Ajánlat |
![]() | ![]() |
Én szebb Julimnak lantolom,
Míg élek, diszeit.
Verseghy
Egének áldza a tavasz
Virága illatát,
Csak ott találva éltető,
Magas sugárzatát.
S dalom ne zengje-é tehát
A nagyszerű tavaszt?
Mely égszemére dalt kiván,
Dicsőn éltetve azt.
Adeline |
![]() | ![]() |
(Töredék, Bürger után)
Ha szentegyházi ének hangzatában,
Dicsőűlve égni, szent imában
Látom arcát, dőre képzetem
Az ég menyasszonyát sejdíti benne,
És bizalmam ekkor elrepülve:
Visszadöbben tőle érzetem.
Ám s ha ekkor köznapi körében
Látom őtet bájló szendeségben
Élni egyszerün, s oly nőileg:
Mi édesen leng, bú, s öröm körébe:
Hogyha minden áldozik feléje,
Ah, akkor újra érzeni merek.
Édességek |
![]() | ![]() |
Élnem vagy halnom egy,
Amott a kő
Felettem: itt rideg,
S kegyetlen ő!
Lesír az ég keserve
Egy boldogabb tavaszt,
Dicső virágba hozva
Borús könyárja azt!
Keservem árja hozza,
A dalt szüm éjjelén;
E dal, sirom virága,
S ölébe nyugszom én.
Szeretlek! és ezen
Haragszol - óh, ne tedd!
A nap kegyessen ád
Körének életet!
Lepkének irsz le? az vagyok:
Nyaram szemed nekem;
Te mégy, s örök sirokba fúl
Utánad életem.
Urunk, az embereknek életükre
Ezernyi vészt viharba külde bár,
S ez élet oly rövid s borús terére
Csapásinak nehéz seregje száll:
Könyrűle mégis, és malasztja gyújta
Szivünkben két oly égi szent tüzet,
Mely életünkre új édent deríte,
A szép remény ez, és emlékezet!
Győz a borús téren rabokat letiporva a zsarnok!
Átkozzák ezeren, s szíve a fénybe rideg:
Fegyvered oly gyöngéd, s mi erős letiporni az ellent
Téged imádva, ha a lánciban égre talál
Téli dal |
![]() | ![]() |
Ah, százszor jobban imádnám
A természetet,
Ő ha hintne szép szemével
Arra életet.
Tóth Lőrincz
Ha mord borúba fúl a nap
Lehúnyva gyász egén;
Setét enyészet áll elő
E földnek éjjelén!
Kiholt az élet, és gyönyör
Vidító éneke,
S a hervadó világi kör,
Gyászolva bús bele.
S ha elborult szüm éjjelén
Kiholt az éltsugár,
Ha szűmben érztem egy sötét
Temetkezést talál:
Dalom reménye elrezeg,
S dalomba fájdalom;
Egy elveszett tavasz felett
A néma sírokon!
A föld tavassza visszatér,
S ujúlva oly dicső!
Éltem tavassza nem derűl
Rideg örökre ő!
Szivem virágit nem hozá
Az éltető tavasz!
Keservem árja hullt reá,
A sír virága az.
A dalnok jutalma |
![]() | ![]() |
A dalnok énekel
Szívrázó hangokat,
Szerelmet, és király
Tiporta honokat.
Zeng síri hangokon
Egy elveszett hazát,
S a jog szent mezején,
A büszke daliát.
A jog szent mezején,
Hol síri csend ural;
S a por egy őskori
Nagy óriást takar.
S ezernyi taps rezeg
Dalára és füzér,
De szíve hallgat, óh,
Nem ez mit érzte kér:
S körültekint a nép
Zajongó táborán:
Rideg ború tenyész
Magasztos homlokán.
S egy lányka messze áll
Elfojtva érzetét,
Csak könnye tölti el
Dicső azúr szemét!
S ha jő szerelmeért
Esengve a vitéz:
Busongva nem felel,
S borús honára néz.
De égszemében oly
Dicső sugár derűl;
Melynek villámlatán,
A jégkebel hevűl.
S e nézte elragad
Csatás mezők felé;
E nézte a vitézt
Hadistenné tevé.
S ha egyesültenek,
A hont kimenteni,
Hol így a fergeteg,
Mely azt ledöntheti?
S a dalnok arca ím
Dicső sugárban ég!
Jutalma ez leve,
Mit esdne szíve még?
A pár szem |
![]() | ![]() |
Igy - - - - kék szemében,
Ártatlan szent lelke ég!
Kisfaludy K.
Az útas úgy bolyong
Egész ez életen:
Tövis keserv között
Ezernyi vészeken!
S az égre föltekint,
Az ég vidítja őt,
Imádva hálaul
A hű vezérelőt!
Utam borújain
Egekbe nézdelek.
S vezér szövétneket
Sugáridon lelek.
Ne mondjam e tehát?
"Imádom az eget!!
Mely éltem útjain
Oly édesen vezet."
Zajongva kis hajónk,
Ha már vesz a remény:
Leárbocoltatik
Az élet tengerén.
Ború között tűnik
A part kék szinbe fel,
S a dőre szíveken
Ujúlt reményre lel.
Zajongva tengeren
Partot kerestem én,
S a partot ég szemed
Körébe föllelém.
Kinek e föld körén
Reményi vesztenek,
Üdvöt keresve még
Túlnan reménylenek.
Az üdv sugárzata
Egekbe van nekik;
A kék egekbe: szent
S dicső reményeik.
Élteknek csillaga
Magas sugárban ég,
Leányka! mint szemed,
Azurja tiszta kék!
S ez üdv örök ha lesz,
Mely az egekbe van:
Mi üdv lehet szemed
Dicső sugáriban?
Kék szem |
![]() | ![]() |
Kék a hűség öltözete,
Azért kísér tekintete.
Gr. Majdáth J.
A tar világ sötét kerűletén
Vigasztalást nem érez e kebel,
Ha enyhemért egekbe nézdelek:
Imám nehéz borúba hangzik el.
S e nagy világ kinos kerűletén,
Sehol gyönyör mely én reám mosolyg:
Ha elhagyatva messze tengeren
Hajóm lesújtva, fergetegbe bolyg.
S ah, akkor én szemébe nézdelek,
A szem mosolyg, mosolyg dicső egem!
Ily ég alatt, mely üdvöket ragyog!
Örök tavasz takarja életem.
A költő álma |
![]() | ![]() |
Wenn ich immer noch erbange
Zu erwachen - - - - - -
- - - - - - - - - - - - - -
Calderon
Két életet élt ő.
B. Jósika Miklós
Dörögve áll az ég
Hamvába gyászolón,
Üvölt a fergeteg
Zajong iszonytatón.
S ha átka súlya sújt,
Hasítva bérceket,
A borzadás egész
Világkört eltemet.
S a dalnok álmodik,
Dicső egekbe jár:
Borús egén derűl
Az éltető sugár!
Csatára kél a hős,
Vitézi nemzedék,
S a jog szent mezején
Dicsőn ragyog az ég!
Ha seb van oldalán:
Kedvesse ott viraszt,
S az elhaló vitéz
Siratva érzi azt.
Siratva érzi, hogy
Hiven szerettetik,
S szabad hazája is
Melyért elvérezik.
Im ébred és dicsőn
Virúl a róna már!
Ezernyi illatot
A rózsa keble tár!
De szíve oly borús,
Keblébe seb vagyon,
Kedvesse nem viraszt,
Ború a szent honon!
Oh éj repűlj! repűlj!
Komoly szivemre már:
Hol érzetem dicső,
Szent álmokat talál.
Álomkérés |
![]() | ![]() |
O dass dem Menschen nichts
Vollkommnes wird.
Gőthe
Álmodtam egykoron dicső
S mi égi álmokat!
Mivel sugárzva akkoron
Mosolygni láttalak.
Felébredék, s hogy esdtem én
Ez álmot újra haj!
Nem ült szivembe bú, keserv,
Se vészt hozó sohaj. -
Az álom újra eljöve,
S űdvöt hozott nekem,
Öröknek esdtem álmomat
Öröknek édenem.
De elrepült, s orozva áll
E szűnek édene!
Keblem keserve tengerén
Reményt se lelhete.
S az álmot esdem ujonnan,
Hogy az örök legyen,
S nyugalmat ott találjak én
A bús enyészeten.
Az ő szemei |
![]() | ![]() |
Ha jősz: lángok emésztenek,
Ha mégy: kinok öldöklenek,
Éltem csak gyötrelem!
Bajza
Két szemébe láttam üdvöm
Ég sugárú képzetét,
Fönragyogni bájkörében
Egy örökkor édenét.
Megvetém nyomor világom
Kába, dőre kincseit,
Szent egébe lelve éltem
Szebb korú reményeit.
Fönsugárzik egy dicső nap
Ég sugára, és ha kél:
A tavasz virágzatába
Fúl a néma, puszta tél.
Ám hevén lesorvadoznak
Szép virági áldzatúl,
Hogyha égi ír reájok
Nem repűl lágy harmatúl.
Ah világom, ő virítta!
Véle éltem sírba szállt,
Könnyt szemébe szűm keserve
Harmatáúl nem talált.
Ő adá a percnyi élvet,
Áldja érte Istenem!
Dőre áldzat mind ezekre
Puszta, kínos életem.
Változás |
![]() | ![]() |
Tél üvölt a föld határin,
És ropogva zúg a jég,
Gyászba hanvad a virágkor,
Míg lesír a néma ég!
Füstölögve kis falunknak
Állnak zsupos fedeli,
Míg a csendet átsuhogják
A fonóház éneki.
Bévonul a bús vadonnak
Téli lakra pásztora,
S ablakomra néz a szőke
Pásztor lányka ablaka.
S hogyha zúg, üvölt a róna,
És a lányka búban ül.
Jő e lángoló kebelhez
Még karomban felhevűl.
"Hej leányka, mily varázs vagy,
Elbüvölted a telet,
És falunkra szent sugárba
Fényt deríte kék szemed.
Hej leányka! mint tavasszát
Zengi át a fülmile,
Úgy e lant is egy dicső dalt
Szép szemedre zengene.
Reggelenként ablakomba
Látva még a fagy virányt,
S keblem ég, dicső szemedbe
Lelve a tavasz korányt!"
,,A tavasz jön, Isten áldjon!
Én megyek, te jó legény!
Nyájam őrzni a Bakonynak
Rengeteg bús erdején."
Ablakomra néz az ablak,
Ah de puszta, elhagyott!
Fagyvirágim szent helyére
Rózsa nyől, s virágzik ott.
Rózsa keblem gyász virága,
Gyász ül ablakom felett,
Ah! a lányka kék szemébe
Fény korányom elveszett!
Kint azért virúl a róna,
Mert tavassza megjöve,
És szemében ott sugárzik,
A tavasznak kelleme.
Óh, üvölts sötét borúlat
Házikómnak ablakán!
OIy dicső virágok nőlnek
Akkor ablakom fagyán!
Szép, szebb |
![]() | ![]() |
Szép a kőszobor leányka,
Ha feléje száll imánk,
És dicső sugárzatában
Kőkebellel néz reánk.
Ám s ha Istenünkbe szállnak
Érzetünk fohászai,
És kegyére elvonúlnak
Életünknek átkai.
Mondd, óh mondd, mi van dicsőebb
Óh leány! - Mig érzetem
Siromiglan egy szobornak
Oltárára szentelem!
Édes kín |
![]() | ![]() |
Búm sohajja, szűm keserve,
Üdvsugár bús éltemen;
Mert e kínt is ah, leányka!
Csak te érted szenvedem.
Búm sohajja, szűm keserve
Égi lányka! szent nekem:
Mert e kínnal elborúlna
Minden édes érzetem.
Vágy |
![]() | ![]() |
Egy szent, egy égi csókot esd - leányka!
Zajongva, égve dőre képzetem:
Habár az üdv helyett, szivem tüzére
Szent síri béket adjon az nekem.
S im érzem, érzem a halál kegyessebb
Leányka, mint keblednek érzete,
Jég csókja hanvad arcomon, s körültem
Oly édesen leng síri szelleme.
De el nem oltja lángoló keservem,
Nem ád szivemre nyugtató kegyet:
Borús ölében érzem, el nem oltja
A síri éj, forró szerelmemet.
Csere |
![]() | ![]() |
Jár a pásztor andalogva,
Jár danolva érzetét;
Mig rebegve visszazengi
A vadon bús énekét.
S jő a tévedett juhocska,
És ijedve meg-megáll;
Lejtve jő nyomába Lenke
Széttekint, de nem talál.
"Jaj legény! mi bú talála
Szép juhom ma elveszett.
Add meg őt, ha föltalálod,
Ég fizesse tettedet!"
"Itt juhod, vegyed leányka,
És jutalmat ád az ég?
Lenke! Lenke! nékem az csak
Kék szemed sugárin ég.
Ám de veszté érzeményem
Is, Leányka! csendemet,
És cserélni egyet egyre
Kell, juhodra - szívedet."
A koszorútlan koszorús |
![]() | ![]() |
Kit gyönge szerelem kormányoz, az
Szentelve, s biztosan járja útjait.
Tibullus
Két vitéz egy hölgynek áldzá
Szív sugalta verseit,
Zenge Géjza hő szerelmet:
Ond, vitézi tetteit.
És a lányka Ond fejérc
Zöld füzérbe fon babért,
Géjza néma kínban nézi
Az elejtett pályabért.
Most a lányka végig érve
Géjza gyászos iratán.
Könnyt bocsájta könnynyomokra
Bú szerelme végszaván.
"Lányka! Lányka! könnyed adta
Legdicsőbb babéromat,
Szívbe kélt e lant, s szemedben
Látom! újra szívbe hat.
Egyptom s hazánk |
![]() | ![]() |
Bámul ezredek agg órjássa, a törpe utókor,
Sírköveid mondják: nagy vala lételed is.
Óh haza! képed e hon! temetődnek gyásza deríti
Föl, csak a korcs maradék disztelen átku nevét.
A hit szavai hozzá |
![]() | ![]() |
Hit
Hittem, miként hisz gyermek Istenében,
Oly biztosan! oly tiszta láng között!
S e malasztja ége szép jövőmnek
Elálmodott virágzati fölött.
Hittem, miként hisz égi csillagában
Vad tengeren hajózva a merész,
Míg életének egy remény-világát
E csillagára bízni, - hinni kész.
És nem gyanitta tiszta érzeményem;
Mely önmagába terme egy tavaszt,
Hogy külvilága zúduló fagyában:
Enyészet űl, mely elhervassza azt.
És nem gyanítta: hogy hazug lehessen
A bájos ég szemed sugárain,
Hogy nincsen óh könyrűlet, ily szemeknek
Oly tiszta fényű, szende lángjain.
De lám e dús kebel! miként kiége,
S hitetlen áll a sok hivő között.
Egy szép világnak - égtűl elhagyatva
Szent romjain, bolyong sirok fölött.
S ha ég, ha Isten elhagyák utában,
Még bánatában hisz csak e kebel!
S egy elrohant szép álomélt helyett is
Csak síri álom az, mit esdekel.
Remény |
![]() | ![]() |
Remény-világot alkoték szivemben,
Ez egy reményre bíztam a jövőt!
S e nagy reményért mindent bécseréltem
Oly bóldogúl: mert hittem a Dicsőt!
Szivembe zártam e remény világot
Melyről egy égre széttekintheték,
S öröm derítte néma éjszakámot
Keblembe volt az üdv, az égi bék!
S e dús reményü szív is ah, kiége!
Mint Aetna keble, dulva önmagán,
Hamvából többé nem kel új reményre,
S a puszta élet áll csak sírfokán.
Reményt eseng a vész letörte érzet,
S reményt ragyogva, áll a börtönűr,
Míg békementő arculatja szállong,
A síri csendbe biztosan körűl.
S a népszabadság harcjelét kitűzi
Vérengzve a tavaszkorú remény,
Míg bajnokit az öntudat vezérli,
Hogy égbe tör, magasra száll a rény!
S ha elvevé a végzet, és haragja:
Mit bírni, s vesztni nyujta énnekem,
Reményem él, nem orza el határzat
S a sír ölében kél remény-egem.
Szeretet |
![]() | ![]() |
Szerettem őt! miként szeretni nem tud
A pór tömeg, borús körűletén! -
Mint egy tavaszt a sorvadó virágcsa
Oly istenülve, s hűn szerettem én.
Mint honni-jog, hazánknak bajnokára
Mosolyga rám szerelmi csillagom,
Kiszállni érte egy világ csatára
Kivívni, vagy nyugodni síromon.
De hajh, lezúzva állnak érzeményim
Agg cser gyanánt a puszta sír felett,
S lefosztva ágitól körültekinti
A nagyszerű borús enyészetet.
S mi boldog az, ki sírvederben bírja
A hajdan úgy imádott hamvakat!
Ki térdepelve hantja gyász mohában
Szeretheti az elraboltakat.
Ki túl reményl e földi szenvedésen,
S a kedves szellem lengi még körűl:
Ki még reménylhet egy jövő tavaszban,
S imái közt a síron is örűl!
Ah, ám nékem e vigaszok hiányznak
Nem orzta ég el mit szerettem én,
S a megcsalott szív érzi csak keservem,
Isten veled; szerelm! hit! és remény!
Csalt remény |
![]() | ![]() |
Ah, én is izlelém a szent tavaszt!
Dicső szemed forró sugárzatán,
És mind ez éden sírba sorvadott.
Leányka! kebled oly nehéz fagyán.
Kínkacaj |
![]() | ![]() |
Leányka! hogyha kéjmosoly
Pirítja arcomat,
Ne hidd hogy üdv ragyogja már
Körül borúimat.
A sír ölében gyász ural:
Halál a sírteren,
És nézd Leányka! mégis az
Virágokat terem.
Bú-dal |
![]() | ![]() |
Hű szivemnek rég nem híve,
Mást vidámit, mást ölel.
Vörösmarty
Nem öntnek édes illatú gyönyört
A rózsa kor dicső virági már,
Szivem keserve bennek elborúlt;
Sírok feletti gyászfüzért talál.
A néma völgynek édes éneke
Csak elboruló síri hang nekem,
Mely elrezegve visszazengi még
Örökre múlt, s mi dőre képzetem!
Imádtam egykor a dicső eget!
Sugára éltet, és gyönyört adott,
A szép tavasz virágin életem
Minden reménye fönsugározott.
Ki nyöghetém keservem, és a bérc
Megértve vélem együttérezé,
Szemem keserve kinos árjait
A rózsa báj ölébe öntheté.
S ha földerűlt a nap, kiszivta azt
Vigaszául dicsőn ragyogva még,
Lehunyva is kecsesb derűletet
Igérve gyászviráginak az ég!
De veszve mindez, éltem útjain
A messze légbe hangzik el szavam,
Nem érti ember! ég nem érti azt!
Szivem nehéz s örök borúiban.
E szű keserve nem talál tehát,
Reménytlenül dicsőbb korú tavaszt?
Melynek könyára mind kiégeté,
Egy puszta éjü néma sírnak azt.
Hol érzeményem romba vesztegel,
Porában élve csak a képzelet,
S egy elrabolt üdv puszta romterén:
A gyász hever, e por világ felett!
Veszett-e hát a szebb korú tavasz?
S a rózsa kornak édes álmai,
Sirokba hull-e már örökre az,
S a dőre föld kecses virágzati?
Mind puszta síri pompaként ragyog,
E soknemű gyönyör e föld körén!
Ha nem talál szűm éltető tavaszt,
Dicső szemének égi tűkörén!
Sóhajok |
![]() | ![]() |
Komm herab, du schöne Holde,
Und verlass dein stolzer Schloss.
Schiller
(Templomban)
Ha szentegyházban látom őt
Diszes vasárnapon:
S imák rezegnek végig-el,
A buzgó ajkakon!
Csak azt hiszem, hogy ez imák
Feléje szállanak:
S az égben, mely szemében van,
Majd vissza hangzanak.
És én irigylem az eget,
Melyt annyi szív imád,
Ha szent sugára annyinak
Halált, és éltet ád.
Félek, hogy ennyi hang között
Szűm hangja elrezeg,
Mint csattogánynak éneke:
Ha zúg a fergeteg.
És midőn igy táncola,
Mennyi szivet láncola.
Kisfaludy S.
(Táncteremben)
Ha táncsorok tolonganak
A népes termeken,
És az örömnek angyala
Lejt végig kebleken.
Ha látom őt a táncsoron,
Mint a tavaszzephirt:
Mely reptiben ád a virág
Sorvadt keblének írt:
Csak azt hiszem, hogy ő az ég
Mosolygó angyala!
Ki szent varázzsal édenét
E földre bájolá.
Hogy újra menjen, és nekünk
Itt hagyja bánatát,
És bánatában a világ
Múlt paradicsomát.
(Mindég)
S ha rám derűl az égi szem
Szivemnek éjjelén:
Az üdvsugárban, engemet
Mutatva tűkörén:
Az égnek üdve tölti el
Keblemnek rejtekét,
Szemében lelve mord borúm
Feltűnő békjelét!
S szememnek árja is megáll
Ez égi békjelen,
Mely egy világnak bűneit
Varázsolhatja el.
S reménylek! ám dicső az ég!
Hazug sohsem lehet,
Szemed sugárza életem
Egébe - üdvömet.
A visszhang |
![]() | ![]() |
Esengve fordulsz ember társaidhoz,
Hogy együttérzéssel könnyitsenek...
Nem ők, nem ők, az érzéketlenek!
Szemere P.
Ha nincsen oly kebel,
Mely visszazengené
Keservem, és e kín
Egésszét értené,
Szűm akkor a vadon
Bércéhez esdekel,
S keservem benne leg-
Kegyesb hivére lel.
Ki - hallgat engemet,
Viszonyzva sóhajim,
S az emberek között
Elértve lángjaim.
"Mi kín! mi gyötrelem!
Fagyasztja létemet,
Ah, ő kebled gyanánt,
Kövülve, nem szeret!"
"Szeret" repűl felém,
A kába hang, s enyész,
Ah, éltem édene
Borús neszében vész!
"Szerelmem - Dőre hang!
Visszhangra nem talál" -
"Talál!" kiált a bérc
Kinom sóhajinál.
E dőre képzelet
Virítja éltemet
És benne élek én:
Míg sírom eltemet.
Áldás, átok |
![]() | ![]() |
Mosolyg az ég! mosolya éltető,
Imádja azt az ébredő világ!
Feléje nyujtja lenge könnyeit,
Tavasz fuvalmban, mindenik virág.
Imám is égbe száll; ha az mosolyg
Bus életemnek kínos útjain!
S az ég mosolya bánatomra száll,
Dicső szemének kék sugárain!
Üvölt az ég, lesujtva átkait,
Borúba fúl a néma láthatár,
S a tar mezők lesorvadott körén:
Körülrepűl a sárguló halál!
S borzalmiban zajos imát kiván,
A föld üvöltve zúgja azt felé,
S imát rebeg szivemnek érzete,
Szemének, az ha üdvöm elvevé.