Fagyvirágok |
![]() | ![]() |
(Lujza sírján)
Ki sír velem, ah Istenem, ki sír?
Avagy nyugton viselni ily keservet,
Mely végtelen, mint istenek hatalma,
Emberkebellel egyedűl ki bír?
Egész keservem négy rövidke szó,
Egykedvűen vajh hányszor mondjuk el,
Ha a lélekharang konogva szól, -
Ki gondol arra, hogy tán egy kebel
Kíntól reped meg?
Én már tudom, mert én is érezém,
Értem, mi kín az egyedűl kesergni,
Midőn zokogjuk: ő többé nem él. -
Ah, én is tudnék egy rokon kebelt,
Egész széles világon egyet, egyet,
Reá hajolva kínomat kinyögni -
De mostan óh hová, hová hajoljak,
Midőn ép érte kellene kesergnem! -
Oh lány, miért haltál meg, mondd, miért
Cseréltél e forró kebel helyett
Hideg sírt? -
Nem szívtam el - csókolva - lelkedet.
Hová lett most az árva elszakadva
Világától, e szerető kebeltől?
Hol tévelyeg rideg, sötét magányban
Világa nélkűl a szegény, szegény! - -
Talán nevettem, amíg haldokoltál,
Talán vigadtam, amíg szenvedél,
S nem jött el, hogy megintsen, szellemed.
Van-é, van-é hát még szellemvilág? -
Óh lány, te el nem hagytál volna engem;
Te hűtelen levél hozzám bizonnyal;
Hogy dúltad volna fel a szép világot
Különben, melyet Istenként teremtél,
Igy egy csapásra?
Vagy nem melengetém el csókjaimmal
Eléggé tőled a zordon halált?
Miért az inkább engem nem talált?!
Miért maradtam meg, mint a virágszál
Ablak között az első téli éjre,
Hogy lássam még az eltarolt mezőket
S bútól hervadjak lassanként utánok? -
Átok reád sziv! mért vagy oly erős,
Világoddal mért nem roskadsz te is le,
Mért élsz, hogy romjain virrasztva számold
Csak veszteségeid hosszú sorát?
Vagy mért a természet, mért oly kegyetlen?
Mosolyg, örűl egész világ körűlünk
Mint hogyha kárörömmel felkacagná,
Hogy néma tél ül a kebelben. -
Mért játszik a napnak sugára
A síron, mint a kis virágon,
S a fejfáról madárka énekelget,
Mig lent halott van?
Mért ha egy szív megreped,
Nem gyászol vele minden élet?
A pusztaságban résztvevőt találna
Az árva szív,
Míg így azt látja csak,
Hogy isteneknek gondjuk nincs reája,
S ha egy ember vesz, egy virág lehullt,
Mindegy előttük, ők mosolyganak csak,
Az ember oly kicsinyke, nyomorult.
Hát itt vagyok megint, oh drága völgy,
Ajtód előtt állok, kicsinyke ház!
Jól ismerélek egykor, s most miért
Egész valódnak arculatja más?
Hisz egykor itten az élet lakott,
Most a halál ütött sötét tanyát,
Elszállt a szellem, s hullájára a
Természet dobta halvány fátyolát.
Elváltozott azóta szívem is,
Sok édes hangú húrja megrepedt,
Együtt sirathatják, mely elrepült,
A ránk mosolygó kedves szellemet.
Téged nem költ fel a pacsirta-dal,
Engem fogadni lánykám nem siet,
Nekem nem zeng a visszhang dalra dalt,
S nekem nem mondja senki, hogy szeret.
Mi jól esik e gyász is, hogy közös,
S fonnyadt lombod közt a szél zúgva jár,
Míg véle a nászkoszorúra szánt
Virág hervadtan a sírkertbe száll.
Csak szállj virág, mit is keressz te itt,
Rejtőzzél hozzá, szállj a sírba le,
Meleg van ott, keresztjét éri csak
És engem a tél fagylaló szele.
Vidítsad ott, vidítsd a drága lányt,
Ki életében ugy ápolt, nevelt,
Sugj a tavaszról édes álmokat,
Míg álmában is szebb valóra kelt.
S midőn tavasszal feljössz újolag,
Ne hagyjad ott legszebb testvéredet!
Ki rátok küldi - Isten - a tavaszt,
Hogyan sajnálna tőle - életet?
De a hó könnyen olvad s mély a sír,
Óh türelem, csak türelem azért:
Egy perc meghozza a legszebb dijat,
Egy hosszu élet szenvedésiért.
Még itt feküsznek feltárt könyvei,
Itt a füzér, melyet félbenhagyott,
És a nekem szánt drága kis levél
Félig megírva végét várja ott.
Sétálni ment talán csak asszonya,
De jaj, mikor, mikor tér vissza majd,
Ha elfeledt levélt, szivet, füzért,
Ha lelke már nem vágyik és ohajt?
De el, sötét kép, óh hisz ő enyém,
Mind egyre megy: halott, távollevő?
Ez és az emlékünkben él csupán,
S még jobb a holt, mert nem lesz hitszegő.
Mindkettő a jövőben visszatér,
Hervadtan bútól a rég elszakadt,
Míg a halott szunnyadva édesen
Virágzóan, mosolygva megmarad.
Hah! ő beszél-e, vagy kint sír a szél?
Koporsóját verik, vagy szűm dobog?
Mindegy, mindkettő híven őrzi őt,
És mindkettő felett a hit ragyog.
Zúg a szél, mint kisértetes beszéd,
Kocog, kocog szobámnak ablakán,
És fagyvirágok néznek rajta be,
Hervadt virágok halvány lelke tán.
Megnépesül szent képekkel szobám,
S szivemben is egy fagyvirág terem,
A fagyvirág Lujzám... mécsem lobog,
Ah, érzem szellemcsókod, kedvesem. -
Kifáradt munkás hogyha megy nyugodni,
Rendén van az; nyugodjék csendesen!
Ha ősszel a lomb sárgán hull a földre,
Hulljon - helyette más üdébb terem.
De csak feltűnni s télre válni újra,
Hogy veszte jobban öljön, a tavaszt,
De a hajnalnak már vak éjbe fúlni -
Óh jaj ki látta, jaj ki látta azt?
Nem, nem, ki rózsát hintettél körödben,
Amíg magadnak csak tövis maradt,
Kell hogy siron tul újra összeszedjék
A nékünk nyujtott bájvirágokat.
Nem kétkedik az a jövő világról,
Kinek szivében szent halottja van,
Lehull előtte a sötét sorompó,
Mit a halál von olyan zordonan.
Fél lelke tul van, s hogyha földi kínok
Emésztik, onnan hoz szelíd vigaszt,
S felettem is szép Lujza drága képe,
Mint egy-egy enyhe álomkép, viraszt.
Suttogva mondja: "Addig álmodol te
Leánykádról, míg kebleden leled,
De még könyű lesz akkor is szemedben,
Mely nélkülem örülni elfeledt.
És nékem is könny fog szememben égni
A boldog percben, mert eszembe jő,
Milyen soká valál e bús világon
Híved nélkül te árván szenvedő."
Lelkemben elvonult már a vihar,
Nyugodt vagyok megint, mint hajdanában,
Hiszen nyugodt a holt is sírlakában,
Csak a haldokló küzd fájdalmival.
Csak az ujon felásott sír kopár,
Később virágok termenek felette,
Keblemben is halott van bár temetve,
Arcámon elvonúl egy-egy sugár.
A hosszú bánat csendes lesz s szelíd -
Szelíd, mint éj, melyen reng hold világa,
De mégis éj, csak gyászt mutat sugára,
Egy árva bimbót létre nem derít.
S ha zeng dalom, mint sírőrző teszek,
Ki lámpákat rak az emlékkövekre,
Azok diszéül, akik eltemetve
Alattuk a mély sírban fekszenek.
Bár csillagot gyujthatnék mécs helyett,
Bár zengenék dalt, mely mindég fog élni,
És egy világot részesemmé tenni
Bírnék te benned, szent emlékezet!
Könnyülne lelkem, mert Lujzám neve
Ereklyéül maradna a világnak,
Emlékeül szent könnyek hullanának,
Midőn felőle szólna a rege.
Míg így magam türök, jaj, egyedűl,
És vélem együtt búm is sírba száll le,
Nem gondol senki a lány szent nevére,
Érzés, keserv, mind feledésbe dűl.
Hová e kő, lánykám sírjára tán?
Hagyjátok azt a büszke férfiúnak,
Fellengő álmait hadd nyomja le -
Hogy meg ne törje zárját sírlakának.
A gyönge hölgyre púha gyep való,
S virágok, e kis földi csillagocskák
Hadd álljanak őrt testvérök felett
És rezge árnyuk fátylával takarják!
Majd a virághoz eljár kis madár,
Az sír felette, hogyha néma lettem,
S mosolygni fog, mint egykor a leány,
A sírvidék is, ahová temettem.
S ha majd lenéz a csillagok közűl,
Csendes lakát szivesen látja így meg;
Irás se álljon sírján, csak neve,
E név egész világa az erénynek,
Mint hogyha látjuk Istennek nevét.
Ti ismerétek őt, s él lelketekben,
Míg az utóvilágnak hasztalan
Írnók le oly rideg, hideg betűkben.
Az ő jelképe itt ez áloé,
Mely egy-egy században virágzik egyszer,
És mint a földön minden, ami jó,
Alig születve már meghalni tér el.
Egy reggel kezdett ő is fejleni,
Míg az egekbe nyúlt fel szép virága,
Isten megkedvelé, s letépte, hogy
Gyönyörködtesse édes illatárja.
Néked a korán sírt érzés ásta, lányka,
Kétszeresen érzél bánatot, gyönyört te,
Köznapi lelkeknek hosszú életútja
Kurta életedben ár gyanánt futott le.
Lányka, nemesebb lény voltál, mint az ember,
S ép azért nem voltál tán való közéjök,
Néked fájt, amit más néz mosolygó szemmel,
S végre elriasztott hitvány törpeségök.
Dal, virág s az élet mind szebb gondolatban,
Mint megtestesülve - elvész szűz zománca.
Tán az Isten üdve is csupán abban van,
Hogy mit itt mi élünk, ő azt csak gondolja.
Megnyugszom hát én is, lányka, végzetedben,
Hisz örök csalódás lenne földi sorsod,
Eltörpülni látnád, amit képzetedben
Alkotál. - Istennél most már folytathatod.
Lujza leánytársához |
![]() | ![]() |
Ím itt a sir, szent mindkettőnk előtt az,
Ládd, érzeményünk hol találkozott.
Sírunk közösen ormán, jőjj, leányka,
S szent lesz könnyünk, mely együtt foly ki ott,
S ha nő virág, mi majd megismerendjük,
Hogy egyesült könnyből keletkezett,
Mint a megnyugvás, mely szintén föléled
Híven megosztott fájdalmunk felett.
S szent lesz szivünknek ez édes keserve,
Mint a hideg, de tiszta őszi nap,
Hogy a virág sem sejti meg, miként csak
Halotti csók az, melyet tőle kap.
S ha szűm halottjai közt angyalul lész,
Örülni fognak, jól tudom, neked
S elégedett ha léssz te is helyeddel,
Ez árva szív leginkább az lehet.
A Fagyvirágok felolvasása után |
![]() | ![]() |
A Fagyvirágokat felolvasám
Előtted ép, te felsohajtva mondtad:
Meghalnék én is szívesen, ha rám
Költő szerelme szintén ily füzért ad.
Óh lány, ha költőd ismét én vagyok,
S örök dicsőség lenne minden ének,
Dicsőséggel, dalommal felhagyok
Egy perceért megmentett életednek.
Egy leánykához |
![]() | ![]() |
Ah, látom, látom, hogy szeretsz, leányka,
Kit annyian megcsaltak, kedveled.
Jaj istenem, be jól esik e sugár,
Midőn az éj már majdnem eltemet.
De óh, a bú már úgy benőtt szivembe,
Hogy a boldogság fájva illeti,
Mint a szemet, mely mély börtönben sínle,
A jótékony nap fényes színei.
Inkább ne is szeress tehát, leányka,
Oly szent ajándok az a szerelem,
Midőn először ránk mosolygja az ég,
Hogy nem való az már többé nekem.
Te felkelő nap, én meg alkonyúló,
Te fejlő rózsa, én már hervatag,
Előtted egy világ nyíl dús reményben,
Engem reményim rég elhagytanak.
Miért dobnád sírokra koszorúdat?
Én sírfüzért adhatnék csak neked;
Nyugodjál hát meg, szebb jövőt derít rád,
Hidd el, leány, bizonnyal végzeted.
Száz új remény, száz új tárgy lép elődbe,
S emlékem elhalványul közte majd,
De szent marad. Ah, adj kezet e frigyre,
S szelíd mosoly váltandja fel a jajt.
Nálam meg arcod, mint bús életemnek
Utolsó fényes képe megmarad,
És álmaimnak tárgyát képezendi,
Ha majd a sírnak hantja rámszakad.
Hagyj el |
![]() | ![]() |
Óh lány, miért, miért szeretsz?
Hagyj el, még jókor van talán!
Itt reng a föld, villám cikáz
Kedvelted árva homlokán.
E hon rideg leendene
Neked, te gyönge rózsaszál,
Reszketnél keblemen, szivem
Vihardús dobbanásinál.
Ott lent a völgy való neked,
Hová a szélvész míg elér,
Halkan sugó szellő leszen,
Virágról mely virágra tér.
Mint emlékünkben mult idők
Viharja hogyha megjelen,
Tündér fátyol lepi s nekünk
Még fáj, de fáj oly édesen.
S ha majd felőlem is beszél
Neked, leány, én enyhülök,
Hogy téged lágyan foly körűl,
Mi itt körűlem mennydörög,
Hogy még soká boldog lehetsz,
Mert egybe nem köt végzetem,
Mely vad viharként összetör
Mindent, amit ölel kezem.
Hagyj el, s álmod lesz rózsaszál,
És pilleszárnyu angyalok.
Velem - sötétség és halál,
Én testesült átok vagyok.
Ha láttok is |
![]() | ![]() |
Ha láttok is vad élvek tengerébe
Merülten olykor még kéjelgeni:
Ne irigyeljetek, szivem magányát
Kívánom én csak elfelejteni.
Kérek habzó pohárt és kérek csókot,
Hogy részegüljek meg, felejtsek el,
De elsápad csókomnál a rózsás ajk,
Kifordul a már-már ízlelt kehely.
Óh, mert ha ott ragyognak is felszínén
A nagyvilágnak szép örömhabok,
Jól látom én, a fénypalást alatt mi
Szörnyű sötétek, mily mélyek azok.
Mind eladó, mit a világ bír adni,
S a köznapiság mocskába tapad,
Minden kéjből csak elaljasodása
S a jóllakásnak undora marad.
Elsápad hát minden gyönyör előttem,
Mert elérésénél nincs küzdelem,
S nem bír lelkem gondolni sem magast, mi
Mint csillag lenne utólérhetlen.
Egy van csak, ami lelkemet feltartja,
Egy emlék, amely élvet ád nekem,
Hogy egykor boldogítál, drága lányka,
S tisztán maradtál, hála Istenem!
És jobbnak érzem önmagam keblét is,
Melyet, leányka, egykor szeretél,
És jobbnak tartom a bűnös világot,
Melyben megszentelt alakod kisér.
S ki nem lelek kéjt már a nagy világban,
Hol vásárolni mindent meg lehet,
Egyetlen kéjem e vásárolhatlan,
Utólérhetlen szent emlékezet.
Idához |
![]() | ![]() |
I. Templomban
Egyházba mentem, ott valál,
Mint angyal, buzgón elmerülve,
Áhítat fogta keblem el
A hívők zengő énekére.
Úgy tetszett, mintha ez imák
Mind, mind lábadhoz hullanának,
Hogy tisztább szellem, lányka, te
Mutasd be Isten zsámolyának.
Oly jól esett e képzelet,
S mégis, mégis, ha lenne ígyen,
Őrült kín, féltés, gyötrelem, -
E sok közt szóm tán kárba mégyen.
Ah fáj, ha nem hódol neked
Minden, s ha hódol, szinte úgy fáj,
Engem rabol meg, úgy hiszem,
Minden mosoly és meglesett báj.
Lábaidhoz raknám a tavaszt
Éj csillagit, föld gyomra kincsét
S kivánnám, hogy szívem nekűl
Kevés legyen mindez neked még.
Ne kárhoztass, ne kárhoztass!
Nem is szeret, ki féltni nem tud.
A koldus jár csak gondtalan,
Míg a dústól a nyúgalom fut.
II. Társaságban
Kétségtül űzve szűmben felriadt
A féltés véres óriása; -
Fel kell keresnem a kedves leányt,
Utána hát a társaságba! -
Mi kellemes, bűvös világ fogad,
Mosoly, nyugodtság minden arcon.
Nem jő-e hát sem bú, sem szenvedély
Keresztül e csodás határon?
Eljött velem... Ott látom a leányt
Más karján lengni, édelegni,
Ah, aki így cseveg, ki így mosolyg,
Hogy tudna az, mint én, szeretni!
Vajh, mit beszélt, mit hallgat? -- hasztalan
A társaság szent illemének
Kínpadján nyög szivünk s azt tisztelik
Örömek, kínok, szenvedélyek. -
Ha házunk ég, mosolygunk édesen
Dúló lángjánál sütköződve --
Ha lelkünk egy világa süllyed el,
Közömbösen állunk felette.
Nevetséges, ki másképen teszen,
Mulassunk hát, mulassunk szépen,
Hiszen enyelgni olyan kellemes,
Csak a szó szűnkbe ne vezessen.
S ha gladiátorként majd elbukunk,
Ügyességünknek taps a bére;
Sebünkre honn majd tán a kőfalak
Részvéttel is tekintenek le.
Szerelmem |
![]() | ![]() |
Lány, velem ne játsszál, hogyha hízelegni
Látsz, mint lanyha szellőt! - a szellő csevegni
Rózsák közt szokott csak, rózsa a szerelmed.
Hogyha megcsalsz, a szél vad viharrá éled,
S rettegj, rettegj szörnyű bosszujától!
Lány, velem ne játsszál, hogyha tünde kedvvel
Fényleni, ragyogni látsz - óh tudd, a tenger
Holdfénynél ragyog csak, holdfény a szerelmed.
Hogyha megcsalsz, éj lesz, mélye az enyészet.
S rettegj, rettegj szörnyű bosszujától!
Lány, velem ne játsszál, látván álmodozva!
Ezt az álmot rám csak tündérének hozta,
És e tündérének, lányka, a szerelmed,
Hogyha megcsalsz - majd a vad oroszlán ébred,
S rettegj, rettegj szörnyű bosszujától!
Ige a multból |
![]() | ![]() |
Hajfürtömet adám egykor, leány, neked,
Öröknek esküvéd akkor szerelmedet,
S a hajfürt gúnyjelül volt, színében maradt,
Midőn az esküszó rég semmivé apadt.
Mit téssz most már vele, mondd, lányka, mit teszesz?
Levél az, hervadtan mely szélben tévedez.
Vesd el, bár kedveléd a rózsa illatát,
Lehullott szirma, oh, túlélte már magát.
Vagy sok mások között e gyászemlék neked
Hirdetni lesz csupán egyik győzelmedet?
Sírok közt, oh leány, szerelmeskedni félj,
Mely hervadt lomb között játszik, fagyos a szél.
Legjobb, tedd fürtömet a régi könyvbe el,
Melyből szerelmi dalt olvastam néha fel,
Hadd légyen ott az ősz szélűzte levele
Melyről nem tudni már, mely fáról hulla le.
Mit álljon még írás a síron, melyre már
A részvét könnyeket áldozni úgyse jár
S porladjon fürtöm is az édes dal felett,
Melynek visszhangja már kebledben néma lett.
Adtál, lány, akkoron te is virágfüzért
S mondád, minden szirom rejt egy-egy érzeményt.
Im érzeményeink hervadt füzére hát
Az egyetlen való, mi álmomból maradt.
Megtartom s gyógyulok rá nézve, hogyha még
Emberbe egykoron tán hinni kezdenék.
Ne sírj, leány, szemed veres lesz, és miért
Áldoznád bájadat egy megtörő szivért?
Oh, szent a könny, kíméld e szent ajándokot,
Ah, én is ismertem egykor, ma kacagok,
Nem jó már ennyi álkönny közt mutatni bút,
S egy cseppből végre is - ily bánatnak mi jut? -
A csapodár átka |
![]() | ![]() |
Érzéseket cserélsz, mint a ruhát,
Ma ezt veszed fel, holnap mást kívánnál,
Amint szeszélyed súgja, s azt hiszed,
Hogy néked az mind, dőre lányka, jól áll.
Most újra felvevéd szerelmem is,
Ez egykor oly fehér ruhát magadra,
Bár azt feledve új gyönyör között
Régen pihenni lökted a porondra.
Ne bántsd, ne bántsd, mért hoznád újra fel?
Jobb annak ott pihenni elfeledve,
Napsúgarakból volt az szőve, és
Most lássam az idők mocskát felette?
Ládd, oly nyugodt valék már, azt hivém,
Szerettél egykor őszintén, leányka,
S bár Isten rendelé, hogy elfelejts,
A csók, mosoly igaz szívből lőn adva -
Míg most, ha látom, ismét úgy pirulsz,
Mint akkor, úgy hullámzik Éva-kebled,
Azt látom, óh, hogy amidőn hivék,
Hogy akkor is csalatkozám tebenned. -
Miért nem hagytad e sírt meg nekem!
Kacér mosollyal mit csábítsz felette?
Nagy a világ győzedelmidnek, miért
Nyúltál szentségtörően e kebelbe? -
Ha szívednek szerelme lámpa csak,
Mely új olajjal ujolag föléled,
Hogy büszke termeken ragyogjon, úgy
Veled szerelmet, lány, én nem cserélek.
De azt se féljed, hogy kísérteni
Jár fel talán majd megvetett szerelmem,
És eltiport üdvét követeli,
Melyet mosolyogva esküvél te nékem!
Nem, mint e szív képedtől puszta lett,
Ugy puszta szív lesz átkod is, leányka,
Te nem tanultál, csak tetszelkedést,
Közted s szíved közt hízelgő had álla:
Ha majd lehullnak bájid, s elhagyott
E had, szived kietlenét megérted,
És életúntan és örömtelen
Nyugalmat esd, csendet kér árva lelked;
De hivatásod vesztve, úgy leszesz,
Mint szótlan gondolat, gyümölcstelen fa,
Testetlen lélek, árván, hontalan
A semmiség örvényében bolyongva.
Az édes házi kör helyett csupán
Hideg halottjait leled a multnak,
Míg ólomsúllyal a sír hantjai
Siratlan puszta kebeledre hullnak.
Vadrózsák |
![]() | ![]() |
(Erzsinek)
Vad öröm volt, amit eddig éltem,
Kábulás és mámor, semmi más,
Mint ha bánatunkat hogy feledjük,
Részegítve jár az áldomás,
S hogy szivünknek jajját átkiáltsuk,
Felzengünk egy pajkos éneket,
Elcsitítni véle azt a sírót,
Mint a dajka a kis gyermeket.
Pásztortűz volt minden üdvöm, élvem,
Mely a téli éjben pislogat -
Elmelegszünk nála, hajh de éltet
A pásztortűz semminek nem ad -,
Míg te jöttél, mint a felkelő nap,
Elhalványult minden fényeden,
Betöltéd a földet, s ámulattal
Új ragyogványt láttam mindenen.
Érezém a rózsa s méh szerelmét,
Érzém, árván, hogy nincs semmi sem.
Szerelem szent lánca a mindenség,
S benne mink is egy kicsinyke szem. -
És mint hogyha megcsókoltad volna
E kebel vadon zengő dalát,
Képzetemben minden e világon
Oly dicsően szelleműle át.
Mért gyujtottál lángot e kebelben,
Hogyha most hideg maradsz, leány?
Mért tanítál meg forrón szeretni,
Hogy kacagjad kínomat csupán?
Oh, mosolygj, mosolygj reám, leányka,
Hidd el, néked jobban illik az,
Megdöbbent talán a nagyszerű tél,
De mi bájol, az csak a tavasz.
Meglep a szobormű is, - csodáljuk,
Hogyha általlengi ideál,
Nem mozdul mégis szívünk, hiába,
Mert rokonvilágra nem talál.
Ládd, leányka, a nap, mely virágot
Szül, hevével el nem égeti,
Egy-egy harmatcseppet küld reája
És a lankadót felélteti.
Nap szemed, s ha részvét harmatárja
Nem hull rája, e kebel elég,
S e neked nyíló érzésvilágot
Tán kár lenne elrombolni még.
Óh leányka, nem szégyenled-é, ha
Durva bérc kegyesb, mint kis szived,
Akit Isten is már ízről-ízre
Szerelemmel átmelengetett?
Nem remegsz-é, hogy megbánja, ennyi
Bájt hiába mért pazarla rád? -
Ládd, ha nemmel válaszolsz szavamra,
Vígaszt nékem az a szikla ád.
Elpanaszlom, hogy bizony leánykám
Azt mondá, hogy engem nem szeret.
"Szeret" a bérc így felel enyelgve
S felüdíti lankadt lelkemet.
Jó barát, te! ah tudom, csalódol,
Sorsom oly bús, sorsom oly kopár,
Hű szerelmem a hideg leánytól
Viszonzásra többé nem talál.
"Talál" mondja újra a kegyes bérc.
Gúnyol-é vagy jobban ismeri
Édes titkát a leánykebelnek,
S szebb jövőmet jósszó hirdeti?
Lány, ha oly hidegséget mutatnék,
Mint minőt te játszol szüntelen,
Tán jobban szeretnél, ah, de ilyen
Lángoló szív arra képtelen.
Kis sebet könnyű elrejtenünk, de
A nagyot, ha elrejted, megöl;
Ily sebem van, s hogyha rejtenem kell,
Meghalok, hidd, szenvedésitől.
Óh, ha volna rajtad oly hatalmam,
Aminő van néked híveden,
Megtanítanálak, hogy mi kín, ha
Választottunk oly érzéstelen.
És mégsem lehetnék ily kegyetlen,
És szenvednék ismét általa
És szenvedném mind a kínt, amellyel
A hidegség téged sujtana.
Rab vagyok, rab, kétség dúl szívemben,
Sorsom élet-é avagy halál?
Mondd ki, mondd ki, bármi az ítélet,
Benne lelkem megnyugvást talál.
Csak világot! bár mutasson az majd
Mennyet, poklot, mindegy már nekem,
Szűnjék a sors szörnyű vajudása, -
Ami jő, megadva viselem.
Mondd ki, lányka, mert mint lassu méreg
Bú s remény közt a kétség megöl,
Eddig tart erőm, itten hivék célt,
Vidd tovább még, és keblem ledől.
Merre, merre, lányka, régi kedved?
Hol van a pajzánkodó szeszély?
Hisz te egykor egy kicsiny virágban,
Lepkeszárnyban örömet lelél. -
Most komoly vagy, tévelygő szemednek
Pillantása messze-messze jár,
Mint hajósé, aki tornyosúló
Felleget s partot kétkedve vár.
Mért remegsz most, hogyha felkereslek,
Mint virág az őszi szél előtt?
Bizalommal hajlottál szivemre
És mosolygó arccal azelőtt.
Honnan, honnan e pir arcodon most,
Míg szived sebesebben dobog?
Tán szivednek titkos vágyu álma
Az, mely bájjal tükröződik ott?
Ismerém lelked fehér zománcát,
S hajnal arcod pirja rajta, lány,
Boldogság hajnalja, s mégis a szív
Nyúgalmának alkonya talán.
Bolygó fényt látok, leány, szemedben,
Az szívedben kincset árul el.
Süsd le, süsd le, óh már mind hiába,
Szívem új, több-több tanúra lel.
Minden ízeden újabb kecs éled,
S újat nem teremt többé az ég,
Csak ha a természetben tavasz van,
Vagy nőszívben a szerelem ég.
Óh igen, látom, szemed borúja
Nem fellegzi már be e kebelt,
Mert belőle szívárvány gyanánt a
Szerelem nyujt édes békejelt.
Látnom téged és szeretnem egy volt,
Óh leányka, honnan, honnan ez?
Hisz különben ember e világon
Üdvöt csak hosszú harccal keres.
Nem kérdeztem én, ki vagy, mi sorsod?
Mit mocskított volna ily salak,
Láttam lány vagy, ez nekem elég volt,
Mert szerethetsz és imádhatlak.
Vajh, mi az, mi igy hozzád varázsol?
Más tetszik, ha ez s az rajta szép,
Rajtad arc, haj és szemek világa --
Nékem bájos, merthogy a tiéd. -
Nem tudom, hogy barnák-é a fürtök,
Kék-e a szem, avagy éjsötét,
Azt tudom csak, a kedves egészre
Fényt az üdv legszebb sugára vét.
Téged Isten e szívnek teremte,
És e szív azonnal megtalált,
Amidőn nálad, mint régi kedves
Ismerősnél, meglepetve állt.
És valóban, lelkünk ismerős volt,
Istennél csak egyet alkotott,
És hogy újra feltalálja egymást
E világon, ketté vált legott.
S fájt félléte, kínzó sebében
Vágyó hévvel nyugtot nem lele,
Míg lelkedben azt most feltalálta,
S önmagának jobb felét vele.
Mit csodáljam most már, hogyha régen,
Még előbb, mintsem megláttalak,
Édesarcú álomképeimben,
Tiszta lánggal már imádtalak.
És ne mondd te se, könnyen hajolván
Kebeledre, hogy hűtlen leszek,
Nincs korán azt teljesítni, amit
Rég végeztek a nagy istenek - -
Óh talán bűn is, ahogy imádlak,
Keblem oltár, melyen képed áll,
És kivűle az egész kebelben
Semmi, semmi más helyt nem talál.
S hogyha képed elhagyná e szívet,
Borzadok, mi űr maradna ott,
Isten s emberektől elhagyottan
Mint egyházból elpusztult romok.
Óh, de hogy lehetne bűn szeretni,
Istenünknek rendelése az,
Azt tanítja ég, föld, csillag és szél,
Azt tanítja rózsa és tavasz.
Hogy lehetne bűn az, így szeretni,
Tőle jő minden, szűmben mi jó,
Érdemes lehetni birtokodra
Küzd e szív, e fáradt harcoló.
Általad dülének el, leányka,
Szűm hiú, hamis bálványai,
Éretted tanultam még az Istent
Is hálásabban imádani. -
S megtudám, hogy amit dőre keble
Embereknek száz alakra tép,
Mert nem bírja a dicső egészet,
Áldásos erős egy istenség.
S bár te azt gyermekkebled hitével,
Rózsakoszorúban tiszteled,
Én kereszten vérző képletében -
Óva áll ő mindkettőnk felett.
Te tanítál, hogy lelkünk fog élni,
Mert a láng, melyet közénk lehoz,
Nem fér e földnek gyarló körébe
S visszaküzd az üdv sugárihoz.