Ifjan haljak meg

 

Csak azt adná az Isten,
Hogy ifjan haljak el,
Nem már midőn kifáradt,
Elfásult a kebel.

Míg veszteség nem érte
Ifjúi lelkemet,
S a hitnek tengerében
Hajóm a szeretet.

Mert aki kétkedik már,
Hajós a tengeren,
Ki egy-egy árut eldob,
Hogy mentve más legyen.

S egymásután kidobja
Kincsét mind, míg magát
Is puszta csolnakával
Hullámsír fogja át.

Vesszek mint tűzgolyó, mely
Midőn legszebben ég,
Midőn szomszédos éggel,
Akkor hull szerteszét.

S ha lelkem mint a csillag
A síron túl ragyog,
Legyen kinek vesztem fáj,
Ki érettem zokog.

Ne fogyjon, mint a mécses,
Mely elfeledve áll,
Lelkem, míg hamvadozva
Eloltja a halál.

Ha csúszva föld porában
Egy hosszú korszakot,
Veszejté szent zománcát,
Mit Istentől kapott;

Hogy bűn és számolásnak
Mocskával terhesen
Ha látná önmagát a
Hajdan ifjú kebel:

Borzadna önmagától,
S az ítéletnapon
Isten sem ismerné fel,
Hogy képe volt azon.


A megelégedés

 

Pór lelkek költék, hogy erény legyen
A megnyugvás sorsunkba; óh nem az!
Csak addig Isten képe a kebel,
Míg kétkedik, feljebb tör és csatáz.

A gyáva test, mint renyhe börtönőr,
Le a göröngyhöz vonja emberét,
Világa ez, mint féregé a gaz,
Túl rajta nem viszi tekintetét.

S ha foglya ekkor magasabbra int,
S a csillagok felé büszkén repűl,
A börtönőr remegve fogja el,
Félvén eltéved avagy elmerűl.

S harc támad köztük, véres, iszonyú,
Harcuknak tére az emberkebel,
A harctér vérzik, tart az ütközet,
Míg egyik bajvivónak veszni kell.

Ha a sárból gyúrt börtönőr veszít,
Az istenszikra vissza égbe száll,
Ez az, mit a por embere remeg,
A nagyszerű, a győzelmes halál.

Ha a test győz, szellem szárnya lehull,
A lepkéből csuszó féreg lesz és
A por közt nyugton hizlalja magát,
S ez az erényes megelégedés.

Kiszúrjam-é hát a vágyó szemet,
Hogy meg ne kívánja a csillagot?
Kiöljem-é keblem érzéseit,
Hogy néma csend s megnyugvás légyen ott?

Miként velőtlen szent csontváz felett;
S ezért köztisztelet lesz majd a bér.
A tiszteletnél a küzdő kebel
Bánat könyűje vajh mi többet ér. -

Pór lelkek költék, hogy erény legyen
A megnyugvás sorsunkba; óh nem az!
Hadd bírja más, keblem te míg lehelsz,
Magasbra törj, kételkedjél, csatázz!


Dalforrás

 

Ha a zöld gyep hullámira terűlök
S eltölt körűlem mindent napsugár,
S mig elkábúlok fényétől, melegje
Mint új élet forrása végigjár:
Nem is tudom már, lelkem hol végződik,
Vagy a nap fényének hol kezdete,
Csak azt tudom, hogy olyan édes élni
Keblünknek ott, hol minden él vele.
Nem is tudom az életnek zsongását
Hallottam-é, vagy szűmben dal terem,
Arany felhőnek árnya szállt-e végig,
Vagy életöröm, ittas érzelem?

Ha dombtetőről nézek ifju hajnalt,
S virágkelyhekből száll az illatár,
Mint áldozat, ragyog a játszi harmat,
S üdvözletet danol a kis madár:
Nem is tudom már, lelkem hol végződik,
Avagy hol van a hajnal kezdete,
Csak azt tudom, hogy oly édes szeretni
Szivünknek, hol minden szeret vele.
Nem is tudom, a kis madárnak dalját
Hallottam-é vagy szűmben dal terem,
Virág illatja-é ez édes mámor
Avagy te vagy ifjúi szerelem?

Ha elhangzott a munkás nap zajgása
S halkan felkél a halvány holdsugár,
Mig a halál s titoknak őrtündére
Csillag leplével mint kisértet jár:
Nem is tudom már, lelkem hol végződik,
Hol kezdődik a csendes éjszaka;
Csak azt tudom, hogy kétség s nyúgalom közt
Kell mindkettőnek hullámoznia.
Nem is tudom, a csillag ragyogását
Csodálom-é vagy szűmben dal terem,
Kisértetes denevér surran-é ott
Az éjen által vagy bús szellemem?

Ha jő az ősz, virágink elbucsúznak,
Fagyos szél sír madárdalok helyett,
Pereg a zúz, repülnek a vadlúdak
Bucsúzva ködlepett rónák felett:
Nem is tudom már, lelkem hol végződik,
Hol kezdődik a halvány ősz köde,
Csak azt tudom, hogy olyan édes halni
Keblünknek, hol minden meghal vele.
Nem is tudom, hervadt virágszál-e ott,
Avagy lelkemben őszi dal terem,
Darvak repülnek-é a szürke égen,
Vagy messze sejtésű képzeletem?

Ha megriad a vészek trombitája
És összefutnak barna fellegek,
Mint harcosok, a villámok cikáznak,
Ordít a szikla, az erdő recseg:
Nem is tudom már, lelkem hol végződik,
Hol kezdődik a vészek fellege,
Csak azt tudom, hogy dúlni és enyészni
Szeretne e haragvó szív vele.
Nem is tudom, a felhő villámlott-e,
Avagy lelkemben honfi dal terem,
De azt tudom, hogy itt cserek dűlnek csak,
És ez, és ez, hajh, nem elég nekem.


Hit és tudás

 

Mint szép álom emléke ha ébredsz
Édesen reng képzeteden által,
Úgy a lélek édenrőli álmát
Is el hozza e földre magával.

Nékem is volt édenrőli álmam,
Élt, mosolygott az egész természet,
Rózsa és nap, csermely, lombos árnyék
Rejtélyesen suttogott szerelmet.

Minden lombból angyalok intettek,
A pataknak megvolt őrtündére,
Hirnök szállt le úgy hívém az égből,
Hogyha csillag hullt a temetőre.

Lent a sírban nem lakott enyészet,
Új életnek volt csak virradása
És fölötte csillag szőnyegével
Tárva állott új kristály lakása.

Boldog voltam, élettől környezve,
Isten néze rám miljó szemével,
És ha dördült, az ég szent haragja,
Ha derült, mosolygása fogott el.

Mért ültette Isten édenébe
A tudásnak széles águ fáját?
A fa terjedt s lassanként elölte
Árnya a kertnek minden virágát.

Elporlott a természet zománca,
Rothadt bűz váltá fel a szerelmet;
Csak halált lelék a rózsa ajkon
S a virágszál csak halált lehellett.

Elhamvadt a csillag ragyogása
És megannyi kínhonává süllyedt,
Mely felett halál leng és halál szül
Új halálnak martalékúl éltet.

A kék ég igéretországának
Léggé olvadt kristály ívezetje,
És dorgáló üstökös kering ott,
Hol szűm a menyországot kereste.

Árván bolygok a vad rengetegben,
Nincs ki útam őrszemmel kiséri,
És ha összeroskadok, nincs angyal,
Ki reám szent álmait vezérli.

Megszakadt a mindenség gyürűje,
Melyben Isten, ember együtt éltek,
S a nagy űrt tán át sem tudja szállni
Isten gondja és emberremények.

Fényét vesztett csillag néz az égről,
Letarolva a mező zománca - - -
Egy dacolt csak a közös romlásnak:
A mély sírnak örök éjszakája.


Búm és örömem

 

Ha bú rágódik
E kebelen,
Hallgatva némán
Elviselem.
Mért mondanám meg
Mit szenvedek,
Vigasztalnának
Az emberek;
És vigasztalni
Aki akar,
Óh, az nem érzi
A bú mint mar.
Az csak gúnyolja
Szűnk érzetét,
S mivel könyűnkkel
Egyet nem ért,
Azt ami nékünk
Oly nagy, oly szent,
Kicsinyli csak mint
Szentségtelent.
De hogyha szűmbe
Száll az öröm,
Elrejteni bár-
Mint küzködöm,
Mint a szegénynél
Talált arany
Napfényre jő fel
Akaratlan.
Marokkal szórja
Azt szerte szét,
Kifogyhatlannak
Hivén kincsét.
Kivánnám én is
Jó kedvemben
Még a pokol is
Hej, részt vegyen.
Felőle zengjen
A kis madár
S az üstökös, mely
Oly messze jár.
Vérengző vad
A bú, a gond,
Odúban fészkel,
Titokban ront.
Hangos pacsirta
A boldogság,
Mely fellegről más
Fellegre hág;
S ha elrejtem bár
Kalitkába,
Kihat, elárul
Zengő dala.


Őrüljek meg

 

Óh sors! nálad kegyetlenebb mi van?
Ha széttépsz minden pántot zordonan,
Mely éltünkhöz kötött, egyet meghagysz,
És ez egy által újra kínozasz. -
Ez egy mi volna más, mint a remény,
Mely még a sírnak is vak éjjelén
Keblünkbe éltet olt, hogy a halált
Is élő holtakként szenvedjük át. -
El hát veled, ne üldözz már tovább,
Legyen körűlem minden pusztaság!
Szakadj te is meg legvégső kötél,
Hadd őrüljek meg! kínom véget ér
S kacagva mondom majd: Üdvöz legyen
A régi romján szebb új életem. - - -
Nem feldúlt templom, mint ti hiszitek
Az őrült, melyet minden istenek
Elhagytak, sőt villám ütvén belé,
Ez Enclysionná* szentelé.
S mint sírtetőkre éjjel csillag száll,
Keblébe ily hatalmas isten jár,
S míg a testet sorvasztva rontja el,
Lelkét magával elragadja, fel
A csillagok honáig s túl azon
A testnek nyűgétől már szabadon. -
Mert nyűg a test, hol istenszikra van
És gyáva, kicsinyes korlátiban,
Minőket a világ elébe von,
Nem érti meg, mi túl repül azon. -
Kacagja hát csak a por gyermeke,
Ha szállni kezd korlátlan szelleme
S a végtelenbe nyargal, hol legott
Vad üstökössel bizton társalog.
Majd még magasb körökbe tévedez,
Hatalmasb szellemeknek társa lesz,
S hol két világunk egymással rokon,
Ott jár ámulva a határokon.
Megérti, az égről pokolba le
Hogy minden egy nagy lánc egy-egy szeme,
Melyet mint dal, mint összhang foly körűl
Az Isten lelke véghetetlenűl. -
E dal egy hangja volna a világ,
Ha volna úgy, minőnek alkoták;
De az ember teremteni akart,
Kitépte földét s elrontá a dalt. -
Azóta éltünk mint vad ének zeng,
Széthangzik minden, rémesen kereng,
S kinek szent ihletéstől ittasan
Az összhangzásról még sejtése van,
Keblében fáj a szellemszó s kisír,
Félszeg földünkre szokni hogy nem bír.
S e szózat az, mely az őrültben forr,
Mit szerelem súg, a költő danol,
Mely lelkesített, jóslott, vezete
Mindenben, mit földünk nagyot szüle.
Azért megvetve ő is ellenét,
Meglátogatja régi menhelyét,
S mint isteneknek társa alkot ott
Magának összhangzóbb, szebb csillagot.
Magas lakából a föld s embere
Szemében porszemmé törpülnek le
És rajta dőre égi képzetek
Lesznek minden keservek, örömek. -
Hadd őrüljek hát meg s üdvöz legyen
A régi romján szebb új életem. -

* Mennykő csapás által megszentelt hely a Helleneknél


Kórágyon

 

Vad láng ég arcámon, ereimben
Pusztító tűz lüktet vér helyett,
Érzem, érzem minden dobbanással
Éltem mi gyorsan elsiet.

Láthatatlan lelkek szítogatják
Azt talán, mint ember a tüzet,
S hagynak egy szűt lassan hamvadozni,
Míg egy vulkánt gyujtnak más felett.

Az nyugodtan, csendességben élhet,
Ah, de költő-kéjt csak ez talál,
Üdvözölve légy hát, pusztitó tüz,
Üdvözölve nyugtató halál.

Óh, ne küzdj tovább is ellenébe,
Makacsan még, ifiú kebel,
Óh, ne nyujtsd a létet, melyben úgyis
A létért már csak harcolni kell.

Teljes éltemben mindég kerültem
Minden rossz érzést, rossz bényomást,
Ámde hogyha már kerülhetlen lett
Elszántan fogadtam a csapást. -

És ki van, ki szívesen felkelne,
Hogyha fáradtan elszenderűl
Óh ki van, ki szívesen születnék,
Ha nyugodni sír ölébe dűl.

S ép nékem e hangyaboly világon
Vágyaim mi végett függjenek,
Melyen érzem Isten egyedűl nagy
S oly kicsik, törpék az emberek.

Hogyha felmarad lelkemnek énje,
A nagyot tisztábban élvezem;
Hogyha hamvamat széthordja a szél,
Búm is elhagy, mindegy hát nekem.

Jöjjön bármi, vétkek súlya nem nyom
Sok volt e szív gyöngesége bár,
A nagy percben mind nem sokba számol
És letörli végkép a halál.


Sírom

 

Egyszerű fenyődeszkából
Adjatok nekem koporsót,
Melyen tegnap még vihar sirt,
Melyen tegnap még madár szólt.
Zöld mezét mely nem löké el
Közepette szörnyü télnek,
Mint a költő emberek közt
Ifjuságát a kebelnek.
Sírom kint álljon szabadban,
Honnan messzi, messzi látni;
Nap sugára, éj viharja
Járjon azt meglátogatni.
Emberkönny csak fájna nékem,
Bár valódi, bár ál lenne,
S lelkem sírban sem kesergne,
Ámde életet szeretne.
S életem lesz a természet
Minden szívedobbanása,
A madárdal - a ködös nap,
Rózsaár - levél hullása.
Kis virág hajol siromra
Ő emlékszik, azt hiszem, rám;
Hogyha hallom a pacsirtát,
Azt hiszem, dalom zengik tán.
S fergeteg ha jő robogva,
Gondolom, hogy népem ébred,
Számadást tart - és haragján
Multja vesz - jövője éled.
S álmodom tán igy sokáig,
Ámde dőre nem lesz álmom,
Egykor testesűl bizonnyal,
Jól tudom s nyugodtan várom.


Őszi érzés

 

Házam ajtajában
Ülök őszi estve,
Fecskék gyülekeznek, útra készülőben,
A kis házfedelre.

Puszta a völgy, észak
Zord követje jár itt,
S elvivé magával a ,mosolygó nyárnak
Eltévedt virágit.

Látta szeretőjük
A dalos madárka,
Kebleikre vágyott s elnémúlva bútól
Készűl messze útra.

Könnyü néki válni
A fagyos mezőtől,
Hol csak pusztulás szól s gyászos síri hangok
A vesztett örömről.

Könnyü elröpülni
Sejtéstől vezetve:
Hogy mély tengeren túl megleli virágit,
Még szebben fölélve.

Ah, de mély a tenger,
Szárnya bírja-e majd?
Messze kéklik a part, s part-e vagy ködoszlop,
Mit találni óhajt?

Kis dalos madárka,
Társ tevéled lelkem:
Zengtem mint te, én is szép dalt a tavasznak,
Mit szivemben leltem.

S jött a fagylaló szél,
A világnak lelke.
Hervadtak virágim, s a tapasztalásnak
Zúza jött helyette.

És én éltem, amíg
Halni megtanultam.
Vesztve vesztettem, míg puszta életemtől
Megválok nyugodtan.

Mert valódi áldás
Sorsunk és nem átok,
Hogy minden napunk egy örömöt tesz sirba,
Míg vágyunk utánok.

Most úgy függök én is
Már csak a világon,
Mint a száradó lomb, s messze, szebb hazába
Engem is sejtés von.

Óh, de mély a sír is,
S ami int, ha part-e
A vesztett virággal? S a sejtés, ki tudja,
Honnan - merre - merre.


Harangszó

 

Megkondul a völgy harangja
Alkonyatkor csendesen,
Édes kínos áhitattal
Hallgatom meg a hegyen.

Egykor e harang szavából
Csak gyönyört értettem én,
Mert tudám, hogy várakozva
Hő kebel dobog felém.

S míg a kedves jelre lánykám
Felpirúl s előmbe néz,
Nékem a kétes homályból
Csókot int a drága kéz.

Később, hogy kedves halottat
Rejte tőlem is a sír,
Esdettem, hogy más kimondja,
Amihez szűm szót nem bír.

És kimondta a harangszó,
Mint egy résztvevő barát,
Aki egykor örömünket
Osztá, mint most szűnk baját.

Majd meg egykor mint a munkás,
Fáradalmas hét után,
Esdve várom a harangszót
Életemnek alkonyán.

S hogyha küzdelmim korának
Hétköznapja telve lesz,
Ismét e szelid harangszó
Nyugtot nékem is szerez.