Távolból

 

(-hez)

I

Vajjon jobban fáj-e egyik szív, mint a más,
Vagy vérző sebét csak jobban eltakarja,
S kétszeresen fáj; óh, mért nem terme kőnek,
Hogyha Isten férfi kebelébe szánta.
Amidőn elváltam tőled, drága lélek,
Hittem lesz erőm is elszenvedni épen.
Óh, hogyan csalódtam, azt te értheted csak,
Aki szintúgy szenvedsz elszakadva tőlem.
Vissza-visszanéztem, s látva szép szemedben
A könnyet ragyogni, jól esett szivemnek,
Mígnem a távolság elrejté irígyen
Tőlem, szemeid hogy érettem könyeznek.
S lelkemet egészen kendődön felejtém,
Mellyel kis kezed még végbucsúkat inte;
Hej, de e kedves jel, e fehér zászló is
Végre elmerült a kéklő messzeségbe.
S mint az áradattól űzött fut magasbra
És ismét magasbra a habok dühétől,
Lelkem is házadba menekűle, mely még
Szirt gyanánt állott ki a látkör ködéből.
Ott pihent meg újra, s elvonult előtte
A kis házban átélt boldog csendes élet,
Mégegyszer bucsúzott el minden virágtól,
Melyet pályájáról a végzet letépett.
Eltűnt a fedél is, még csak a hegyeknek
Csúcsain merengett képzelet világom,
S elmosódván ők is, megszakadt szivemnek
Végső szála, mely még életünk felé von.
S mint a megszakadt húr, felsikolt utószor
Felsikojta lelkem veszve volt világa,
Melyben élt s honos volt, mint vad áradatnak
Habját, a távolság árnya eltakarta.
Óh, mi végtelen tér van, lánykám, közöttünk,
Elhal a sohajtás, míg hozzád elérhet
Mért nyilt itt virág is, hisz lehervad addig,
Míg édes követként küldeném tenéked.
Mért él itt a visszhang, hogyha nem tanulhat
Dalt, amint éneklik édes rózsa ajakak.
Mért zeng a pacsirta, hisz nem versenyezhet
Kedves hangzatával bűbájos szavadnak.
Tán azért, azért, hogy hozza az eszembe
Benned mit veszíték és búmat nevelje,
Mint hajós előtt, ha köd gyanánt oszol szét,
Amit vágyó szívvel esd, hazája képe.
Óh, de jó az Isten, itt se hágy lerogyni,
Itt is őrszemekkel csillag ég felettem,
Mint rég ismerős, mint régi jó barátom,
Aki fényle ott is, ahol én szerettem.
Hozzá feltekintve képzelem magamnak,
Hogy te is, lányka, hozzá feltekintesz,
És a rajta eggyé olvadt két tekintet
Lelkeink között majd szellemhíd gyanánt lesz.
S eltűn a távolság végtelenje köztünk,
Képzeletben újra bírlak, drága lányka!
S míg neked szemedben játszik a kis csillag,
Engem emlékezetnek sző körül sugára.

II

Messze, messze földről küldöm e levelkét,
Mint Noé galambját zöld ágért te hozzád.
Áradat borítja nékem is világom,
S csak te küldheted meg a reménynek ágát.
Küldöm e levélkét mint szelíd galambot,
Mely tavaszt keresni messze földre száll el,
Küldöm életemnek napja, lányka, hozzád
Árva szűm telének búskomor hírével.
Hogyha e levélke, mint széltől űzött lomb,
Fényben és illatban dús körödbe jő meg,
Megbocsájtasz úgy-e reszkető szavának,
Megbocsájtasz úgy-e gyászoló mezének?
Óh, mi írigy a sors! amily zúgva szálltak
Bűbájos körödnek üdvadó órái,
Messze válva tőled mindenik rövid perc
Lomha lassusággal most pótolja azt ki.
Jó hogy még az emlék halvány holdvilága
Összeszedve a nap eltévedt sugárit
Fenn virraszt az éjben, zálogául annak,
Hogy nem tünde álom volt, miben szivem hitt.
Óh, mi írigy a sors, frigyforrást mutat fel
A kietlen puszták lankadt vándorának
S hogyha égő ajkkal nyúl epedve érte,
Látja, hogy csalóka tünde délibáb csak.
Amidőn legédesb tépi széjjel a dalt,
S elszakasztja éltem lánykám életétől,
Napszokott virágot elhervadni ültet
Jéghazába messze kedvesem szemétől.
És én balga tűröm e szegény világban, -
Melyet mint kietlen pusztát tüske ver fel,
S az öröm csak itt-ott elszórt kis virágrajt,
Mely oly súlyos útat tán nem is érdemel, -
Hogy nehány virágom is meddőn lehulljon
S méze bűbáján csak meg se részegüljek,
Annyi születendő csókod kárba menjen,
Míg mint elvadúlt mén, elszáguld az élet.
Ah, de zúgolódom hálátlan teremtés,
Mit tesz az, ha néhány rózsácskám lehulla,
Amidőn tudom jól, hogy magad enyém léssz,
Rózsatő te, újak örökös forrása.

III

Gondolatkertemből küldenék virágot,
Mert szeretted egykor annak tarkaságát
De ha mind elküldöm, ami téged illet,
Mind elküldöm én úgy lelkem gondolatját.
S vég nélkül ha írok mindég újat, újat
Mindég azt írnám csak, lányka, hogy szeretlek!
Ezt pedig tudod már, vagy ha mégse tudnád
Meg sem írom azt, mert úgy sem értenéd meg.
Ládd, így boldogítasz tudtodon kívül is,
Mert a boldogság, mint a virág illatja
Szerető keblének akaratlanúl is
Részegítő kéjét messze szétárasztja.
Álmodtam felőled, forró ajkaidról,
Szívtam én legédesb mézét a világnak,
Érezém szivednek gyorsuló verését,
Forró hullámzását kebled havának.
És midőn ébredtem bús rideg tanyámon,
Még szemem sokáig nem merém kinyitni,
Mert tudám, hogy álmom képzeletvilágát
A valónak ádáz újja eltörűli.
S oly erősen függünk álomképeinken,
Hogy bár tudjuk a sors mást végzett felette,
Visszatartóztatjuk árva szűnknek írúl
Öncsalódásunkat néhány percenetre.
S most Isten megáldjon, lelkem szép virága!
Ládd, mi önző e szív, rád áldást kívánok,
Mert ha homlokodra áldást küldne Isten,
E kegyében ismét csak szűm lenne boldog.
Vagy mindég csak e szív búját tárjam-é fel?
Könnyeznél miattam, s ismét engem érne
Veszteség, madárként hogyha elriadna
Játszi kedved engem igéző szeszélye. -
Nem, nem, inkább a bút, mely rád vethet árnyat
Add nekem s ha van még, ami engem érne,
Egy örömsugár, vedd - kedves lesz keservem,
Melyet tőled nyertem ily árért cserébe.
Hisz most is, ha a mult képe látogat meg,
Bár a dús nyárnak csak halvány fagyvirága,
Kedvesebb nekem, mint minden ami környez,
Mert felőled hoz hírt, szűm tündér leánya.

IV

Hódoló köszöntést a legszebb leánynak,
Forró csókot annak, akié szerelmem,
S ha viszont szeretne, éltem boldogságát
Üdvösségem volna lábához letennem.
Hódoló köszöntés, forró csók, leányka,
Téged illet, azt szűm önmagában érzi;
Életemnek üdvét bízzam-é kezedre,
Arról szíved tudna csak nekem beszélni.
Ah, de vallomását amíg ellesem majd,
Szózatos szemedből, elszakadva távol,
Únalmas napokban egy mosolygó lányka
Játszi kedvteléssel némileg kárpótol.
Óh, ne félts, ne félts, szent e leányka csókja,
Tiszta ölelése, mert az a költészet,
S kedves csak nékem, mert olyan lankadatlan
Mond a boldogságról és rólad regéket.
Már pedig elégszer a szememre hánytad,
S rút dolog valóban - feledékenységem,
Kell tehát, hogy mindég szemmel is tartsalak,
Hogy rólad beszéljek, rólad emlékezzem.
Ah, de félre már most, félre, dőre féltés,
E kis zsémbelődés, úgy hiszem, elég már,
Hogy teljes gyönyörrel a kibékülésnek
Csókja átrezegjen - mely máris soká vár.
Hányszor voltam én is féltő - mennyi szépet,
Mennyi kínt nem raktam össze vádbeszédnek!
Harclihegve tiszta szemeidbe néztem,
S mindent feledék, csak azt nem, hogy szeretlek.
Óh, bár csak nézhetnél szintén a szemembe,
És többet megértnél, és jobban bizonnyal,
Mintha festve festem bánatom, reményem,
Sok halott betűnek egyhangu sorával. -
Értenéd szememből - amit én sem értek,
Hogy ki sorscsapással bátran szembe szállok
S még meg nem riasztott a nagyok haragja,
Reszketek, ha látom kis, gyermekded arcod.
Értenéd, hogyan van: a népnek csatára, -
Mert költő valóban más mi is lehetne,
Aki gyűlöl önkényt, zsarnokot megátkoz, -
Kényednek hajol meg, s áldást kér fejedre.
Áldást kér, mi balga - hol van az kivűled?
Nem tőled jön-e mind, amit árva szűm kap,
Még a barna ég is jobb kedves szemedben,
Vélem sír, örül míg az a kék ragyog csak.
Óh, mi kincset adjak hát, mondd, hódolásúl,
Hű, igaz szivemnél nem lelek egyébre,
S azt nem adhatom, mert régen a tiéd már
Minden boldogsága, vágya és szerelme.


Egy vetélytárshoz

 

Elárulál! - óh gyermekéveinknek
Kisértete, mondd, nem jött-é eléd?
Nem borzadál-e, mint a templomrabló,
Midőn a legszentebbet illetéd?
E legszentebb nem más, mint a barátság,
Lelkünk magával égből hozza le,
Nem függ szárnyán sem érdek ronda mocska,
Sem élvezetnek önző ingere.
S te könnyelműen dobtad el cserébe
A nő porban csúszó szerelmeért,
Melynek még röpte sincsen a síron túl,
Mert az anyaggal, szépséggel alélt.
Mely mint virág, ragyogni van teremtve,
S gyümölcsöt hozva már el is veszett,
Mint tánczene, pár percre ha mulattat,
De nem foglalja el a szellemet.
Vagy iskolában él csak barátság
S az életnek zajától elröpül?
Mindegy, barátom, én el nem itéllek,
Az ég itél az árulás felül.
És az lesz átkod, amiért eladtál,
A szerelem. Rábízván sorsodat,
Tenger habjára alapítál csendet,
Fövény alapra márványvárakat.
Mért nem választál csúnya nőt magadnak
Vétkezni renyhét, bűnre ostobát,
Az vitte volna néma türelemmel
Mindennapiságodban az igát.
De nézzed, óh, hölgyednek báj-vonásit,
Az életet, mely rajtok tündököl,
Fog-é az majd mind szűk körödbe férni,
Vagy mint vad ár fölzajlik és kitör?
Csak addig jó a nő, míg azt se tudja,
Hogy rosszá is lehet, ha úgy akar,
Ő tudja már, mert el bírt hagyni engem
És bennem a varázst, mely véd, takar.
Elárul téged is később bizonnyal,
Talán egy érdemetlenebb miatt.
Vagy nem hiszed, hogy ily cserét tehetne?
Hisz nő elméje, vágya ingatag!
Kietlen puszta szíve birodalma,
S ha reng felette fényes bűvölet,
Mi dalra, üdvre költ, nem ő sugárzza,
De lelkünk az, mi fényárt rája vet.
Mit vesztettem hát? bálványok dülének
Szivemben össze, semmi hogy velök
Lelkemnek istenségét is kilöktem
S kihalt világom, egyedűl ülök.
Az ördög jő és gúnyosan vigasztal:
"Vigadj! hűtlen nő, rossz barát veszett,
Nincsen ki osztályrészedet szükítse,
Magad vagy úr egész világ felett."


Hozzá, mint nőhöz

 

I

Értem életemben sok sötét napot,
És egy-egy édes perc volt csak közötte;
Ennyi gyászon ily kevés öröm
Tán igen drágán is volt fizetve.
Óh, de nem drágán, egy csillagért mi sok?
S az öröm ily csillag életünkben
Mely csak akkor éghet fénnyel igazán,
Hogyha barna éj van a kebelben. -
És mégis haragszol, hogy megőrizém
E néhány perc emlékét e könnyben,
Üdvem kérted egykor és lemondtam én;
Hagyd, megérte most csorduló könnyem.
Szent az, mint amely függ száműzött szemén,
Benne egy világa van lefestve,
Vedd el tőle azt is, összeroskadoz;
Vagy tovább miért, miért is élne -
Óh, ha tudnád azt, mi édes érzeni,
Bú, öröm legyen bár, ami éltet,
Ismernéd kiégett szív kietlenét,
Meghagynád nekem e végső könnyet.
Hisz nyugodt lehetsz, nő, hisz nem gyötrelek
Többé boldogság után reménnyel,
Régen általláttam, hogy szivem soha
E világon boldogságra nem lel.
S még csak azt ohajtom, hogy boldog te légy,
Hogyha halnom is kell szépen érted,
Mint istenfi, aki hűn kiszenvedé
A megváltott földért a keresztet.

II

Tudtam volna boldog lenni én is,
Nékem is mosolygott a világ,
Tettem volna mint más, űzve élvet
S ellökve, ha hervadt a virág.
Balga voltam; nem előre néztem
Új földért, csak hátra hasztalan.
Óh, dehát vesztéssel aki nem lép
A világba, oly boldog ki van?
A jövő kétes reményvilága
Még a mult sírormokon viraszt,
E két testvér csókja a jelen, mely
Amint kéjt szül, úgy megfojtja azt,
Játékául a sötét sírőrnek;
S jó ha még ily játékunk lehet,
Mult időkből, mellyel gyermekekként
Elcsitítjuk a keserveket.
Ily szép emlék boldogabb napokból
Benned, óh nő, nékem is jutott,
Hála hogy reményünk amiként fogy,
Emlékinknek kincse mind nagyobb.
Amit élvezék, mindaz sajátom,
Többé tőlem azt el nem vehedd;
Hogyha csalfaság volt bér vagy álom
Emlékemben szinte egyre megy.
Csak halkan lépj fel, kíméljed a bút,
Fel ne rettentsd álmából megint,
És ne mondd, hogy megnyugodva épen
Már feléd mosolygó pálya int.
Hadd, ne tudjam, hogy mely felnyitott könyv
Volt nekem, szűd már nem értem én,
S minden gondolatnak, melyet egykor
Én irék be, más van már helyén.
Arcodat se lássam, félve látnám,
Mint ki reggel kis kertébe lép,
S ottan éjjel fergeteg viharzott,
Ottan minden pusztulási kép.
Szétoszolna tünde ideálom,
Mig így bírlak, aminő valál;
Tegnap váltunk, azt hiszem magamban,
S reggel csókom újra megtalál.
Csak ne gúnyolj, mert hogy nem valóság,
Halkan lépj fel, kíméld álmomat
Engem boldogít és bármi légyen,
Mély homály födi határukat.
Mindkettőben érzünk kéjt, keservet
És mosolygunk, hogyha vége van,
Mindkettőből emlékink maradnak - -
Álmodnom hát engedj boldogan!

III

Hát megtörtént az, mitől remegtem,
Hát látnom kelle téged újolag, nő,
És látnom úgy, hogy arcodon ne légyen
Egy kis sugár is a multban merengő.
Csak egy vonását a sajnálkozásnak,
Csak egy nyomát a titkos szenvedésnek
Megnyugtatásaul szerelmi búmnak,
Hazudtad volna, hogyha már nem érzed.
Silány vígasz - de mégis némi vígasz,
Mint hold, mely nappal elsápadva lép le,
De éjjel mégis oly kedves vezér az
Ha elhagyott, mi fényesebben ége. -
Ah, a boldogság lég az ifjuságnak,
Látatlan környez, öntudatlan éltet,
S csak már, midőn hullámi megfogyának
Érezzük a siralmas veszteséget. -
Én sem becsültem, míg fényes napom volt,
Most egy sugárt is hasztalan kivánok.
Tar a hímes mező, virága elholt,
Csak arcod az, min még rózsát találok.
Egykor hívém, nekem fog nyílni kelyhe
S fájó tövis maradt csak a kehelyben;
Ah, látom a virág úgy van teremtve,
Hogy csak kacérkodjék a tarka kertben.
Ragyogj tehát nő, óh ragyogj, csodálva
Lelkem lemonda úgyis a reményről,
Ha már másnak nyílsz, úgy még jól esik, ha
Nyílsz fényben és keresve mindenektől.
Csak amidőn találkozánk, szememnek
Mutattál volna bánatosabb arcot,
Ne láttam volna sírján érzetemnek
Nászt ülni az idegen boldogságot.


Fogságomból

 

I

Messze földnek gyászos börtönéből
Jő hozzátok e kicsiny levél,
Mint madárdal szabadon csapongva,
Bár dalosa szűk fogságban él.
Most értem már, oly fájó gyönyörrel
Hogy mit hangicsál a rabmadár,
Énekével lopva a szabadba
Menekűl, és kis fészkére jár.
Érzed-é, nő, lelkem suhogását,
Mint rejtélyes, zokogó szelet?
Érzed-é, ha homlokon csókollak
És utánad a két gyermeket?
Kedvteléssel látom, kis körödben
Minden úgy megy, mint megszokta rég,
Még nyomom sehol sincs eltörülve,
S mostan lenne csak, hogy elmenék.
Ablakhoz futsz, mintha várva várnál,
Kis fiacskám kérdi, hol apám?
Székem ott áll könyves asztalomnál,
Istállóban tombol paripám.
Látom, látom, érzitek hiányom,
Óh, mi édes szűmnek ez, mi jó!
Óh, de a kor mint víz összesímúl
A barázdán, mit vág a hajó.
Kedvesünk, ki messze válik tőlünk,
Nagy hiányt hagy szívünk fenekén,
Mintha a legszebb tőt kiszakítják
Dús virágágy kellő közepén.
Óh, de a virágok összenőnek,
A hiány fogy, kisebbűl a kár:
Míg a kedves hogyha visszatérne,
Útban lenne s helyt sem lelne már.
Óh, de e nap úgy-e, messze van még?
Látod, látod eszmém mily sötét...
Szellememhez volt ragadva az árny,
Melyet a börtön foglyára vét.
Súlyos az árny, rémek népesítik
Mint sirt, melyben érző sziv lehel,
Hallja még az élet lüktetését,
S fél, feledve részvétlen vesz el.
Hát fiacskám? Sorsomról tanítsd meg,
Hogy míg él sohse feledje el,
És erényt, bűnt mérni ne tanuljon
A siker hiú mértékivel.
A hatalmas törvényt lát, lerontja,
Mint egy Isten, tesz amit akar,
Egy van mégis, amin nincs hatalma,
Melyet lelkünk mint kincset takar.
Lám! körűlem sem mosolyg az élet,
Barna szűk fal a bús láthatár,
Ámde fenn az égnek egy darabját
Látom, melyen csillagírat áll.
S értem, mit bír itt lent a hatalmas,
Értem odafent az istenit,
S fentcsapongok amíg kongni hallom
Ajtómnál az őrnek lépteit.
Kis leánykám! néki mit izenjek?
Mind hiába, ő nem értne meg! -
Most tanulja még csak mondogatni,
Mik szivünknek legszentebb nevek.
S épen mostan nem csókolhatom meg,
Épen most nem látja az atyát;
Kérdené ki az, ha visszatérnék,
Félne tán, mint idegent ha lát.
Óh tanítsd, tanítsd meg, nőm, nevemre,
És tanítsd meg, mint szeret a nő,
Hogy majd egykor ő is tenni tudjon,
Úgy miként te, hogyha nagyra nő.
És azoknak, kiknek szíveikben,
Úgy mint eddig, most is van helyem,
Mondd: ne szánjanak, könnyet, sohajtást,
Jól tudják ők, hogy nem kedvelem.
Tenger éltem, rajta most vihar zúg,
Ők a gyöngyök, melyeket kimos,
Sajnálhatni-é azt, a kinek még
Balszerencse is kincseket hoz?
Szent halott a hon, mi az utódok,
Szenvedést hagyott csak ránk keze,
Szégyenelném, hogyha szent hazámnak
Én lennék felejtett gyermeke.
Óh, ne írigyeljék azt barátim,
Pótolják inkább a helyemet,
Vigalomban igyanak helyettem,
És ha az idő jön, tegyenek.

II

Jó természet, mellyel Istenem megáldott,
Most a próba napján emberül megállott;
Aki a világot mosolyogva néztem,
Meg nem törve várok hosszú türelemben.
Óh, pedig bájos volt, melytől eltépettem,
Melyben munkálkodtam, költöttem, szerettem,
Az a kis világ, és most elválva tőle,
Van szüksége szűmnek nem csekély erőre.
Fel-feltűnedeznek képei előttem,
Édes tarkaságuk elszorulva nézem,
Mint édes visszhangját a tündér regéknek,
Melyeket télestén tűzhelynél mesélnek.
Látom házikónkat csendesen, szerényen
Állani ákászok titkos rejtekében,
Nyiltan, védtelen, mert fel nem költi vágyát
Irigynek, hiúnak; küszöbén nem lép át,
Csak jó pajtás és hoz ünnepet a háznak,
Szivességet néz csak s lel kedvet magának.
Látom udvarunkban mint munkál serényen
A cseléd danolva, mind saját körében,
Aki fárad értem, és danolni látom,
Legszebb diadalmam, tiszta boldogságom.
Látom a kis forrást lábánál a hegynek;
Siető hullámi édes dalt rebegnek,
Sokszor ellesém azt tőle nyári este
Míg a bükk borongó gyászban állt felette,
S míg felém szállott a rétek illatárja,
Megcsendült a régi templom kis harangja.
Óh vén templom látlak, látlak a dombélen,
Mely alatt a helység nyúlik el szerényen,
Nálad gyültek össze harmatülte pázs'ton
Táncra és dallásra nyári éjszakákon,
Ifjak és leányok, mellettök csendesen
Állott a temető a holdnak fényében.
Kertünknek széléig marhák legelének,
Szólott a tilinkó, fénybogárkák égtek;
Ott álltunk kapunkban, nőm, emlékszel-é még
Amint a tündéri képen elmerengénk?
Akkor tértünk vissza a messzelátóról,
Honnan a szem széles földet bebarangol,
És a gondolat mint sas repül felette,
Mígnem az éj árnya lassanként belepte.
Csillagok tüntek föl a setétkék égen,
Választánk közűlök már hazamenőben.
Elnémul már minden, a pásztor nótája
Kísért el csak minket kertünk kapujába.
Óh, e bűvös körben magamat ha látom,
Olyan idegennek, oly másnak találom,
Attól ami lettem, hogy köztem s közötte
Semmit sem lelek, mi együvé kötözne.
Hej, de nem tovább, el, el emléketekkel,
Aki tűrni bírok meg nem tört kebellel,
Küzdeni a sorssal, vesztem az erőmet,
Hogyha ábrándozni kezd szivem felőled.
Most pedig csak várni, várni kell nyugodtan,
Minden szenvedésben egy vigasztalás van:
A tudat, mindennek hogy megjő a vége,
A megszabadulás, a megnyugvás véle,
S ami most gyötör, mi sujt, midőn multtá lesz
Győzelmes lelkünkbe egy emlékgyöngyöt tesz.

III

Eljött hát a szabadulás napja,
Végre, végre megnyilt börtönöm,
Arcom illatos szellő csókolja,
Enyhe hangja részvevő öröm.
Hogy körülzajong e gondtalan nép,
S ennyi közt nincs egyik is talán,
Aki értené, hogy a szabad lég
A boldogság és élet csupán.
Elkábulva tántorgok közöttök,
A szabadságtól úgy elszokám
Végtelenje, hogy már szinte ellök,
Félelem, szédűlet száll reám.
Börtönömnek szűk körébe szokva,
Mint madár, mely szállni elfeledt,
Visszanézek és sötét alakja,
Mint kisértet, úgy látszik, követ.
El, csak el, majd elrejtesz öledbe,
Természet, te rég látott barát!
Úgy mosolygsz, mint búcsuperceidben,
Bár azóta egy tél zúga rád.
Óh, ha ott is mindezt így találnám,
Hol szivem szeretteit hagyám!
Vajh a nyárnak kéje vár-e ott rám
Vagy hideg telet lelnék csupán?
Óh, ki tudja? Az tartott fel eddig,
Hogy lelkem közétek visszajárt,
S bár viharnál a vágy gyorsabban vitt,
Szívemnek még mindég lassan szállt.
S most, midőn szabad vagyok mehetni,
Aki úgy epedtem értetek,
Minden léptemnél erőm enyészni
Érzem, s a jövőtől rettegek.
Keblem elszorul, szorongva kérdem!
Mit lelek, nem ért-e semmi baj?
S hogyha a kis házküszöbhöz értem,
Mosolyod fogad-e, vagy sohaj?
Minden eszmédet láttam születni,
Mellyel ébredsz s elnyugszol megint,
E kedves dalt durván összetépni
Küldte a sors a válási kínt.
Hogy kötöm meg és értem meg ismét
Ezt a már-már elfeledt zenét?
Szíveink közt annyi idegen kép
Mérges árnyat mindkettőnkre vét.
Itten állok végre s félve félek
Fellebbenteni a kárpitot,
Míg mindnyájatokat átölellek,
S így csak mindent magyarázni fog.


Költő barátomhoz

 

Mondod, hogy én ébresztém szellemét
A költészetnek kebledben, barátom,
Jaj néked és jaj nékem úgy, soha
E bűnt magamnak én meg nem bocsátom.
Mért nem mondám hogy démon, üzzed el
Mely szívered kiszijja, sírba fektet
S békés polgár, jó férj ki lehetél,
Kis tűzhelyedtől mély örvénybe kerget.
Mért nem mondám, hogy mint a bányarab
Míg kincset ás a költő a világnak,
Halványan kincsrakásai között
Csak bánatot, csak kínt szerez magának.
Tán felköltöd majd halvány Cassiust
Hű Brútusával új és szent csatára?
Óh, hagyd nyugodni, mért ébredjenek
A gyáva nép bilincsének szavára.
Azt lássák-é csak, hogyha olykor egy
Magasztos lélek méltóan cselekszik,
Addig rágodnak rajta a henyék
Korcs felfogással, míg átoknak érik.
És elpirulsz előttük önmagad,
Hogy ténta csak mit szent harcokban ontasz,
S míg a világon bűn, önkény uralg,
Nyugodt lélekkel rímelhetsz, dalolhatsz.
Avagy költesz magasztos érzeményt?
Kacag az ifju, a leány nem ért meg;
Csalt érz, sír, fűzérért eseng,
És meghajolsz az emberek bünének.
Jaj, hogyha ugy van, vessed el neved,
Az árva lantot meg akaszd fűzfára.
De nem, nemes szűd nem kér tapsokat,
Lantodnak égből szállt alá varázsa.
Szent a költészet, mely égből jöve,
Az élettenger egy mentő naszádja,
Hová még lelkünk szabadulni bír,
Ha a mocskos hab majdnem elragadja.
Tündérsziget, hol még erény honol,
S az édennek leng tiszta levegője,
Melyben minden tárgy fényesebb, nemesb
És a göröngy is át van szellemülve.
A harmaton, mely a pór lábait
Áztatja csak, bájának reng varázsa,
Ő súg a szellőben titkos danát,
Mely ellen a pór bundát vesz magára.
Ő leng a harcok zászlaja felett,
Hogy rongyai szentelt dicskörben állnak,
Ő nemesíti győztes homlokát
E kéjet karddal megcserélt parasztnak.
Ő az, mi lánykánk homlokán ragyog,
S igéretet varázsol bájkörébe,
Mi az oltárnak ég feszűletén
S vigasztalást mosolyg a szenvedőre. -
A költő Isten kedves eszköze,
Mely által halhatatlanságot oszt szét,
A mult örökségét ő óvja meg,
És a távol jövőbe jós sugárt vét.
Óh, hát kövesd szivednek istenét,
Légy költő felfogásban, gondolatban
És mint Isten te öntesz szellemet
Oda, hol nélküled csak rossz göröngy van.
Országodon a nagyság és erény,
Mit az imént csak gúnyolt a tömeg még,
Mint megláncolt oroszlán széttöri
Bilincseit, s a gúnyolók remegjék.


Egy szerelmes barátomhoz

 

A lány, barátom, érzem én is
Éjnek mosolygó csillagárja,
Tündéri rózsakert a télben,
Költőnek legszebb gondolatja. -
Lányok közül szép szőke csillag
Akit választál, ám szeresd őt
Méltó költői kebeledre,
De mert szereted, ne legyen nőd. -
Ismérem lelked büszke röptét,
Házasságban te boldog nem lész
Szabad tengerre, nem tűzhelyre
Való a villámnyargaló vész. -
Te ha szeretsz költői hévvel,
Nehéz küzdés kell érzetednek,
S mint gyöngyök a beteg csigában
Örömeid kínban teremnek
Te ha szeretsz költői hévvel,
A szűdnek szent imádkozása,
S addig buzgó csak az imádság
Mig kétes sorsunk üdve, átka. -
Te ha szeretsz költői hévvel,
Átszellemül szerelmed tárgya
És délibábként lesz szivednek
Csalókán intő ideálja. -
Óh, mondd a villámnyargaló vész
Bír-e soká fényesen égni?
Csak a csillag pislog szünetlen,
Hideg keblét tűz nem emészti.
Mondd, vérző harc s imádkozás közt
Emberszív meddig össze nem dűl,
Csak a közömbös néz nyugodtan
Nem fél és nem vár a jövőtűl.
S az ideál, mely délibábként
Ragyog, s imádod vágyva, hévvel,
A megszokás és házi gond közt.
Párázatként nem oszlik-é el? -
Hajósnak édenként int a part,
Kiköt s tapodja azt nyugodtan,
A bűvös festék elmosódott,
Előtte terméketlen föld van.
Ha birod őt, kit úgy imádasz,
Kit csak ragyogva, félve láttál
S majd életednek sáros útján
Hozzád nyügözve mindég ott áll;
Nem akkor jő mint égi szellem,
Ha lelked Istennel telik meg,
S az únalom s gond hétköznapján
Még gondját toldja perceidnek.
Nem léssz-e mint hajós a parttal,
Mint az imádságban kifáradt,
Mint kagyló, mely gyöngyében elhal,
Mint múló fénye a viharnak?
Ki gazdasszonyt keres magának,
Az lelhet véle házi békét,
Kinek nehány parázsa van csak,
Az házasodjék s óvja őket.
Ki megfontol minden tulajdont
S mint árut választ nőt magának,
Az házasodjék és örülhet
Jólétének, piros fiának.
De aki költő, érzelemmel
Egy ideált ölel szívéhez,
Igába hajló Pegasusként
Bírásában boldog sohsem lesz.
Te aki ilyen ideált bírsz,
Tartsd meg szived istenségének
Ne vond le a földnek porába
Átkául mind a kettőtöknek.


P. barátomhoz

 

Komoly színben nézed te a világot
Barátom, óh, hisz jobb hasznát vehetd,
Csak addig őrülésig bús az arca,
Amíg az ember rajta jót nevet.
Tréfának nézi Isten is e földet,
Tréfának ember amit rajt mivel,
Különben a szép mindenség köréből
Rég mint fekélyt úgy lökte volna el.
Ha híres férfit látsz, amint vezérel
Országokat s vág fontos arcokat,
Magasb lénynek tekinted áhitattal,
És törpének hiszed saját magad.
Hiszed, hogy minden léptén bölcseség van,
S ki fel nem fogja őt, csupán te vagy:
Kacagj, kacagj, mert a nagy férfiú, ah!
Egy szállal sem különb, mint tenmagad.
Ha szent ügy zászlaját látod kitűzve,
S alatta hangzik ihletett beszéd,
Mig lelkesült csoport gyülöng alája,
És nőni érzed a nép szellemét:
Kacagj, kacagj, mert minden egyes érzi,
Hogy a zászló csak vastag ámitás,
Nehány deáké a gúny s lelkesűlés,
A többieknek célja, elve száz.
Ha látsz ifjút, ki lángérzést lehelve
Leánykájáért, halni esd, ohajt,
Kacagj, kacagj, s meglátod, mint felejti,
Mint hagyja el, csak csábszavára hajt. -
Ha látsz nőt, aki keble édenével
Bűvös csókjával éltet, üdvözít,
Kacagj, kacagj, most olvasá meg az árt,
Melyért eladta szivét, bájait.
Ha látsz anyának gyermeket hizelgni,
S kebledben ébred tiszta kéjsugár
A természet szavára: óh, kacagj fel,
Hiszen csínt tett, vagy játékszerre vár.
Ha látsz haldoklót térni Istenéhez,
S elfogja lelked méla áhitat:
Kacagj, Istent vágynék csak megcsalni, percnyi
Bánattal, hosszú bűnös út miatt.
És jő a pap, áldást mond a halottra,
Buzgón hajolnak meg vén térdei:
Kacagj, mert amíg ajkai mozognak,
A temetési díjt számolja ki.
Te komolyan veszed nagyon, barátom,
Az életet, ne vedd, mert jaj neked!
Kacagj velem, míg a sok kacagásban
Szíved kigyógyul avagy megreped.


Emléklapokra

 

1. Mária

Kérded, hogy sajnálnám-e,
Leányka, vesztedet?
Nem! mert annak, ki sajnál,
Vigasza is lehet.

Egy szál köt életemhez
S hozzád, - ha megszakad,
Mint a hajóst s keservét
A sír együtt fogad.

2. Lujza

Ha nem szerettem volna még hazám,
Érted szerettem volna meg, leány,
Mely tégedet szült s édes szót adott
Ajkidra, szűmhöz tart méltó jogot.

Ha nem szeretnélek még tégedet,
Hazám tanítna, hogy szeresselek,
Ki bús anyámnak oly hü lánya vagy,
A hű fiútól illet hódolat!

3. Etelke

Ah, jól teszed, leány, hogy adsz emléklapot,
Melyről, ha feledél, olvashatod nevem,
Melyen te vésve vagy, ha a lap elszakad,
Szükségem sincs reá többé, - mert az szivem.

4. H. I.-nek

Külföldre mégy, öcsém,
Tanulni szépeket.
Én társúl egy kicsíny
Méhét adok veled.
Hallgasd s boldog leszesz:
Mint ő mézet csinál
Méregből - méz lehet
Mind mit tapasztalál.
S miként mézét a méh
Kasába hordja el,
Hazád legyen a kas,
Melyért munkálni kell.
S amint együttesen
Munkál az úti társ,
Ne dicsvágy, csak közügy
Vezessen, merre jársz.
Ha gyűlölsz, abban is
Kis méhedet kövesd,
Gyűlöljed a herét,
Mely munkálkodni rest.
S miként anyját a méh
Feltétlen tiszteli,
Anyád is tőled ezt
Méltán követeli.

5. Ida

Búcsuzásul ime, ime,
Nefelejtsnek szent virága,
Sárga és kék színnel ékes,
Nézd, mi zöld lengőke szára.

Sárga a féltés, ennélkűl
Ah, valódi szenvedély nincs.
Zöld remény a viszonlátra,
Elválás percében ez kincs.

De ha a sárga dacára
A zöld mégis elhervadna,
Akkor is fájó talizmán
Szűmnek a kék szín maradna.

6. Amália

Két arca van, leány, a szerelemnek,
Elbájol ez, az megdermeszt, megöl,
Enyelgő társa volt eddig szívednek,
Óh, bár sose tudj a másik felől.

7. Lamott R.

Hogy a végetlen szépet élvezhesse
A korlátolt emberkebel,
A jó Isten fény, illat és zenével
Osztotta azt a földön el.

Hogy illat, fény s zenének bűvarázsa
Együtt renghesse szűnket át - -
Isten téged teremte jókedvében,
Mint ígéző harmóniát.

8. Cserny Ida

Boldogságról irjak én e
Lapra néked, azt kivánod -
Ah miért? hisz azt szivedben
Lányka úgyis feltalálod.

Ird le, ird le nékem inkább
Egyetlen egy gondolatod,
Bírjak életem könyvében
Én is egy sugárzó lapot.

9. Csernyusné

Kis lelkek vígasztalnak
Sok veszteségidért,
Én nem, hisz jól tudom, hogy
Szivedhez egy sem ért.

Ami rajtad becses volt,
Az érintetlen áll,
S abban, amit szerettél,
Meg nem csalatkozál.

10. Emma

Jól tudom, bár ah nem érzem,
Mily kincs a nő, mely szeret.
A házoltár veszta lángja,
Amit keble rejteget.
Hogyha e szent láng kialszik
Összedűl a templom is -
Szűz kedélyed azt megadja
S férjed nyugodt, benne hisz.

11. Egy nevelő

A müvész, ki alkot s szépet hoz világra,
Önmaga tesz fűzért fényes homlokára.
Azt, ki a természet nemtőjét segéli,
Áldását és báját szétosztani, mérni,
A nemtő mosolygóbb arccal nézi végig.
De ki embert képez, Istenként cselekszik,
Míg előre küzd az ember, lelke él, hat.
S legszebb hála, amit egy fölemelt társ ad.

12. A csibukcsihoz

Nem hitvány bírvágy, felforrt szenvedély,
Mit istenszikra és végzet mivel,
Eggyé zavarja bár a gyáva pór,
Az süllyeszt, undorít, mig ez emel.

13

Legyek hát lepke, hogyha úgy kivánod,
De drága hölgy, te meg vagy a tavasz,
Melyekből élek, bájid a virágok,
Elvész a lepke, hogyha elhagyasz.

14

Kicsíny emléket igértél nekem,
De nem csodálom, hogyha elfeledted,
Egy szál virágot oly könnyen feledhet
Leejtni a dús nyár kopár helyen.
Te se csodáld, hogy én el nem felejtém,
Kopár helyen hiánya oly nagy, oly mély.

15

A bércnek, mit meg nem ingat a vihar,
Napsugárban sem terem virága,
Akinek szivében nem dult kárhozat,
Annak zárt az üdvnek is világa.