akkor lett valóban küzdelmes, szenvedélyes, robbanékonyságra hajlamos fiatalember Lovászy Márton. A meg nem alkuvóan vakmerő ifjúság akkor köszöntött be hozzá, amikor már valóban csöndes, rezignált üldögéléssel tölthette volna az életét. Az a csoda történt meg vele, hogy ötvenedik esztendeje felé élte át a rajongás, bátorság, szenvedélyesség korszakát, amely rendszerint a fiatalembereket jellemzi.

...Délelőtt még a rendes, céhmesteres, elgondolkoztató léptekkel ment el a szerkesztőségből a képviselőházba. "Ha vezércikk: telefonozzatok" - mondta a szokásos naiv megnyugtatással, pedig köztudomású volt róla, hogy olyan élő ember nem akadt, akinek hívására a telefonhoz ment volna. Azt mondta, hogy nem tud telefonozni. Ami könnyen igaz is lehetett.

Valami dolgom volt ezen a napon a képviselőház karzatán. Az urak odalent mind együtt, mint a hosszú ciklus alatt megszoktuk. Tisza István a középen, mint egy állatszelídítő, a "hegyen" fönn Károlyi, a sarkon Lovászy Márton szokásos egykedvűségével... Tisza beszél, mint mindennap ebben az időben, mert már nyugtalan volt ő is. Oly egykedvűséggel, lendület, érzelem nélkül kopognak a szavai, mint a koporsószögek... Valóban unalmas ülés volt!

És Tisza szavai után fönn a "hegyen", a sarokülésen, mint valami látomány, fölemelkedik most Lovászy Márton. Az arca sötétpiros, mint a harag; az őszes haja lobogni látszik, mintha valami szél fújná a történelem felől; kiegyenesedik lusta termete, mint valamely kard, amelyet eddig senki sem látott, és az öklével sohasem képzelt szenvedélyességgel a padra csap. A fölindulástól fátyolozott, ha jól emlékszem, rekedtes hangon kiáltja:

- És mi mégis antantbarátok vagyunk!

A középen Tisza félrekapja a fejét, mintha egy ágyúgolyó süvöltését hallaná.

És ezzel megindult Magyarország új történelme.

A lengyel nyepozvolim elkiáltása után a követ úr rendszerint esze nélkül ugrott ki az ablakon, mert máskülönben követtársai hajintották ki kucsmástól, kardostól együtt, hogy nem egyszer a nyakát szegte - mint a régi szép történelmi regényekben olvassuk. Lovászy Mártonnak, a magyar nyepozvolim kimondása után nem történt semmi bántódása. Dermedt csend ült a magyar képviselőházra, mintha a halálos csendesség egy percre beszökött volna a Duna-parti palotába a frontokról, ahol kétmillió magyar baka állott szomorú csüggedéssel.

I.

A pesti polgármesternek legszebb ékessége az a háromszínű szalag volt, amelyet a Ferenc József-kabátja fölé öltött, amikor néhanapján a fiatal párokat összeeskette.

Igen, már elérkeztünk vala ama demokratikus időkig, amikor a pesti polgármesternek is az a szárnyaskabát volt a díszruhája, amely a gimnáziumi tanároké, az adóhivatali főnököké és az idősebb polgármestereké, akik már megjelenésüknél fogva bizonyos tiszteletreméltóságot akarnak kifejezni. Nem mondom, hogy a pesti polgármester ruhatárából hiányzott a díszmagyar, szükség volt erre a nagyobbszabású nemzeti ünnepeken, amikor a magyar urak csengve-bongva, történelmi kardcsörtetéssel és históriaivá nemesedett arccal jelentek meg olyan templomokban is, amelyeknek látogatását nem írta elő vallásuk. Ámde mindinkább felejtgeti a pesti polgármester a régi tizenkilencedik századbeli megyei főispánok és alispánok ruhadivatját, akik el sem képzelhettek olyan közgyűlést, amelyen ők nem díszmagyarban elnökölnének. Csak a pesti polgármester és a királyi tanácsosságig felérkezett tanfelügyelők nem járnak díszmagyarban. De azok, akik sorsuk szerencsés fordulata révén eljutottak az udvari tanácsosságig (amely rang körülbelül megfelel a mai kormányfőtanácsosságnak) vagy a vaskorona rend harmadik osztályához, a Ferenc József lovagkereszthez, sőt valami csuda folytán Lipót-rendhez jutottak: azok díszmagyar nélkül nemigen voltak elképzelhetők a mindennapi köztudatban.

A pesti polgármester leginkább tekintetes úr szeretett volna lenni. Sajnos, nagyságos úr volt a titulusa.

Érdemes egyszer a tegnapok történetei folyamán arról is beszélgetni, hogy milyenformán vagyunk azokkal a rangokkal, amelyekkel Ferenc József két emberöltőnyi uralkodása alatt megszépítette, megszédítette, megbecsültette és megértékesítette a magyarok életét...

Én sohasem próbáltam valamely sarzsihoz jutni még az önkéntes tűzoltóságnál sem, de azért el tudom képzelni magamban, hogy milyen mennybemeneteli változáson ment át például csak az a békebeli polgártársunk is, aki egy szép napon a hivatalos lapban azt olvasta, hogy királyi tanácsos lett! Új perspektívák emelkedtek a dolgok és események megítélésénél... Új barátokra és ismerősökre tett szert, akik eddig nemigen állottak vele szóba.... Új kalapot vett, és a köszönésébe (amelyet nyilván gyakorolt otthon a tükör előtt) némi enyhe leereszkedést vegyített... A fejedelmi kegy határozottan besugározta arcát, többször vette igénybe a borbélyt, sűrűbben vasaltatta a ruháját (vajon ki látott már kiült nadrágban egy királyi tanácsost, akár csak egy segédhivatalban is?), nem mulasztotta el a névnapi, születésnapi gratulációkat, mert számított arra, hogy viszontszolgálatban része lehet: de sietve gratulált mint "rangidősebb" azoknak a polgártársaiknak is, akik többre mentek pályájukon, vagy pedig valamely kitüntetésben részesültek. Általában abban a korban, amikor valakiből királyi tanácsos lett: kezdetét vette az udvarias figyelmesség, mert egy királyi tanácsosnak asztalfiókjában feküdt az a névjegyzék, amely mutatója volt annak, hogy kiknek kell újévkor személyesen vagy írásban gratulálni: mert a régi békében ilyesmire is kötelezett a dekoráció. Ő volt a leghűségesebb olvasója a hivatalos lap ama oldalának, hol a "Kitüntetések" megjelenni szoktak, sőt végigböngészte a kalendáriumot is, amelyek már Magyarországon a Gothai Almanachhoz kezdtek hasonlítani, midőn is a különböző hivatalok, országgyűlések, hatóságok felsorolása mellett nem mulasztották el a nevek mellé odatenni annak a királyi kitüntetésnek a szignumát is, amely kitüntetés az illető birtokában volt. A vaskorona rendet egy zárt korona jelképezte, míg a többi rangok megfelelő rövidítésekkel jelentek meg a naptárban. Kir. Tan., Udv. tan., F. J. k. k., F. J. lg. k., cs. és kir. kam., Lip. kisk., val. bel. t. t, Sz. Istv. kisk.... Valóban el lehetett andalodni, hogy ennyi gyönyörűség várt az emberre, amíg Ferenc József uralkodott.

A pesti polgármester bizonyos királyi kitüntetésekhez rendszerint akkor jutott, amikor megfelelő nyugalomba ment. Ennek a pesti polgármesternek, akiről ma megemlékezünk, sokkal fontosabb volt bármely kitüntetésnél: a polgártársai szeretete.

Sacher Pistának hívták fiatal korában, és a társaságokban azzal tűnt föl, hogy éppen olyan jól tudott táncolni, mint azok a tizenkilencedik századbeli gavallérok, akik csárdásművészetüknek köszönhetik társadalmi és hivatali karrierjüket.

(Ismertem olyan régi világbeli úriembert, aki egyszer a Redoutban, a Regatta-bálon azzal keltett feltűnőséget, hogy egy kisasszonnyal másfél óra hosszáig járta a szupécsárdást. Se azelőtt, se azután nevezetesebb dolgot nem cselekedett ez a bizonyos úriember: mégis híres pesti figura maradt meg késő öregségéig.) Ezenkívül a zenéhez is értett, aminthogy nem lehetett valóban egy régi szalonba beilleszkedni anélkül, hogy a gavallér ne értsen a finomabb, magasabb rendű zenéléshez is. (Már tünedezőben vannak ez idő tájt azok a Pest megyei urak, akik a maguk betyáros nótáival, félvad cigányaival, duhaj tempóikkal lármát keltettek Pesten: a polgári szalonok édesded muzsikája, finomságok, germános ábrándok, halk zongorázások, fuvolázgatások, hegedülések foglalkoztatják a zenekedvelő szíveket. Egyik-másik ifjabb gavallér kötelességének tartja megtanulni az orgonázást, amelyet azelőtt csak szentéletű, hosszúhajú orgonisták tudtak.)

De hát bármily szívderítő volt az a régi pesti szalonélet, amelynek terminusát a Koronaherceg utcai vagy a Váci utcai déli séta alkalmával volt szokás megbeszélni, amikor is minden valamirevaló úrhölgy és úriember társadalmi kötelezettségének tekintette az itteni megmutatkozást: a város ügyeit mégiscsak a Vigadó kávéházból intézték azokból a bőr karosszékekből, amelyeken a polgármesterek és patríciusok ebédutánonként helyet foglaltak. "A tanár úr", amint ezt a bizonyos Sacher Pistát közönségesen nevezték: a jószagú belvárosi szalonokban hiába hangoztatja az andalgó zene és a még andalgóbb tánc szüneteiben várospolitikai nézeteit. Egyik-másik kisasszony tán hosszabban felejti szemét a szőke fiatalemberen, de aztán értetlenül mond valamit. Az öregebb dámák pedig csendesítőleg öntenek a kávésibrikből: "Sohase volt olyan nagy rend Pesten, mint Ráth polgármestersége alatt. A polgárok az emberi kor legvégső határáig éltek." A tekintélyesebb polgárok, akik már kaptak is valamely királyi kitüntetést, vagy arra biztosan számítottak: az ifjú reformert rendszerint azzal intették le, hogy a városnak eddig is nagy áldozatába kerül a sok mihaszna tanító ellátása, most meg Zirzen Jankától meg a preperandiákból évről évre ömlenek a város nyakába a tanítónő jelöltek; ezek a lányok se férjhez menni nem akarnak, se kolostorba vonulni nem szándékoznak, valamely olyan felemás életet óhajtanak élni, ami már a polgári erkölcsök szempontjából sem helyeselhető.

Hogyan lehetséges az, hogy a férfiak és nők együtt tanítsanak? A városatyákat a júniusi választásoknál amúgy is kétszáz helynélküli tanítónő ostromolja. Jótékonysági intézménynek nézik Budapestet.

Ámde volt már akkor valami Budapest atmoszférájában, amely valami nagyon hasonlíthatott ahhoz az áramlathoz, amely Széchenyi István korában zavarta meg a magyarok szívét és elméit.

A polgárság mind öntudatosabb lett - talán éppen az erősbödő munkásmozgalmak miatt is. Minden kerületben alakulnak polgári egyesülések - a régi lövöldébe, amely először próbálta egyesíteni a polgárságot, már csak a legöregebb emberek mennének el. A Sasok, a józsefvárosiak (ama híres, öreg Hűvössel), az Andrássy útiak (Morzsányival és Radoczával), már nemcsak követválasztási problémákkal foglalkoznak, hanem a városi dolgok is kezdenek országgyűlési jelentőségűek lenni társalgóikban. A városatyák önérzete hallatlanul megnövekedik e hatalmas polgári egyesülések révén: a pesti városatya nem hiszi magát kevesebb potentátnak, mint akár egy országgyűlési képviselő. És a közgyűléseken bizonyos ünnepélyesség, fontoskodás, bátor bizalom mutatkozik, amikor a város ügyeinek a tárgyalására kerül a sor. Hűvös és Ehrlich az öreg Tisza Kálmán modorában rendelkeznek párthíveik fölött. A tejkereskedők, a kövezők, a háziurak magasabb szempontoknak engedelmeskednek, amikor vezéreikre hallgatnak. A napisajtó is komolyabban kezd foglalkozni a városi politikusok dolgaival, habár a klikkrendszer lólábát gyakran fölemlegetik. A városatya azonban mind nagyobb tekintéllyel áll szembe az "ő tisztviselőjével", az "ő polgármesterével", az "ő fővárosával", még ha nyilvánvaló is, hogy a belügyminiszter gúnyos mosollyal küldi vissza a polgárság határozatát. De hát ez szokott történni a képviselőház törvényjavaslataival is, ott meg a főrendek legyintenek a kuruckodó képviselőknek határozataira.

Ámde Budapest önérzete - pláne mióta Ferenc József székesfővárosa lett - évről évre növekedőben van. A kiskorcsmás asztaltársaságok, ahonnan egykoron a főváros dolgait irányították: muladozóban vannak hatalmukkal, legföljebb jótékonysági akciókkal tudják fönntartani magukat. Az "asztaltársasági elnök" már csak a veteránoknál és a külvárosokban jelent pozíciót. Az új egyesületek és kaszinók alaposan megtépázzák ezeknek a derék férfiaknak a tekintélyét, akik valaha sötét éjfelen is megfelelő köszöntésekben részesültek a bakteroktól. Aztán az a sok tréfás asztaltársaság, amely mintegy a régi persziflázsaként, a régi gúnyvacsorájára szerteszéjjel alakul a főváros legtöbb korcsmájában (különösen a Belvárosban, a Pipában, Kiskoronában, Soltznál stb.), ahol mulatságot űznek úgy az elnök személyéből, mint a tekintélyesebb tagokból, a ceremóniákból és a jegyzőkönyvekből, a határozatokból és a rangokból: mind csak arra való, hogy a régi, komoly, ünnepélyes asztaltársaságokat destruálja. (Ez volt az első destrukció a fővárosban.) Már a veteránzenekar is Óbudára szorul... Talán egyetlen komoly asztaltársaság van még ez idő tájt Budapesten, ahol a mi Sacher Pistánk is feltünedezik: ez a Glück Frigyes-féle, a Grifből nemrég átvedlett Pannóniában.

Itt ül Márkus József is, a polgármester. Hatalmas, daliás ember.

De hát ha már nem élvezték régi hatalmukat a józsefvárosi vagy Andrássy úti asztaltársaságok (például a Klivényinél, ahol csak szabadelvű polgár kapott vacsorát), azért még mindig voltak társadalmi egyesülések, ahol egy nagyjövőjű fiatalember kitüntethette magát.

Ilyenek voltak például a dalárdák: akkoriban komoly polgári tömörülések, amelyben a tagok muzikális hajlamaiknak áldoztak. Igen híres volt a Budai Dalárda, amely emlékezetem szerint országos ünnepeltetés közepette a fiumei dalosversenyen az első díjat nyerte. Ebben az ártatlannak látszó férfihang egyesülésben is lehetett beszélni a jövendő Budapestről - legföljebb a basszisták állottak meg egy percre abbéli teendőjükben, hogy hangjukkal mélyebben ereszkedjenek alá a pincéknél. A dalárdisták többnyire idealista emberek, az idealistáknak pedig mindig hajlamuk van a reformokra. Mikor esténkint megtértek családi otthonaikba, otthon az asszonyoknak nemcsak arról beszélhettek, hogy milyen nemes dalok előadásával töltötték idejüket, hanem szóvá tehették Sacher Pista reformterveit, akinek a mindenre kiterjedő figyelmű Ferenc József akkorára már megengedte, hegy fölvegye édesanyja nevét, a Bárczy nevet.

De még voltak önkéntes tűzoltók a városban, és voltak különböző sportegyesületek, amelyek komoly társadalmi kapcsolatokat jelentettek. A regattisták mellett komoly szerepet játszanak a vívók, akik között a pesti előkelő társaság férfi tagjai csoportosulnak. A Koronaherceg utcai vívóteremben, valamint a többi vívómesterek műhelyeiben egyesületek alakulnak, amelyeknek a testi épségük és lelki vidámságuk fenntartása mellett éppen az a céljuk, hogy a Budapesten még mindig burjánzó krakélerséget letörjék. A krakéler ugyanis nem ment ki a divatból Budapesten, se a Duna-vizet áruló kordékkal, se a lóvonatúval: tovább mutatkozott ő olyan helyeken, ahol védtelen nők vagy nem mindenre elszánt férfiak találkoztak. A színházban és bálteremben minduntalan eldörrent egy-egy pofon. A híres álarcosbálok a Redoutban nemegyszer végződtek emberhalállal. A maszkába egy másik maszkarád belenyomta a kését. - A reformokra készülő jövendőbeli polgármesternek egyik ambíciója volt az is, hogy testi erejét és bátorságát is fejlessze... Sohasem lehet tudni, hogy egy polgártársai bizalmára apelláló férfiúnak mikor kell levizsgázni rátermettségéről.

Pest szép, okos, kedves és szeretetreméltó város volt már akkor is, de a legnagyobb tekintélye a Wampeticsben mégiscsak az oroszlánkülsejű Szilágyi Dezsőnek volt, aki amellett igazságügyminiszter is volt az országban. És a pecsétőrség mellett: vívóbajnok.

II.

Ki emlékszik már manapság azokra az ódon, zordon, sötét börtönökre, ahol hajdanában a pesti gyermek napjait töltötte, ahová iskolába járt?

Én még emlékszem egyik-másik ilyen züllött épületre, ahová külvárosiasan nyikorgó kapun, düledező grádicson jutott be a szegény pesti Twist Olivér... Valóban Dickens szívreható gyermekei jutottak az ember eszébe, ha akár a régi Damjanich utcai, akár a régi Aréna úti elemi iskola környékén sétált. Toprongyos és haláljelekkel búsított arculatú gyermekek között vörösorrú iskolaszolga tartja fenn seprűjével a rendet; ama régi, egészségtelen, bágyadt, pállott, poros, száraz iskolaszag helyett itt egyszerűen külvárosi kanálisszag van; gyakran dugja ki patkány az orrát valamely lyukból az Olivérek mulattatására; téglával vannak kirakva a tantermek; és a tanító a tavaszt várja, mikor nyitott ablaknál taníthat.

Szívszorongásos volt a belépés az ilyen ódon házba, ahol éjszaka bizonyára régi kis holt gyermekek kísértenek, akik betegségüket az iskolában szerezték, míg napközben nagyhasú igazgató bömböl (mert abban az időben még csak nagyhasú ember lehetett igazgató), jelentéseket ír a városi tanácshoz későn jövő tanítóiról, és néhanapján ez az őrmester "bemegy a tanácshoz": a tanszemélyzet remegve várja visszaérkezését: vajon kit jelentett fel, kit helyeztetett el a város másik oldalára, kit akar nyugdíjba kergetni? - Ezekbe a régi iskolabörtönökbe valóban illett ez a gonosz porkoláb, akinek haragosságától vagy nyájasságától egyformán rettegtek a kis tanítónők.

Elviselhetetlen volt idegennek a huzamosabb tartózkodás ezekben a szobákban, ahol a mennyezet beomlással fenyegetett, a kályha alattomosan füstölt, az ablak homályos volt, hogy a gyermekek ne láthassák az égboltozatot, és a tanító lelkileg és testileg utálta a gyermekeket. De hát ő is csak ember volt, szegény, rossz tulajdonságokkal és bujkáló gonosz ösztönökkel, amelyek ezekben a börtönökben természetszerűleg kifejlődtek. Általában a régi tanítónak nem lehetett az iskolában jókedve, ha ilyen passzióhoz volt gusztusa, elmehetett este a korcsmába. Ment is, míg végül felcsapott anarchistának vagy kortesnek. Amint ez már régi szokásuk a börtönből kiszabadultaknak.

Hát még az a szerencsétlen tanítónő, aki kebeléhez szorított oklevéllel, kezében imádsággal őrzött kenyérkével, lábában örök futamodással a nehéz megélhetés felé, szívében bánattal az elsanyargott ifjúság miatt, gondolataiban elkeseredve más, boldogabb nők iránt - hogyan érezhette magát e patkánylakta, porkolábhangú, udvariasságot régen felejtett tanítók, difteritiszképű leánykák társaságában? Ezek a boldogtalan tanítónők többnyire jó családból való leányok voltak, akik az ifjúság hajnalhasadásából fohászkodva emelték fel szemüket a tanítónői diploma felé. Majd biztosítva lesz megélhetésük akkor is, ha egy férfi nem bolondul meg a kedvükért a szupécsárdás alatt. Majd ruhát varrathatnak maguknak a szomszéd kisasszonnyal, aki csak varrónő maradt. Majd eltarthatják öreg szüleiket, és nyáron valamely olcsó felvidéki fürdőhelyre utazhatnak, ahol kedvükre dalolhatnak a szoknyalombos fák alatt... És az ifjúság reményeinek múlásával, íme, hervadásra ítélten eljutottak a kenyérkéhez, de a mindennapiért rabkosztot kellett enni, börtönben ülni, napról napra veszíteni az egészségből, és lassan lemondani mindenről, amiért egy nőnek érdemes élni a világon.

Ki emlékszik még a boldogtalan épületekre, amelyek a főváros utcáin éppen olyan rémületet keltően mutatkoztak, mint a hátborzongató kórházak, a fekélyes koldusok, a rongyos emberek, a nyomor, az ijesztő szegénység, és az volt a homlokzatukra írva, hogy: fővárosi iskola? Ki emlékszik még e házakra, amelyek örökös rabszolgaságot, gyermekszomorúságot, társadalmi rend ellen való elkeseredést, sápasztó hiábavalóságot és ásító céltalanságot kiáltottak léghuzamos kapuikkal a járókelő felé? Ki emlékszik még az apa rettenetére, amikor gyermekét először bevezette e tömeglakásba, a gyermek első kétségbeesésére, amikor megint iskolába kellett menni - e betegségekre, szennyekre, férgekre, amelyeknek ugyancsak az iskola volt az otthonuk?

Régi boldogtalanságok tanyája, ódon madárbörtön vén kedvgyilkos kalitka, gyermekkorból visszavigyorgó rémület: isten veled. Jött egy Bárczy István nevű fiatalember - akit az öregebb urak még mindig Sacher néven emlegetnek -, csákányt emelt a gyermeknyomor romantikájára. Ha még élt volna akkor az angol regényíró, ama Boz, és Pesten élt volna, Bárczy tanügyi tanácsossága óta szegényebb lett volna egy témával. Nem tartozott többé a kedves gyermekkori kalandok közé az iskolakerülés, amint a régi iskola eltűnt a föld színéről.

- Ennek a vállas, középtermetű, tanítós hajviseletű férfiúnak, aki Bárczy István néven jó darab időre beírta nevét a boldog Budapest történetébe, tulajdonképpen kőművesnek kellett volna lennie - mondta egyszer valaki, aki nem mindig örült annak, ha egyes utcákban megint csak elzárták a gyalogjárót valamely iskolaépítkezés kedvéért.

Hát meg kell adni ennek az egykori dalárdistának, hogy nagyon szerette a malterszagot. Csak csinos, tiszta, kényelmes iskolában lehet tanítani és tanulni - mondogatta, és úgy építkezett, mintha ezentúl a budapesti anyák esztendőnként legalább két tankötelest hoznának a világra. Egymás után bújtak ki a földből azok a pirostéglás, nagyablakos, fehérlépcsős, nagytermes, szellős, mosolygós épületek, amelyek úgy állottak meg valamely utca közepén, hogy kilométernyire mosolyogtak a járókelőre. Ha akartad, nézhetted őket palotának is, ahol egészséges, boldog emberek töltik az életüket, de gondolhattad, hogy azért is építik sietve ezeket az új házakat, hogy a felnőttek is megismerkedjenek végre a betűkkel, a tudományokkal, műveltségekkel. És a pirostéglás úgy kezdte hívogatni a gyermekeket a külvárosokban, mint akár a tér közepére fölállított hóember, amelynek piros kukoricát dugtak az orra helyére; hívogatta, mint valami télképű mesemondó, tarkabarka bűvész, mulatságos komédiás; hívogatta, mintha karjai lennének, amely karok mindig simogatásra és ölelésre vannak kitárva.

- Hm - mondta a pesti polgár -, maholnap jobb dolguk lesz a gyermekeinknek, mint nekünk volt.

A gondolkozók már régen megállapították, hogy az ember tulajdonképpen azért él, hogy maradékait fölnevelhesse, nekik sorsot biztosítson, lehetőleg kenyeret adjon a kezükbe.

Hát ez nem egészen így van, mert mindig lesznek felnőttek, akik nem felejthetik el a maguk ifjúkori szenvedéseit, inasiskoláit, nyomorúságait, kínlódásait, amelyeket óhajtásuk szerint végigpróbáltatnának az utódaikkal is, mert a régi latin szerint teher alatt nő a pálma.

Ha elfelejtetted volna: emlékezetbe idézem a régi pesti polgár mondásait, amikor Bárczy azt kezdte tervezgetni, hogy minden városnegyedben hét-nyolc (a hatodik kerületbe tizenhét) elemi iskolát épít. "Én gyerekkoromban hajnalban keltem föl, hogy nyolc órára a messzi iskolába lehessek" - monda a polgár, és ha önérzetesebb fajta volt, azt is hozzágondolta: "Mégis ember lett belőlem!" - Fölemlegették, hogy a tanítónak meg kellett szolgálni a fizetését, mert délelőtt meg délután egyaránt volt tanítás, a polgár (gyermekkorában) az iskolatáskájában vitte magával az ebédjét - "egy darab fekete kenyeret!" -, a tanító nem ugrott el az asztala mellől, amikor a levest kezdték húzni a toronyban. A város megnézte a garast, amelyet a tanítójának fizetett. Meg aztán úgyis csak pár évig jár iskolába az ember, jó erre a célra bármely ház is, senki sem akar megvénülni az iskolában, mint Jókai Szusza. Voltaképpen tehát Bárczy nem is a gyermekek kedvéért építi az új iskolákat, mert a gyermek elröppen a legszebb kalitkából is, hanem a tanítóságnak épít fényűző, kellemetes, ragyogó palotákat. Nem csoda, maga is tanár volt.

- Minden pénzünket iskolákra költi! - fakadt ki az a polgár, aki szeretett vigyázni a "város urainak a körmére". - Már Óbudának is hét iskolája van, ahol pedig a gyerek kora tavasztól nem jár iskolába, mert szőlőmunkát végez. A tanító urizál az iskolában, frakkos kabátban jár; a tanítónőknek pedig annyi a ráérő idejük, hogy fölcsaptak regényírónéknak. Pedig ez hajdanában - "a mi időnkben" - csak a Pest megyei főispánnénak volt megengedve.

Nem, sehogy se nézte minden pesti polgár lelkesedéssel a Bárczy építkezéseit. Általában még olyan világ volt, hogy ha egy utcában új házat kezdtek építeni, akkor a szomszédos utcákból is eljöttek kibicelni a háziurak az épülő ház elé: vajon milyen bolondság készül megint - mennyi lesz az árenda, a boltbér az új házban -, ki lesz az a bolond, aki felköltözik a negyedik emeletre, illetőleg az ötödik emeletre, mert csak ötödik az a pince és a magosföldszint révén? Nem lehet minden utcából palotás Andrássy utat építeni, a szegénységnek, a kispolgárságnak is kell lakni valahol.

Természetes, hogy ez a kibicelés akkor is megkezdődött, amikor a közművesek valamely új iskola alapjait rakták le.

- Talán eddig nem jártak a gyermekeink iskolába? - kérdezgették a polgárok. - Hát mi hol tanultunk meg írni, olvasni? Tán a gólyától? A bábaasszonyok nem szaporodnak a kerületben, ellenben mindennap épül egy új iskola, a sok mihaszna tanító kedvéért. Meg azért, hogy egypár városatya bedughassa az unokahúgát tanítónőnek.

Ellenben vizsgálták más szempontokból is a "mérhetetlen" építkezést.

- Nem vettétek észre, hogy a hatodik kerületnek mennyi iskolája van? Tizenhét iskolát tart fönn a város ebben a kerületben, persze, mert Vázsonyi a képviselője. A józsefvárosiaknak, pedig vannak annyian, mint a terézvárosiak, meg kell elégedni nyolc iskolával. Hol van itt az igazság?

De hát Bárczy csak "karácsonyi kedvvel" épített, mintha egy-egy új iskola megnyitása volna a legnagyobb öröme az életben. Vannak ilyen fanatikus emberek, akik nem tudják elképzelni még az Angyalföldet sem iskola nélkül, pedig ott már csak igazán nem tanulnak a gyermekek, mert okosabb dolgot is tehetnek. Mindenesetre Bárczy István óta kezdett a fővárosi tanügynek komolyabb jelentősége lenni.

A fővárosi tanító már nem is nagyon csodálkozott, amikor a szülők tiszteletteljesen "tanár úrnak" titulálták, mert úgy érezte, hogy kivételes helyzeténél és gazdájánál fogva ez a titulus jár neki. A házasságközvetítők csavargós gondolatvilágában egy fővárosi tanító már csaknem annyit kezdett számítani, mint egy kinevezett államtisztviselő: nagyobb baj nem érheti ezentúl ebben az életben. A tanító megszokta, hogy jó ruhája, rendes lakása, intelligens társasága legyen, a kerületi körben szívesen látták, és ha nem volt kellemetlen fráter, a vendégszerető polgárok szívesen meghívták otthonaikba. "Íme, itt van a kis nebuló - mondták gyermekükre mutatva -, aki jövőre tanító úrhoz fog járni!" Az egyes iskolák között versengés keletkezik, hol tanítanak jobban, hol vannak a jobb tanerők, hol a kiválóbb igazgatók? A falusias mesterből anarchistává, örök elégedetlenséggé válott régi fővárosi tanító szinte nyomtalanul eltűnik, amikor Bárczy veszi kezébe a tanítóság életének irányítását. (Nemhiába szavalt annyit Sacher Pista korábban a szalonokban.) A tanítóságban fölébred valami, amit némelyek a legnagyobb dolognak tartanak az emberi életben: az ambíció. - Kitűnni, kiválni, kiragyogni az ezer tanító és a hetvenkilenc iskola közül. Az Érsek utcai iskolával a távoli Józsefvárosból versengésre kel pedagógiai hírnévben az Erdély utcai iskola. "Csak a Bíró utcában tudnak tanítani" - mondják máshol a polgárok. Míg a Terézvárosban a "Felső erdősorra" esküsznek. Már komolyan veszik a furcsa Gábel Jakabot is, aki néhány óra alatt tanít meg olvasásra analfabéta katonákat.

És ugyanakkor az úgynevezett "szegény kis tanerő", a tanítónő se mondogat magában jámbor átkozódásokat, amikor reggelenkint iskolája felé siet, holott az őszi ködben az volt az óhajtása, hogy bár törne ki valamely ragály, amely miatt az iskolát be kellene darab időre csukni. Ez a kis tanerő is önérzetesebb lett, mert a nagyhasú, goromba vagy nyájaskodó igazgató urak apránkint eltűntek az iskolákból. Nem egyetlen ember alattomos szeszélye szerint kell életének, kedvének igazodnia, hanem most már a "tanácsnál" meghallgatják a kis tanerőt is. A demokratikus szellemet, amelyet Bárczy hozott magával, természetszerűleg a tanítónők érzik meg leghamarabb, mert a nők mindig intelligensebbek a férfiaknál. És a demokratikus kis tanerő kezd megértőbben, gondolkozóbban foglalkozni a gondjaira bízott leánykákkal, holtnak hitt ambíciók ébredeznek föl benne arról, hogy mint "jó tanítónőt" emlegessék a városban, holott azelőtt nemigen büszkélkedett ezen minőségével. És most már, ha a kis tanítónő költői hajlandóságot érez magában: többé nem ama csillagkeresztes Beniczkyné az ideálja, hanem Lagerlöf Zelma, a tanítónő.

A tudatlan, korteskedő, porkoláb iskolaigazgatókkal együtt eltűnik az új iskolából a seprőjével fenyegetőző iskolaszolga. A szülők nyugodtan panaszt tehetnek, ha gyermekeiket az iskolában bántalmazták, elégtételt kapnak.

- Minket még virgáccsal vertek! - sóhajtott föl a múlt időkből ittmaradott polgár. - A padra lehúzott a tanító, és tizenkettőt vert rám. Mégis...

De már nincs ideje befejezni mondókáját a régi polgárnak, mert a pesti tekintetes úr, a polgármester új jelszót dob a polgár fülébe:

- Most pedig olcsó kislakásokat fogunk építeni a szegény embereknek!

- Miért nem is ment kőművesnek ez a Bárczy Pista? - dohog magában a régi pesti polgár.

A terézvárosi búcsú mindig nevezetessége szokott lenni Pestnek, ama szép kora őszi napon. Beliczay, a gyertyaöntő, nagyobb ládákkal vonul fel a Nagymező utcába emelt sátrához, mint akár más Mária-búcsúkhoz. Hiszen estére éjfélig gyertyát égetnek minden sátorban, a mézeskalácsosok, a késesek, a gyümölcsösök a zsákbamacskások, a bazárosok. A régi, boldog városligeti hangulat költözik a templom elé a hintásokkal, akik ilyenkor mutatják meg a város szívében, hogy egyszerű hintázással is milyen kunsztokat lehet elérni. Nagy sokadalom szokott botorkálni a sátorok kifeszített kötelei között; természetesen itt van a Terézváros minden szép leánya is; aki Teréz-búcsúkor meg nem szerelmesedett valaha Pesten, az nem is érdemli meg, hogy fiatalembernek nevezzék.

Nos, hát egy terézvárosi búcsún tűzte ki Kardhordó Árpád, állatszelídítő és kortes először azt a háromszínű zászlót, amely mindig követválasztást jelentett. A zászló fehérjébe feketével az volt írva: Éljen dr. Vázsonyi Vilmos!

Ha jól emlékszem, Beliczay gyertyaöntő sátránál történt ez az esemény, aki maga nem is volt valódi terézvárosi ember, hanem nagy Morzsányi-hivő a szomszédos Erzsébetvárosban. Talán éppen ezért nem sokat törődött Beliczay uram azzal, hogy kit éltet Kardhordó a Terézvárosban. Akkoriban még olyan messzire esnek egymástól lelki kapcsolatban a pesti kerületek, mint különböző tengeri szigetek. Kardhordó nyugodtan egymás hátára pakolhatott néhány üres ládát, amelyből a szép est reményében a gyertyát már eladták. A közelben eszeveszetten csengettek a hintások, mintha ez volna az utolsó búcsú a fővárosban. Recsegtek a papírtrombiták, mintha ezzel a zenével akarnák megvigasztalni a sátrak körül ődöngő pénztelen polgárokat. Nagyokat visítottak a fütyülök, szakadatlanul szóltak a kereplők, peregtek a dobok, és váltakoztak a szájharmonikák. Viháncoltak a nők, ahogyan csak terézvárosi búcsúkon szokás, amikor régen fojtogatott kedveket hoznak magukkal a gázlámpásos mellékutcákból, ahol az unalom és egykedvűség ásít. A tömegben lejtettek a gavallérok, akik most már nem lorgnette-en szokták vizsgálni a népies összejöveteleket, hanem kacér monoklin át, amely viselet éppen ebben az időben jön divatba. A polgár a maga jámbor pocakjával éppen olyan csodálkozva állong a tumultusban, mint akkor álldogálhatott, mikor egy középkori búcsún először emelték ki erszényét a zsebtolvajok. A komédiás most is hajmeresztő dolgokat ígért bömbölő hangján azoknak, akik sátrát meglátogatják. Az árusnők derekai már meggörnyedtek, mint a marokszedőké, a kötényükbe gyülekezett nikkel- és ezüstpénz terhe alatt. Enyhe őszi délután. Az őszpiros felhőkre az elmúlhatatlanság örökképével rajzolódott le Szent Terézia tornyának árnyéka, amely izmos volt, mint a legtöbb terézvárosi nőé.

Ez a sokadalom volt az eleme Kardhordó Árpádnak, aki különben is csak akkor szerette a csörgőkígyókat, amikor városligeti bódéjában nagy tömegnek mutathatta be őket. Felmászott a gyertyaöntő ládáira, és kitűzte a zászlót, mintha az egész terézvárosi búcsút meghódítani akarná. Éljen dr. Vázsonyi Vilmos, mondta a zászló a nevetgélőknek, az alkudozóknak, a hosszú Nagymező utca hömpölygőinek, a látványosságok fáradtjainak, a mézeskalácsot majszoló nőknek, a libapecsenye árusok sátrai körül orrontó kibiceknek, valamint azoknak is, akik megengedhették maguknak, hogy az Érsek utcában felállított deszkadutyánban ízlésüknek megfelelő lacipecsenye darabot méressenek a váratlanul előkerült kenyeresasszonytól vett cipójukra.

...Emlékeztek erre a hűvös, papos, jól sepert Érsek utcára, ahol az ember a saját lépteinek a visszhangját hallgatva: nem gondolhatott másra, mint arra, hogy a sánta sekrestyés jön utána, akinek azért kellett az Érsek utca flaszterén sétálgatnia, hogy a plébános úr új cipőjét kitágítsa. De gondolhatta a lépések visszhangjára azt is, hogy a káplán úr éppen most lépett ki a parochia ajtaján, és a harangozó kíséretében G + M + B betűket megy felíratni az ajtó szemöldökfájára azokba a katolikus házakba, ahová Háromkirályok napján meghívták. A világért se higgyük, hogy a reverendában siető léptek talán egy haldoklóhoz igyekeznek, aki nem tud addig meghalni, amíg meg nem gyónta, hová dugta a takarékpénztári könyvet. Nem, ne haljon meg senki Szent Terézia utcáiban, a polgár csak hordja a takarékba pénzecskéjét, az ismerős bankpénztárosok úgysem fizetnek másnak, mint a polgár hozzátartozóinak. - Mindig szerettem a tiszta, kellemetes Érsek utcában járkálni, mert higgadt gondolatai támadtak itt az embernek, még a kisbabákról is, akiket keresztmamák és bábák felügyelete alatt keresztelőre visznek a sekrestyébe.

Hát ebben a kolostoriasan hűtött utcában kerekedett egyszer olyan nagy ribillió, amely felülmúlt minden addigi terézvárosi búcsút. Ebben az utcában, ahol addig az ember csak a saját lépteiben gyönyörködhetett: deszkapalánkot vontak, mint valami nagyvásáron, ahol a teheneket és bikákat elkülönözik egymástól. A palánkon innen a Nagymező utca felé tolongtak azok, akik ama nagyorrú fiskálist akarták követnek Szent Terézia fertályában, a másik oldalon pedig amazok, akik a városrész régi képviselőjéhez ragaszkodtak, ama Radocza Jánoshoz, aki a homlokán kezdett kopaszodni, ugyanezért hajzata úgy emelkedett, mint a drótsövény. Az Érsek utcai iskola volt a választás helyiségének kijelölve, ahol egymástól elkülönítve megjelentek a háziurak, akikkel nem mertek volna lakóik találkozni, a nagykereskedők, akik a kiskereskedőknek hitelt nyújtottak, és már régen fenyegetőznek a kredit megszüntetésével. A tekintélyes polgárok, akiknek mindenki köszönni szokott az Új utcától kezdve a Dessewffy utcáig...

De a palánkon innen, ahol Szent Terézia templomán a két embernyi arkangyalok, szentek és más túlvilági potentátok is vigyáznak a keresztet vető szegény emberekre: ott voltak mindazok, akik ha sóhajtanak, valóban szívük közepéből fakad a sóhaj; akik, ha gondtól függesztik le fejüket, nem mindig azért teszik, hogy az adókivető bizottságot megtévesszék; akik, ha ünnepnapokon mosolyognak, ezt a mosolyt hetekre megbánják. Mert miért szabad jókedvűnek lenni egy embernek, akinek semmije sincs, csak nagyszámú családja? Eljöttek az Aréna útról a kis suszterek, akik már minden különösebb reménykedés nélkül verték a talpakba a faszögeket, a Bajnok utcából a fűszeresek, akik mindig megkeserülik, ha elköltözködik egy régi lakó az utcából, a Felső erdősorból a mosodások, akik nem érnek rá tiszta inget váltani, a Gömb utcából a kis szabók, akik már lemondtak arról, hogy drótkerítéseket állítsanak a városban, ahol a gyermekek ruháikat összetéphetik, a szépnevű Izabella utcából a szénkereskedők, akik mindig azon panaszkodnak, hogy a jól beépített utcában későbben kezdődik a tél, mint például a külső Andrássy úton, a Szív utcából a Pali bácsihoz címzett vendéglős vezetése alatt az összes kiskorcsmárosok, mert ezek ellenzékiek voltak a szigorú rendőrellenőr miatt, a Váci kőrútról a boltosok, akik lenézik a Lipótvároshoz tartozó vizavijukat, mert annak a kormány jelöltjére kell szavazni, megjöttek a Váci útiak és az angyalföldiek... Ezzel aztán körülbelül el is volt döntve a választás sorsa.

Nem volt még ilyen búcsú a Terézvárosban. A Pekáry ház erkélyéről a kő sárkányfő, amely száz esztendeig őrizte ezt a házat, ijedtében leszakadt, szerencsére senkit sem ütött agyon félmázsás terhével. A terézvárosi templomon őrködő próféták és szent emberek kővé meredve figyelték a zsivajt, amely a régi kegyes éneklések helyett most a szentasszony temploma előtt felhangzott:

Persze, ezt az ifjú terézvárosi fiskális tiszteletére énekelték, hol viharzó kedvvel, hol meg bátorítóan, amint a felismerhetetlen Érsek utcából hangos kortesek a választási híreket hozták.

Emlékeznek a tizenkilencedik századbeli névjegyekre és azokra a kosarakra, amelyekben a névjegyeket emlékben őrizgették?

A vizitkártya milyensége jelentette magát az embert - mert akkor még ilyen volt a világ. A nyomtató műhelyeikben készen állottak a különböző nemesi koronák, az ötágúak, a hétágúak, kilencágúak, a köznemesi, bárói és grófi jelvények. (A cs. és kir. kamarások vagy olyanok, akiknek az anyjuk főnemesi családból származott, néha hétágú koronát alkalmaztak a névjegyükre, amely körülmény régimódi vitatkozásokra adott alkalmat, ahol a vitát néha Püspöky Cinciánnak, a nemesség eredetét kutató, országos nevű úriembernek kellett eldönteni. Csak gondoljunk vissza, mennyi fáradságba, utánjárásba, okmánygyűjtésbe, pénzbe, időpazarlásba került például a kamarási gombok megszerzése, de hála Istennek: ráértünk vala a tennivalóinktól erre a munkálkodásra is!)

A vizitkártya szerette a címert, amelyet a hozzáértő rézmetszők olyan buzgalommal faragtak, mint akár a középkori fametszők gyártják vala az ünnepélyes nagybetűket. Mennyi minden foglalt helyet egy-egy családi címerben, mennyi magyarázatot, múltat, jövőt, emlékezést és jóslást lehetett fűzni egy-egy nemesi címerhez, amely gyűrűben, kapun, koporsó lábánál vagy a vizitkártyán mutatkozott! Nagy Iván csak megírta a magyar nemesség lexikonát ott, ama nógrádi kancelláriában, de a címertannak külön tudósai voltak, akik szempillantás alatt felismerték akár a pompáskodó Anjou királyok, akár a különböző Habsburgok ajándékozta címeket.

A vizitkártya kosarak olykor csak japáni nádból (vagy csak tiszta sásból) készültek, máskor ellenben ezüstből önték vala őt a szalon asztalára. Álltak ezek a kosarak darulábakon, és az idő múlandóságával példázzák egy egész élet kedves vagy kedvetlen ismeretségeit, jó találkozásait avagy veszélyeit, amikor csaknem a kardhegyre szúrva közli velünk az ismeretlen, eddig soha sem látott lovag a maga nevét... És a hölgyek vizitkártyái mennyi áhítatot, elgondolkozást tudnak vala ébreszteni a késői álmodozóban, még akkor is, mikor tulajdonosnőjük már régebben akácok, borostyánok, örökzöldek honába tér vala utazásaiból! Thackeray, aki a Vanity Fairben csaknem mindent megírt, amit az életben hiábavaló hiúságnak látott: nem tartott elég előadást a vizitkártyákról, amelyek bizonyára az ő idejében is oly divatosak és formásak voltak Nagy-Britanniában, mint az egész világon. A vizitkártyáknak éppen úgy meg voltak a maguk gyűjtői, mint a sétapálcáknak vagy a szivarok kravátlijának.

Az a névjegy, amely előttem fekszik, egy nemrégen elment holt emberé, akinek nevét valaha jobban ismerték Pesten, mint Küry Kláráét. Tombolva vagy fanatikusan emlegetik vala az idegen szót Pesten és Magyarországon, mint egykor Blondinét, a kötéltáncosét, aki drótkötélen átsétált a Niagarán, Boscóét, a bűvészét, aki ezüstforintokat húzott ki annak az orrából is, akinek véletlenül nem volt ezüstforintosa, Coddy ezredesét, ama mexikóiét, aki puskájával ledurrantotta akár a levegőben ringatózó cserebogarat is.

Mit tudjuk mai életünkben már, hogy mit jelentett Pestnek ez a beretváltarcú, kistermetű, fonnyatag, görbelábú emberke, ez a szigettengerekről való zsoké, aki még a lóra termett magyaroknak is imponálni tudott a lovaglásával!

Taral jelentette a májust - az ifjonti Pestet, amelyben minden valamirevaló úriember kötelességének tartotta, hogy tavasz jöttével patkóalakú tűt nyomjon a nyakkendőjébe. Taral nevének felbukkanása jelentette, hogy a Stefánia útról elsöpörték a telet, odabent a városban újmódi női ruhák mutatkoznak, nem ritkán a pepiták, mert akkoriban még leginkább a bécsi szabónők mondták meg, hogyan kell tavaszkor öltözködni. Az amerikai zsoké száraz arcával, karikalábain megérkezik a keleti stáción, és jöttével tavaszias mosolygásba kezdenek a pesti utcák, még azok az eldugott belvárosi sikátorok is, ahol csak a bennfentes keresi a legjobb susztert vagy legjobb szabót, a Rákóczi út pláne hetivásárosan zsibong a felnyomakodott vidékiektől, a fogadók portásai gyakran meghúzogatják nagy csengőiket az idegen ünnepélyes fogadtatásához, a déli serházakban ölelkező emberek, akik tavaly óta nem találkoztak, a veresszemű pesti svindlerek munkába állanak, némely özvegy asszonyságok házassági tervekkel foglalkoznak: megkezdődnek Pesten a májusi lóversenyek.

Nagyon lehetséges, hogy az egykedvű csodazsoké megérkezése nélkül is újpirosra festik a Gizella téri fiákerek kerekeit, felzendül a tavasz az Andrássy úton, hogy az életunt embernek sincs kedve többé meghalni, a télen gondtól görnyedt arcok felemelkednek, mint a luftballonok, a Pannónia éttermében, a Szikszay rondójában megmutatkoznak azok a hallatlan jó ápetitusok, amelyeket csak az az ember hozhat Pestre, akit egész éjszaka rázott a vonat, megint kopognak a poháron a késheggyel, hogy el ne késsék a délutáni lóversenyt, és odakünn, a régi Kerepesi úton a közelgő fizetésképtelenség lidércnyomásos boltosai hirtelen megelevenednek, megfiatalodnak, amikor a lóversenyzés ideje elkövetkezik.

De abban már a szótalan Taralnak nagy része volt, hogy a lófuttatók, akik kezdik megunni a kudarcokat; a paripatulajdonosok, akiknek az arcán állandóvá kezdett válani a keserű mosolygás; a Nemzeti Kaszinó megmerevedett egykedvűséggel nyújtózkodó urai, akik már fatális közönnyel veszik tudomásul, hogy lovasaik őket állandóan megcsalják: hirtelen megelevenednek, amikor a ritka, vagyis tehetséges, páratlan lovas Pestre érkezik, és munkába veszi azokat a versenylovakat, amelyek odáig csak arról voltak nevezetesek, hogy mindig hátul kullogtak. Tehetség és becsület ritkán találkozott emberben, mint éppen Taralban. Csakhamar megtudják ezt mindazok, akik tavaszaikat, nyaraikat, őszeiket azzal töltik, hogy lovaik játékos futását figyelik a versenypályán, izgulnak, sápadnak, felvidámodnak vagy elcsüggednek a sors esendőségein, míg a téli csendességben borongva forgatják a Turf-kalendert, mint némelyek a régi szerelmesleveleket. Csakhamar köztudomású lesz, hogy a látszólagosan egykedvű amerikai valamely varázslattal rendelkezik, amellyel úrrá tud lenni a nyerge alá vett paripán, ördögi futamodásokat rendez lovával, amikor az kifáradtnak, félig holtnak látszik, hirtelen, mint valami látomány, megjelenik a lovascsapat élén, holott egy pillanat előtt még hátul kocogott, győzedelmeskedik, amikor nem várja őt más, mint a hiszékeny, kedves, naiv publikum, amely könnyes szemmel, ropogó tapssal, sohasem látott lelkesedéssel üdvözli a csodalovast minden győzelme után. Ha Taral felvette a versenyt ellenfeleivel: ritkán maradt le; ha Taral egyszer előre tudott jutni a viszontagságos futtatópályán, akkor elsőnek érkezett be lovával, még ha a levegőbe kellett azt emelni; Taral tudott minden szeszélyről, rigolyáról, jó és rossz erkölcsről, amely a lóban rejtőzködik. Az indiánok között lehettek ilyen lovasok, amikor nagy és dicső nemzet voltak. - A becsületessége - bár éppen a zsokékat nem mondják mindig a becsület mintaképeinek - olyan természetes volt, mint bármely egyszerű polgáremberé, akinek gondolata sincs arról, hogy csalni vagy lopni is lehet a világot. Nem is gondolt arra a régi Pesten valaki, hogy Fred Taral hamisan is tudna játszani a lovával, holott mindnyájan tapasztaltuk, mennyi sanda érdek hálózza be a várost a külvárosi szatócsboltostól kezdve a játékot kedvelő bankigazgatóig, nagyurak szalonjaitól kezdve a kokottok nyoszolyájáig, amikor egy májusi délután arra kerül a sor, hogy odakint a gyepen egy versenyló megmutogassa patáit. Dicsőség, pénz és üzlet vár a célnál a lovasra, de a pénz talán vastagabban tölti meg bugyellárisát az okos lovasnak, ha nem mindig igyekszik lovával legelső lenni. Fred Taral mindig első akart lenni.

Immár elmondhatjuk, hogy a fejlődő Budapest legszebb évei éppen összeesnek azzal az időponttal, amikor a csodalovas meghódította a pesti közönséget.

Pest akkor kezd igazában szépülni, szeplői lassan eltünedeznek, nagyvilági hangzatokkal telik meg a város, már javában mutatkozik a közelgő világváros... Ebben az időben nincs még ellenséges hangulat sem Magyarországon a nagysikerű főváros iránt, pedig még aligha felejtették az óvatosabb vidékiek a közmondást: Pest - feketére fest. Igaz, hogy a rendőrhatóságnak is része volt abban, hogy a vasúti állomáson ne csupán ismert zsebmetszők várják a keletről vagy nyugatról érkező vonatokat, a nőszemélyek között is némi rendet teremtenek, a vidéki magyart nem húzzák be az első spelunkába, hogy pénzecskéjétől megfosszák. A májusi lóversenyek, Godolphin és Darley-Arabián nevű régi telivérek maradékainak, Batthyány Elemérnek nagy érdeme volt abban, hogy az egykori Magyarország fővárosáról, Budapestről olyan áhítatosan beszélnek a magyarok, mint az igazhitűek Mekkáról. Széchenyi István talán még nem is látta világosan a lóversenyzés jövőjét (habár sokkal többet látott ez a rendkívüli vátesz, mint bárki kortársai közül), amikor Rákoson, Pest mellett 1827-ben, kilencvenkilenc esztendő előtt lófuttatást rendez. Tavasszal és ősszel futamodnak a lovacskák a Rákos mezején, arisztokraták és osztrák főhercegek jelenlétében; a svalizsérkapitány még nem pengetheti el zsoldját, mert Francis Cavaliero körülbelül húsz év múltán hozza a csatornán túlról az első angolokat, akik lóidomítás mellett fogadásokkal is foglalkoznak. De hát nekünk most már nem sok közünk van se Miller, se Walpoole urakhoz, akik először teszik nyakukba a táskát a pesti gyepen - vándormadarak voltak ők, kik hol a fürj kövérségével repültek el Calcuttába vagy Angliába, hol meg némi tapasztalatokkal megrakodva a furfangos magyarokról. A lóversenyzés örömei Pesten voltaképpen akkor válanak közkedveltekké, amikor egy Kincsem nevű versenyparipáról kávéházat, fogadót, palotát (a Reáltanoda utcában), gyufát, nyakkendőt stb. neveznek el. A versenylovak Gothai Almanachja, a General Stud Book azt írja erről a kancáról, hogy 54-szer futott veretlenül, Blaskovich Ernő és idomítója, a slingsbyi szíjjártó fi örömére. Newmarkettől Baden-Badenig, a városligeti pályától a bécsi Freudenauig minden küzdőtéren megjelenik vala Kincsem, és a magyarok kimeresztett szemmel, fokozódó lelkesedéssel kezdenek beszélni a verhetetlen gödi lóról. - Voltaképpen ez a nyakigláb kanca volt az okozója annak, hogy a nyolcvanas években határtalan lóversenyláz ereszkedék Budapestre.

Igaz, hogy Kincsem patáját aranyba foglalta gazdája, de tán még többet is megérdemelt volna ez a Kisbér-kanca, mert hiszen voltaképpen ő volt az, aki a pestieknek, majd későbben a minden rangú magyaroknak az utat a Városliget felé megmutatta. A Kincsem népszerűsége, talán éppen győzhetetlensége miatt, éveken át virágzott, kimúlása után pedig legendák hőse lett. Ő volt az, akinek futásaiért a jogász a maga ezüstforintosára a hajdani Szerecsen utcai fogadóirodában száz pengő forintot kapott; ő volt az, akinek gazdáját tízezerfontos meccsekre hívják meg vala az angol lordok a szigetországba, hogy lovaikat Kincsemmel kipróbálják; ő volt az, akinek győzelme után Blaskovich Ernőt Newmarketben a flegmatikus angolok a levegőbe emelték; ő volt az, akinek a legbecsületesebb idomítója volt, mióta versenylovakat idomítanak a világon: Robert Hespnek hívták ezt a férfiút, és a szegényházban halt meg, mint valami dickensi figura. S Kincsem volt az, aki fellelkesítette a magyar urakat, hogy a csodakancához hasonló paripákat tenyésszenek, amelyekkel majd öregbítsék a magyar lónevelés hírnevét, végig az egész világon. A Majthényi Izidorok, a Baltazziak, Zichy Béla grófok, Dréher Antalok, Springer Gusztávok, Teleki László grófok, Apponyi Antalok, Geist Gáspárok, Luczenbacher Miklósok, a Rothschildok, a Sigrayak, Wenekheimek, Esterházyak, Harkányiak, Rohonczyak, Szemerék voltaképpen azért neveltek csikókat az utolsó ötven esztendőben, hogy utolérjék ama legendás Blaskovich Ernőt. Az úri versenysport, amely agarászatokban, falkavadászatokban mutatta ki magát még a tizenkilencedik században, voltaképpen Kincsem óta lett szórakoztató és izgalmas időtöltése, nemegyszer: hivatása a társadalom kivételes rétegének. Manapság versenyistállót fenntartani nem olyan különös passzió, amelyért utánamutatnak az embernek.

Fred Taral, a csodalovas és Kincsem, a csodakanca, beköltöztek az emlékezés nagy csarnokába, ahová néhanapján minden valamirevaló sportembernek elkalandozik a gondolata. Különösen így, májusi időben, amikor az orgonával együtt nyílik a lóversenyláz Budapesten, a Stefánia út megnépesül az automobiloktól, és a hölgyek a legszebb ruháikat veszik elő. A nagy mezőn végigkong a verseny kezdetét jelentő harangszó... Fiatalosság, örömösség, bizonyos önfelejtkezés, amely a múlt időket vonja vissza, mutatkozik a város képén. Szinte alig jut eszünkbe, hogy a magyar lóversenysport a százesztendős évfordulója felé közeledik: olyan frissen futamodnak a mezőn a paripák még napjainkban is.

Az ötös számú honvédhuszárok kétfelé voltak szakítva, egy osztály feküdt belőlük Nyíregyházán, az öreg József főhercegről nevezett laktanyában, a másik Kassán, e nevezetes katonavárosban, ahol a régi monarchiának annyi katonatisztje megfordult. Darab ideig Csicsery Géza volt az ezredesük, aki nevezetessé tette magát azzal is, hogy legalább háromszor eltörte a lábát a lóról való leesés miatt, mert a cigány még akkor is vonta, amikor a gyakorlathoz ki kellett vonulnia. Majd Vizeki Tallián Andor ezredes vette át a parancsnokságot, nem kevésbé életvidám ember, mint az elődje, azzal a különbséggel, hogy sohasem esett le a lóról. Jeles ezred volt. Nem olyan előkelőek, mint a pesti 1-esek vagy a debreceni Vilmos-huszárok, de nem kellett szégyenkezni a benne eltöltött szolgálati évekért, amikor a békében még Varasdon is, isten háta mögött szolgáltak huszárok. Az elmúlt Magyarországon olyanformán voltunk a katonai ezredekkel, mint talán a kaszinókkal. Egész életére színt, karaktert: vagy jelentőséget, vagy jelentéktelenséget adott az embernek az a körülmény, hogy melyik ezrednél szolgálta le önkéntesi éveit, vagy pedig melyik kaszinó méltatta arra, hogy tagjai közé fölvegye. Voltak huszárezredek, amelyek csaknem egyenrangúak voltak a Nemzeti Kaszinóval, de legalábbis a Gentry Kaszinóval... Talán egyszer írunk még ezekről a rangokról, amelyekkel a társadalmi felfogás ajándékozta meg a magyarokat. (Még az egyes minisztériumi szolgálatok között is elképzelhetetlen differenciák voltak!) Jött a háború, változtak az idők, és a régi társadalom osztogatta rangokból sok minden elmúlott.

Az ötös huszárok sötétbarna, pirossal szegélyezett köpenyegében feltűnik vala egy 180 centiméter magasságú kapitány Nyíregyházán, aki a régi Kralovánszky házban vesz vala kvártélyt, miután ebben a házban mindig katonatisztek laktak. Ezek a régi katonatiszti kvártélyok olyan egyformák, hogy az ember behunyt szemmel el tud bennük igazodni. Itt van a lakás, amelyet esetleg néhány női fotográfia ékesít a múlt időkből, a különböző városokból, felejtett ismeretségekből és garnizonokból - amott az istálló, benne talán ló is, amely tiszti versenyt nyert, ugrani tudott, vagy egyéb rendkívüliséghez értett, aminthogy a régi huszártisztnek a lova mindig tudott valamit, amit más civilé nem értett.

A kapitány az istálló mellett két nagy, erős ketrecet is épített, mielőtt a Kralovánszky házba beköltözött. Az egyik ketrecben elhelyezett két farkast, a másikban egy siheder medvét. A lovak, akik egyébként ezeknek a vadállatoknak a szagát nem bírják ki, nyugodtan viselkedtek, mintha régi ismerősök volnának a jövevényekkel.

Most még csak legényről kellett gondoskodni, aki mer ezekkel a fenevadakkal bánni. A kapitány a laktanyában egy olyan huszárt választott ki, akit éppen Kassára akartak vinni a katonai börtönbe.

Akkor aztán, mint aki dolgát jól végezte, megjelent a nagyvendéglőben, a hosszú tiszti asztalnál, és aztán mind huzamosabb ideig kellett a nagyvendéglőben maradnia, mert a jó nyíregyháziak egyszerre igen kíváncsiak lettek, hogy tép ketté három pakli kártyát Bothmer kapitány egy kézmozdulattal, hogyan emel fel félkézzel egy márványasztalt, amelyet teleültetett civilekkel, hogyan balanszíroztatja húszkilós, élesre fent kardját a homlokán, és akadnak vala egyéb mutatványok is, amelyekben a kapitány nagymester volt.

Sok minden visszatérhet még Magyarországon, de a régi huszárélet aligha, mert nem lesznek már olyan emberek, akiknek kedvük és alkalmuk volna életüket abban az aranyos ködben tölteni, amelyben az egykori huszártiszt mindig délcegen, mindig skatulyából kiszálltan, mindig gavallérosan megjelent. Mintha a régi huszártisztnek semmire se lenne gondja a világon, mint az élet örömeire, táncra, lovaglásra, szépasszony udvarlására - a szolgálatot amúgy félkézzel elvégezte. Bizonyos sarzsinál a déli sörnél végződött a napi teendő, arra valók az őrmesterek meg a kadétok, hogy délután is helyükön legyenek. Agarakkal, kutyákkal, vadászatokkal, bálokkal, színházzal köszöntött be az ősz, és ha az élet ősze is közeledni kezdett: egy kis melanozsén a bajuszon megtette a magáét. Huszártisztnek lenni Magyarországon felért egy főispánsággal, ha nem is prépostsággal.

A mi hősünk - báró Bothmer Jenő kapitány - sokkal kevesebbett pörgette az asszonyféléket, mint ezt várni lehetett volna a délceg férfiútól (a hegedűbe már inkább belenézegetett), ellenben annál többet foglalkozott a fenevadjaival. Ha huszártiszt nem lett volna, elmehetett volna állatszelídítőnek, olyanformán tanulta ki az állatszelídítést. A farkas lehunyta a szemét a tekintete előtt, a medve komikus állat létére, pákosztos cseléd módjára húzódott el a kapitány elől, amikor az talpig bőrbe öltözve, vívósisakkal a fején, a ketrecbe lépett.

- Gyere birkózni, cimbora! - biztatgatta a medvesüvölvényt, amely elég erős volt ahhoz, hogy egy kisebbfajta riskát leüssön vala, de a báróval nem bírt. Ott ölelgették egymást a ketrecben, hemperegtek a szalmán, hol az egyik volt felül, hol a másik, a medve a báró karfogása alatt úgy ordított, hogy a piacig hallatszott, de a kapitányról is csurgott a víz, amikor a medve visszaadott egy-egy szorítást. Mert hiszen nem tudhatta a jámbor, hogy őfelsége honvéd huszárkapitányával birkózik. A börtönből kiszabadított kutyamosónak a ketrecen kívül csak arra kellett ügyelnie, hogy a medve ne mehessen hajlékából a báró után, mikor az megelégelve a birkózást, kiugrott a ketrecből. A mackó, persze, szeretett volna tovább is birkózni, döngette a ketrecet, mert az ilyen medveféle végül azt hiszi, hogy erejénél fogva bizonyos jogai is vannak.

A kapitány azonban már az udvaron álló gémeskút mellé vonult, ahol vödörszámra öntögette a hideg vizet magára, hogy csak úgy párolgott kiveresedett mellkasa. Onnan mutatott fügét a mackónak, amikor az a birkózás folytatásáért könyörgött.

Néha azonban elmaradhatatlan volt egy-egy karcolás a báró arcán, amely karcolás szőke arcán vérpirosan mutatkozott. Más férfiembernél az ilyen plezúr mindenféle tréfás megjegyzésre ad alkalmat, mert könnyű dolog viccelődni a távollevő asszonyok rovására. A mi kapitányunkat nem volt szokás gyanúsítani rózsaszínű körmökkel, mert mindenki jól tudta a városban, hogy másféle karmok azok, amelyekkel a kapitány érintkezésbe szokott lépni. Farkasainak szép hosszúra nőtt karmai voltak, hiába fogadkozott az áristomból menekült tisztiszolga, hogy ő majd megpatkoltatja ezeket az állatokat.

Reggelenkint, amikor a kapitány a kaszárnyába kilovagolt, a kutyamosó is útra kerekedett a farkasakkal, meg kell adni, hogy szájkosarat tett rájuk, amint a hosszú Kállai utcán végigsétált velük, de a fehérnép még emígy is ijedezett a vadállatoktól. Nem volt olyan bátor szakácsné a Kállai utcában, aki szembe mert volna menni a pórázon vezetett farkasokkal, csak messziről szidalmazták a ragyás legényt.

- Mit csináljak az árvákkal? - kérdezte a farkasnevelő. - Nem akarnak otthon maradni a gazdájuk nélkül.

A kapitány mindennap maga után hozatta farkasait a gyakorlótérre, ott pihenés közben eljátszadozott velük, a vállára vette néha mind a kettőt, táncolt velük, kergetőzött meg birkózott. A farkas nem érti annyira a tréfát, mint a medve, ezért az ilyen mulatságok után a kapitánynak emlékei maradtak.

Nem is nagyon lehet csodálkozni, hogy az ilyen ember, aki fenevadakkal töltötte napjai nagy részét, nem tudott az asszonyokkal bánni. (Talán azért, mert azok még veszedelmesebbek.) Rövid házasélete volt a kapitánynak... Hipp, hopp, elmúlik egy-két esztendő, Pesten tűnik fel farkasaival. Az állatait az errevaló állatkertben kénytelen elhelyezni, mert nem talál olyan pesti háziúrra, aki farkasokat fogadna el lakóknak. Ekkor már búcsúzóban van a katonai szolgálattól, valaminek kellett történni, hogy megunja a cifra életet, a vadászatokat, amelyek bár csak apró vadra mennek a Nyírben (most már csaknem egész Magyarországon), de felejthetetlenül változatossá teszik Nyilastavát, a borongó vadvizeket és esőtől nedves erdőket, a szélszárnyú lovaglásokat, habár kevés olyan paripa akadt az ármádiában, amely hosszabb ideig elbírta volna a kapitány kezét - a Kis Koronát, a Nagy Koronát, valamint Betyárt, amely emlékezetem szerint még nyitva volt, habár a tiszt urak már felhajtott köpenyeggallérban, a hátsó ajtón lépkedtek be az extraszobába.

Mint ő mondá, valami megroppant benne, talán éppen csak idegszálacska, amelyről annyi minden tudnivalójuk volt az akkoriban divatba jövő japán dzsiu-dzsicu birkózómestereknek. A tömeg még Robinetti és Masson birkózási fogásai szerint gondolkozik az atlétikáról - a medve módjára birkózik Bothmer kapitány is, mert hiszen ez volt a mestere -, de Szemere Miklós, aki magában két világot hordott, a konzervatív magyar múltat és másrészről a modern haladást, még a sport terén is, titkon már birkózómestert hozat Japánból, akivel óraszámra bezárkózik fogadószobájába. A japán olyan szertelen arcú, félszeg megjelenésű, halk, jelentéktelen emberke, mintha otthon hazájában kispap lett volna. De viszont csakhamar híre terjed fogásai révén a dzsiu-dzsicu tudománynak, amelyet eleinte valamely rejtelemnek mondanak, amit budhista kolostorokban találtak ki, mert egyetlen kézfogással e birkózási módszer alapján le lehet fogni a legerősebb embert. Szemere úr, a magyar sport e nevezetes alakja szereti a rejtelmeket maga körül, japánját bezárt szobában tartogatja, de amikor hírét veszi, hogy a nevezetes bajnok, erőművész, állatszelídítő odahagyni készül a katonai pályát, hamarosan segítségére siet, hogy az Arany János utcában megfelelő vívótermet nyithasson, ahol majd az öreg Keresztessy modorában tanítja a magyar vívást.

A kapitány még darab ideig szerepet játszik a pesti életben, sok barátja van, még több ismerőse, az előkelő kaszinói élet után szívesen megjelengetik azokban a hajnali mulatóhelyekben is, ahol erős fiákerosokkal, hentesekkel méri össze az erejét, látja őt a mulató Budapest, nincsen olyan krakéler, akinek eszébe jutna a báró tyúkszemére hágni, népszerű pesti alakká válik az egykori vidéki huszárkapitány, aki reggelenkint több szekérderéknyi ismerőssel, jóbaráttal jelenik meg az állatkertben, hogy farkasai el ne felejtsék őt. Az átcigányozott éjszaka után jól esik belépni a farkasok ketrecébe, némelyiket megbünteti a rossz magaviselete miatt, a másikat meg megcirógatja, ölébe veszi, és hosszú nyelvével részelteti az arcát.

Szép magyar úri fogalommá válik Bothmer Jenő báró a városban, aki párbajoknál ügyel fel arra, hogy az elkeseredett ellenfelek nagyobb kárt ne tehessenek magukban, mert hisz háború előtt vagyunk, még fénykorát éli a lovagiaskodás, halállal is lehet fizetni egy elhamarkodott sértésért. A civil életben is megmaradt önfeláldozó bajtársnak, mindig feltalálható jóbarátnak, a régi huszártisztnek, amint ez a fogalom a magyar emlékekbe el volt téve. Egyik emlékkönyvi alakja lett a régi szép magyar életnek, kifogás és gáncs nélküli lovag, mulatságvidító, lélekbátorító, gavallérnevelő, mentor és segítő, holott szegény feje nagy anyagi gondokkal küzdött, mert a régi huszárságnál sok mindenfélét tanítanak vala, csak a pénzzel való bánásmódot nem tanítják sem az ekvitációban, sem a törzstiszti tanfolyamon.

...Elköltözött Pestről, és nemigen hallani hírt felőle.

Akinek részére nagybecsű lapodban ma helyet kérek: nem valami előkelő úr, gróf vagy katona, hanem csak amolyan senki gyermeke, aki az utcán született, az utcán hal meg, mert gyermekségétől fogva az utcán tölti életét. Pesten rikkancsnak hívják őt, miután Rákosi Viktor ezt az új magyar szót kitalálta.

Ha úgynevezett származási táblázatát összeállítani akarnánk ez utcai jelentéktelenségnek és mégis megszokott tüneménynek: olyan apákra kell hivatkoznunk, akikre ő szegény fejével már nem is emlékezik. Az ősapja ott ácsorgott a londoni nyomdaműhely eresze alatt, amikor Dickens regényeit még füzetekben adták ki. Egy másik őse camelotte volt Párizsban, és a különböző forradalmak barikádjain árulta a polgároknak vagy a katonáknak a legfrissebb hírlapokat. Magyar őse búcsújáró helyeken énekelte azokat a kegyes imádságokat, amelyeket papiroson nyomban el is adott - de felöltözött ő néha árvalányhajas kalapba Hazafi Verai Jánosnak is, és kórushangjával a pesti utcán állítgatta meg a járókelőket, hogy a költeményein túladjon. Igazában azonban csak körülbelül két évtizede lett belőle az, ami ma - rikkancs -, amióta Pesten a bulvárlapok megjelentek. Ekkor tanul meg olyan trombitahangokat, hogy átkiálthassa vele a Nagykörút villamoscsengős lármáját, hogy megriassza vele a belvárosi csöndes sétálgatót, az ablakhoz csalja halálos rémületében a szakácsnőt, és leugrassza a társaskocsiról a budai polgárt, aki már azt hitte magában, hogy a Király utcai szakaszhatárig nem kell leszállnia.

Sok baj volt vele, amíg el tudott helyezkedni a pesti flaszteren. Aminthogy az évről évre szaporodó bulvárújságokkal is mindenféle zavar volt, amíg megtalálták mai hangjukat. Szaladt a rikkancs piros kendővel a nyakában, meztelen talpát mutogatta a hólétől nedves aszfalton, saját magát melegítette a hangjával, amikor vevő se közel, se távol nem jelentkezett, elvegyült lakodalmas menetekbe, ahol csillogó szemmel magyarázta, hogy az esküvő híre már benne van az újságjában, de odasomfordált komoly temetési menetek végéhez is, mert véleménye szerint a temetőben is kíváncsiak az emberek a legújabb hírekre. Cowboy módjára szökkent föl a robogó villamosra, leugratott a pincébe a szenesemberhez, és fölmászott a cégfestőhöz emeletnyi magosságba, türelmesen várakozott, ha a szórakozott öreguracska nem találta meg mindjárt a zsebében az újság árát, a megszokott sarkon messziről üdvözölte ismerős vevőit, akiknek halálos bizonyossággal arra kellett jönniök. Nem ismert senkit, és mégis mindenkit ismert a pesti utcán még abban az időben is, amikor harsány hangjára a kapu alól előrohanó házmesterek is az újságot hátulról kezdték olvasni (ahol a tőzsdei árfolyamok voltak). Megnézte az égboltozatot abba az irányba, amerről az eső szokott jönni, megnézte az újság tartalmát, mielőtt árulni kezdte volna, kipróbálta a hangját valamely mellékutcában, és tapasztalatainál fogva már tisztában volt azzal, hogy mindennapi szegény egzisztenciáját a jó vásárral földerítheti-e, vagy lejjebb süllyeszti? Pesten nemcsak a gazdag Wampetics vendéglős haragudott az esős időre, hanem a szegény, ágrólszakadt rikkancs is.

Szerette torkában jól meggurgulázni az r betűket, messzire elnyújtotta a magánhangzókat, külön melódiákat talált ki az egyes újságok címeihez, és kereskedői fontosságánál csak a fürgeségének tulajdonított nagyobb jelentőséget, mert olyanféle szerepe volt neki a város egészségi állapotában, mint a higanycsöppnek a hőmérőben. Eddig sohasem lehetett tudni, hogy a rikkancsok meghalni is szoktak, mert holt rikkancsot még nem látott senki. Mindig csak futamodni, ágálni, ugrándozni, fáradhatatlankodni lehetett őt látni az aszfalton, a sarkon, az út közepén. Milyen boldog ember egy rikkancs! - gondolhatta magában a lestrapált, életunt járókelő, amikor az embergyíkot a közömbös sokadalomban megpillantotta. Stahler, a félszemű, a legrégibb pesti rikkancsok egyike most bebizonyította, hogy a rikkancs is meg szokott halni, amikor ideje elkövetkezett.

Nem, sehogy se tudtam volna elképzelni a lisztes molnárt, se a rendőrség dutyijában, se a királyi ügyész állatszelídítő tekintése előtt, pedig a molnárt a háta mögött mindig lisztlopónak nevezték... A molnárnak mindig jól ment dolga, akár fújt, akár esett, mert kenyérhez való liszt mindig kellett. (Magyarországon vagyunk, valami gabona mindig csak termett, a legrosszabb esztendőben is.) A molnár udvarán tanyázott a legtöbb veréb, várakozott a legtöbb falusi kocsi, és csörgedezett a mesemondás, amíg az emberek a liszt megőrlésére várakoztak. A gőzmolnár olykor messzehangzóan megszólaltatta azt a kürtöt, amely a zsindelytetőből nyúlott ki, hogy az emberek messzi vidéken megtudhassák, hogy a malma munkában van. A szélmolnár nagyot nevetett, amikor ősziesen kezdett dudálni a szél, és az emberek fázósan nézegettek a közelgő tél elé. Nem, a szélmolnár kedvét nem vette el a gólya, hanem éppen akkor pirosodott ki az arca, amikor hűvösödni kezdett a világ. Hát arra a szárazmalomra emlékszel-e, amely az alföldi városok végén az ősidőkből itt maradt, és benne szomorú, liszteshátú ló hajtotta a malomköveket, lassan, tempósan, körbe fordulva, mert hiszen a régi Magyarországon nem nagyon lehetett sietni az idei liszttel, mindig volt bőven a tavalyiból is. A vízimolnár mestersége pedig igazán költői volt: milyen kedvesen tudott kerepelni őkelme végig a nagy Dunán, hogy az ember nyári alkonyatokon az édesanyjára, a gyermekségére gondolt a vízimalom hangjaira. Nem, a vízimolnárnak se volt semmi baja a hatóságokkal, a legnagyobb ezüstgombokat viselte ő a dolmányán Komáromtól Bajáig, módosságát, jóravalóságát, magyarságát dicsérte Jókai, aki mindent meglátott Magyarországból, amit látni érdemes volt. Kérdem tőled, kedves szerkesztő úr, hogyan lehetséges az, hogy ezeknek a régi magyar molnároknak az utódai mostanában: hol a Duna hullámai közé menekülnek, mint az öreg Hönich, hol meg hekusok karján automobiloznak a Ferenc József tér felé? Talán nem terem már Magyarországon a lisztlopáshoz való elég gabona?

Az égbe nyúló malmok a Duna két partján, ott a Margitsziget felé manapság is füstölögnek kéményeikkel, mert a malomban vasárnap sem oltják el véglegesen a tüzet; éjjelente pedig kivilágított ablakaikat mutogatják a folyam tükrében a rengő csillagok mellett: a molnárok pedig egymás után kerülnek bele az újságba, amit még kedvező időben sem szerettek a régi magyar emberek. Ők nagyon meg voltak elégedve, ha nem járt üresen a malmuk, mint ama bizonyos népdalban énekelték, amelyet a molnárok bosszantására talált ki valamely ismeretlen poéta. A gabonatermő Magyarországban éppen jól táplált, megelégedett, a régi fogalmak szerint boldognak mondható külsejükről lehetett megismerni azokat az embereket, akik a gabonával foglalkoztak, így persze a molnárokat is, akiknek a kerek orcáját elkerülte a varjúléptű gond. Az uszályhajókat manapság is fölgyürkőzve várják a kikötőben azok a félmeztelen herkulesek, akik már a régi Aranyember hajóját is várták, amikor az vontatva megérkezett az Al-Dunáról. A tiszta szekerek keskeny, fehér csíkot hagynak maguk után a Duna-parti utcák hétköznapi forgalmában, és a malmok udvarán messze hallhatóan csendülnek össze a vasúti kocsik ütközői: gabona te hát még mindig terem Magyarországon. Hát mondd meg, kérlek, hogy miért kell egyik molnárnak a másik után beadni a kulcsot, miért kell nekik a malom kerepelése helyett a börtönök egereinek a cincogását hallgatni? Már a molnár is, ez a régi világbeli, boldog, gazdag ember is megvasalt kézzel távozik el a magyar illúziókból? Nehéz dolog lesz vígnak lenni Magyarországon.

A kenyérsütők, akik mindig nagyon szerettek a közéleti dolgokkal foglalkozni, a Terézvárosban sem fogták be a szájukat: az öreg Glasner, akinek kalácsos, jószagú boltja a legnagyobb volt a terézvárosi pékboltok között, elégedetlenül sétált el az Andrássy úti Radocza kaszinóból jövet az Abbázia kávéház ablakai alatt.

- Már megint ez a Vázsonyi tartja szóval a polgárokat - dörmögte magában az öreg pék, aki jó kereskedő módjára persze a szabadelvű eszmékkel szeretett barátkozni.

Kiülő bikaszemeit ugyancsak haragosan szegezte az Abbázia felé Bessenyei, az Andrássy úti hentesmester, akinek abban a házban volt a boltja, amelyben a Radocza kaszinó tanyázott.

- Egyebet se tudnak ezek a fiatal ügyvédek, mint a prágai sonka árára panaszkodni. Ebből áll az egész politikájuk. Hát ne egyenek prágai sonkát - vélekedett üzletzárás után a csemegés, akit különben is könnyen ki lehetett hozni a sodrából, ha vevői alkudozni kezdtek.

De kíváncsiságból bepillantott a kávéház ablakán az öreg Brauch, a Nagymező utcai hentes, pedig ő éppen azzal szerzett magának publikumot, hogy mindent olcsóbban adott, mint más húsvágó. Ám ő is a fejét csóválgatta, amikor a kávéházban ama Cyrano-orrú fiatal ügyvédet látta, aki ifjonti hevességében az asztalt verdeste.

- Megint föl fog menni a disznó ára! - gondolta magában Brauch úr.

Hát valóban különös világ mutatkozott ebben a kávéházban: de csak a kávéháznak abban a részében, amely ablakaival a Teréz körút felé nyílott. Igen, csak a Nagykörútra nyíltak az ablakok, amely körútnak a lakói még mindig szokatlan érzések között fordultak be az Andrássy útra, aminthogy ebben a korban még bőven volt olyan polgár és polgárné Pesten, aki restelkedett volna a maga egyszerűségében a Váci utcán vagy a Koronaherceg utcán végigmenni. Ilyenformán az Andrássy utat is csak nehezen szokták meg a régebbi pestiek - szemfényvesztés, ami itt van, maradjunk csak a körúton. Még az se tette patriarkálisabbá az Andrássy utat, hogy az Abbázia sarokablakából R. Eötvös Károly fekete selyemsapkáját vagy göndör báránybőr süvegét lehetett szemügyre venni. Itt ült trafikra festett, csibukozó török példájára a "vajda". Olykor savanyú bort ivott csevicés, zöld üvegből, különösen olyankor, ha vidéki vendége kedvéért tovább maradt el a Próféta utcából. - De a kávéház Teréz körúti részében nyoma sincs eme táblabírói flegmának, céhmesteres gőgölésnek, vidékies kaszinók anekdotázásának. Ott úgy tombol, ágaskodik, türelmetlenkedik az élet, mintha tegnap kezdődött volna; mintha tegnap érkezett volna a regényből való fiatalember a Keleti pályaudvaron, és a flaszterre toppantva, azt mondja magában: "Ezt a várost meghódítom!" Fiatal ügyvédek itt próbálgatják ki, hogy elég szúrós-e az új szemüvegük tekintete, valamint itt tálalják fel azokat a bölcsességeket, történelmeket, tudományokat, amelyeket könyvekből, folyóiratokból magukba szedtek. Itt kiáltozzák a frakkjában szálldosó pincér után a francia és az angol újságok címeit - természetesen ügyelve arra, hogy mondanivalójukba némi elmésséget is keverjenek: így gyakran szólítják a pincért pincellérnek, pincnöknek, pincőrnek, amint ez már a század eleji tréfás emberek szokása volt. - A kávéház egyik részében a báránysüveges veszprémi fiskus még mindig a Balaton körül utazgat, mikor a kávéház Nagykörút felőli oldalán már Sven Hedin ázsiai bolyongásai se keltenek különösebb feltűnőséget. Itt durrannak el, e modern firtliben azok a viccek, amelyeket a viccbarátok a főváros minden részéből összehordanak - csak a tegnapi élcekre nem kíváncsi már senki. A legtöbb kávéházi vendég e tájékon olyanformán üldögél, mintha ő tudná egyesegyedül, hogy mit gondol magában Ferenc József, ki fog győzni a közelgő képviselőválasztásokon, és ki lesz Márkus József után a polgármester. Sőt, hogy az akkoriban ébredező feminizmusról is beszéljünk valamit, egy-egy kaján, fiatal hírlapíró megérkezik mindenféle nőies pletykákkal a cikóriaszagú levegőbe. R. Eötvös Károly szűzdohány füstje már alig töri át a kávéház levegőjét, a modern eszmék harcosainak portorikói és trabukói szagosítják be az atmoszférát.

Ebben a mindennap nyugtalankodó, minden estve a Nagykörút lámpásaival újraéledő, szorgalmas méhekként érkező (igaz, hogy néha bogáncsról hozták a keserű mézet), az újságok közleményeitől is könnyen felhevülő társaságban üldögél az a fiatalember, akit a rendezett anyagi viszonyok között éldegélő öreg polgárok aggodalmas fejcsóválással nézegetnek a kávéház ablakán át, de antul inkább bizakodnak benne azok a kiskereskedők, akik a mellékutcákban a boltajtó két csengetése között csak nagyjában futhatják át az újságjukat; a fa- és szénpincék előtt a fakötegeken üldögélő boltosok, akik meg vannak győződve keserűségükben, hogy már sohasem lesz becsületes tél a világon; a suszterek, akik minden kezükbe kerülő cipőt megtalpalni is akarnak; az utcai gyümölcsárusok, akik már csak azért is szeretik az utcai felvonulásokat, mert több szilvát adnak el; és mindazok a kislakók, akik végtől végig a Terézvároson lehetőleg még kapuzárás előtt osonnak haza, mert félnek a házmestertől, aki majd átadja a háziúr goromba üzenetét... Ezek a névtelen kisemberek, akikre jóformán senkinek se volt soha szüksége a városban, legfeljebb minden tizedik újévkor a népszámlálási biztosnak: ezek kezdenek emlegetni magukban reménykedve egy nevet - Vázsonyiét. Őt emlegeti Strasszer, a részletes, aki azzal állít be vevőjéhez, hogy úgyis magyarok vagyunk, szavazzunk hát Vázsonyira; Horváth, a sajtügynök, aki nyáridőben nem megy végig a Király utcán, mert amúgy is olyan sajtszaga van az utcának, mintha minden kereskedő évekre el volna látva sajttal; Bauer bácsi, az óbudai végrehajtó, aki azzal vigasztalja nehéz munkájában kuncsaftjait, hogy ha a demokratikus eszmék győznek, akkor a végrehajtási törvényen is enyhíteni fognak... az esernyőjavítók, akiket sohasem látni máskor a városban, csak olyankor, mikor az eső esik, és már amúgy is megázott mindenki... azok a kis szabók, akik reggeltől estig reménytelenül foltozzák a nadrágokat, mert amúgy is újra kiszakadnak azok... a kávémérések tulajdonosai, akik ráérő idejüknél fogva mindennap kiolvassák a maguk újságját... a kéményseprők, akikkel még maga Táncsics Mihály, az első magyar demokrata sem fogott kezet.

Hát ezek a kisemberek kezdik a Szent Terézia utcáiban leghamarabb megtanulni a Vázsonyi nevét, és a névtulajdonost hében-korban megnézegetik a kávéházi ablakon át. Igen, ott van, ott ül, polgártársai ellenőrizhetik. Már mondtuk, hogy olyan mozgékony, nagy orra van, mint Cyranónak Pethes úr ábrázolásában, de ezenkívül külsejében semmi sem emlékezteti valamely kalandfi, gaszkonyi legényre. Szakálla sincs, mint Martinovics apát óta megszoktuk az összeesküvőket - ha jól emlékszem, fiatalkorában oldalszakállt, úgynevezett pakonbartot viselt, mint azok a fiatal jogászgyerekek, akik majd aljegyzők vagy szolgabírák lesznek. Modorában is inkább rátarti volt a későbbi demokrata pápa, nem fogott kezet a komfortáblissal, amikor fuvarját kifizette, mint más, népszerűségre pályázók teszik ebben a korban. Leginkább fölényes, groteszk, ciankálisan elmés volt a maga társaságában, szeretett egy vagy két szóban megjelölni eseményeket és embereket, mert bölcs ember módjára tudta, hogy a legszebb szónoklatokat elfelejtik, ha azok hosszúra nyúlnak. Nem vetette meg az utcagyerek csúfolódást, de máskor meg olyan messzi horizontokra pillantott, mint egy keleti bölcsész.

A figurájában, mint Bródy Sándor mondaná, ama kövéredő emberekhez hasonlított, akik már csak azért is örökké nyugtalanok, mert az elhízástól félnek. Holott még javában nyúlánkodott, csak éppen az orra miatt látszott sokkal komolyabbnak, meglettebb embernek, mint a vele egyivásúak.

Ült a kávéházban, és gyilkos szatírát mondott mindazokról, akik nem voltak hívei, vagy ellenfelei voltak. Ez az ember vagy nagyon sok ellenséget, vagy nagyon sok barátot fog szerezni magának. Csak a Radocza kaszinóban legyintettek nagy magabíztukban:

- Ebben a kerületben nem sokat számítanak a szatócsok. A háziuraké itt a szó.

Emlékszel azokra a cúgoscipős, kiültnadrágos, pápaszemes hírlapírókra, akik valaha a pesti szerkesztőségekben üldögéltek az íróasztalaik mellett, oly állandósággal, tekintéllyel, függetlenséggel, hogy papirossal bélelt karosszékükből a halál sem mozdíthatta el őket?

Emlékszel a régi redaktorokra, akik télen-nyáron kalucsniban és esernyővel jöttek a munkájukhoz, mindig mérgesek voltak valamelyik fiatal munkatársra, a belföldi vagy a külföldi politikára, a kiadóra, nyomdászra, Gyulai Pálra, mert anyagi függetlenségük és a diadalmas sajtószabadság védelme alatt lehettek idealisták? Azt lehetne mondani, hogy a hírlapírói pálya folytatásához éppen olyan szükség volt az idealizmusra, mint akár a mindennapi tanulásra. (A legjobb lexikonokat éppen a volt hírlapírók írták.)

Emlékszel a megfeleségesedett szerkesztő úrra, aki azon törte a fejét, hogyan vehetne házacskát - kis kerttel -, valahol a főváros környékén, talán a Tisztviselőtelepen, és az Első Hazainál volt hitele, mert váltóit pontosan törlesztette? Zsebében ebédjegy füzetecske volt a Kispipába vagy más divatosabb korcsmába, szabója volt a Belvárosban, aki nem hagyta télikabát nélkül járni, és a szerkesztőségi munka közben sohasem zaklatták anyagi dolgokkal, mert fontos volt, hogy munkáját nemes gondolatokkal eltelten, magasztos hivatása tudatában végezhesse.

Emlékszel, mily hallatlan tekintélyük volt a régi nagy magyar lapoknak, amelyeket a vezércikk első betűjétől a "nyomatott"-ig volt szokás elolvasni. A hírlapíró életprogramokat dolgozott ki magának, amikor egy nagy lap íróasztalának oldalán először verte ki a pennáját. Hírlapokra terjedő tanulmányokba kezdett a közkönyvtárakban vagy az antikváriusoknál, mielőtt lapja számára egy cikksorozatot kipenderített - de voltak tervei, tennivalói, elgondolásai a következő évekre is, mert az volt a dolga, hogy nevelje, tanítsa, fölvilágosítsa az egymás után következő magyar nemzedéket - és bár személy szerint alig mutatkozik az életben, még névtelenül megjelenő cikkeivel is mindig a nemzet ügyének használ. Azt hiszed, hogy ez a régi idealista valaha gondolhatott arra, hogy egyszer csak elhúzzák a keze alól az íróasztalt, és azt mondják neki, menjen más pályára?

Ha egyszer - mint a vigéc álmában Dickens felejthetetlen regényében megtelének a régi postaszekerek az egykori pasasérokkal -, ha egyszer egy éjszakára átvennék helyüket a hajlottlábú íróasztalok mellett a régi hírlapírók (akik manapság körülbelül szentté válottaknak számítanak), bizonyosan nagyokat néznének mindama változásokon, amelyeken az idejük óta a hírlapírás átalment. Bizonyára a kor haladásával modernebb lett a hírlapírás is, de mennyi minden értéket kellett föláldozni ennek a modernségnek? Föl kellett áldozni azt a biztonságot, amely az 1848-iki törvényeink értelmében úgy vette körül a régi hírlapírót, mint az angyalok palástja. Szabad volt igazat írnia, amint ezt már Deák Ferenc is javasolta. A modern versenyben le kellett mondani anyagi bátorságáról, mert napról napra olcsóbb lett az emberélet és az emberi munka. Mindinkább visszakanyarodott a hírlapírás szelleme ahhoz a száz esztendő előtti korhoz, amikor a szerkesztők még nagy botokkal jártak, hogy ellenségeik és munkatársaik ellen védekezhessenek. Mindig többen jöttek a pályára a kábult fiatalok, szegénykék, akik ezt a pályát tartották legkönnyebbnek annyi bezárt pályatér között Magyarországon... akik, bizony, kénytelenek verébfürgeséggel fölkapkodni a morzsákat is.

Nehéz dolog néhány sorban megírni azt a folyamatot, amelyet a magyar sajtó tett meg napjainkig. Könyvet kellene erről írni. Csak a napi bizonyosságot látjuk most végképp kiábrándult tekintetünkkel - a hírlapíró beállott sétálni a bélistások végtelen, a horizontig érő búcsújárásába.

- Öreg királyunk azért olyan egészséges, mert mindennap megiszik egy üveg tokaji bort - mondogatták Magyarországon abban az időben, amikor Ferenc József hosszú uralkodása folytán mindenféle legendákba, anekdotákba, mesemondásokba keveredett. (Magyarországon egy jól csattanó anekdota még mindig többet használ a hírnévnek, népszerűségnek, mint éveknek kitartó munkája.)

Hát nézzük, hogyan is voltunk azzal a "tokajival", amelyről cigányaink mellett évszázadokon ismerték Magyarországot szerte a világon!

Ferenc Józsefnek valóban volt pincéje a Hegyalján, mégpedig olyan pincéje, hogy két négyökrös szekér könnyen kitérhetett egymásnak a pince boltozata alatt. Voltak itt olyan nagyságú hordói is, amelyeket nem lehetett szállítani semmiféle alkalmatosságon, hanem a kádárok a dongákat a pincében rakták össze; viszont voltak kis hordócskái is, amilyeneket az utasember télidőben lábmelegítőnek használ a szánkában, mert nem lehet mindent a kulacstól kívánni. Persze hogy ezekben a hordókban volt bor is, mégpedig világhírű bor. Ám az igazi "tokaji" nem sokáig szeret hordóban lakni, mert itt nem kaphatja meg azt az elkényeztető ápolást, amelyhez ez a bor a századok folyamán hozzászokott. Szeret egy speciális üvegbe költözködni, amely nem is egészen félliteres, de nem is négydecis. Az üveg fiatalkorában, amikor összeházasodik a tokajival, szűziesen fehér, de múlnak az évek, a bor hallgat a pecsét alatt, mint a szellem az ezeregyéjszakában, az üveg pedig barnul, sötétedik, öregedik, mint akár a fatörzs, amelyet itt felejtett a favágó fejszéje, vagy az ember, aki valami módon kitért a halál útjából. A pókháló nagyon szereti az ilyen tokaji boros üveget, felfedezi a pince legrejtettebb sarkában, nyomába indul, hogy ő a maga hitványságában bizonyos nevezetességre tegyen szert, amikor az üveg oldalán telepedik meg. (Az öreg Mezőssy László, aki maga is tokaji bortermelő volt, nagyon irigykedett Ferenc József boraira, váltig azt hangoztatta, hogy a király pincéjében mesterségesen tenyésztik a pókokat.) Mikor aztán az ódonságnak, vénségnek, múlt időnek kellő patinájára tett szert, akkor elindult világ körüli útjára, mint valami furcsa öregember, aki nem akar otthon meghalni, hanem utazik a halál elől. Ferenc József bora elment Gödöllőre, Budára, Bécsbe - de mégiscsak legszebb utazásai voltak neki karácsony táján, amikor külföldi fejedelmi udvarokba ment krisztkindlinek. Ferenc József, akit nem ok nélkül neveznek Európa legelső gentlemanjének; számon tartotta azokat, akiknek valamely szívességgel tartozott. A kabinetirodában (talán csak a legenda szerint) volt egy borkorcsolyás arculatú titkár, akinek egész esztendőben nem volt más teendője, mint azoknak a megállapítása, akinek a Jézuska útján küldemény megy a magyar király borából. Ferenc József feltette a pápaszemet, amikor az a névsor úgy november tájékán elébe került. Ti. ritkán javítgatott a fontos állami okiraton, de ezen a listán mindig talált valamely változtatni valót - többnyire betoldást, hiányzó neveket.

Mostanában, amikor a bécsi császári levéltárban kutató (és megrakodó) tudósok révén mind többször találkozhatunk Ferenc József saját kéziratával, szálkás, katonatiszti betűivel (amelyekről még csaknem egy század év elmúlása után is megmutatkozik az a császári kapitány, aki a Ferenc Józsefet írni tanította), a kéziratgyűjtő kezéhez eljutott egy ilyen karácsonyi ajándéklista, amely ama borvirágos titkát gömbölyű betűin kívül Ferenc József jegyzéseit is megmutatja arról, hogy kikről nem szabad megfeledkezni a borküldemény elindításakor. Természetesen Viktória, a nagy angol öregasszony, a királyné foglalja el az első helyet azok között, akiknek Ferenc József borából küldeni kell. Meg kell hosszabbítani a "nagy öregasszony" életét, mert amíg ő él, addig biztonságos az élet Európában. (Habár a velszi hercegről, aki az imént dobálta pezsgőspalackjait Bécsben és Budapesten Esterházy gárdaezredes úr felügyelete alatt, fel sem tételezhető, hogy komoly háborúra hajlamos.) Bort kapott XIII. Leó, a római pápa, mert hiszen Szent István koronájáért el nem múlható hálával tartozik Őszentségének a mindenkori magyar király. A király fonott kosarai, amelyeket speciális kosárfonók készítettek a tokaji átalagoknak - szép fehér kosarakba belefonva színes vesszőkből a magyar címer -, az első diplomáciai küldeménnyel eljutottak a messzi Szentpétervárra a mindenkori orosz cárhoz, mert a magyar orvosok már régen kitalálták, hogy a muszkanátha ellen nincs jobb orvosság a tokaji bornál. Hagyjuk a különböző királyokat, fejedelmeket, akik a titkár listája szerint évről évre megkapták a maguk borporcióját (amire ugyancsak az öreg Mezőssy László, aki borkereskedő is volt, azt mondta, hogy ez ajándékok, e reklámcsomagok miatt nem tud konkurrálni Ferenc Józseffel), nézzük, hogy a magyarok közül kik részesültek a királyi figyelmességben. Ha nem találnák ki, akkor meg kell mondanom, hogy a magyarok névsorában báró Fejérváry Géza szerepel az első helyen, mert hiszen róla az a hír járta, hogy a király jelenlétében is le szabad ülnie, mint afféle öreg katonának, aki lábai rugalmasságát otthagyta a harctereken. Borküldemény járt a jegyzék szerint Vaszary Kolosnak, az esztergomi prímásnak, valamint a másik magyar bíborosnak, Schlauch Lőrincnek, a nagyváradi püspöknek. (Bár a közhiedelem szerint a főtisztelendő papságnak a pincészetével nem vetélkedhetett a Ferenc Józsefé, mégis nagy örömet okoztak ezek a borküldemények a püspöki udvarokban.) Amíg az öreg Tisza Kálmán élt: a geszti portára karácsony előtt megérkezett a király fonott kosara, valamint Kismartonba Esterházy herceghez is, habár erről az úrról tudvalévő volt, hogy Badacsonyban a legnagyobb szőlőbirtokai vannak. (De mindegy: a pápa aranyrózsákat küldött ajándékba a királynéknak, bár azoknak több aranyuk volt, mint a Vatikánnak. Ferenc József borral kedveskedett a híveinek.) Az aranygyapjasok közül Zichy Nándor gróf kapta meg a karácsonyi borküldeményt, akárcsak a többi főhercegek.

Közelebb hozzuk magunkhoz Ferenc József mitologikussá válott alakját, amikor a király kézírásával megtaláljuk az ajándéklistán az erdélyi unitárius püspök nevét, akit véletlenül ugyancsak Ferenc Józsefnek hívtak. A borral kitüntetettek között rátalálunk egy női névre is, Ferenc József kézírásával: Frau Katherine v. Kiss-Schratt - ama híres mulattatóra, Schratt Katalinra.

Teljesen érthető tehát, hogy az öreg Mezőssy László (aki ugyancsak nem ment vizitbe sehová anélkül, hogy a bunda bélésébe néhány üveg saját termésű tokaji bort el ne helyezett volna) így panaszkodott Nyíregyházán:

- Hát most már mit csináljak én a boraimmal? Nem vagyok olyan gazdag ember, mint a szomszédom, Ferenc József, nem ajándékozhatok fűnek-fának a tokaji boromból. El kell adni a boraimat a kaftános lengyel zsidóknak, akik amúgy sem kapnak ajándékba bort a királytól. Ferenc József kényszerít erre...

(Igaz, hogy senki se féltette Mezőssy Lászlót, hogy valamely olyan végzetes bosszankodás lepné meg F. J. miatt, amilyen bosszankodástól régente az egészséges magyar urak meghalni szoktak, amikor a halál már semmiképpen nem bírt velük, öregebb, pirosabb, bazsarózsásabb, egészségesebb volt ő, mint Ferenc József, Kerzl helyett a szabolcsi Jósa Andris volt a doktora, ugyanezért még az influenzával sem volt baja, mint szőlőbirtokos szomszédjának, Ferenc Józsefnek. Hetvenöt éves korában házasodott meg, és legkisebb gyermeke, Mezőssy Béla földmívelési minisztere volt Magyarországnak. - Általában a régi magyar emberek, akik a nagy X-ek felé ballagtak: többnyire két emberéhez mérték a maguk életkorát. Az egyik volt a turini remete, a másik Ferenc József. Amíg Kossuth él a maga rengeteg életéveivel: nyugodtan lóbálhatják a lábukat a vele egykorúak. Ugyancsak Ferenc Józsefnek is voltak kortársai, akik az öreges sajátságuknál fogva mindig ahhoz igazodtak, hogy Ferenc József hogyan érzi magát. Fejérváry Gézáról beszélik, hogy nyomban ágynak esett ő is itt Pesten, az Andrássy úti villájában, amikor a Pester Lloydban azt olvasta, hogy a tél korai beköszöntésével Ferenc József a bécsi Burgban megkapta szokásos hurutját. Hát még azok az emberek, azok a láthatatlanná válott magyarok, akik bár egykorúak voltak Ferenc Józseffel, mégis túlélik vala őt! Mennyi mondanivaló lehetne aggodalmasságaikról, panaszaikról, félelmeikről, amikor nevezetes kortársuk Schönbrunnban örökre lehunyta szemét!)

Jó időben egyetlen hegyet láthatni a Nyírségből. Ez a tokaji Kopasz, amely mint egy jóságos teremtmény, elszökött a zordon hegyatyafiak közül, hogy kedvébe járjon az alföldi magyaroknak, akik egyébként sohasem látnak hegyet.

A Kopasz valóban kopasz, diákok, turisták, vidám kirándulók, akik meredek útján felkapaszkodnak, a köves hegytetőről látni vélik még a debreceni kettős tornyokat is. Ámde Ferenc József idejében, amíg meg nem ismerkedtünk a filoxéra nevű szőlőféreggel: a Kopasz oldalai a legszebb zöld szoknyát viselték Magyarországon. Drágább öltözetet, mint a badacsonyi hegy, amelynek tetőjén kőkeresztjét elhelyezé ama veszprémi püspök, a háborgó Balatonon hánykódó halászok vigasztalására; magasztosabb, mint a Gellérthegy, amelynek sziklái között Kerékjártó egyetemi professzor úr termelte utoljára az utolsó gellérthegyi szemeltet, amelynek nevét a m. kir. mintapince régi árjegyzékeiben ugyancsak aranybetűkkel nyomtatták. A magyar fantáziákban a Kopasz magasabbra emelkedett, akár a lomnici, akár a gerlachfalvi csúcsoknál, mert Magyarország büszkeségét, a tokaji bort jelentette. Tokajban szőlőbirtokosnak lenni királyi passzió volt. Többe került ez minden másfajta passziónál, mert a szőlő évről évre fogyott, még az öreg Mezőssy László sem tudott e pusztulás ellen áfiumot kitalálni, pedig a valóságos szoknyákon kívül csupán a szőlőbokor szoknyája érdekelte a piros öregembert ezen a világon. Mondják, hogy Ferenc József is letette kezéből a hadgyakorlati jelentéseket, amikor valaki tudomására merte hozni, hogy tokaji szőlőjében kevesebb termés várható, mint az előző esztendőkben. Miből fog karácsonyra bort küldeni az angol királynőnek és India császárnőjének?

- Nem baj, a tokaji pincék oly gazdagok a régi évjáratok palackozott boraival, hogy évekre kibírják a filoxérát - mondá valami okos ember, és nyomban megindult erre annak a nevezetes Gothai Almanachnak a szerkesztése, amelynek az volt a célja, hogy a hegyaljai borokat évjáratok szerint csoportosítsa. Felírták a pincékben fekvő borok születési éveit, nagyobb gondossággal, mint akár az emberekét. És ebben a bormátrikulában is Ferenc József vezetett a pincegazdák között, holott a karácsonyi ajándékozáson kívül nemigen törődött tokaji boraival.

- Illúzió, mondom, illúzió az egész - harsogta Mezőssy László, aki megint csak lemaradt Ferenc József mellett. - Miért volna jobb az 1820-as termés, mint az 1830-as? Talán üstököst jelentettek ezekre az évekre a Nemzeti Kalendáriumok?

De bele kellett nyugodni a hivatalos borászok megállapításába. Ferenc Józsefnek voltak a legrégibb borai a Hegyalján. A kereskedők, akik tengelyen szállítják vala innen a boroshordókat a messze külországok felé (mert a vonaton esetleg megfúrják a tehetetlen hordót), elvitték a nagyvilágba a tokaji bormátrikula hírét. A régi évszámokat, bizonyos évjáratú borokat úgy emlegették, mint az aranytallérokat, amelyeket különös alkalmakkor, például királykoronázáskor Körmöcbányán vertek.

Nem tartozik ugyan pontosabban e történethez, de mégis meg kell említeni a magyar királynak azt a hűtelen hegyaljai kasznárját, aki talán az egyetlen volt Ferenc József összes házi hivatalnokai között, akit csalárdsága miatt becsukatott. Ez pedig akkor történt, amidőn Ferenc József kedvenc leányánál, Mária Valériánál megint családi esemény volt készülőben, és Mária Valéria megkérte felséges apját, hogy gyengesége idejére küldjön neki ama 1820-as tokaji borából, amelyből már előző gyengeségei idejében is kapott ajándékba, bár nem volt karácsony. Az ilyen kívánságot gyorsan szokta elintézni Ferenc József. Repült a kurír a hegyaljai pincébe, utóvégre mit meg nem tenne F. J. jövendőbeli unokája érdekében. A kurír azzal jött vissza a Hegyaljáról, hogy az 1820-as termésből nincs egyetlen üveggel sem, habár az anyakönyv szerint még nyolcvan üveggel kellene lenni. Ferenc József ekkor komolyan megharagudott.

- Azt nem bánom, hogy az én boraimat lopják, mert hiszen arra való - monda Hieronyminek -, de a lányom borából nem engedek lopni.

Ilyenformán megindult a vizsgálat, és Z. királyi kasznárnál akadt meg, akiről egyébként is kiderült, hogy Ferenc József vagyonából sok pénzt elferblizett a nyíregyházi meg a debreceni kaszinóban.

- Azzal nem törődöm - felelt F. J. a magyar belügyminiszternek. - Azt akarom tudni, hogy mit csinált a borokkal!

- Megitta.

- Be kell csukni a gazembert! - válaszolt F. J.

Hát ilyen történetek is fel vannak jegyezve a tokaji borok legendái között.

- Istvánkor majd Pestre megyünk! - hallottuk gyakran a régi világban a piros ígéretet, amely olyan zamatos volt, mint a mézeskalács. Mert Szent István napja valamiképpen úgy helyezkedett el a magyarság köztudatában, mint akár a karácsony, a húsvét, a pünkösd... Egy nap, amelytől mindenki várt valamit, még az is, akinek egyébként nem volt sok várnivalója. Egy nap, amelyet mindenki úgy ünnepelt, mintha a saját nevenapját ülné. Egy nap, amely nyár végével jövén: még egyszer visszahozta a nyár összes örömeit, mert emberemlékezet óta nem fordult elő, hogy Istvánkor borús idő lett volna, ellenkezőleg, aranyos derű szálldosott az égből.

- Akkoriban még ökröt sütöttek a Vérmezőn! - mondogatják az alkalmi historikusok, akik minden István-napkor előkerülnek valahonnan, hogy az emlékeikkel megmutassák a mai nemzedéknek, hogy az voltaképpen azt se tudja, hogy mit jelent élni Magyarországon.

Hát igaz, hogy aranyozott szarvú, felvirágzott ökröt vonszoltak végig a városon a mészároslegények, de én nem láttam, hogy valóban megsütötték volna, mert alig képzelhető, hogy egy ökröt leütni, feldarabolni, megtisztítani lehetett volna a víztelen mezőségen, még ha alkalmas tüzet lehetett volna is gyújtani a megsütéséhez. Talán csak Ferenc József koronázásakor áldozott a pesti mészáros céh ökröt arra a célra, hogy azt a szabadban valóban megsüssék, és a félig nyersen maradt húst a szegény nép között kiosszák. - Különben is voltak mindenfelé az István-napi lacikonyhák, amelyek a szabadban való sütéshez alkalmas disznópecsenyével szolgáltak, mint már századok óta szokás ez a vásárokon. A gyaluforgácsos korcsmákban a bor mellett főztek pörkölteket, gulyásokat is, amelyek különösen azóta kedvesítették meg a magyar életét, amikor zóna-reggelinek kezdik vala elnevezni (aminthogy egyszerre zóna lett minden Magyarországon, amikor Baross Gábor miniszter a vasutakra nézve ezt kitalálta). Emlékezetem szerint 12 krajcár volt egy zónareggeli, amely állott egy pohár sörből, néhány szem pörköltből és egy darab kenyérből. Négy forintért lehetett utazni a legnagyobb távolságokból Budapestre - akár Brassóból is -, mert éppen az volt a zónának a titka, hogy bizonyos ponton megállott, nem emelkedett, mert voltaképpen az volt a célja, hogy a nagy távolságokban lakó magyarokat a fővárosba csődítse. Nagyon alkalmas volt erre István, amikor a zónán kívül mindenféle más kedvezményeket is élveztek az utasok. Utasnak lenni Magyarországon, Istvánnap felé, valóban dicső állapot volt.

Igaz, hogy Baross Gábor, aki a régi magyar megyei közigazgatásból került ki, amely közigazgatás mindent tudott a világon, nem volt neki lehetetlenség mi sem, mert az alispánok bölcsessége, a főbírák kezébe letett és okosan alkalmazott hatalom mindennek a keresztülvitelére alkalmatos volt, hogy a magyar közigazgatást szinte mintaszerűnek lehetett már mondani. Baross Gábor, amikor a vasutakat államosította, nem tett egyebet, mint amit a maga vármegyéjében tanult, ahol a közigazgatás voltaképpen egy kézben volt, az alispánéban. Tulajdonképpen már minden vármegye határánál meg lehetett állapítani, hogy miféle alispán uralkodik errefelé. A hidak, az országutak, a községek dicsérték vagy kárpálták az alispánt. De még a legkisebb országúti csárda is tudott arról, hogy milyen ember az alispán. - Hát ilyen alispánja lett a magyar vasutaknak Baross Gábor.

A nagybajszú konduktor, aki végig a magyar vonalakon, a határszélekig a magyar nemzetet jelentette, az állami szolgálatban mindig olyanformán viselkedett, mintha a vasutak alispánja nagy titokban az ő vonatján utazna. Nem késett el a bakter a maga piros zászlójával, mert nem lehetett tudni, hogy Baross Gábornak mikor jutnak eszébe az ő bakterei, hogy inspekciót tartson felettük. Váratlanul elindult, mint akár egy régi világbeli alispán, aki rossz híreket hallott valamely jegyzőjéről vagy szolgabírájáról - a püspökladányi állomásfőnök csak azon vette magát észre, hogy egy szakállas, vállas, megtermett úriember nyomakodik befelé az irodájába. Hát még azok a kis szárnyvasutak, amelyekről annyi anekdotát tudtak a régi világban: mennyit látták a vasutak alispánját, amikor állami kezelésbe kerültek! Azok a régimódi ketrecek, amelyekben az utasra rá volt verve az ajtó, mint valami fogolyra; azok a III-ik és IV-ik osztályok, amelyek életveszélyes tolongásban szállították vala a zónás atyafiakat; azok a mezővárosi állomások, ahol a főnöknek tulajdonképpen nem volt egyébre gondja, mint arra, hogy a kuglizópálya eléggé dombos legyen - mennyit látták Barosst, amikor néha még a vonatot is elkerülendő, kézzel hajtott hajtányon járta be a pályát, és ugyancsak igyekezni kellett a hajtány sínekből való kiemelésével, amikor a kanyarodásnál feltűnt a személyvonat!

A magyar vasútból Baross Gábor csinálta azt, ami lett, pedig valóban nem gondolkozott többet a dolgok felett, mint egy magyar alispán a maga teendői fölött.

Voltak ellenfelei Baross Gábornak - egy napilap például jóformán azért indult meg, hogy Baross Gábort támadja -, de hát ellenségei minden nagytehetségű embernek vannak a maga idejében. Magyarországon különben is könnyen megy az ilyesmi, ahol még Wekerle Sándornak is voltak ellenségei, pedig ez a jól megtermett, testi súlya miatt görbülő lábú úriember mindent megígért mindenkinek, hogy a budai siklón csupa jókedvű magyar jött lefelé a retúrjeggyel. Baross Gábor fukar volt az ígéreteivel, de annál többet cselekedett azért, hogy az utazás Magyarországon biztonságos, barátságos, nyájas és olcsó legyen, mert még mindig voltak az országban olyan régivágású magyarok, akik már leginkább azért se utaztak, mert itt vagy amott van egy vendégfogadó, ahol a múlt időkben a betyárok valakit agyonvertek.

A zóna Magyarország történetében felejthetetlen mindazok előtt, akik talán Baross Gábor zónája nélkül sohasem jöttek volna Pestre. Mert a pesti utazás nem volt olyan könnyű dolog a zóna előtt - igen hasonlított még az úti állapot ahhoz az időhöz, amikor a mostani központi pályaudvar helyén aszódi és felvidéki fuvarosgazdák csattogtatták az ostoraikat az utazni vágyók előtt. A vonatoknak nem volt rendes csatlakozásuk. Miskolcra például éjfélkor érkezett meg a Kassa felé indított vonat, de reggelnél előbb nem indult. Püspökladányban mindig hemzsegtek emberek a várótermekben, akik valamerre, valahová készülődtek, de a vonat nem jött. Nem mondom, hogy a vasúti restauráció szempontjából ártalmas volt a közlekedésnek ez a rendje - akkoriban teremtek Magyarországon azok a híres vasúti vendéglősök, akiket szerte az országban úgy emlegettek a régi utazók, mint a dickensi postakocsik idejében a különböző vendégfogadókat. Híre volt a püspökladányi állomás pörköltjének - paradicsommal és zöld paprikával készítették azt, hogy az utazó vigasztalódást találjon a viszontagságokért. A füzesabonyi bort éppen úgy emlegették a gyakorlott utazók Magyarországon, mint Ausztriában a gráci vonalon a vörösborokat. Kassán átutazva, persze hogy sódart kellett enni, mert volt idő akár két porció elfogyasztásához is, amíg a tátrai gyors befutott a maga emeletes mozdonyával. Nyíregyházán télen-nyáron disznótor várta az utasokat a vasúti restaurációban ama híres Balczár hentes jóvoltából. Pozsonyban mákos és diós kifli. Érsekújvárott cigányzene... Éppen a vonatok rendetlen járása okozta, hogy a vasúti fogadósok kitehettek magukért, mert nem kellett attól tartani a szakácsnénak, hogy akár csak egyetlen füttyjelet is adjon a masiniszta, amidőn is a harmadik füttyjelre kérlelhetetlenül elindult. Barátságos világ volt, étkezés után lehetett ejtőzni, megismerkedni jámbor utazókkal, akik más vidékekről jöttek, beszélgetésbe lehetett ereszkedni az országos dolgokról, a termésről, a szüretről és más olyan dolgokról, amelyek mindig érdekelték a magyarokat.

Nos, hát a vasúti alispán, ama Baross Gábor éppen ezeknek a vasúti restaurációknak füttyentett be azzal, hogy a pasasérnak annyi időt sem hagyott, hogy egy pohár sörrel leöblítse az út porát, a hosszadalmas ebédelgetéseknek pláne végük lett, a szakácsnénak elment a kedve az élettől - Baross Gábor száguldva vitte a magyarokat a főváros felé. Amint régen mondták: minden út Rómába vezet - így irányította a vasminiszter Budapest felé az ország egész forgalmát. Már a tehervonatok sem álldogálnak méla elgondolkozással valamely romantikus kis állomáson, ahol nincs más ébren, mint a távíró szerkezet ketyegője... Mindenki sietni kezd az országban, és ha Baross Gábornak e modern tempó bevezetéséért lettek volna ellenségei a régi Magyarországon, megérteném a gyűlölködést. Utóvégre, nem volt mindenkinek olyan sietős, hogy a pénzét a fővárosba hozza.

De István napja kivétel volt, ilyenkor nem szidta senki a masinisztát, ha jól befutott, mert célszerű volt minél hamarább a fővárosba érkezni. Nem mindenkinek voltak rokonai Pesten, ahová nagy gaudiummal be lehetett volna állítani, mint ezt a régi élclap szerkesztői annyiszor megírták. A jogász hónapos odúiba kedves vidéki famíliák helyezkedtek el, hogy a jogász mehetett a kávéházba aludni. A selyemsapkás fogadósok, a kiaranyozott portások, a mindenkori pincérek nem hiába állottak a szállodák kapuinál, amikor István napja közeledett: jöttek bőven az utasok a Lóba, a Hattyúba, a Sasba, a Griffbe és a többiekbe, mikor még az ilyenforma szállodanevek voltak divatban.

- Azt a szobát akarom, amelyikben tavaly laktam! - kiáltotta a vidéki úriember a konfortáblisról lependeredve. - Amelyiknek ablakából megolvashatom, hány vevő megy be a Kerepesi bazárba.

Egy másik, korpulensebb vendég így rendelkezik:

- Nem szeretem éjnek idején felkölteni a cselédeket, azért csizmahúzót kérek a szobámba, mert ezt szoktam meg.

- Semmi esetre sem akarok valami házaspár mellé kvártélyba kerülni, mert a házaspárok egész éjszaka veszekednek, és nem hagynak aludni - intézkedett a harmadik Szent István-napi vendég.

Valóban nem csodálható az öreg Boz, a regényíró, aki élete nagy részét olyan fogadókban töltötte el, ahová sűrűn befordultak az útiszekerek - manapság is sok tanulságos dolgot lehet hallani egy-egy fogadó előcsarnokában. Mennyi mindenféle szeszély, furcsaság, rejtett kívánság lakozik azokban az utasokban, akik a messzi Magyarországból a fővárosba vették útjukat! Egy egész ország szeszélyeit meg lehet ismerni ilyenkor, Szent Istvánkor. Van olyan is, aki azzal a szándékkal indult el hazulról, hogy majd alaposan szemügyre veszi a fejlődött fővárost, amelyet fiatal kora óta nem látott és naphosszant nem mozdul ki a fogadóból, ahol tanyát ütött. Fél elindulni a városba, amely annyi esztendő alatt idegen lett a számára, az utcáknak új neveik vannak, a régi arcokat hiába keresné, és a korcsmában - ahol egy megbízható, öreg pincér minden pesti látogatása alkalmával ugyanazokat az ételeket tette elejbe, mert hiszen az ilyen öreg pincérek jól emlékeznek vendégük gusztusára, még ha hosszú ideig nem is látták őket -, a korcsmában sem találja meg a régi arcokat maga körül. Mondhatom, hogy egyik-másik nagybajszú, jellegzetes hordárnak is megörülnek a Szent István-napi utasok, ha azt a régi helyén látják.

A pesti magisztrátus, az üzletes élelmesség, a vállalkozási kedv: hetekkel előre törte a fejét, hogy Szent Istvánkor az ökörsütésen, lóversenyen, zászlókon és kirakatokon kívül mivel is szórakoztatná felejthetetlenül a fővárosba özönlött idegeneket. És a vidéki ember néha annyival is megelégedett, hogy régi ismerősei köréből egy vén pincért vagy egy nagybajszú hordárt feltalált egykori fővárosából. Ki tudna eligazodni az embereken?

Olvasom, hogy annyi sok esztendő után, amikor a háborúk, forradalmak és mindenféle más nyavalyák miatt nem lehetett megtartani a magyar élet nagy ünnepnapjait: a Szent István-napi utast megint olyan örvendezve várják Pesten, mint a régi békeidőben. Hiszen igaz, hogy valahol fel kell venni az elszakadt fonalat, amely a mai magyarságot a régi boldog időkkel összeköti - azokkal a nemzedékekkel, amelyek halovány árnyékká válván, csendes fejcsóválással nézegetik a mai időket. Fordulhatott bármekkorát a magyar élet: a múlt időket és a múlt idők kedvességeit nem lehet lekaparni az életről. Jönnek napok, amikor mindnyájan találkozni szeretnénk fiatalkorunkkal, akármennyi kedvetlen emlék fűződne is e korhoz; vannak napok, amikor szentül azt hisszük, hogy boldogságunkat csak úgy nyerhetnénk megint vissza, ha újra ehetnénk a Szent István-napi ökör húsából, ha Baross Gábor olcsó zónájával utazhatnánk, ha zónapörköltet ehetnénk, ha nagy darabot visszamehetnénk a zónás múlt időbe a bizonytalan jelen és a még bizonytalanabb jövendő elől. Vannak napok...

Lehetséges, hogy éppen a ránk köszöntő Szent István-nappal, amikor az utazó, a nyájas vendég, a vidéki testvér, a régen nem látott atyafi megint olyan mosolygósan, robogósan, kíváncsiskodva, áhítva készül Pestre, mint hajdanában; lehetséges, hogy most kezdődik megint régi életünk, amelyet valahol meg kellett szakítani, hogy jól láthassuk, hogy mik voltunk, amikor nem becsültük meg magunkat.

Csak jönnének már a vidéki barátaink megint, akik elámulnak a Kerepesi úton, hogy ott többé lóvasutat nem találnak. Akik gyerekkel, asszonnyal, régi világbeli tarisznyával tévedeznének a pesti utcákon, és még mindig azt a léghajót keresnék, amellyel Pálmay Ilka egy régi Szent Istvánkor felszállott. Akik régi fogadókat keresgélnének, amelyek már eltűntek a föld színéről. Akik lelkesen, tanulságosan, tudnivágyóan járják be mindazokat a látnivalókat, amelyeket a magyar főváros nyújt az idegeneknek: a múzeumokat, képtárakat, hegyeket és halászbástyákat, Dunát és országházat, szobrokat és műemlékeket, amelyekről valaha ama szép albumok szólottak. Csak jönnének már, hogy megint olyan jámbor, áhítatos, szívderítő volna első magyar királyunk névnapja, mint volt abban a tizenkilencedik században, amikor gigantikus erők törekedtek az ország nagyra nevelésére, nagy akaratok zörgettek kapukat, de a múlt időt, a nagy nemzeti múltat sohasem felejtették el a mohó jelenért.

- Istvánkor majd Pestre megyünk! - mondaná, üzenné, harsogná Magyarország.

Volt egyszer a Barátok terén, ama pesti Belvárosban egy régi, egyemeletes ház, amelynek földszinti részében, mindjárt a kapu melletti első ajtónál táblák hirdették, hogy itt valamely Pénztár van.

"Pénztár" volt kifestve az utca felőli oldalra, amerre a Pesti Napló hátralékos előfizetői esetleg bemendegéltek a déli korzóra igyekezvén, és "Pénztár" volt kiírva a kapuboltozat alól nyíló ajtócskára, amelyen többnyire csak azok tudtak bejárni, akik annyira tisztában voltak a régi ház terepviszonyaival, hogy ott álmukban is kiismerték volna magukat.

Őszhajú ember állott a drótfonatú kerítés mögött a Pénztárban - éppen olyan ember, amint hajdanában a pénztárosokat elképzelték. Mogorva, szótalan, kevés mozdulatú, aki az akkoriban szokásos bankjegyeket úgy kezelte, mint gyermekeit, és a Pénztár kulcsát néha megtapogatta zsebében, amikor esténkint, látszólagos gondatlansággal itta pohár sörét az Órához címzett kis belvárosi vendéglőben, és hallgatta a szomszédos asztaloknál összeelegyedett Párisi utcai suszterek és kesztyűsök beszélgetéseit a maguk mindennapi dolgairól.

És ennek a látszólagosan egykedvű öregúrnak mégis az volt egyik nevezetessége, hogy Janus-arca van, kétféle kifejezés mutatkozott az arcán. Ha az utca felőli ajtó nyílott, amikor talán az időjárás szeszélyességéből néha bizonyos hideg légáramlás is tévedt az öregember lábaira, olyankor mindig valamely örvendezés, ígéretes várakozás, sőt szolgálatkészség mutatkozott az öregember arcán. Ezen az ajtón szokott ugyanis belépni az a kedves ember, aki bizonyos pénzecskéket hoz a Pénztárnak. Itt jött be a hátralékos előfizető, itt lépkedett be a hirdető, a pénzespostás: szóval csupa olyan emberek, akiket még rossz időben is szívesen látnak a legmogorvább pénztárosok is. A kapuboltozatból nyíló ajtón azonban többnyire csak olyan emberek hatoltak be, akik ugyan előzetesen letörölték a cipőjük talpait, szerényen kopogtattak is, tüntető udvariassággal köszöntek az öregúrnak, mindezekkel a cselfogásokkal azonban nem értek el semmit, mert az öregúr olyan borult lett, mintha az egykori Entreprise szolgáját látta volna belépni az ajtón, azt a gyászos embert, aki akkoriban a gyászjelentéseket személyesen hordta szét a városban, amikor Pest még kisváros volt. Ezen az ajtón még véletlenül sem tévedtek be olyan emberek, akik valamely formában pénzt, hasznot vagy az öreg pénztárosok által is megbecsülendő reménységeket hoztak magukkal a külvilágból. Ezen az ajtón "lopózkodtak" be azok, akik talán éjjel-nappal azon törték a fejüket, hogyan vihetnék el a pénztár egész tartalmát, holott az öreg pénztáros nem is tartogatta minden pénzét a vasszekrényben, hanem különböző könyvekbe rejtette el őket. Talán még külön harisnyája is volt az akkoriban ritka körmöci csikók részére.

Így élt az öreg pénztáros a maga Janus-arcával, a két ajtó között, az öregség szokásos derültsége mellett mindig csak az öregsége szorongattatásaival figyelve ama kapuboltozat alól nyíló ajtóra, amely mögül az udvari üvegketrecekbe zárt nyomdagépek tutulása hangzott, mint valami idecsalogatott szörnyetegeké. A léghuzamos kapubolt alatt papiroshengerek feküdtek egymás mellett, amely papiroshengerek majd az ismeretlen jövendőt írják fel magukra. Papirossal teli deszkaládák várakoztak sorsukra, hogy kalendáriumot nyomtatnak-e rájuk, vagy pedig az Athenaeum regényeit. És a kapuboltozat alatt sohasem szűnt meg a lépések kopogása, csusszanása, dörmögése vagy kérelmezése, mert az első emeleten volt a Pesti Napló szerkesztősége.

Barátok tere. A régi Pesti Napló fészke.

Hányan mentek el erről a terecskéről egy más, levegősebb térre, amelyet közönségesen másvilágnak neveznek! Akiket már hiába várna vissza az öreg Pénztár, ha még a helyén volna Janus-arcú pénztárosával. A szerkesztők rózsaszínű utalványaival jelentkező hírlapírók és írók, akiknek köszönését se viszonozta az öreg pénztáros, mert nyilvánvaló volt, hogy csak rosszban törik a fejüket, amikor a hátsó ajtón lépegetnek be - mintha az utca felőli oldalról jövet, elmenekülhetett volna a vén pénzőr követeléseik elől!

- Az emeleten megbolondultak - vélekedett az öreg pénztáros, amikor a Pesti Napló szerkesztője már a kora délelőtti órákban céduláival az ő nyakára kezdte küldözgetni az összes dologtalan költőket és írókat. Nem, nem lehet elmondani az öreg pénztárosról, hogy valamely különösebb kitüntetésnek vette volna, hogy az évek folyamán az ország valamennyi nevezetesebb írójával megismerkedett. Jókai Mór, aki mindig olyan szerénykedve lebegtette meg kiült nadrágját a Pénztár előtt, mintha valamely előre nem látható baj keletkezne írói honoráriuma kifizetése körül: éppen olyan mogorva fogadtatásban részesült, mint akár Bartók Lajos, aki az akkori vélemények szerint azért vett kvártélyt az Egyetem utcában, hogy kellős közelében lehessen minden lapszerkesztőségnek és könyvkiadónak. Emelgethette Don Pedro szürke cilinderkalapját, kedves mosolyra vonhatta bakkecske arcát, világfi módjára jelezhette modorával, hogy általában nincs szüksége az öregúr pénzére: mégiscsak élete megrövidítőjének nézte őt a Pénztár. Talán csak akkor vitte gyorsabb menetelésre kijárt cipőit, amikor maguk a Pesti Napló szerkesztői jelentkeztek a drótos ablakocska előtt, miután utalványaikat emőkei Emich Gusztávval, a lapkiadóval is aláíratták. Ebből a pénztárszobából vett útirányt ifjabb Ábrányi Kornél, hogy ebédjét a Vadászkürt válogatós menüje szerint vagy pedig a Kispipa egyszerűbb étlapja után igazodva költendi-e el a déli korzózás után. (A régi szerkesztők idejében, akik a nagyhatalmi asztalnál többnyire oldalszakállt is neveltek, amelyet fodorintattak, nagyon fontos volt a társadalmi szereplés, a korzózás is. Szép asszonyemberek és tekintélyes urak is megmondogatták véleményüket a nekik tetsző vagy nem tetsző újságközleményekről.) Barna Izidor szerkesztő korában ritkán ijesztgette személyes megjelenésével a Pénztárt, mert szobájában ült mindig. Braun Sándor, aki tömött Orleáns-szakállt viselt, mint valamely színművész: szatirikusán mosolygott az öreg pénztáros szenvedésén.

Valaha jártam én is ebbe a régi házba, és ugyancsak féltem az öreg pénztáros úr szeszélyességétől, akiről most, annyi esztendő távlatából tűnik fel, hogy végeredményében mégiscsak jó ember volt, aki még akkor se maradt ki az Órához címzett belvárosi korcsmából, amikor pénztárzárás után ott felkeresték a pénzre áhítozó hírlapírók.

Ez a régi ház - ott a Királyi Kúria szomszédságában - valóban a magyar hírlapírás gyönyörű szűzkorát jelentette. Az ember már messziről láthatta, hogy nem mindennapi ház felé viszik léptei - annyi pirossapkás hordár állott a kapuja előtt, mint valamely forgalmas kávéház környékén. Ezek a hordárok vitték, hordták a leveleket, mert a telefon nem nagyon zavarta a szerkesztő asztalát. Legfeljebb postások és sürgönyhordók verték le köpenyükről a havat a hosszúkás előszobában, amelyben a szolgák aludtak, és csak akkor ébredeztek, ha Ambrus Zoltánnak Henry Clay szivart kellett hozni a Fiume kávéházból, mielőtt színházi kritikájának megírásába fogna; a szomszédos Central kávéházból, a feketekávés csészék csörgedeztek fel az emeletre, mert ez szükséges volt az éjszakázáshoz: Makai Emil, a bravúros éjszakai szerkesztő egy olyan asztalnál dolgozott egy kis szobában, amelyet a színházból, vacsoráról, estélyről jövő munkatársak rendszerint éjfélig is tartó zajongással szoktak körülvenni, mintha nem is lapszerkesztésről volna szó. Itt ült lovagló helyzetben Márkus József, a "színházi" Márkus, aki szőke bajszát pedergetve, mindig a színészeket szidta; külmunkatársak jöttek cikkeik megjelenése felől érdeklődve. - Szomaházy itt írta meg gyorsan a Pán név alatt megjelenő vidám közleményeit, majd a még hangosabb kávéháznak vette útját. Ma már alig lehet megfejteni, hogy a dologtalan munkatársak, sandító "emberek barátjai", futamodó hordárok, sürgönyfutárok, vizitelő politikusok, igazukat kereső cirkuszigazgatók, libegő színésznők, látogatóba jött vidéki előfizetők zajongásai, megbeszélései, okoskodásai, kitűnni vágyásai közben, népgyűlési hangulatban: hogyan jelenhetett meg másnap az újság? És a lépcsőkön egyre jöttek különböző emberek, akiknek hitük szerint annyi közük volt a másnapi újsághoz, mint mindennapi életükhöz. Az ódon bolthajtások alatt legalábbis annyi embert láthatott volna együtt az álmodó, mint Dickens utazója látott álmában a régi omnibuszok környékén. Itt is mindenki igyekezett a másnapba átaljutni, a reggellel együtt újra felelevenedni, a kakasok kukorékolására megvetni nyomát a holnap kezdődő új ösvénynek. Itt az éjszakának nem az volt a jelentősége, mint a bölcs emberek mondják az eseményekre, hogy: aludjunk rá egyet. Itt mindenki azért ágált, futamodott, kiabált, tollal karmolt, papirost recsegtetett, és tintát pazarolt, hogy még alvás előtt elvégezze a rábízott dolgot.

Ódon ház volt az Athenaeum nyomdaépülete a Barátok terén, ahol az egykori Pesti Napló székelt, de a kísérteteknek nem volt idejük visszatéregetni ide soha az éjjel-nappal zakatoló munkától. Az öreg szerkesztőknek nem kellett visszatérni a kerepesi temetőből, hogy tanácsot adjanak fiatal kartársaiknak; még az új lábak is hamarosan eligazodtak a kanyargós lépcsőkön, a kimustrált íróasztalok fiókjaiban biztosan vájkáltak az új kezek, a tintásüvegeket töltötte meg legfeljebb a szolga. Ma új eszmék, új emberek jöttek divatba. Az öreg pénztárosnak odalent a földszinten sohasem lehetett nyugta, akármilyen fordulatok keletkeztek az életben. A szerkesztő urak eljegyezték magukkal az örök életet, legfeljebb új nevek alatt szerepeltek a régi házban.

Ebbe a régi házba adresszálta a híres húsvéti cikket Deák Ferenc, amelyről megjelenése napján nem beszéltek többet, mint más hírlapi cikkekről, legfeljebb tán a mindenkori szerkesztők kerítettek nagyobb feneket a dolognak. A régi húsvéti napon, amikor a Pesti Napló cikke megjelent, bizonyára éppen úgy árulták a rózsavizet a Barátok terén, mint más húsvétkor. Az ibolyák városi kezekbe kívánkoztak a sváb asszonyok kosaraiból. A téren tanyázó bérkocsikba beszállottak a gavallérok. Az Angol Királyné szállodában sem zavarták mindjárt a cikkírót, hogy menjen Ferenc Józsefhez a hírlapi közlemény ügyében. Nem siettek még akkoriban olyanformán az emberek, de a hírlapi cikkek sem. A Pesti Napló munkatársai talán éppen a budai hegyek között töltötték a húsvéti délutánt, nem is gondolván arra, hogy lapjuk aznapi számával országok sorsát mozdították meg.

Ebben a régi házban, amelyben el nem ismert költők vagy pedig kipotrohosodó írói tekintélyek figyelmeztek a nyomdagépek zúgására: szép hőskora muladozott el a Pesti Naplónak, gyertyával is felszerelt asztalai mellől látott rohanvást közeledni egy új világot, amely talán erőteljesebben (van erre valamely orvosi kifejezés is) sürgette életre jövetelét még a mai korszak jövendőjénél is.

Igaz, hogy akkoriban az emberek nyugodalmasabban voltak felépítve, a Barátok terének harangjai diktálták sok pestinek a mindennapi teendőjét, de ebbe a harangzúgásba már beletrombitált a sajtó hangja is. A régi szerkesztőség apránként szűk lett, a gyertya homályos, "lapunk barátai" kifogytak a témáikból, legfeljebb Jókait leste még néhány "feltaláló" a kapu alatt, mert hiszen tudták, hogy erre van járása-kelése. De már az események olyan messzire tolódtak a növekvő városban, hogy a város fellegvárából, a csendes Belvárosból ki kellett szállnia annak, aki hű obszerválója akart maradni a mindennapi életnek. Nem minden a Váci utcában történt, a pesti körutak füstje elszállongott a vidék felé is. Az előfizető kitekintgetett néha a nagyvilágba is abból a galambdúcból, ahol az egykori lapkiadó véleménye szerint pipázgatva olvasta emberöltőn át kedvenc lapját.

A régi ház ott a Barátok terén mind kisebb lett az egyre növekedő fővárosban. Kezdett eltünedezni a régi egyemeletes ház (valamikor a Podmaniczkyaké is volt), amely valamikor oly meghittséggel bújt el a Ferenciek tornyainak árnyékában, most már nem sokat mutatott a lépten-nyomon épülő paloták között. Csak az álmodozók gondolták magukban, hogy még mindig ebben a házban dübörög a legtöbb lépés, mert az előfizetők a másvilágról is visszajárnak kedvenc újságjukért. Csak az öreg pénztáros hitte már egyedül a városban, hogy még mindig az ő kezelésére van a legtöbb pénz bízva az országban, amelyet a kincstáros mogorvaságával kell őrizni hírlapírók utalványai elől. Csak a kapuban ácsorgó öreg hordárok hitték, hogy náluk nélkül nem képzelhető el a lapszerkesztés. A nyomdászok megijedtek, amikor a Pesti Napló régi lepedői helyett az új formájú újságot kellett nyomtatniok.

- Hogy telhessen kedve az előfizetőnek az ilyen újságban, amelyet nem is takarhat kényelmesen az arcára ebéd utáni szendergésében, hogy a szivarja átlyukasztja álmában az újságot, a csibukja pedig megpörköli az ölébe érő papírlepedőt?

- Hol keresse ezentúl a Belföldet, Külföldet, Vízállást és más megszokott rovatokat, amelyeket évtizedeken át mindig ugyanazokon a helyeken talált?

- Hol fizessen az előfizető vagy hirdető, ha ezt a boltot nem találja többé a helyén? - dörmögte az öreg pénztáros, és ez valóban komoly gondnak is látszott.

És a szerkesztők maguk is nyugtalankodtak, amikor a régi Athenaeum óriási épülete megindult a lábaik alatt. Szép az új élet, de majd egyszerre milyen messzire esik minden, ha elhagyják a megszokott Belvárost, a Barátok kis terét, ahol voltaképpen félig mesemondássá, félig vacsora utáni beszélgetéssé válott minden újságszenzáció. Mit szólna Kemény Zsigmond a svábhegyi Béla király úton, ahol már alkonyattal bezárkózott egy rozoga villába, és az újságszerkesztő gondjai helyett ódon történelmi alakokat forgatott maga körül.

El lehet hinni, ha nem is mondják már sokan a szemtanúk közül, hogy Pest egyik nagy eseménye volt, amikor az ódon házat bontani kezdték, és a régi íróasztalokat kocsikra rakták, a munkatársak és a szerkesztők szakállai többé nem libegtek végig a Barátok terén, csak az öreg pénztáros maradt a helyén, mint egy hűséges emberhez illik, aki rendíthetetlenül várta a hátralékos előfizetőket a régi helyen, ahol azoknak kötelességük befizetni adósságukat. Talán még az íróknak és hírlapíróknak is más arcot mutatott volna, ha azok az udvari ajtót szerénykedve megkopogtatják. De nem jött senki, csak a tótok, akik immár a tetőt bontogatták az öreg pénzőr felett. Nem is ment el a Pesti Napló vén pénztárosa az új palotába, mert, mint mondogatta, nem tudná megszokni az új léghuzamot a pénztárban.

Egy időben azt mondták Magyarországra, hogy a fél ország ügynökösködésből él. - Ezt pedig akkor mondják vala, amikor a múlt század vége felé, a század elején a dzsentri hirtelen erőfeszítéssel talpra akar ugrani, hogy megvesse lábát még egyszer azon a földön, amelyet már apái alól kirángattak. Nem szégyen a munka - mondták a legjobb családok fiai; inkább maradok itthon biztosítási ágensnek, mint hogy elmenjek eszcájgpucernek Amerikába. Hát igen, az ügynökösködés nagyon divatba jött, habár még mindig görbe szemmel nézegetnek az ilyen "elhervadt, pusztulóban levő emberre" a régi barátok.

Az ügynöki pályán le kellett vetkőzni a régi dölyföt, elhajintani kellett a régi gőgöt, barátságosan kellett állani a bajusznak, mert csak így lehetett üzletet csinálni. Én még emlékszem azokra az első úriemberekre, akik lóháton vagy szekerén járták be vala Magyarországot, hogy például az Első Magyarnak tűzbiztosítással kedveskedjenek. Mert hiszen csak szívességről volt szó az első üzletkötéseknél, amelyeket éppen az Első Magyar direktorának a kedvéért, "ezért a jó pofáért" mért ne tenne meg az ember jóbarátságból? Sok levitézlett úriember, aki kénytelenségből darab időre eltűnt a maga vidékéről, szeméremből az ismeretlen Pestnek vette útját, azt hívén, hogy ott majd tárt karokkal fogadják a falusi bevándorlókat. Sok ilyen eltűntnek, megholtnak hitt úriember bukkan fel vala Pest megyében, Szabolcsban, Szatmárban, de már kabátja mindenféle papirosokkal van bélelve, amely papirosokat persze eleinte csak a mulatóasztalnál merészelnek megmutatni a régi pajtásoknak, cimboráknak. Az egyik papiros szól tűzkár ellen való biztosításról, a másik papír életbiztosításról, a harmadik a hozományról gondoskodik. Pesten minden utcában teremnek a Biztosítók, és foglalkoztatják azokat az úriembereket, akiknek bizonyos vidékeken ismeretségeik vannak.

Csak emlékezzünk, hogy lendülnek útnak az első biztosítók, amikor Ormódi direktor útnak eregeti őket, hogy bejárják az országnak ama részeit, ahol ismeretségeik vannak. Ez az Ormódi egyébként is nagyfurfangú ember volt, először a saját ügynökeit akvirálta meg annak elhitetésével, hogy az ő intézeténél, az Első Magyarnál csak olyan úriemberek találnak foglalkozást, akiknek annyi ősapjuk van, hogy az még a kamarássághoz is elég volna. Ormódi ülteti lóra a népszerű írókat, költőket, hogy a maguk körében, vidéki szüreteken, bálokon, névnapokon agitáljanak a biztosítás hasznossága mellett. Sőt az asszekurációt mindjárt nyélbe is üthetik, ha akad megfelelő jó találkozás. Így indult útnak például Pest megyében Erdélyi Gyula költő, aki végigtáncolta, végigbohóckodta, végigdalolgatta cifra szűrben, à la Lisznyai Kálmán, egész vármegyéjét. Emlékverseket írt a hölgyek emlékkönyvébe, és bebiztosította régi barátait. Ugyancsak az első biztosító ügynökök között látjuk a szegény, sokat próbált Vay Sarolta grófnőt, aki Vay Sándor gróf néven mutatkozik vala az irodalomban és a biztosításban Szabolcsban és máshol. Ezeknek az ügynököknek merje aztán valaki szemébe vágni, hogy: vigécek. A vigéc szó általában csak később jött divatba, addig csak a sajnálnivaló, elszegényedett úriembereket látni az agencia terén működni, akik ugyan meglehetős naivsággal, jámbor úri gesztusokkal, kaszinói formák között végzik a maguk életbiztosításait, amint későbben volt országgyűlési képviselő, főrend, báró és gróf ezen a pályán.

Csak emlékezzünk, hogy mennyi pesti pletyka, vidámság, divat, új társasjáték, mulatság költözött a vendéglátó falusi házba, amikor a dzsentriből lett biztosítási ügynök oda először betette a lábát. Szinte az ölükben vitték be az ügynököt a háziak, amikor az leszállott a kocsijáról. Csicsikov, az orosz regényben, aki holt lelkekkel kereskedett, korántsem részesült olyan fogadtatásban (pedig ő pénzt hozott magával), mint az első biztosítási ügynökök, akik a "pusztuló dzsentri" tarkabarka jelmezében, vadászkalapban, esetleg agarászostorral a kezükben tették tiszteletüket a régen nem látott egykori szomszédnál, sógornál, kománál, barátnál, pajtásnál, atyafinál. Jól kigondolta ezt Ormódi, hogy kiket kell vidéki utazásokra küldeni. Aligha hihető, hogy egy Ormódi-féle küldönc (a kamarási ősökkel) azzal állított volna be egy barátságos házba, hogy biztosítani jött. Előbb bizony megtárgyaltattak a családi ügyek, a helybeli és pesti újságok, bizony nemegyszer vitték négyesfogaton a biztosítási ügynököt, és adták kézről kézre, mielőtt a baráti arcokat elkomorította volna a zsebéből előszedett papirosokkal. "Nem bánom, gyerekek, mulassatok jól mindenütt, ahol megfordultok, de az üzletet elhozzátok" - mondogatta az öreg Ormódi az ügynökeinek, amikor kiutalványozta nekik a megfelelő útiköltséget.

Hiszen igaz, hogy mulatság, vadászatnak is beillő gyönyörűség, lakodalmasság volt az első utazásuk azoknak az úriembereknek, akik valóban bejárták vala Magyarországot (bár jó családból származtak) ügynökösködéssel - amíg nem kerül minden kapufélfára néha kettő-három is azokból a bádogtáblácskákból, amelyek már messziről jelzik, hogy egy szerencsésebb ügynők megelőzte volt őket. Különösen a városokban, az úgynevezett helyi képviseletek miatt volt nehéz dolga a tapasztalatlan "úrból levitézlett" ügynöknek. Itt már megint a zsidók álltak útjába a "régi úrnak", mert hiába, a zsidók mégiscsak ügyesebbek voltak az üzletkötésben, mint akár szegény gróf Vay Sándor.

No, de volt még más pálya is a biztosítási vigéckedésen kívül, ahol az elszegényedett dzsentri közgazdasági tevékenységét kifejthette, mert hiszen nem mehetett mindenki a vármegye nyakára, se Amerikába, se kártyázni, se lóversenyezni, se házasodni, mert mindenhez valamely bélyeg, pénztári befektetés kellett, és a régi dzsentri még büszke volt arra, hogy úgy hagyta el ősi birtokát, hogy csak egy virágocskát hozott el onnan a gomblyukában. Tudományos, előkészítős, tanulásos pályáról tehát szó sem lehetett, mert hiszen ki bírná évekig a hasznot, megélhetést nem nyújtó tanulást? Amikor már a holnapi ebéd költsége sem volt kéznél?

- Menj a politikai pályára, mert csak ott lehet valamely rendkívüli előhaladásra számítani - mond egy belső hang abban a szegény dzsentriben, aki éppen apja, nagyapja és más hozzátartozói politizálása miatt vesztette el vagyonát a sors kockáján. - Egyelőre légy kortes. Sok mindenféle kialakul egy jó kortes életében.

Alkalmi kortesek, akik mindenféle ügyek (családi, választási, lovagias ügyek) elintézésére kaphatók voltak, tulajdonképpen a régi Korona kávéházban tanyáztak, a Váci utcában. Az Újvilág utcai Arany Sasból mentek át ide, amikor a fejük felett lebontatta a tetőt az Országos Kaszinó, és továbbra is azt csinálták, amit odáig csináltak: ültek a kávéházban, és várták a portékát, amelynek feltétlenül be kell lépni az ajtón, ha még nem vesztek ki az erkölcsök Magyarországból. A pesti vásár, egy-egy nevezetesebb társadalmi esemény, kaszinóbál, lóverseny: Pestre hozzák amúgy is a vidékieket, akik elhagyatottságukban, lábfárasztó sétáikban, bevásárlásaikban amúgy is úgy elunják Pesten az életüket, hogy boldogok, ha egy barátságos arccal találkoznak. Hát még ha olyan természetű ügyek is kergetőznek a szívverésük dobogásában vagy halkulásában, amely ügyek miatt amúgy sem tudnának aludni! Párbaj vidéken! Talán éppen szerelmi csalódottságból kifolyólag. Családi kellemetlenség, amelyben csak idegen ember tud józan tanácsot adni, mert az elfogulatlan - vagy legalábbis pártunkon van szeretetreméltóságában! Választás, követválasztás valamerre, ahol a szolgabíró azzal szokta kezdeni a mondókáját, hogy az idegen jelöltet letartóztatja, és börtönbe záratja. Nos hát az ilyen súlyos esetek reperálására voltak itt egybegyűlve a régi Korona kávéház vendégei. Egytől egyig nemes urak és úrfiak, akik a mindenkori igazságtalanságokat a törvény keretein kívül éppen úgy hajlandók voltak elintézni, mint akár valaha Dumas három testőrei, csakhogy ők többen voltak, tízen-tizenketten, akik mindig vállalták az igazságos ügyeket. A nevükre még sokan emlékeznek, hisz alig múlt esztendeje, hogy egyik közülük elhalálozott (még ma sem értem, hogyan történhetik ilyesmi is).

Vállas, magasnövésű, karcoshangú, keményöklű, rettenthetetlen fiatalemberek voltak, amikor valahol valamiképpen összetalálkoztak Pesten, és azután évtizedekig éjről éjre együtt voltak, mint akiknek nincs egyéb dolguk a megbeszéléseknél, a virrasztásoknál, az esetleges mulatozásoknál. Volt ebben a szokatlan életmódjukban valamely virtuskodás is, de igazában céltalan, többnyire balra fordult életüknek volt a következménye az, hogy a fejlődő Magyarország kellős közepén nem tudnak vala egyebet csinálni a folytonos éjszakázásnál. Az a dzsentri sátoralja volt ez a csoport, amely Pestre menekedtében is úgy szeretne élni, mint valaha apái éltek: mulatozva, vidáman, holnapokkal nem törődve. Igaz, hogy Kossa Feri néha lezárva találta a szobáját a régi Vadászkürt szállodában, de a fogadóssal végeredményében mindig lehetett beszélni a brutális kilakoltatás miatt. Az is igaz, hogy Réső Ensel Kálmán már az utolsó városligeti telkét is eladta, hogy virágokat küldhessen valamely testőrségi regényből való Rienzi Marikának. Kauser Jenő, aki talán a legóvatosabb volt e mindenkori mulatók között (már reggelenkint hazament), hópénzt kapott a rokonságtól, amelyre meglehetősen vigyázott. Króh Kálmán ugyancsak ügyvédi oklevelet szerzett, mint akár Péchy Andor, de nemigen élt vele. Pordán Dezső addig meresztgette a szemét a Blaue Katze táncosnői cipellőire, amíg a táncosnők rúgásaikkal olyan port vertek, hogy a jó úr szemevilágát vesztette. Paxányi István, a leghatalmasabb termetű pesti férfiú (egyszázharminc kilót nyomott, majd beleszakadtam, amikor egyszer felemeltem), nappal komoly királyi tanácsos és adókivető bizottsági elnök volt, és csak a hét bizonyos napjain adta át magát az eléggé nem dicsérhető baráti összejöveteleknek. És mind a többiek, akik elvesztvén lábuk alól a talajt: a megélhetés, a munka, a boldogulás jelentőségét, voltaképpen az utolsó nyúlványai voltak a "pusztuló dzsentrinek". - Hát ezek a félelmetes férfiak is segítségére voltak a mindenkori kortéziának, más dolguk amúgy sem volt. A politikai pályára készülődő jelölt itt a régi Koronában minden bizonnyal talált olyan korteseket, akik a legveszedelmesebb hírű kerületekbe is szívesen elkísérték egy átmulatott éjszaka után. Hívják őket vala "terroristáknak" is, mert a hírharang sokat emlegeti erőszakoskodásukat. Az úgynevezett dzsentri ifjú, aki valamely könnyebbfajta megélhetést jött keresni Pestre, miután már otthon semmire nem vihette: a Korona kávéház zugából ugyancsak figyelhette ezeknek az "aranyifjaknak" az életmódját, akik látszólag semmivel nem foglalkoznak, mégis minden este fehérre borotválva, vasalt ruhában, életet, élvet, örömet nem mulasztó gondossággal, új vállalkozási kedvvel, korántsem a "pusztuló dzsentri" búsalkodásával vettek újabb és újabb iramokat az életükben.

De hallgass csak, te rossz emlékezet: a "pusztuló dzsentri", amióta ez jelszó lett Magyarországon, komolyabb pályákon is megpróbálkozott a hivatalnokoskodáson, közgazdasági kalandokon, mulatozásokon kívül. Valóban, mutatkozik eltökéltségében valamely olyan szándék, amely talpra állását megsegíteni látszik: megalakítják a különböző gazdasági egyesületeket, szövetkezeteket, hitelintézeteket, amelyek segítségére lehetnének annak a társadalmi osztálynak, amely valóban a jó Isten zsírója mellett a jövő esztendei termésre veszi fel a kölcsönt. Megalakulnak mindenfelé azok a bankok, amelyek állítólag azért jönnek létre, hogy a magyar középosztályon segítsenek. Jön a Tisza-szabályozás, a Nyírvíz-szabályozás, az ármentesítő társulatok működése, amelyek új földet akarnak adni azoknak a magyaroknak a talpa alá, akik azt elvesztették. Valósággal új honfoglalás indul meg a folyamok, folyók, belvizek által elfoglalt földterületekért, amelyekhez századéveken át nem nyúlt senki. Tisza Kálmán még Jókaival is írat regényeket, újságcikkeket a nádasok, árterületek, romantikus, betyáros magyar területek ellen. A nagy folyamok medréből is ki akarják kavarni azt a földrészt, amely elegendő legyen, hogy minden magyar ember elhelyezkedhessék az országban. Persze a Tisza folyam és környéke kerül legnagyobb bajba azután, mióta Szegedet elöntötte. Szabályozzák a felső Tiszát, a középsőt, végig a Tiszát, hogy ne ismételhesse meg duhaj játékait, árvizes mulatságait. Nádasokat égetnek fel télidőben, vadvizek eredetét kutatják, mocsarakat szárítanak, belvizek eredetét kutatják, kis ereket, folyócskákat szabályoznak, tavakat kergetnek a másvilágra, amely tavak mentén még boldog vadászatok voltak valaha. Földet, új, talp alá való, senki földjét keresgélik a mérnökök és vízszabályozó társulatok emberei. Kitudódnak földterületek, amelyek eddig olyanok voltak, mint a Senki szigete. Felbukkannak a nagy erővel pusztított nádasok helyén tájak, amelyek megzavarják a régi telekkönyveket. Igen, a század nálunk azzal kezdődik, hogy a törvényszéki telekkönyvvezetők lesznek a legnépszerűbb emberek mindenfelé a Tisza mentén. Igaz, hogy meg is érdemlik vala ezt a népszerűséget, mert foglalkozásuknál fogva kedves, barátságos emberek ők, akik néha fuvolázni is szoktak esténként a családjuk mulattatására, hogy olajszagú lesz a bajuszuk a flótától. Igaz, hogy megbecsülhetetlen emberek a társaságban, a majálison, ideálisan kitartanak a barátság mellett, egy telekkönyvvezető sohase lehet más, mint úriember, aki már csak azért is kapós vendég mindenütt, hogy a maga két szemével győződjön meg arról, hogy kié is az a földterület, amelyre a telek jegyzőkönyv kivonata alapján kölcsönt lehet felvenni a nagytakaréknál. Pontosan emlékszem arra az időre, amikor a Nyírvíz-szabályozás megkezdődött, földterületek szabadultak fel, pörök keletkeztek, régi szerződések, tulajdonjogok megbuktak, kistatai Virágh Aladár, a törvényszék telekkönyvvezetője volt a legnépszerűbb ember a Tiszántúl. Az emberek szeretnek hiszékenyek lenni: jobbnak gondolják vala annak a feltételezését, hogy a nótás, flótás, lengedező Virágh Aladár jóakaratától függ bizonyos új földterületek sorsa, mint a furfangos ügyvédektől vagy még furfangosabb bankoktól. Ünnepelték is a telekkönyvvezetőket mindenfelé az országban, komoly, úri pálya lett az, amelynek elnyeréséhez nemcsak az a bizonyos vizsga letétele volt szükséges, amely vizsga díjnokból, írnokból és más hivataloskodásokon át telekkönyv vezetésig emelte az embert, hanem talán a kamarási ősökre is szükség volt.

A telekkönyvvezetői állás már csak azért is kedvezett a "pusztuló dzsentrinek", miután ebben az állásában maga győződhetett meg annak a legendának a valóságáról, hogy a földek futni kezdtek Magyarországon. Hány új nevet írtak be a régi tulajdonosok helyett. Csak csendesen, nincs még veszve Lengyelország.

Mélyen tisztelt Szerkesztő Barátom, nemigen untatlak a magam dolgaival, mert voltaképpen nincsenek is olyan dolgaim, amelyek érdekesek lehetnének. Már esztendők óta mindent a magam kedvéért vagy elkedvetlenítéséért csinálok. Éppen az életmódom, magányom, nemtörődésem engedi meg ezt a horribilis luxust. Most azonban mégiscsak elő kell hozakodni a Remetével, állj elő, vén Márkus, vedd le a süveged, és mondd el szépen sorjában, hogy mi történt veled a pünkösdi ünnepek alatt, amely dolgok megzavartak mindennapi teendőidben. Levelet hozott Szabó bácsi Amerikából (mert az én házam táján a levélhordónak, kéményseprőnek, újságos asszonynak, házaló kereskedőnek, hivatali kézbesítőnek, házalónak éppúgy szokás ismerni a nevét, mint valami falusi házban).

A levelet Edward K. (azért nem írom ki a teljes nevét, hogy megkíméljem őt mindenféle levelektől) Los Angelesből 352 W. 96 St. írja, aki egyszerűen meghív Amerikába. Hallotta, hogy beteg voltam, hallotta, hogy nem vagyok gazdag ember, hogy könyveket írok (mennyi mindent meghallanak Los Angelesben!), hagyjam ott tehát a Margitszigetet, és menjek Los Angelesbe, ahol legutóbb is 15000 dollárt fizettek Biró Lajosnak Hotel Imperial című darabjáért. Ott van még Vajda Ernő, Bánky Vilma, Fülöp Ilona, Kertész Mihály és mások, akiknek mind jól megy a soruk, mert a vállalkozók "bolondjai a külföldi dolgoknak mostan". Tehát csak nyugodtan üljek hajóra, a hajójegyet küldi Zukor Gyula, aki amúgy is nyíregyházi ember, tehát földim. Edward K.-nak még nem válaszoltam, talán nem is fogok válaszolni, mert sok levelet kell előbb megírni. De annyi bizonyos, hogy nem megyek Amerikába.

Valamikor a falusi embereket csábítgatták ilyenformán Amerikába, mint mostanában a színészeket és írókat. Hát az nagyon rendjén volt, hogy a felvidéki szegény tótokat, a szabolcsi feketeöklű földmíveseket, az elszánt magyarokat hajóteherszámra vitték Amerikába. De már túl vagyunk ezeken a dolgokon, már kiábrándulhattunk Amerikából és mindazokból a hóbortokból, amelyek egész nemzedékeket foglalkoztattak. Mit csinálnék én Amerikában, közeledvén az ötvenedik évemhez, amikor semmi színészprodukciót, kalandosságot, bukfencet és kétszínűséget többé megtanulni nem tudok és nem is akarok. Mit csinálnék én 15000 dollárral ott az émelygős idegenben, amikor lépten-nyomon az jutna eszembe, hogy itthon, szegény Magyarországon koplalnak a barátaim? Igen, jó volna a 15000 dollár, de csak itthon, Pesten, ahol a 15000 dollárnak még valóban ezeregyéjszakai értéke van, ahol házat, kis kertet, szép sírhelyet és jó barátságot lehet venni 15000 dollárért. Ha ide küldenék a 15000 dollárt, nem mondom, hogy megharagudnék Szabó bácsira, ha egy napon beállítana vele.

De hajóra ülni, vonatra szállni, idegen emberekkel idegenkedni, keserűnek érezni az édeset, keménynek a puhát, hamisnak az égboltozaton ragyogó csillagot, új emberi arcokon kitanulmányozni, hogy mit mond a mosoly, mit jelent a torzítás, mi igaz a tekintetből, és mit fúrnak-faragnak a gondolatok, hol fojtogatnak a kitárt karok, és mikor nyílik ki a bicska a zsebben: 15000 dollárt nekem nem ér meg egy új világ megismerése. Nem éri meg, tisztelt Edward K., hogy még csak gondoljak is a maga 15000 dollárjára: az áldozat, hogy levessem régi köntösöm, elváltoztassam az arcomat, ugrándozzak, mikor üldögélni szeretek, kacagjak, amikor semmi kedvem nincs hozzá, aspiránsnak mutatkozzam, amikor végeredményében nem aspirálok semmire, új terhekkel rakjam meg a vállamat és új eszmékkel a gondolataimat, kiszeressek régi nagyokból új nagyok kedvéért, új lépéseket tanuljak, amikor a régiekkel meg vagyok elégedve (miután bebizonyultak, hogy szerencsétlenek voltak), új lélegzetvétel, új alvás, új napi teendő kavarodjon a tagjaimba, és soha többé ne tudjak úgy szippantani levegőt, mint hazámban szoktam, úgy aludni, mint egy vén szőlőtőke, amely évről évre kevesebb gyümölcsöt terem, de mindig tudja a kötelességét; új napi teendőket venni a nyakamba, amikor a meglévőkkel sem bírok elkészülni.

Nem, kedves Edward, nem ér meg nekem annyit a maga 15000 dollárja, hogy vándormadárrá tudjak válni, hogy távoli szemlélője legyek hazámnak egy közömbös csillagról, hogy ne halljam többé hazai hangjainkat, a veszekedéseket, a pörlekedéseket, az irigységeket - hogy megismerkedjek egy új betegséggel, a honvággyal. Azt hiszem, minden betegség között ez a honvágy nevű betegség az egyetlen, amely elviselhetetlen. Hát pénzért vegyek betegséget magamnak, amikor amúgy is van belőle elegendő?

Kedves Ödön úr, nem megyek Los Angelesbe, mert azt a 15000 dollárt, amelyről szó van, az utóbbi években (amikor mindig csak hallottam róla, de személyesen meg nem ismerhettem) úgy megutáltam, mint valami csúf ragályt, amely elcsúfítja, eltorzítja, elgörbíti a régen nemesnek látott magyar arculatokat. - Ez a 15000 dollár (képzelem, mennyi kevés lehet az Amerikában) okozta azt, hogy itthon Magyarországon elfelejtettünk magyarok maradni az elmúlt szörnyű évek alatt. Ez a nyomorult 15000 dollár volt az okozója annak, hogy a megsértett madár könnyűszerrel csapott föl vándormadárnak, holott az itthoni köleshez volt szokva. Ez a Los Angeles-i ígéret hördült föl az emberekben, amikor a hazai ostorsuhintásokat érezték - bizony érdemtelenül. De én már csak itt maradok, mert nem tudnék új, még boldogabb világhoz szokni. Az ember végül beleszeret a boldogtalanságba, mint a betegségbe.

A királyfiaknak sohase volt elegendő pénzük, így sokszor volt üres a zsebe a mi Rudolfunknak, aki talán Európa leggazdagabb urának volt elsőszülött fia; de még gyakrabban kongott az erszénye Albertnek, a velszi hercegnek, akire Nagy-Britannia és India koronája várt. A két trónörökös gyakran volt komoly pénzbajokban, amikor is éppen olyan összeráncolt homlokkal gondolkoztak a pénzügyi lehetőségekről, mint bármely korabeli gavallér, aki elpengette a zsebpénzét. Az angol trónörökösnek a parlament szavazta meg az évjáradékát - mégpedig elég szűkmarkúan, mert a velszi herceg könnyelműségéről meglehetősen tudomásuk volt a képviselő uraknak. Könnyelmű embernek tehát szokás szerint kevesebb elkölteni való pénzt adnak a kezébe, mint a takarékosnak. Rudolf alig kapott valamivel több zsebpénzt, mint a legtöbb főherceg, akinek nincs magánvagyona. Tizenkétezer forintot adatott Ferenc József a fiának azzal az indokolással, hogy ez miniszteri fizetésnek felel meg. (De hát a valóságban mégiscsak több pénz került Rudolf kezébe a miniszteri fizetésnél.)

Mit csináltak a korabeli gavallérok, ha elfogyott az aprópénzük? Uzsorásokhoz fordultak, amely foglalkozás talán a világ teremtése óta leginkább a pénztelen fiatalemberek segítségére van feltalálva.

A két trónörökösnek gyakran adott pénzt például Hirsch báró, akinek a nevét valaha az egész világon ismerték. Nagy vagyonának egy részét - amely vagyon a törökországi vasutak építéséből és más szerencsés spekulációkból származott - öregségére jótékony célokra fordította. A világ minden részéből párizsi adresszére címezték a leveleiket azok a koldusok, akik írásban kérnek könyöradományt. A magyar újságok Szerkesztői Üzenetek című rovatában mindennap megjelent Hirsch báró neve és címe. Ám a velszi hercegnek és Rudolfunknak nem éppen az újságból kellett megtudniuk, hogy hol található Hirsch báró.

Rudolfnak már akkor bizalmas barátai közé tartozott az egyik Baltazzi fiú, Arisztid. Ki volt ez a Baltazzi fi? Jó darabig csak kibic a Jockey Clubban, később versenyistálló tulajdonos. Kalandor és gavallér. Világfi és lókupec. Szivárványszínű néha, máskor sötét, mint a hold lovagja. Bejárta Európát, és mindenkit ismert, aki Angliától a Boszporuszig számít valamit. Kistermetű ember volt, félelmetesen villogtatta a szemét, szeretett verekedni, és úgy tudott lovagolni, mint egy ördög. (Éppen a lovaglási tudományának köszönhette, hogy Erzsébet királyné egy gödöllői vadászaton észrevette, és fiának figyelmébe ajánlotta a görög származású gavallért. Honnan tudhatta volna azt előre az édesanya, hogy fiának a Végzetet mutatja be a fodros hajzatú lovas alakjában?)

Baltazzi Arisztid könnyedén elnevette magát, amikor Rudolf bizalmasan elpanaszolta neki, hogy milyen pénzzavarban van ő is meg a velszi herceg is, maholnap abba kell hagyni megszokott mulatozásaikat.

- No majd én segítek - felelt a Baltazzi fi, aki abban az időben még csak lókupec volt, Springer bárónak, Frohnernek, a szállodásnak, Rotschildnak, a Jockey Clubnak vásárolta a lovakat. - Nekem ugyan nincs elég pénzem, a barátaimtól sem kérhetek fenségetek részére pénzt, mert az előbb-utóbb Ferenc József fülébe jutna. De van nekem egy ismerősöm Párizsban, bizonyos Hirsch báró, aki az apámmal együtt törökországi vasutakat épített. Titoktartó, hallgatag, okos ember. Az majd fenségteknek ad kölcsön pénzt, amennyi csak kell.

- Nagy kamatja lehet annak a pénznek - aggodalmaskodott trónörökösünk.

- Csak Ferenc József ad kamat nélkül pénzt Európában - felelt a kis görög ember, mert jól tudta, hogy ehhez a "bankárhoz" Rudolf amúgy sem fordul.

Baltazzi elutazott Párizsba. Csakhamar megjött a válasza is. Hirsch báró szívesen áll az uraságok rendelkezésére. Kamatot sem számít. Csak éppen az a kérése, hogy a velszi herceg, ha egyszer hazamegy Londonba: személyesen ajánlja őt az ottani Jockey Club tagjául. (Aki az angol Jockey Club tagja, azt természetszerűleg szívesen látják a világ minden előkelő kaszinójában.) A velszi herceg habozott is egy darabig:

- Nagy ár. Mert úgy tudom, hogy a francia Jockey Club éppen a múlt évben utasította el Hirsch bárót ama kívánságával, hogy tagjai közé iktassa.

A királyfiaknak az idő tájt ilyen dolgokról is kellett tudni. De a pénz nagyon kellett. Pest sohasem volt szebb, mint azon a tavaszon, amikor a velszi herceg itt mulatozott. Milyen kár volna innen elmenni, és az útiprogram szerint Kalkuttába utazni! Rudolf még örvendezett magában, hogy Hirsch bárónak nem jutott eszébe felvétetni magát a budapesti Nemzeti Kaszinóba, mert akkor neki kellene a hátát tartani. Pest gyönyörű volt, a Párizsban időző Baltazzi tehát hamarosan megkapta a sürgönyt, hogy a velszi herceg vállalja a kívánt feltételt, H. báró tagja lesz a londoni Clubnak.

Hát a mi szegény királyfinknak ugyan miféle kamatot kellett fizetni a Baltazzi által kieszközölt kölcsönért? Az ő kamatja volt a legdrágább, Baltazzi, mikor visszaérkezett Párizsból, közölte a királyfival, hogy fáradozásáért csupán annyit kér, hogy unokahúga a legközelebbi farsangon, amikor tizenhatodik életévét betölti, a bécsi udvarnál a szokásos ceremóniák szerint bemutattassék. Rudolf ugyan idáig nem ismerte Baltazzi úr unokahúgát, Vetsera Mary bárónőt, apácakolostor növendéke volt az még javában, de semmi kifogása sem volt a feltétel ellen. Utóvégre a baronessz nagybátyjai a Baltazzi fiúk (négyen voltak), igaz, hogy csak egy görög bankár fiai, de a gavalléros tempóikkal nagy szerepet játszottak Bécs előkelő világában. Ez a Vetsera kisasszony egy morva tábornok leánya, akihez az egyetlen Baltazzi lány férjhez ment. Nem, semmi esetre sem lehet nehézsége annak, hogy még a ceremóniás bécsi udvarmesterek is kifogást tehessenek a hölgy udvari bemutatása ellen. Rudolf különben sem adott sokat életében az udvarmesterek szertartásaira. Azonkívül is a kis Vetsera lánynak nagynénjei is vannak Stockau grófnő és Ugarta grófnő személyében, akik Erzsébet királyné udvarhölgyei voltak, és a trónus árnyékából mentek feleségül a Baltazzi fiúkhoz. (Stockau grófnő B. Arisztidhez, Ugarta grófnő B. Helliorhoz.) S így csendben repült el egy esztendő - a kamatfizetés ideje. A velszi herceg még mindig nem tért vissza Londonba, hogy Hirschnek fizessen; Vetsera Mary pedig még mindig az apácák felügyelete alatt volt.

A kamatfizetés napja, akármilyen messzinek látszik is, az egyszer csak elkövetkezik. A hitelező napja! Rudolf egy napon meghívót kapott özvegy Vetsera bárónőtől, hogy a zárdából napvilágra jött leánya tizenhatodik születésnapján szívesen látja Rudolfot uzsonnára. Egy kis mellékutcában lakott az özvegy tábornokné a Belvárosban, nem messzire a Jockey Clubtól, és nem nagyon távol a bécsi Burgtól, amelynek emberfelettiségére áhítatosan nézett. Ekkor ismerte meg (a születésnapi uzsonnán) Mary bárónőt. Kék világos abrosszal, óbécsi porcelánnal, régi ezüsttel volt terítve, mint általában ez az özvegy tábornoknéknál szokás. Földszintes, csendes, polgárias otthon. Az udvaron leanderek cserepekben. Az ablakban kaktuszok, muskátlik. Kövér mopszli az özvegy ölében. A falakon legyező alakban ismeretlen emberek fotográfiái. Középen egy generálisé. A szekrények sarkán Maquart-csokrok, indiai porcelánok, gróf Stádion hagyatékából, aki a generális barátja volt. Az ablakok nyitva voltak, a mellékutca járókelőinek kopogása behallatszott, szobafüstölő illatozott a kályhacsövön. Itt élt anyjával Vetsera Mária bárónő, akinek az volt az álma, hogy a farsangi fogadtatásnál a bécsi udvarban bemutattassék - a császárné távollétében tán éppen Stefániának vagy Mária Jozefának. Rudolf első látogatása után másodszor is eljött Vetseráékhoz.

Mintha csak véletlenül járt volna a mellékutcában a trónörökös. Szokásos civil ruhájában, amint Bécsben szokott bolyongani, meglátogatván a Sachert (amelyről az a mende-monda járta, hogy éttermében mindig több a főherceg, mint a pincér), betekintgetve a Jockey Clubba, amelynek goblenja alatt nyugodtan üldögéltek a görög gavallérok, vagy pedig elgondolkozott, sétákat téve, amely séták mindig valamely külvárosi korcsmában végződtek, mert a trónörökös mindinkább megszerette a szerelmes dalokat és a szerelmet fokozó borokat. Mindig korcsmába vitette magát számozatlan fiákeresével, amikor Vetseránétól távozott.

A sűrűhajú, összenőtt szemöldökű, krétaarcú, szinte érzelemtelen arculatú görög leány úgy ketyegett a trónörökös szívében, mint egy zsebóra. Vannak ilyen érthetetlenségek a világon, hiába csóváljuk a fejünket. A bécsi udvarban, ahol mindent tudtak, ami a városban és a monarchiában történik, a kulcslyukakon szökött be a híre Rudolf szerelmének. A főudvarmesteri hivatal egyszerűen kitörölte Vetsera Mary bárónő nevét a farsangi bemutatáshoz meghívandók lajstromából. Mint mondják, hiába volt Erzsébet királyné közbelépése, hiába Rudolf esdeklése.

- A fiam szeretőjét nem engedem be a házamba - mondta Ferenc József a legnagyobb természetességgel, mert hiszen uralkodói hivatása mellett egyben családapa is volt.

Sok mindent írtak már a mayerlingi tragédiáról, amikor Rudolf trónörökös előbb Vetsera Máriát, majd önmagát pusztította el: az öngyilkos elhatározásnak ez volt az egyedül elfogadható oka. Egyik oldalról a Baltazzi fiúk szorongatták a trónörököst ígérete beváltására, más oldalról Ferenc József állott mereven, mint egy torony. Nem lehetett tovább becsülettel élni; nem lehetett többé boldogságos, érzelmes délutánokat tölteni a belvárosi, polgári ízléssel berendezett lakásban, ahol többé senki se figyelt a kanári énekére, a bárónők naphosszat sírtak, szegények, maguk sem tudták, hogy mit csináljanak megszégyenítésük után. Tervezték, hogy elköltöznek Bécsből, mint éppen az egyik Baltazzi fiú (Alexander), aki nyomban Párizsba utazott, vagy mint Henry, aki ettől az időtől fogva sohase jött be Bécsbe bádeni villájából. Csak a boldogtalan trónörökös járt-kelt egymagában Bécsben; atyja, F. J. még annyival sem tisztelte meg, amivel magasabb rangú katonatisztjeit szokta, akiket néha garnizonfogságra ítélt. Rudolf jöhetett-mehetett, nem törődtek vele még az udvari ceremóniamesterek sem. Az önérzetes Rudolfnak ez volt a legnagyobb büntetése, amellyel sújthatták Vetsera kisasszonyért.

Száraz történet ez így, elmondva ama csodálatos regények mellett, amelyeket a fantázia Rudolfról kigondolt. De így kellett történni az eseményeknek, amelyek megzavarták a királyfi lelki egyensúlyát. Nem igaz, hogy Ferenc József arculütötte volna fiát - nagyobb gavallér volt annál -, nem igaz, hogy bezáratással fenyegette. Csak egyszerűen nem szólt hozzá egyetlen szót sem többé. Mikor már megenyhült volna, a királyfi halott volt.

Szemere Miklós korában divatoznak a szép levélpapirosok, valamint a meglepő névjegyek... Ám Szemere úr levelezéseit többnyire annak a fogadónak a levélpapirosán végezte, amely fogadóban abban az időben lakott, mert némely dolgokban nem hallgat vala a divat szavára a különc uraság. Még csak amolyan címeres pecsétnyomója sincs, amilyent a múlt században minden úriember használt, hogy a hitelesség kedvéért a papirosba üsse a családi címerét. Elegendő neki a Pannónia fogadó feliratos levélpapirosa, hogy sorainak kellő hitelessége legyen. És levelei alá, amelyek néha jelentőségesek, se ír többet az aláírásban, mint az Sz. M. betűket, amely betűknek a jellegzetességéről feltette, hogy elegendőek a levélírónak igazolására. Írt a bécsi Jockey Club levélpapirosán a bécsi Rotschildnak, ha betéteiből akart felvenni nagyobb összeget. Írt a Hotel Sacher levélpapirosán, ha fontosabb ügyeiben intézkedett. Gyűrűtlen kezéről sohasem vont le pecsétgyűrűt még pénzeslevelek elküldéséhez sem.

Nem csoda, hogy végrendelkezését nagy jelentőségű vagyonáról ugyancsak egy levélpapirosra írta, három sorban, mint valamely rövid intézkedését, amelyet lóidomárjának küld Tatára. Még csak tanúkat se vett a végrendeletéhez. Személyesen átnyújtotta azt Politzer Gézának, akit az úri társaságból ismert - magas, sovány, elegáns úriember volt a közjegyző, aki szabad óráit az Országos Kaszinóban töltötte (ugyanennek a kaszinónak a környékén, a Kossuth Lajos utca sarkán következett be később a közjegyző halála egy baleset révén). Politzer Géza átvette az egyszerű levelet, rányomta közjegyzői pecsétjét, és ezzel a legendás Szemere-milliárdoknak sorsa el volt intézve.

Ő a maga használatára egy kétágú, kopott bőrbugyellárist viselt a kabátja zsebében, amelyet gumiszalaggal kellett egyben tartani, hogy a hanyagul elhelyezett bankók helyükön maradjanak, de jóemberei részére mindig volt bugyelláris ajándéka, amely bugyellárisokat tucatszámra rendelt a Váci utcai kereskedőnél. Aranysárga és ezüst színű bőrből készültek ezek a bugyellárisok, színükkel jelentvén Sz. M. úr lóverseny színeit, amely színekben lovasai (Cleminson, Varga) annyi győzelmet arattak paripáival. (Hogy harsogott néha a lóversenytér, mikor az aranysárga, ezüstfehér dressz győztesként robbant el a célkarika előtt. Akkoriban még Pest ütőere együtt érez, együtt ver a Gyep szívével.) És az ajándék bugyellárisok, a Szemerék fejedelmi címerével ilyenkor megtelnek ropogós bankókkal, mint akárcsak abban az időben, amikor Sz. M. úr megajándékozta őket. Mert nem követte el azt a tréfát, hogy üres bugyellárist adjon ajándékba. Hoztak-e valóban valakinek szerencsét ezek a babonás bugyellárisok, amely célból Szemere úr osztogatta őket? Ki tudná, ki tudhatná. Szemere úr környezetében nem volt szokása senkinek dicsekedni a szerencséjével - abban a házban, ahol éppen a szerencse dédelgetett fia lakott.

A névjegyére csak a neve volt rányomtatva olyan betűkkel, amelyet a nyomdászok makartnak mondanak. Sok vizitkártyát nyomnak ilyen betűvel, mégis a Szemere úr névjegye ajtókat nyitott ki, amely ajtók különben zárva maradtak volna, fiókokat pattantott fel, amely fiókok hozzáférhetetleneknek látszottak, komoly, szigorú ajánlatokra vonult nyájas mosoly a névjegy láttára, mert a monarchiában mindenfelé ismerik vala a vizitkártya tulajdonosát.

Voltak kék és vörös plajbászai, amelyekkel annyi mindent feljegyezgetett, ami az életében fontos volt. A világ valamennyi sportlapját, lóverseny programját járatta, és rövid megjegyzéseit, jelzéseit, felkiáltójeleit, hieroglifjeit e szaklapok margójára írta. Mert otthonos volt Európa minden lóversenyében. Angliából is jelentették neki zsokék, lókereskedők, ügynökök és sportférfiak, ha valamely különös jó paripával találkoztak a csodálatosan zöldellő angliai versenypályákon. De ugyancsak a lóverseny újságok margójára írogatta fel sajátságos ötleteit is, amelyek napközben eszébe jutottak, miközben egy nagy utazóládán üldögélt szobájában, vagy pedig katonás, párnátlan fekhelyén heverészett. Ezek a színes plajbászok közvetítették hirtelen elhatározásait, mert babonásan bízott szerencsés ötleteiben. Csak váratlan sugallatoknak engedelmeskedett. Némely dolgokban hónapokig nem határozott, szinte kerülte a róluk való beszélgetést, mert nem akarta fárasztani magát. "Rávenni" vagy "meggyőzni", avagy megnyerni aligha lehetett őt olyan eszmék vagy dolgok szolgálatára, amelyek nem tetszettek neki nyomban az első percben. A pillanatok lovagja volt. A szerencsés pillanatban bízott, amikor nagyösszegű versenyfogadásait elhelyezte, pillanat alatt határozott szentlőrinci és felső-magyarországi birtoka megvásárlásáról, ugyancsak pillanatok alatt alakultak meg benyomásai emberekről, dolgokról, eszmékről, amelyek életében foglalkoztatták. Egy lóverseny újság szélére írta fel először ama Széchenyi-pohárköszöntőjének mottóját, amely köszöntőről aztán évekig emlegették. "Nem boldog a magyar!" - mondá, miután kék irónjával feljegyezte ezt a lóverseny újság margójára. Ilyen pillanatnyi elhatározás alatt született végrendelkezése is, amelyben Szemere Istvánt, a Ferenc József intézet kis egyenruhás növendékét tette meg általános örökösévé.

A gyermeket csak egyszer látta életében, milyen különös véletlenje a sorsnak, hogy az egyenruhás fiúcska meglátogatta őt Pannónia szállodabeli magányában egy vasárnapi reggelen, amikor a különc Sz. M.-nek valamely különös álma lehetett éjszaka! Feljött a fiúcska kis katonatisztes sapkájában, apródkardocskájával az oldalán, gyermeteg, szelíd tekintettel és az intézetben nevelkedett fiúgyermekek illedelmességével a fogadó első emeletére - ha még ott ült volna a nyitott ajtójú titkári szobában a pirosorrú, fehérhajú Erdélyi Gyula, bizonyára kezet csókolt volna a szekretáriusnak.

Az egyenruhás kis diákot az édesatyja, az a bizonyos Szemere Gazsi kísérte, aki élete végéig zsinóros magyar ruhában járt, mintha Zemplénben sohase felejtenék el Kossuthot és korát. (Habár ez a Szemere nem volt Kossuth-párti, ha Kossuthról volt szó a titkári, az "elfogadó" szobában: Gazsi úr a maga nyugodt, komposszesszor hangján, varjúbajsza alatt mindig csendesen megjegyezte: "Jól van no, de ne feledkezzünk meg Szemere Bertalanról se, aki legalábbis annyit szenvedett a hazáért, mint Kossuth. Hogy Görgey Artúrról ne is beszéljünk." - A magyar szabadságharc felejthetetlen alakjairól már régen nem volt szó Magyarországon a diskurzusokban, de itt, a Sz. M. fogadószobájában majdnem mindennap felvetődtek a históriai kérdések, amíg a "fejedelemre" várakozni kellett. Erdélyi Gyula, a titkár felfogása szerint Kossuth és Görgey, valamint Szemere Bertalan óta voltaképpen nem történt semmi, mint a budavári Hentzi-szobor felrobbantásának kísérlete, de még az sem sikerült, tehát nem nagyon érdemes a dologról beszélni.)

Szemere Gáspár atyafiságos kötelességének tartotta, hogy fiát (Istvánt, a mostani Szemere-örököst), midőn az a Ferenc József intézet növendéke lett: bemutassa "Miklósnak".

Szemere Miklós éppen az utazóládáján üldögélt, amikor Gazsi rokona és kisfia bekopogtatott hozzá.

- Ejnye, be nagy fiad van, Gazsi - mond Sz. M., és egyetlen pillantással tetőtől talpig végigmérte a kis növendéket.

Hogy ebben a szempillantásban mi történt: azt emberi képzelem nem tudja kitalálni. Másnap Politzer Géza budapesti királyi közjegyző kezei között volt Szemere Miklós végrendelete.

A pillanatok szerencsés hőse, Sz. M. talán azért valósította meg habozás és haladék nélkül pompásnak tetsző ötletét, mert voltaképpen sohase reménykedett a hosszúéletűségben. Mindjárt érezte - persze, soha se beszélt róla -, hogy valami baj van odabent, ahol a szívnek kellene elvégezni a maga dolgát. A szívbajosok változékony kedélyhangulataival: élvezte néha jó napjaiban az élet örömeit, majd rossz napokban félelmetesen komor volt, némelyek attól tartottak, hogy életuntságában önkezével vet véget életének. Verejtékes zsebkendők hevertek körülötte, tekintete megtört, már a csukott kocsi se volt neki elegendő, hogy elrejtse rosszkedvét, hanyatló egészségi állapotát a pesti utca járókelői előtt, forró nyári időben is felhajtotta a felöltője gallérját, amikor a lóversenytérre kocsikázott. Hanyag, lassú, szinte imbolygó léptei, de hirtelen káromkodásai vagy fátyolozott felkacagásai is: mind egy beteg, maga bajával gyötrődő, belső félelmeinek, komor révületeinek élő ember élte nyilvánulásai voltak. Talán azért áldozott annyit a sportra, mert ő maga nem sportolhatott, éppen a szíve miatt. (Mind ritkábbak azok az idők, amikor ebéd előtti időben olyan kedve kerekedik, hogy Santellivel, a vívómesterével mérje össze kardját a Pannónia gondosan lezárt szobájában, vagy olykor kivédhetetlen cselvágásokra tanítgasson engem, amikor néhány röpke párbajt kellett elintéznem itt-ott az életben.)

Fantasztikus vagyona, még fantasztikusabb szerencséje mellett Szemere Miklós, az utolsó "magyar nábob": voltaképpen egy boldogtalan, keserves melankóliára hajlamos úriember volt, akinek aligha tudott valaki vagy valami örömet okozni életében. Igaz, hogy aranyból volt az árnyéka, de mégis csak árnyék volt az, amely árnyék mindinkább elmenekedett a magányba az emberek érdeklődése elől. Nem kedvelte Károlyi Mihályt, bár segéde volt annál a párbajnál, amelyet Tisza Istvánnal vívott; nem keresett már kaszinói látogatásai idejében sem mást, mint egy kényelmes karosszéket, ahol letelepedhetett lóverseny újságjai közé, és végül elbóbiskolt felettük. Még a játékszenvedély is elröppent belőle, mert megunta a nyerést is. Bizonyos vagyok benne, élete utolsó éveiben csak kézlegyintéssel vette tudomásul, hogy a karikatúra rajzolók még mindig kártyakirálynak rajzolgatják. Majd (a céllövölde felállítása idejében) Tell Vilmosnak, a makk felsőnek rajzolják őt. Néhány fotográfián kívül nem maradt utána arckép, mert annyira hiú volt, hogy még lefesteni sem engedte magát, de a lovai lefestegetésére tartogatott házánál egy lengyel származású festőművészt, aki egész életében nem tett egyebet, mint Szemere-lovakat festegetett.

...A bécsi lóversenytéren, ahol a Jockey Club tagjai részére fenntartott emelvényen hirtelen rosszul lett, ahonnan félholtan vitték szanatóriumba: bizonyára eszébe jutott a végrendelete is. "Minden vagyonomat hagyom Szemere Gáspár fiának, Istvánnak" - mond a rövid rendelkezés. - Mostanában van nyolcadik évfordulója a halálának. Mintha száz esztendő múlott volna el azóta.