A vén dalnok

 

Messze földön, zajtalan falvakban
Ismerék a jó vén dalnokot,
Nem volt ott lány, nem volt ott ifjú, aki
Tőle egy-két szép dalt nem tudott.

Meg-megjött ő mint vándor madárka,
S eltűnt, merre, senki sem tudá.
Ámde dalját a figyelmes visszhang
Még soká, soká visszhangozá. -

Ünnep volt ott, ahová belépe;
Vidám gyermekek vevék körűl,
Hátrább ifjak s lánykák elmerülve
Hallgaták őt ernyedetlenűl.

Nyitva állt előtte minden viskó,
S büszke volt az, melyben megpihent,
Szívből jött szó és egy serleg jó bor
Vidítván fel a dalnok kebelt.

Nem mert pénzt kinálni néki senki,
Jól tudá, hogy néki fájna az,
A dal szivének volt szent virága,
S pénzért nem virúl fel a tavasz.

Igy járt, így danolt az agg sokáig,
Fürtje ősz volt, arca bánatos,
Ámde dalja, bűvösen merengő,
Ifju, megható volt és zajos.

Lassan gyúlt ki, mint a lámpafénye,
Félve, mint sas, mely szárnyat próbál,
S mindég jobban terjedt, mint a tűzvész,
Feljebb tört, mint sas, mely naphoz száll.

S szűk lett a lant éneke hevének,
Szétárjadt a hallgatók között,
Minden arc kigyúlt, mély hallgatás lőn,
Mintha Isten zeng felhők felett.

Énekelt ő nagyszerű napokról,
Fényesekről, mint tündér rege,
Aki hallá, vért látott omolni,
S fentebb járt az ifjú kebele.

Énekelt ő elnyomott hazáról,
Búsabbról mint koldús útfelén,
Aki hallá láncot vélt csörögni,
S könnyek ültek a leány szemén.

A lant elnémúlt, ő összeroskadt,
Arca bús lőn, mint a sírhalom,
Melyen az éj rémes órájában
Élet volt s most ismét nyúgalom.

Csak midőn körülnéz, s látja mint ég
Ifjú arc és ifjú lángkebel,
Csak midőn körülnéz s lány szemében
Tiszta gyöngyűl részvétkönnyre lel,

Akkor fut végig egész valóján,
Mint vihardús barna fellegen
Szent villám, mely felragyog percekre,
És legott még barnábbá leszen.

*

Nemzedékek mentek ekközt sírba,
Férfiakká lőnek gyermekek,
És a szolgaság gyalázatának
Napjai végre beteltenek.

Lengő zászló buzdító árnyában
Összeérez, együtt tesz a nép,
S a pokollal és a zsarnoksággal
Harcot vívni elszántan kilép.

Cseng a kard, nyerít a mén és horkol,
Bőg az ágyú, zeng a trombita,
S mindezen túl a lelkes csapatnak
Égig harsog büszke harcdala.

Melyet hajdan vén dalnoktól hallott,
Mostan érti csak meg igazán,
És mely akkor álmait hímezte,
Tettet költ most a harc piacán.

Dúl a harc, s ki az, ki közepette
Égő arccal harci lantot ver?
A vén dalnok, s elhaló dalára
Győzelem rivalgása felel.

A harc megszünt és ő összeroskad,
Arca oly hideg, mint sírhalom,
Melyen az éj rémes órájában
Élet kelt s most ismét nyúgalom.

Csak midőn felnéz és lát győzelmet,
Hallja dalját, érez könnyeket,
Mint kigyúló meteor mosolyg még,
Hálát suttog és keres eget.


Hazdrubál

 

Határozott a harcok istene,
Ős Róma győzött, Kartágó lehull,
S urának szempilláiról lesi,
Mit adjon még fájó áldozatúl.

Az úr int és odadja kincseit,
Int és hajóhadát felégeti,
S míg fellobog halálszövétneke,
Gúnnyal kacagják győztes elleni.

Kivánják, hogy lerombolja falát,
S a védő bástyák is lehullanak,
Kivánják fegyverét, mert vészes az
Kétségbesőnek és rabszolgának.

S melyen még ellen vére párolog,
Odadja fegyverét is szívesen,
Vélvén urában ember szűt talál,
Ha látja árván, látja védtelen.

De Hazdrubálhoz nője Tirza jő
Lakván lelkében gyászos sejtelem:
"Vezér! vezér! - mond - inkább éltedet
Add, hogyha kell, de kardodat sohsem.

Mely száz csatában híven követett,
Mely azzá tett, mi most vagy, Hazdrubál,
Mi léssz nélküle? lapda, melyet a
Negédes gyermek kényére dobál.

Fegyver nélkül a férfi felhő csak,
Mely hasztalan zúg, ha villáma nincs;
Még ez lehet utolsó frígyesed,
Ki halni tud, annak nincsen bilincs.

Ez óvja meg szégyentől ősz fejed,
Majd keresed tán, s elhagyott az is,
Vagy hogyha egykor hívna a haza,
Védjére Hazdrubál kardot se visz?"

Megérté a Vezér a nő szavát,
És messze pusztaságba vándorol,
Szemében láng ég és könnycsepp ragyog,
Ősz fürtinél idegen szél danol.

De ott van véle Tirza, hű neje,
És oldalán függ megpróbált vasa,
Előtte négy ifjúnyi gyermeke,
Mögötte vérben, lángban a haza.

*

Most már nyugodtan tombol a nyerő,
Vad ünnepekkel a szent sírokon,
Csak lopva, csak titkon törülheti
Könnyűit is a megalázott hon.

És tűrt és várt, hosszú az út nagyon,
Melyen népek türelme menni tud,
De jaj, ki azt hiszi, hogy végtelen,
Jaj, hogyha a kétségbesésig jut.

Úgy látszott, nincs már mit rabolni több,
Nincs áldozat, mely többé fájna már,
És mégis a legkeserűbb kehely
Nem vesztesége volt, nem a halál.

De a mosoly urának ajkain,
Az önhitt gőg, a gúnyos megvetés,
Mely szolgájára nem csak láncot ver,
De homlokára bélyeget is vés.

Ki áll nekem jót, úgy mond a nyerő,
Hogy Kartágó majd megtartja szavát,
S kívánja ettől, hogy legnemesebb
Ifjúságát túszképen adja át.

Egész várost népsége hagyja el,
Nehogy hamvából Phőnix támadjon,
S a tengertől távol puszták között
Építhet majd új fészket szabadon.

Ez volt a cél, melynél a türelem
Megtört, s kezdődött a kétségbesés,
Elszáradt a könny, elhalt a sohaj,
Csend lett mint van, ha közeleg a vész.

A csend után szokatlan élet kelt,
Járt-kelt, tett minden ifiú és vén,
Ki sem parancsolt, és nem kérdezett,
De egy szellem lengett mindenikén.

Zajjal hulltak le a házfedelek,
Gerendáikból épült gyors hajó,
Vitorlát szőttek a nők, kötelet
Csavarni gyermek s aggastyán is jó.

Harcos lett minden férfi, fegyverré
Kovácsolta a nő ékszerét,
Hidegül metszé el szép haját,
S buzdító láng villanta át szemét.

Sírok adák ki az ércravatalt,
Miket áhitatos fiú emelt,
S lett fegyverré annak, akinél
Előbb szentelt emlékkönyekre lelt.

Lerombolt védő bástyafal helyett
Találékony gond sáncokat rakott,
S a dölyfös ellen, hol csak védtelen
Csordát várt, harcos tábort lele ott.

És Hazdrubálhoz neje Tirza jő,
Ajkán mosoly van, szemeiben vész,
Nem szól, de a hős mégis érti őt,
Midőn némán a rozsdás kardra néz.

Eközben Kartágó már készen áll,
Kezében fegyver, szívében harag,
De hol van a vezér, ki halni tud?
Megdöbbenten minden most kérdi csak.

S ím Tirzájával ott jő Hazdrubál,
Még idegen por fekszik saruján,
Még száműzöttnek könnye reng szemén,
De fény csillámlik könnyében, vasán.

"Elhoztam - mond - honomnak kardomat,
S kardommal győz, vagy halni tud e kéz" .
"Elhoztam, - úgymond Tirza - mindenem
Én is", s lángolva négy fiára néz.

*

Folyt, folyt a harc, mintha két óriás
Küzd, s harcuk bére a világteke,
S ez sajka lenne, vad tenger felett,
Melyen nem menekül, csak egyike.

Folyt, folyt a harc, mint hogyha fészkében
Támadja az oroszlánt hős vadász,
Ott már az élet s győzelem csak egy,
Dicsőségért többé egy sem csatáz.

Nincs többé gyermek, nő, ifjú, vagy vén,
Csak győzni vagy meghalni kész vivó,
Elesnek ezren s nincsen senki is,
Rómának irgalmáért kolduló.

A sáncok egyenként lehullanak,
És sáncúl holtak testrakása áll,
Minden ház egy vár, melynek nyitja vér,
S a győztes benn csak hullákat talál.

Hat nap foly a harc éjen és napon,
A város már csak füstös düledék,
De a fellegvár áll, rongálva bár
S kicsíny, de hős had harcol benne még.

"Kis sziklacsúcs a tenger árja közt!
Hogyan tartod fel e bősz habokat?
Eldűlsz, feletted a hab összecsap,
S léssz hasztalan felejtett áldozat.

Ily sok hű szó, ily sok polgárerény
Elvesszen-é örökre hasztalan,
Hát hogyha kel még hajnal a hazán,
Melyben hős karra még szüksége van?"

Igy szólott Hazdrubál a várfokon,
Előtte hullva hullanak a falak,
Bent éhség gyilkol a kis had között,
Kint elleneknek ezri állanak.

Kegyelmet kér hát a maradtaknak,
Vad puszták közt száműzött életet,
És Róma, mely nehéz győzelmében
Halálra fáradt, mostan engedett.

Megy hát a hős, megy, eltörvén vasát,
A súlyos gondtól háta meghajol,
Néz hátra, újra néz, talán könyű
Függ pilláján, azért nem láthat jól.

Nehány agg s gyermek követi csupán,
Hol vannak ők, a bátor harcfiak?
Hol Tirza és két ifjabb gyermeke
Mert ketten már pajzsokon nyugszanak.

Néz, néz és vár, de nem jő senki sem,
Mögötte a vár lángtengerbe gyúl,
Fokán áll Tirza, tartván két fiát
Vadon felnéz s a lángokba borúl.

A hős távol pusztákon bujdosik,
Hol a világ a semmiségbe vesz,
És átkot hall nyomában mindenütt,
Lángot lát s fél, hogy martaléka lesz.

Előtte a lég rothad, vér a víz,
Fejét letenni nem talál hazát,
Igy jár, ki a hon végenyészetét
Nem osztja meg, s világát éli át.

Most tombolhat már a dölyfös nyerő
Vad ünnepek közt a szent sírokon,
De az utókor ítél, dönt s emel,
Míg szív dobog, és szent lesz e név: "Hon".


Zákány Tamás

 

Mit zúg a vészharang, mi jajgatás,
Az égéstől pirosló éjen át?
Zákány, Zákány jő s bősz kurucai!
A hír Szatmáron végig így kiált.

E neszre a nép küszöbére lép,
S bundájából egykedvűn szertenéz,
Jól tudja, hogy felette ártatlan
Zúg el, mely tornyosulni kezd a vész.

Látványúl várja csak, mi jőni fog,
S jót-jót kacag Zákány furfangjain,
Szétküldvén országszerte híröket
A népdal tarka hímes szárnyain.

S ha néha egy-egy kunyhót meg is gyujt
Zákány, vagy itt-ott egy lányt elszeret,
Még az mind nem fordítja tőle el,
Mit sok csínjával nyert, a nép kegyet.

Hisz Isten is küld néha menykövet,
S az éji vendégnek világ csak kell,
A lány előbb-utóbb meg úgyis vét,
S még jó, ha megválasztja, hogy kivel.

De a labanc álmából fölriad,
És kedves karából futva fut,
De a sóstiszt s vámos pénztárait
Feledve, nézi merre visz az út.

S a jó barátok vén pincéjöknek
Vérző kebellel búcsút mondanak,
Ha a szivárvány szomjú kurucok
Vendégűl a vidékre tartanak.

Szatmárban is foly már a haddelhadd,
Zákány áll még csak kívűl egyedűl,
A városvégén egy domb tetején
S az éj zajába mélyen elmerűl.

Alatta tombol éjsötét lova,
Sörényét s szél szertekergeti,
Rajt a hős, mint ifjú hadisten ül,
Villám s mosolytól égvén szemei.

S a szomszéd házból íme futva jő,
Eléje egy kicsíny lány pongyolán,
Leng rajta a mez, úsz aranyhaja,
S a rémülettől arca halovány.

Bizalmasan kap a kantár közé
S az ifjúhoz ekként esedez:
"Lovag, lovag! mindnyájan elveszénk,
Hahogy te még meg nem védelmezesz.

Én gyönge hölgy, atyám aggott, öreg
S adószedő, a kurucok meg itt,
Siess, siess, mutasd meg hogy szivem
Nemes lelkedbe nem hiába hitt."

"S miért hiszed, hogy itt vész nem fenyít
A néma éjben velem egyedűl?
Ki mondta néked, hogy nem-é vagyok
Tán a legrosszabb a rablók közűl."

Mond Zákány meglepetve s a lány
Mosolygva néz fel lángszemeibe,
"Minderről - úgymond - arcod biztosít,
Nemes lelked pecsétes levele."

*

Miként a szirtnek élén megtörik
S utat cserél hullám hullám után,
Akként törtek meg a kuruchadak
A vén adószedőnek kapuján.

Ott állott Zákány, kardon a keze,
S midőn portyázva jöttek népei
Megérték a parancst szemöldein
És meghunyászkodva kerülték ki.

Távol szegletből nézte ezt Magócs,
A szőke lány s kulcsolva kis kezét
Mond: "Istenem! kit e vad nép is fél,
Hogy meg ne győzné egy leány szívét."

Szürkűl már a reg, eltűnt a kuruc,
Zákány is menne és mégis csak vár.
Ő a rettentő, a kuruc vezér.
Most búcsúzásra szókat nem talál.

Ő, aki ott arat, hol más vetett,
Ki életet, ki zsákmányt karddal kér,
Mostan Magócstól egy csókért eped
S a gyönge lánytól csókot kérni fél.

De az erdő bűbája vonja a
Gyöngét, s ez önkénytlen felé hajol,
Mint izolag a cserre, így a hős
Vágyát megérté szép Magócs is jól.

És elpirulva nyújtá homlokát
Forró csókjának, aztán elfutott,
De még soká utána kandikált,
Midőn Zákány már messze vágtatott.

Elvágtatott ez a puszták közé,
Feltűntek néki mind hős tettei,
Eszébe jött az élvezet, mit itt
S amott erőszakosan víva ki.

De olyan édes egy emlék se volt,
Mint a csók, melyet az imént kapott,
S nem volt oly büszke egy hőstettben is,
Minthogy mostan lemondani tudott.

Szerény szobában kis tűz melegít,
Mellette szép Magócs ül s fonogat,
Lábánál barna ifiú vitéz
A lány térdére hajtja homlokát.

Ki hinné benne a kuruc vezért?
Eltűnt mellőle a szörnyű acél,
A vért helyett mellén selyem zubony,
Ajkán parancs helyett dal hangja kél.

"Beszéljek-é, lány, Zákányról regét,
Kit a gyermek fél és az agg remeg?"
"El véle el, mosolygó és szelíd
Az én leventém, akit szeretek. -"

"Óh hagyd a szörnyet, hagyd lefestenem,
S mondd, hogyha kedvesed ő volna, lány,
Megtudnád-e bocsájtni tetteit,
Vagy elátkoznád, ami jobb még tán?

Hagyd elbeszélnem, hogy jaj a zene,
Tűzvész a fáklya, éji dáridót
Hol ő tart. Véle Isten látogat,
Utána a király nem szed adót.

Lovának körmétől elég a fű,
Szavára átok, káromlás felel. -"
"Ne mondd tovább, szelíd karodban is
Megborzad e képektől a kebel."

"És mégis, mégis ládd lány, én vagyok
E szörnyeteg, kitől megborzadál.
Vedd, vedd hát vissza tőlem szívedet,
Melyet szerény leventédnek adál."

"Nem, nem, ki e szivet kiérdemlé,
Attól azt többé vissza nem veszem.
Én benne csak a nagylelkű vitézt,
A szerető ifiat ismerem."

*

"Leányka kedves, Istenem veled,
Lealkonyultak a boldog napok,
Velem átok jár, kárhozat kisér,
Hazátlan űzött fenevad vagyok.

Leányka kedves, Istenem veled,
Vesszen magában a kurucvezér,
Ne fűzd sorsához drága létedet,
S feledd el Zákányt, ím térdelve kér."

"Lovag, lovag, Zákányt nem ismerem
Dicsőségében sohsem osztozám,
Mi számadása a világgal van
Mind nem tudom, s nem tartozik reám.

De aki oszta vélem örömet,
Annak balsorsa is velem feles,
Hadd lássa, hogy az, akit méltatott
Szivére, volt is arra érdemes."

"Óh hagyj el, hagyj el, hallod mint üvölt
Már a közelgő üldöző sereg."
"Emelj lovadra hát s menjünk, vitéz,
Ne hidd, hogy hős karod közt rettegek."

S kettős terhével elszáguld a mén,
Utána a kelő por szikrát hány,
A vándor felhő tőle elmarad,
Csak a labanc had van mindég nyomán.

Száguld a mén, előtte fogyva fogy
Az út, elsurran minden mellette,
Fa és bokor, nem megy már véle más,
Mint pusztaság s az űzők serege.

Száguld a mén, száguld, fegyver ropog.
"Magócs! Magócs! mit borzadál úgy át?"
"Előre csak, előre kedvesem,
Nem szoktam még meg a fegyver szavát."

"Magócs! Magócs! te sebesülve vagy,
Folyó véred melegét érezem."
"Tövis sértett meg, mit búsulsz azon,
Előre csak, előre kedvesem."

"Ölelj át jobban. Hajh! kezed remeg,
Lesiklol a lóról, leány, leány.
Tán haldokolsz már s én gyáván futok,
Itt haljunk hát meg egymás oldalán."

"Előre csak, szerelmet, nem halált
Szomjúzom én, im érezd csókomat
Nem-é forró s erős? de tarts lovag,
Mert lankadok a hosszú út miatt".

Száguld még a mén, mindég nehezebb,
Halványabb lesz Zákány keblén a lány,
Ugy függ csak rajta már, mint őszi lomb
Szellővel küzdve a fiatal fán.

S a rengetegre ím leszáll az éj,
A két kietlen lakodalmat tart,
Fátyolt borít az üldöző elé
Az üldözöttnek nyujtva védő kart.

Zákány lova még egyszer visszanéz
S lerogyva felnyerít bucsú helyett,
Minthogyha mondná: "Napszámom betelt,
Hű szolgádat, lovag, el ne feledd."

Zákány eszmél s borzadva látja, hogy
Forró kebléhez is hullát ölel,
És felkiált, de jajszavára csak
Magócs jég keblén vérző seb felel.

"El kell-e hát már veszni mindennek,
Mi szeretett, le kell-e mondanom
Mindenről életem váltságaúl,
Mi életemhez egyedűl még von.

De értlek sors! az élet melyet ily
Árért engedtél, többé nem enyém,
Megtartottál, hogy ostorod legyek,
Vihar legyek az élet tengeren.

Leszek, leszek, szűmnek most áldozok
Utószor" - és holtját csókkal fedi,
Kardjával sírt váj, rá keresztet vág,
Aztán megy, megy, míg az éj elnyeli.

Soká zeng még hiréről a vidék,
Azt tartja a nép, hogy kőszíve van,
Csak hogyha az erőssel küzködik,
Vér s könny közt leng mosolygás ajakán.

De éjenként a puszták pásztora,
Ha a magányos sírnál meglesi,
Láthatja őt, a szivtelent, amint
Könnyes szemét öklével törüli.


Pusztai temetés

 

Miért kovályog fent a saskesely?
Hová, hová száll a varjúsereg?
Halottkisérő sompolygó sakál,
Sirásodtól a puszta mit rezeg?

Homokbuckák közt kisded völgyfenék -
Ölén némán, merőn egész csapat;
Hafiz karjának súlya verte le,
S bibort borított rá az alkonyat. -

Óh Szádi, Szádi, tündöklő valál,
Mint ifjú, sugár, áldó és erős,
Bámult tanácsban a vén, a leány
Rajonga érted, rettegett a hős. -

Még látlak, amint büszkén jársz elől,
Mint a villám sötét felhő előtt,
Arcád az élet, öklöd a halál,
Még hallom hangodat, a rémitőt.

Vajh látszik-é még most is kebleden
A megfojtott oroszlán foghelye?
Szorítod-é még ősi kardodat,
Melynek halálangyal volt a neve?

Elnyújtva fekszel puszta homokon,
Egész nemzetség ott hever veled,
Jön a hiéna, varjú, saskesely
Véredre szomjún, és el nem vered.

Gazdátlanúl száguld, nyerít lovad
A pusztaságon, nincs ki megüli,
Nyilad hever hiába, emberét,
Ki idegét feszítse, nem leli.

Ki ás számodra sírt, tán a Számum,
Ha majd fölödbe porhegyet emel?
Ki fog virrasztni, tán a délibáb
Mint röpke, csillogó halottlepel?

Óh vajh mi is, mi is e délibáb,
Vágyó lelkednek halvány képe-e?
Vagy szép Zulejka rejtett bánata,
Mely felragyog, hogy sírodhoz jöve?

A dombokon még tegnap két had állt,
Ma egy vigad, Hafiznak tábora;
A nap lement, a hold sugáriban
Daltól ragyog, zeng minden sátora.

Jó Szádinak csak hírét hordja szél,
S nincs szem talán könnyet hullajtani? -
A völgyfenék olyan rideg, sötét,
Árván ülék elesttek árnyai. -

De ím mi az? mi hallgatag menet
Vonul hosszan, sötéten ott alá?
Talán dzsinek, kiket felvert a zaj,
S vadabb tanyára a vérszag voná?

Elől Zulejka, vad Hafiz neje,
Utána gyászos sorban hölgyei. ----
Hová, hová a vigadók közűl?
- A hősöket sirjokba rejteni.

S amint jőnek, felröppen orvmadár,
Csikasz sakál üvöltve csörtet el,
De ott terem Hafiz s bőszen kigyúl,
Szemébe vér gyűl, lángokat lehel.

,,Hol jársz Zulejka? - ordit messziről -
Hát kóborolnod éjjel illik-e?
Vagy itt is megkerested hősödet,
Merészségét ki vérrel mosta le?"

Rettennek a nők, csak Zulejka nem,
S magasztosan szól: "Őt megbüntetéd,
Mint férfiú. - A nő temetni jött,
Könyűm övé, hisz a mosoly tiéd!"

És ásni kezd. - Hafiz némán mereng,
Mig az utolsó hanttal küzd a szél. -
Talán azt hányja lelke: a mosoly,
Vagy a könny-é az, ami többet ér? -

Csendben vonúl el ismét a menet,
Utolsó ott marad, a szótlan úr,
S menőben hosszú kopját díszül a
Kiirtott nemzetség sirjára szúr.


Két kérő

 

Ősi vára kerti lúgosában
Szép Ilonka énekelve jár,
Két kérő van a leány nyomában,
Mindkettő élet, halálra vár.

Tihamér az első, kardvasán még
Megvert ellen vére párolog,
Homlokán még szomjú bosszuláng ég,
De szemén a szerelem ragyog.

"Lány szeretlek, - mond, - de hallga, hallga,
Új csatára hív a harci kürt,
Hogyha szebb nap kél majd a hazára,
Kél-e arra is, ki érte tűrt?"

A leányka némán szemlesütve
Másik kérőjének int legott,
Mintha mondaná: "Kinek szerelme
Méltóabb lesz, én azé vagyok".

A világ nemtője volt a másik,
Most visel hímes tavaszruhát
Illatajkán napsugára játszik,
Érzésinek szót madárdal ád.

"Lányka! véres kard nincs birtokomban,
Engem áld csak s nem fél senki sem,
Frígyemben csak egy szent bűverő van,
S minden lépted rózsákat terem."

Mond a nemtő, - s újra várva-várnak,
A hősben kél száz nagy gondolat,
Míg a nemtő a kedves leánynak
Lábához szór bájvirágokat.

Ilka felvesz a büvös virágból,
A nemtő már-már kéjtől remeg,
A leány füzért köt, ajka nem szól,
Ámde a hőst koszorúzza meg. -

*

Újra felgyúlt a nemzet csatája
Kétségbeesve, Tihamér is ott,
Fűzéréért harcol-e, ki tudja,
Jobban, avagy védve népjogot?

Ekközt megvetés sebével űzve
A nemtő is hervadozni kezd,
Minden nappal egy-egy bája tűn le,
Egy-egy sugárt minden óra veszt.

És midőn a harcmező porára
Együtt hull alá hős és füzér,
A nemtő is halvány őszre vála,
Az elhalt dalja csak zokogva él.

*

Ősi várnak ablakán ül Ilka,
Arca halvány, fátyla oly sötét,
Hullámzó kebelre hullni hagyja
Bánatának eredő könyét.

Nézve néz a távol messzeségbe,
Nem jő, mindhiába, Tihamér,
Ellenség rivalg a győzelemre,
S tudja, hőse hogy többé nem él.

Látja kínját a nemtő s legottan
Küld feléje őszi szelletet,
Hogy könyét törülje le, s titokban
Nyujtson át egy sárga levelet.

Fellebbenté fátyolát a szellő,
S olyan édesen, zokogva sírt,
Hogy részvéttel vette tőle a nő
S olvasá amit nemtője írt.

S meghallgatta hervadó barátját,
Kit nem hallgatott meg szebb napon,
És a szellő, mint az ősz aráját,
Megcsókolta a lányt homlokon,

Hervadt a lány, mint új vőlegénye,
Míg az őszből tél viharja lett,
S mátkaágyat, csillogó fehérre
Megfagyott, merev keblén vetett.

Ott nyugosznak. - A jövőbe vár, hisz
A nemtő - de hajh, csalatkozik,
Mert az ágyon, melyet ő vetett is,
Ilka csak hőséről álmodik.


Nyári nap, téli éj

 

Nyári napnak ragyogó hevében
Nyugszik Andor, hűvös bükk alatt,
S elmerengve színes lombon által
Nézi a játszó sugárokat,

S ím megnépesül körötte a tér,
Jőnek fürge, kisded szellemek,
Hall zenét, hall suttogást a lombban
S táncot lát, melyben keringenek.

Rózsa kelyhében ring ott a tündér,
Itt szivárványt sző a gyep felett,
Mosolyogva búv ez a sürűbe,
Mert a másik pajkos cselt vetett.

Ott rovarszárny kisded csolnakában
Szállnak által a légtengeren,
Itt a napsugár fényes szalagján
Lejtnek fel-le, fürgén, sebesen.

Harmatcseppben, mely virágon állt meg,
Mossa keblét pici kis leány,
Csipkés pókháló törűlközője,
És ruhája tarka lepkeszárny.

Vágytól égő szemmel les feléje
Pajkos szellem a lombok mögűl,
És előbb mintsem fölkészülhetne
Már forróan öleli körűl.

A csermelynek habzó tűkörénél
Fésülködnek tündér alakok,
S ékül kapkodják a gyöngyöt, melyet
Partra szórnak a zúgó habok.

Fent a fának sudarán enyelgve
Csalogatják a kis gerlicét,
És kacagják, hogyha jön s párjáért
Hasztalan, hiában nézdel szét.

Majd a bankát csalják fáról-fára
S ugatással ismét elverik,
Majd az elfogott méh kis lábáról
A mézet rabolva eleszik.

El-eljönnek szunnyadó Andorhoz
Is, tipegve lépdesvén körűl,
Majd repülve donganak fölötte,
Vidám kedvvel, ernyedetlenűl.

S hullatnak rá friss viráglevelkét,
Súgnak néki szép tündérdanát,
Majd virágnak szirmával csiklandják,
Majd csókdossák forró homlokát.

És amint szellőként elsuhognak,
Lát Andor száz bájos alakot,
Rosszul óvott hókebelnek halmát
És ki tudja mit nem láthatott?

Hévvel nyujtja karjait utánuk,
Hasztalan, mind elsikamlanak,
Míg pajzán cirógatásaikkal
Vissza-vissza térnek újolag.

"Most, most megvagy" - mond Andor, fölébred
S kedvesének nyugszik kebelén.
Hő csókkal hajol ez homlokára,
S napsugár reng a bükk tetején.

*

Téli éjjel, tomboló viharban
Andor ismét ott a bükk alatt,
Vándorbot van reszkető kezében,
Elméjében száz bús gondolat.

És az erdő kezd szörnyen recsegni,
Eltördelve hull alá az ág,
Ordít a vad, fú, üvölt, szól a kürt
S fent a légben hajtnak a kutyák.

Messzebb, messzebb már a rémvadászat,
S hallik sírás, fájó, reszketeg,
A fák sudarán vonulnak végig
Mint szél, születetlen gyermekek.

A sírásra rémkacaj felelget,
Légi úton a boszorka száll,
S merre elmegy a farkas vonít rá
S a bagoly odván huhogva vár.

Mostan távol falvak éjharangja
E vadonba rezgő szárnyon jő;
Megszűn a vész, s a halál csillagja
A halvány hold kél, mint gyászos nő.

Szemfödőt terít ezüst szálakból
S fest reá száz rémes alakot,
Száz kisértet reng fehér palástján,
Melyet a sötét éjre adott.

Kezd a föld reszketni, ingadozni,
Sírok nyiladoznak mindenütt,
És kilép, ki tegnap ment aludni,
És ki ezredévig ott feküdt.

Ennek még fogát ajak borítja
Koponyáján leng még ritka haj,
Annak kígyó űl üres szemében,
Rothadó bűz ajkán a sohaj.

S kezdenek dalt, táncot a halottak,
Daljok hörgés, táncuk csörtetés;
E tivornya a velőt fagyasztja
Andor csontjában, ki némán néz.

A középen mostan domborult föl
Új sír, rajta ifjú lányka űl,
Arca halvány, mellén vérző seb van,
Kebelére kisded gyermek dűl.

Oly hideg kép, olyan szótlan és bús.
A nő reszket és Andorra néz,
Mig körűle kacagó rémkarból
Nyúl feléje száz velőtlen kéz.

Árnyékbort kinál ez árnypohárból
Míg amaz táncsorba vonja őt;
Andor szíve mozdul, s védni indul
A felejtett régi szeretőt.

Ráborul, hogy keblével födözze
Eszmél, s ím kopár siron hever,
Téli éjjel, halvány holdvilágnál
Lelkének ezer rémeivel.