A leány és a rózsa |
![]() | ![]() |
Virágágyak között
A kis leányka áll,
Nyiló bimbócskaként
Hajnal sugárinál.
S mig kedvvel énekel,
Hó ujjai alatt -
Virág, virág után
Lesz hulló áldozat.
S a rózsa szól: ne bánts,
Élvezz, itt díszlek én,
Eldobsz, ha hervadok
Keblednek melegén.
De a lány csak mosolyg,
Hévvel utána nyúl,
A rózsa eltörik,
És harmatkönnye hull.
A kor rohan, virúl
Ismét a rózsatő,
Ismét ott áll a lány,
De halvány, szenvedő.
Rablott rózsája tán
Ott hervad arcain,
A harmat ott ragyog
Veres szemhéjain.
"Hej rózsa csak virulj;
Én meg nem fosztalak,
Hogy csókold keblemet
Aztán eldobjalak.
Mint fájhatott sebed,
Csak mostan érezem -
S mint néked, uj tavasz
Jaj, nem virul nekem!"
Csere |
![]() | ![]() |
Liget dús lombja közt
Andalg a pásztor
Kis nyája ott legel,
De vágya távol.
S míg vídám kis kolomp
Zeneg mellette,
Sok játszi ábrándkép
Enyelg körötte.
S ím furolyát ragad,
Megszólal hangja,
Hogy lelkét önti be
Vágyó dalába.
És mintha álmai
Testté lennének,
Mind úgy átszelleműl
Képzeletének:
A tiszta magas ég
És hő sugára,
Virágos lomb között
Méhek dongása,
A csevegő patak
S a pajkos szellet,
Mely lopva öleli
A kis rózsát meg.
S hogy végre ne legyen
Hiányos a kép
A sűrű lomb közűl
Elébe lány lép,
Sötét haj, liljom arc
Hullámozó mell,
Épen minőnek ő
Danolta most el.
"Báránykám elveszett,
- Mond a kicsiny lány, --
Jaj annak, aki nyer
Másoknak kárán;
Ha látod, jó fiú,
Óh add ki nékem,
S áldást küld rád az ég
Dijúl helyettem."
"Itt van, kedves leány,
Veszett juhocskád,
Te mondád: Áldást küld
Az ég ezért rád.
- Mond a pásztor, - s imé
Szemedben az ég
Óh lányka, úgy-e, bár
Szavadnak állsz még.
Jaj annak, aki más
Kárvallásán nyer,
Szivem nálad marad,
Bármint űzd azt el,
Add érte szívedet
Hát", s átkarolva
A lányt, most érzi csak,
Hogy nem álmodta.
Falusi nász |
![]() | ![]() |
Legelől hosszú szekér cigány megy
S amint zökken az út, rá-rá rántja.
Most szorítja a leg is vigabbat,
Mert végét már a falunak látja.
Kurjongatva, ostorpattogás közt
Megy nyomában a nász, faluhosszan,
Büszkébb még a felkendőzött ló is,
A szekéren hogy szép menyasszony van.
Falu végén kis ház ablakánál
Síró szemmel néz ki a leányka,
S mint hótól a hervadó virágszál,
Hókendőtől van fedezve arca.
Hosszan néz szegény a vőlegényre,
Néz utána boldog mátkájára,
Hej csak azt az édes ölelést most,
Azt a csókot meg ne látta volna.
Ah de látta; s a fakó gyeplős ím
Kapujához fordúl egyenesen,
Ott megáll, nyerít, hogy zárva látja,
Mindhiába, az ostor megcsörren,
Porfelleg közt tűnik a násznép el,
A leányka összedűl zokogva:
"Hej, még a fakó el nem felejtett,
És urának mást ölel már karja."
Felsülés |
![]() | ![]() |
A rózsaarcú lányka
Szempontja, logikája,
Agg bölcs, megszégyenít,
S míg könyveid penésze
Zavart hoz csak fejünkbe,
Ez élni megtanít.
Pál jobbra, Lenke balra,
Ez erre, az amarra
Nézének szótlanúl,
Míg nekibátorodva,
Egy csókot térdenállva
Kér Pál, a lány pirúl.
Egy csók nem oly igen nagy,
S két percre ha nyomot hagy,
Még az nem a világ.
Mit féli hát a lányka,
Attól virúl fel arca,
Mint naptól a virág.
Nem is fél attól a lány,
Azért oly boszús csupán:
Mit kér, ki csak vehet!
Vagy hogyha nem pirúl már
Térdelni lábporánál,
Mit kér ily keveset!
A sirató |
![]() | ![]() |
Ki az, ki néma éjen át
Kopár sírnál viraszt?
Ki az, ki gyásznemtő gyanánt
Könnyel borítja azt?
S míg a fagyasztó őszi szél
Részvétlen nyargal el,
A puszta sírt virággal, ah,
Ki ékesíti fel? -
Óh nő, talán e sírhalom
Hű kedvesed fedi
És emlékére hullanak
Szemednek könnyei?
Vagy gyermeked vesztetted el,
A gyermek nyugszik itt,
S hozzája hordja az anya
Játékúl gyöngyeit?
Igen, vándor, itt nyugszanak
Hű férjem, gyermekem,
De óh, ne hidd halálukon
Hogy gyáván könnyezem.
Csatában estenek el ők,
Szentelt zászló alatt,
Ilyen halál nekik babért,
Nekem nyugalmat ad.
De sírok, mert elvesztenek
Hazámnak és nekem,
Anélkül hogy sírjok felett
A hon szabad legyen.
Az anya végrendelete |
![]() | ![]() |
Kórágyon lankadt ifju nő,
Mint hulló rózsaszál,
Felette száraz ág gyanánt
A férj meredten áll. -
Karában kis leány enyelg,
S a nő fel-felvidúl,
Egy-egy sugár reng ajkain
Múlt boldogságibúl.
Mint hogyha a nap már lement,
S egy eltévedt sugár
Az estharmat könyűi közt
Még mosolyogva jár.
Még egyszer érzi, hogy nem élt
E földön hasztalan,
Hogy lelke gyermekében él,
És ifiúlva van.
Lelkébe száll szent nyugalom,
Kezd halkan szóllani.
Hangjában egy hervadt tavasz
Végdalját hallani:
"Sírom felett, óh kedvesem,
Ne álljon büszke kő,
Ne hozzon ékül rózsaszált
A csendes temető.
Ne zengjen sírom hantjain
Az egyház szent imát,
Ha érdemeltem, úgy az ég
Majd más jutalmat ád."
Barna fejfa, néma sír,
És vidéke oly kopár,
Égen földön írva van
Sárga színnel a halál.
Sírfenéken ifjú nő
Szép álmokkal szendereg,
Mert imáját hallgaták
S teljesíték az egek.
Sírján szobrok nincsenek,
Nincsen büszke kőhalom,
Férje áll ott, s keblében
Megkövült a fájdalom.
Nincs felette rózsaszál,
Ah, de lánya térdel ott,
Hinnéd angyallá leve
Sírt virasztni a halott...
És ez ünnepély alatt
Ott van az ég is jelen,
Lány keblében ág gyanánt
Rejlik a szűz szerelem.
S a holt nő ott fenn mosolyg,
Hamván lent áldás lebeg,
Mert helyette lánya már
Boldogít - hiszen szeret.
A haldokló gyermek |
![]() | ![]() |
Kicsiny szobában halvány mécses ég,
Kórágyon haldokló gyermek pihen,
Körűle térdelnek testvérei,
Mellette az anya ül csendesen.
Csak lopva gördülnek le könnyei,
Mig a betegre mosolyogva néz,
S verejtékes arcát törülgeti
E szent enyhítő, - az anyai kéz.
"Meséljek-é, mondd, kedves gyermekem,
Aranyhajú tündérről szép regét
Vagy a hajdankor hős vitézinek
Viszontagsággal teljes életét?
Meséljek-é azon szép táj felől,
Hol mindég van virág, madárzene,
Vagy elmondjam, mindazt a szépet, jót,
Mit majd veszek neked szűm gyermeke?"
"Ne mondj se tündér-, sem vitéz regét,
Óh jó anyám, mond halkan a beteg,
Ne szólj a honról, mely oly bájoló,
S örömet már játékban sem lelek.
Csak szép ruhát készítsetek nekem,
Anyám, testvérim nem látjátok-é,
Mi szent alak áll ott s mi édesen
Hív a szép honba, hogy menjek vele?
Ah ő az, ő az Istennek fia,
Kit bibliánkban sokszor mutatál,
Mint hívja a játszó gyermekeket
S követnem kit sokszor parancsolál.
Nem hallod-é, hogy játékúl igér
Lengő fűvet, sugárt és harmatot,
Szellőt s madárdalt, mely oly bájoló
Regéket tud, mint jó anyám tudott.
Igéri, hogy ha kis testvéreim
Szabadba jőnek, vélek játszhatom,
S ha hittel nézesz égre, jó anyám,
Arcádat is mosolygva láthatom.
Most Isten veletek, megyek, megyek."
S elszenderűl - a halvány mécs lobog,
Ott térdelnek még kis testvérei,
Ül az anya, de könnye elfogyott.
Balassa Bálint |
![]() | ![]() |
Idegen hazában, tengeren túl
Él a költő árván, számüzötten
És dalát a kalmárnép nem érti,
Honfibúját könnyező szemében.
Ámde ő a bút hiven táplálja,
S a hálás bú őt tartja ismét fel,
Mert ha kebeléből kiszakadna,
A költőt is síri éj fogná el.
Igy él ő sokáig, mint a pusztán
Elkiáltott fájdalom nyögése,
Mely lassanként semmiségbe foly szét,
Nem lelvén szűt, amelyben felélne.
Sír borúl az énekek fiára,
Idegen föld nyomasztó bilincse,
Hej, de ezt is győztesen lerázza
A költőnek szent hazaszerelme.
És porából napraforgó hajt ki,
Mely szünetlen arccal néz keletnek,
Mintha mondaná, hogy ott a szent föld,
Melyhez áldás s vágyai sietnek.
És szivéből lesz dalos madárka,
Mely hazáját látogatni eljár,
Ott elzengi bánatát, keservét
S szent sejtelmét, mit minden szív táplál.
És lelkéből barna felhő válik,
Mely dörögve száll meg bérceinken,
Szent harag, mely álmainkból felráz,
S melyre a bitorló bűn megretten.
Csatár és Vilma |
![]() | ![]() |
"Menj, menj, bajnok, hogyha szent hazád hív,
Menj, menj, bajnok, Istenem veled,
Hogyha győzesz, úgy szerelmem ad bért,
Hogyha elhullsz, Vilmád is követ."
Mond a lányka, küzd a hős és vérzik,
Zúg bár a török hadnak dühe,
Nem hall mást Csatár mint e nehány szót,
Mellyel búcsuzott szerelmese. -
Megveretten, megfogyottan állnak
A hazáért küzdő bajnokok,
Búsan áll Csatár köztük, szemében
Az elestek vajh mi boldogok.
Nem látják a hon temetkezését,
Győzelem reménye van velek,
S ő sem kér kegyelmet, csak halált kér,
Hej, de a győztes nem adja meg.
Tudja jól, hogy társa a bajnoknak
A halál, fogadja szívesen
Szent ügyért azt, míg rabúl az élet
A legsúlyosb büntetés leszen.
Élni hagyja hát, piszkos igába
Hajtja a még nem görbült nyakat.
S gúnyúl a legyőzöttek kezébe
Rabszolgák sorában fegyvert ad.
Téli éjjel, hófelhőt kergetve
Nyargal a szél halvány holdsugárral,
Téli éjjel fényárban ragyogva
Mint zajos kisértet büszke vár áll.
S míg pajzán dal hangzik belsejéből
S vad zenéje részeg örömöknek,
Kapujánál őr gyanánt Csatár áll
És agyában zord eszmék kerengnek.
Vídám a vár, bent győzelmi ünnep
Van, s vitéz török vezérnek násza,
Bús Csatár, mert benne két halott van:
Vilma képe s elbukott hazája.
Égő fáklyákkal jő tisztelegni
A basának számos szolganépe,
Ott zenélnek, míg Csatár kövülten
Néz csak, néz csak a vár erkélyére.
Ott áll a vezér s karára fűzve
Áll mellette mosolygó arája,
Ah, mi látvány nyíl Csatár szemében,
A hölgy nem más, mint kedves Vilmája.
Ő, kit mint a hon leghűbb leányát
A szabadság legdelibb vitéze
Tartott érdemesnek átölelni,
Tartott méltónak nemes szivére,
Nászt űl a hazának rekviemjén,
Ellenségének hajol csókjára,
S gyermeket fog szűlni rab hazában
A hon elnyomójának számára.
Óh nő! hát ez-é költő világod,
Melyet kebeledben sejt a férfi?
Óh, ezek hát a nőszerelemnek
Délibábként csillogó erényi?
Nem tudom, gondolta-é mind eztet
Hős Csatár, avagy semmit sem gondolt,
Nem tudom, hallá-e a zenét is
Vagy csak a vészt, mely lelkében tombolt.
Felfogá a fegyvert vas karokkal,
A szép Vilmát kétszer célba vette,
S mintha nem találná érdemesnek
A halálra, újra csak letette.
Vagy eszébe jött bucsúbeszéde:
"Hogyha elhullsz Vilmád, is veled mén" .
S nem kivánt az álnok hitszegővel
Nyugalmat sem túl a sír örvényén.
"Élj örökké, lány, nehogy követhess,
S megbékélt lelkem lent megzavarjad.
Mond Csatár, nekem boszú, halál kell."
Egy lövés most, s a basa leroskad.
Hidegen kacag Csatár a rája
Kárörömmel rontó szolgahadra,
Hisz előtte áll most jó barátként,
Mit régtől epedve kért - halála.
S a szép Vilma, a kétszerte özvegy,
Mit tesz ő, ha könnyeit letörli?
Majd néz új imádót, aki akkor
Lesz győztes, ha gyásza ki fog telni.
Erős akarat |
![]() | ![]() |
"Álljatok meg, álljatok barátim,
Itt vagyok honn", - szólt Bogdány vitéz.
S a lovas csapat, mely őt követte,
Meglepetten, bámulattal néz.
Feldúlt falvak állanak körűlök,
Eltarolt mező és pusztulás,
Míg középen, a hajdan erős vár
Most füstölgő barna kőrakás.
"Itt vagyok honn", - szólott újra Bogdány.
Büszke váramat itt hagytam el,
Mit szemem belátott, mind enyém volt,
S mindenem szépen virúla fel.
Dús valék, de hogyha százszor dúsabb
Lettem volna, kincsem halmaza
Mind letörpűl egy virágom mellett,
És e bájvirág Bertám vala.,
Szép volt ő, mint a tavasznak álma,
Jó, minő az áldó napsugár,
Irigyelt maga a boldogság is
S most mind ennek sírja itten áll.
Koldús lettem, rosszabb a koldúsnál,
Könyörűlet enyhülést nem ad,
Menjetek szét, Istenem megáldjon,
Miért osszátok ádáz sorsomat.
Nektek még fordulhat jobb szerencse,
Engem, többé nem visz harci mén,
A száműzöttnek örömpohár nincs,
A barátságnak meghaltam én.
Ámde hogyha kell, egy századévig
Keblem e helyen nyugodtan vár,
Nem fog az, mert nem akar meghalni,
Míg rettentő vérboszút talál."
Két vár állt büszkén egymással szemben,
Mintha nézné egymás éveit,
Két várúr állott egymással szemben,
Meggyalázni vágyva ellenét.
Bogdány s Ernő volt a két boszús bán,
Mindenikre frígyes had figyel,
És az ügy, melyhez egyik szegődik,
A másikban ellenségre lel.
S mégis, sors, ki érti meg szeszélyed?
E két szív egyben találkozott,
Hős Kocsárd tündéri magzatának
Mindkettő szerelmet áldozott.
Mit csodálnók, mérges dudva is ha
Mint virág imádja a napot? -
A nap a virágot választotta,
Bogdány bán volt és meghallgatott.
Pártdüh vérzé akkor is hazánkat,
Aba ellenében Péter állt,
S a német császár, zsoldos hadával
A hazán végig pusztítva járt.
Mit gondolt ő a népnek jajával,
Ő, ki fényes trón miatt vivott?
Mit gondoltak azzal hívei, kik
Gazdag díjat, zsákmányt vártak ott?
Köztük állott Ernő is hadával,
Mert Bogdány Abához hű maradt,
Érzé mindkettő, hogy itt van a perc,
Mely egyiknek véggyőzelmet ad.
"Bertám lelkem, Istenem megáldjon,
Tombol a mén, a fegyver csörög,
Nyugtalan már harcra szomjú népem,
S a vonó híd halld mint mennydörög.
Férfinál első a munka, a hon
Hív, jutalmam majd tőled veszem,
Nem bucsúzok, szívemet itt hagytam,
- Mond Bogdány - s tiéd eljő velem."
Ment, utána fátyolával inte
A toronyról Berta végbucsút,
Aztán forrón mint Bogdányt ölelte,
Ölelé kebeléhez a bút.
Jött az éj, még Berta ott merengett
A toronynak erkélyes fokán,
Nézett az éj csillag tengerébe,
Külde sóhajt a vitéz után.
Hah, de ím az éj szokott csendében
Mily zaj az, mely mostan ébredez,
És különben oly sötét méhéből
Mely kikél, milyen lángtenger ez?
A vár ég, rémítően üvöltve
Harci nép tódul fel a falon,
Ernő bán az ostromlók vezére,
Arcán láng, kezében vas vagyon.
Vad zavarba bonyolúl egész vár,
Álmából most ébred mindenik,
Jajgatással sírva futnak a nők,
Védelemhez senki sem bizik.
Nincs erő, mely Ernő bánt feltartsa,
A sas fészkét üresen hagyá,
S álmodik tán fényes győzelemről,
Míg önfészke orvúl dűl alá.
Még csak a torony van megvivatlan,
"Erre, erre, vélem bajnokok,
Itt a kincs - mond Ernő - melyre vágyom,
Melyben élek, melyért meghalok."
És recseg az ajtó, végre enged,
A bűn vágyó karral felrohan,
Már átfogja Bertát, egy sikojtás -
S Berta ím a mélységbe zuhan.
Ernő dermed, csendesen ballag le,
Népével hallgatva elvonúl,
Áll a vár, mint a kirablott templom,
Pusztán, fénytelen, hangatlanúl.
A várromnak egyik odujában
Ott űl Bogdány mint a síri rém,
Arca halvány, szőrmez függ le róla,
Ősz hajzat lebeg aggott fején.
Megtört teste puszta sír most, melyet
A szellem csak látogatni jár,
Nincsen vágya, érzeménye, nincs más,
Minthogy a jövőbe bízva - vár.
"Nem, nem győzesz éltemen, halál te,
Hányszor kezded újra a csatát?
Mind hiába, élni akarok még,
El nem érte keblem bosszuját. -
El veled, nem akarok meghalni!"
Mond Bogdány és hangja reszketeg,
Míg mankóján lassudan felállva,
Mint a nyárfa lombja, úgy remeg.
S ím zaj támad kívül, vad futással
Jő Ernő s Bogdány lábához dűl,
"Bárki légy, rejts el, rejts el, meggyilkol
Másként a nép nagy kegyetlenűl.
Péter elveszté a trónt, én voltam
Mindvégig leghűbb tanácsosa." -
Bogdány dermed, s tántorogva suttog:
"Nézz, nem ismersz-e vonásaimra?"
"Hah Bogdány! az ajtón üldözőim,
Elveszek tehát." - "Nem, nem veszél" -
Mond Bogdány, míg az ajtóba lépve
Arca, karja új erőben él.
A győztes nép kór hivét isméri,
És gyanú nem ébred senkiben,
Kegyelettel nézi megtört testét,
S elvonúl nyugodtan csendesen.
"Meg vagy mentve Ernő! most mehetsz! már,
Vendégét megvédi a Magyar,
S másként is, hol már az Isten itélt,
Óvakodjék ott a férfi kar.
Dicséret hát s áldás szent nevére
S most jöjjön már, jöjjön a halál,
Nincs többé mért élnem, keblem többé
Semmit nem fél, és semmit nem vár.
Célom betelt, mely eddig feltartott."
Ezzel Ernőnek karára dűl
Borzad ez látván, hogy végszavával
Ellenének lelke elrepűl.
S ő lett az odúnak remetéje,
Míg megszánta őtet is az ég,
S a két ellen és szerelmök tárgya
A sírban már megbékéltek rég.
A száműzött s a kivándorlott |
![]() | ![]() |
Messze, messze, zúgó tengerparton
Áll ősz Mikes Kelemen magában,
Rozsdás kardja, mellyel szent harcot vítt,
Mankó mostan elaggott markában.
Túlélé bajtársit egytől-egyig,
Idegen honban hogy eltemesse,
Mindent túlélt, hont és dicsőséget,
Csak reményét el nem feledhette.
Néz sóvárgva a kék messzeségbe,
A felhő, mely szép honán vonult el,
Nem hoz-é számára hű köszöntést,
Nem vidítja-é győzelmi hírrel?
Vagy csak ismét, mint halál követje,
Barnán zúg el s részvétlen felette,
Mintha mondaná, hogy szent ügyével
Bajnokát is a hon elfeledte.
Néz sokáig búsan elmerülve,
Míg szeméből könny gördül vasára,
S megpendűl a vérszokott barát is,
Mintha fájdalmában felkiáltna.
"Hej apám! rosszúl mehet világod,
Hogyha sírsz míg a kezedben vas van,
Szólj csak, szólj mi bánt, hadd védjelek meg!"
Mond egy ifjú hetykén, elbizottan.
"Hajh, magyar vagy, s mégis búmat kérded,
Nincsen-é elég bú tenhazádban?
Nincsen-é ott tiprott népszabadság,
Melyért vívhatsz megszentelt csatában?
Hagyd el búmat, mondd meg inkább nékem,
Hogy virúl-e még a hősi nemzet,
Jött-e már a megváltásnak napja,
Vagy csak újra, s ismét újra szenved.
Mert habár kiűze kebeléből
S megtagadta is kegyét fiától,
Nem tilthatta el hogy véle sírjak,
Nem vehette el részem bajából." -
"Hej apám! jobb lenne sírba menned,
Mint figyelni vészterhes szavamra,
Új kín jő a réginek helyébe
Új gyalázat folyvást a magyarra.
Sír és börtön vár minden jobb kebelre,
Kóborló lett a magyar honában,
Csőcselék nép hoz törvényt a földnek,
Mely mienk lett százéves csatában.
S hogyha tenni nem bír, legalább csak
Keseregni látnám a magyart még,
Látnám, hogy lelkében a harag dúl,
S szebb jövő felé még vágyódás ég.
Óh de nem, oly néma, oly nyugodt ő,
Mintha a járomba termett volna,
Tűrjön hát, én elhagyám a korcsot
Fészket rakni idegen hazába."
"Óh vigyázz, vigyázz, ifjú, szavadra!
Meg ne átkozd könnyelműn hazádat",
Mond a bajnok, s most örömkönnyű az,
Mely szeméből fényesen kiárad.
"Mondod új kín jő még szakadatlan,
Új csúfság mindennap a magyarra,
Ettől én nem féltem, ifju lelke
Amit a sors rámért, elbirandja.
Melytől a por gyáva férge elvész,
A csapás a ménnek új erőt ad,
Nem teszik báránnyá az oroszlánt
Vas kalitka és durva erőszak.
Attól félnék, hogyha kegymosolygás
Andalító bája esnék rája,
Csábos ének, gyönge rózsaláncok
Vonnak álmot a hős oroszlánra.
Mondod, hogy nem kesereg a nemzet,
Nem sír sértett asszonyok módjára,
Némán tűr. - Hála Istennek érte,
Büszke lehetek hát még hazámra.
Mert ne hidd, e csend hogy elfásúlás.
Sík a tenger, hogyha fergeteg kél,
Nyúgodt a szív, melyben önbecsérzet
S nagy jövőhöz még elég erő él.
S mostan vissza, gyermek, kóranyádhoz,
Addig volt-e csak kedves, míg tápot,
Tündérálmot szívtál emlőéből?
Most kell, most a tartozást lerónod.
Vissza, vissza, karjaid erősek,
Ifjú élet lüktet ereidben,
S hazádnak szüksége lehet még
Minden gyermekére a jövőben.
Villámsujtott, megfosztott fa a hon,
Gyéren állnak rajta a zöld ágak,
Ezredéves viharos éltében
Legerősbjei mind széthullának.
S a nehány is ott hagyná-e törzsét
Elszakadva legjobb erejével?
Vissza, vissza kell tavasznak jönni,
S törzsén várja azt mindenik ág el.
A hűtlenre többé élet nem jő,
Elhervadtan szél üzendi messze,
Mely törzsén függ, az reményen függ még,
S megfosztottságát ne szégyenelje."