A rom szelleme

 

Ordít a bérc, üvölt a fergeteg,
Villámot szórnak barna fellegek,
Az éj széttárja holló szárnyait,
Jaj, kit most utja rengetegbe vitt. -
Sötét bikkesben, szirttaréj felett,
Komor vár romja ég felé mered;
Ki az, ki egyedül feléje tart,
Nem félve az éjt, és nem a vihart?
Egy ifjú, napsütött és halavány,
Távolról jő, látszik lankadt lován;
Mellén kivarrva véres feszület
És véres sebhely homloka felett.
Az ifjú ernyedetlenül halad,
Villám deríti csak fel az utat,
Mely majd bozót és szirt közt tévedez,
Majd bérci zuhatag árjába vesz.
A bérc kúpjánál lombos bikk alatt
Vén pásztor kis tűz mellett szúnyogat,
És a lovag zajára hogy fölnéz,
Jó estét kiván s mond: "Uram vitéz!
Megállj, maradj tüzemnél reggelig!
Ládd a pokol miként viaskodik
Földúlni mind, mi szent Istent dicsér,
S előtted az ut rengetegbe tér.
Nincs ott hajlék, hová fejed letedd,
És átkos a vár ott a bérc felett. -
Kerüld ifjú, mert aki bele megy,
Nincs azzal irgalom, nincs azzal kegy:
Vagy meghal ott szörnyű látvány miatt,
Vagy mint őrült világvégig szalad."
E szókra a lovag szeme kigyúl,
Megkapja lelkét mondhatatlanúl,
Míg érdektől reszketve így felel:
"S a büszke vár miért pusztúla el?"
"Igaz, mond a vén, e vár büszke volt
Mig udvarában szép Jolán honolt,
De kebelében nem volt női szív,
Mely érzetével mind hiába vív,
Elutasitá a legjobbakat
És hidegen szűz pártában maradt.
A megvetettek nemzetségei
Megesküdtek fényét megejteni,
S mit hősiesen védett, a büszke vár,
Most szép Jolánnak siremlékűl áll."
E szókra a hős már nyeregben űl,
S haragvó arccal a várnak repűl.
Haszontalan kiált a pásztor s kér,
Szavát elhordja a sivító szél.

*

A várteremben, roskadt bolt alatt,
Kőpárnán nyugszik az ifjú vitéz;
Kezében kard, arcán sisakrostély,
S bedőlt résen ki a vak éjbe néz.

Elfáradt a vész, ködfátyol közűl
Ábrándos arccal kél a holdsugár,
Bagoly huhog roskadt toronytetőn,
S a termen végig gyors denevér száll.

A völgyfenékről farkashad vonít,
S távol kakasszó éjfelet jelel,
Midőn rezgő, halvány fény közeleg
S megáll a fölriadt hőshöz közel.

A fény mögött leng tünde nőalak,
Fehér ruhában, homlokán füzér,
És arca oly bús, arca oly hideg,
Mig esdő karja tán részvétet kér.

"Míg éltem, szép Jolán volt a nevem,
Mond síri hangon a vár szelleme,
Nem egy szívben gyúlt értem szenvedély,
S hiúságom miatt mind elvesze.

Játékúl néztem legjobb hőseink,
Ők esdekeltek, és kacagtam én,
Ők őrjöngöttek, én enyelgettem,
Hogy vívjanak ki a harc mezején.

Elmentek mind, szó nélkül mentek el,
De tetteikről bajnok hír beszél,
Elestek mind, hősökként nyugszanak,
De mindnyájok halála szűmben él.

A messze szent sír pusztaságiról
Mind visszatért egyenként szellemek,
Átszállva a tengert, forró fövényt,
Hegyormokat, mint zúgó fergeteg.

És megjelentek egyenként nekem
Vérezve, halványan, bús éjfelen,
Súgván fülembe szörnyű jóslatot,
Melytől lehervadt árva életem.

Pártában halsz meg! így beszéltek ők,
S nyugalmad még a sírban sem leszen,
Míg a rideg ágyon jégkebledet
Fel nem melengeti hő szerelem.

Csak egynek nem jelent meg szelleme,
Feledt-e, vagy csak ő szerete tán,
Azt nem tudom, de ő volt egyedűl,
Kit megsirattam, menni hogy hagyám.

Óh bajnok! bajnok! kérlek hát szeress,
Melengesd meg kebleddel keblemet!"
És szép Jolán az ifjuhoz simul,
S mosolygva vet reá könnyes szemet.

Hideg karokkal általfogja őt,
S hogy csókkal érinthesse ajakát,
Föltolja a sisakrostélyt. De ím
Hogy fölsikolt, mi az mit ottan lát?

Ah ő az, ő, akit megsiratott,
S kinek nem szállott vissza szelleme,
Ki rémület s gyönyörtől részegen
Mostan szemét lankadtan zárja le.

Nem tudja eszmél-é vagy álmodik,
Érzékeit varázs vevé körűl;
Azt véli a múlt újra megjelent,
Míg a jelennek kénytelen örűl.

Jolán zokog, majd ismét fölkacag,
Régtől elállott keble földobog,
Körűlök az egész föld elborúl
S szerelmükben egy percre boldogok.

Hajnal hasad, feleszmél a lovag,
Sikoltva ugrik fekhelyéből fel,
Forró karában csontváz meredez,
S a földre hullva ízzé porlik el.

Holt mátkájának sírt ás Latabár,
Melléje fából kis keresztet tűz,
S rohanva nyargal a várból alá,
Mint akit éjfél rémes hadja űz.

Jolán sírjában nyúgalmat talált,
De Latabárt bús képzet üldözi,
Ha lányt ölel, a csontvázt látja csak,
Ha csókot nyer, sír bűzét érezi.

Arcán úgy ég, mint túlvilági jegy,
Szemével a holt mátkát keresi,
És fogyton fogy, míg az irgalmas sír
Megszánja végre kínját s elnyeli.


Az angyal utja

 

"Szállj le hivem, szállj le Gábor angyal,
Nézd körűl egy kissé a világot,
Hogy dicsérik-e kellően hatalmam
S mit lelsz többet, bút vagy boldogságot

Mond az Úr, hallgatja Gábor angyal,
És az égnek ajtaja kitárúl,
Gyors felhőn útjára tér a hírnök.
Lássuk, mit lát égi pályájárúl?

*

Végtelen tenger terűl előtte,
Ámbár veszteg, örökös mozgásban,
Ámbár egyenlő, egyhangú mindég,
Mégis mindég új minden habjában.

Szörnyű a mély, csillogó szemekkel,
Száz rém űl ott, martalékra várva,
S minden kis csepp, száz kis teremtésnek
Mindensége és boldog világa.

Száll az angyal s szelletét megérzi
A mély szörnye rémes agyarával,
És megérzi a kis csepp lakója,
S föltódúl mind háládó imával.

Csak az ember dacol Istenével
S a habok közt önhitten vitorláz,
És nem érzi Gábor angyal szárnyát,
Melyről harmatoz le égi áldás.

S ím megszólal a vész harsonája,
Fölzavarva bőg a tenger mélye,
A hajó inogva kezd recsegni,
Verve éles szirtek ellenébe.

"Isten! Isten!" ordít a hajós nép,
Gábor angyal mosolyog feléjek;
A vész elhal, a hírnök tovább száll,
Büszke szárnyán útas fellegének.

*

Ér országot, egykoron virúlót,
Égbe meredeztek fel gulái;
Szolganép véres verejtékével
Önhitt gőgnek áldozott munkái.

Palotái márványtól ragyogtak,
Óriás faj épitette tán fel,
Síremléki a halált kacagva
Harcra keltek ezered évekkel.

Messze terjedt a király hatalma,
Mert volt néki próbált harci népe,
És kegyelmet avagy átkot küldött,
Mint Isten, száz nemzetnek fejére.

"Elveszének a népek s királyok,
Nevöket is régen elfeledték,
Palotáik, büszke síremlékik
Sárga porban, romban fekszenek rég."

Szól az angyal s a vadon királya,
Az oroszlán és a karcsu zerge
Látják őt és érzik, a pusztának
Ők, s a puszta nékik van teremtve.

S érzi szárnya hűsítő szelét a
Beduín is, vándor sátorában
S tisztább hálát küld föl Istenéhez,
Mint hajdanta kelt a palotában.

*

Száll az angyal s lát két büszke tábort,
Harcra készen, vért vágyó szemekkel,
Lát megettök falvakat leégve,
És mezőt, mit harci mén tiport el.

S mindkét tábor zászlaján lát írást:
"Szent ügyünk s győzelmet Istenünk ád."
Köztök áll az angyal s egy sereg sem
Érzi szárnya büszke csattogását.

"Itt nincs szent ügy, itten nincsen Isten."
Mond az angyal és búsan tovább száll,
Mígnem röptét csakhamar feltartja
Lomb árnyékban, csörgő kis forrásnál.

Sebesültet ápol ott a lányka,
Hála ég a kór bajnok szemében.
Gábor áldást hint le és ez írrá
Lesz a sebben, üdv a lány szivében.

*

És az angyal messze Indiákhoz,
Szent myrtusnak kérkedő honába,
Hegyeket lát templomúl bevésve,
Egy-egy szikla az istenség szobra.

A bálvány egy-egy szeme mesés kincs,
Dús oltárán ember, állat vérzik,
S hol van a nép, mely térdre boruljon?
Hol van a pap, aki itt áldozik?

Elveszett mind a bálvány nevével,
Istennek nem tölt mindebben kedve,
Kígyó fészkel a templom boltjában,
Az oltárt meg vad haraszt felverte.

S a gór bálvány lábához ragasztva,
Mint kis fecskefészek, szűk gunyhó áll,
Dús kenyérfa árnyékozza azt be,
Méltóbb szentély a véres oltárnál.

Pária-családé a kicsiny lak;
Benne gyermek egy kutyát kötözget.
"Drága bajtárs, csak nyugton feküdjél,
Értem nyert sebed majd csak behegged."

Hálásan néz a fiúra az eb,
E hű társ, ki éden kertéből már
Számüzött apánkat elkisérte
S oldalánál bú s szerencse közt jár.

Megnyugodva száll el Gábor angyal,
Látja, Istent itten is dicsérik,
S romló művén dőre embereknek
Egyszerű szent íge magva érik.

*

Ér legottan a jégnek honába,
Szürke égről halvány nap néz ott le,
Küzdve él csak minden, nincs virága
A mezőnek, a fának gyümölcse.

Féléves éj, melyben nem világol
Más, mint éjszak fénye és hideg hó.
A jégmedve ott kushad magában,
Jégtáblával úsz a tengeri ló.

Gyéren száll fel itt-ott egy madárka,
Felveretve a jég-ropogástól.
"Hogy vagytok?" mond a hírnök hozzájok,
"Hála a nagy Istennek, igen jól.

Olyan csendes, olyan szép világunk!"
Mondanak az állatok egy hanggal.
S Gábor angyal egy szirtnek tövében
Kis gunyhót fedez fel bámulattal.

Amint benéz, lát tűznek körében
Melegedni boldog kis családot;
Gyermek játszik, hölgyek sürgölődnek,
Nyugszik a férj, mert előbb halászott.

Szentirást olvas föl egy családfő,
Elvonultan űl egy szerető pár.
Mindnyájok közt, mint mosolygó szellem,
A szegénység s megelégedés jár.

Gábor angyal néz, csak néz, sokáig,
Míg eszébe jő, hogy égbe szálljon,
S nem kincset visz, csak nehány virágszált,
Jehovának amit bemutasson.


Lót*

 

"Térj meg, térj meg végre, megrögzött gonosz nép,
Istennek haragját hirdetem tinéktek,
A viharnak szárnyán jő már, jő a felhő,
És halál villáma a felhő kezének.

Nem halljátok-é, mint zúg szörnyű utában,
Erdőket forgat ki százados gyökéből,
Láng lehelletétől a tenger kiszárad,
S a puszták királya, az oroszlán eldől.

Térjetek meg, végszer intlek, térjetek meg!"
Így szól Lót próféta Sodoma népéhez,
Haj, de a magasból suttogott tanácsot
Csak gúnnyal fogadja és hitetlenűl ez.

"Jőjj hát, jőjj, s kövess te, mond aztán nejéhez,
Jehovának súlyos karja fekszik itten,
Elpusztúl e város, elvesz a hely is, hol
A próféta hangját gúnyolák merészen."

"Jaj, mond ez, hazátlan vándoroljak-é el,
És egész világom veszni hagyjam-é itt,
Társnéim, virágim, a szülőknek sírját,
S gyermek éveimnek játékos vidékit?

Itten hagyjam-é a tűzhelyt, csendes házat,
Vesszen-e múltammal a jelen s jövendő,
Amin e kebel függ minden, s számüzésben,
Szívvilága nélkül mit tegyen hát a nő?

Nem, nem, menj magad Lót, neked élned kell még,
Téged Isten szentelt eszközűl választott,
Prófétája lettél, s hogy hirdesd az ígét,
Melyet a sors rád mért, tűrnöd kell a sorsot.

Óh de engem hagyj itt!" "Jőnöd kell" felel Lót,
S a nőt átkarolva vonja el magával.
Küszöbön vannak már s még egyszer lezárja
Mindkettőt honérzet, rejtélyes pántjával.

Egy percig könyű ég Lótnak is szemében,
Nem szól és kis házán, kis kertén körűlnéz,
Aztán összeborzad, s újra menni indúl,
Mintha mély álomból rázná föl erős kéz.

S ím, mely a próféta csarnokán épített,
Mintha könyörögne, zengni kezd a fecske.
Távol a felhő zúg. "Menjünk, menjünk"! mond Lót,
Vonszolván a nőt, ki mégis küzd remegve.

"Óh mint dúl, óh mint forr az egek tüzárja,
Halld a nép őrjöngő, elhaló sirását.
Lángtenger már minden, itt-ott egy torony még,
Mint sötét kisértet, tartja fel folyását."

"Hát fecskénk, mond a nő, a dalos kis állat,
Elvesz-é az is? Hejh, Isten őt mért sujtja?"
"Ahol esni kell a büszke palotának,
Ott a fecskefészek a sors áldozatja.

És midőn felírják a toronynak estét,
A fecskére nincs gond, az el van feledve.
Óh de jőjj, kövess nő, s hátra ne tekints, mert
Kebled e rettentő képtől megmeredne."

"Hadd meredjen s vesszen együtt kis körével,
Hadd feledjék azt is, mint a fecskefészket,
Csak te élj és szenvedj, mint igaz próféta!"
Ezzel hátra fordult, s iszonytól kővé lett.

* Genezis XIX. 24-29.


Az anya osztálya

 

Sok kincsem van, sok drága birtokom,
Elosztom azt, fiaim, köztetek,
Én már öreg, erőtlen nő vagyok,
Próbáljátok meg önerőtöket.

Ha védelem kell, mert baj fenyeget,
Ha kell kenyér, midőn éhes vagyok,
Hozzátok térek, kedves gyermekim,
S ti tőlem azt meg nem tagadjátok.

Földem hát, mely terem arany kalászt,
Tiéd legyen, te munkabíró vagy
Te kincsemmel mint gondos iparos,
A gazdagúlás ösvényén haladj.

Neked hagyok müvészet s tudományt,
A halhatatlanságnak dícsivel;
Neked hagyom hatalmamat, kezeld,
Mint az erősnek azt kezelni kell.

Ez osztályrészetek. Még egy fiam
Él messze tőlem vándoréletet,
Ő elhagyott, őt én is elhagyom,
Kitagadom a hűtlen gyermeket.

"Most gyermekim, áldásom rajtatok!"
Mond az anya s áldása sikeres,
A négy fiú mind egyre gyarapúl,
És öröke virágzóabbá lesz.

Jő az anya. "Adj kenyeret, fiam!"
Mond, s a gyermek durván kiűzi őt.
"Adj kincsedből te, ládd rongyos vagyok."
S a más gyermek kikacagja a nőt.

"Te védj hát, hisz hatalmas vagy fiam,
Gonosz testvéreidnek ellene."
"Ah, mond ez, a vén mind panaszkodik."
Feszűl e szóra a nő kebele.

"Ah látom, látom, túl éltem magam,
Jőjj, jőjj halál hát, ah de síromra
Te adsz dicsedből úgy-e egy sugárt?"
"Nem ismerlek" mond negyedik fia.

E súly alatt leroskad az anya.
"Sem életem sem síromon sugár!"
S imé a nap kisüt. - "Ah, mond a nő,
Vándor fiam értem imádkozál."


Rege az ibolyáról

 

Csodaszép leány volt kékszemű Ibolya,
Hejh de nem kevésbbé nagy volt hiusága.
Epedett miatta sok bajnok levente,

Míg ő a szerelmet csak névről ismerte.
S így szólott hozzájok: "Mint a miljó csillag
Elvész súgárában a királyi napnak:
Akként halványulnak el egyéb leányok -
Ott, hol bájaimmal én közöttök állok.
És ezért kezemre vágyni ki merészel,
Annak végbevinni csoda dolgokat kell!"
S űzi szeretőit szerte a világba,
Hétfejű sárkánnyal küldi azt csatára,
Az arany almáért tündérek kertjébe;
Hajnal csillagáért ezt, ékül fejére.
Mennek a leventék, mennek elbusultan,
Ez ledűl embert nem illető csatában,
Azt siker nélkűli fáradság emészti,
Ez kétségbesésből önmagát kivégzi.
Igy pusztulnak mind el, épen a legjobbak,
Egy szeszélye végett a hiú leánynak.
Látja eztet a nap, e hatalmas tündér,
Földünkön ki mindent őrszemekkel kísér,
Lovag alakot ölt s kész tervvel szivében,
Megy szép Ibolyához ő is kérőképen.
Nem méltatja őt egy pillantásra a lány,
Ez sem érhet többet másnál, úgy gondolván,
És mond: "Hozd el legszebb ékét tündéreknek,
S lábamhoz ha tetted, akkor majd megnézlek!"
A napnak tündére erre szótlan elmegy.
A lány mosolyogva rója fel: megint egy!
Hej, miként elbámul, hogy kevés vártatva
A lovagnak visszaérkeztét meghallja.
Gyöngyöket, gyémántot, szalagot, fátyolt hoz
Tündér földről s rakja a leány lábához.
Mostan nézi csak meg rejtélyes lovagját,
S szívén még nem érzett vonzalom hevűl át.
"Kezemet sok és nagy tettekkel kinyerted, "
Óh, de legnagyobb, hogy szívemet legyőzted.
Mond a lány, de a nap mosolyog szavára,
Válaszolván: "Óh te föld hiú leánya!
S véled-é, hogy aki ily tettekre képes,
Annak boldogsága a lányszerelem lesz?
Tartsd meg ékességit a tündér világnak,
Engemet feledj, kit más örömök várnak.
Válassz földi mátkát, aki hoz szerelmet"
S eltünt, míg Ibolya szavain merengett.
Majd eszmél, könyörög, sír, de mind hiába!
Mosolyogva néz le a nap bánatára.
Most a lány kesergve csak keres, csak keres,
Tündére szívére hogy legyen érdemes.
Mig őrjöngve bűvös gyöngyét szerteszórja,
S e gyöngyökből vált a zöld mező harmatja.
Messze, messzehányja a gyémántköveket
S mindenikből hulló csillag, fénybogár lett.
Fátyolát ereszti a szellő szárnyára,
S abból vált a puszták fényes délibábja.
Mig szalagja, melyet tündérek szövének,
Szivárványa lőn a földerűlő égnek.
"Most, óh most szeress már! mond a lány kesergve,
Látod tündérföldnek nem kell semmi éke,
Csak te vagy magad, kit esdve óhajt lelkem,
És megöl nélküled epedő szerelmem!"
Ah, de esdeklése mostan is hiába,
Mosolyogva néz le a nap bánatára.
"Majd ha meghalok, majd akkor látod által,
Hogy kegyetlenség volt amint vélem bántál.
S mondod, még sem volt oly rossz, milyennek hittem,
Mert meghalt inkább, mint éljen megvetetten.
Hej de küldesz-é, óh küldesz-é síromra
Legalább egy súgárt majd látogatóba!...
Mond a lány a naphoz, - már ha itt nem kellek."
"Küldök, mond ez, ámde lány bútól nem hal meg."
És csalódott a nap, mert meghalt Ibolya,
Sírjára sugárt küld a nap, mint fogadta.
Érzi e sugárt a lány a sírfenéken,
S fölkél a sír ormán kis virág képében.
Oly szerény most, egy kis súgárral beéri,
S érte illatát a nap felé lehelli.
Ő köszönti első a tavasz hirére,
S a nap tündérének is megesik szíve,
A kicsiny virágot kedvébe fogadja,
Kit minden salaktól szerelem varázsa
Tisztított meg, hogy ki volt bünös, hiú lány,
Most a naptündérnek kéjeleghet csókján.


Viharkirály

 

Ott hol a féléves éjnek sivatagját
Mint órjás lángkéve éjszakfény virrasztja,
S fényében csillámló jéghegyek tövénél
A tengerek szörnye tagjait nyugasztja;

Ott hol küzdeni már az ember is kifárad,
S a szűktápú Jávor szarvas már nem él meg,
Hol földet lakó hófelhőkön nem látott
Tárgyak ábrándos bús árnyakat tükröznek:

Ottan állott trónja a viharkirálynak.
Nagy volt birodalma, nagy volt a hatalma,
Hej, de e nagyság mind, mind nem mérte még fel
Azt a sorsvégzést, mely árva lelkét nyomta.

Nem szerette semmi, kerülte, futotta,
Minden ami érzett, ami élt és lehelt,
Holtan roskadt össze vágyódó csókjától,
Amit meglepett és erővel megölelt.

S a viharkirály, hogy boldogsága nem volt,
Nagyravágynak adta a szívét egészen,
Bé nem érte többé földi országával,
Úrrá kivánt lenni, ott fenn is az égen.

S jéghegyet halmoz fel annak türelmével,
Akinek előtte egy örök élet van,
Századok gördülnek, míg hágcsója készül
Egy lépés még s ott áll Isten országában.

Látja ezt Jehova, s a harcot kerülve
Igy szól a királyhoz: "Mit bolygatják egymást,
Akik oly sokáig éltünk békességben,
Kössünk frigyet, kárát nem vallod majd meglásd.

Több ország kell? vedd el a földet egészen!"
"Nem, nem alkuszom, hadd bukjék egyikünk meg."
"Kell dicsőség? válassz miljó csillagimból!"
"Nem, nem alkuszom, harc kell szomjú lelkemnek."

"Nézz hát, nézz keletre, legkedvesb leányom,
Szép Virár, mosolygó tündére a tájnak,
Őt adom mátkádúl, béke zálogképen,
Véle a megnyugvás élvezési járnak."

A viharkirály lenéz a hegytetőről,
Szép Virár enyelgve lent áll lába mellett,
Felmosolyg kacéran a viharkirályra,
Ajka kéjt sugároz és szeme szerelmet.

Láttán elfelejti minden nagyravágyát
A király, csókjáért megy, rohan a lánynak,
Még csak recsegést sem hall, amint nyomában
Százados művei szerte szétomolnak.

Megy, rohan s amint már ajakán ég a csók,
S szétterjeszti karját mátkaölelésre,
Szép Virár elsurran tünde álomképen
S ott mosolyg kacéran ismét messze tőle.

Mostan jő eszébe a viharkirálynak
Az a sorsvégzés mely árva lelkét nyomja.
,,Mindegy - mond - kivivom őt vagy elenyészek
Örök életemnek és sorsnak dacára."

Felkészül hát újra, és szilaj szárnyakkal
Zúgva megy nyomában a bájos Virárnak.
Mosolygva leng ez mindenütt előtte,
Véle kis virágok, hímespillék szállnak.

S hogy végkép megtörje a királynak szívét,
Énekes madárkák lesznek udvarlói,
S míg a bérc visszhangja válaszol dalukra,
A sík délibábja kéjöket lefesti.

Rettentő harag gyúl a király szívében
Forró érzetének e szilaj gúnyára,
Megfeszíti minden erejét, előre
Nyargal. "Most megvagy hát!" mond, de mind hiába.

A madár és pille elreppent előtte,
Földbe rejtezének a félénk virágok,
A tündér távolról mosolyog rá ismét,
Hull, hull a falomb is és szalad utánok.

A visszhang marad csak helyt a délibábbal,
Ámde az zokog, sír, hogy saját bújára
Ismer a király s mond: "Téged nem bántlak, bár
Véle vígadtál, mert vélem sírsz utána."

Ez meg ködfátyollá lőn a tar mezőkön,
S mint halvány kísértet a légben tévedez.
Nem bánthatja azt sem, szomorú ködfátyol
Oly jól áll kesergő, szerető szivéhez.

Hol leljen hát tárgyat, min dühét könnyítse
Mély gyásszal csordultig megtelett szivének?
Itt egy fiatal fát, szárnyszegett madárkát,
Ott meg egy elkésett kis virágot öl meg.

De amint örülne lelke a rontásnak,
Messze, messze földről tompa zokogást hall,
Társai siratják a madárt, virágot,
És a fiatal fát részvét harmatával.

"Hát mindent szeretnek, hát mindent siratnak,
S általam mindennek meg kell mégis halni?
Nékem kell csak élni végtelen örökké.
Hej pedig utánam nem könnyezne senki.

Óh Virár! lemondtam érted a mennyekről,
Örökös dicsőség volt szerelmed bére
Állj meg, állj egy percre, adj egyetlen csókot!"
A tündér pajzánan válaszol: "Jöjj érte."

"Jó van jó, gúnyolj csak, bájos röpke tündér,
A sorsnak végzését mégis én győzöm meg,
Életem már csak bú, hogyha azt kisírom,
Úgy végét szakítom örök életemnek."

Mond viharkirály és sír, sír míg keserve
S a keservvel élte fellegként oszol szét,
Haldokolva tér meg ősi országába
Hegyein végzendő örökös életét.

Ah, de sorsvégzéssel Isten, ember nem bír,
Örök éltét ő se bírja hát legyőzni,
Amint honja földét éri, életét és
Ezzel szenvedélyét érzi visszatérni. -

Hogy megint induljon, küzdjön szép Virárért,
Tűrjön mély keservet, szenvedjen hiába,
S örök életének e tündér szerelem
Legyen boldogsága, legyen örök átka.


A fecskéről

 

Messze, messze, messze szép kelet földéről,
Honnan a nap jár el látogatni minket,
Hol minden virágért nem kell harcra szállni,
Mert még édes frígyben él ember, természet;

Hol rózsáknak kelyhén tündérek ringóznak
És virágharangok közt dalt suttog a szél,
Hol még Éden álma nem tünt el egészen,
S a költők dalában, nők szemeiben él;

Hol szent hagyományként tiszteletben áll fenn
A lélekvándorlás egyszerű szép tanja,
És a büszke embert édes jó anyjához
Még szelíd költői pántokkal csatolja;

Onnan hozta e dalt egy dalos madárka,
Meglesém, hogy nyári éjjel énekelte,
Bár zománca eltünt, amint átfordítám
A költőietlen emberi beszédre.

Kedves kis hajlék állt pálmafák árnyában,
Nyúgalom s jólét volt benn a házi isten,
Küszöbén a puszták lankadt vándorának
Enyhülést mosolygó szív hozott serényen.

A szép Hermione volt a ház úrnője,
Kora özvegységre hagyta férje őtet,
Két kis gyermekével házi gondok súlyát
Bízva rá s a sírnál gyászoló keservet.

De a bú erősebb volt, mint Hermione,
Hervadt, hervadt, mígnem ő is sírba szállott,
És virágai közt, melyeket nevele,
Kis kertében alvá az örökös álmot.

Férjével volt hát most, ah de szíve ismét
Vissza, vissza vágyott kisgyermekeihez,
Jehova fecskébe költöztette lelkét
S jól ismert házának csarnokán fészkelt ez.

Ott virrasztá kedves árváit, s könnyülten
Vissza, vissza szállt a férjhez messze földre;
Hamvából meg ciprus nőtt és árnyékával
Gyermeknek, virágnak lett enyhadó őre.

Igy folyt ez soká, nőtt a fiú és a lány,
Ismerték, szerették a kis házi fecskét,
Ez költé fel őket reggeli dalával
S vidáman viszonzák édes csevegését.

S hogyha a kis kertben pajzán játékok közt
Elhevülve dűltek anyjuknak sírjára,
Homlokuk letörlé s enyhe szelletével
Felüdíté őket a ciprusnak árnya.

Ifjú lett a gyermek, hajadon lett a lány,
Azt ki a világba tetterő üzé el,
Ennek kebelében szunnyadó világát
Szerelem bűbája mostan ébreszté fel.

Ott ültek merengve, anyjuknak sírjánál,
Rejtélyesen rengett a ciprusnak árnya,
Mintha mondaná, hogy féltve félti őket,
S fájva kérné, hogy ne hagyják őt magára.

És a csarnokról a fecske is megszólalt:
"Lányom, szent érzés az, mely szivedben ébred,
Szent, de veszedelmes, kéje üdvözítő
S kínja öl, ládd engem is siromba ez tett.

Óh fiam! bejárom én is a világot,
S látod mégis mindég, mindég visszatérek,
El ne menj, erődet, szívedet hagyod majd
Útadban, s párját nem leled e fedélnek,"

De az ifjú és lány, csak mereng tovább is
Új tündérvilágért epedez, epedez,
S elbusultan, hogy már gyermeki sem érték,
A kis fecske elszáll, mint szokott, férjéhez.

Nap megy nap után, s hogy visszatér fészkéhez
Messze földön jár már vándorúl az ifjú,
Sorsnak sujtó karja nehezült a házra,
Külsején romlás van, belsejében a bú.

Fű nő küszöbén, beroskadt fedelére
A galamb nem ül már, kerte dudvát terem;
Minden elkerűli az átkozott házat,
Minden odahagyja, csak a kis fecske nem.

Megkeresi fészkét csarnokán a háznak
S ím meglátja lányát a ciprus árnyában,
Mostan is mereng, mint egykor, ah de arcán
Most nem tündér álom, de nehéz keserv van.

Halvány epedéssel messze, messze vágyó
Pillantása könnyűn által nézi, nézi,
Merre a hűtlen ment, átkot küld utána,
S megvetést, de titkon áldja és reményli.

Résztvevő bánatként lengi őt körűl a
Ciprus árny, vigaszt zeng a fecske feléje;
Most megérti a lány, jól esik szivének,
Hej de búját még se adja ő cserébe.

Látja ezt a fecske, s újra útnak indúl,
Gyermekét, az ifjat, s a hűtlent keresni,
Hogyha visszahozza őket a tűzhelyhez,
Felvirúl még háza, titkon úgy reményli.

Holnapok multával megtér az ifjakkal,
Ah, de alig ismér már az ősi házra.
Oly egészen más az, fényesebb, virágzóbb
És mégis hidegebb, idegen nép lakja.

Semmihez sem vonja ezt gyöngéd kegyelet,
A kis fecske fészket sem hagyá zugában,
Hasztalan keresi hajdani lakója,
Mindenütt multjának sírján új virág van.

Aki elhagyá a lánykát, most porából
Nőtt kicsiny virágot visz el mint ereklyét.
A fiú meg anyja hamvából nőtt ciprust
Vágja vándorbotnak, mint végső örökjét.

Az kíséri őt el viharos éltében;
Védi lépteit mint véd az anyaáldás,
S támaszául áll még, amidőn elhagyta,
Amidőn megcsalta őt minden, minden más.

S a fecske is elszáll, száll másodmagával,
E házhoz már többé semmi sem csatolja.
S amint száll társától kérdi: "Merre lányom?"
"Rakjunk fészket, mond ez, a megtért házára."