Üstökös és csillag |
![]() | ![]() |
Két hatalmas ország áll a túlvilágon,
S bár határt közöttük egyetlen folyó von,
Úgy különbözik e két ország egymástól,
Mint nyár a téltől, mint az éj a naptól.
Egyik a tündérek édeni világa,
Hervadhatlan ott az ifjuság virága,
Örökös tavasz van, hogy hozzája képest
Legbájosabb tavaszunk őszi borongó est.
A madárdal néhány hangját, mit kilesnek,
Zengik el költőink a bámúló földnek.
Ami édes üdvként száll le olykor hozzánk
Kétes árnya annak, ami ott valóság.
S míg itt minden élv csak unalmat s undort szül,
Új gyönyör merűl fel ott minden gyönyörbűl.
Hej de mind e bűbáj elsápad szerényen,
Mint csillag, ha a nap tűnik fel az égen,
Ha arany hajával megjelenik Zolna,
A tündérországnak legszebbik leánya.
Mért hát mégis oly bús, környezve gyönyörrel?
Fájó lelke abban örömet mért nem lel?
Ott szeret csak járni a folyónak partján,
Mely a két országnak zúg közös határán,
Átnéz, át, epedve a kékellő partra,
Annak titkain függ lelke minden vágya,
S minden boldogságért szívesen cserélne
Egy pillantást annak hallgató ködébe.
De nem tágul a köd örökös homálya,
Mert a szomszéd ország rémeknek hazája.
Itt-ott tűnnek csak fel óriási képek,
S kétes alakukkal újolag eltűnnek,
Nincsen ott tavasz, nincs a napnak sugára
A tűznek melegje, a földnek virága,
Nincsen árny, nincs visszhang, s hogyha volna is tán,
Nincs aki felköltse a megdermedt pusztán.
Hábor e vidéknek rettentő királya,
Vad, kietlen ő is, mint minő országa,
Tűzokádó hegynek ormán ha vihar van,
Tán ahhoz hasonlít leginkább alakban.
Most indult, hogy végig járja bé országát
Valamely vidéken nem talál-e csorbát;
S míg előtte bolygó tűz szalad inogva,
Mint gyászos palást úgy húzódik utána
Száz alakja régen elsüllyedt világnak,
Száz ábrándos képe a rémek honának.
S bár gyorsan nyargalnak, felhőként viharban
Léptöket nem hallod, léptök oly zajatlan.
Végre megnyugodnak a végső határon,
Zolna épen ott áll a tulsó vízparton.
Néznek elmerülve hosszúdan egymásra,
Egymás örömére, egymásnak kínjára
Vonja őket titkos érzemény egymáshoz,
Háborhoz erő és szende báj Zolnához.
Közelednek mindég öntudatlanúl bár,
Míg midőn eszmélnek, egymásnál vannak már
S ott lebegnek síma tűkörén a víznek,
Rózsás fellegén a forró szerelemnek.
Ép a két országnak ottan volt határa,
Addig szívárvány volt a folyónak árja,
Onnantól árnyékvíz habzott bús sötéten
Nedvesség nélkűl a végtelen mélységben.
"Zolna, Zolna édes! óh hajolj át hozzám!
Én nem törhetek bé édenek határán,
Adj egy csókot s tüstént nálam lesz az éden,
S nélküled hazád lesz a rémes sötétben."
"Hábor, Hábor édes! hogy hajoljak én át?
Nem fognám elbírni szellemed hatalmát,
Elbukom galambként, mely naphoz repül fel,
Elvesztesz mint lepkét a tűznek hevével.
Hah de mily erő vonz? óh megyek, megyek már!"
S áthajol Háborhoz csókkal égő ajkkal;
Csókja csak vihardús zúgó felhőt ére
S felsikojtva szédült a vész örvényébe. -
A tündérek fényes fejedelme látta
Mint járt országának legkedvesb lánya,
Megsajnálta bármi súlyos volt is bűne,
Felkölté és aztán számüzésbe küldte.
"Ott leszesz leányom, míg őt elfelejted,
Mond, s addig hatalmam őrként lesz feletted."
Zolna ment, sírt bűnén, tudta, hogy hibázott,
Hej, de hogy felejtsen, ahhoz még sem bízott.
E földön belőle rózsa lett a kertben,
Ámde hogy megtudta Hábor, egyszeriben
Elhagyá országát s lett belőle szellő,
A rózsának kelyhén titkosan enyelgő.
Hogy Hábor csókjától a leányt megmentse,
Tündérek királya Zolnát szirtté tette;
Ámde a szellő is változott viharrá
És vad öleléssel a szirtet megrázá.
Zolna mostan röpke, megfoghatlan hang lett,
S Hábor visszhanggá vált, így is bírva őtet,
Majd ismét Zolnából lőn holdnak sugára
S Hábor újra ott volt mint az éjnek árnya.
A tündérkirály ezt nem türhette többet
És a szép Zolnából ragyogó csillag lett,
Hábor üstökössé vált az égi bolton,
Ott barangol végig végtelen határon.
Ég arcán harag, mert hasztalan küzdelme
Zolnának jöhetni kedves közelébe.
S hogyha már elfárad, messze bujdokol el,
Hol maga marad csak kínos szerelmével.
Hol már elfogyának Istennek világi,
Hol éltet, hol súgárt többé nem találni;
S századok múltával hogyha eljön újra
Nézni ott van-é még egyetlen Zolnája,
Reszket minden csillag kínos félelmében
A haragtól, mely ég Hábornak szemében,
Reszket Zolna is, de nem féltében reszket,
Csak mert tudja, bűnös, és mégsem felejthet.
Jerikó rózsája |
![]() | ![]() |
Jerikónak fűves rónaságán
Állt tudós Zádornak büszke vára,
Borzadállyal láták karavánok
Aranyos tornyát ki a pusztára.
Mert azt hitték, hogy tudós Zádornak
Szellemekkel van szövetkezése,
S a leány is kit magáénak vall,
Tündéreknek legszebbik testvére.
S bár keletnek fényesebb sugára
Édesb dalja, pirosabb rózsája
Mint miénk, mind ennél százszor szebb is
Volt a vén várúrnak barna lánya.
Vén volt Zádor, hófehér szakállal
Az idők súlyától meggörbedve,
Ingó lépteit mankó gyanánt csak
A kedves lány, szép Dalár vezette.
Ám de hogyha az éj földre szállott,
És mosolyga csillagos szemével
Ifjodottan égni látszott arca
Kebelét erős szellem fogá el.
Felment vára lapos fedelére,
Néze az éj leplezett titkába,
Míg mellette őrangyalként állott,
Enyelegve játszott szende lánya.
Igy merengett át ismét egy éjet,
Keleten már a hajnal derűle,
Kezdett már a harmat is peregni
S míg egy csillag hullt alá földünkre,
Zádor arca édesbben mosolygott,
Vágyó karját széjjel terjesztette,
Mintha rég várt kedvesét ölelné.
"Nézd lányom - mond - csillagom most tűnt le."
A leány sikojtva fogta őt fel,
Szólította édes lágy hangjával,
Atyja hidegen hanyatlott hátra,
Szellő játszott szétbomlott hajával. - -
Ott állt a lány, megdermedve mint kő
S őrizetlen percét felhasználva
Odasuhant szelleme az éjnek
S eljegyzésűl lopva megcsókolta.
Rászövődött a holdnak sugára
S elhalványult a világ előtte,
Őt is már csak az éj titka vonta,
S a rideg hold ábrándos szerelme.
Szép Dalár fent állt a várerkélyen
Csillagokkal volt találkozása,
Fájó kéj rengette végig lelkét
Nézvén a merengő holdvilágba.
Lent a kertben állt dalnok-királyfi,
Elmerülten a magasba néze,
Pillantási a lányon tapadtak,
S pillantásiban ott ége lelke.
"Holdvilág! óh testesült ábránd te,
Hallgatag zenéje bús szívemnek,
Árjadó sugárod óh miért vonz,
S hogyha nem bírhatlak, mért szeretlek?"
Igy beszél Dalár, és a királyfi
Hallván őtet így felel szavára:
"Óh ne vesztegesd reá szerelmed,
Meg nem ért a hold hideg sugára.
Itt van egy szív, forró mint tiéd, lány,
Benne egy menny s egy pokol küzdése;
Melyik győzzön az csupán tőled függ
Lelkem álma, sorsom istensége."
És Dalár hideg mosolygással néz
Dalnokára s nemet int fejével,
S a hold hideg mosolygással néz
A leányra halvány képével.
"Van dús országom - mond a királyfi, -
Gyöngy s gyémántnak gazdag halmazatja;
Mind tiéd, a nép porban hódoljon,
Csak szeress, szeress, kedves leányka!"
És Dalár mond: "Fiatal vagyok még,
Éltemnek lehet sok édes perce,
Mindenről lemondok, életemnek
Vesszen el reménye és emléke.
Egy virág se jusson már síromra,
Hagyjon el minden, mi örömet hoz,
Meg ne értsem szerelemnek hangját,
Csak emelj, hold, egy percre magadhoz."
És a hold a lánykának szavára
Megrendűl, mint hogyha fájna néki,
Koszorút fon legszebb sugárából
S a lány halántékira keríti.
Lejjebb szállt ezüst szélű felhőkön,
Mosolyogva int aztán Dalárnak,
S ennek égi kéjek mámorában
Érzeményi, vágyai elállnak.
Nincs számára föld és nincsen élet,
Az éj lelkének dicsőn tárul fel;
Vonják, vonják őt ezüst sugárok
A magasba túlföldi erővel.
És párkányról más párkányra hágva
Megy mindég feljebb, mint tünde szellem,
Mígnem a toronynak végső csúcsán,
Áll már mint szobor fehér merően.
Leng a fátyol a szélben fejéről,
A királyfi borzalommal látja,
S őrjöngő szerelmének hangjával
Kétségbesve a nevét kiáltja.
A lány szívének egyetlen húrja
Mely még élt, felébredett e hangra,
Végigreszketett egész valóján,
Elszédült, és a mélységbe hulla.
Nyugszik a lány fűves sír ölében,
A királyfi ott virraszt mellette,
Arca halvány, míg a holdvilágnak
A sírormon ragyogóbb ezüstje.
Vágyó karját hasztalan terjeszti
A királyfi szét a néma sírnak,
Hasztalan von kardot vad haraggal,
Vágytársára a hold mosolyog csak.
És a sírból röpke kis virág kél
Fel-felkúszik a torony ormára
S bájillatját holdvilágos éjjel
Leheli, - a Jerikó rózsája.
A királyfi meg addig danolta
Bús szerelmét, mígnem csalogány lett,
S most is legkedvesebb virágánál
Holdas éjjel zeng legkeservesbet.
Az előörs |
![]() | ![]() |
Mint viharnak, mely mindent lerombol,
Messze földre elhallik zugása:
Úgy a honvédtábort megelőzte
Hírnevének büszke szárnyalása.
Eljutott a Kárpátok aljáig
S fenyves rejtekében felkereste
A tornyos kastélyt, hol ősz Berenddel
Barna lánya, szép Piroska éle.
Olykor-olykor vendég jött a házhoz
S estve lángjánál a kandallónak
Mondott a honvédről hős regéket,
Melyek oly fellengzőek, csodásak,
Milyenek csak ős mesékben élnek.
Agg Berendnek arca fölpiroslott,
Feltekintett rozsdaett kardjára
S még egyszer megifiodni vágyott.
Míg Piroska földrehajtott fejjel
Hallgatott és borzadott magában,
Mily szivetlen, vad lehet a honvéd,
Dúló villám a sorsnak karában. -
S im a szomszéd völgyben nagy-véletlen,
Mint vihar, honvédtábor jelen meg,
S a seregnek hírhedett vezére
Lesz vendége az öreg Berendnek.
Hol van nő, kiváncsiság kit nem bánt?
Érezé ezt szép Piroska is jól,
Látni vágyta a rettentő tábort,
Melynek félt már híre hallatától.
Ellopózott erdei ösvényen
A szomszéd hegy legmagasb csúcsára,
Onnan, gondolá, a harci képet
Kényelemmel majd végig belátja.
A hegynek csúcsán előörs állott,
"Állj! ki vagy?" kiált a barna lányra,
Fölsikojt ez, és alélva roskad
Szőke tisztnek fölfogó karára.
Szörnyü képek népesítik álmát,
Durva arcok vérfestett kezekkel,
Nem meré szemét soká kinyitni,
Érezé, hogy kínosan mint vész el.
Végre eszmélt, ott feküdt gyepágyon,
Mintha anyakéz ápolta volna,
Oldalánál védszellemként a tiszt
Térden állt, szelíden mosolyogva.
Oly csengő, oly biztató volt a hang,
Mellyel szólt az ébredő leányhoz,
És a kard is mint fényes játékszer,
Úgy simult csak karcsú derekához;
Hogy Piroska csakhamar megnyerte
Önbizalmát, elbeszélve híven
Sétáját, és a szó szót igényelt,
Mígnem elmerültek a beszédben.
Mit mondtak, mit nem, minek leírnom,
Tán magok sem tudták a beszédet,
Ámde a beszédből szíveikben,
Mint az illatos virágból, méz lett.
S búcsuzásul homlokán a lánynak
Félig orzott s mégis édes csók ég,
S a tiszt mellén erdei nefelejts,
Minden érdemjelnél kedvesebb ék.
Mily eszméket forralt szép Piroska
A magányos ösvényen hazáig! -
"Honvéd volt ez? óh nem így néz az ki,
Aki mint oroszlán úgy csatázik.
Az én ifjam szende bús arcával
Hogy tudhatna vétni ellenének?
Istenem csak baj ne érje ottan; -
Ily szemek nem ölnek, csak szeretnek!"
Eközben tornyos lakába ére
S édes titkul tartá meg kalandját,
Bár gyakorta mintha vétkes lenne,
Áruló pír, véletlen futá át.
Ősz Berend együtt ült a vezérrel,
Kit nehéz gond vad haragja bántott,
Míg parancsosztó szavát hallgatva
Ifjú honvéd katonásan állt ott.
"Melyet mondtam, az előörs rögtön
Induland a vészes hegyszorosnak,
S ottan áll a végső emberig, míg
Holnap sergeim általvonulnak.
Hogyha mégis súlyosb lenne a baj,
Mint a hősi elszántság szivökben,
Kérjenek segélyt!" mond gúnyos hangon
S a honvéd eltávozik sötéten.
Mily kinzó kétség, minő előörs,
Csak nem ifjam, gondolá Piroska,
Véle ily veszélyben mit tennének?
Kérdezné, és mégis néma szája.
Éjen át harclárma, ágyúdörgés,
Fegyvervillám tölté a vidéket,
Megzavarva, melyet a leányka
Álmodott, a tündér édes képet.
Bércek ormán a hajnal piroslik,
Útra készen áll a hős vezér már,
Ősz Berend egyetlen gyermekével
Búcsút mondva a ház kapuján áll.
S ím futár jön vérző, füstös arccal,
Ajkán sóhaj, győzelem szemében.
"Mit jelent az éji harci lárma?"
"Túlerő kerített meg véletlen.
Hogy lőhessünk, még előbb szuronnyal
Kellett ágyuinkat visszavenni,
Hogy mozdulhassunk, mely elnyomott majd,
Az ellenség közt kellett rést törni.
Kapitányunk vitt zászlót előre,
S a vak éjben útat az jelölt csak,
Kapitányunk kardja tisztított rést,
Melyen bátraink aztán haladtak.
Hangja volt a kürt, melytől megértők,
Merre menjen aki győz, avagy hal;
S győztünk, a megritkult ellentábor
Elfutott a legvadabb futással.
Összeszámolók magunkat s láttuk,
Ellenünk hogy ép jókor futott el,
Mert különben nem marad közűlünk,
Aki jőjjön győzelmünk hirével."
Szép Piroska némán hallja mindezt,
Borzalomtól halványúl arcája,
Gondolván, ez volt egyik közűlök,
Kiknek hírét hordja a hír szárnya.
Milyen lehetett e szörnyü férfi,
Akinek kő nőtt helyén szivének;
Hej, az én ifjam felől tudom jól
Legfeljebb csak bús lányok beszélnek.
"Hát miért nem küldtetek segélyért?"
A honvéd mosolyg rá keserűen.
"Mert hogy nem volt súlyosabb még a baj,
Mint a bátorság volt szemeinkben.
"S mért nem hozza tiszted a jelentést?"
"Egy tévedt golyó találta szíven.
S már alig suttogta: Semmi baj nincs
E ponton, vezéremnek jelentem."
Csendesség lőn a kicsinyke körben
S hallik súlyos léptek dobogása,
Bajnokok ravatalon halottat
Hoznak, elvett zászlókba takarva.
A vezér felhajtja a sírleplet,
Szőke ifjú tiszt szunnyad alatta;
Mellén két virág, a szerelemnek
Nefelejtse s a hír vérrózsája.
Ősz Berend könnyet törűl s letérdel,
A vezér kardjához kap haraggal,
A lány nem sír, és boszút nem érez,
Ő csak földre roskad egy sohajjal.
Férfiszó |
![]() | ![]() |
Az Aldunának szirtes partjain
Egymással szemben áll két büszke vár,
Közöttük a hab is jobban szalad,
Mint aki éjjel temetőben jár.
Itt válik a török s magyar határ;
Mi az mégis, hogy mindkét várfokon
Egyenlő zászló leng, bár a két vár
Különbözik mint éj s nap, oly nagyon.
Amaz mint rém, sötét és hallgatag,
Vonóhídját magas gaz nőtte be,
Csak éjjel zördül fegyver vagy bilincs
S az őrkiáltás zúg tornyáról le.
Nem látszik ott ember, csak néha jő
A várfokára egy sötét alak,
Fehér szakálát a szél lengeti
Szemében látszik rég forralt harag.
Néz, néz sokáig végig a Dunán,
Aztán öklével által fenyeget,
Szemébe könny gyűl, mígnem felriad,
S büszkén a vár mélyébe lépeget.
A másik vár vidám, népes, zajos,
Éjjel nappal tivornya, vígalom;
Ott összegyűl mi örömet keres,
Ottan lakik mi csak gyönyör vagyon.
S miért lakói mégsem boldogok?
Ámbár ifjú, ámbár szerelmes pár.
Felettök kínzó sejtelem gyanánt
Nehéz sorsnak Damokles kardja áll.
Tabán, a várúr, halvány és szikár,
Fájó mosolygás reszket ajkain,
S két szeméből vad láng tévedez
A távolban, de nem tudhatni min.
Csak hogyha zaj, vigasság környezi,
Csak hogyha bujdosik habzó pohár,
A mámorban látszik csak boldognak,
De akkor is sokszor rögtön feláll.
Fut a várfokra, halványan mint rém,
Merően lengő zászlójára néz,
S megborzad, hogyha egy-egy darabot
Ismét magával vitt az éji vész.
Lent Dalma várja. Milyen bájalak,
Megtestesült szerelmi élvezet.
De rajta is bánatnak fátyola
Hullámzék, mint felhő a nap felett.
Nem tudja senki, honnan van, ki ő.
Távol utából hozta őt Tabán,
De hogyha kérdik a nő s út felől,
Sötét felhő a válasz homlokán.
E pár egymáson szenvedéllyel függ,
Egymás karán lelnek csak életet,
S csókjoknál mégis Dalma könnye reng,
S Tabánnak ölelő kara remeg.
S ha a büvös világban elmerűl,
Mely a nőnek sötét szemében ég,
Ha függ a szűn, melynek hullámai
Több élvet rejtnek, mint a magas ég,
Egyszerre mint eszmélő felsikolt
A nő, s Tabán a vár fokára néz,
Hogy a zászlóból egy-egy darabot
Ismét magával vitt az éji vész. -
Éj van, vihar süvölt a vár felett,
S talapzatát dühös habok vivják,
Bent vad gyönyör s rivalgó kedv között
Dombéroz a féktelen társaság.
Tabánnak arca lassanként kigyúl
Túlizgatságtól, mely lelkében van,
Dalmának ajka kéjszomjtól pirúl,
Könnye kiszárad a szem lángiban.
S im a várfokról egy hang így sikojt:
"Zászlónknak vége, elsodrá a vész."
Tabán és Dalma kővé merevűl,
S a társaság aggódva összenéz.
"Hadd jőjjön dalnok, mond egy cimbora
Föleszmélvén, pajzán dalt zengeni.
Tréfáira majd elriadnak tán
Az éjfélnek kísértő rémei."
S kinyil az ajtó, dalnok jő be rajt,
Megrázva ősz fejét a húrba nyúl,
Végigfut rajta, mint a fergeteg,
Danolni kezd, s aggott arca kigyúl.
Volt hajdan egy basa
Sok nép uralta őt,
De számolt ép ezért
Még több irígyelőt.
Ezek nagy titkosan
Rá vészt esküdtenek,
S orvúl egy éjszaka
Váránál termenek.
Megmászták csakhamar
Védetlen sáncait,
S koránti örömük
Mindent végzettnek hitt,
Midőn az agg basa
Egy vészjelt gyújtatott,
S hű frígyes társa mint
Villámlás terme ott.
Két tűz közt a zsivány
Talált így méltó bért,
Ki hírt vigyen haza
Közűlök egy sem tért.
Társát most a basa
Vendégűl kéri fel,
A hála s tisztelet
Ezernyi jelivel.
S átadván zászlóját
Igy szólt: "Akármi ér,
Lengesd zászlómat és
Míg van szívemben vér,
Avagy megvédelek
Vagy érted meghalok
Kincsem, váram tiéd
És én szolgád vagyok."
Nehány nap tünt le már,
Még folyt a vigalom,
Éj volt, magában járt
Az őr a várfokon,
S még fényár, víg zene
Töltött el minden tért,
Az őrhöz a hárem
Felől ily szózat ért:
"Óh nő, ily gazdag fényt
Nem adhatok neked."
"Hideg a fény nekem,
Megyek ifjú veled."
,,Óh nő, ezer veszély
Átok kísér velem."
"Mindegy, karodba majd
Megvéd a szerelem."
"Óh nő, ha megbánnád
Még egykor léptedet."
,,Ki a jövőre néz
És számol, nem szeret."
Az őr most jelt adott,
A basa ott terem,
Harcedzett népe gyűl
Körűle hirtelen.
Kis sajka látszik a
Dunán, benn ifju s nő.
Tűz! ordít a basa
S száz cső utána lő.
"Evezzetek fiúk!
Mond és csolnakban áll.
Tovább, tudjátok a
Hű nálam díjt talál.
Mentsétek ősz fejem
Azon szégyentől meg,
Hogy nőmmel bűntelen
Haramja kéjeleg."
A két csolnak repűl,
Mint sas s kicsiny madár
Ez kétségbesve, az
Vérző zsákmányra vár.
S a két csolnak között
A tér mindinkább fogy,
Az üldöző hevűl,
Az üldött összerogy.
"Nincs többé menedék,
Mond a rabló lovag,
Kardommal kell legott,
Hogy nő kivívjalak."
S felfogva kedvesét
Kopár szigetre hág,
Egy perc még és a két
Vetélytárs összevág.
Rettentő lett a harc,
Két órjás küzde ott,
Két fergeteg vala,
Amely találkozott.
Mindkettő lankadt már,
De győztes egy sem lett,
S csodálta mindkettő
A hős ellenfelet.
"Basa! mond a lovag,
Igy nem mégy semmire,
Ott állnak emberid
Gyilkolni hívd ide."
,,Lovag, mond a basa,
Én gyilkos nem vagyok,
Menj és hadd e hűtlen nőt,
Tudd, én a férj vagyok."
"Úgy vívjunk hát tovább!"
S a két kard újra kész,
Midőn hegyek mögűl
A holdvilág kinéz.
Csak most ismeri meg
A megdermedt basa,
Hogy a vendéglovag,
Ki hölgyeért viva.
S mellette látja a
Zászlót, melyet kinyert.
"Megállj, mond hirtelen,
Amit fogadtam szent.
Zászlóm véd, csak vigyázz
Hogy védjen szüntelen,
Mert hogyha nem lobog
Vérbosszúm megjelen." -
A zászló nem lobog,
Vérbosszúm megtalált,
Álnok bán, ismerjed
Meg bennem a basát! -
Tabán és Dalma még most is meredt,
Arcok fehér, mint síron holdsugár,
A társaság ijedten összenéz
S a vén dalnok méltósággal feláll.
"Üssétek által tőrrel kebelét!"
Mond felriadva egyik cimbora,
És tőr után kap száz kéz hirtelen,
S erőtlen hull le mindnyájok kara.
Mi bűverő bilincselhette le?
A dalnak büszkén lép közöttük el,
Nem tudja senki mért, de tántorog,
S elszorul s retteg minden kebel.
Vad lárma zúg kívülről, ég a vár,
Tolongva döbörögnek seregek,
A fegyver csattog s kétségbe eső
Nőhangok kegyelemért esdenek.
Végtére minden csendes, néma lesz
Csak füstölő rom már a büszke vár,
Elállt a vész is és a várfokon
Az ősz basa elmerülten áll.
Néz, néz az éjbe, rengő hold sugár
Van a Dunán, mint halvány sírlepel,
Közötte kormányzatlan sajka úsz,
S szellő enyelg két hulla fürtivel.