Legényszabály |
![]() | ![]() |
Jól tudjuk, mily rossz borda volt
Már a legelső némber is,
Tudjuk, hogy rossz bordának az
Egész fajtája mind hamis.
Ellenkezésből ett csupán
Almát az első ősanya,
S ellenkezés lőn így a nő
Kiváló főtulajdona.
Azért ha hallja, hogy csinos
Ma is, tudjátok, mit teszen,
Azért is és azért is, ah,
Legcsintalanabbá leszen.
S mégis hol van, hol férfiú
Ki lányt nem csókol, nem szeret?
Hej, aki ily rossz fajt imád,
Bizony még rosszabb faj lehet.
De ifjak! Már saját fajunk
A lánynál ha gonoszabb,
Előzzük meg, rajtunk hogy ők
Ne fogjanak ki legalább.
Mutassuk, hogy szivünk hideg,
Nem csábít el szép szemsugár;
S velünk azonnal a leány
Ellenkezésből szembe száll.
Hogy meghódítson mindent elkövet
Mindent, aztán arathatunk
Hű ölelést, méz csókokat
Mikről oly sokszor álmodunk.
De okosan, ne adjuk ám
Magunkat végkép meg soha,
Mert keble csak addig meleg,
Amíg csábíthat általa.
Míg kín s öröm között remény
S kételkedik, addig szeret;
Ha látja, hogy már rabja vagy,
Kegyetlenül ki is nevet.
S kezdődik nagy büntetés,
Amint az régen írva áll:
"Hamis bálványt aki imád,
Elevenen pokolra száll.
Könyv nélkül élek |
![]() | ![]() |
Csak hadd számítson a fukar
Száz évvel is előre,
És a jelenből kínosan
Nézzen sok bölcs jövőnkbe,
Mi gondom rá, víg a jelen
Melyben könyv nélkül élek,
Ne háborítson benne meg
Látása a jövőnek.
Láttam már én sok bölcs urat
Dolgát rendezni szépen,
Egy perc, s ledűlt a kártyavár
A sors leheletében.
És végre a tudósnak is
Könyvéből vajh mi haszna?
Ha tudja is mért van tavasz,
De azt még sem csinálja.
Én két betűből olvasom
Éltem jó, rossz folyását,
E két betűt égből írá
Szemébe egy leány át.
Ha mosolyog, van tavaszom,
Ha bús, hát várva várok;
De nem számítok s meg se lep,
Ha ott bármit találok.
Telt csalfasággal jól tudom
Ez is, de két betűben;
Lányé legyen bár, nem lehet
Oly annyi, mint egy könyvben.
És e két szép hamis betű
Oly fényes és enyém csak,
Nem nyújt gyönyört más könyv gyanánt
Egész vevő világnak.
Nem is számítva azokat,
Kik kölcsön könyvvel élnek.
S ezenfelül a plágium
Orzásától se félek!
S ha büszke az ujonc író
Arcára, műve címén;
Szemében látni arcomat
Még büszkébbé levék én.
Csak egy a baj, más könyvet el
Dobhatni hogyha régi,
Míg ezt könyv nélkül tudjuk bár,
A padra nem tehetni.
A világ baja |
![]() | ![]() |
Szép volna szép világod, Isten,
Csak egy hibája rontja meg,
Sokan hogy nem tudnak feledni
S mások mindent felejtenek.
Belépünk a fényes terembe
Urat fogunk mutatni ott
S előnkbe lép hitelezőnk, ki
Feledni, óh jaj, nem szokott.
Megyünk élvezni a tavasznak
Ezer hangú zöld édenét
S kisértetűl az elhagyott lány
Könyezve velünk szembe lép.
Megyünk a dícsvágy súlyos utján,
S vetélytársunk előnkbe áll;
Rég forralt bosszú terve utat,
Hogy megmarhasson, most talál.
De kérjünk balviszonyba esve
Védenctől hálaérzetet,
Ámulva látjuk, hogy biz ő már
Réges régente elfeledt.
Menjünk kisírni bánatunkat
A kedveshez - hisz rá bizánk
Üdvünket - ah, most nem fogadhat,
Várjunk mig sor kerül reánk.
Vagy a dicsvágy sikamlós útján
Gondoljuk, óv a jó barát,
Tán óvna is, de meg nem ismer,
Nem ösmeri csak önmagát.
Ha a hitelező, megunt lány,
Vetélytárs úgy felejtene,
Mint védencünk, mint jó barátunk,
Mint szűnk imádott kedvese;
Ha jó barát, védenc, ha kedves
Emlékben oly hűn tartana,
Mint a hitelező, megunt lány,
Vetélytárs nem felejt soha;
Szép volna szép világod, Isten!
S legszebb az lenne, úgy hiszem,
Sokan hogy nem tudnak feledni
S mások felednek hirtelen.
Bordal |
![]() | ![]() |
Elröpülnék, olyan széles
Jó a kedvem,
Hogyha ilyen jó helyen nem
Lennék itten.
Cimborák közt, kik közűl a
Tele pohár
Minden kicsínyes érdeket
Elmosott már.
Héj, bár lenne a pohár nagy,
Mint a tenger,
És egész egy országból így
Mosná azt el!
Forrna össze minden szív mint
Szíveink ma,
Míg tart köztünk a pohárnak
Bujdosása!
Fel barátim, a pohárral
Újra-újra
A jégszivű józanoknak
Bosszújára,
Kik szivünknek mámorát csak
Megkacagják,
S a költészetet számokkal
Elriasztják.
Volna mámorunk bár tenger
Vad viharja,
Hogy kőszikla lelköket meg
Rázni bírja.
Tudnák meg, mi korcs az élet,
Hogyha józan,
Minden szépnek, nagynak anyja
Mámorban van.
Fenekig most, mind éltesse
Akit gondol,
Éltében ki legkedvesebb
Tünde mámor.
Ime én is felköszöntlek,
Aki értesz,
S hogyha nincsen olyan e bor,
Méreggé lesz.
Mért nincs a fenék oly messze,
Mint a csillag,
Hogy míg szárazon marad majd,
Én meghaljak.
Hej, mert hogyha e bor elfogy
És reggel lesz:
Szerelem, barátság, mámor,
Minden elvesz. - -
Felköszöntés |
![]() | ![]() |
Férfiakkal harcra szállni,
A síkon bátran megállni,
Ez legyen dicsőségünk.
Ámde hogy majd győzni bírjunk,
Kell hogy légyen kikkel vívnunk,
Éljen hát ellenségünk!
Lánykákkal szelíden bánni
És velök jóban maradni,
Ez legyen az örömünk.
S hogy minél előbb megérjük,
Megcsókoljuk, átöleljük,
Éljen akit szeretünk!
Kit gyülölni senki sem bír
Az után szerető sem sír,
S szerető csak kell nékünk.
Hogy becsüljük a csók mézét,
Ismernünk kell a lét mérgét,
Éljen hát ellenségünk!
Egyet még és el a borral,
Nem látjátok-é mámorral
Úgyis hogy megtelt fejünk?
Bornál erősebb a szép szem,
Barna kis lány érzem, érzem - -
Éljen akit szeretünk!
Otthon |
![]() | ![]() |
Messze tőlem, dőre földi gondok,
E küszöbnek kívüle maradtok,
Szent e hely, kicsiny világom ez;
Messze tervek szomja, hír s aranynak,
Helyt bizonnyal ottan nem találnak,
Ahol üdvöt a jelen szerez.
Ottkinn oly haszontalan csatázok,
Mindeneknek az utjában állok,
Itt teremtek, alkotok magam;
S látva, milyen jól tenyész körűlem,
Minden bennem él és veszve vélem,
Istenűlve élek boldogan.
Itt virágim gazdagon feselnek
S áldozatként illatot lehelnek,
Amiért hogy híven ápolom,
Ott a fácskák, melyeket neveltem,
Játszi árnyat vonva már felettem,
Állanak gyümölcsben gazdagon.
És madárkák jőnek messze földről,
Menten itten állnak üldözéstől,
Hogy dalok közt nyugton költsenek;
Szebben fénylik a napnak sugára,
Lágyabb a szellőnek suttogása,
Telkemen - hogy lakja szeretet.
Ott a kis ház ajtajában állva,
Vár a kedves ölelő karába,
És szemében tiszta érzelem;
Mint virág él, illatot lehelni,
Ő szeret, mert kell neki szeretni,
És nem tudna élni nélkülem.
S ha körülfon, mint egy bájgyürűvel,
Hó karokkal, forró, lágy kebellel,
E szent körbe nem fér semmi gond;
Messze zúg el a hálátlan élet,
Hír, kajánság, megcsalt szenvedélyek
Hangja elhal, míg hozzánk beront.
Óh, csak egy van ami még érhetne,
Hogyha a sors jókor eltemetne, -
Irígyelve boldog létemet;
S nézek gyermekemre nőm karában,
Benne egy megifjodott világ van,
S nem félek, hogy a sír eltemet.
Ő csatáz és lelkesűl helyettem,
Nem kidölt fa, hulló csillag éltem,
Emlék nélkül mely hiába vesz.
És a nő, ki csókkal életemben,
Halhatatlanit majd gyermekében, -
Síromon meg gyászkönyűje lesz.
Óh de el, de el a kis házküszöbről,
Csípős őszi szél fú a hegyekről, -
Föl van szítva kandallónk tüze -
És körűle néhány jó barát vár;
Pipafüsttel, tajtékzó pohárnál
Majd feledve lesz az ősz szele.
S ha kocogtat olykor ablakinkra
Új hasábot hányunk a zsarátra,
És regélünk rég történteket: - - -
Hű szerelmet, bút, tündérvilágot,
Pajzán tréfát, óriási harcot,
Melyben egy nagy nemzet vérezett. - -
Nő is ott ül, kis fiú ölében,
Kis fakardot forgatván kezében,
Anyja lopva könnyeket töről.
Óh a boldogság itt mind valódi,
És könyűt csak költészet fakaszt ki
Mult idők történeteiből.
Megnyugvás a sorsban |
![]() | ![]() |
Istenem! mond a szirt, mért teremtél
Itten állni századokon által?
Korbácsolva a habok dühétől,
És csatázva a tengerviharral!
Vészredőzött homlokom kopáran
Áll, nem érzem a tavasz virágit,
Villám látogat csak, míg körűlem
Mindenen hő napsugár világit.
S ím, amint ekkép panaszol a szirt,
Messze földről szállva jön a fecske,
Szárnya lankad és lejjebb hanyatlik, -
Egy perc még! s a tenger eltemette.
Ott áll a szirt, mint állt ezredévig,
A madárka megpihenhet ormán
S háladalt mond, - fészkéhez legottan
Új erővel messzebb vándorolván.
S a kopár szirt nem panaszkodik már,
Ezredévre van vigasztalása:
Öröme a dal, s a végezetnek
Végtelenje - szent megnyúgovása.
Emlékezés az első szerelemre |
![]() | ![]() |
Ringass, ringass pille szárnyú képzet,
Mult idők álmába vissza-vissza!
Lengjen egyszer még előmbe képed
Első szerelem, te ég leánya!
Látom őt, gyermek még s hajadon már,
Gyászat ölte s vitték társaságba,...
Bábja mától rá már hasztalan vár
Kis testvérét hogy temetni látta.
Reszketett a sok idegen arctól,
A vígasz meg úgy sajgott szívében;
Semmi jót sem várhatott azoktól
Kik testvérét most vivék ki épen.
Én ülék csak mellé néma ajkkal,
Sirdogáltunk együtt s felmosolygánk;
Nem kötöttünk frígyet nagy szavakkal,
S öntudatlan már is frígyben állánk.
Érzé, ő nélkűlem árva lenne,
Érzém én is, hogy védője lettem,
S a kicsiny fázó hogy átmelengne
Szánakozva e kebelbe vettem.
Nőtt a lány, tükröt kezdett keresni,
Tükröt leltem én a lány szemében.
Ő virágbokrétát ment ki szedni,
Én madárzenét hallgatni mentem.
S mert madárkák ottan hangicsálnak,
Hol virágok gazdagon teremnek,
Hogyha lépteink találkozának,
Arról csak madár s virág tehetnek.
Mint delejtű vágy és öntudatlan
Vonja egymást s együtt megpihennek,
Vágyunk sem volt más, minthogy nyugodtan
Egymás mellett nézzünk a nagy égnek.
Ott ülénk az ingó puha fűben
Kis szerencse koszorút kötözve,
Nem mondók, de szűnk érzette híven
Mindenik hogy mit gondolt felette.
Melegen nézett a nap reánk le,
Mink meg egymásnak szemébe néztünk,
S nem tudók, hogy szem vagy napsugár-e,
Amitől úgy általmelegedtünk.
Végre a leszálló est űzött szét;
Azt hivők temérdeket beszéltünk,
S hallgatók csak szíveink verését,
S hallgatván egymás szemébe néztünk.
A lány báji mind inkább feseltek,
Mindenik bájt már születni láttam,
S úgy érzém, mind általam teremtek,
Mindenikre olyan büszke voltam.
Őrizém őt szellőtől, sugártól,
Féltem, hogyha másnak nyilni látom,
S mégsem tudtam semmit is a vágyról,
A lánykát hogy bírni én ohajtom.
Szerelemmel tölt be már az égtől
Föld poráig a világ egészen,
És nem ismerők azt még nevéről,
Csak mint Istent százezer müvében.
S szentségsértő nyelv ha tán kimondja
E nevet; megdöbbenünk reája,
S mint virágot őszi szél, ha rontja,
Elporlik szivünk üde zománca.
Folyt a kor ez öntudatlan üdvben,
Hej, de mi nem érezők folyását!
Ifju szívnek holnap és ma nincsen,
Hogy kitűzze a hajnal határát,
Melyet ébredő lelkünk elé fest,
S jött a búcsú, nékem szólni kellett,
Átkaroltam egyszer még a kedvest,
Ajkam ajkára csókot lehellett.
Már merész terv hívott, hogy kivánjam,
Menni kell, merre a lélek űz, hajt;
S csendesen gondoltam csak magamban:
Lányka, boldog, aki boldogít majd.
Óh, de amint csókomnál először
Ellenkezve elpirult szerényen,
Hangja elhalt a nagy szívveréstől
S hosszabb volt a csók, mint volt különben.
Érezém, hogy akit oly kicsínyen,
Árván vettem egykor e kebelbe,
Úgy megnőtt, hogy bétölté egészen
És nélkűle árva szűm leendne.
Érezém, testvéri csók nem úgy ég,
Mint amelytől így kigyúla arca,
És a boldog tán én is lehetnék,
Kit majd boldogítand a leányka.
Elrohantam mégis; intve inte
Ragyogó harc izgató varázsa,
A zajgó lét ismeretlen élve
Elborított, mint tengernek árja.
A csörömpölő nap mámorában
Elfásultnak hittem már e keblet;
Ah, de éjjel! álom szállt le hozzám
S benne a lány arca ott derengett.
Vissza-visszavont szellemkarokkal,
Könnyet ejte az örömpohárba -
Szemrehányás társult a mosollyal.
Óh jövök, jövök lelkem virága!
Megjövék, nászünnepet találtam,
Bokrétát nyujtottam az arának,
Reszketék és elsápadva láttam,
Harmat renge kelyhén a virágnak.
Vajh mi harmatcsepp az, drága lány, hisz
A virágot nem hajnalban szedtem? -
Halvány lett ő, halvány lettem én is,
S most sugám először, hogy szerettem.
Síri hang volt e most született szó
És emléke mégis milyen édes!
Kínja is ha már ily boldogító,
Mily végetlen üdvre lenne képes - -
Óh, ha most sokat probált szivemmel,
Melyet meg nem ráz már bú viharja,
Mint a sziklát - ámde fényözönnel
A mosolygó nap sem aranyozza,
Gondolok e csendes örömökre,
Mint a lepke hímes tünde szárnya,
Gondolok mind e szelíd keservre,
Édesebbre, mint az üdvnek álma,
Ugy vagyok, mint agg, ki gyermekének
Játékát könnyel s mosolygva nézi,
Néki mindörökre elveszének,
S már többé varázsukat sem érti.
Nős ember dala |
![]() | ![]() |
Rám sem néznek már a leányok
S hajdan csínosnak mondtanak;
Esetlen bókom megnevették,
Most élcemen ásítanak.
Óh honnan ez, hisz arcom ép még,
Nem verte azt el a ragya,
Eszem nincs fogytán napjaimmal
S kopván fényesb mint kardvasa.
Mért ment hát így becsem le mégis,
Mint számé sorshuzás után?
Múlt évi naptáré, amelyet
Gyujtónak használunk csupán?
Óh jaj, tudom, mi szörnyü vétkem,
Hibáim mért olyan nagyok.
Megsugjam-é hamis leánykák?
Úgy-é bár hogy az: nős vagyok.
De hogyha így bántok ti vélem,
Én sem kiméllek s ismerek
Minden furfangot, harci cselt, mit
Leány kigondol, elkövet.
Elmondom a legényseregnek
Elmondom, hogy ne higyjenek,
Midőn arcátok és ruhátok
Mind egyaránt ünnepiek.
Jók vagytok akkor s szépek is mind,
De lessenek meg láttalan
A tűz körül, gond s munka közben
Ha únatkoztok - pongyolán;
Akkor látják meg majd csak a vészt,
Mely egykor a férjnek jutott,
De lám alig kezdek beszélni,
Csókkal már majd megfojtotok.
De óh jaj, egyik sem pirúl el,
És egy sem vonja el magát.
Inkább futnátok, minthogy ily hűn
Ölelitek a - bácsikát. -
Most élveznék csak |
![]() | ![]() |
Mint annak aki szomjún
Nyúl tölt pohár után,
A lángbornak zamatja
Elvész haszontalan,
Ugy az ifjú sem élvez;
Az élet öröme
Lángtól égő szivének
Csak szomját tölti be.
Mint kincsásó bírvággyal
Csak aranyat kutat
S gondatlan eltapodja
A kis virágokat,
Ugy az ifjúnak fenn jár
Korlátlan képzete,
Míg az öröm virági
Hervadnak körüle.
Mint pályabér után a
Szerény hiába les,
Mert az a vakmerőnek
Kivívott bére lesz,
Ugy az ifjú sziv is csak
Eped, vágyik s nem mer,
Míg késő bánatával
Rádásúl gúnyt is nyer.
Én már nem érzem többé
Ifjak mohó szomját,
Becsűlöm hát és ízlem
A lángbor zamatját.
Én már hiú vággyal nem
Keresek aranyat,
Minden virág illatja
Nekem hát élvet ad.
És hála Istenemnek
Nem is vagyok szerény,
Amért más is pályázhat,
Mért ne legyen enyém?
Most már tudnék élvezni,
Csak most már igazán,
Midőn, hajh, nemsokára
Már nem lehet talán.
Dáridóban |
![]() | ![]() |
Van-e még a hegedűben?
Húzd cigány,
Azt a csárdást, hadd pördüljön
Az a lány.
Van-e még gazdánknak ilyen
Ó bora?
Hadd igyuk meg, ne maradjon
Holnapra.
Eljöhetne török, tatár
Vagy orosz,
Rác, oláh, szerb és kitudja
Milyen rossz,
Annak állna házi gazdánk
Jó bora,
S abban másnak csak ne ázzék
A foga.
Húzd cigány, húzd, hadd ne higyjék,
Hogy busúl
A magyar, hogy házában nem
Ő az úr.
Hadd ne leljen abban senki
Örömöt,
Hogy szivünk már bánatában
Megtörött.
Fel-le fordúl a szerencse
Kereke,
Aki mit nyert, hogy ha bírja,
Hadd vigye.
Azt a csárdást! a magáét
Hadd vigye
A legény is, de csak úgy, ha
Bír vele,
S úgy bír csak, ha a lány szívből
Vele jár,
Máskép együtt törni, rakni
Mit használ.
Szomorú a magyar nóta
Eleje,
Sírva indúl a magyar is
El vele.
Ám de aztán viggá válik
A sora,
Hogy kedvvel néz Isten is le
Rá maga.
Három a tánc! hogy volt hogy! most
Szaporán
A legvígabb hátra vagyon
Még talán.
Vadkéjén ha megdöbben az
Idegen,
Megdöbbent már máskor is, fel
Sem veszem.
Peng a sarkantyú kipördűl,
A bajusz.
Hozzá minden lánynak ajka
Odahúz.
Igy mutatja ifjú és lány
Hogy magyar,
S mássá lenni nem is tud, nem
Is akar.
Pereat |
![]() | ![]() |
Soká hivénk mindég hiába
S megint csak hittünk, bár a hit
Mindannyiszor hiú lidércként
Sárban hagyott, hinárba vitt.
El hát a hittel, félre véle!
Fel, fel, kiáltsuk: pereat
Szivünkben úgy, miként ez a bor -
S vágjuk falhoz a poharat.
Soká szerettünk mindhiába,
Mi áldozánk, más élvezett,
Hej, aki gyűlöl, nem csalódik,
S nem fosztja meg a szeretet.
El hát a szeretettel végre,
Fel, fel, kiáltsuk: pereat
Szivünkben úgy, miként ez a bor -
S vágjuk falhoz a poharat.
Rég kábit a remény csilláma,
Mig szivünk vére folydogál,
Kétségbesetten jól tudom, hogy
Régen kiszenvedt volna már.
El hát, el a reménnyel végre!
Fel, fel, kiáltsuk: pereat
Szivünkben úgy, miként ez a bor -
S vágjuk falhoz a poharat.
És mégis hogyha elvesz a hit,
El a remény és szeretet,
S helyette kétely, gyűlölet, meg
Kétségbesés foglal helyet:
Akkor mi is, s vélünk min a szív
Hőbb vágya függ - mind pereat,
S mint hogyha elfogy a nemes bor,
Vágjuk falhoz a poharat.
Bor mellett |
![]() | ![]() |
Kivül sötét van és hideg,
Világos jó meleg szobában
Meghitt kisded társaság van,
Emlékét még ez őrzi meg
Rég elmult boldogabb napoknak - -
De szomjúk tán kik ott hallgatnak?
Csitt hát, csitt, mit beszélünk,
Nem kérdik azt mi tőlünk,
A multra mi gondunk,
Igyunk, igyunk!
Gonosz szél kezd kinn lengeni,
Minden nagy és szép a halálé,
S amint közénk is tolja már bé
Jég szellemét - úgy érzeni -
Köszöntésül hát a halálnak - - -
De szomjúk tán kik ott hallgatnak?
Csitt hát, csitt, mit beszélünk,
Örüljünk, hogy mi élünk,
Másokra mi gondunk,
Igyunk, igyunk!
Kivül tél van, szállong a hó,
Télben van a tavasz reménye,
Bizzunk hát, higgyünk a jövőbe:
Mert márma rossz, holnap lesz jó.
Hát a jövő dicső tavasznak - -
De szomjúk tán kik ott hallgatnak?
Csitt hát, csitt, mit beszélünk,
Mi ahhoz úgy sem értünk.
Jövőre mi gondunk,
Igyunk, igyunk!
Mult és jövő, remény, halál
El vélök, mind nem kell mi nékünk!
Élvezzünk csak, s mi fő, szeressünk,
Majd gyermekünk tán jobbá vál,
Mint elhibázott nemzedék mi,
S jobb sorsot vív vagy érdemel ki -
De csitt, csitt, mit beszélünk,
Busuljon más helyettünk,
Nincs semmire gondunk,
Igyunk, igyunk!
Legénygazdaság |
![]() | ![]() |
Legénység, óh rideg legénység,
Testtel lélekkel únlak tégedet,
Zsémbelve járok udvaromban,
Haszontalan keresve életet.
Van-e még ember, nem tudom, mert
Szavamra minden csak visszhangot ad;
Szobám poros, ágyam hideg, bús,
Örömmel csak vén házi eb fogad.
Kertem giz-gazt terem virágúl,
És elhagyottság a világba űz,
De fáraszt csak zaja, nem nyugtat
És vissza-visszaint a házi tűz.
Ágyamban forgok hosszú éjjel
És reggelig azon gondolkodom:
Mi kellene nekem, hogy jobbra
Fordulna e jajos állapotom.
Megvan, tudom, kicsiny csinos nő,
S eszméimet tovább ha követem,
Minő legyen, hogy nézzen az ki,
Kisül, hogy olyan mint szerelmesem.
Akkor nem kell éltet keresnem
A mostan oly hangatlan udvaron,
Tövis helyett virág terem majd
Kertemben és szivemben, jól tudom.
Megértem, hogy nem visszhang minden,
Nem űz világba kínos gondolat,
Ha megjövök, csókkal fogad majd
És általmelegíti ágyamat.
Míg hogyha únni kezdem üdvöm, vagy
Mert ember szivnek megnyugvása nincs,
Kissé megkínoz, s hogyha békél,
Ujból érzem, hogy szíve mily nagy kincs.
Táborban |
![]() | ![]() |
Hej, azért van lábam, lábam,
Hogy a csárdást járjam, járjam;
És azért nőtt a balkarom,
Hogy öleljem a galambom;
De a jobb meg azért terme,
Hogy hazámat védelmezze,
Dicsőségért, szabadságért
Pazarolva ontsa a vért,
Vért, melyben keresztelkednek
Fiai a dicsőségnek,
Vért, melyről Krisztus tanított,
Hogy lemos százados átkot.
Hej, azért van szám, azért van
Hogy dalolhassa a nótám,
És azért lett mellem, mellem,
Hogy rajt, bokrétám viseljem;
De a mellben szív azért van,
Hogy helyt álljon a csatában.
Jól áll sebhez a virágszál
Szebb az ének ágyúszónál;
Rólam is mond tán az ének:
Fia volt a dicsőségnek.
S hogyha elhordja is a szél
Síromnál lány sír, virág kél.
Hej, ha még ma meg is halunk,
Vigadtunk már és csatáztunk,
Mindennap fegyverünk éle
Lapot írt a történetbe.
Míg apáink megvénültek
S nem tudják, hogy minek éltek;
Sokat küzdöttek, fáradtak,
Pályabért még sem arattak.
De tisztesség! ők neveltek
Szabadságnak, dicsőségnek,
S most is, hogy a honnak adtak,
Nékik csak könnyek maradtak.