Kő keblet adj |
![]() | ![]() |
Kő keblet adj, kő keblet Istenem!
Egyéb áldásod nem kell már nekem.
Ha vészt, vihart egykedvűn nézhetek,
Soha se szórjon fényt rám napsugár,
Virányt ne hozzon homlokomra nyár,
Kövült kebellel én boldog leszek.
Hisz oly nagy a rossz s oly kicsiny a jó,
Mint vészűzött tengerben a hajó,
Melyet révével sokszor sír fog el.
Minden kicsiny virágnak férge van,
Elbájol és aztán hervad korán,
Hogy kínosan sirassa a kebel.
A szerelem: villámos felleg az,
Mely felragyog, de méhe néma gyász.
Nem csábít többé az sem engemet,
S te sem borostyán, szép örök füzér,
Mely szíveinknek vérét szíva él
S legszebben díszlel szent romok felett.
Kő keblet hát, kő keblet Istenem!
S ha a vihart egykedvűn nézhetem,
A kéj s öröm kis ár lesz mindezért.
Arany békó az, mely életre hív,
Hogy kínpad szenvedése közt a szív
Mindvégig tűrve ontson drága vért.
Jaj csak panaszt ne |
![]() | ![]() |
Jaj csak panaszt ne s gyáva könnyeket,
Az ember sajnál avagy kinevet:
Mindegy, mindkettő dölyfnek gyermeke
És megvető felsőbbség érzete.
Kínjára is még büszke kebelem,
Azért ne szánjon soha senki sem.
Ha elbirom, mit a sors rám vezet,
Nem kell hogy más sajnáljon engemet;
Ha nem birom, ha vesztek a csatán,
Ne tudja azt is senki, hogy bukám.
Ó- és újkor |
![]() | ![]() |
Mért nem imádunk most, mint hajdanán,
Hellasz napos, olajfás partjain!? - -
Midőn fűzéres fejjel áldoztak
Mosolygó istenek oltárain?
Hittek, mert köztük laktak, élveztek
Isteneik, s parancsuk is ez volt,
E végett alkottak berket, napot,
E végett zúgott hab, szolgált a hold.
Ledönték lángoló oltárukat
És jött helyébe vérző feszület,
Egy isten szenvedt rajta, s vérzeni
Kell annak is, aki istent szeret.
Mit oly bőven hintett szét a nagy ég,
Élvezni bűn lett ajándékait,
Az istent tőlünk égbe számüzék,
És idegen lett szellemünk is itt.
Mért nem szeretünk most mint hajdanán
Hellasz napos, olajfás partjain?!
A lány lány volt, nem lestek benne mást,
Az ifju élvezett hó halmain.
A természet gyujtá meg lángjukat,
S tartott, míg lángjok élvezet vala;
Hálával tették le a poharat,
Ha forró szomjuk elmult általa.
Ma a lányt ideállá emelék,
Céllá tevék, azért silányult el,
Azért találja gyakran ördögnek
Az ideált váró megcsalt kebel.
Vár a leány, kibe szeressen majd,
Ki jő, kihez halálig kötve lesz,
Jő az ifjú, s egy édes pillanat
Mindkettőjökre ércbilincset tesz.
Mért nem foly a világ mint hajdanán
Hellasz napos, olajfás partjain?!
Kint folyt le az élet és küzdelem
A közpiacnak néphullámain.
Az ifju öntudattal lépe fel,
Nyilt volt előtte száz közhasznu tér,
Tudá, hogy a polgárerény utján
Mindenki amennyit nyom, annyit ér.
Ma rejtekben kél minden esemény,
A köztér puszta, csak bitó van rajt,
Hiúz szem néz a házi tűz mögé,
S mosolygás leplez tőle minden bajt.
Ma az ifjú ha érzi önbecsét,
Kétségbeesve megdermed mint kő,
Mert számadásba most az embernek
Nem súlya többé már, csak száma jő.
Mért nem halunk most úgy mint hajdanán,
Hellasz napos, olajfás partjain?!
Szender volt az örömrózsák felett,
Vagy a dicsőség szent babérain.
Máglyáról láng közt szállt fel szellemünk,
De a honos föld körében maradt
Itten danolt és itt melegedett,
Mint Phönix öltvén új alakokat.
Most mély gödörbe süllyesztnek alá,
Hol nap nem ér, hol rothadás lakik,
Halálunk büntetés egy vétekért,
Mely ezredektől ránk nehezkedik;
Lelkünk a földről messze vándorol,
Uj ismeretlen hon határihoz,
Hol egy megfoghatatlan istenség
Reánk, ki tudja, milyen végzést hoz.
Számoltam magammal |
![]() | ![]() |
Bimbók voltak érzeményeim
Fejledezni kezdtek kelyhei -
S vágyva lég és napsugár után
Epedének a világba ki.
Ah, de olyan égető a nap
S a világnak szele oly hideg,
Megrettenve hogy virágaim
Hő szivembe menekültenek.
Ez volt már csak korlátolt honuk,
Vad fiúkként anyakéz alatt
Tombolának ott féketlenűl,
S tűrte a szív bántalmaikat.
Sőt elkényeztetett gyermekit
Még szorgosabb gonddal őrizé,
Hej, mert mindeniknek vesztével
Ő lett volna csak szegényebbé!
Mostan számoltam már sorsommal,
Nincs öröm, mely meglephetne még,
S mely nyugalmam megzavarhassa,
Nincs számomra olyan veszteség.
S hogyha nem nyíl is már több fűzér
Halántékimon, hát mit tesz az,
Hisz virága a fagynak is van,
Hervadhatlanabb mint a tavasz. -
Zöldülő lomb az emberkebel,
Melyet elkap a lét folyama;
E folyó kövesít s a lombból
Nem marad meg más, mint alaka.
Mindegy, szunnyad-é vagy meghalt már
A szivnek indúlatserege,
Bölcsőn és koporsón egyiránt
Leng a béke védő szelleme.
S mégis - mégis - mért tolúl könyű
Szemeimbe visszagondolva
Az időre, melyben szívemnek
Vére annyi harc között folya? -
Látom, látom, szenvedélyeink
Könyve a szív, égessük el bár,
Elhamvadott lapjain is még
Minden szó olvashatón áll. -
Óh, a bú seb életfáinkon,
Melyet a sors haraga hasít;
Béheggedhet a seb, de mi sem
Törli el mély forradásait.
Míg örömünk csak zengő madár
Mely életfáinkon megpihen;
Elröpül s elzengett daljával
Többé emlék, nyom nincsen jelen.
Ah, de el veled hiú panasz!
A lemondás tudományában
Minden óra egy-egy tanitás,
S szűm már benne jól előre van.
Igy van az jól, így kell lennie;
Aki az életnek színpadán
Nem szereplő már s műélvet les
Tarka tömkelegéből csupán,
Azt ne hányja szilaj indulat,
Jól isméri bár mindeniket,
S amint egy vagy másnak hangja szól,
Megisméri a természetet.
Igy van az jól, így kell lennie;
A vezér, ki harcokat intéz,
Nincs vér s füst vakított tömegben,
De nyugodtan tiszta dombról néz.
S a költő ki alkotni akar
Mint Isten világot, küzdje le
Mind a szenvedélyt előbb, mellyel
Új világát népesíti be.
Akkor aztán ő parancsoland
A szellemnek, melyet felidéz,
S mig kezében tartja gyeplüit,
El nem ragadhatja őt mint vész.
Emlékének tárházaiból
Választ renddel minden érzetet,
Mint ruhát, melyet egykor viselt,
S egyben vígadt, másban szenvedett.
S hogy ha kész világa, a tömeg
Bámulattal mond: mi szép, mi hű!
Nem tudja, hogy kedves halottjait
Koszorúzta a megbékélt szű.
Visszapillantás |
![]() | ![]() |
Hogyha képzeletnek szárnyain
Visszaszállok gyermek éveimbe,
Úgy hiszem, hogy más, hogy jobb világ
S fényesebb a nap, mely ég felette,
Ottan látom cimboráimat,
Lelkök mind megannyi tiszta forrás;
Égnek tükre most, de egykoron
Látom mindenik mi szép medert ás.
És tekintek újolag körűl,
Hol lelek meg egy-egy régi képet,
Merre folyt a jól ismert patak,
Ért-e szirtet, ért-e dús mezőket.
Megtalálom egyikét megint
Szűk mederbe zárva hajtni malmot,
Míg a másik poshad, mert belé
A pajzán sors köveket hajított.
Ott a veszteg tó lett sírja egy
Szép folyásra indult kis pataknak,
Mint erőnknek a köznapiság,
S most vizéből marhanyájt itatnak.
Rég kiszáradt medret látok ott,
Míg amaz tisztítva a csatornát
Föld alatt foly. - S társa ékesen
Mint szökő kút járja a bolondját.
A hatalmasok játékaúl
Egykor oly rokon volt e kebellel,
Most ha hallja gáttörő szavam,
Még köszönni is alig merészel.
Rútúl bánik az élet velünk,
Porba dönti ami felmagaslik
Színén. - Ah, de vigaszúl [Olvashatatlan szó]
Mégis amint egy arcban sugárzik.
Üdvöz légy, hölgy, gyermekévi társ!
Lelked ép forrás volt még csak akkor;
Áldást termő friss patakcsa most,
Melynek árja dús virágmezőn foly.
Óh, a nő jobb, mint mi férfiak!
Kis világa a szív birodalma,
Melynek mint istenség édenét
S kárhozatját is csak ő alkotja.
Messze zajlik tőle a világ,
Melyben vérzik s küzd a férfi keble,
Uralomvágy, hírszomj és erő
Ismeretlen zúgván el felette. -
Elveink |
![]() | ![]() |
Hűs őszi est, a szél sivítva jára,
S kocogni jött szobámnak ablakára;
Szobámban halvány lángu lámpa ége,
Én gondolkodva néztem bús szemébe,
És éjsötét volt lelkem gondolatja,
Előttem állt az inség rémalakja.
Hányan éheznek, fáznak most az éjben,
Mig én világom kényelemmel élem.
Igy elmélkedtem s kissé fázni kezdtem.
Egy jó palack bort hát elémbe vettem,
És ivogattam mindent elfeledve.
Ah lám az ember ilyen gyenge, gyenge!
Kifogyván végre a bor a pohárból,
Gondolkodám a bor áldott honáról.
Hazámnak halvány képe állt előttem,
Én vele sírtam, a jövőn törődtem.
Óh, aki érze honfibút a férfi,
Azt már nagyobb bú e földön nem éri,
Mert minden kín csak édes szenvedés lesz,
Mely e keservtől egy percünket elvesz.
Igy elmélkedtem s egy kicsínyke pára
Fájó szurással a szemembe szálla.
Én feljajdultam, mindent elfeledve.
Ah lám az ember ilyen gyenge, gyenge!
A halvány lámpa lassúdan kihamvadt
S engem még ébren tarta lelki bánat.
Gondoltam szívem bús történetére,
A zord halálra s a lány szép szemére,
Óh, akit a sors ily vadul lesujta,
Hogyan lehetne annak földi nyugta.
Szivembe nem fog az többé belépni,
Vagy a hitványat én fognám kitépni.
Igy elmélkedtem mindég halványabban,
Mig elcsitult a gondolat agyamban,
És elaludtam, mindent elfeledve.
Ah lám az ember ilyen gyenge, gyenge!
A betelt kivánságok |
![]() | ![]() |
"Mért küzd keblem, gondolám magamban,
Óh mi az, mi megnyugtatna már?"
S im szavamra egy hatalmas tündér
Rózsafellegen hozzám leszáll.
"Kívánj - mond - s mit kívánsz, teljesülend!"
És kivántam trónt, országokat,
Fél világ uralt, míg más felében
Rettegék nevem s hatalmamat.
Igy éltem sokáig s jött a tündér,
Ujra kérdvén: "Boldog vagy-e már?"
"Nem, nem tündér, amit én kerestem,
Megnyugvást, szűm mostan sem talál.
Mit használ e trón nekem s dicsőség,
Mily kéjt lel gyöngyében a csiga?
Benső boldogságomnak még jobban
Érzem a trónon mi sok hia.
Vagy bájosb-é vajha álmom? Óh nem!
Több gyönyört birok-é el mint más?
Fellebbenti-é előttem a sír
És menyország titkát bűvarázs?
Vidd el trónodat, tündér s helyébe
Adj nekem mérhetlen tudományt;
Nem mely a virág szirmát olvassa,
S minden légynek osztálynevet ad.
Tudományt adj, mely lelkét felfogja
A világnak, melyben ront, teremt.
A műhelyt mutasd meg, melyben készül,
Ami lent küzd, ami fénylik fent.
S ím szemem előtt egy nagy koporsó
Tárul fel, benn rothadás nyüzsög,
"Születés" áll írva rajt, s felette
E szó "szükségesség" menydörög.
"Óh, e szót, e látványt hadd felednem,
Vagy többé földön nincs örömem!"
A nemtő érint bűvös ujjával
És a látvány elvesz elülem.
"Látom, tündér, tudomány, dicsőség
Boldogsághoz földön nem vezet.
Egy van, egy van, nékünk üdvösséget
Itt lenn nyujtó s ez az élvezet.
Adj nekem lányt, szépet, mint tavasz reg,
Hőt mint nyár, csendest mint őszi est!"
S ím a nemtő röpke fellegekben
Száz meg száz bájos alakot fest.
"Válassz!" - úgymond. "Óh, hogyan válasszak,
A legszebbet szebb követi még;
Hogyha mind nem bírhatom, egy sem kell!
Mindegyik mérhetlen veszteség."
"Ember! mond a nemtő, e képeknek
Számolhatlan, végtelen sora;
Hogy birhatnád mind, gyarló kebellel,
Mit a képzelet csak alkota?"
"Adj hát egyet, s a többit tüntesd el!"
S ím karomba lánykát ölelek.
"Meg van hát nyugalmam, érzem, érzem,
Hála néked, nemtő - szeretek!"
"Kéjben - mond ő - nem lesz megnyugvásod.
A kéjhúrnak felzengő szava
Kell hogy szünjék; a kéj győzelem, mit
Sok balsors felett szűnk nyer vala.
Inger a kéj, epedés a célhoz.
Önbecsérzet és kiváncsiság
Hogyha mézben fuldokolsz nem édes,
S imelgő ha nem őrzi fullánk.
A lányszív megtelhetik érzéssel,
Lányt az ég szeretni alkota,
Abban él, virúl, abban hervad le,
Mint virággal lelke, illata.
Férfiszívben más érzések élnek,
Tetterő, küzdések vihara,
Ott a szerelem csak úgy mosolyg fel,
Mint vadonban a kis ibolya.
Megfáradt kedélyed leszakasztja
S illatánál megfrissűl megint;
A világ lehervadt, sorsa bételt
És számodra messzebb pálya int.
Ott is lesz virágszál, mely enyhít, de
Még olyat nem alkotott az ég,
Mely örök friss, s illatával enyhít,
Valahányszor lelked szomja ég."
S a nemtőnek teljesült jóslata,
Vágyam elhalt, halványult a lány.
Ellökém s hozzám volt bilincselve,
Sírtam ép hogy őtet választám.
Vágytam a földet és vágytam könnyét,
Küzdésit, s ím a nemtő megszánt;
Ébredék otthon kicsiny szobámban
Boldogan, hogy álmom már nem bánt.
Érzém gyöngyből, hogyha nincs is tenger,
Gyöngyök minden tengerben vannak.
Úgy fogadjuk, amint adta a sors
És lehetünk itt is boldogak!
Nem féltelek hazám! |
![]() | ![]() |
Bár ellened tör frígye zsarnokoknak,
Bár ellened tör irigy szolgahad,
Földönfutó népek megostromolnak,
Mint tengerár, megállsz, ha szikla vagy.
Nem féltelek hazám!
Eldültél volna, mint cser a viharban,
Ha a végzet nem nézett volna ki,
Hogy élj: nem törtek meg véres csatákban
A balszerencse századévei.
Nem féltelek hazám!
Ameddig áll Branyiszkód kőrakása,
Mint órjás harcaid emlékjele,
Regét mond róla a Kárpát vadásza
S viharként leng rajt hősök szelleme.
Nem féltelek hazám!
Ameddig látom alföld rónaságát,
Felette multak délibábja kel,
Szent vér hizlalja lengő dús kalászát
És tápot a test, lélek benne lel.
Nem féltelek hazám!
Az ősi bűn küldött ránk sujtoló kort,
A lánc helyét csak szent vér mossa le:
Hogy a jobb gyermek győzzön, Mózses elhalt
A pusztában s egy nemzedék vele.
Nem féltelek hát hazám!
Nyujtsunk kezet! |
![]() | ![]() |
Sok századig valánk szomszédosok,
Lakunk fényes vár, szűk gunyhó vala,
Vad átok ült rajtunk és boldogok
Sem itt, sem ottan, nem voltunk soha.
Egymásnak nem hivénk, fel nem fogánk,
Hogy várban és gunyhóban egy a hon;
Áldása, átka együtt hull reánk,
Együtt sujt és emel, mint közvagyon. -
Leégett a vár, a gunyhó vele,
S egybeomló hamvrakás felett
Közös búban ki együtt könnyeze
Megérti egymást s nyujt testvérkezet.
Gyanakodás volt minden életünk,
S a közelítést meg sem kisérők,
Úgy hittük, nincsen egy köz érzetünk,
Közös szónk egymást hogy megértenők.
S fiát vesztette ím a vár ura,
Fiat vesztett a gunyhó embere;
Bámulva látjuk, hogy közös szava
Van szivünknek, mert van közérzete.
Elszállt felettünk a halál szele,
Egy bánat ért s a kettős sír felett
Megértjük egymást, búnk megszentele;
S bár késő tán, nyujtsunk testvérkezet.
Óh vár ura, óh gunyhó embere!
Keserveinkben hol lelünk vigaszt?
Mindkettőnknek csak a hegy istene
Bár érdemetlenül, nyujthatja azt.
Ím egy hit, egy remény terjeszti szét
Hát mindkettőnk felett védszárnyait,
Együtt könyörgjük Istennek kegyét
És szíveinkben ha erős a hit:
Talán megszán még és szent szelleme
Leszáll közénk s a közoltár felett
Ha szűnk őszinte volt, azt dörgi le:
"Örülj! nem késő nyujtasz még kezet!"
Éjféli gondolatok |
![]() | ![]() |
Éj van, síri csend lép a zajnak helyébe,
Halvány rezegéssel ég a mécs szobámban;
Nyitva áll előttem a történeteknek
Könyve, vértől ázva mindenik sorában.
Itten rabigára termett nép körében
Megváltóját látom keresztre feszítve,
Ott a kérkedő bűn ül fényes ruhában,
S vesszejét csókdosni dűl a nép elébe.
Ez tehát a büszke ember története!
Lelkem elszorul, hogy mért is küzd hiába?
Mért imád erényt, mit csak kacag az ég is,
Míg a bűnt hű társa, a pokol feltartja.
S ím előmbe tűnik Brutus nagy alakja,
Mint csillag ragyogva saját önmagában,
Értem nagyságát, ah értem, hogy nagyobb még,
Mert magasztos fénye nem a sikertől van.
S hogyha századokig tart az éj, nem hosszú,
Hogyha ilyen csillag kel fel benne végre,
Mert hogy felragyogjon minden pompájában,
Szüksége vagyon a csillagnak az éjre.
Értem, hogyha százszor trónra lép a rabló,
Míg egy Brutus jő és megbukik harcában,
Az ezt elbeszélő világtörténetben
Nem bűn, de erénynek dicsőítése van.
Ah, de kínos érzés bánt egyszersmind engem,
Látva életemnek hogy felét leéltem,
S amit méltó lenne örökös betűkkel
Feljegyezni, eddig még semmit nem tettem.
És ki tudja: jő-e még kor, hogy tehessek?
Óh hány Leonidás, hány Grachus megy sírba,
Senkitől nem sejtve, mert ennek a forum,
Annak Thermopylae nem jöve utába!
A hatalmasoknak itt is nagy előnyük:
Hova ők belépnek, míg mi oda küzdünk,
Megtört keblünk. Nékik esemény már létök,
Milyet mi csak szívünk vérével teremtünk.
Hej, pedig ki tudja, marad-é belőlünk
Más egyéb a névnél, hogyha sírba szállunk?
Nem hullunk-e vissza, mint a zuhanó csepp
A tengerbe, vesztve percnyi ragyogásunk?
Elszorult kebellel lépek ablakomhoz,
Megnyitom, kidűlök az éj tengerébe,
Lent a temető van néma hallgatásban,
Fennt miljó világok csillagfényü képe.
Köztetek hat e föld is csak egy fényes pont,
S oly kicsinynek érzem az embert s világát,
Mintha porszem lenne roppant sivatagban,
Melynek dőre hire nem nagy éleményt ád.
Hej, ki tudja hányszor vérzett el egy Sertor
A csillagban, mely ott ég mint lámpa fénye,
A csillag halványan, egykedvűen ég csak,
Nem jő hír, dicsőség porlakunkra tőle.
S míg földünkön népek küzdnek vérben állva,
Földünk mint kis szikra áll a mindenségben,
A lehulló hősök híre itten él csak
A kis szikra egyik kisded szögletében.
S itt is ezerekből csak néhány marad fel,
A tömeg elvérzik és nyugszik rakáson,
Örök koszorúért adhatni cserébe
Percnyi létet, de a tömeget csodálom:
Elveszett mint szám, hogy másnak fényt szerezzen,
Avagy boldogitá-é tán az utódot?
Nem váltotta azt meg a vér rabbilincsből
Nem javul, a korcs szül mindég ujabb átkot.
Itt nyugosznak sorban hősök s rab utódik,
Ablakom előtt a csendes temetőben,
Hírök, jármok eltünt, el a kor közöttük,
Összefolytak a sors örök gyűrűjében.
Vérzettek mindvégig, mint a gladiátor,
Éltökért s ez élet harcuknál nem volt más;
Óh hát érdemes-e élni, ha minden perc
Csak a feledésnek szánt sírgödrünkön ás.
Érdemes-e vívni eszmékért, melyeket
A megváltozott kor csak mosolygni fogna,
Míg fehérlő csontja a két ellenségnek
Névtelen halomban korhad összehordva.
És mért lesz a gyermek, ki Cato lehetne
S meghal torokgyíkban csecsemő korában,
Vagy megannyi lángész, aki sírban nyugszik
Eltörpülve, éhen, alkalom hiányban?
Mind betölti-e hát földön hivatását,
Csak egyetlenegy, a kérkedő ember, nem;
Vagy örök határzat áll-e őrt felette
S mindezeknek sorsa nem merő véletlen?
Úgy hát mért is vérzünk, minden talpalatnyi
Földért végzetünkkel új csatára szállva,
Hogyha ércbilincsen vonz a sírhoz, melyen
Már előre meg van éltünk sorsa írva.
Úgy az ember hitvány eszköze a sorsnak
S tenni semmit nem bír önnön erejével,
Győz, ha sors könyvében úgy vagyon megírva,
Avagy ismeretlen s nyom nélkűl enyész el.
Úgy egyenlőek hát Nero bűnsúlyával
Aristides minden ragyogó erényi,
Vihar az, ez súgár, mely öntudat nélkűl
Csak az örökös sors nagy céljait végzi.
Avagy él a lélek még túl is a síron,
És miként a dőre buborék nem vész el,
Ott a csillagok közt, ott vagyon hazája
S földünkön csak mint a vándormadár lép fel.
Akkor, hogyha végre szent honát elérte,
Hátrahagyva itten a pornak salakját,
Csillagos dicsében csak mosolygni fogja
Itt e földön töltött néhány pillanatját.
Akkor dőre minden küzdés a magasra,
Aki ottan él, hol csillagok születnek
S néz a végtelenbe, nem nagyon örűlend
Hangyaboly világunk múlandó hirének.
Melyet, mint virágnak illatát, szél hordja,
S bojtorvány tenyészik a hősnek felette,
S míg egy-egy emlékkő dacol az időnek,
Már a kőnek hőse rég el van feledve.
Csak béke béke |
![]() | ![]() |
Új még a sir, szent halma még kopár,
Halottjának még vérzik kebele,
Ki a szabadság kétségbeesett
Végső küzdésében elvéreze.
Hős szelleme még el sem nyugodott,
Szárnycsattogása most is hallik ott,
S ti alkudoztok már a békeért
Odaadva minden elvet és szent vért.
Nem féltek-é, nem féltek-é pulyák,
Hogy a halottak átkot mondanak,
S melyet kikoldulátok, béketek
Elváltozik halál nyugalmának?
Küzdés az élet, nyugvás a halál;
Ha nyári égen fergeteg is áll,
Mit féltek! Igy virul fel a vidék,
S ha itt-ott fujt is, nem nagy veszteség.
Ti tömjénnel vivjátok az eget,
Mit döngetéssel vívott a titán;
Ti fényleni kivántok s égni nem,
Mit a rothadt fa tud maga csupán.
Örüljetek csak békéteknek hát
Mint féreg, ha oroszlánt vérben lát.
Tenyésszetek. Én küzdve bukhatom,
De a sorssal sohasem alkuszom.