A vampír |
![]() | ![]() |
"Esküdjél nő, esküdjél Istenre,
Hogy hiven megőrzöd szívedet,
Nyerjek bár a harcdúló Tiboldon,
Essék bár, hogy a sír eltemet.
Jól gondold meg esküdnek szentségét,
Zálogúl hajfürtöd add velem,
Isten véled aztán, - tán utolszor,
Igy int rejtélyes bús sejtelem.
A halálnak érintett meg szárnya,
S ím hogy megcsókollak homlokon,
Óh, nem érzed-e miként szellemkéz
Köztünk halvány, síri leplet von?"
Jerta borzad s remegő ajakkal
Esküt suttog, búcsúcsókot ád;
Ármán indul, zálogúl magával
Vívén hölgye egy fürt éjhaját.
Lóra űl, s a várhidon amint megy
Horkol a ló, s vissza-visszavág,
Míg az udvarból utána rémes
Jóslattal vonítnak a kutyák.
"Menjünk, menjünk!" ordit, nyughatatlan
A hős és vezetni kell lovát.
"Vigan szóljon a kürt", mond s megcsendűl,
Hejh, de tompa, síri hangot ád.
És amint a völgyön messzebb száguld,
Nyomdokában kettes árnyat lát,
Néz, ki sincs mellette, újra indul
S mindkét árnyék követi nyomát. -
Jő az éj varázsoló csendével,
Jőnek véle a kis csillagok,
Megcsendűl a szellemek zenéje:
Zokogó szél, csevegő habok.
Minden oly bús, s mégis olyan vonzó, -
Jerta is még erkélyén mereng;
S ím a szellem-szó közűl feléje
Jól ismért hang ilyen szókat zeng:
"Fegyver csattog váram kapujánál,
Büszke bajnok kéri életem,
Hadd vesszen Tiboldnak híre, vára
Dűljön el, én nem védelmezem.
Büszke bajnok, váramat kivívod!
Hőshöz illő férfi harc-e ez?
Elrablál előbb mint éji tolvaj
Mindent, ami örömöt szerez.
Elrablád éltemnek csillagzatját,
S azután jössz karddal éltemért,
Jól tudod, könnyű lesz így győzelmed,
Mert hogy védjem azt, nincs már miért!
Csillagom most néked ég s mosolyg csak,
Mely rám egykor tetterőt lehelt.
Hasztalan kérdem, hogy éljek-é még,
Haljak-é érette, adjon jelt."
Jerta hallgat, könny tódúl szemébe,
Szédűl, szédűl, - keble elszorúl,
Karja reszket s íme erkélyéről
A dalnok lábához rózsa hull.
Hólepel borítja a vidéket,
Hólepel alatt magányos sír,
Fent az égen csillagok reszketnek,
Lent a földön zokogó szél sír.
A fagyos sírban tátongó sebbel
Fekszik Ármán s édes álmot lát
Jertájáról, s szorosabban zárja
Mit keblén hord, a nő éjhaját.
"Bírom esküdet, mond, zord tanyámra
Ez hoz életet, hoz meleget." -
Óh ha tudnád, hogy magas váradban
Jerta téged rég elfeledett.
Ottan áll fényes, meleg szobában
Lágy párnákkal gazdag mátkaágy,
Melyen a kéj a perc mámorában
Lelkünknek kivánni mit sem hágy.
Ott álmodnak mennyet Jerta s Tibold
Egymás keblén, amint nyugszanak,
S ébredvén ott lelnek szebb valóra,
Mint a menny, melyet álmodtanak.
"Elhervadtál, mond Tibold álmában,
Ah de mindegy, kedves rózsaszál -
Lelkeinkből illatod már úgyis
A boldogság többé el nem száll".
Éjfélt üt, reng még az érc visszhangja,
Mint kebelben elmult bús idő,
S ím a folyosón mindig közelgve
Súlyos léptek hangos zaja jő.
Éjszak fénye néz az ablakon be
Véresen. Vonítnak az ebek,
Tibold alszik, Jerta megdermedve
Szólana s szavai nincsenek.
Csattogással tárul az ajtó föl,
Jerta félkönyökre dülve néz,
S ím a mátkaágy függönyredőit
Lassan vonja szét halotti kéz.
Ármán áll ott, csillogó szemekkel,
Keblén Jertának hajfürte van,
S a fürtnek mellette tátongó seb
Vérzik, vérzik szörnyen, zordonan.
"Jerta, Jerta! most az én órám jő!
Hosszú a nap örömeidnek,
Míg én lent fázom hideg tanyámon,
Legalább hát most melengess meg!
Látod-é e hajfürt ép, enyém vagy,
Az nem hervad, mint a rózsaszál!
S tudod-e nő, hogy csak szíved vérén
Melegedhetik fel a halál?!"
Ezzel vad lángtól kigyúló arccal
A nő védtelen keblére dűl,
Míg ez szótlan párnájára roskad,
Érzéketlen, eszméletlenűl. -
Szürke reg derűl a szörnyű éjre,
Tibold ébred, csókkal ajakán
Símul Jertához, de visszaretten:
"Hah! kiált, mért vagy oly halavány?
Mért vagy oly hideg, nincs-é benned vér,
Jerta szólj!" - Ez búsan mosolyog:
"Oh egy élő, s egy holt kedvesének
Egy időben lenni vajh mi sok!"
"Milyen eszmék! kedvesem beteg vagy?
Légy nyugodt, űzd szét a rémeket!"
"Ott nyugszom meg én csak - mond szelíden
A nő - hova e vérnyom vezet."
Tibold fölkel s íme hajmeredve
Vérnyomot lát végig a szobán.
Fut mint őrült a havas vidéken
Ármán sírjáig a vér után.
Jön más éj, s a régi vendég véle,
Jerta a hónál fehérebb lett,
S minden reggel lábnyomok nélkűl a
Hóült sírhoz vérszalag vezet.
S a hajnallal többé föl sem ébred
Végre a nő, nincs már benne vér.
Óh, a rózsa hervad, míg a hajfürt
Hervadhatlan zálogképen él!
A rab család |
![]() | ![]() |
Reng a tengeren ezüst hab
Csendes nyári éjszakán,
S mormogó dallal törik meg,
Rejtélyes tündéri ének,
A part tarka kavicsán.
Fent az éj ezüst rózsája,
Lent lángképe a vizen,
Fent dalos daruk repűlnek,
Lent az illatos szellőnek
Szárnya suttog csendesen.
Tengerparti pálmafák közt
Sugár tornyu büszke vár, -
Kúpja csillog, dús arannyal,
Tűkörsíma a márványfal,
Benne tán az éden vár.
Tenger habján úsz a gálya
A hajós nép zajg, örűl,
S rejtélyes szellem beszélget
Nyugodalmat és szerelmet
Fent az árbocok körűl.
Óh, de a hajó gyomrában
Láncra verve ifjú s lány,
Velök a vén ősz családfő;
"Elhagyál tehát, teremtő!"
Mond, s felhő van homlokán.
"Ládd, ládd itt van a szerail már
S ablakán mi lant az, hajh?"
Mond a lány. Testvérid dalja,
Rabságukban meggyalázva
Isten s honhoz szent sohaj!
"Hát az milyen tompa jajszó,
Mond az ifjú, lánc vagy kard?"
Bajtársidnak cseng bilincse,
Rajtok a harc nem segíte,
S szolgaságuk tartva tart.
"Ott meg zsákot dobnak vízbe!
Mond a lány, óh rettegek!"
A vén nem való dologra,
Istenét meg nem tagadta
Az, kit ott megöltenek.
Nézzetek csak vissza-vissza,
Hogy kigyult a láthatár.
Kis falunknak szentegyháza.
Legalább meg nem gyalázza
Hamvát a hitetlen már.
Néznek, néznek elmerülve
Gondolatban, szótalan,
A vén gondol Istenére,
A leányka szerelmére
És az ifju - harcba van.
"Nem gyalázza meg hamvában!"
Mond mindhárom s összenéz;
Értik egymást. A vén áldást
Ad, a lány csókot, nem bír mást
S tőrt szorít az ifjú kéz. - -
A vár hárem ablakában
A rab-hölgy még énekel;
Dalja fentszáll és a darvak
Tőle messze elmaradnak,
Mert Istent s hont üdvezel.
S három csillagot lát esni
A tengerbe zajtalan,
"Isten, mond, könyörülj rajtok!"
Aztán búsan néz utánok
S elfelejti csakhamar.
A szeraljnak híre, fénye
Változatlan máig él.
Habsírján a kis családnak,
Elpusztult helyén falvának,
Nyom nélkül sír el a szél.
Fent az ég ezüst rózsája,
Lent lángképe a vizen,
Fent dalos daruk repűlnek,
Lent az illatos szellőnek
Szárnya suttog csendesen.
Azrael |
![]() | ![]() |
Mért piroslik ott a messze róna
Alkony festi-e vagy drága vér?
Vajh mi sír felette oly zokogva
Haldokló sohaj vagy esti szél?
Harcmező az, néma és kietlen,
Elviharzott rajta már a vész,
S a dicsőség ágyán dermedetten,
Álom nélkűl alszik sok vitéz.
Vajh ki az, ki hol legtöbb halott van,
Oly nyugodtan, büszkén térdepel?
Bájos nőalak, fehér ruhában;
A halál nemtője Azrael.
"Bírlak végre, szívem vágya, üdve,
Bírlak végre bajnok Aladár;
Óh, mi régen várok már e percre
Szinte, szinte kétségbesve már."
Mond - s a kéjtől égő arculattal
Ifju hős vérző keblére dűl.
Csókod is hiába tán, ah angyal!
Fekszik az oly érzéketlenűl.
"Hogy tágúl e szív, mi vágy uralja
Önmagamra alig ismerek,
Pusztítás volt lelkem gondolatja,
Kéjem kínvonagló emberek.
Most egész világot átölelném,
Üdvömben hogy részesem legyen.
Engedd ég, hogy én, a rettegett rém,
A bút is ma boldoggá tegyem.
S íme, íme hallom sóhaját már!"
Szőke leányka közeledve jő,
Rengő térddel holtaknak sorával
Futva, míg az éjnek árnya nő.
"Állj leányka - mond - mi bántja kebled?
Nézz fel, ím én Azrael vagyok;
Ugy-e, ugy-e kedvesed keserged,
Szólj s reá új életet adok."
"Óh, ne üzz játékot a keservvel
Halhatatlan kebled mit nem ért." -
"Esküszöm ma boldogítanom kell
Oly nagy boldogság, mely ma ért."
"Itt van, itt van", mond a leány legottan
S Aladárra hévvel ráborúl.
Azrael felettek ámulatban
Nem beszél, s szemébe köny tolúl.
"Életet hát, éltet e kebelbe!
Nézd, amily szép, oly hivem vala,
És megértheted szivem keserve,
Mily nagy, Isten hogyha szűt ada."
,,Értem - úgymond a nemtő merengve -
És szentűl betöltöm eskümet.
Ámde hátha, hátha ébredezve
A halált választja lét helyett?"
,,Akkor, akkor", - mond a lány sötéten
És zokogva hangja elakad. -
Azraelnek arcán végreményben
Egy mosoly sugára átszalad.
"Kelj fel!" - úgymond aztán és letérdel.
"Győztünk-é?" - mond Aladár s felűl.
,,Minden elveszett." "Mért ébredék fel
Álmomból hát ily kegyetlenűl?"
S hátraroskad, ámde a lányka
Izgatódva lábához rohan.
,,Anikód meg hervadjon magába
Szeretet nélkül és csóktalan?" -
"Aladár! - mond Azrael felállva -
Élned, halnod egyaránt lehet
Mézet ád az élet rózsa árja,
Míg mint lepkét a tél eltemet.
Ezredévet él neved keresztűl
Hogyha halsz, díjad dicső babér."
Aladárnak lelke összerendűl
Száz érzése vad csatára kél.
Ajka mozdúl. - Hah, mi a határzat? -
Anikó tovább nem tűrheti,
Felsikolt, elröppen a varázslat -
"Élni, élni érte és neki!"
Átkarolja kedves Anikóját
Halvány arcát csókkal élteti,
Azrael, hogy könnyeit ne lássák
Elfordúl, szemét meg elfödi.
S míg a boldog pár, gondol reá is,
Ő tőlük már messze, messze van,
Eltemetni a bút, mit szivén visz
Sorsa szörnyű viharaiban.
Elszáll döghalálos városokba,
Vérázott harctéreket keres,
Ott van a szerencse mosolyára
Száz halál mohó szemmel ha les.
És öl és kacag, hő szív ha vérzik,
Ah s megölni egyet mégse bír:
Átka az öröklét s rajta végig
Az ő szíve Aladárért sír.
A betyár |
![]() | ![]() |
Bujdos az ezüst hold halvány fellegek közt,
Míg alatta a nyír csendesen terül el,
Itten árny, sugár ott, éles körvonallal
Számtalan ábrándos alakot idéz fel.
Reszket a fehér nyír, - a sötét bokor zúg,
Messziről döbörgve hallik ló futása.
Néha-néha csendül, szikra pattanik fel,
S mint fehér kisértet felhő száll utána.
Éjsötét a ló, úsz lobogó sörénye,
Ámde még sötétebb a lovas alakja,
Csak kettő ragyog rajt: a fegyver kezében,
S mint baljóslatú tűz barna szeme párja.
Puszta halmot ér, ott nyujtozik sötéten
A bitófa kettes ága meredezve.
A szokatlan zajra a bagoly kireppen,
És víjog - csapúdik - kört írván felette.
Horkol, tüsszög a ló - borzad a lovas is,
Ámde sarkantyúba kapja s messze vágtat,
Hátra nézve többször, hogy vajjon felhő-e
Vagy halvány kisértet, mit nyomában elhagy.
Csakhamar csendes kis helység áll előtte,
Mindinkább szelídűl a lovasnak arca,
S mintha a betyárnak tudná gondolatját,
Csendesülni kezd a hű ló is alatta.
Ugatás köszönti, felnyerít fogadva,
Míg gazdája egy kis mécs világra néz csak;
S úgy megértik egymást, egy kicsinyke háznál
A falucska végén önként hogy megállnak.
A lovas lepattant, arca mosolyog most,
Ablakhoz siet, nincs fegyver a kezében,
Furulyát keres ki a szüre ujjából,
Bétekint; - mi lelte, hogy megáll meredten.
Csak néz, néz sokáig, míg izmos kezével
Haragos szemében egy könyet fakaszt szét,
A kicsiny tilinkót ablakon felejti
S nyalkábban mint egykor üli újra nyergét.
Vigan fütyörészve vágtat el legottan,
Hetykén félre tolja süvegét szemébe,
Lelkének viharját csak lova gyanítja,
Mert hogy most erősebb sarkantyú döfése.
"Lány, nem bántalak, nem, mormogá magában,
Hisz te olyan gyenge, oly haszontalan vagy.
Onnan a csárdából halld, mint mulatok ma,
És ne örvendezz, hogy tán bizon sajnállak.
Ámde most jőjjön már a pandúr előmbe,
Ha veszek, hát vesszek, vagy miért is élek;
Hej, de bosszut állok e hitvány világon,
Melyben a leány is ilyen törpe lélek."
Az első halott* |
![]() | ![]() |
Ifju volt a föld, és bútalan még,
Mint szű, melynek első lángja most ég,
S kedvesétől még nem éle válva;
Mert nem jött még a halál világra.
S mert hogy ember még nagyon kevés élt,
Boldogság tölté el az egész tért,
S Isten is mulatni járt körébe
Sokszor, és nagy angyalhad kisérte.
Két szomszédos ormon áll az oltár,
Mindkettőről égbe áldozat száll;
Ábel és Kain állanak fölötte,
Az hódolva, ez meg elmélkedve.
A magasból Jehova lenézett,
S hogy megérté, mindenik mit érzett,
A hivőre jó kedvvel mosolyga,
Kétkedő Kain mennykőtől lesujtva
DűI a földre oltárában egyben,
Míg feleszmél és föláll sötéten:
"Óh vagy-é tökélyeknek te telje,
Sóhajunk trónod miért keresse?!
Aki első testvér emberek közt
Véded ezt, a másikát hogy üldözd?
Vétettem talán ha elmélkedtem,
Mért hagyál hát lélekkel születnem?
Jó ha elhagysz, én is elfeledlek,
E köszöntést ime kedvesednek!" -
S fölragadva egy égő hasábot,
Vad haraggal testvérére vágott.
Fekszik Ábel oltár zsámolyánál,
Oldalánál Kain borongva ott áll
S míg csorogva foly testvére vére,
Kárhozat száll a gyilkos szivére.
"Kelj fel, kelj fel - úgymond - jó fivérem!
Szörnyü kebled e nyugalma nékem.
Üss te is, tűröm habár hiába,
Mert ez is csak annak a munkája,
Aki most is tart talán lekötve,
Hogy ne jőjj békétlen e kebelre!"
Ámde Ábel ott némán hever csak,
Kain lelkében rémeszmék fakadnak!
Végignéz a nevető világon
És borzadva áll meg a halálon.
"Hátha, hátha a halál ez lenne,
Testvérvérben íme megszületve?!
Hogy míg éri a végetlenet vég,
Minden élet csak neki szülessék!
Óh de nem, nem - arca ily szelíd-e,
Nyugalom von-é mosolyt fölébe?
Úgy meghalni jó, s csupán az érzi
Kínjait, ki a holtat tuléli." -
S im Zenő jő, lassan lépve, halkan,
Kedves Ábelére így találván,
Friss füzért tesz halvány homlokára,
Hajtva gyönge szelletet reája.
"Illik-é ez, mond a nő szeliden,
Igy aludnod óh te feledékeny?!
Délen a nap, s hölgyed és az oltár
Gondjaidra mind haszontalan vár!
Majd lakolsz, de hogy bajod ne essék,
Addig is virasszon női hűség!
Ah, hisz úgyis jól tudom, ha álmod
Édes, akkor nődnek arca áll ott!"
Kain sötéten néz Ábel nejére, -
Mint kigyóhoz, úgy kap a szivébe.
Fut lakatlan, messze pusztaságra
S a halál zúg mindenütt utána.
Ül Zenő Ábelnek oldalánál,
Várva várja: vajh ha ébred-é már.
A nap elhúny, a nap újra felkél,
S benne új hit, benne új remény él.
Jő a tél hideg hó fátyolával -
Oly rokon szép gyászolónk bájával.
Égre néz és megnyugodva mondja:
"Óh, e rút időt csak átaludja!
Majd ha a természet újraéled,
Vele hívem is mosolygva ébred".
S jő tavasz, ragyogva néz le a nap.
Tarka lepke száll Ábel sírjához csak
És Zenő mosolyg, könnyes szemekkel,
Ámde várni, várni mégsem ún el.
Fagylaló ész, férfi vizsga keble
Volt, mely az embert sírjába tette,
Érző szív és nő hívő szavára
Szállott lelkünk örökös honába.
* Genezis IV. 3-11
Angyal és lány** |
![]() | ![]() |
Szebb a lány mindennél, ami csak van,
Szebb bizonnyal, mint a mennyek üdve;
Vagy mért jöttek volna hajdanában
Lányt szeretni égből angyalok le.
Ott hagyák az égnek csillagékét
Pillantásáért a lány szemének
Ott hagyák a csillagok zenéjét
Lány ajkán ha megzendűl az ének.
Ázor angyal is ott hagyta a mennyt
S ifjú napsugáron földre szállott.
Szárnya vitte, mígnem egy kicsiny kert
Harmat ékben, hajnalpirban állott.
Reng üdén a lég, a csalogány szól,
Meglepetve állt meg Ázor angyal,
Mind e bájat már ő ismeré jól; -
Más varázslat rengi őtet által.
Hárslugasban összesímul az ág,
Közt egy tünde sugár szőke lányka,
Meglesést nem félő gondtalanság
Igézet gyanánt ömöl reája.
Harcra lép korlátozó mezével
Termetének minden moccanása,
A szellő is mézet lopni jő el
S csillan a báj egy-egy új világa.
Hasztalan védik fehér karocskák,
Hogyha csillagot csillag takar be,
Hogyha keccsel fedjük a kecset, hát
Ez ragyog most a másnak helyette.
Gyermekarcán a menny tükre látszik,
Tiszta szíve szerelem világa,
Sejtelemként mely ha vele játszik,
Rózsaszinű álom száll reája.
Ázor angyal nézi, nézi - végre
Láthatlan kéz vonja és letérdel,
Szárnya lágy szellőt legyint feléje,
Megcsókolja s mint villám repül el.
Felveti szemét a lány - mi érte?
Messze szélén a kék láthatárnak
Látja még az angyalt percenetre,
Mint éjjel ha csillagok szaladnak.
És az angyal csókja fáj, de édes,
Száz virág kél tőle a kebelben.
A világ mosolygóbb kedvesebb lesz,
A titoknak fátyola lelebben.
Értelmet nyer a szelek zúgása,
Alakot nyer a gyors röptű felleg,
Nincsen a földnek rideg magánya,
Elborítván tündértarka szőnyeg.
És az estve újra béköszöntött,
Ázor elhozá megint a csókot;
Szép arára bűvös álmot öntött,
Míg a hajnal pirral messze szállott.
Óh, de szűnknek nincs megnyugovása,
Mely betöltse, nincsen üdv elég nagy,
Még a mennynek is lehull varázsa,
Teljesűletlen vágyat ha nem hagy.
"Teljes fényben egyszer lássalak csak,
Amint állasz Isten trónja mellett;
Vesszek aztán, hogyha kell, e vágynak
Kínja öl meg így - úgy hő szerelmed."
"Por kebellel e látványt ki bírja?
Vonz a láng s a pille összeporlad." -
"Óh arám, arám, nem nem," sír a leányka
Lány könyűje angyalt is megingat.
"Hát legyen", s elfordult arculattal
Dicsragyogva szárnycsattogva ott áll,
Felsikolt a lány, ledűl s az angyal
Mint a villám már felhők között jár.
Nem jő többé csókkal látogatni,
Szende álom szűz kiséretében. -
S a leányka sokszor véli látni
Fájó kéjjel a jövő ködében.
Űzi őt világtalan világig
Őrülettel esd, kiált utána;
A világ zománca szertemállik,
Elhagyottság sulyosúl reája.
Végig sír a pusztán, néha-néha
Békopogtat emberek lakánál,
Majd felordít - és bömböl haragja
Tengerekkel hogyha zord csatát áll.
És az átokverte útazásban
Nem marad csak hangja, többi elvesz.
Ez röpül, röpül, nem tudni honnan,
Vagy hogy a mindenségben hová lesz.
Óh, de szél-árát ki sírni hallja,
Megmeredve elborzad magában!
Mintha érintné őrűlet árnya
S értené, hogy abban mennyi jaj van.
Ezredévek múltak - néha-néha
Mostan is jő még angyal le hozzánk.
Bóldog az, ki messze nem riasztja,
Kő a szív, angyal melyhez sosem szállt.
** Genezis VI. 2.
Nabukodnozor álma |
![]() | ![]() |
Bíbor trónon nyugszik Nabukodnozor,
Forró homlokára rableány hajol,
Csilla, ámde ajkán míg mosoly lebeg,
Könnyben forrnak a szép éjsötét szemek.
Távolabb karének zeng, aztán eláll,
Mert elszenderűle trónján a király. -
Ah de hát mi lelte, szörnyen felkiált,
Görcsösen hánykódik, verve homlokát,
Majd meg lelkendezve izzad, tőrt ragad;
Lássuk szinről-szinre a rém-álmokat.
Hirnök jő vágtatva s mond: "Uram király!
Legszebb országod nyílt lázadásban áll."
"Nincs-e hősi sergem, fel hát, fel velek!
Pusztítsák el mind, kik pártot üttenek."
És jő másik hirnök: "Irgalom uram!
Minden országod már fegyverezve van!"
"Úgy hát vesszenek mind, mind ha pártosok,
Vérrel írom rájok, hogy király vagyok."
S harmadik hirnök sápadtan liheg:
"Sergünk tönkre verve semmisűle meg!
Halld, óh halld király mint zúg a nép dühe,
Már a vár bástyáit dönti, rontja le."
"Úgy tehát Isten vagy ördög bármi légy,
Aki népet fékez és koronát véd,
Jőjj segits te, hogyha minden elhagyott,
Mert még szolgahad hoz ránk gyalázatot!"
S a trón mellett ím egy szellem megjelen,
Arca hajmeresztő, olyan idegen
S túlvilági hangon ekképen beszél:
"Rendelj s megleszen mind, amit rendelél!"
"Irts ki, irts ki, kérlek, minden pártütőt!"
Gúnymosollyal hallja a védszellem őt
És a felkelt népre szór villámokat,
S a nép halva fekszik a bástyák alatt.
Megkönnyült kebellel néz szét a király,
Amint védnökével a várormon áll:
"Mondsza, drága szellem, nyugtom lesz-e már,
Vagy megint új küzdés új veszélyre vár?"
"Nem pihensz meg, amíg élnek özvegyek,
Új boszúlót s pártost, hogy neveljenek!"
"Óh hát rajta, rajta, sujtsd le őket is,
Látod, mond a zsarnok, szűm csak benned hisz;
Majd ha országom mint nyílt koporsó áll,
Melyből csontüreggel néz ki a halál,
Trónom biztosan lesz, nem kél ellene
Senki!" S amint mondta, minden úgy leve.
Elvadult megyéken ember nem lehel,
Szürke égbe száll a sirnak bűze fel,
Légi útjából a kis madár lehull,
Mérges dudva nő a kert virágaul;
Mint halotti ének, zúgva sír a szél,
Pusztákról ha hangos ház-sorokhoz ér,
És hol a jólétnek csendes fészke állt,
Most vérengző vad tart ronda lakomát.
A zsarnok végig jár országán, vele
Biztató gyanánt megy védő szelleme,
Minden lépten sárga csontba botlanak;
Mellettök zörejjel hullnak a falak.
Ámde a vadaknak tápjok elfogyott,
S dühhel támadják meg a vad zsarnokot.
Jó, hogy a védszellem helyt áll és legott
A vérengző csorda halva összerogy.
Majd messzebb ballagnak, szótlan, csendesen,
Fázni kezd királynak lelke mélyiben. -
Most bércekhez érnek, ott a visszhang él,
S a jövők léptére álmából kikél.
"Gúnyolsz tán?" kiált az ingerült király.
A szellem legyint és a visszhang eláll.
Dermed a király és már-már félni kezd:
"Menjünk - úgymond - lelkem már nem bírja ezt!
Nézd merő halál van, ahol úr vagyok,
S fent gúnnyal ragyognak a nap s csillagok."
S ím alighogy mondta a szörnyű szavat,
A nap elborúl, a csillag elszalad,
S míg őrjöngő szemmel bámul felfele
Sírként tátong rá az ég végetlene.
"Vissza, vissza, ordit a megtört király,
Dísztermemben engem bíborpárna vár.
És hű udvaronchad elmosolygja majd
Homlokomról mind e fejedelmi bajt!"
Ám hiú szavára a szellem nevet:
"Amit vágysz, aligha ottan megleled!" -
"Szellem, légy kegyelmes, kérlek térdemen,
Hogyha rosszak is, hagyd őket meg nekem,
Vagy trónomnak átkos, bíbor pamlagán
Kínzóbban mint ellen, öl meg a magány!"
"Késő, mond a szellem, ím itt fekszenek,
Téged oltalmaznak felsőbb végzetek."
"Óh szörnyü kegyesség, óh jaj hát nekem,
Ah de nincsen-é meg Csillám, kedvesem?
Ő hivem tudom, nem csalnak ily szemek,
Nála egy világért kárpótlást lelek!"
Mond és Csillájának hő ölébe dűl - -
Hah! de mit sikolt föl oly kegyetlenűl?
Míg rengő térdekkel eszmél újolag,
Csilla ellebbent már, mint fátyolszalag.
S áll búsan magában pusztaság között
A király, csontokból épült trón fölött;
Kér társúl magának kígyót, tigrist kér,
Csakhogy bármit lásson, ami véle él.
Hasztalan! védője is elhagyta már,
Nincs mitől még óvja, trónja bizton áll.
És nem mer kívánni, tudja minden vágy
Ép oly vérnyomot, mint rabló tőre hágy.
Összerogy, de a föld, melyet átölel,
A szörnyű fiúnak nem anyakebel;
Megrendűl alatta és nagy hirtelen
Óriás koporsó ürjévé leszen,
Végtelen eséssel szállva véle át
A csillagtalan nem múló éjszakát.
S hasztalan zokogva kér enyészetet
Őt védik hatalmak, felsőbb végzetek.