A halál költészete |
![]() | ![]() |
Miben van olyan nagyszerü költészet,
Rejtélyes mélység, mint benned halál?
Ki ott lakol, hol a korlátos élet
A végtelennel kezet fogva áll! -
Vadon zajong az élet működése,
Erőlködik és küzd a sokaság,
Egymást törik hullámi, mások buktán
Emelkedik, ki a felszínre hág.
Csusz a nyomor, görbedve szidja sorsát,
Emelten jár a vétkes hatalom,
Dicsőségért lemond ez az örömről,
Amazt emészti kincs utáni szomj.
Tündéri ábránd az ifjú világa,
Míg a hivőé lemondás, ige,
Ez élvet kerget, amaz igazságot,
Mit fátyolával Isten elfede.
S tovább rohan mind, vélvén a tömegtől
Az ő ösvénye messze elszakad,
S míg minden más a pusztaságba téved,
Csak ő lelé meg az igaz utat. -
S ímé eléjök lépsz, halál, szelíden
Magadhoz téríted mindnyájokat,
S öledben megbékél, mi az imént még
Haraggal zúgott, százfelé szakadt.
Óh, vajh mi rosszul ismert tégedet, ki
Undok rémnek festett, szent anya vagy,
Kinek hangját a gyermek hogyha hallja,
Jő és minden játékot abbahagy.
Kebledre dűl, s te könnyeit letörlöd,
Leleplezed a titkok fátyolát,
S hiú törekvéseit elcsitítod
Dalolván néki a halál dalát.
Édesnek, szépnek kell e dalnak lenni,
Melyet tanyáján a halál susog,
Hogy a létnek hullámi rá figyelnek
És a vad szenvedély elandalog.
Csodáljam-é hát, hogy félénk madárként
Költészetem is messze menekűl
Az utcának zajától, s megpihenni
A csendes sírnak szent ormára űl?
Halál, halál, száz alakú tündér te,
Hogy szellőztessem arcod fátyolát?
Midőn lelkem már sejt, megfogni nem bír,
Mert elkábulva uj alakba lát,
Kinek imént még mint szelíd anyának
Magához inte jótevő keze,
Villámot szór most s nagyszerű alakja
Mond: én vagyok a sorsnak Istene.
Fejét a csillagdús ég koszorúzza,
Inogva reszket a föld, melyre hág,
Dűl és rombol minden tekinteténél,
S minden rom ismét egy-egy új világ.
Emelt homlokkal jár a harcmezőkön
És nemzeteknek ír ott végzetet,
Jár büszke trónok eldült romladékin,
Jár elfelejtett istenek felett.
Keresztülnyargal a széles világon,
Zúgó viharral tüzes paripán,
Oroszlánnal játszik puszták fövényén,
Jégpalotát lakik a föld sarkán.
Vulkánt hamvaszt el, bérceket mos széjjel,
Tengert száraszt ki, megtölt völgyeket,
Felkerekíti a puszták homokját
És száz hiú emberműt eltemet.
S csak ott, hol ő van, ott van Isten háza,
Csak benne látjuk istenünk képét,
Mint a napot, mely elvakít fényével
Árnyában látjuk, melyt a tóra vét.
És megnyugszunk, hogy mint hű szolga által
Isten mindent halál által teszen,
Mert a mint igy dúl, tisztít és a sírból
Ifjultabb élet bölcsője leszen.
Mit is szülhetne nagyszerűt, költőit
Az élet, költőietlen korcs maga,
Kalmár lelkének bélyegét hordozza
Átok gyanánt minden, mit alkota.
Fénytermei csak büszke kőrakások,
Miket hiúság és nyomor emel,
Piarcai önérdekü küzdtérek
Hol lelkünk csak botránkozásra lel.
Sáfárkodik közöttük kisszerű faj
És elriaszt minden költészetet,
Mig a romlás nehezkedik fölébe
S a hétköznapnak rögtön véget vet.
Elfut előle a mozgalmas élet,
S ha a korcsfaj hiú zaja eláll,
Akkor szétnéz s ünnepies világát
Megszenteli csókjával a halál.
Rejtélyes dicst von a rom homlokára,
Legendát sző a puszta kő fölé,
Felássa a gyöngyöt a düledékből,
Helyheztetvén a csillagok közé.
S mint mártir, aki vérkeresztelésben
Tisztúla meg, nyer csillagkoszorút,
Úgy embermű is a romlásnak csókja
Által megszentesűl és dicshez jut.
A cirkusz, melyen nincs egyéb nesz, mintha
Egy-egy követ söpör le vad madár,
A fórum, melyen már csak bojtovány leng,
S a szél felejtett szónokszéken jár,
Nagy dolgok színhelyévé alakul át
Annak, ki érez, gondolkodni tud,
S úgy lép belé, mint rejtélyes szentélybe,
Mig a kis lélek magányától fut.
Amott a multak felidézett lelke
Zúg el mint nagyszerű tragédia,
Itt a küzdelmek elhaló zajából
Kél nemesülten a história.
És Isten is gyönyörködni kezd bennök,
Hol a festék lehullt, teremt mohot,
Hol az oszlop ledült, dús kárpótlásúl,
Karcsú virágos hársfa nő ki ott.
Zengő fészket rak a beomlott sírnak
Bozótos ormára a kis madár,
S ha elpusztult, az elfeledt oltárra
A kis tücsök még ciripelni jár.
S midőn szép nyári nap a szomszéd dombon
Botjára dűl a pásztor s andalog,
És nyája mintha szinte gondolkodnék,
Bámul, bámul, mig a kolomp konog;
Vagy estve a pásztortüzek kigyúlnak,
Vijong a bíbic, hol a nyáj legel,
A hold felkél, és legfényesb sugára
Reng a romon mint tündéri lepel:
Akkor rejtélyes dalt susog a szellő,
Mely a romoknak kúpjain elment,
Ezer csoda kél lengő árnyékukban,
Kitárja titkát a sír oda lent.
S míg századoknak költői nemtője
A hallgatag oszlopsorok közt jár,
Az ámuló pásztornak kurjongása
Szent borzalomnak miatta eláll.
Romlás! ki a követ megdicsőited
Nincs-é irgalmad emberek iránt?
A várost szent rommá teszed s azokkal
Kik egykor bírták azt, kezed mint bánt?
Elszállt-e a nagyság is a tömjénnel,
S az eldült oltár eltemette-e,
Vagy mint a szél elnyargal a romok közt,
Elzúg-e a dicsőség is vele?
Nem, nem, halál a nagy lelkek barátja
Ő osztja szét a csillagkoszorút
Csak a sírnak vak éjjelén keresztül
Vezet fel a magasba biztos út.
Óh szolgalelkű, kishitű az élet,
Gyáván hajol meg bálványok előtt,
Csókdossa a szekérnek kerekét, mely
Díszmenetében eltapodja őt.
Ha a valódi nagynak káromlás jut,
Maszlagpohár vagy véres feszület,
Tapsol a pór, mert kárörömmel nézi
A törpe, hogyha a nagy elesett.
Reáhajol és gúnymosollyal arcán
Kicsínyes gyöngéit keresgeti,
És mintha önmagát mentné ki véle
Örül, ha egy-két foltját felfedi.
Óh fáj, fáj látni a nagynak bukását,
Holttestét nem kiséri senki sem,
Félvén a tisztességgel tán azoknak,
Kik most erősek, kedvetlent teszen.
Nem tudják-é ezek, hogy egykor ők is
Le fognak tünni, s a hitvány tömeg,
Mely sírni fél s most őket hordja díszben,
Később elestök tapsolandja meg.
Kegyelet hát az elesett vágytársnak,
Mit sirján gyujtunk, a mécs nékünk ég;
Itt győztünk, az elég, bíró közöttünk
Úgyis más lesz majd, a sír és az ég.
Óh fáj, fáj látni a nagynak bukását,
Mint hogyha istenszobrot döntnek el,
Mit áhitat emelt, népek imádtak,
S most gúnyosan tapod hitlen kebel.
A porban fekvő istenség képének
Nem vallja hivéűl ki sem magát,
Sarat dob rá s mondd: ím hogy lenne Isten,
Ki jelt még e köszöntésre sem ád.
Nem mond hálát azért ki sem a napnak,
Mert egy világnak szűli a tavaszt,
Hatását csak kicsiny énjéhez méri,
S ha szenvedett alatta, szidja azt.
De tűrelem csak, míg jő az enyészet,
Az üldött nagyság e védszelleme,
S midőn az önző érdek s félelemnek
Elhangzott, elhalt kisszerű nesze;
Ott vész a sírban a bitorlott nagyság,
Mig a valódi győztesen kikél,
S midőn egészen elveté az embert,
Félistenképen újólag felél,
Menten minden salaktól, a legenda
Rejtélyes és magasztos lepliben,
S ha a bámuló késő ivadékok
Előtt alakja ekként megjelen:
Ez ő, ez ő, mondják majd, kit kortársi
Elismerének, óh jaj a vakok,
De szíveinkben szent leend örökké,
Mig percenként gördűlnek századok.
Mint Krisztus, akit szintén felfeszített
Az élet, e kislelkű uzsora,
Míg a halál keresztjének szent oltárt,
Magának Isten jobbján helyt ada.
Ifjú zajos városnak közepette
Állok magamban csendes piacon,
Körűlem dudva nő, homok terűl el,
Felettem csillaghímes ég vagyon.
Hallom mint zúg le a Dunának árja,
Kelet s nyugotra tárván karjait,
Éjszakról a Kárpát idáig nyúl le,
Délről belátom alföld sikjait.
S mint hogyha mindez titkos szót hallgatna
S mint hogyha e szó lenne a halál,
Úgy érzem, lelkem reszket, és reá is
A sírnak nagy bús gondolatja száll.
Elszenderült a városnak mozgalma,
Napszámát végzé minden, és pihen,
Hogy holnap új erővel szembe szálljon
Kalmárkodása kis küzdelmivel.
Hej, ilyen az élet, tán nincsen senki
Mindnyájok közt, ki téged sejtene,
Ki e téren felkélsz, midőn lenyúgodt
A város, mult napok nagy szelleme.
Ki sincs, ki értené, hogy majd ha egykor
E város végálomra szenderűl,
S elvész mint buborék minden mi benne
Most fénylik és küzd, fárad és örűl;
Ha ércjármát az ős Duna lerázta,
A vár ledűl s a termeken fű nő,
E tér fog élni csak, s zarándokolva
Hozzá távolról ájtatos nép jő.
Kicsinyszerű az élet, ritkán jőnek
Mint röpke álmok nagyszerű napok,
Talán csak hogy ne essenek kétségbe
Embernagyságon törpe századok.
Miljók elvesznek s nem marad utánuk
Nyom, mig egy jő s felvési nagy nevét
A szent gúlára, mely évezredeknek
Temetőjére büszke árnyat vét.
Én láttam, éltem nagyszerű időket,
Szorítottam nem egy martírkezet,
Megrészegített a dicsőség árja,
Mely szétsugárzott egy ország felett.
Úgy érzém, nékem is van abban részem,
A honnak lévén én is gyermeke,
S nem irigylém mástól, akármi fényes
Volt a sugár, mit osztályul nyere.
Elmultak az idők, elvesztek véle
Bajnokai, lealkonyult a fény,
Sirjoknál eldőlt nagyság emlékével
Kicsinységemben megmaradtam én.
Talán hogy én is óvjam a sírlámpát,
Mit kegyelet ti néktek félve vitt,
Hogy helyrehozzam a nép gyávaságát
S a hatalom féltékeny gondjait.
Hogy oly korban, hol sírni is erő kell,
Könnyel szenteljem fel bús lantomat,
Mig az enyészet számotokra is majd
Méltóbb dijul csillagkoszorút ad.
Boldog mindaz, ki földön bír teremtni,
Irígyletes lett az az épitész,
Ki a szívnek gunyhót, a szépnek szobrot
Emel, vagy a hivőnek oltárt vés.
Mig szív, müvészet és hit élni fognak
Él ő is, és ha műve elporlott,
Kövei még mondják: Isten teremtett,
De lángész adott örök alakot.
S hát még ti, akik eszméket vevétek,
Barátim, kő helyett müvetekhez
Ti vagytok boldogok, mert alkotmánytok
Ha dült, erősbnek szent alapja lesz.
Vitázhatlan nyereményül maradva
A haladás s szabadság részire,
Mit erősségűl emberi méltóság
Mártírok vérével pecsétele.
Ti hát veszhettek, nektek már az élet
Nem adhatott egyebet, mint halált,
Mig a halál rátok örök életnek
Hervadhatlan koszorújával várt.
Ti már nyughattok fűves sír ölében,
Hallgathatjátok a puszták szelét,
Élvezhetitek azt a híves árnyat,
Melyet reátok a szomszéd bérc vét.
Ti élni fogtok, míg a puszta s bérc él,
De én az utcazajban küzködöm,
S ki tudja, a tolongó sokaságon
Felűlemelkedni lesz-e erőm?
Vagy eltapodnak s nyom nélkűl enyészek,
Felejtett sír dől rám mint éjszaka,
S mellette a halál nem istenasszony
Gyanánt viraszt, csak mint szelíd anya.
Mindegy, ha sirdalúl egy édes dalt mond
Mindarról, amit itt szűm szeretett,
S dicsőségért kárpótlásul suttogja:
Nyugodjál békén, boldog nemzeted!
Egy menyasszony sírján |
![]() | ![]() |
Hogy tudtál épen most meghalni, lány,
Mi üdvöt adhat Isten még neked,
A szép világért, melyet itt hamar
Hervadni hagytál, sírhantod felett;
S mely mint bimbó csak egy sugárra várt,
Hogy feltárhassa, amit méhe zárt.
Mi édesebb, mint ily reményvilág,
Az égnek is talán félüdve az,
Hogy sejtelem. S a nyárnak kincsenél
Ezért vonzóbb a biztató tavasz
És mégis lányka boldog vagy hiszem,
Hogy most fekhettél sírba csendesen.
Midőn Isten legszebbet gondola,
Akkor teremte jó kedvvel leányt,
S a lány oly tiszta még, hogy arcain
Ragyogni látunk mennyei korányt.
Nincs földi gond, nincs számoló világ,
Előtte csak csók, csak dal és virág.
De mint a lepke híme szárnyait,
Letörli sorsa az igézetet
A nő arcáról, s űl rá házi gond,
Meghült szivébe emberismeret,
S ha visszagondol, hogy minő vala,
Szemébe könny gyül, feltör sóhaja.
Te élvezéd mind éltünkben mi jó,
Csók közt alkottál fellegvárakat,
Bírtál imádott vőlegényt, kiről
Hivéd hogy párja nincs az ég alatt,
És boldog szűd nem ábrándúla ki,
Nem érték a sors csalódásai.
S midőn betelni tudtad vágyadat,
A köznapiság nem zavarta meg,
Nem jött elődbe halvány házi gond,
Letörlő róluk a költészetet,
Költővilágod síron túl kisér,
Mert, óh leányka, még nem szenvedél.
És mint a rózsa téli hó alatt
Tavaszt álmodva vár, mig az beáll,
Te is folytathadd kedves álmodat,
Melyből durván fel nem riasztatál.
Aludjál hát csak, boldog vagy hiszem,
Hogy most fekhettél sirba csendesen.
Pál öcsém sírjánál |
![]() | ![]() |
Sirodnál állok, kedves Pál öcsém,
S könnyemre a sír néma, hallgatag,
Ki hinné, hogy alatta mint enyém
Oly zajgó szív s érzések nyugszanak.
Még tegnap egy vágy együvé csatolt,
S lelkünkben egy szent eszménykép lakott,
Még tegnap együtt küzdénk, fáradánk
Megérteni az életcélokot.
Ma sír takar, szavamra nem felelsz,
Mint aki pályázás közben leűl,
S vetélytársára sajnálkozva néz
Mért fárad olyan ernyedetlenűl.
A távol intő cél után, melyért
Ő is hevült, de látván balgatag,
Csalóka az, utközben félre áll
S szemén könny ég, de szívén nincs harag.
Óh jaj, hogy így van, bölcsőnk és a sír
Egy pont csak, mely körül futunk, futunk,
S midőn lihegve összeroskadánk,
Mindig csak a kis pont körül vagyunk.
Minden miveltségünk Bábel torony,
Vágyunk felérni véle az eget,
S hosszú fáradság, építés után
Oly messze az, mint volt fejünk felett.
Mért fáradál te is hát, jó öcsém,
Miért művelted hévvel lelkedet?
Hogy ott légy, hol a gyermek és buta
Kit véled együtt a sír eltemet?
Hisz azt mondják: egyenlők lelkeink,
S az ember itt csak vendégként mulat,
Ott túl feledve minden szenvedély,
Játék, keserv, a sír felett marad.
Ah, úgy te többé nem vagy már öcsém,
Erényeid, gyöngéid elhagyád,
Mi a miénk volt, s amért szereténk,
Levetkezéd, nem ismernénk reád.
Mi kötne össze, együtt érzenünk;
Hideg s döbbentő a tökélyesség,
Minden mi vonz, ami meleget ad
Az ember keblében egy gyengeség.
Te más lény lettél, voltad elveszett,
Csak a költőből él az, amit írt,
Mint a lehervadt rózsáról viszen
A röpke illat még mulandó hírt.
De a költő is halvány árnyképét
Lelkének bírja csak kizengeni;
S ezzel halálból szívvilágának
Vajh mily csekélyke részét menti ki.
S hát még te, aki nem költél, öcsém,
Burokban haladt köztünk lelked el,
Veled mindent, mint hulló csillagot
Nyom nélkül nyelt el a halott lepel.
Óh, mért él hát az ember, mért löké
Az Isten egy percre világába,
Hogy öntudatra ébredezve, az
Örökkévalóságot átlássa.
Átlássa istensége szikraját,
A roppant tért és a nyügöt nyakán,
S mint trónjáról száműzött istenség
Sírnál álljon meg percnyi lét után.
Vagy nem vesz el a munka és erő,
De méltó bért túl mindenik arat,
S mig szellemed magasb körökbe lép,
A durvább lélek tőled elmarad?
Sajátjaul maradnak érzeti.
Eszmék, kapcsok, miket kivíva itt,
S lelkünk folytatja, dicsőülve bár
Az életben megkezdett útjait?
Ez is szörnyű, kétségbejtő ez is,
Enyészni jobb mint ilyen öröklét,
Melyben még egy szál multunkhoz csatol
S árnyat reá földünk emléke vét.
Vagy a gyermek, ki itt sem élvezett
Ott küzdjön-é fel, s küzdjön büntelen?
S ki van, kinek nincs gondolatja, mely
Pokollá lenne örök üdvében?
S te is, ki itt már felküzdél öcsém!
Hogyan türöd majd örök éltedet?
Te, akinek tett volt egész valód,
A nyugalom halál leend neked.
Ha látod a lányt, kit szerettél itt,
S lelkeddel oly rokon lénynek hivél,
Hogy testben agg, lélekben halványúl
S a köznapiság mocskában alél;
Ha látod vészben, kiket szeretél,
S óvnod, vezetned őket nem lehet,
Ha köztünk napról-napra mindinkább
Hanyatlani látod emlékedet;
És látod a hont, a jogot és erényt
Vérezve, s nem siethetsz védeni:
Örök léted örök keserv leend
S enyészetért fogsz csak könyörgeni.
Mária testvérem emlékezete |
![]() | ![]() |
Hiven követted férjedet, Marim,
Balsors s szerencse közt az életen.
S midőn a síron állt meg csillaga,
A sírba is követted őt hiven.
Óh nektek jó, együtt veszétek el
Férj, nő és gyermek, s a védett haza,
Mért vágynátok még élni, véletek
Van mind, mi néktek itt kedves vala?
De egy emlék van, egy, mely hogyha él
Még lelketekben, óh kínos nagyon,
Hogy a nép, melyért férjed harcra szállt,
Melyért vivott, az gyilkolt agyon.
Nem fáj elesni hóhér bárd alatt,
Ha vértanuság koszorúja vár,
Nem kín megbukni, hogyha a csapást
Vad ellen méri s az fejünkre száll.
Hiszen százszor győz a zsarnok erő,
Míg az igazság százszor megbukott;
Ki fogja mégis a vérzők közűl
Irigyleni a győztes zsarnokot?
De így a jó baráttól, akiért
Szivünk legjobb véréből áldozánk,
Orgyilkot nyerni hálaszó helyett,
Ez, ez hozhat kétségbesést reánk.
A népszabadság eszményképe volt
Zord éltetekben a vezérfonal,
Azért türétek s a sír küszöbén
Szakadt az el, hagyott vigasztalan.
Ott láttátok, hogy álomkép csak az,
Miért szenvedtetek oly hősien,
Ott láttátok, hogy aki még csatáz
A nép javáért, milyen esztelen.
Igen, mert bilincs van sütve a
Nép bölcsejére, sorsa szolgaság,
Az egyesért van csak teremtve is,
Ki önhittel görbedt nyakára hág.
Az él csupán, utána milliók
Csak az egyes értékét növelik,
Magokban mit sem számoló jelek,
Miket összadnak vagy letörülik.
Nehéz lehet embernek lenni, hogy
Csak egy-kettő van milliók helyett.
De még nehezb embernek lenni, hogy
Ne szállja meg lelkünk népgyűlölet.
Ti gyűlölet helyett szerettetek,
S ne bánjátok meg csalódástokat,
Oly sok nemes kebelnek véletek
Osztályrészűl ez átkos sors maradt.
Ha Isten van, mint hisszük oly igaz,
Csalódástok hozzá közelebb vitt.
S a nép hadd tűrjön, hogyha oly silány,
Sorsát szenvedni hagytátok csak itt.
De hogyha a nép is megnemesűl,
Ha emberré lesz, gondolkodni fog,
Lengetni zászlóit szellemetek
Lejő megint, s ti megbocsájtotok.
Gyermekimhez |
![]() | ![]() |
Játsszatok körűlem, kedves gyermekim,
Kis komoly fiúcska, kicsi fürge lány
Zajgjatok jól bátran, óh ne féljetek;
Alkalmatlanokká hogy lesztek talán.
Hogy lennétek? én is játszom véletek
Elvész tán egy-két daleszmém általa,
Ámde érte gazdag kárpótlás gyanánt
Megzendül lelkemben szentebb dal szava.
Óh mi nagyszerű, mi szép a gondolat,
Mely a bibliának szent lapjain áll,
S mely szerént méltó bért a bűn és erény
Késő unokákban is bizton talál.
E nélkül miljók is csak magányosok
Másnak búja, kéje kit sem érdekel,
Ezzel lesz miljókból egy emberiség,
Melynek keblében csak egy szellem lehel.
Fény, nyomor, jövő, mult, mind közös vagyon,
Itt van mért kell tenni, tűrni hogy mért kell,
És a földön szinte honosabbá vál
A lélek, hogy rajta örök honra lel.
Játsszatok körűlem, kedves gyermekim,
Im megifiúlok én is bennetek,
Oly édes dal az, mit a gyermek beszél.
S melyet én lassankint már-már feledek.
Néktek nem nyilt még meg, kedves gyermekim,
A rettentő örvény, melyen éltünk foly,
Himes szőnyegével betakarta azt
Szerető anyátok: a természet, jól.
Ti játsztok, nevettek a lágy szőnyegen,
Hallgattok vihart és lágy madárzenét,
Nézitek a sugárt s fényes árnyait,
Melyeket a villám s nap világa vét.
Nektek még az mindegy, még előttetek
A kis csillag hit, a rózsa szeretet,
A mély örvénynek csak fényes tükre van
És mosolygó Isten mindezek felett.
Ti még értitek a nagyszerű zenét,
Melytől a népdalnak szent visszhangja jő,
Mely reggel felébreszt, este elcsitít,
És nyugalmatokba édes álmot sző.
Mely végtől-végig zeng a természeten,
S illat, fény, zene csak egyes hangjai,
Mely a nyári légen végig árjadoz,
S zeng, ha megerednek vad viharjai,
Melyet minden ért, mint szentlélek szavát,
Melynek minden kedves hangjain beszél:
Csillag és a fűszál, állat, gyermekszív
Mind, mi a természet keblén függve él.
Csak a büszke ember, aki elszakadt
Tőlük, önmagában bízva balgatag,
Az nem érti, s annak a széles világ
Olyan szomorú lesz és oly hallgatag.
Köztük örvényképen az okoskodás
Végtelenje tátong mindég éhesen
Hit, remény és élet, mind beléjehull
S mégis mindig ott van megtölthetetlen
Rajta át nem értjük a dalt, melyen szól
Gyermek anyjával, a természet velünk.
S mégis hogyha halljuk titkos hangjait,
Fájó kéj reszketi által kebelünk.
És ez az, mit érzünk, hallgatván zenét,
Míg szivünkben a hang fájó hangja reng,
És ez az, mit érzünk, amidőn a szem
A természet gazdag bájain mereng. -
S boldog még, kinek fáj az, hogy feledé
A dalt, s lelke mélyén szent sejtelme van,
Hogyha vonzza őtet, és merít, merít,
Bár mind, mit merít, csak víz s nem a folyam,
Élő ér, ég tükre. Mindegy, játsszatok
Csak szép gyermekim, az elfeledt zene
Nekem még kedves, és tán általatok
Egy-egy kis sugára béhat lelkembe.
Óh, mi rejtélyes, mi szent a gyermekfő,
Angyal és ember közt ő tán a közép.
Isten sem voná meg kezét róla el,
Amidőn félősen a világba lép.
Védül adta néki a természetet,
Játékául minden, minden kincseit,
A napnak dúsgazdag meleg aranyát,
A hajnalnak pirját, az éj gyöngyeit.
És társául adta a hű állatot,
Mely a gyermekhez szít olyan szivesen,
S aki angyal s ember közt volt a kapocs,
Állat s ember közt is ily kapocs leszen.
Óh, néztétek-é már jól az állatot,
Benne is érzés van, gondolat honol,
Milyen esdve néz ránk, szólni vágynék tán,
És nem szabadulhat varázs láncitól.
Nékem e tekintet olyan szomorú,
Mintha mondaná: nézd, nézd testvéredet,
Bár elsőszülött vagy s nékem Istenem,
Meg ne vess, Isten van szinte feletted,
S mint hozzád képest szűm rejtélyes burok,
Nem vagy-é előtte ily burok talán?
Nézd a gyermeket, ki szinte lassudan
Tárja szárnyait ki élte folyamán.
Ellökvén magától a természetet,
És menyet, az angyalt és az állatot
Emberré lehetni küzd, tűr, vérezik,
Hogy megint csak visszaeshessék legott.
Óh, mi rejtélyes, mi szent a gyermekfő,
Már a férfi mindaz, ami lehetett.
S kétkedő, komoly, míg a gyermekben egy
Születendő világ szunnyad s ő nevet.
Óh mi nagyszerű, mi szent ez a mosoly,
Krisztus így szunnyadt a merülő hajón,
Szent lehet az a dal, mit a természet
Suttog gyermekének íly megnyugtatón.
Játsszatok hát velem, kedves gyermekim,
Tán majd ez az édes nyugtató zene,
Melyen a természet véletek beszél
Sziveteken által elhat lelkembe.
Intés |
![]() | ![]() |
Dűl, dűl az ősi ház fejünk felett,
Mindennap eldönt egy szent oszlopot,
Fut minden és ragad ki amit bír,
Csak ami köz védőkart nem lel ott.
El, el veled vész ülte palota,
Kis uj tanya vár ránk, a nyúgalom;
Hadd vesszenek családi istenink,
Amit hittünk mind az már régi lom.
Megállj óh őrült nép, halld, halld e szózatot:
Ne hagyjuk el egymást, ha minden elhagyott.
Trójának égő romladékiból
Hős Aeneas kivitte Istenit,
Rabságain keresztül Izrael
Hiven megőrzé frigyszekrényeit.
S veszett honuk felélt új földön is,
A megmentett honi oltár felett,
Neked magyar oltárod és jövőd
Itt van leásva, azt el nem viheted,
Tartsd hát mint frigykötést e szentelt szózatot:
Elhagytad istenid, ha e hont elhagyod.
Ülj csak mint Jób dűlt házad ajtaján,
S ha gúnymosollyal mond az idegen:
Koldús vagy. Az vagyok, mondd, kincsedet
Míg összegyüjtéd, őrze fegyverem.
Ha kérd aztán hiú emlékeket,
Ha kérdi: mért halványak arcaid?
Mondd: emlékem sír, vérem elfogyott,
De keblemet fenntartja drága hit!
Hogy rám a sors ura nagy hivatást bízott
Választott eszköze hát el sem hagyhatott.
Fogj édes testvéreddel hű kezet,
Kitől hosszú bűn átka tépe el,
S hogy szent csatán egy sorban állatok,
Halálra vérze már mindkét kebel,
S ha ülsz vele folyóid partjain,
Mint Bábel mellett a rab Izrael,
Sírd a vizekbe multad könnyeit
S danolj reményt, s ha mégis veszni kell,
Csak egy pajzs fedjen el hordván e mondatot:
Nem hagytuk el egymást, de Isten elhagyott.
Síri dal |
![]() | ![]() |
Dalt, síri dalt akarnék zengeni,
Nem lágy panaszt feletted hősi nemzet,
De bút végetlent, szív, minőt nem érzett
S nem sírtak még el ember könyei.
Nem kiégett szívért zeng e húr,
A szív önkínját önmaga viselje,
E dal hazám, egy sashon rekviemje,
S az énekes nem Cherub, de Hadúr.
Ki nemzetéhez menydörögve szólt,
Ki néki messze fényt sugárzó karddal
Szerzett hazát, nem hagyja, hogy könyárral
Mosódjék most is a vért szokta holt.
Nem tűri ő, hogy lant epedjen ott,
Hol ő beszél, ott bércek csapnak össze,
Hol ő ítél, ott a vér a sors betűje
És egy egész nagy nemzet a halott.
Ily dalt, ily dalt akarnék zengeni,
Nem lágy panaszt feletted hősi nemzet,
Nagy volt halálod, szent végső küzdelmed.
Irigyelhetnek a föld népei.
Rohant a zsarnokság mint tengerár,
Te voltál a szabadság végbástyája,
Kezedben volt a népjogok zászlója,
Melytől egész föld retteg avagy vár.
Híven betöltötted napszámodat,
Szíved szent vére folyt a küzdelemben,
Karod lankadt, néztél kétségbesetten,
Hol lelsz frigyest, hol lelsz bajtársakat.
Ők szégyeneljék, kik nem jöttenek,
Elhagytak önzőn, gyáva felfogással.
Te elbukál, de együtt szent zászlóddal,
S az önző népek ők rettegjenek.
A zsarnokság rohan mint tengerár,
A végső gát lehullt vitéz népemmel,
És látván mily hálátlan volt az ember,
Új Leonidást a föld nem talál.
Vad harci mén tiporja majd le szét
A művelődés szent kelyhű virágát,
Csak népem nem őrzendi vad csapásit,
Ő nem lesz rab, mert meghalni nem félt.
Ő zászlójával nyugszik sírban lent,
S míg a világon egy-egy jobb kebel lesz,
Szent áhítattal lép sírja széléhez,
S vezércsillagja hős neve leend.
S ha még itt-ott magyart szül bús anya,
Nem lesz hon, mely fiát lebilincselje,
Melyért hevüljön, s folyjon szíve vére,
S lesz a világszabadság harcosa.