ELSŐ FELVONÁS
MÁSODIK FELVONÁS
HARMADIK FELVONÁS
NEGYEDIK FELVONÁS
ÖTÖDIK FELVONÁS

SZEMÉLYEK

(Trónterem fáraó palotájában. Fáraó trónon ül, mögötte toll-legyezős szolgák.
Körüle fényes kíséret, a főpap, az országlár, Mózes, Jókhebéd sat.)

A FŐPAP (Mózest a trón elé vezetve)

Nagy fáraó! Az ifju itten áll,
Kit gondjainkra bíztál egykoron,
Hogy a tudásnak szentélyét kitárjuk
Vágyó szemének, s a magas egek
Kristályboltjától a tengerfenék
Borzalmaig le semmi se maradjon,
Mi őt tudatlan bámulatra hozza. -
Vedd, íme, vissza talpig fegyverezve
Könyvtárainknak minden készletével,
Tanácsod dísze, trónod fénye lesz.
Ezt vallanám, ha védenced helyett
Kegyvesztett szolgád sarja lenne is.

JÓKHEBÉD (a háttérben)

Ah, nézzétek csak, mily nemes alak.
Mi lelkes arc! - Vajh mily boldog leendne
A nő, ki őtet mondhatná fiának.

Hálám müvedhez mérendem bizonnyal,
S ebből beláthatod, mi nagy lesz az.

Ne művemhez mérd hálád, fáraó,
Hozzád nem illő semmivé lesz úgy,
Kezedből készen jött a drágakő,
Csiszolnom kelle azt nekem csupán;
Szivedhez mérd hálád, hogy nagy legyen.

Ifjú! E sok dísz el ne tántorítson,
Ha egy fejjel nagyobb vagy a tömegnél,
Még mindég nem teszesz rendkívülit,
Ha két közember napszámát betöltöd. -

Az ösztönzés csak lomha állatot,
Csökönös szolgát illet, fáraó,
Ki zúgolódva hordja láncait,
S terhét lerázni alkalmat keres.
De én, ki azzá, ami most vagyok,
Csak benned lettem, s még világra is
Csak úgy jövék, mint eltépett virág,
Mit zúgó szélvész pusztaságba hajt,
Nem ismervén anyának csókjait -

JÓKHEBÉD (magában).

Szegény fiú, s még sajnosabb anya. -

Nem az apának áldásos nevét,
Csak a kezet, mely védve felfogott. -
Mi bennem érez, gondol és lehel,
Magad vagy, fáraó! - Sugárod az,
Mely napjához hűtlen nem is lehet. -

Kelj fel, fiam, s fogj mellettem helyet.
Feldíszesítlek a tanács mezével,
S te a tanácsot elméddel diszítsd. -
Első ügyünk már próbakőre tesz,
Sok edzett férfi fáradt benne meg,
S kibonyolítni nem bírá bajunk.
Vérző seb az, hatalmam szíverén,
Melyet gyógyítni amint nem bíránk,
Kicsinyleni kezdettük és nevetni.
De nem használ, mert amint rejtegetjük,
A seb mindegyre mérgesebb leszen,
Szorongó aggályt költ népem között,
A megnyugodt biztonságnak helyében,
Mi jólétünknek egyedűli földe.
S lankadni érzem fegyveres karom,
Mely a szomszédot tiszteletre készté,
Hogy nemsokára megvető mosollyal
Említ, ki eddig félt - az idegen. -

Értem miről szólsz, fáraó! - Sebünk
Az Izraelnek népe, úgyebár,
Mely Gózen földén őrzi nyájait?

JÓKHEBÉD (magában).

E sebnek én is érzem kínjait.

Találtad, ifjú. - E nép, mely makacs
Előítélettel függ ősei
Szokásain, nyelvén és istenén,
Utálva mindent, ami a mienk.
Melyet sem jó szó, fényes biztatás,
Nem tántorít el. Sem korbács, bilincs
Nem tör meg. És müveltségünk malasztja
Durvult kebléről nyom nélkül lepattan.
Mert mint olaj a víz közül kiválik,
Úgy fél ő minden összeolvadástól
Egy nagy s hatalmas nemzetté velünk.

Fonák eljárás, félszeg rendszabály
Okozta, e baj hogy megsúlyosult,
Szilárd határzat még jóváteszi. -

JÓKHEBÉD (magában).

Isten megáldjon bölcs, kedves fiú,
Te második József, megáldjon Isten! -

Nagy fáraó! Már harminc éve, hogy
E tárgynak szánok éjet és napot.
Mit szolgahűség, emberi erő
Csak tenni képes, mindent megkísértem,
Tán isteneknek rendelése volt,
A munka hogy sikertelen maradjon. -
Ez ifju most, ki még az iskolák
Porát sem rázta le sarúiról,
Engem leckéztet, rám hárítva mindent.
Mondd néki, kérlek: én is ismerem
A csillogó elméletek világát,
Mik oly simán peregnek könyveinkben.
De hátra van még a tapasztalás,
Mely minden lapnak kérlelhetlenül
Egy-egy legfényesb ábrándját kitörli.
Azért, habár ezüst legyen beszéde,
Ily ifjunak még most a hallgatás
Arany leendne, e gyülekezetben.

Parancsra szóltam, nem tolakodásból.
De hogyha egyszer szólnom kelletett,
Nincsen kegyelet, ősz haj nincs előttem.
Csak kettő: fáraó - meg az igazság. -
Lássuk hát, harminc évig mit cselekvél?
Midőn már úgy megnőtt volt Izrael,
Hogy rettegéd, s megnyerni nem bírád,
Mért nem cselekvél nyíltan? - Mért buvál
Vénasszonyok mögé, bábákra bízva,
Hogy fojtsanak meg minden kisdedet? -
S maradtál volna aztán e szabálynál,
Most már nem volna, aki bajt okoz.
De elhivéd a bábaasszonyoknak,
Hogy a zsidónő nem szorul segélyre,
Különb, erősebb más hölgyek felett.
És megmaradt volt a bűn lelkeden,
A gyűlölet nőtt Izrael között,
S a bűn gyümölcse elveszett nekünk.

JÓKHEBÉD (magában).

Jól kezdte el - mit von ki majd belőle? -

Majd vízbe fojtál egy szak gyermeket,
S elhagytad újra az anyáik jajára.
Veszélyesebbek voltak-e azok,
Kiket megfojtál, mint azok leendnek,
Kiket meghagytál, értök bosszut állni? -
Sarcolni küldél ismét földüket.
A tiszttartók még mostan is rabolnak,
Hizottan tér ez és az nyúgalomra,
Mint jóllakott nadály - de mondd, mi jő
A drága vérből a közjó erébe? -
A botrány megvan, s újra nincs eredmény. -
Mint vérbő testet a nadály marása
Még vídorabb növekedésre hozza,
Nem lesz koldussá Izrael maig.
S a vármüveknek épitése közt
Csak teste edződik fegyverfogáshoz,
Nem hajlik lelke törpe szolgaságba.
S a rejtett bosszu nő - erősödik. -
Hogy megbékéljen, túl kemény valál,
S túl engedékeny arra, hogy kivesszen.

JÓKHEBÉD (magában).

Igaz, igaz, csak bátran mondd ki, hogy
Kiveszni nem fog - s így engedni kell.

Kint állnak ismét e nép nagyjai,
Óh, fáraó, kihallgatást keresve,
S kihallgatásuk biztosítva van. -
Mi végre ez? - Nem tudjuk-é bajuk?
Nem értjük-é, hogy nékik az igazság,
Mit nékünk tenni mérhetlen hiba?
S mégis biztassuk csillogó szavakkal,
Ígérjünk mindent, bé nem töltve semmit? -
Nem, fáraó! - Ez trónodhoz nem illő.
Küldd őket el, rideg, szilárd paranccsal.
Ne tűkkel szurkáld - karddal vágd agyon.
S mondd nékiek, hogy ezt javad kívánja. -
A férfiasságban, hidd, bűverő van,
Mely megdöbbent és tiszteletre készt.
Ki a sakállal küzd élethalálra,
Lemondással fogadja az oroszlánt.

JÓKHEBÉD (magában).

Ah, ah, mi szépen megtanult beszélni,
Épp, mint a kígyó - épp, mint a kigyó! -

Ha fáraónak tetszik e tanács,
Ám lépj helyembe. - Én sosem bírám
Levetni az embert, e díszruhát
Magamra öltve. Tán erősb leszesz. -
Az szentigaz, hogy így már törni fog,
Mit én csak ingaték, a büszke fa,
De az ég tudja, hogy kire esik. -

Nekem tetszett ez ifjunak tanácsa.
Jőjön hát Izrael - beszélj velök,
Mózes, s intézd el, amiként javalltad.

ORSZÁGLÁR (a főpaphoz)

Mit mondasz e fellépéshez, barátom?
Növelted, félek, gazdáddá leend.

Bizony, bizony, a szellem, tartok én is
Melyet felhittam, most szómnak nem enged.
De hogy hatalmas s nagy lesz, az való. -

Csak adja az ég, hogy se fáraó
Se mi ne álljunk ott, hol ő keres
Helyet magának - mert hidd el, legázol.

(Áron, Húr s még nehány zsidó elöljáró belép, s a trón elé járul.)

Mit jöttök újra a trónnak nyugalmát
Haszontalan panasztokkal zavarni,
Fontosb tárgyaktól lopva az időt? -

Ki vagy te - ily fennen hogy szólni mersz?
Téged nem ismerünk. - Nagy fáraó!
Ne hagyd e felhőt, hogy napod borítsa,
Mely ránk mindenkor kegymosolyt lövell. -
Nem élünk-é mi is, nem-é születtünk
Szolgáidul mi is, vért és vagyont
Nem áldozunk-e trónod zsámolyán? -
Kevésbé szép-e Izrael leánya,
Kit háremednek díszeül veszesz,
Kevésbé izmos-e munkás karunk,
Mely Pithomot és Rahamsest emelte,
Fejdelmi díszben fénylő váraid -,
Mint más szolgáidé? - Hogy csak nekünk
Ne volna, fáraó, jogunk panaszra? -

Áron jöhet, Húr is, vagy bárki más
Egyes panaszra - Izrael soha.
Nem ismerjük, mi az. -

                Megmondom én hát.
Egy nép az, melyet bűntelen rabol,
Pórgőggel néz le, vérig ostoroz
A leghitványabb szolga. Ámde ő
Csak hallgat és tűr, tesz, mint rendelik,
S panasz-szót is csap kénytelen emel.

Igen, de titkon alkalmat keres,
Vágyó imával külveszélyt ohajt,
Hogy ellenségink zászlajához álljon.

Ki mondta azt neked - Isten vagy-é,
Hogy a veséknek titkait kitárod? -
Vagy élnünk is bűn - ahhoz sincs jogunk? -

Óh, élni van, de elzárkózni nincs,
A megvetés nem tőlünk - tőletek jő,
Kik pornak férgeként fetrengetek bár,
Koldusgőggel mindég lenézitek
A népet, mely uratokká leve,
Gunyolva törvényét, oltárait.

Ez nem lenézés, ez csupán önérzet,
Hogy Istennél választott nép vagyunk,
Nagy céljait kivinni a világon.

Maroknyi nép! Nagy célt vágyol kivinni?
Tedd félre hát hiú ábrándjaid -
Hisz Istened, látod mi gyönge Isten,
Nem bírja láncod megtágítani.
Hagyd abba. - fáraó nagy nemzetébe
Olvadj bele, s velünk naggyá lehetsz,
Mig így, ha a jó szót be nem veszed,
Elég hatalmas a nagy fáraó,
E pártos, büszke fajt, mely gátul áll
Kitűzött útján, hogy megsemmisítse.

Mit állna gátul e maroknyi nép? -
Mi díszt nyerhetne a szörnyű oroszlány,
Ha egy egérkét eltapodna is? -
Kivált, midőn ez hűn szolgálta sokszor.
Vagy nem menté-e meg Egyiptomot
József, bár hű maradt is Istenéhez?
S nem zárta-é kebléhez őt ura,
Nemtőjeként, dacára, hogy zsidó volt,

Régmúlt idő az, mellyet felmelengetsz.

Hiú álom, melyért te lelkesülsz. -
Látom, viaszba vésik a nagyok
Az érdemet - szeszélyöket acélba. -
Óh, fáraó! Mig itt állunk előtted,
Kint ádáz szolga rémjátékot űz,
És Izrael mégis kétes reménnyel
Átok helyett imát küld Istenéhez,
S pillantásodtól vár éltet - halált.
Ne lökd el a szűt, mely hálára tárul,
Hogy bécsukódjék a kétségb'eséssel.

Már eddig is sért a feleselés.
Menj békén, Izrael, fogadd be a szót,
Vagy jő erős napod.
(Fáraó kíséretével el. Csak Mózes, Jókhebéd s a zsidó küldöttség marad.)

                Erősb az Isten. -
Jőjön tehát, minek még jőni kell,
Az Úr végezze, mit mi nem bíránk.
Térjünk, barátim, gunyhóink közé. (Indul.)

JÓKHEBÉD (elibe lépve)

Áron, fiam, megállj! -

                Anyám - bocsáss! -

Nem - így távoznod nem szabad, fiam.
Baljóslatú harag villog szemedben -
S e másik férfi, amint elmereng,
Látom, nagyot forral szintén agyában.
Óh, Mózes! Hallgasd dajkádnak szavát.

Mit kívánsz, Jókhebéd!

                    Ím! Nézd, ez Áron.
Kiről oly sokszor hallottál beszélni.
Ez ő, kitől számodra elvonám
Fél szívemet és gondjaim felét,
Hogy karjaimban lágyan ringatálak. -
Kivel egy emlő táplált, egy kebel
Melengetett, midőn a boldogult
Hercegnő, Mózes, mint megdermedett,
Mint ellökött kicsinyt reám bizott.
Nem tőn-e testvérré az a közös téj,
Az a megosztott, édes anyagond,
Hogy így akartok mostan megszakadni? -

Rajongsz, jó asszony, útunk távolabb
Esik egymástól, minthogy illyenekről
Közöttünk szó lehetne.

                     Úgy van, úgy.
Nem elég-é, ha kebleden nevelted
Néped hóhérát. Mostan meg fiad
Fogadja őt szívébe.

                Halljatok csak!
Ha én nem bírlak már testvéresítni,
Úgy nézzetek körűl e nagy hazán,
Van-é több olyan férfi, mint ti vagytok? -
Két pálmaszál, vállvetve az eget
Hordozni termett, míg ha zsörtölődtök,
Egymást fogjátok hitványan letörni,
Nagy örömére a középszerűnek. -
Ha már értem nem, óh, ezért, ezért -
Szorítsatok testvéries kezet. -

Anyám, ne kívánd népem ellenével.
(El társaival.)

Sajnálom, nő - de fiad pártütő. -

Óh, milyen büszke mindkettő! - Sötét szirt,
Mely egymást méri szűlemlő viharban.
Én gyönge hab, mely köztük hányatik
És jajgat. - Áron! - Lám, már elhagyott. - -
Mózes! - Csak teste van még a teremben,
Vajh hol csapong a lélek? -

MÓZES (magában).

                        Úgy van, úgy.
Megnyílt előttem a legfényesebb út,
A trónig - és mért a trónig csupán?
Ah - ah - bátorság! -

JÓKHEBÉD (kézen fogja).

                   Mózes! Rám figyelj.

Jó asszony, mit kívánsz? -

                      Előbb, midőn
Egy fényes udvar hódolt érdemednek,
A dajka, a zsidónő messziről
És elvonulva mert csak rád tekintni.
De óh, ne hidd, hogy nem vert volna szíve
Erősebben, mint egykor életében.

Hiszem, vén Jókhebéd, s hálás vagyok.
Te mindég ollyan hű valál irántam.

Ugyé? Ugyé? - Nem ótt-e meg karom
Virgonc fiút a testi sérelemtől?
Illik, hogy most megmentsem lelkedet,
Rajtam leendne Ábrahámnak átka,
Hiúságból, ha bűnbe vesztenélek.

Mi lesz mindebből?

                Azt még nem tudom,
Áldás vagy átok, mint az ég akarja.
Amint emlőmön függve hordozálak,
Egy titkot is dajkáltam még veled.
S el voltam szánva, hogy míg karjaimból
Fényes pályára hagylak majd szökellni,
Zordon testvéred, a fájó titok,
Sötét síromba költözend velem. -
De óh, Mózes, hogy távol szögletemből
A tisztességet néztem, mely reád hullt:
Bú és öröm közt hánykodott szívem.
Sírtam, nevettem, s hogy megtudd, miért,
E szörnyű titkot kell neked kitárnom.

Csak addig rettent, míg titok. - Ki véle!

Mózes, te is zsidó vagy.

                   Hah! Ne mondd -
Rettentő e szó tréfaképpen is. -
Negédből mondod ezt csak, Jókhebéd,
Mivel zsidónő volt, ki felnevelt.
Ne többet e szót, fényes útamon
Még rém gyanánt állhatna az elém.
A feltünőt sok írigy környezi,
S ilyen termekben les még a fal is.

Nem könnyelmű szó, Mózes, mit kimondtam.

Makacskodol? - Ah, értem az egészet,
Ez ismét néped egy újabb fogása,
Megvesztegettek, úgye, téged is,
Hogy semmivé tedd, akit ők remegnek.

Egy anyaszűt ki vesztegetne meg?
S anyának szíve, mely hozzád beszél.
Mózes, fiam, ki meg bírá tagadni
Száz édességét a szülő-örömnek,
Ki hallgatott, midőn dicsérni hallá
Fiát, mi szép, mi jó, minő okos,
S fel nem kiáltott büszke mámorában:
Ez a dicséret, e fiú enyém; -
Titkát akkor sem mondta volna el,
Midőn szégyent s átkot hoz csak reá. -
De az erős Úr, népem Istene
Nem hagyja azt, hogy öntudatlanul
Engedjem testvérgyilkos kardodat
Apáid Istene ellen kivonni.
Tudd hát zsidó vagy - Lévi sátorából.

Halkabban e szót. Tán meg is figyeltek.
Hadd lám, beszélhetünk-e biztosan.
Hej, őrök! Senkit sem kell bébocsájtni. -
Óh, Jókhebéd - anyám -, ha nem hazudsz.
Ha e létet neked köszönhetem;
Ne tedd, hogy a lét átkomul legyen,
Ne mondd ki többé szörnyű titkodat. -
Igérd meg nékem - ígérd meg nekem. -
Ládd most, midőn egy bátor szárnycsapással
Fejdelmi kegy verőfényébe jöttem,
Ifjú lelkemben teljes öntudattal,
Hogy még erőm csak útja kezdetén van:
Most lépjek-é irígyek gúnya közt
A megvetett rabszolganép közé,
S pórmunka közt törjön meg szellemem,
Mely a tömeg felett ragyogni lett. -

Az én fiam már, jaj - nagyobbra nézi
A trón fényét - mint testvérkönnyeket!
Mindegy, meg kelle mondanom: zsidó vagy.
Most már tehetsz, mit jobbnak látsz - fiam! -
Lelked megmentém, mint boldog szülő,
Vagy sírba hajtom ez öreg fejet,
A mondhatatlan átoksúly alatt,
Hogy én szülém a szörnyet, mely jöve,
Hogy Isten népét a földről kiirtsa.

Hisz, hogyha e nép ollyan lenne még,
Mely tenni képes, élni érdemes,
Melyet felrázni álmából remény van,
Azon szellemmel, mely szűmben lakik.
De szolgaságnak gyáva bélyege
Lelkébe mélyen ette bé magát.
Vele csak halni - élni nem lehet,
S még a sír is, mely várja - dísztelen. -

És honnan ismered te népedet -
Mondd, vakmerőn, hogy pálcát törsz felette?
Jártál-e közte, meghallgattad-é
A szívnek rejtett és szent dobbanását?
Figyeltél-é a szókra, mellyeket
Baráti fülbe súg meghitt barát? -
Te, elfogulva termek fényitől
Csak alkalmatlan kérőt láthatál,
Ki csúful elveretve annyiszor,
Ismét és ismét csúszva visszatért -
És gyávaságnak mondád e kitartást,
Mely Istenéért szívét vértezi.
Dacnak hivéd a szent ragaszkodást
Múltjához, hogy megóvja a jövőt.
És mártírsága őrült képzelet
Előtted, kit hite nem lelkesít. -
De menj csak egyszer kunyhóik közé,
S ha meghat a szellem, mely ott lebeg;
Aranyzománc fog rengni mindenen
Körűled és rég sejtett képeket fest.
Megértesz mindent.

                Jó. - Megyek, anyám!
S ha úgy találom, amint mondod azt,
Legjobb erőm, hiúságom, reményem,
Mindent, mindent feláldozok apáim
Szent Istenének. - Ah, mint elragad
A perc hatalma. - Milyen gyönge lelkem -
S ki biztosított, hogy szód nem mese,
Hogy indokod nem az, mit felhozék? -

Ki biztosítna más? E szív, fiam! -
Nélkűlözél-e anyagondokat?
S ne hidd, hogy azt is tán pénzen veszik. -
Azon szörnyű napokban, amidőn
A gyil lakott Nilus sötét vizében,
Halál várt minden újszülött zsidóra,
És számtalan piros kicsiny fiú
Anyjának édes csókjától letépve,
Kékült ajakkal érzé a hideg
Elemnek csókját. - Számtalan fiú
Általhevülve anyja kebelén,
Ajkával az életforrást kereste,
És csak halált nyelt a piszkos habokból.
S midőn hevertek - kányák martaléka -
Iszapba gyűrött szőke hajzatukkal,
Nem ismeré fel az anya fiát,
Kiért kesergni is vétek vala. -

Ne izgass, asszony, csak rólam beszélj. -

Akkor szülélek búra és örömre.
Eltitkolák három hónapig,
De éles a zsarnokságnak szeme,
Befúrakszik legszentebb rejtekünkbe,
Hogy a mindég éhszörnyet, a gyanút,
Ujabb szívvérrel bírja elcsitítni.
Nem rejthetélek többé keblemen,
S mesterséggel készíték kis tobozt,
Ágyat veték ürébe, bétevélek,
S a nád közé helyzélek gondosan,
Hová förödni járt a hercegasszony -
Ott leskelődtem, hogy bajod ne essék,
Hogy kígyó vagy más szörnyeteg ne bántson,
S midőn megleltek, és dajkát kerestek,
Ott voltam én - hogy akit mint anya
Nem csókolhattam, dajkaként öleljek.

MÓZES (ellágyulva megöleli)

Óh, jó anyám! - Ne többet már - ne többet. -
Fellázad a vér minden ereimben,
S tán még korán van. - Hátha nemzetem
Nem érdemel mást, mint hogy vízbe fojtsák! -
Gózen földére most. Az ég veled -
Még egyszer mondom: titkod a halál. - (El.)

JÓKHEBÉD (térdre esve)

Jehova! Izraelnek Istene
Önts rá malasztot, hogy szeme kinyíljék! -

VÁLTOZÁS

(Gózen földén. Kicsiny faluban, fás tér Áron háza előtt.
Mária jő Kozbi s nehány más szolgával.)

Ah, mily sokára tér meg Áron ismét!
Miért is járnak mindég fáraóhoz?
Tudhatnák már, kérelmök hasztalan.
S csak minket hagynak kettes félelemben,
Saját magunkért és sorsunk felett.

Ne elegyedjünk férfiak ügyébe.
Nekem úgy látszik, lelköknek kevés
Édes felizgatottságot szerez
A házi gond, ez ártatlan gyönyör,
Mi hölgyszívünknek egy egész világ.

Igaz, igaz. S azért keresnek aztán
Rejtélyes eszmét, melyet meg sem értünk,
Azért keresnek kardot oldaluknál,
Midőn ölelve környékezzük őket. -
De már ezen nem változtathatunk,
Adjuk tehát a sorsnak meg magunkat. -
Menj, Kozbi, menj csak, ott a dombtetőre;
Nézd, nem jön-é még Áron. - Nos, siess.

Hiszen már három őrt is állitál.

Tán elszunyadtak, menj csak.

                        Mink meg addig
Terítsünk asztalt e pálmák alatt.
Ily hűs hely jólesik a vándoroknak. -
Itt mellettem fog ülni jegyesem,
Húr, a szelíd, a kedves, jó fiú. -
Idább a sajtot - többet a gyümölcsből -
Siessetek hát hozni a tejet! -
Ha nem találnak készen, azt hiszik,
Hogy tán nem is várók elég epedve. -
Hát Józsué, hű szolgám merre van,
Ki úgy függ rajtam, mint testén az árny,
Hogyan nélkülöz épp most ily soká?
Csalódnám, hogyha ő nem volna első,
Ki jó hírrel jő.

JÓZSUÉ (szaladva jő).

              Asszonyom! Gonosz hír.

Mit mondasz, Nún fia, minő gonosz hír?
Ijesztesz úgye, hogy örüljek aztán.
Vendégink jőnek? -

                Jőnek, Mária.
De nem kívántuk őket.

                    Menj gonosz!
Ha férfi volnál, megbüntetne Húr,
Ha gyermek volnál, e kéz tépne meg;
Sem egy, sem más - ezúttal megmenekszel,
Csak híredet javítsd meg. - Monddsza: jőnek. -

Ha gyermek volnék, jöttem volna sírva,
Ha férfi volnék, úgy tegezt ragadnék;
Sem egy, sem más - ezúttal kérve kérlek,
Rejtőzzél házad legtitkosb zugába,
Mert fáraónak tiszttartója jő.

Ah, mit beszélsz! - Szörnyű, és senki itthon.
Mutasd meg, Józsué, hogy gyors futó vagy,
Siess eléjök. - Mégis vesztegelsz? -

Ha vágyamat lábam félig beéri,
Úgy visszatérek, mint a gondolat.  (El.)

(Zsidó nép nőkkel, gyermekekkel, szaladva jő.)

A sarcolók, a sarcolók! - Nagy Isten. -
Ki a pusztára nőkkel, gyermekekkel -
Ah, Istenem, hol késel Áron! - Áron!
Haszontalan kegyet hozasz, ha késel. -

Ki várja inkább szívszakadva, mint én,
Nem késhetik soká. - Óh, várjatok csak! -
Ne hagyjatok magamra, gyönge lányt.

Hiszen falunk végében rablanak már! -
De fuss velünk te is, jó Mária.

Jaj, nem lehet, jaj, el nem futhatok,
Megesküvém, és itt nem hagyhatom
A házat, mely népem szentségeit
S oltárát rejti. - Jaj - óh, jaj nekem.

Mért gyűlöléd meg, Isten, népedet? -
Im, itt jőnek már! El, ki merre tud.

Lányok, lányok! Miért hagytok magamra,
Nincs-é vélünk az Úr? - Mind elfutott! -
Ah, óvj tehát te meg, kis ősi ház.
(Bemegy a házba.)

(A tiszttartó poroszlókkal jő.)

Sehol egy ember! - Átkozott makacs nép.
Hah! Itt suhant be egy karcsú alak,
Ezt megtekintjük. - Sokszor kincseink
Javát feledjük el bódult zavarban. -
Hajtsátok a marhát tovább, fiúk!
És a zsákmánnyal megterhelt tevéket,
Mig én e rejtélyt kissé megvigyázom.
(A poroszlók el.)
Az ajtó zárva. - Senki nem felel.
Majd enged a bárd megpróbált fokának.
Mit jó szó nem tesz, az erő kivívja,
S ha megvan, mindegy - szentel a siker.
(Az ajtót betöri s bemegy. Kisvártatva Áron s társai Mózessel, ki vándorul van öltözve, jőnek.)

Csak erre, vándor! - Ládd, csendes falunk,
Üldött népemnek egyik menhelye.
Itt megpihenhetsz. - És mit a szegénység
Jóindulattal fűszerezni bír,
Üdítésül számodra készen áll. -
Ki értené meg jobban a nyomort,
Mint az, ki szintén járja iskoláját. -

Valóban, amit rajzolál előttem,
Úgy megdermesztett - néped szenvedése. -
Saját bajom hogy megtörpült előttem,
És szégyellnék panaszt emelni én is.

Ez házam - a zsidó nép temploma.
Körűle gyűlöng, rejtve, titkosan,
Száz leskedő kaján szemet kijátszva,
Hogy kétszeres buzgósággal megóvja
Elhunyt apáknak Istenét, hitét. -
Ládd, ott a pálmák árnyában terített
Gondos nővérem már számunkra asztalt.
Mi az, hogy nyugtalan szerelme nem
Üzé előnkbe? - Olyan néma minden. -
A nép sem jő, mint máskor, híremért,
Hogy megkönnyítse bánatterhemet.

A rendes úton vártak ők bizonnyal,
Az itatóknál, míg mi felkerültünk
A szirtösvényen, a csürök mögött.

JÓZSUÉ (szaladva)

Uram! Meglelted-é már Máriát?

Megleltem-é, mi kérdés ez, fiú?
Rémült orcád, elfúlt lélegzeted,
Félek, rettentő szóknak hírnöke.

A sarcoló tiszttartó itt vagyon.

(Az ajtó felpattan, Mária lengő hajjal kirohan, utána a tiszttartó jő.)

Kigyó! Kigyó! - Óh, mért hagyál el, Isten. -

Mi végre e zajgás, kis vadgalamb,
Nincs itten senki. - Vagy van? - Lám-e, lám-e!
Annál jobb. - Hej! Nagy fáraó nevében:
Hozzátok vissza e leányt nekem.
E perctől fogva háremem sajátja. -

Óh, Áron! - Óh, Húr! Mit bámultok így -
Tán Máriát keresi szemetek? - -
Késő - késő, nem fogjátok találni. -

Nem mozdul senki? - Majd lakoltok érte.

Ne csókot, Húr - vasat - vasat szívembe.
Nem bírod-é becsűleted megóvni,
Ha mátkádat nem bírtad?

                     Már unakszom.
Jőj, Mária. - Hallod, parancsolom.

Ember! Ne illesd.

                Félre! -

                        Irgalom! -
Uram, ne fossz meg minket e leánytól.

El innen, Áron! Nem szégyellsz könyörgni,
Hol a fellázadt érzés vért kiált? - -
Ember, csitulj le, mert meghalsz azonnal,
S ily felforrt vérrel, illyen állatul
Apáidhoz nem illik vándorolnod. -

Mi lázadó ez! Üssétek le őt -
Habár testvértek, fáraó nevében.

Isten nevében vessz te el, gonosz. -
(Leszúrja.)

Ah, idegen, mit tettél! Elveszítsz
Egész házammal, s meg nem óvod a lányt.

Ah, ah, következményeit vigyázod
A tettnek, melyet perc hatalma súg,
Midőn lelkedben mennydörögni kéne. -
Ezért nem lesz, ládd, semmi Izraelből.
Jaj a népnek, ha nincs költészete,
Lelkét elfojtja a körültekintés,
S csak lelkesűlés szült mindég nagyot. -
Ismerjetek meg - én Mózes vagyok,
Zsidó miként ti - testvértek - baráttok.
Igen Áron - testvéred. - Nos, ölelj meg. -
Ma tudtam csak meg e titkot, s jövék,
Saját szememmel, hogy lássam, saját
Szívemmel, hogy megértsem sorsotok;
S ha érdemesnek látom népemet,
Hogy véle éljek, véle vesszek el. -
Kegyetlenül bánt a végzet velem:
Nővért találtam, hogy gyalázatot
Leljek vele. - És óh, fivért találtam,
Hogy lássam, e nép élni érdemetlen.

Sógort találtál, aki kész veled
A történetbe egy lapot beírni. -

S egy ifjat, aki vért ád e betűkhöz.

Ah, Istenem, mi lesz még mindezekből.

Mit késtek még a szalmakoszorúval?
Fejemre véle, aztán öljetek meg. -

Nyugodtan, Mária!

                Mit Mária!
Volt egyszer egy lány, akit így neveztek -
Szerette Húr - de vége - vége - vége -

Most is szeret, s meg fog szentelni lány,
Kiomló vérrel - Isten zsámolyánál.
Jőj, Mária, jőj! Én leszek papod. -

Ne nyúlj hozzá, Húr! Látod, hogy megőrült,
Istennek lelke felszentelte őt.
Belőle fog tüzes nyelvvel beszélni,
Fel fogja rázni egykor Izraelt
Álmából. - Most vigyétek e gonoszt,
S hogy meg ne sejtsék, ássátok homokba.

(Józsué és Húr a tiszttartót elviszik. Abiram és Káleb jő nehányad magával.)

Haszontalan szó, mért szenvedjek én,
Ha a véletlen nékem kedvezett.

Én adjam-é a sarcot érted is?
Miért pusztítná Kálebet magát
A tiszttartó, véték-e ellene?

Itéljen a biró.

             Igen, itéljen.

Mi rút feleselés ez, emberek?

Hallgass meg, kérlek. Amint itt valának
A sarcolók, marhánkat meglepék
Az itatónál, s egy részt elszakasztva,
Elhajtották magokkal mindenestül;
Mig a másik rész sértetlen maradt.
Esetleg Abiram marhája mind
Egy szőrig megmaradt, mig az enyém
Utolsó kis gödölyémig kipusztult.
Kértem, segítsen meg nehány darabbal,
S gunyos kacajjal elkerget magától.

Én loptam-é el Káleb barmait?
Ki ő, hogy néki én sarcot fizessek? -

Nem Izraelt sarcolják-é talán?
A tiszttartó Kálebre volt-e küldve?

Mondd néki, Áron, hogy mit sem nyerend.

Igaz bíró légy, adj kármentesítést.

Ne hagyjad, Abiram, itélni Áront,
Adj jószántodból, amit adni bírsz.
Te gazdag vagy, s jól szolgált a szerencse,
Mig a szegény elvész, ha nem segíted.

Elöljáróul, mondd, ki külde hozzánk,
Ki tett sáfárul téged birtokomba,
Hogy ily fennen szólsz? - Itt nem ismerünk.

Barátul vedd csak tőlem e tanácsot.

Tanácsodat fizessed meg magad.
Itéljen Áron a törvény szerint.

Jól mondod, Abiram, törvény szerént. -
Van-e más törvény, mint hogy Izrael
Testvér legyen. Egy bú és egy öröm
Lakozzék minden férfiúi szívben,
S egy szellem álljon őrt minden tanyán. -
Nem kínoz-é még, nem ront-é eléggé
Az idegen, hogy gyermek gyermek ellen
Ármányt sző, verseng és hivalkodik?
Nem forrasztott-e még a köznyomor
Oly élő testté, melly eloszthatatlan,
Mely végig érzi és végig sajong,
Ha egy kisujját éri fájdalom? -
Óh, hogyha nagy idők nagy tanjait
Nem akarod szűkkeblűen megértni;
Hitványan véssz el, élni érdemetlen. -
A kár közös lesz. Ami megmaradt,
Arányosan fog kárpótlásra menni.

Lám, lám, mi kész vagy a bölcs ítélettel,
Csak lenne aztán, aki megfogadja.
De gondoskodhatol inkább magadról,
Hogyan felelsz a tiszttartó felől.

Szerencsétlen! Mi szót merél kiejtni.

A dombtetőről láttuk, amidőn
E jómadár...

        Nem láttál semmit is.
Szemed káprázott. Fel vagy ingerelve.
Menj, menj haza.

                De láttam.

                        Óh, hazudsz.

Hagyd őt, hagyd őt, jól látta, én ölém meg.
Én, Mózes, fáraónak volt kegyence.
Ki megborzadva a vérbűn miatt,
Mit egy egész nagy népen elkövetnek;
Megölte a tiszttartót. - Én valék.
Menj, gyáva szolga, menj, siess feladni.
Nem írigyellek és nem is remeglek. -
El a szememből.
(Abiram, Káleb s társaik el.)
                Áron, nincs időnk,
Hogy vesztegeljünk. Óh, én megcsalódtam.
E nép nem érett még, nem szenvedett még
Eléggé, hogy jobb sorsot érdemeljen. -
Üldözni fognak, futnom kell tehát.
Kibujdosom. - Testvér, az ég veled! -
Ha jő idő sok szenvedés után,
Melyben körülnéz majdan Izrael,
S embert keres: akkor jőj, s hívj haza.

S hol lellek, Mózes, az időt, ha érem,
Bár félek, addig a sírban leszek.

Kicsinyhitű! - Megéred azt bizonnyal. -
Mint esti árny, olyan gyorsan növekszik,
Mi nemzeteknek éltében megindul.
Majd Midianban várja azt be Mózes.
Hol Mária, e szentelt áldozat? -
Őrizzed őt, belőle Jehova szól,
Mutasd a népnek, amidőn mulat,
Mutasd a népnek, amidőn feled.
S kígyómarás lesz tévtekintete
A sorsában megnyúgovó pulyának. -
Kezet, Húr - Áron! Még egyszer kezet.

Még én is itt vagyok.

                 Látom, fiam.
Mi ketten még, tudom, találkozunk.

Nem úgy, Mózes, mert most megyek veled.
Nézd, meg bírom feszítni a nyilat,
Ember vagyok már.

                Várj még egy kicsinyt.
Mit mondana, ha megtudná anyád?

Mit is vezérel ifjat nő - anya,
Ki azt vigyázza csak, mind megvan-é
Fészkében a fiú, hogy ép-e mind,
S kéz vagy láb nélkül retteg látni őket.

Viszontlátásra. (El.)

                Jó. - Korhely leszek,
Hogy elkergessen jó anyám keresni
Más hont magamnak. - Szó nélkül megyek.
A puszta ház beszéljen honn helyettem,
Mig majd hirem hozand vigasztalást. -

Egy nap megint örök sírjába dűlt,
Egy lépést tettem ismét sír felé,
És nyertem-é csak egy hajszálnyi tért
A cél felé, mely lelkesít - emel? -
Örök várás az élet, s véghatárán
Nem megnyugvás, de fáradt únalom
Oldatja meg velünk vándorsarunkat. -
Epedve nézek a távol hazára,
Esengve várok egy üdvözletet,
Mig ott talán már régen elfeledtek;
És úgy vagyok, mint aki hőn szeretve,
A kedvest várni éjeket viraszt,
Mig az, vetélytársának karjain
Mindent feledve csókban kéjeleg. -
De mit panaszlok, mért ábrándozom?
Nem díszlik-é, nincs-é jól tartva a nyáj?
Nem mosolyog szerelmes nő felém,
Piros fiúval vágyó karjain? -
Mit kérjen ember többet? - Óh, hanyan
Mondják irígyen: nézzétek, mi boldog! -
Igen, igen - de a szellem hatalma,
Az éji kürt, mely felver álmainkból,
E rossz barát; ki hozzánk bélopózik,
S szegénységünk hiányait kilesve,
Gúnnyal figyelmeztet sorban reájok;
Nem hágy élveznem. - Láng az, melly emészt,
Átok nekem, csak másnak volna áldás,
Ha volna, akihez világa érne. -
Ha más csillagzat áll bölcsőm felett,
Talán milljók közt, tán trónon világol,
Körülragyogva, majdnem istenítve;
Mig így - a pusztában leég magában,
Én ismeretlen - barmokat fejek,
S a pásztor sírjánál ki is gyanítná,
Hogy itt is hamvad egy oly égi tűz. - -
Ah, lám-e, nőm, a kedves Cippora!
Mi jót hozasz, mi fűszert életemhez?

CIPPORA (estebédet hozva).

Csókot s mosolyt, mint szoktam, Mózesem.
Mit is hoznék mást, legkivált e helyre,
Melyet szerelmünk serdülő korából
Oly boldogító képek népesítnek.

Óh, kedvesem!

        A forrásnál ülünk le,
Ott tálalom fel a szűk estebédet.

Hát a kis Gerzón hogy van?

                             Tégedet kérd.
Egészen apja - csakhogy szebb fiú.

Egészen anyja, csakhogy jobb szeret.

Ne mondjad, vagy még megneheztelek.
Ki adta szívét, amily hirtelen,
Éppoly lángolva egy bús száműzöttnek?
S azóta mindég: mondd, ki őrzi meg
A nőhüséget, hálátlan - neked?

Egy nő, ki nálam szebbet még nem ismert.

Hallgass gonosz. - Épp e kúthoz jövék
Leánytestvérimmel, korsókkal fejünkön,
Midőn a puszták vad juhászai
Szidalmas szóval, durva bántalommal
Üzőbe vettek, s már-már elveszénk,
Hogy ím, egy bátor, büszke hontalan
Mint ég küldöttje jő - pártunkra áll,
Érckarja megvéd - és szeme igéz.
Testvéreim bámulták - én szerettem.

Elkísérélek a szülői házba,
Atyád, Jethró, az áldott jó öreg,
Ki bárha főpapul nem volna is,
Isten szolgája lenne tiszteletben,
Gazdag jutalmat nyújta tettemért;
Hont adva a bujdokló hontalannak,
És mennyet adva benned a pokol
Helyett, mit keblem pusztasága zárt.

Ah, Mózes! Régi dolgokról fecsegve,
Az újságot már szinte elfeledtem.
Idegen férfiak szálltak be hozzánk,
Téged keresnek, Mózes, nem tudom, mért.

Minők e férfiak? Mondd, Cippora.

Arcok sötét - fösvénykedők szavakkal -
Egy-egy pillantást lopva váltanak,
Hogy fél az ember, mert titkuk nem érti,
S még jobban félne titkukat kilesni. -
De messze földről kelle jőniök,
Mezök viselt - s midőn lábukra öntém
A hűsítő vizet, láttam, mi kéreg
Van talpukon - mit a pusztán nyerének.

Ha ők volnának! - Istenem, ha ők!
S ki volna más - ki kérdne engemet? -
Nem, nem, szebb az, hogysem való legyen.
Az ily sejtések, ilyen kósza képek
Csak hogyha rosszak, vesznek húst magukra. -
Hát hogyha ellenségim feltaláltak,
S orgyilkost küldenek tán ellenem.
Mondd, Cippora, nem nézed illyeneknek?

Nem, Mózesem, és mégis rettegek,
Hogy gyászt hozandnak boldog kis körömbe.

Úgy mégis ők. Az Isten hozta őket.

Kiről beszélsz?

                 Kiről? Kiről beszélnék,
Mint akiket már évektől lesek.
És vágyaim eléjök vándoroltak
A pusztaságba - eddig hasztalan.

Mit mondasz, Mózes! És mindezt nekem.
Ah, Cippora - te elmehetsz aludni.

Ne nyugtalankodjál, én kedvesem.
Hisz ládd, a férfi nem csupán szeretni
Vagyon teremtve. Lelkében nemesb
Érzés kel.

        Óh, s mi volna hát nemesb? -

Mi a rózsától a vadonba űzi. -
Megérted mindezt - most siess, siess -
S vezesd hozzám az idegeneket. -

Nehéz sejtéssel bár - de megteszem. (El.)

Kínzó kétség, derülj fel, óh, derülj fel!
Örömre, búra, mindegy - csak hamar.
Hisz addig fáj csak a vérző seb is,
Mig élet és halál csatáz felette,
Aztán beáll a fásult nyúgalom. -
Óh, szív! Ki érti rejtélyes valód?
Ki évekig nem untál várva várni,
E néhány percet, a végcél előtt,
A végtelen kínjával népesíted. -
S ha ők is végre, s jó hírt hoznak is,
Fognék-e még szívből örülni tudni -
Ki idegen égalj növényeként
Soká fájlalva a szülőhazát,
Új állásomban végre megszokám,
Virág s gyümölcs fejlődtek ágimon,
S csak új seb ér, ha újolag kitépnek? - -
De hah, mi ez? - Egy csipkető kigyúlt -
Lobogva ég és mégis ép marad. -
Lelkem reszket rejtélyes borzalomtól. -
Le a sarukkal! - Itt szent hely vagyon. (Mennydörög.)
Jehova! Ábrahám nagy Istene,
Hahogy te vagy, ki e lángmezt vevéd fel,
Megengedvén, hogy szolgád rád tekintsen,
Engedd, hogy értsem is parancsodat,
S szerinte tennem aztán adj erőt. - -

Mózes kelj fel, s kövesd testvéredet.
Szabaditóját várja Izrael -
S bilincseit letörni vagy hivatva.

S hogy bírom én ez óriási művet? -
Karom lelankad, és gyarló szavamnak
Ki ád hitelt, ha mondom, hogy te küldtél? -
Válassz magadnak, népem Istene
Erősebb eszközt - és hagyj engemet
Őrizni nyájamat, neved dicsérni,
S hű nő ölében távolról örülni
A nép javának - melyhez tartozom. -

Karod erős lesz, és nyelved hatalmas,
Ha én leszek veled, meg az igazság.
Te győzni fogsz ármány- s erőszakon,
Ha a hit nem hagy el, meg a kitartás,
A szellem az csak, ami győzhetetlen.
Előtte minden más a porba dűl. -
Fel hát! - Kit az Úr választ eszközévé,
Az megszűnt lenni többé önmagáé,
S a nép szívében ver csak élete.

(A láng jelensége eltűnik.)

Uram, legyen, amint parancsolod.
Megyek, megyek; hová szavad vezet.
Széttépek minden drága kötelet,
Mi éltemhez vonz, gyöngévé tehet.
Ne érintsen már többé női ajk,
Ne kéjelegtessen gyermekmosoly -
Nincs nőm, nincs gyermekem, nincs otthonom -
Te egyedül csak harcok Istene,
Te egyedül nép - ameddig szabad léssz. -
(Áron, Húr, Józsué jőnek.)
Üdvöz légy, testvér - üdvöz légy, barát!
Te is, kit még mint gyermeket hagyék el,
S kettős örömmel látlak férfiúnak! -

Sokáig hagytunk várni, úgyebár?

A nép türelme hosszu, jól tudom,
De csakhogy végre mégis eljövétek. -
Hát jó anyám, hogyan van, él-e még?
Óh, jaj, hogy ily kérdés is még helyén van.

Él még szegény, mivel meghalni nem bír,
Míg mentőképpen téged visszavár.
Mint jó családfő, nem lel enyhe álmot,
Amig övéit nyúgalomba helyzi.

Hát Mária?

          Megroncsolt teste még
Mindég tanyául szolgál a hatalmas
Szellemnek, mely megszállta.

                        Szóljatok:
Hogy kezdjük el az óriás müvet.
S én, kit halálra üldöz fáraó,
Hogyan lépek közétek?

                     Légy nyugodt,
A fáraó, ki üldött, sírba szállt,
Bűnöd emlékét elvivé magával.

És kész-e a nép áldozatra, mondd,
Szabadságáért s Ábrahám uráért? -
Lemond-e a trónnak hiú kegyéről,
És a jólétről férfiöntudattal?
Mert az nagyon olcsó hazafiság.
Mely, hogyha nagy szavat hall, tapsra csapja
A szolgaságtól durva tenyerét. -

Mindenre kész, ha ép testét veszem.
Egyes önző, kislelkű mindenütt van,
Mint legnemesb fán is van száradó gally,
Fenésedett kéreg - mely majd lehámlik.

Mit is teszünk. - Ha kérünk, nem bocsájt el
Ily tenger szolgát - más hazát keresni. -

Ásót, kapát fogunk, Mózes, reájuk,
A szolgaságnak minden eszközét,
S szabadságunkat nyerjük meg vele,
Ki ép érzésű, az hozzánk siet.

Tüzed nemes, de nem jó a tanács.
Népem megromlott hosszu szolgaságban,
Lassan kell azt sok szenvedésen át
Szabadságára tenni érdemessé.
Merészebb lépés elriasztana
Sokat, ki hogyha lassudan beléjő,
Bár fél is - kénytelen megyen velünk,
S ezer baj közt megedződik, kitisztul. -
Csel ellen cselt. Kérünk három napot,
Hogy a pusztán imádjuk Istenünket.
Ha kint leszünk, könnyen továbbszökünk.

S nem-é lesz ez gyalázat?

                        Ők teszik,
Kik kényszerítnek. Ők szégyeneljék. -
De induljunk barátim. Jőjetek
Csak egyenest a pusztaság felé. -

Hogyan, bucsú nélkül hagynád-e el
A hű fedélt, mely itten befogadt,
Mint hontalant?

                Mindent, mindent, barátim!
Nőt, gyermeket, az áldott, vén apát.
Szöknöm kell a boldogság hű öléből,
Mint a gyilkosnak, aki érzi, hogy
Előtte küzdés és utána bűn van.
Hogy méltatlant tesz, ámde önmüvét,
A vérző üdvöt mégsem bírja látni. -

(Jethro, Cippora, Gerzón  jőnek.)

Mózes! Még mindég itt, e férfiakkal?
S mi elmerülve, milyen zordonan. -
Hogyan! Kerülsz - rejtőzöl-é előttem,
Mint hogyha félnéd nődnek csókjait? -
Milyen halvány vagy, óh, beszélj, mi baj? -

Nincs semmi, Cippora.

                    Annál nagyobb baj,
Mert a sötét arc úgy csak engem illet,
Én voltam a betegség, mely okozta.

Te a nap vagy, mely felderíti azt. -
Egyről-másról szóltam vendégeimmel;
Ah, nő, az élet nem mindig mosolygó.

Az volt, vendégeink míg nem jövének.
Óh, szóljatok, szokás-e nálatok,
Hogy a vendég a háznak asszonyát
Megfossza férje szívétől - kegyétől.

Az ég óvjon meg minket ily hibától,
Sőt érted tenni bármit is örülnénk.

Csak egy szolgálatot kérek tehát;
Távozzatok és hagyjatok magunkra.
Előbb is sokszor sejtén, hogy szívében
Más dolgok is laknak még, mint szerelmem.
El-elmerengett, mormogott magában,
És oldalamtól éjjel felriadt,
Kardot keresve, harctól izgatottan.
De akkor ez mind ábránd volt csupán,
S valóvá fejle, ahogy eljövétek. -
Óh, Mózesem! Térj újra Cipporádhoz.

S eltértem-é hát tőled? - Nem, soha.
Szivem tiéd, bár menni készt is a sors.
De hosszu búcsu, hosszu küzdelem. -
Isten megáldjon - át kell rajta esni.

S elhagynád-é berkünknek illatát,
E lágy eget, egy hű nőt s gyermeket,
Hogy messze földön, szürke ég alatt,
Véres mezőkön éjeket virassz? -
Elhervadandnak fáid - kedvesed -
S mit nyersz helyettök? -

                      Mindég zöld füzért.

Hideg, hideg díj - csak sirokra jó.

A hon háláját.

                A nép háládatlan.
Rabságra termett.

                     Győztél, Cippora.
Karod között rémálomból üdűlök.

Egyet feledtél még - az öntudatot.

Az öntudat! -

             Óh, jaj! Ne halld, ne halld!
Ne hagyd el, kedvesem, e bájgyürűt.
Ne nézz fel e szivetlen férfiakra.
Szemök megígéz, mint a baziliszk. -
Távozzatok, távozzatok örökre. -

Jó, távozunk. Csalódva, mert nemesnek,
Vitéznek tartja Mózest nemzete.

S ki állíthatja az ellenkezőt? -

Ha annak tartják, bépróbálta azt.
Próbáljon más is, ő már megpihenhet.

Bocsánatot mind e sok bánatért,
Mit akaratlan hoztunk rád, nemes hölgy.
Nem hittük, férjednek, hogy ily gyűlölt
Vendége lesz, ki tartozásra inti,
Mit a becsület s egy anya kíván.

Anyám! -

        Hiába vár.

                    Nem vár hiába,
A végzet választottja is csak ember,
S ha gyöngeségét mint ilyen, lerója,
Jobb, hogyha itten a pusztán teszi,
S midőn a térre mint vezér kilép,
Lefoszlott róla már minden salak. -
Fiam! Eszmélj fel! -

                Cippora, bocsáss!
A végzet int - a végzet int - megyek;
Karod fel nem tarthatja kerekét.

Atyám, te is? - Úgy hát jőj, kisfiam,
Látod, nem kellünk már többé atyádnak. -
Atyám, te is! - Legalább jőj te hát,
Vezesd az árvát és az özvegyet,
Leroskadok különben.

                       Cippora! -

Fiam, siess - én már mindent tudok,
Áldásom véled - ismét látlak egykor.
(Mind el.)

VÁLTOZÁS

(Köztér. Középen fáraó palotája erkéllyel. Összecsoportosult zsidóság.
Húr, Káleb, Abiram, Dátán, Józsué, Jókhebéd. A rendőrfő.)

Óh, fáraó! Hallgasd meg népedet,
Mely a nyomorból hozzád felkiált.

Hallgass meg, fáraó! -

                      Csitt, nyúgalom.
Elvégzik azt ott fent az okosabbak,
Nincsen miért rekedtre bőgd magad.

Kiált az is, kit a gyil elkapott,
Pedig szintén szó nélkül végzene
Felette a vad.

                Ej, merész fiú vagy.
A házsártos faj, látom, hogy ki nem vész,
S addig szükség lesz illyenekre is,
Mint jó magam. Így mindnyájan megélünk.

Nyisd meg, nagy Isten, fáraó szívét,
S úgy halljad őt, mint ő minket kihallgat.

Igen, nagy Isten, állj pártunkra, állj.

Mi rendbontás ez, félre, ronda nép! -

Ne űzd el, ember, fáraó elűl,
Ki esdekelve jő - mert úgy lehet,
Hogy visszatér még, s nem tudod elűzni.

Hallgass, banya - hallgass, te vén szipirtyó.
Tán azt hiszed, hogy dühbe hozsz? - No, várj -
Utálkodom majd véled, hogy kacagjon
E söpredék - ez a rongy gyűjtemény! -

Választ, óh, fáraó!

                Mi szemtelenség!

Elúnunk várni.

               Még szebb. - Nos, megállj!
Majd én hozok választ, ha visszatérek. (El.)

Már négy órája vannak odabenn
Mózes, meg Áron, fáraó előtt;
S még semmi hír! -

                       Valóban rettegek.
Mi lesz mindebből. Régen mondom én:
Ne húzzon ujjat, aki térdre termett.

Csak nem tűrhettük a gyalázatot,
Hogy nem hagyják imádni Istenünket? -

Igaz, igaz, de hogyha Istenünk
Csak áldozatot kíván szüntelen,
S kenyeret a nagyok adnak nekünk. -

Óh, törpe lélek!

                Törpe? Hadd legyen.
Ismérem én ezt. - Majd rájössz te is,
Ha amit, azt szerezni fogsz magadnak.

Imádkozzunk, imádkozzunk, barátim,
Hogy megmutassa népem Istene,
Miként elannyi ármány s bűn dacára
Ő az erős, más Istenek felett.

Imádkozzunk.

     Tedd, hogy megnyerjük a
Három napot, mit oly epedve kérünk,
Hogy a pusztán imádjunk háborítlan.

Zsibongást hallok, jőnek, úgy hiszem.

Jőnek, de arcuk nem mutat sikert.

(Mózes és Áron jőnek a palotából. Moraj, zsibongás.)

Halljunk szót! - Tán jobb lesz, mint arcaik.

Ismét hiába jártunk.

                        Óh, nagy ég!

Tehát mindennek vége! -

                                Kishitű!
Nincs vége semminek. - Ki külde engem?
Nem-é népem hatalmas Istene? -
S ki volt, ki úgy megedzé fáraó
Szivét, hogy kérés, indok, égi szó,
Mint durva szirtről, nyom nélkül lepattant?
Ugyé, megint csak ő volt, a nagy Isten? -
Csapás csapásra jő, rémülve jajgat
A nép - és pusztul számban és vagyonban.
Mindenki érzi Istennek kezét,
Csak fáraó dacol. - Ki tudja, hátha
Nem voltunk még elég tiszták előtte,
Lángokba kell, hogy vessen, mint az ércet,
S kiváljék a haszontalan salak.
Vagy fáraónak nem volt még betelve
Bűnmérlege, hogy az örök igazság
Kimondja: száraz e fa, tűzre véle.

Adná az ég, hogy úgy legyen.

                        Az úgy lesz.
Nincs-é megírva, hogy eszét veszi
Az Isten annak, akit veszni szánt.

Hej, csakhogy az úr ész nélkűl is úr,
S mi dupla ésszel addig elveszünk.

Miért is várunk - elfoly az idő -
Régen mondom már: döntsön fegyverünk.

HÍRNÖK (az erkélyen egy hírnök jelen meg)

Nagy fáraó nevében halljatok,
Parancsolatja a következő:
Mivel még oly kevés a szolgamunka,
Mely Izrael népére vettetett,
Hogy Istenének is három napot
Henyélve kíván a pusztán ajánlni;
Ezentul kettes munkát végezend. -
S mivel még oly csekély, mely nyomja őt
A sarc, hogy kincset gyűjt haszontalan
Oltárain, meg lesz kettőzve sarca. (El.)

Óh, jaj nekünk - végünk van - elveszénk.

Lám, lám, hogy ízlik első kóstolóra
Fanyar gyümölcse éretlen tanácsnak? - -
Nem mondtam-é, tűrjük, mit ránk vet a sors.
Ritkán nem jő még rosszabb rossz után.

Szörnyű igaz - de szűnk nyugodt lehet,
Mit a becsűlet kívánt, megkisértük.

Becsűlet? Ah, hát mit tesz ez üres szó?
Van-é zsidónak még becsűlete?
Gyógyít-e, táplál-e, mit adnak érte?
Hagyj békét, Mózes, hát becsűleteddel.

Látjátok-é prófétátok hová vitt?
Nem mondtam-é mindig, ne ingereljük
Magunk ellen, szegény, rabszolga nép,
Ádáz haragját a hatalmasoknak? -
Mit is bírnánk mi tenni ellenök,
Lehelletök, mint polyvát, szertehord.

Most már kifosztnak végfilléreinkből,
Miken véres verejtékünk tapad.
Lemondhatunk most a husos fazékról,
S éhezve, rongyos koldusok gyanánt
Dicsérhetjük, ha tetszik - Istenünket.

Miért is tűrjük e gonosztevőt -
Nem ő volt-é, ki egykor fáraónál
Népünk vesztére tört gonosz tanáccsal.
S most is, ki tudja, nem jött-é azért,
Hogy elveszítsen. - Óh, üssük le őt. -

Kövezzük őt meg.

                Aztán térden állva
Kérjük meg fáraót, hogy megbocsásson.

Ím, itt vagyok, kitárom keblemet! -
Követ belém, követ - de megjegyezd,
Hogy az a kő Jehovát is találja. -
Ha jobban tetszik a húsos fazék,
A trón csilláma, mely egy-egy sugárt
Alamizsnául a szolgára vét;
Válaszd az állat nyúgodt jászolát,
Mely gondtalan bizalmat biztosít. -
S engem kacagj, vagy dobj belém követ.
De hogyha jobban tetszik a szegény
Szabadság és a véres harc - lemondás
Apáid Istenéért - összetarts!
És rám figyelj, kit Isten külde hozzád.
Ne aggódjál, csak tégy. Én gondolok
Helyetted. Nálad majd meg az erő lesz. -
Ha én mondom, hogy most éhezni kell,
Az éhezés divat legyen közötted.
Ha mondom, a koldusság tisztelet,
Koldus kívánjon lenni minden ember.
S nincs messze a megváltásnak határa,
Mert az erős lesz polyva, és nem a nép,
Melynek türelmét ismeré csak eddig,
Mint jármos állatét - de nem hatalmát.

(Húr Máriát elővezeti.)

Óh, Mózes, vedd koszorúmnak felét,
Jutalmul küldi néked nemzeted.

E hölgyben Isten ítél tikteket,
Kik Mózes ellen még gyanút emeltek.

Soká késik nászommal fáraó.
Elhervad a virág - boszú - boszú -

Óh, népem! A kép szolgaságodé.

Igaz. - Boszú. - Vezess, Mózes - megyünk.

A RENDŐRFŐ (jő poroszlókkal).

Szét, gyáva nép - el fáraó lakától,
Rekedt lármátok nyúgalmát zavarja. - (A tért kiüríti.)

MÁSODIK VÁLTOZÁS

(Mózes lakában szoba. Jókhebédet Mózes és Áron bevezetik.
Mária, Húr, Józsué, Káleb s még nehány zsidó követi őket.)

Fiam! Sokáig kell-e még virasztnom,
Míg nyúgalomra hajthatom fejem.
Mert nem szeretnék messze tőletek
A szolgaság földében megmaradni.

Nem vársz sokáig - csak tűrj, jó anyám.

Nem fogsz maradni. - Ott kint az uratlan
Puszták homokján vet számunkra ágyat
A síró szél - a síró szél - anyám! -

Ez éjjel még eljő Aszasziel,
A rém-angyal, s e földön átrepülve
Megfojt mindent, mi csak elsőszülött.
E végcsapásra fáraó megindul,
És elbocsájtja Izraelt, hogy a
Pusztán kérlelje meg ura haragját,
Mely országán oly súlyosan feküdt. -
Barátim! Jól figyeljetek azért:
Mind menjetek szét a zsidók közé,
És minden háznál békopogjatok,
Hogy útra készen álljon a család,
Pakolva a szekér - a marha készen.

Úgy lesz, mint mondod.

                     Hallj Káleb tovább:
Egy-egy bárányt öljön minden családfő,
S annak vérével minden oly küszöb
Be légyen festve, hol zsidó lakik.
Az lesz jeléül a megismerésnek.
Magát a bárányt minden hű család
Elköltse estebédül - ámde állva -
Vándorbottal kezében - ágyba senki,
Még székre is csak a beteg pihenjen;
Hogy amidőn kopognak ajtaján,
S a kürt megszólal - indulhasson útra. -
El most, barátim, az idő halad.

Minden meglesz.

                Még egyet - várjatok. -
Kinek Egyiptom átkos fajzatából
Szomszédja van, gazdája, ismerője,
Arany s ezüst eszközt, edényeket
Kölcsönzzön attól ünnepünkre, mellyet
Megülni készülünk.

                Hogyan, fiam!
Ha szabadulsz, menj. - Hátra se tekints.
És még te vissza készülsz?

                        Nem, soha!
De hátha visszanyerhetjük kicsiny
Részét bár annak, ami a miénk volt,
Amért megnyúztak - amért megraboltak;
Ne éljünk-é fortéllyal, mondd, mi is,
Erőszak ellen? - Tapsol a világ
Tettünknek, jól tudom. S elnézi Isten. -
De itt vagytok még? - Nincs mit vesztegelni.

(Káleb többekkel el.)

Óh, Mózes! Elkábít e nagyszerű terv.
Úgy látszik, mintha órjásokhoz illő
Fegyverzettel terhelnéd vállainkat,
Mely a gyöngét nem védi, de lenyomja.

Majd megszokod. Sokat megbír az ember,
Ha van elég bizalma önmagában. -
Szabadság érlel csak nagy eszközökre,
Rajtad még a rabságnak bűne van.
Félsz mint fogoly, szédülsz a végtelentől,
Midőn először mégy ki börtönödből.

De hátha meglesett az áruló -
Hol biztos illyentől a szolganép? -
S titkunkat fáraó elébe hordja;
Mi lesz belőlünk? - Börtön és halál
Vár mindnyájunkra, akik tenni tudnánk,
Ha a cselekvés napja megjövend.

Az árulót az félheti csupán,
Ki orvul érlel tervet, összesúg,
S eszmét, mi néhány agyvelőben él,
Egy nép dacára vágyik létesítni. -
De a mi titkunk nyilvános titok,
A légben él, az utcákon mozog,
Társunk egész nép - védőnk a nagy Isten! -
Kit árul itt el, aki leskelődik? -
Elveszhet ez, elveszhet az talán,
De az, ki meg van híva Istenétől,
És a népet meg fogja menteni;
Az el nem veszhet, azt az Isten óvja.
Én el nem veszhetek, s a nép szabad lesz. -
De bésötétült, mennem kell megint,
Még egyszer, és utószor fáraóhoz.
Úgy várjatok rám, amint rendelém. -
Anyám, csókolj meg! Hogy legyen szerencsém.

Áldásom véled. Mózes, légy erős! -

Csókolj meg, Mária, s erős leszek.

Igen, igen, csókom nem méz, de méreg.

Óh, bárha jó hírt hoznál vissza nékünk.

Nem hozhat rosszat, aki úgy megyen
Könyörgeni, hogy mostan jár utószor.
(El.)

Imádkozzunk! - Nagy perc köszön reánk.
(Csendes imádság.)

Már ott lehet.

              Én szinte szólni hallom.
Szerény beszéde, de határozott.
Majd arca égni kezd - szeme tüzel -
Beszéde, mint hatalmas áradat
Emelkedik - kitör - mindent sodor.
Csak fáraó - inog bár - még nem enged. -
Óh, jaj, fejem, fejem - tovább nem értem.

Készen van-é minden, mint rendelé?
Be van-e festve vérrel a küszöb?

Itt hozzák már az estebédet is.

(Szolgálók behozzák a vacsorát. Mind körülállják, csak Jókhebéd ül.)

Még semmi nesz. Mi kínos várva várni,
Kivált ha már nem várhatunk soká.

Hah, nem kopognak?

Már itt lehetne. - Óh, ha így időz,
Megszégyenítem, és megyek előre.
Áron, fiam, jőj, tartsd fel agg fejem.

Anyám, ne lankadj, toldd meg egy negyeddel
A várás hosszu, hosszu éveit. -

De ez már mégiscsak kopogtatás.

Nem az, nem az még - várj csak, jó anyám!

MÁRIA (hirtelen f ellelkesülve)

Megvan tehát! - Hálistennek, megyünk!
Látom, amint jő, égő arculattal.

(Mindenfelől kopogás hallik, rá zaj ébred.)

NÉP (kívül)

Menjünk, menjünk. - Hol vagy Mózes! Vezess.

(Mózes egy csapat néppel jő.)

Hála neked, dicső, nagy fáraó,
Hogy meghallgattad esdő népedet,

Nem fáraóé itten a dicsőség,
De Izrael örök nagy Istenéé,
Kinek engedni mindég kénytelen
A jókedvében nem hajló erő. -
Fel hát, barátim! Útazunk. -

                        Jerünk.

(Kürtszó.)

Riadj, riadj, kürt! Ébressz másokat,
Nekem jelented, hogy már alhatom. -
Áron fiam - Mózes fiam - idább.
E két kezet, mit haldokló anyátok
Most egyesít, ne tépje semmi szét.
Erőt Mózes - tanácsot Áron ad
S Jehova áldást küld a szent dologra.
Vigyétek testemet e rabhazából
Ki a pusztára. (Meghal.)

                Én fáklyát veszek,
S dobot pergetve fennlobogtatom,
Míg messze elzeng a győzelmi ének.

Emeljétek fel az átszenderültet.
Hagyják e lányt - hadd vezesse lelke -
S utánam. - Óh, egy őrült s egy halott
Kísér. - Ki merné állni útamat. (Mind el.)

(A pusztában. A Sinai hegye alatt, a zsidók táborán kívül.
Áron, Abiram, Dátán, Józsué és sokan a zsidók közül jőnek.)

Ne tarts tovább, Áron, hiú szavakkal,
Mindég kértél, várjunk negyven napot;
Elmúlt az is, s Mózes még nincs elő.
Vagy itt hagyott vesztünkre, s megszökött,
Vagy széjjeltépték a fenevadak.

Hogy mersz ilyet még csak gondolni is!
Nem félsz-e, hogy hátad megett terem?
Mert hidd el nékem, ő még visszatér.

Nem az többé.

    Nem többé? - Sőt igen.
Ki átvezette fáraó előtt,
Száraz lábbal népét a tengeren;
Forrást nyitott a sziklán; és kiégett
Pusztára tápláló mannát könyörg;
Védő paizst tart mindnyájunk felett;
Nem tűnik el ily gyáván, kisszerűen.

Hová lett hát szemem, hová fülem?
Vagy, hogy ha nem vagyok vak és süket;
Mégis csak eltűnt. -

          Hát nem mondta-é,
Hogy Ábrahám hatalmas Istenének
Hozandja el irott törvényeit? -
De aki addig, amíg megjövend
Más Istenhez tér, vagy bálványt imád
Az a halál halálával vesz el.
S mindannyian meg is esküdtetek
Jehovának s Mózesnek.

      Szent igaz.
De hát nem-é ők lettek hűtlenek,
Levették rólunk a védő kezet,
Elhagyjuk mink is.

Téged állitott
Közénk főpappá Mózes - hát mutass
Istent, ki e puszták közül kiment.

Már összehordta a nép kincseit
Boglár, perec, serleg, lánc, tű, kapocs,
Mind összegyűlt önkényt ajándokul
Készíts arany tulkot belőle Áron,
Egyiptom Istenét, mely visszavisz.

Nem, nem, mondtam már, inkább meghalok.
Mért is zaklattok folyvást, úgy vagyok,
Mint felverett vad, s nincs már nyughelyem
Saját népemnek táborában is. -

Ládd, kérünk, Áron!

Nem hallok semmit.

Ki kényszerítené a főpapot.

Hol van tehát a főpap Istene -
Vagy, hogyha nincs, minek főpap nekünk? -
Nem látod-é, már a nép lázadoz.
S ha egyszer fölkél a hatalmas úr,
A főpap fogja-e lenyomni bírni? -

Óh, Mózes! Mért hagyád e súlyt reám?
Nem bírja vállam, érzem, roskadok.

Ha nem segítsz - segítünk mink magunkon.
S ha aztán szétszakadva, népedet
Veszély emészti fel, mondd, hogy felelsz
Te hűtlen őr a nyájról? -

    Mit tegyek
Nagy Isten! - Mit tegyek? -

        Halld szent szavát,
A nép ajkáról.

        Úgy. - De hátha baj lesz,
Majd fogtok-e akkor felelni értem?

A nép nem számol másnak, csak magának.

Így mertek-é majd szólni, hogyha Mózes
Előttetek lesz - rátok tekint. -

Mind így beszélünk.

Köszönjünk Áron! - Győzelem! - Jerünk.

(Mind el, kivévén Józsuét.)

Óh, törpe faj! Te nyegle, ősz hajaddal -
S a bölcseségben kontár - azt hiszed
Hivatva vagy már nemzetet vezetni,
Mert csontjaidból a velő kiszáradt,
És véle az erély. - Hát azt hiszed,
Mert minden rókával megalkuszol;
Nyájad hű őre vagy? - El, el veled!
Csak tégy önhitten, fontos arculattal,
De én ne lássam. - Részes nem leszek,
A bűnös alku lelkemet ne nyomja.
Az én napom Mózessel kel fel újra,
Akkor majd számolunk - majd számolunk. -

MÓZES (a két frigytáblát hozva)

Kezemben van hát végre a szövetség,
Jehova melyet népével kötött -
Saját ujjával e táblákra írva.
Kezemben e szent törvény, mely paizs
Gyanánt védendi mindég népemet,
Míg hozzá hittel s hűn ragaszkodik.
És Isten jóvoltából én vagyok
A megválasztott, akinek kezéből
Ez áldás a népnek fejére hull. -

JÓZSUÉ (elébe lép)

Mózes! Bár megtiltád, elédbe jöttem.

Erős okod lehet - mert nem szokád
Kicsinyleni parancsom. Mondd, mi baj.
Kigyúlt orcád bőszült harag jele,
S a könny szemedben bánatot mutat. -

Valóban nem tudom kettő közül
Melyik került felűl a másikon.

(Örömzaj, trombitaszó a táborból.)

A győzteset te győzzed meg, fiam. -
Féltem, hogy népem érte veszteség,
De hálistennek a tábor felől
Örömhang jő üdvözlésűl elém. -
Személyed érte hát csak bántalom.
Az ifjuság ingerlékeny nagyon,
Még szűz kedélye minden gáncsot érez;
Nézd el, fiam. Ha tűrsz, új dísz reád.
S majd helyre ütjük, meglátod, ha élünk.

Ah, Mózes! Istent sérték meg - nem engem.

Ne tréfálj gyermek, most kivált, velem,
Midőn kezemben szent törvénye van.
Ki merné Ábrahámnak Istenét
Megsérteni. -

Ki? Egy eszeveszett nép,
Mely számüzé, s más Istent tett helyébe.

Lázban beszélsz.

Óh, ládd hát, ládd magad.

(A zsidók zenekísérettel, zászlókkal az arany tulkot díszmenetben hozzák. Előtte Áron főpapi díszben megy. Mária s más nők táncolva dobot vernek. Mózes egy ideig ámulva nézi, aztán eléjökbe lép.)

Megállj őrült nép, hó! - Lépést se többet! -
(A díszmenet megáll, a zene elnémul.)
Ki alkotá e bálványt? - Nos, ki volt
Elég merész felkelni Isten ellen? -
Siket vagy-é nép, hogy felelni nem tudsz? -
Bár lenne szóm dörgő, mint a vihar,
Mint Istené lesz, számon hogyha kéri
Kegyét, melyet hiába rád pazarlott. -
Minek neked törvény is - el vele -
Vessz el magadban, bálványoddal egyben.

(A kőtáblákkal az aranytulokhoz sújt, mindkettő összetörik. A nép elsompolyog, csak Mózes, Áron, Józsué, Húr és Mária maradnak.)

Bocsáss meg Mózes, a nép kényszerített.

Bocsáss meg, nem tudom, mi szédület,
Gonosz szellem fogá el táborunkat.

S ragadt - ragadt. Ki állhat annak ellen,
Mi egy népben forr? - Én nem, azt tudom.
Őrült szavam a népnek szívverése.
Ah, ah - oly szép az illyen tünde mámor. -

Hogy elsompolygtak, mint a vert kutya.
Ki legmerészebb volt hátam megett,
Talán első, ki mossa most kezét. -
No, Áron! Mondd hát, mondd, érdemli-é
Ily nép, hogy érte Istent megtagadd? -

Nincsen más védelmem, mint csupán kegyelme.

Hej, Józsué! - E tenger nép között
Nem állt-e meg hiven, mondd, senki is?

Igen, de tíz közül csak egy, uram,
A Lévi nemzetsége. Óh, mi kár
E csepp nemes bort szétmosódva látni,
Egy rothadó posványban.

                         Rossz hasonlat.
Maroknyi szem van véka polyva közt,
Bálvány-göröngyben egy szemer arany;
Azt hordja szél, ezt a hab kapja el,
Kiválasztjuk belőle a becsest. - -
Köss kardot Józsué, és vedd magadhoz
A lévitákat, menj a táboron
Végig s ölj, pusztíts, mindent útadon,
Mi hűtelen volt, nőt és gyermeket.
Ne kérdezd, mennyi, azt nézd csak, minő.

(Józsué el, kisvártatva Mária és Húr szintén.)

Gondold meg, Mózes, kérlek, mit teszesz.
Ha a jog melletted beszélne is,
Nagyon merev kard az - könnyen törik,
S biztosban vág hajlékonyabb acél. -
Hidd, mást javallna most is az eszély.

(Kürtszó.)

A bálványalkotást is az javallta.

Hát hogyha, Mózes! A halálra szánt
Nép nem hagyandja, mint buta barom,
Hogy mészárszékre hurcolják? Tudod,
Tiz áll egy ellen - s a kétségb'esés! -

Hát a szégyen, s bünének érzete,
Mely ellankasztja karja izmait,
Öldöklő angyalul nincs-é velem? -

(Jajgatás, zaj.)

Rettentő hangok!

          Vágd csak, öld, ne félj! -

Csontomban dermed a velő!

Előre!
Ha néked fáj, jól dugd be a füled,
Ez áruló könnyen szövetkezik
Ellenségeddel.  (Ismét jajszó.)

        Mózes! Irgalom.

Fáj a kigyónak is, ha rátapodsz.
Kelevézzel szügyében a sakál is
Keservesen sír - s nem hiszesz neki.
Ne higgy, ne higgy! - Pusztítsad - hadd sziszegni.

(Káleb és Húr szaladva jőnek.)

Parancsold vissza, kérlek, hűvelyébe
Már a boszúnak kardját!

        Úgy? - Parancsold
A felvonult vészt vissza, hogyha bírod,
Mig a mezőt elverte.

   Óh, te bírod,
Csak egy szavadtól függ.

       Majd visszatér
Magától is, hidd el, ha jóllakott.

Elég volt, Mózes.

           Már nem él-e pártos?

(Abiram, Dátán zsidókkal jőnek.)

Irgalmazz nékünk.

Mért is nevezted! - Ah, fel, Józsué!
Talán lankadsz már? Istenünkre kérlek
Én is - szolgálatában el ne fáradj.

Hajthatlanabb vagy, mint maga az Úr! -

Hah, mellyik Úr! - Az-é, kit elhagyál,
Vagy az, kiért sajnálsz vért ontani? -

Ne hidd, Mózes, hogy gyávaság vezet -
Meghalni ma, vagy holnap, egy nekem.
De hogyha Ábrahámnak Istene
Azért adott kezedbe, hogy hazát
Szerezz nekünk; mit mond, ha így fecsérled
Vérünket. És mi lesz belőled is,
Ha nép nélkűl állsz néhanyad magaddal? -

Lám mily hiú vagy - hogy még azt hiszed,
Uradnak az lehet feladata,
Egy gyáva, rossz népnek hazát szerezni! -
Ne hidd, ne hidd. - A nép csak dőre eszköz,
Egyes nagyok kezében, akik a
Világtörténetet vérével írják. -
Uradnak célja hont teremteni
Egész világra fénylő templomának,
A nép az eszköz, én a végrehajtó. (Jajgatás.)

Hogy mondhatsz ily hideg szót ily zenéhez. -

Nem hallok semmit. - El szemem elől! -

MÁRIA (sebesen jő)

Ah, Mózes, engem nem bocsájtanak
A torhoz, félre löknek, mint bolondot -
Mint hogyha már nem is érdemlenék
Egy karddöfést! - Óh, óh, minő gyalázat. -

Menj, menj, ne bosszants! -

           Hát testvéredet
Így bírod-é csak, mondd, feltartani
A tiszteletben? - Hisz mit más csinált,
Azt tettem én is. Sírtam és örültem
Mindég a néppel; s mégis most, midőn
Csendes sátrakra ádáz martalóc tör,
S békés lakóik vérező kebellel
De még ölelve egymást esnek össze;
Engem kirúgnak, mint hitvány kutyát. -
Rendén van-é ez Mózes? - Jaj nekem! -

Őrjöngsz, leány! -

            Őrjönge néped is. -
Fogd, Mózes, e tőrt - kérlek, szúrj agyon
S Áront se kíméld, egy vér véled ő is. -
Ne hagyj bennünket közgyalázatul meg.
Kigúnyol, aki nem dob ránk követ. -

Menj, Káleb! Húr, te is menj másfelől,
Bocsássa le a kardot Józsué. -

Köszönöm, Mózes.

               Lány, tiéd az érdem.

Köszönje Ábrahám nagy Istenének,
Ki megmaradt.

        Ki megmaradt - s minek? -
Ah, érted-é, Abiram? Én nem értem. - -
Lám, lám, mi boldog a boldogtalan,
Nem retteg a haláltól. - Míg a boldog
Boldogtalan, szünetlen rettegésben. -

Légy áldva, Mózes! -

Mégis itt fecsegtek? -
(Húr és Káleb el.)
Ti, Áron s Mária, száműzve vagytok
A táborból, mindaddig, míg az ég
Meg nem sokallja büntetésteket,
S én azt nem mondom: jőjetek, elég volt.
(Áron s Mária elmennek.)
Most el, mindnyájan! Hagyjatok magamra.
Szükségem van rá, hogy magam legyek.
A nép kegyelmet nyert, s törvénye itt
Hever porondban, összevissza-törve.
Isten nem írja újra - hadd szedem fel
Hát én, ki láttam - szent darabjait.
Hisz törvény nélkül a nép is minek. -

(Józsué többekkel jő, köztük Káleb és Húr is.)

Új baj megint! Lelketlenűl, ijedve
Szaladnak vissza őreink, hogy a
Moabiták erős haddal közelgnek,
Ránkütni készen.

        Hát aztán? - Ha jőnek,
Hát itt lesznek.

       Ah, azt tudjuk mi is.
De nem vendégeskedni jőnek ám.
Prédára les vadon forgó szemök,
Vérét ohajtják bátor férfiaknak,
S rabszíjra fűznek nőt és gyermeket.

Ne engedjétek, büszke, hős fiak.

Nem is engedjük, Mózes, csak vezess,
Ezért jövénk épp.

               Már azt nem teszem.
Jehovával pörölni nem fogok.
Kevesli az elfolyt tisztátalan vért,
S ő küldi rátok e pogány hadat;
Hogy az végezze el, mit végzeni
Én gyönge voltam.

             Sőt talán erősebb,
Mint célszerű volt. Gondtalan metélted
Le sarjainkat, s most gúnyolva mondod
A száraz törzsnek: nos, mért nem virulsz. -
Ki vetted a mankót az agg kezéből,
S mostan kacagva sarkalod szaladni.

S mi e hosszú beszédből a tanúság?
Tán míg bevégzed, ég már táborunk.

Az a tanúság, hogyha ifjainkat
Le nem mészárlod, védjük mink magunkat.
De most segíts, ha a bajt ránk hozád.

Én Isten nem vagyok, történteket
Nem történtekké tenni nem tudok,
S felelni értök nem neked fogok. -
De azt nyugodt lélekkel mondhatom,
Hogy mindazt, aki általam veszett el,
Ha eddig él vala, ellen vasával
Isten most rontja el.

Vezess - vezess.

        Mondtam már, nem teszem.
Próbáljátok meg önerőtöket.
Áldás nélkül lássuk, mit bír meg a kar.
Hisz azt mondjátok, én is egy vagyok
Csak a tömegben, mint akárki más;
S egy nélkül bármi is megeshetik.

(Kürtszó.)

Nyakunkon az ellenség.

Ki fog vezetni?

       Nincs-e férfi köztünk?

Vezért, vezért! -

        Isten nem küld az égből.

Nincs senki nálam jobb? No, szent nevében
Hát majd vezetlek én! -

   Utána csak! -

(Mind el, Mózes-, Káleb-, Abiram- és Dátánon kívül.)

Káleb! Hágj ott a dombtetőre - nézz
Népünk után. Mondd, mit látsz? - Óh, fog-é
Isten kegyelme harcra szállni véle,
Vagy elhatárzá érdemlett bukását? -

Már összecsaptak. - Mintha két vihar
Vonul fel egymás ellen s összezördül,
A völgyet éj takarja, összevissza
Cikázik a villám, s a zűr között
Nem látja a szem, melyik lett erősebb,
Csak bömbölésük olvad együvé,
És a letarlott pusztaság mutatja,
Amint karöltve szórják a halált.

Nyiss jól szemet, Káleb. Kettészakadt
A porfátyol, mit látsz? -

      Ah, Józsuét. - -
Mint bőszűlt tigris törtet ő előre,
Utána széles vérnyom lesz szabad.
Már a vezér előtt áll. Összecsapnak.
Kardjok szikrát vet, s nem látszik maga.

Vágd, vágd, fiam!

Ím, a hegyek felől
Mint áradat, új nép rohan elő.
Körülveszik. - Zászlónk inog - inog.
Népünk hátrálni kezd - a rend bomol. -
Mindjárt végünk van!

MÓZES (karjait felemeli s a harc felé terjeszti.)

Jehova! Sergeinknek Istene
Harcolj velünk - ne hagyd elveszni néped.

Meghallgatott az ég. - Csodálatos! -
Falként megálltak a bomló sorok.
Zászlónk megint leng - hátrál ellenünk.

Áldott légy, Mózes. Nagy jelet cselekvél
Megint közöttünk.

Mit? - Hogy jól kileste
A kellő percet? - Óh, te vén gyerek!
Hiszékenységed csak mosolyra készt.

Ne káromolj, Abiram.

     És te ne
Rajongj! - Mit is kínlódik oly soká? -
Eressze csak le bátran a kezét,
Csatáraink a többit majd bevégzik.

MÓZES (kezét lebocsájtva)

Végezzék hát be - lássuk, dőre ember.

Óh, jaj nekem! - A felvillant siker
Új sarkantyú volt csak Moab dühének.
Futó villáma sűrűbb éjt hagyott. -
Hátban került egy elrejtett csapat,
S már táborunknak mássza sáncait.
Sivít a gyermek - hölgyeink üvöltnek.
Tüzes barázda nyargal versenyezve
Az ellenséggel, végig táborunkon.

Mózes, csak egyszer még bocsáss nekünk meg,
S ne hagyd elveszni néped egy bolondért.

MÓZES (karjait újra kiterjesztve)

Igen, te nagy vagy, Ábrahám ura!
Kicsínyességünk korlátot nem írand
Neked, melyért nagy tervedet elejtsd.

Jól mondod, Mózes! - Megdöbbenve állok,
Szövetségest küldött nekünk az ég.
A szél megfordult, és körülszaladja
Kigyónyelvekkel a láng üldözőink.
Bőg a gyilkos had - futna szívesen -
De nincs menekvés - ottan ég egészen. -
Hadunk bizalmat nyer - győzelmi ének
Emelkedik itt-ott - csak hellyel áll még
Az ellenség.

   Hála neked, Uram!
Te, aki adtál gyönge karjaimba
Oly áldásdús erőt, védd meg tovább is
Én népemet. Mert szolgád izmai
Csak emberizmok. - Nem birom tovább.
(Kezeit lebocsátja.)

Mi az, mi az! - Sárkányfaj-é Moáb,
Hogy egyenként leüssük bár fejét,
Más tíz nőjön ki mindenik helyett?

Fáradt vagy, Mózes? Jőj, Dátán, siess -
Miért nem támogatjuk karjait?
Pihenj ránk, Mózes. Így. Te csak emeld
Az égbe lelked - tested a mi gondunk. -

(Mózes karjait gyámolítják.)

Győzelmed kettes, sergek Istene -
Erődnek az ellenség meghajol.
Hatalmas szellemed meg a hitetlent
Dicsőségedben hinni kényszeríti.

(Győzelmi zaj.)

Győztünk, győztünk! Moáb vadon szalad.
Csak vágni kell, s nem restek harcosink.
A lámpa végső lobbanása volt,
Mi az imént megdöbbentett vala.

(Józsué jő Húrral s harcosokkal. Hadifoglyokat vezetnek, köztök Amrát is, és zsákmányt hoznak.)

Hozott az ég - keblemre, jó fiam!

Gazdag zsákmánnyal tértünk vissza, Mózes.

Barátim! Itt nagy jel történt azóta.
Köszönjétek Mózesnek a győzelmet. -

Jehováé csupán minden dicsőség,
Ki megbocsájtá népe bűneit. -
S most fel, barátim - jőjetek utánam. -
Kinek csak egy batkát érője van,
Mi élelmén s ruházatán felül van,
Az e zsákmányhoz fogja toldani.
S állítunk sátort rajta Jehovának,
Fényest, méltóat győzelmes nevéhez.

(Mind el, kivévén  Józsuét és Amrát.)

Nos, szép húgom, még mindég oly komor vagy?

S miért mosolygjak - tán reád, pimasz? -

És nem inkább rám-e, mint azon esetlen
Harcosra, akitől kinyertelek.

Verjen meg érte népem Istene.

Ah, ah, erősb enyém, majd az megóv.

Úgy nincs előtte törvény és igazság.

Mindig csak duzzogsz. Mondsza, illik-é
Galamb szemeknek ily vadul forogni?
Lágy ajkaidnak jobban illik-é
Így biggyeszkedni, mint csókolni szépen? -
Bizony kár, hogy megvonta tőled Isten
Mindaztat tudni, ami csak valódi
Kecse a nőnek.

Óh, ne hidd - ne hidd!
Tudom én mindazt, hogyha van kinek.

Hát nincs-e most is? Hisz láttad magad,
Hogy kardom élesebb, gyorsabb kezem,
Mint hősödé volt. Szívem is talán
Felér övével. Kísértsd csak meg, Amra.

Veszejtsen el az ég, ha megkisértem.

Térj észhez, Amra. Ládd, urad vagyok,
S mégsem szolgálóul bánok véled.

Bánj úgy velem hát. Inkább hordozom
Vízcsöbrödet, mint hallom mézszavad. -

Megbánhatod még s késő lesz talán,
Hogy ily hideg valál. Óh, Amra, kérlek.

Ne kérj - parancsolj.

Nem parancsolok.
Majd jobbra fordulsz, bízom Istenemben.

Rosszabbra válsz te - bízom Istenemben.

Ne zsörtölj folyvást, Amra! - Jőj, kövess. (El.)

Hát ennyi oktatásra, kedves Amra,
Még sem tanulsz meg egy kissé szeretni?
Nem lázad-é fel ajkad ellened,
Hogy a hő csókot tőle elvonod?
S az engedelmességet szép szemed
Nem mondja-é fel, napsugár helyett
Ha villámot kell mindég szórnia? -

Nem a tanítvány - mestere ügyetlen.

Légy hát te mester, s mondd meg, mit tegyek,
Hogy leljem kedvedet.

                            Hagyj már aludnom.

Itt van. - Megint a régi.

                               S hát te új vagy?
Százszor hallám már azt a jónapot,
S mindég más-más adjistent mondjak-é rá?

Jó, jó, csak gúnyolj. - Bár, megérdemelném,
Hogy végre nékem is kedvem keresd,
Ki vágyaid szempilládról lesem. -

S mit kivánhatsz még tőlem voltaképp? -
Mondod, hogy üdvöd - a szemembe nézni.
Hogy boldogságod - hangom hallani.
S nem nézesz-é, nem hallasz-é egész nap?

Látlak haragban - hallak zsörtölődni. -
Valóban nagylelkű ajándok annak,
Ki érted, mint én - mindenekre kész.

Mire, mire - tán kedvesem levágni? -
S harcolni népem ősi istenével?

Enyém erősb volt, azt felejtsük el.

Azt nem feledjük. - Próbát külde csak rám;
Térj hozzá Józsué - s a vért felejtem.

Csitt, csitt - ne többet, meg ne hallja Mózes.

Csitt, csitt - ne többet, meg ne hallja Amra. (El.)

MÓZES (belépve)

Hej, Józsué. -

Parancsolj.

Mondd, hogyan
Van az idő? -

A pusztát és eget
Mostan választja ketté szürke sík,
A reg hüvös szellője ébredez,
S a tábortűz a csillaggal kialszik. -
Viradni fog.

Óh, bár viradna már!
Milyen hosszú az éj, mely a cselekvés
Napját előzi! - Végre itt vagyok,
Az ígért földnek szent határain.
Még egy merész lépés - s a célt elértem. -
Mi álmom hímezé, erőmet edzte,
Mi homlokomra zöldbabért igért -
Megtestesűl. - Egy új hont alkoték,
Örök oltárt álliték Istenemnek,
S minő gyarló, mi hitvány eszközökkel! -
Maroknyi, aljas, csőcselék csoporttal.
Ha egykor az utókor dalnoka,
Elzengi majd e megrázót, nagyot;
Elámul a nép puszta hallatán is,
S fényt és gyönyört merítend még magának
Abból, mi már költészet csak neki;
S én élve láttam - én végigcselekvém. -
De kémeim mit késnek oly soká?
Nem hallál-é felőlük Józsué? -

Még semmit eddig.

           Áronnal szeretnék
Beszélni, de még ő alszik, tudom.
S a reggel messze. - Fogjad, Józsué,
A hárfát, verj egy szép dalt rajta nékem;
Hadd kísértem meg hangjánál pihenni.

JÓZSUÉ (hárfakisérettel)

Hajnal ébred, rózsafelhők
Közt pacsirta énekel. - -
Pilleszárnyú álmaid közt
Látsz-e óh, én kedvesem.
Kel majd az aranyhajú nap,
Lánykám is felkel vele. - -
Az mindenre életet hoz,
Ez nekem - csókot hoz-e? -

Ne illyen édes dalt zengj, Józsué.
Gyöngéd virág a pusztaság közé,
Szerelmi kéj a táborhoz nem illik.

Mást kezdek hát el.

                 Várj csak. - Mondd, ki volt
A hölgy, kivel csak az imént enyelgtél? -

Ah, Amra! - Harci zsákmányul nyerém.

Vigyázz! - Te véred kockáztattad érte,
S ő néhány szemsugárral tett fogollyá. -
Szereted őt, valld meg. - Nos, nem felelsz? -
Sokat megtennél érte, úgyebár?

Azt nem tudom.

                       De mégis.

                                      Meglehet.

Fiam, fiam - a nő bűvös virág.
Illatja édes - ámde illatával
Méreg lopózik szűnkbe - mely megöl.

Danoljak-é tovább?

                               Ki volna bárgyú,
Ellenséget vezetni sátorába? -
Hát még szivébe? -  Hidd nekem fiam:
Nem az erőszak rontja a vitézt,
A jót, de a szeretet. -

                          Óh! Mi szörnyű
Néppé leszünk hát, Mózes, hogyha köztünk
Szeretni senkinek nem lesz szabad. -

Ki jobbat nem tud, Józsué - szeressen.
De ládd, népünk küzdelme hosszu lesz,
S az emberélet oly szörnyű rövid. -
Ha én kidűlök, és Áron kidűl -
Egymásután mind, kik mostan vezérek,
Te léssz hivatva nyomdokunkba lépni,
Érzem - tudom. - S egy nő - egy dőre báb -
Egy hulló csillag állja-é utad? - -
Kit a végzetnek érintett keze,
Annak szeretni nem szabad, fiam.
A csillag is hideg, mely a hajóst
Vezérli. - Nos, danolj - kapj húrjaidba.

JÓZSUÉ (hárfakisérettel)

Hol leljek, sergek Istene
Dicsedre méltó éneket? - -
Kinek mennydörgés szózatod,
S tábort ver egy lehelleted!
Halálhörgés kéjérzete,
Piros vér, mely szívből fakad
Győzelmes zászlónál - lehet
Neked csak méltó áldozat. - -

Elég, elég - nem bírok megnyugodni. -
Óh, messze még a győzedelmi ének! -
Mi tán nem is halljuk meg azt soha,
Csak a halálhörgést, a harci zajt. - -
Mindegy, meghallják gyermekink helyettünk. -
De mi szokatlan zaj keletkezik,
Mely véges-végig futja táborunkat,
Mint tompa mennydörgés a felleget? -
Ilyenkor a nép máskor még pihen,
Tekintsd meg, Józsué. - Ah, már maradhatsz.
(Áron, Káleb és Húr jőnek.)
Itt kémeim! - Káleb, mi jót hozasz?
Nos, Húr mi újság? - Áron, már te is
Fel vagy, mi űzte úgy el álmodat?

A gond, a gond. - Mózes! Rosszul vagyunk. -

Kietlen puszta lett-é Kánahán,
És benne a nép nem bír majd megélni?

Sőt inkább - mézzel, tejjel foly vize,
Szőlőgerezdje óriási nagy,
S ágat tör a dús termésű olaj.

No hát - no hát! - Sárkányok őrzik-é?

Az sem. De népe órjás termetű,
Ádáz szemében bátorság lakik,
Karizma vas, vadlóé gyorsasága.

Asszonynépet megverni nem öröm.

De ily népet meg nem lehet legyőzni.
Törpék hozzájuk képest jobbjaink. -
Fegyverzetök nyilunk nem járja át,
Melynek húrját csak lágy karunk feszíté.
Kopjájok árboc, a mienk füszál.
Mind elveszünk, ha ellenök vezetsz.

S felejted-é a sergek Istenét,
Ki mellettünk van. - Ah, de bárhogyan
Legyen, titkolni kell a nagy tömegtől. -
Egy ellopózott szócska ajkatokról,
Egy bús sóhajtás, rejtélyes mosoly,
Szemhúnyorítás áruló lehet. -
S a vész, amelyet még a jövő takar,
Órjás arányokat veszen magára,
Előre elzsibbasztva a kezet,
Mely a bajoknak hogyha közepette
Leli magát, azokból új erélyt nyer.

Késő már, Mózes! - Minden tudva van.
Azért zajong, azért csoportosul,
S felkelni készen a nép itt terem. -

Jőjön. - Szavamra a tenger figyelt;
Meglátom, Isten népe hogy vadabb-é. (Leül.)

(Egy csapat zsidó a bejáráshoz tolakodik.)

Tovább nem tűrjük. - Mért is tűrtük eddig. -
A földre véle. - Meg kell őt kövezni. -
Menj hát előre. - Én csak nem megyek. -
Ne toljatok, az elsőség nem illet. -

ABIRAM (belépve, utána Dátán és nép.)

Megyek hát én. - Mózes! - Köszöntelek. -

Mi kell? -

Mi kell? - S ha nem kell semmi is,
Abiram Mózeshez nem is jöhet? (Le akar ülni.)

Ki lesz elég merész, leülni a
Nemzet birájának szine előtt? -
Fel! Hogyha mondom. -

                                  Már csak azt hivém
Hogy mink is ülhetünk, ahol te ülsz.
Tudtomra nincsen szolga s úr közöttünk.

Ő a bíró. - Abiram, tedd parancsát.

Nem lesz közöttünk emiatt harag.

(Ezalatt Jethro, Cippora és Gerzón bejőnek s a háttérben tartózkodva közelednek.)

Csak erre, lányom - látod ottan ül.

Ah, mint dobog szivem - vezess atyám!
Mit mond, ha meglát. - Vajh fog-é örülni?

Rég várom már, mért jöttök voltaképp.

Ah, erre nézett - jól tudom, megismert -
S elfordult! - Óh, atyám. -

                                  Várj csak sorodra.

Azt jöttünk, Mózes, tőled kérdeni,
Hogy mit szándékszol tenni, most, midőn
Hallottad kémeinket?

                                    Azt, mit az Úr
Rendelni fog.

                    Jó válasz gyermekeknek.
De elmúlt a kor, dölyfös egyesek,
Hogy a népet barom gyanánt vezessék.
Mi itt egyenkint mind gondolkozunk;
Akarjuk tudni, vérünk hogy miért foly,
Verejtékes kincsünk hová leszen:
Más eszközévé lenni nem fogunk,

Te vélünk semmi tervet nem közölsz.
Tanácsunkat gunyolva csak lenézed,
S amit kifőzesz, azt vakon kivánod,
Hogy mink kövessük.

              Ily nehéz időben,
Nincsen helye a meddő szóvitának.

Soká fogok-e még soromra várni
Óh, jó atyám? - Rég elmúlt már sorom!
Egy kurta csókkal sem jött még elém! -
Próbáltál volna engemet lekötni
Helyére. -

                Dőre nő! Ez végzete
A próféták nejének.

                          S mért lön az?
Nem kértem-é, hogy csak pásztor maradjon?

Midőn Egyiptom földéről kihoztál,
Szabadsággal biztattál; és mi mind,
E csábos szóért hagytuk el csupán
A nyúgalmas jólétet, melyben éltünk,
A húsos bögrét, házat, földeket.
Cserébe vettük a vad rengetegnek
Ezer inségét, s a remélt szabadság
Helyett új rabság toldja sérveink.

Igaz biz az.

               Óh, óh! Hitvány tömeg.
S boldogságodhoz nem hiányza más,
Mint a szabadság, e fényes, hiú szó? -

S mi más hiányzott volna? Megfizettük,
Mit ránk vetettek, hű alattvalókul,
Védelmet lelt a hű s alázatos,
Csak a házsártos zúgolódott ott is.

Derék, derék! Hogy lenne hát szabad
Ily nép, melynek még hátán ott vagyon
A kék pecsét, véres csík, s elfeledte
Már a korbácsot, a rugást, pofont. -
Miért is lenne ilyen nép szabad,
Mely napról napra süllyed szégyenében;
Mely mint a ringyó, amiért pirult
Még tegnap, már ma mint természetest
Tekinti, és csókolja szívesen,
Amit még tegnap rettegett, utált;
Mely mostan is hiányt érez talán,
Hogy hátánál nem áll őrt a poroszló
Hosszú botjával, mint midőn sarat gyúrt.

Itt meg te állsz félistenűl felettünk.
Zaklatsz, gyilkoltatsz, nem tudjuk miért.
Minden sebünk egy vádoló torok,
Sáfárkodásodról mely számadást kér.

Én mentegetni nem fogom magam,
Lealjasodnám védelemre szállva.

Ah, oly magasan állsz-e már felettünk
Hogy szónk is elhal, míg hozzád felér.
Ki tett fölünkbe, Mózes? Mondd, ki vagy? -
Jól ismerélek, mint lelencfiút,
S mint száműzöttet, gyilkosság miatt.

A számolás nyilván áll tetteimben,
A frigyszekrénynek fényes sátora
Közöttünk áll, szemkábitó diszében.
És nem-e tanyázunk Kánahán határain? -

Ép e ponthoz kivántam jőni én is.
Beláttad-é, hogy amit szenvedénk,
Áldoztunk eddig, mind haszontalan, -
Mert ott nem győzhetünk.

                                             Igaz, igaz. -

Vezess hát vissza - s mindent elfelejtünk.
A nép nagylelkű.

                           Úgy van, úgy, vezess.

Ah, ah, nagylelkű nép!

                                    Mi nem csatázunk
Többé haszontalan.

                                Derék, derék! -
Választott népe Ábrahám urának. -

Dologra csak. - Hiú, nagyhangu szóval
Már jóllakánk. Kurtán, mi válaszod?

Mi válaszod?

                          Hát e vén térdeket
Ha meggörbíteném előtted, óh, nép!
És szószólója lennék Istenednek - - -

Hiába lenne.

                   Kérlek! -

                                    Mindhiába.

Meggondolád-e jól?

                               Meggondolók.

Nekem kell engednem, ha már nem engedsz.
De kérve kérlek, nézd el, nép, nekem,
Ha meglep, elkábít ily nagy dolog.
A vén kebelnek úgy megrögzenek
Ábrándjai, hogy fáj, midőn kilökjük;
Hisz a fény is fáj éjt szokott szemünknek.
Engedjetek tehát időt nekem .
Egyenként elbucsúzni holtjaimtól. -
Reggelre készen várlak.

                                           Jó. Mi is
Tudunk becsűletet. - Jerünk, barátim.
Viszontlátásig reggel.

(Abiram, Dátán, a nép el.)

                                    Nem hiszem! -
Nehéz egy óra volt. - Én kedvesem!
Atyám, fiam!

               Óh, Mózes! Már remegtem,
Hogy tán nem is akarsz ismerni többé. -
Mind azt panaszolják, hogy oly hideg vagy.

Csak a vezér, nem az ember, galambom. -
Ah, mily kevés kell, hogy boldog legyen
Szivünk. Im üdvömet körülfogom. -

Ki hitte volna még csak az imént,
Hogy ily jól tudsz ölelni. -

                                      Kedvesem!
Ah, látod, a sors ily szörnyű szeszélyes;
Minden kéjt és kínt összegyűjt külön,
S felváltva önti elkábult fejünkre.

No, csakhogy visszatérünk! -

                                           Nő! Bocsáss! -
Jó, hogy felköltél dőre mámoromból,
Hej, Józsué!

                   Parancsolj!

                                  Hogyha reggel
A felkelő nap, Istennek szeme
Pártost találna népe táborában,
Elvesztne táborostól. - Érted-é? -
Abiram, Dátán, s cinkos társaik
Holt emberek. - Rosszabbak a halottnál.
Mert sírjokat utód nem látja meg,
Nevök többé nem jő élő ajakra. -
El fogja nyelni a föld mindenestől. -
S ha a tömeg, mely nyűgözött vadállat
Gyanánt lázadni alkalmat keres,
De gyáva hitványsága érzetében
A szemtelennek hátához kiván
Vonulni, majd vezéreket keres:
Üres helyök döbbentse vissza őt. -
Menj Józsué - a léviták barátink. -
(Józsué el.)
No, Cipporám, most már enyelghetünk
Megint. - De mondd, mért sápadsz, mit remegsz? -

Ah, Mózes! Félek tőled.

                                    Kis bohó. -

Te túl kemény is vagy, fiam.

                                         Hogyan?

Jó szóval többre menni, mint erővel.
Miért nem kérded, hallgatod meg őket? -
Hidd meg, nem bánják azt az emberek,
Ha nem követjük is tanácsukat,
Csak elmondhassák, ami szívökön van.

De hogyha érzem, mindnyájok között
Én értem legjobban, hogy mit tegyek. -
Óh, Jethro! Jól tudod, sosem kerestem
A népvezér helyét, felsőbb határzat
Rendelt oda. S most már, mondd, hagyjak-é
Minden fondorkodót, s hiú pimaszt,
Tervembe nyúlni? - Aki népeket
Vezet, felbőszült szellemek felett
Uralkodik. Ha elszunnyad, vagy enged,
Széttépik ők, vagy menten elragadják.

Igen, igen, de száz kicsiny hiúság
Ha nem kiméled, szinte gátadul lész.
Ott állatád a népet, míg te ültél
Hány agg szivében gyűlt ezért harag.
Aztán nem is ez volt az ős szokás.

Óh, jaj, ne hozz fel nékem ős szokást,
Ne régi törvényt. Minden léptem új.
Nem a múltnak fejlesztem én virágát,
De újat kell a semmiből teremtnem.
S nem korlátozhat törvény vagy szokás. -

Elismerem. De ládd ez elkülönzés,
Minden léptedre oly színt kölcsönöz,
Hogy az egész ügy és személyed - egy,
Melyhez senkit mást érdek nem csatol.

Bár lenne másképp. - Óh, bár lenne másképp! -
De hogyha én lelépek, elvesz az ügy.
Ki gondol azzal? - Hisz hallád magad. -

Ha így van, hasztalan erőlködöl.
A nép nélkül népet nem boldogítasz;
Megtettél mindent, nem nyom szemrehányás,
Hagyj fel mindennel - jöjj hozzánk pihenni.

Ugyé, ugyé? Én már rég sejtem ezt.
Hívd vissza Józsuét, és jőj velünk.

Ah, Cippora!

                  Ne kétkedjél soká. -

Itélj magad. E nép érdemli-é
Szabaddá lenni?

                      Jaj, hogy nem.

                                           No, ládd!

S érdemlem-é én, hogy hervadjak érted?

Kegyetlenek! Galambul jöttetek,
Hogy mint sasok tépjétek keblemet! -
Kimondjam-é magamra, hogy bolond
Ábránddal lettem vénné? - Újra kezdjek,
Megtört kebellel, egy új életet?
Óh, - óh, - (Gondolkodik.)

MÁRIA (merengve lassan jő)

            Mi kedves szőke nő ez itt? -
Hát e piros fiúcska? - Hogy mosolyg. -
Mosolygj csak gyermek! - Egykor majd szeretsz -
Lelsz szép menyasszonyt - mások elrabolják. -
Majd sírhatsz akkor.

                             Óh, Mózes! Ki-e
Roncsolt alak?

                        Prófétaasszony.

                                                         Az.
Mit Isten megszállt, mint meg szokta szállni
A keblet, melyből kín s próbáltatás
Kiűze minden földi szenvedélyt. -
De mondd, ki vagy te, gyermekarcu nő?
Hol voltál elrejtőzve a világtól,
Hogy ennyit éltél már s nem ismered
A szenvedés szentelt vonásait? - -
Nem űzték-é férjed hatalmasok
A háztüzétől messze pusztaságba?
Nem hajtották-e testvéred rabul,
Kifosztva házad szent emlékeit?
Ah, úgy boldog vagy. És mégis remegj! -
Mert kétszeres lesz a kín, mely reád les.

Megdermed e beszédre csontvelőm.

Utat neki! - Mi ábrándos jelenség.

(Mária átmegy a színpadon s el.)

E percben Isten küldé őt előmbe! - -
Nézzétek csak! Nézzétek! -

Mit fiam?

(A sátor egyik szögletében ködoszlop emelkedik.)

Nem-é látjátok e ködoszlopot!

Nem látunk semmit.

                 Óh, vakok, vakok!

Mózes! Figyelj. -

De most csak hallotok? -
Uram! Parancsolj. - (Leborul.)

                              Mózes, képzelődől.

Látom, hogy e nép rám nem érdemes,
Kiirtom egyig a földnek szinéről. -
Ki Ábrahámot nemzetté növeltem,
S termékennyé lett Sára egy szavamra,
Ki szélüzött magból erdőt kelesztek;
Növelhetek népet belőled is. -
Erőset, újat, könnyebben bizonnyal,
Mint elfajult szivéből Izraelnek
A bűnt kiirtsam. -

                       Óh, ne tedd Uram! -
E népben élni, halni megtanultam.
Igaz, gonosz. Sújtsd őt, sújtsd és ne kíméld.
Küldj rá csapást csapásra, véle együtt
Eltűröm én is. - Óh, csak élni hagyd. -

Megútálám végképp e gyáva fajt.

Ha áldozat kell, végy el engemet
Vérdíjul népemért inkább, Uram! -

Beléje ette már a szolgaság
S álművelődés mérge úgy magát
Népembe, hogy korcsot fog szülni is
A korcs szülő.

                    E puszta megtanítja
Szabad emberhez illőbb felfogásra. -
Igaz, a nemzedék, mely mostan él,
Nem érdemes, hogy kíméld. Ám veszítsd el.
Itt a határról holnap visszatérek,
S mindaddig járom a pusztát vele,
Mig az utolsó embert eltemettem
Egyiptomnak csodáit, aki látta,
S mérget szivott jólétéből magába.

Legyen, Mózes, mint mondád. Ámde tudd,
Meghalsz népeddel a pusztán te is.
Csak Józsué megyen be Kánahánba
Azok közül, kik most lélegzenek.

(A ködoszlop eltűnik.)

Hála legyen ezért is, Istenem!
Óh, nép! Ha tudnád, hogy neked kegyelmet
Szívvéremen vevék. - Áron, siess,
Írd össze a népet mind egytül-egyig;
S ha megvirradt, fuvasd a kürtöket,
Indúlunk.

           Meglesz, amint rendeled.
(El.)

JÓZSUÉ (jő)

Uram!

          Nos, teljesült-e a parancs? -

A lázadókat a föld elnyelé. -

Jethro, atyám! S te, kedves Cippora!
Láttátok, hogy mi történik körűlem.
Tudjátok, Isten végzetes kezében
Eszközzé lettem. - Élő és halott. -
Elő neki - halott saját magamnak;
E pusztában temetkezésre ítélt. -
Mit zárjalak siromba téged is? -
E csók is, melyet ajkidról veszek,
Talán lopás - de mindegy, az utolsó. - -
Én szültem egy egész kort; és ezen kor
Tán szégyenelné, ember hogy szülé.
Én inditám el, mit, hahogy bevégzek,
Félisten lennék. - Látod-é, ezért
Kell nékem vesznem. Ám legyen - legyen,
Isten megáldjon! - Őrizd meg fiam.

Óh, Mózes!

            Csitt, csitt, ily gyöngéd beszéd
Mint éles nyíl szalad a vért közé,
Melyet hiába dönget sorscsapás. -

Jőj lányom! - Mózes, istenem megáldjon!

Fiam! Nőm! -

                 Jaj nekem. -

                         Jőj, jőj, siessünk. -
(El Cipporával és Gerzónnal; kürtszó.)

Hah! Már a nap kél! Hogy fut az idő. - (El.)

Hej, Amra!

AMRA (jő)

                   Nos?

JÓZSUÉ (mindég elfordulva)

                        Szabad vagy - menj leányom.

Szabad, szabad! - Hisz azt ugyis tudom,
Sosem tartottál láncon, mint ebet

Nem úgy, de visszatérhetsz véreidhez.

Csak tréfálsz, Józsué

                                Nem én, leány.

S mit tennék én már otthon véreimnél?
Elszoktam tőlük.

                          Újra megszokod.

Megyek, megyek - s hát a sok karperect,
Fülönfüggőt, a tarka piperét
Mit rám aggattál, számon sem veszed? -

Mind tartsd meg, Amra - menj csak Istenemmel.

Mért fordulsz hát el tőlem? Nézz szemembe.
No, nézz még jobban. - Mostan már beszélj,
Hogy mégis menjek-é.

                                 Menj, Amra, menj,
Ha gyönge lennék is, s könyörgenék,
Hogy csak maradj. -

                                Ah, lelkem, Józsué!
Ne hidd, ha hetvenkedném is, ne hidd,
Hogy tőled válni kívánnék.

                                          Hiába! -
Kint felpakolva vár már a teve.
Amrám! Az Isten véled! - Elkisérlek. (Vezeti.)

Elűzesz hát, megúntál, Józsué!
Csalárd - gonosz - kegyetlen - csábitó! -
Verjen meg érte népem Istene! -
Vidd, vidd ez ékeket! - Átok rád! -
Ne hidd, hogy Amrát vélök megfizetted. -(El.)

Hát itten állunk, Áron, újolag,
Hol negyven év előtt - a szent küszöbnél.
Előttünk egy lépésre Kánahán.

Csakhogy még akkor kebleink feszültek
A tetterőtől - most pihenni vágynak.

Igaz, igaz. - No, nem vágynak soká. -
Felolvasád-e a népösszeirást? -

Felolvasám, és senki nem felelt rá. -
Mind némán fekszik a nép sírfenéken,
Mely akkor élt. Csak én, te, Mária,
És Józsué maradtunk meg tanúkul
A volt világból - mellyet eltemettünk. -

Ah, Józsuét ne számítsd, ő bemegy
Az ígért földre. Szemből szembe látja
A sok csodát, mivel Jehova ott
Népére vár. Ah, ő nincsen felírva
Rettentő lajstromában a halálnak.
De mink igen, bátyám - öreg barátom.
Azért készüljünk - s Mária te is.

Nem látod-é, hogy én készen vagyok. -
Az a hatalmas szellem elhagyott,
Mely roncsolt testemet birá tanyául.
És én halott maradtam, mely mozog,
Mely fú ugyan még, ámde már nem érez;
És várva várja a szót - hogy szabad
Feküdni menni. - Húr előre ment már
Helyet csinálni. -

                         Jól van, Mária. -
Sok szenvedéssel nyertél rá jogot,
Feletted a föld, hogy könnyű legyen. -
Áron! Te meg - csak tedd le e palástot.
Rakd ékeid mind a frigy sátorába.
Az oltártól búcsúzzál, mert felette
Szent áldozatot többé nem mutatsz be.
A főpap tisztétől felmentelek! -
Fiad, Eleazár lépend helyedbe. -

Im, itt van minden. - Tisztán nyújtom át
Istennek, népnek - mint főpaphoz illik -
Emelt fővel - nyugalmas lelkülettel.
Nehéz napokban hordtam. Adja Isten,
Fényét ismerjék csak, ne terheit
Késő utódok.

                       Áron! Jőj - megyünk.

Meghalni, Mária?

                          Igen, igen. -

Ne búcsúzzunk. Követlek nemsokára.

Ki a hegyekbe! - Haljunk meg szabadban. -

Két kőkoporsó áll ott számotokra.

Hát, Mózes, a tiéd - a harmadik? -
Testvérnél illik testvérnek pihenni. -

Szűm véletek megy sírba. Ah, de lelkem
Isten szolgája - tőle várja most is,
Hogy elbocsátja majd - utánatok.

Jó béketűrést. - (El Máriával.)

                        Nektek meg nyugalmat. -
Óh, jaj! Mi kín, utolsó emberül
Maradni a világból, mely miénk volt. -
Kisértetül fetrengni unokák közt,
Kik alig értenek már, amidőn
Múltunkról szólunk; és amit szerettünk,
Alig nevéről, hogy még ösmerik. - -
Hej, Józsué, fiam, fogd kardomat;
Te vagy utánam a vezér, tudod.
Majd bémutatlak a népség előtt.

Mi végre mindez Mózes - nem vagy-é,
Hálá Istennek, még ép és erős? -
Te népedet soká fogod vezetni. -

Ne hidd - ne hidd. Mi bennem még erő van,
Nem izmaim, nem véremnek sajátja,
Csak Isten adta, hogy rendet tegyek.
De mint a nyíl lehull, ha célhoz ért,
S a mag letolja a hervadt virágot;
Kitérek én is, hogyha állsz helyembe. -
Fel, Izraelnek népe! Üdvözöld
Az új vezért. -

                Üdvözlünk, Józsué. -

Örüljetek - mert ő a férfiú,
Kit Ábrahám nagy Istene kinézett,
Hogy Kánahánba végre bévezessen.
Ki véget vet keserveink korának,
S megnyitja a boldogságnak korát. -
Óh, mostohább volt, mely nekem jutott.
A sors rabszolga-népet bíza rám.
Keresztül kelle száz vészen vezetnem.
Keresztül a tűz s vér keresztelésén,
Hogy szolgasága bűnjegyét lemossa.
Csak zúgolódás s átok volt jutalmam;
És mégis hálát mondok Istenemnek,
Mert e dicső napot meg hagyta érnem;
Melyben kifáradt a sors üldözése,
S csak győzelem vár a javult utódra. -
Ne nyomja lelkem semmiféle vád,
Hiven megoszték bánatot, nyomort,
Mindég én nemzetemmel. - Szóljatok!
Nem úgy van-é?

                            De úgy van, szentigaz. -

S most nyugton hajthatom le agg fejem,
Azokhoz - akik vélem szenvedének. -
Itt Józsué, vezértek. -

                                Éljen, éljen! -

Most jól hallgassátok meg végszavam,
Tudjátok, sír széléről intelek. -
Előttünk áll a frigynek sátora,
Melyben törvényünk s Istenünk lakik.
Ha e törvényt, melyért egy nemzedék
Hanyatlott sírba órjás szenvedés közt,
Melyet nem múló, szent okmány gyanánt
Ezreknek hulló vére megpecsételt,
Elhagyná a nép, mely Isten kegyéből
Oly annyi nép közül megnyerte azt;
Ha alkuvásnak dobná tárgyaul,
S idegen isteneknek kedveért,
Egy szent sorában megcsonkítaná :
Átkoknak átkát én kérném fejére.
És annyi nép közt ő lesz az utolsó,
Hajkált és üldött, mint veszett kutya;
Mert nem tudá kegyelmét megbecsülni. -

Legyen, mint mondod.

                    Hallod Istenem! - -
Aztán, ha majd jó dolgotok leszen,
S bőségnek örvendeztek Kánaánban;
Népem, ne hidd, hogy amely egyesit,
Az a szent eszme, amely összetart,
Mely nemzetté tesz, a föld - a haza;
Mert dús kalászát néked rengeti. -
Nem, nem - hisz táplált a kietlen is,
Egyiptom is táplálta őseid,
S azért nem voltál-é egy mindenütt,
Nem-é maradtál Isten ősi népe? -
S jövőben is az lesz közötted első,
Szivében a törvényt ki hűn megőrzi;
Ezrek felett, kik dús örökben élnek,
Bár nem lesz talpalatnyi földe is. -
Mert nem hitvány göröngy, melyet tapodsz,
De e sátor törvénye tesz zsidóvá.
S ezért e sátor egy, maga legyen,
Páratlan közted, óh, én nemzetem,
Egységednek szentelt tanújele.
Zarándokolva oltárára hordjon
Ajándokot, panaszt, örömet és bút,
Világvégéről is minden - ki hű. -

Legyen, mint mondod.

Megnyugszom szavadban. -
Most hozzád szólok, hallgass, Józsué.
Ha meghalok, s bemégy majd Kánaánba,
Egy templomot, egy oltárt meg ne hagyj,
Egy szobrot, egy betűt, vagy síri jelt. -
Pusztíts ki mindent, élőt és nem élőt,
Miből csak egy emléksugára kelhet
A vad pogánynak, melyet ott legyőzesz. -
Ne higgy, ha kér, szolgádul el ne vállald,
Urad kívánna lenni majd idővel.
Ne ültesd asztalodhoz, hogy megoszd
Ebéded véle, mert áldást, ha mond,
Átkot kiván reád minden falattal,
Keménykedjék meg könnyétől szived,
S ha bájosan mosolyg rád asszonya,
Tudd, hogy szivében bosszú les reád. -
Maroknyi nép vagyunk, fiam. Körűlünk
Tengernyi az ellenség. Gyűlölet
Tarthatja csak fenn népét Izraelnek,
Szeretet csúfosan olvasztaná el. -

Nagy dolgokat bizol rám - mondd, hogyan
Állok meg én - közember erejével,
Az óriástól elhagyott helyen?

E tisztes férfiak - e népvezérek
Fognak tanáccsal gyámolítani. -
Megkértem Istent, és a szellemet,
Mely eddig az én keblemet laká,
Reájok önti. - Óvjátok híven.
Áldás reátok - álljatok helyemben. -
Te Józsué meg, csak bízzál magadban.

Láttad, hogy mit birok.

                                    Láttam fiam.
S méltattalak. - Most népem, még csak egyet! -
Ha meghalok - porom földdel vegyül,
Ne hagyjátok, hogy ellenség tapodja
Sírhantomat - hogy bírja idegen.
Igérjétek meg ezt szent esküvéssel,
Késő utódok ártatlan fejére,
Hogy áldás, átok, úgy szálljon reája...
S könnyebben dűlök Ábrahám ölébe.

Igérjük, íme!

                   Köszönöm, barátim. -
Még egyszer - a nagy Isten véletek,
Térjen mindenki nyugton sátorába,
És Józsuétól várja a parancsszót;
Mert Mózes a néphez most szólt utószor -
És halni megy.

(El, a hegyek felé. A nép mindenfelé oszlik.)

                          De illyen szökve nem.
Én a sirig kisérlek - megfogadtam. - (El Mózes után.)

VÁLTOZÁS

(A táboron kívül, a hegyekben. A terebélyes fa a meredek
kősziklán innen is látszik. - Mózes jő, utána Józsué.)

Mondtam, fiam, térj vissza, szent hely ez,
Jehova várja végső számadásra
Szolgáját itten. - Menj, és hagyj magamra.

Tűrd kérlek el, Mózes, hogy nem teszem.
Inkább majd lopva járok nyomdokodban,
Bokrok mögött bujkálok szüntelen;
Nem is fogsz látni - én látlak csupán.

Gyermekkivánság! - Mondd csak, Józsué,
Mivégre volna ez? -

                            Hogy jelt tehessek
A sírra, melyben el foglak temetni.

Gonosz fiú! - Rabbá kivánod-e
A sírt is tenni, mellyért életemben
Küzdék, hogy csendes és szabad legyen? -
Jelt kívánsz tenni rá, hogy majd utóbb
Álkönnyet és átkot hordjon a bolond rá? -
Vagy összeszedje a port a pulya,
És vad futásban hordja el magával,
Hogy esküjét megtartsa, s életét
Se kockáztassa. - Menj, menj, Józsué! -

Nem lesz-é a nép prófétája mellett,
Ki messze elható szemét befogja,
És nagy szivének kisded ágyat ás? -

Ne félj, ne félj! - Hidd el, készít az Úr
Szolgájának, ki napszámát betölté,
Pihenni ágyat is. -

                           S hogyan tudom meg,
Hogy indulnom kell már az új hazába,
Mert Mózes nincsen többé? -

                                        Látod e fát,
Amott a szirten - mely magányosan,
És büszke fővel néz a völgyfenékre? -
Kilátszik az jól táborunkba is.
Nézd meg minden nap - s amidőn ledűl...

Akkor lehajtja Mózes is fejét.

Jól mondod - és te Kánaánba indulsz. -
Kezet, fiam. - Vezér! Most táborodba. - (Józsué el.)

Mózes! Készen vagy-é?

                                       Készen vagyok.
Csak egy kegyért esdeklek még előtted:
Többször méltattál, hogy velem beszélj,
Szegény szolgáddal. Nem láthattam arcod,
Mert tudtam, aki színről színre lát
Az a halálé. - Most mutasd magad meg.

JEHOVA (megjelenik)

Láss hát, de meg ne rettenj. -

MÓZES (leborul)

                                         Óh, Uram!
A napba vágytam nézni - s megvakít. -
Most már szólits el - mit várok tovább? -

Csak kelj fel, szolgám, mért e nagy sietség?
Ki oly soká nem-zúgolódva tűrtél,
Még várhatsz egy kicsinyt. Fel! Jőj utánam.
Még egy örömmel tartozom neked. -

Ha láttalak - min tudnék még örülni? -

Csak jőj tovább - lépj itten e magasra -
Feljebb még, Mózes - így - most nézz elődbe: -
Imé, kitárva látod Kánaánt! - -

Halkabban, szív! Vagy keblem szétveted. -
E percért vívtam teljes életemben,
E képet rajzolá ki képzetem
Legcsillogóbb festékivel, midőn
Már majdnem elnyelt tomboló vihar,
Vagy álnok szemmel száz ínség lesett;
S ujult erőt hozott mindannyiszor. -
Pedig mi volt az mind! Ködalkotás -
Hogy most, midőn megtestesülve látom;
Megdöbbent a nem álmodott való. - -
Mi gazdag síkság, és mi zöld hegyek -
Száz fényes város kúpjai ragyognak
Közöttük. Hízott nyájak mindenütt,
S ezüst szalagként kígyózó folyó. -
Lelkemben látom máris népemet,
Amint betör, s tábort jár e vidéken.
Mindég előre. S e szellő talán,
Mely most köszöntve csókol homlokon,
Már holnap győztes zászlóm lengeti. -
Amott középen, a Sion fokán,
Ragyogni látom a frigy sátorát.
Nem vándorútban többé, mint az űzött,
Ki egy éjt megpihen, s odább siet,
Ujabb nyugalmat puszták közt keresve;
De oly szilárdan, mint a szirtalap,
Irányaul szolgálva fél világnak,
Amint dicsében messze földre néz. -

Csak kéjelegj, csak kéjelegj, fiam,
E látásban. - Nagyon megérdemelted.

Megérdemeltem? - Mondd, uram, mivel?
Szenvedtem-é, küzdék-e, nem tudom.
Ki van törülve minden kínos év,
Mely áll Egyiptom s Kánaán között.
E két napot oly könnyű összekötni,
Mint hogyha egy éj volna csak közöttük,
És minden baj, csak ez egy éjnek álma. -
Ha érdemem volt, azt is elvevéd,
Mert eltörpíted a jutalmazással. - -
Szent föld! E csókkal, íme, eljegyezlek! -
(Leborul, hogy a bokrok s sziklák eltakarják. Jehova eltűnik.)

MÁSODIK VÁLTOZÁS

(Ismét a zsidók tábora, mint a felvonás elején. Józsué jő,
utána a nép, a szövetség sátoránál félkört képezve megállnak.)

Előre csak. - Itt a frigy sátoránál
Álljunk meg ismét, mint naponta szoktuk,
És kezdjünk újra zengni szent imát,
Egyszerre gyászost s hitre buzditót.
Gyászost, mert Izrael árván maradt,
Már harminc napja, amint elhagyott
Mózes s nem tudjuk, hogy mi érte őt.
Megtér-e még - elhangzik-é, ki tudja? -
De buzditó dalt is, mert új csatákra
És győzelemre teljes bízalom kell.

NÉP (ének)

Szirt ő... Amit teszen, hibátlan az,
És minden úta szent, igaz, dicső.
Egyetlen Isten ő, ki nem hazud,
Hű és igaz; nem áltató csalárd.

Meddig fogunk még harcra készen állni?
Keblünket a kinos bizonytalanság,
E véres rém, erőltetett mosoly,
S rejtett könyűvel csak szaggatja - tépi -
S még semmi jel. -- Óh, népem Istene,
Jőj, jőj segélyűl, vagy zord elhagyottság
Hideg lehétől keblem összeroskad.

NÉP (ének)

Lássátok! Én - csak én vagyok,
És nincsen Isten kívülem, velem.
Én ölhetek, s viszontag - éltetek;
Sebez, de ám gyógyíthat is karom,
S tőlem ki mentne, óvna - senki nincs.

(Nehéz fejszevágások hallatszanak a hegyek felől.)

Csitt - csitt - mi volt ez? Vagy csak képzelem?
Nem - nem - megint! - Megint! - Mi végzetes hang!
Mint óriás kar döngető verése.
Visszhangot ébreszt kősziklákban is,
S az emberszív megdöbben hallatára. -
(A meredek szirt tetején állott terebélyes fa nagy robajjal a mélybe zuhan.)
Mózes meghalt! - Le térdre, nemzetem!
Prófétád sírba szállott, és vele
A kétes küzdés fájdalmas kora. -
De óh, ne hidd, hogy meddő volt azért
E gyász kor. - Nem, nem, az szülé ez újat,
Melynek csak kínja volt övé - virága
Miénk lesz, hogyha az új nemzedék -
Bátran, s győzelmi hittel lép belé. - -
Fújjátok a harckürtöket. - Előre!
Jeríko kapujához. - Hogyha Isten
Lesz keblünk vérte - kürtjeink szavára
Erős fala előttünk porba dűl.

A Mózes kézirata az OSzK kézirattárában található, jelzete: 2068 Quart. Hung. 48 levél. Másik kézirata idegen kéz másolata, az Akadémia kézirattárában a pályaművek között. Címlapján az 1860-as évszám. A címlapon belül egy ívlapon még egyszer ismétlődik, a személyek névsorával. Erre rávezetve: Kezdett 1860 jun 9 végzett 1861 nov 16. Ugyanitt a sorok összegezve:

Madách a drámával az Akadémia Karácsonyi-jutalmára pályázott (1861. dec.). Bérczy Károly írta meg a bírálóbizottság (Arany, Bérczy, Jókai, Kemény, Pompéry) jelentését, amely kedvezőtlen volt. "Dramatizált eposz", állapították meg a darab legfőbb hibáját.

A Mózes első kiadása a Madách Imre Összes Művei (I-III. k., Bp., Athenaeum 1880, új lenyomat 1895, sajtó alá rendezte: Gyulai Pál) III. kötetének 1-142. lapján található. Ennek alapján került a Halász Gábor szerkesztette Madách Imre összes művei (I-II. k., Bp. Révai , 1942) első kötetébe (701-815. l.), amelynek nyomán az 1989-es, kritikai igényű kiadás a Szépirodalmi Könyvkiadónál (Madách Imre válogatott művei, sajtó alá rendezte Kerényi Ferenc és Horváth Károly) létrejött,  s amelynek alapján készítette az Unikornis Kiadó is Madách Imre válogatott drámái c. kötetét (Mózes: 383-500. l., a kötetet az 1989-es kiadást javítva, korszerűsítve sajtó alá rendezte Sirató Ildikó). Jelenlegi CD-szövegünk ennek a legutóbbi szövegnek újra ellenőrzött, több helyen javított, kiigazított változata. Itt, információs dokumentumunkban közöljük - némileg javított, kiegészített változatban - Sirató Ildikó szövegmagyarázatait is.

Jelen CD-kiadásunkban modernizáltuk a dráma helyesírását, természetesen csak azokon a helyeken, ahol a változtatás nem rontotta el a darab jambikus verselését. Tehát nem változtattuk meg a rövid mássalhangzós (pl. boszú, könyű, virad), vagy a gyakori, a ma helyestől eltérő hosszúságú magánhangzós (pl. indúl, testesűl, kábitó stb.) szóalakok hibás helyesírását, ha a verselési helyzet úgy kívánta. (A helyesírási elvek részletesebb indoklását ld. A METINF - Az ember tragédiája információs dokumentumában!) Nem változtattunk természetesen Madách régies, vagy nyelvjárási szavain, egyéni szóalkotásain (mint pl. hajkál, üld, sérveink = hajszol, üldöz, sérelmeink  stb.), a régies ragozáson (mint pl. elhervadand, hozand, álliték, jőj, teszesz stb.) és a ma már nem használt szóalakok tekintetében (erősb, fényesb, könyörg,  mosolyg, sergek, eszély,  stb.).

... fényes kíséret, a főpap, az országlár, Mózes, Jókhebéd sat.) - S a többi.

Mely Pithomot és Rahamsest emelte, - Pithom: rabszolgákkal építtetett város Felső-Egyiptomban; Rahamses: Ramses fáraó síremléke.

Tudd hát zsidó vagy - Lévi sátorából. - A leviták törzséből, akik a zsidók közt a papi méltóságot viselték nemzedékről nemzedékre.

A gyil lakott Nilus sötét vizében, - Krokodil (krokogyil).  - Elképzelhetőnek tartjuk azt is, hogy a szó gyilok, gyilkosság jelentésű itt.

Most már kifosztnak végfilléreinkből, - Végső, utolsó filléreinkből.

Ez éjjel még eljő Aszasziel, / A rém-angyal, - Gonosz pusztai szellem a Bibliában.

Moabiták erős haddal közelgnek, - Észak-arábiai nép, mely a Holt-tengertől délkeletre élt.

A frigyszekrénynek fényes sátora / Közöttünk áll... - A tízparancsolat kőtábláit őrző szentségtartónak, mely a zsidóságnak Jehovával kötött szövetségét szimbolizálja.

NÉP (ének*) Szirt ő... Amit teszen, hibátlan az,... stb. - Mindkét énekszakasz Mózes egykori énekéből van

* Gonda László fordítása szerint. [Madách jegyzete.]
  Gonda László (1831-1872) tanár, protestáns egyházi és pedagógiai író volt.