Sárga lomb |
![]() | ![]() |
Gazdag bőségén a nyárnak
A virágot fel se vesszük,
Minden óra új gyönyört ad -
A hervadtat porba vetjük,
Míg az ősz jő hűs szelével,
A virágok mind kihalnak,
S múlt idők emlékeűl csak
Sárga lombjaik maradnak.
Összeszedjük akkor őket
Édes bú emlékeképen -
Egy-egy napnak érzeménye
Írva van minden levélen.
Egy-egy lomb minden dalocskám,
Mely a multban éle-nyíla -
Ez kertben, míg az vadonban,
Ez lányszűt, az sírt virasztva.
S a tavasznak halvány képe
Száll előttem egyszer még el,
Amidőn a dalt mosolygva
Zengem el - könyűs szemekkel.
Kis leány |
![]() | ![]() |
Díszes leánysereg között
Áll egy kicsiny leány,
Fél gyermek, oly igénytelen
És olyan halavány.
Tán azt hiszi, hogy őtet ott
Még észre sem veszik?
Megmondjam-e, kitárjam-e
Szívem reményeit?
De hátha meg nem értene,
S tanít szeretni bár,
Még nem tanúl és szíve csak
Gyermekjátékra jár.
Inkább szó nélkül küldöm el
E kis füzért neki,
A nap csókjától égnek úgy
Lengőke kelyhei.
Hahogy megérti azokat,
Úgy engem is megért
S hervadni látom estve majd
Hó keblén a füzért.
Ha meg nem ért, füzérem úgy
Játékul lesz neki,
És én megnyugszom abban is,
Ha örvendezteti.
Hódolat Máriának |
![]() | ![]() |
Neked szentelt ifjú szívem
Minden vágyat, szerelmet,
Te a nap, én meg a fűszál,
Mely nyíló általad lett.
Fogadd el, lányka, szívesen
Mit szellemed teremte,
Minden fűszálnak nyílnia
A nap is megengedte.
És bár egy-egy életsugárt
Lövel minden virágra,
Nem ég kevésbbé fényesen
Ragyogó koronája,
Nem mondom én se, hogy szeress,
Csak adj sugárt, hogy éljek,
S neked virágként illatot,
Színt, harmatot szenteljek.
A bokréta |
![]() | ![]() |
Mért hervad le a bokréta kebleden;
Tán haragszik, hogy szépítni képtelen
S bájaidnak tengerében elmerül
Mint a csillag, hogyha a nap felderül?
Vagy meleg volt tán, leányka, kebleden
S attól hervad a virág oly hirtelen?
Tűzz kebledre más bokrétát, úgy, leány,
Melynek meg nem árt a szív melegje tán.
Ily bokréta lenne e szív, hidd nekem,
Benne sok szerény virág hajt kedvesen.
Bájaidra sem lesz irígy, jól tudom,
Sőt miattuk jobb szeret még angyalom.
Fehér rózsa |
![]() | ![]() |
Halvány és szende vagy,
Mint gyönge rózsaszál,
Előttem e virág
Nagy kedvességben áll.
De százszor kedvesebb
Illatjáért nekem,
Leánynál illatul
Van tiszta szerelem.
Oh lány! ha rózsa vagy,
Tanulnod tőle kell,
S az illatát csupán
Éltével hagyja el,
Mert hogyha elröpűl,
A rózsa szerelem,
Bús csalogányoddal,
Leány, mi lesz velem? - -
Első csók |
![]() | ![]() |
Szenvedtem érted,
Szép kedvesem,
Sokat szenvedtem
Oly szívesen,
Hisz pályabérért,
Minő te vagy,
Nincsen fáradság
Eléggé nagy.
De szív! ki érti
Meg titkodat?
Ki nyugton tűrtél
Villámokat,
Most már midőn int
A békepart,
Lankadni készted
A vágyó kart.
S ki nem hajoltál
Meg bú miatt,
Üdvtől roskadsz le
Egy csók alatt.
Elváláskor |
![]() | ![]() |
A búcsu inte, szűm majd megrepedt,
Megátkozám az ádáz végzetet,
És csókot nyomva lánykám
Szemérmes homlokára,
Egy könny ragadt szememből
Piros kicsiny arcára.
Tudtam, mert ismerem már a világot,
Örvénye nyel s nem ad ki boldogságot.
Mint számüzött angyal menny ajtaján,
Úgy álltam a bucsúzó csók után
És ő mosolyga mégis
Hívőn tekintve égnek,
Könnyében is szivárvány
Gyanánt reményi égtek.
S szent hittel olyan megnyugodva szóla:
Hisz jó az Isten, s ő vezet bucsúra.
Ah, e megnyugvást én is ismerem -
Szebb volt világom akkor, jobb szivem,
Midőn mosolyga nékem
Is még a létnek arca,
Mely most tükörbe néző
Magunkat adja vissza.
Amig gyászomra csak villámot öltöz,
Neked hajnalt, neked virágot tükröz.
S tükrözzön végig, - szín s illatja ez
Lelkünknek, melyet istencsók szerez
Keblünket szentesítve
A hitnek fénykörével,
Mint színt ad a virágnak,
Mely szépségben ragyog fel,
Míg durva kéz csapásai nem érék
Virág s léleknek e legszebbik ékét. -
S ha egykor sír borúl is majd föléd
Elnyelve minden vágyat, szenvedést,
Sírodra még a szent csók
Bűvös virágot hint el,
Míg rám ha sír borúland,
Borul kopár sötéttel. -
De csak tudjam, hogy rajtad még ragyog
Az istencsók - könnyebben meghalok.
Emlékszel-é? |
![]() | ![]() |
Emlékszel-é a szép napokra,
Midőn oly boldogak valánk,
És minden oly szép összhangzással
Mosolyga ránk,
Emlékszel-é?
Hallgattuk a pacsirta dalát
S midőn eltűnt felhők megett,
Lelkünkben halkan folytatók a
Lágy éneket.
Emlékszel-é?
Akkor szívünkben is tavasz volt,
Szerelmem a pacsirtaszó.
Felhő borít most engem is, de
A dalra óh
Emlékszel-é?
Folytatja-é azt, lány, szived még,
Mit csak neked danoltam én?
Ha nem, - dalával e szegény szív
Is halni mén,
Ha feledél.
Nem zeng fel újra, mint pacsirta,
A szívre nem jő két tavasz,
S számomra benned, oh leányka,
Már veszve az,
Ha feledél.
S ha mondok is dalt, őszi szél az,
Mely hord hervadt virágokat,
Miket a dús tavasz feledve
Az őszre hagy,
Mint feledél. - -
Kertben Etelkéhez |
![]() | ![]() |
Rózsakertben testvérek közt
Ültél, lányka, nyári reggel.
Szent imát rebegtek ajkid
Buzgalommal, hű reménnyel.
Jöttem, édes ajkaidnak
Szent imáját csókolám le,
Mint virágidnak harmatját
Forró napnak lángszerelme.
Így folyjon bár végig élted:
Testvérek közt játszi csendben,
S ajkadon olvadjon össze
Hit, reménység és szerelem!
Nyilvános titok |
![]() | ![]() |
Mondanám, hogy nem vagy szép, leány,
Hogyha nem néznél tükörbe,
Mondanám, hogy jó sem vagy talán,
Hogyha nem néznél szívedbe.
És ha tükröd s szűd dacára még
Nem tudod, mi szép, mi jó vagy,
Én sem mondom el, mert bájad így
Öntudatlan kétszer oly nagy.
Mondanám, hogy lelkem nem szeret,
Mit mosolygsz - óh, hallga, hallga!
Hadd maradjon szíveinknek ez
Nyilvánságos drága titka!
Boldogíts csak, boldogíts tovább,
És ne tudd - elég ha sejted,
Mint a gyöngyház, oly önkénytelen
Kedvem gyöngyeit ha termed!
Ah, de balga én, ha tőled is
Rejtem, üdvöm mért fecsegni ki?
Vagy nem-é fél boldogságom az,
Hogy nem tudja senki, senki?
Hadd ragyogjon, aki azt hiszi,
Hogy csak irigyelve boldog,
Én homályos csendben élvezek
A lány keblén és mosolygok.
Búcsúérzetek |
![]() | ![]() |
Álltam ősi háznak ajtajában,
Vándorbot volt reszkető kezemben,
Ámde felvidultam, mert a férfi
Sorsa, hogy csatát próbálni menjen.
Hisz ha karja lankad, vérzik melle,
Majd e ház lesz ismét nyugta, enyhe.
Búcsúzám gyöngédszívű anyától,
Áldást hinte s könnyeket fejemre
Ah, de hisz' hogy fészkéből kiszálljon
A fiú, ez vár minden szülőre,
Gondolám, s ha fénnyel visszatérek,
Mily öröm lesz a kedves szülőnek.
Elszakadtam egyetlen baráttól,
Hej nehéz volt e perc életemben,
Ah, de olyan önző lett-e e szív,
Gondolám, hogy szinte szégyeneltem.
Életpálya nyílt a jóbarátnak,
Ez magasztal s könnyeim elálltak.
Válnom kéne, kedves lányka, tőled,
S nem vigasztal pályád ragyogása,
Hisz neked nélkülem, drága lélek,
Istennek sem kellene világa.
Elhervadnál, mint virág, ha jő tél,
Nélkülem ki élni elfeledtél.
Nem vigasztal, hogy sorsunk folyása,
Mint szülőmtől, tőled messze lenni;
Nem vigasztal, hogy ha koszorúval
Megjövök, fog örömet szerezni;
Nem néznéd te fényes koszorúmat
Csak, hogy éltünkből mi sok lehervadt.
Nem vigasztal, hogy ha a világban
Lankad e kar és lelkem szerelme,
Házammal meglellek téged is, lány,
S majd öled lesz e kebelnek enyhe,
Óh a ház, a kő dacol a vésznek,
Lány, tavasz, ifjúság elenyésznek.
A hűtelen |
![]() | ![]() |
Korán sujtott a sors keze,
Más gyermekek míg vígadának,
Sírhantján ültem jó atyámnak,
Én árván síró gyermeke.
Nem hittem, hogy még lesz idő,
Melyből óhajtva vissza-vissza
Tekintsek könnyre, néma sírra,
Mint üdv után a szenvedő...
S úgy lett, mit üdvének nevez
Szivünk csak két rosszból a kisebb,
Mitől ma még borzadva retteg,
Talán egyetlen kincse lesz. -
Halvány a börtön mécse bár,
Kit sírfenékre élve tettek,
Jutalma mindkét életének
Üdvéért lenne ily sugár.
S mi még előtte rémül állt,
A tengereknek barna szirte
Lesz a hajósnak vágya, enyhe,
Ha a hajó fenékre szállt.
Óh, hogyha volna nékem is
Könnyem! de férfikönny kiszárad.
Nem enyhül többé tőle bánat,
S ki nem sír, az vigaszt se hisz.
Oltárul sír sem áll nekem
Emlékeül a hűtelennek,
Nem érzem csókját szellemének,
Mely összekötné még velem.
S hol vígaszt minden szív talál,
A síron túl sincsen reményem,
Ott is, ki itt feledt, a hűtlen
Egy más rokonlélekre vár.
Önvád |
![]() | ![]() |
Én voltam a hibás magam, leány!
Téged ne nyomjon semmi szemrehányás!
Könnyelműen csupán én téptem el
Az édes rózsaláncot köztünk, nem más.
Magam szenvedjek érte büntetést!
És szenvedek, kebeledtől eltépve,
Mert a mennyből, mely ellen vétkezém,
Önakarat önkénytesen száműze.
Óh drága hölgy! álbüszkeségből mért
Nem hallgattam keblemnek jobb szavára,
Bizalmasan és megbocsátva hűn
Tőled kérvén írt szívemnek bajára?
Mért hallgatám meg suttogásukat
A közbenjárók vészes seregének
Kik két szív közt akként tolonganak,
Mint nap s föld közt gyászfellegi az éjnek,
S táplálják a vak szörnyet gondosan,
Mely önkeblén pusztít, a félreértést,
Míg egy bizalmas szó, egy pillantás
Elvégzett volna köztünk minden kérdést.
Nem ferdült volna tiszta érzetünk
Hideg számítás ronda alkujává;
Nem volnék mint száműzött Ádám most,
Kinek az Édent önkeze bezárá.
Mit adhatsz még, mit adhatsz most nekem?
Nem hozhatsz vissza egy sugárt a multból.
Adj hát egy könnyet útitársamul,
Hogy álmodjam rólad s elmult napokról.
Utóhang |
![]() | ![]() |
Mint nap derült reám
Arcád, felhőtelen -
Lassan halványodál
El ködnek lepliben.
És ámuló szemem
Könnyezve még kísér,
Midőn mint esti fény,
Már régen eltünél...
Helyetted éj vagyon
És fénylő csillagok,
Minden csillagban egy
Szentelt emlék ragyog.
Melyik, hölgy, a tiéd?
Én búsan kérdezem
Óh, mert már csillagod
Is alig ismerem.
S ha egy-egy csillagot
Látok, hogy elesett,
Megborzadok, nem-é
Volt az, nő, a tied;
S rólad, ki egykoron
Égő napom valál
Tán csak hulló csillag
Hoz hírt, hogy elbukál.
Lujzához |
![]() | ![]() |
Mit keressz te, lány, e gyógyvizeknél
Dúsan ifjuság- és kellemekben,
Nem lehet, hogy a halálnak árnya
Tégedet, lány, eltakarni merjen. -
Szellem vagy te, testet mely azért ölt,
Hogy nyilatkozhassék a világban.
És a test átszelleműle benned,
Mint a fa - a ragyogó virágban.
Hogyha már te is sírhoz közelgesz,
Érettnek kell lenni a halálra
Az egész világnak - s oh jaj, oh jaj!
Mégis úgy van - szűm borzadva látja.
Elveszesz - nem hervadó virágszál -
Meteór, mely sugározva hal meg.
Egy-egy élet ára a pirosság,
Arcodon, s mely környez, az igézet. -
Érzed-é, te, oh kedves leányka,
Hogy jegyese vagy már a Halálnak,
Azt hiszem, nem érzed, enyelegni,
Mosolyogni néha hogyha látlak.
Ah, de hogyha elmerengsz az űrben
Kis kezed kezem között feledve -
Hozzám símulsz és megrendül ajkad,
Mintha némán hívnál védelemre,
Kéjjel szívod a napnak sugárát
S ifjú lelked a jövőbe nem jár,
Hallgatsz, hogyha én festem varázsát -
Látom, érzed, az nem a miénk már.
Egy titok van mindkettőnk szívében
S egymástól takarjuk kímélettel,
Mosolyogva, mint ha a sötét sírt
Jó barát virágokkal födé el.
Könnyelműség varázsa |
![]() | ![]() |
Látom, mily közelről les ránk az enyészet
És szívünk világa mily múló, mi röpke,
Ah, de véled élni-halni int a végzet,
S játszom és enyelgek, mint kertén a lepke.
Látom, délibáb, nem forrás, ami bíztat,
Hasztalan epeszt el e szív szörnyű szomja -
Haldokló szerelmed csak csillámot adhat
S én mégis követlek, lányka, a vadonba.
Ing a föld alattam, dördűl a tűzakna,
S intő szózatának a fülem bezárom.
Ott rakok tanyát - és hogy nyugodt alapja
Egy virágszőnyeg lesz - gyermekész, de várom.
Fákat ültetek, mint hittel ültet az agg,
Melyek enyhe árnya nem fölötte leng majd.
A jelennek élvét hordom áldozatnak
Egy lidércért, melyet szűm a jövőben hajt.
Ó, szent könnyelműség - lelkünk bűvirága,
Illatot lehelsz, hol megdöbben, ki számol -
Mosolyogva mondod: hős élted kis ára
A borostyánnak, mely zöldel a halálból.
Ó, szent könnyelműség, legdrágább ajándok,
Melyet külde Isten a föld emberének -
Egyedül te vagy, mi mindenen sugároz,
Mindenen végigzeng, mint túlföldi ének.
S míg minden ember itt egy-egy elítélt,
Hogy mégis mosolyghat, te tanítod őtet,
S egy nyáréji álom, hogy szívemben is kélt
Lujzáról, azért is hála, hála néked!
Beteg kedvesemhez |
![]() | ![]() |
Nyitott ablaknál álltam kedvesemmel,
Az őszi nap utószor még megállt
S betölte mindent oly szelíd özönnel,
Mint a szülő, ha haldokolva áld
És mint körűle mind elcsendesednek,
Oly néma lesz a szálló éj, felé
Csak a szél suttog - mintha a betegnek
Hogylétét résztvevőleg kérdené.
Halvány köd űl a földre, szürke árnya
Minden jól ismert tárgyat átbüvöl
Ábrándos rémek himbálnak bolintva,
Tündér liget épűl és összedől,
Zördűl a fák harasztja, borzad a szív,
Együttérzés borúlata fog el - -
S a néma gondolatra, mely gyötör, vív,
Közénk repűlő sárga lomb felel - -
Elsápadsz - tán a lombbal egyetemben
E szél arcádról rózsaszirmot ráz -
Meg elpirulsz - mitől? hiszen kívűlem
Pirosra arcod nem csókolja más - -
Vagy e pir arcodon csak őszi lomb-e,
Mely percnyi fényeért halált cserél - -
Az elbukó nap bíboros lemente
Virág, mely díszlik, hogyha halni kél? -
Nem, nem, neked, leányka, élni kell még,
Csak a haldokló ősz kábíta el.
Az veszhet - fénye, dalja elhagyá rég -,
De mennyit rejt még néked e kebel!
S miért választanád a más világot?
Az, míg nem ösmer, könnyen nélkülöz.
Én elfeledtem minden boldogságot
Kívüled - éltemhez más nem kötöz.
S ha meghalhatnék véled - óh, hisz akkor
Halál lesz élni s élet a halál -,
De ismét elmerengek a sohajtól,
Mely a virágot oly gyilkolva jár
Hadd, hadd tegyem be ezt az ablakot, lány,
S ne nézz az égre, írigy az s megöl,
Ha látja, hogy szemedben szebb sugár van, -
Nem engeded - - - Kebled keblemre dől,
Kéjjel szivod a léget és sováran,
Mint messzi hon felé - a holdba nézsz
Mosolygva szendén, mintha intne onnan
Jól ismert s mégis túlvilági kéz.
Ajkad némán mozog - szemed lezárod,
Az égbe int kezed, a reszketeg -
Távol harang szól - halvány hold világol -
Fagyos szellő sír - óh lány, értelek.
Csak el, csak el! |
![]() | ![]() |
Csak el, csak el az emberek köréből,
Ki a szabadba - búcsunkat ne lássa
Hideg kiváncsiság - hisz életünkből
Úgyis legtöbb fogy vesztegetve másra!
E néhány percet éljük hát magunknak,
S az őszi est velünk mosolyg, velünk sír -
Az emberek más baján csak mulatnak,
Megérteni csakis rokonérzés bír.
Nézd lány, mi tiszta, nézd, mi csendes az est,
Mint hogyha a nyár végbucsúkat intne,
Aztán hideg lesz, ily múló varázst fest
Ez a búcsú is, lányka, életemre.
Ládd, hogy csillámlik a deres mezőség
S itt-ott feledve még egy kis virág áll,
Ha látod, hogy mosolygok mostan is még,
Az ragyogó dér, az csak ily virágszál.
Ellebben, s megmarad az árva élet,
Óh jaj, miért ismertem nála jobbat!
Ez megkettőzteté a veszteséget, -
Szerelmes lelked ígéret-országát.
Nézd, hogy megcsendesült a szós patakcsa!
Hajdan virágok néztek tűkörébe,
Talán halálhírrel vagyon beírva
A rajta úszó sárga falevélke.
Nekünk írá-e a természet aztat?
Nem, nem, remény int, látod, a magasból,
Sejtéstől űzve szállanak a darvak
S bizton regélnek már az új tavaszról.
A rétet szivárványháló borítja,
Fent szellő játszik tünde fonalakkal.
Talán az égből nyúlnak így alá, hogy
Földünket összekössék szebb honukkal.
De a szivárvány futva fut előlünk
S deres füvet hagy csak bús lépteinknek,
A fényes szálakat nem vonja földünk,
S ki tudja, merre, újra ellebegnek. -
Óh lány! szerelmünk is ha ily ezüstszál,
Ilyen szivárvány a kopár mezőn csak,
Mely égből szállt le, megbüvöl, de elszáll,
Mert nem való e föld rideg porának!
Egy est emléke |
![]() | ![]() |
Oly rekedt meleg volt,
Oly borús az est,
Lankadt lombban a szél
Nem tett semmi neszt.
A madár félhangon
Búsan énekelt,
Távolról dalára
Halk moraj felelt.
Mindezt együtt érzénk
S jártunk szerte-szét,
Némán - mert helyettünk
A bús est beszélt.
S hogyha néha-néha
Volt is egy szavunk,
Suttogánk, ugy érzők,
Sírok közt vagyunk.
S féltünk felrettentni
A halottakat.
Féltünk, kél szívünkben
Életgondolat.
Óh pedig oly édes
Volt, mely meglepett,
A halálnak vágya
Mindkettőnk felett.
Elváltunk - sok év folyt
Már azóta el,
Sok gyönyör ment sírba,
Sok virúla fel.
Halovány emlékben
Él az este csak,
Melyben óhajtásim
Halni hívtanak.
De ha fel-feltűnik,
E szemben könny ég,
Hogy halni kivántam,
Míg boldog valék,
S most, hogy a halálvágy
Szűmből elveszett,
Élni vágyom és szűm
Élni elfeledt.