Egy őrült naplójából |
![]() | ![]() |
1
Hová lett a tavasz rózsája,
Arcom rózsái hová lettenek?
Azt nyár heve, ezt férfiú erő
Érlelni vágyó éhe ölte meg.
A nyár gyümölcsözött, megfagyhatott,
De az erő hová lett nyomtalan?
Magát emészté fel, csatázva
A kisszerű kor szűk korlátiban.
Mint a malomkő, hogyha búza nincs rajt,
Mint elvetett kard, hogyha nem vívhat bajt.
2
A hős oroszlán hitvány tőrbe hull,
A szív, mely Brútussá lehetne,
Kis szép kezek közt olykor megtörik,
S egy élc, a síremlék felette.
3
Gyakran visszajáró lelkek gyötrenek,
Érzéseknek hivják azt az emberek;
Elfüstölni őket, óh jaj, nincs szerem,
Ábrándos rémlátó hát csak a nevem.
S felvilágosodott kornak közepett,
Dolgom a hitetlen nép közt nem mehet.
4
Hitvány erőmű az az ember;
Az ész, e mozgató alig keres
Annyit, mint amit rossz fütője
A jó gyomor tőle igénybe vesz. -
És sokszor egy nap is már többet kér,
Mint amit az egész erőmű ér.
5
Mért tanít a hit szolgája minket,
Hogy síron túl majdan helyre áll
A szent egyenlőség és a dússal
A szegényre is hason sors vár?
Szent misék könyörgenek azért, míg
A szegénynek szószólója nincs,
Véle vándorol a más világra
Bűn, gyalázat, nyomor és bilincs,
6
Kacagok, ha hallom mondani,
Emberben hogy égi szikra él,
S társadalma viszonyaiból
Művelődéséből fenn beszél.
Két vezérrugója van csupán,
A gyomor s a szemnek ingere;
Az szülé, mivel csak kérkedünk,
S társadalmunk ennek gyermeke.
7
Az angyalt oltárképen a müvész
Csak a gyomor tájáig festi le;
Azért angyal, onnan mi emberek,
Ah, nem vagyunk egyenlőek vele.
8
El a lángésszel - rontás lényege
Mint Istené, ki rontással teremt.
Nem fér kicsinyesen elrendezett
Földünkre ez sem, ront tehát mindent.
S ha a végetlent érzi a tömeg
És dült sorompó van csak körüle,
Megdöbben lelkének legmélyeig
Gyötörvén őt kicsinység érzete.
Annak legjobb minden csak úgy, mint van,
Új békót rá, ha tűri, tűrje azt.
S ha rég megszenvedt bűn megtestesűl
Imádja ostorát, a megszokást.
Mért fél egymástól, és önkénytesen
Mint börtönőr egymást mért őrizi?
Mért a miljó tűrő ember között
A sok egyes, hogy miljó feledi.
9
Óh hiú ember, nyelvedben is
Szemtelen hizelkedel magadnak,
A jót emberségesnek hivod
És embertelen neve a rossznak.
Hej, pedig forditva
Sokkal jobban volna.
10
Jól ismerlek hizelgő macskafaj,
Szivedbe húzva lappang a köröm.
Te nem vagy bűnös, ez természeted,
De aki még neked hisz, gyűlölöm:
Hogyan gondolhat benned annyi jót,
Hogy a végetlen sok szép szó után,
Mit elszórsz, szűdben is marad e még
A jóból némi kis salak talán.
Mért nem néz körmöt kérges jobbodon?
Természetétől ilyen mindenik.
Ki jobbjáról leköszörűli azt,
Annak mélyen szivébe rejtezik.
11
A nap sugárának hét színe van,
A pénz fényének színe számtalan,
A hír, erény, dicsőség ilyenek. -
Hát a barátság, hon és szerelem?
Kegyelt váltó, mely készpénzül megyen,
S végszámadáskor nem kell senkinek.
12
Megmondom e kor embere minő:
Házasságrontó, szerelemszövő.
Tanácsban dús, tettben szegény Lázár,
Ebédhez gyors, éheshez késve jár.
Halottnál sír, de inségnél siket,
Más örömén sír, más baján nevet.
Virágot is csak érdekből nevel
Hogy legszebb díszében törhesse el,
A kis bárányt levágni rendeli,
De vérét folyni mégsem nézheti.
Köszönt négy cifra lónak, s hogyha jő
Isten szamáron, megtagadja ő.
Felrugja az embert, mint az ebet,
De azt hiszi, hogy mindent jóvá tett,
Ha öndicsőségére szobrot rak
Sirjára az egykor felrugottnak.
Az emberen mert ember nem segit,
S ha mégis adja gyér filléreit
Isten nevében adja, attól vár
Jutalmat, mit koldus nem adhat már.
Tál vizben nézi a tengervihart,
Szinpad diszitményén a regghajnalt.
Valódi vészt nem bírna lelke el,
Szabadban meg hives szél fú reggel.
De egy szivemnek mégis vigasza:
Hogy jobb az ember sohsem is vala.
13
Halovány erényök, halvány bűnök,
Az színlés csak, nem feláldozás;
Sírnak rajtad, hogyha bajba estél,
Imádkoznak s cselekedjék más.
De nem is rabolnak vakmerően,
Lopnak csak mosollyal ajkukon,
Nem gyilkolnak férfias nyiltsággal,
Gombostűkkel szurkálnak agyon.
Lennének jók, hogy szerethetném, vagy
Gyülöletre elég gonoszak,
És becsülni tudnám jóban, rosszban,
Erejeért akaratuknak.
Míg így undorral köpöm ki őket,
Oly émelygően lágymelegek,
És kerűlöm leverő unalmát
Egyhangú, kicsínyes körüknek.
14
Óh, ne higyje senki, hogy az embert
Szeretem, ha könyörülni lát,
Enmagamnak fájdalmas csak látni
A nyomort a gazdag természet ölén.
15
Ah, a világ egy nagy patkányfogó,
Ki benne van, rést mind hiába kér,
Hogy éljen fel kell falni társait,
A legerősebb végre csak megél.
Ah, a világ pillangógyüjtemény,
Rendezve a szárnyak fénye szerint,
De tű vagyon keresztül minden szűn,
És szárnya nélkül rút hernyó lesz mind.
Ah, a világ gyermeknek jó lehet,
Ki redves fát vesz el csillag helyett,
Én láttam a gyöngyöt még mint könyűt,
És a rubint vércseppnek seb felett.
16
Mi egy embernek bukta? dráma csak,
Bár sírunk rajta, mégis csak mulattat.
És szidjuk a hőst, ha megszabadúl,
Hogy elrontá könyekkel vett tréfánkat.
17
Egyetlen egyszer hittem, hogy miattam
Hull szép szemekből részvét harmata,
Megint csalódtam, a nő könnyezett, mert
Vetélytársán szebb főkötő volt.
18
Az ember már mint ember, mitsem ér,
Szintúgy szégyenli nyomorú faját,
Száz címet vesz, lesz mindenféle úr,
De senkit sem csal meg, csak önmagát.
19
Óh szerelem! te édes gyötrelem te,
Te kétkedő hit, könnyező gyönyör,
Érzém hatalmadat, mely mint varázsfű
Egyszerre gyógyit, és egyszerre öl.
Látom most, milyen dőre, hasztalan vagy,
De jól esik, hogy lelkemben lakál,
Nem is jó ember, aki nem imádott
Eszmét, az ész előtt mely meg nem áll.
Feláldozás, hon, hit, mind ilyen eszmék,
De mégis lelkünk égből hozta le,
És közelébb áll Istenéhez a szív,
Mely mindezeknek volt lakóhelye.
S ha a tapasztalás kiábrándít is,
A megcsalt szív becsében nem veszít,
Szégyelje a lány s a világ, ha oly korcs,
Hogy bé nem tölti szívünk vágyait.
20
Mi vagy te szerelem? tán égi tüz,
Miként hiú gőggel dicsekedel.
Por lánya vagy, s felforralt vérünkkel
Mint illat a virággal hervadsz el.
Szerettem én is, s gyakran gondolám,
Ha harminc évvel kedvesem előtt
Meghalnék, s ő mint agg követne csak,
Rokonnak érzené-e lelkem őt?
21
Sokan jutának véginségre már,
Kincset keresvén, ahol semmi sincsen;
Legtöbb őrült, szerelmi áldozat,
Vagy az ég titkát kutatá erősen.
Nősültek volna csak meg mindazok,
Szerelmes egy sem volna már s mind józan,
Csak lettek volna pappá mindezek,
Csupán azt néznék, ami a földön van.
22
A lány büvös növény, virága oly deli,
De elrejtett gyöke méreggel van teli.
A lány tűz, messziről vílágol, melegít,
Közelről gyilkosan éget vagy megvakít.
23
Mért nem hervad szivünk is, mint a lány,
Mért oly muló, tartós szerelmünk tárgya?
Nem szűnk hütlen, de ideálja az -
Vagy hol van, mely mint megbájolt maradna?
Mely első csókján égett, a zománc
Ellebben, mint a puszták délibábja,
S kiábrándult szűnk bájvilág helyett
A puszta sivatagjait imádja?
24
Önzővé szülé a végzet már az embert,
Látkörében mindég ő foglal középhelyt;
S mentől távolabb van valamely tárgy tőle,
Annál halványabbá, kisebbé foly össze.
25
Mit kérsz Istent, ő szóra mitsem ád.
Gúnyúl ragyog jó s rosszra egyaránt.
Véráldozat égett oltárain,
Midőn olykor lejött, mivel megszánt.
Az ég magas! - mig a sohaj felér,
Esővé lesz, s az is, ha földre hull,
A nyomorúság szenvedésitől
Csak a dúsak termése gazdagúl.
26
El, el, ne lássak emberalakot,
Elutálnám az Istent általa,
Kiről azt mondják, hogy hatod napon
Saját képére embert alkota.
Avagy jobb volt az ember akkoron,
S azóta Istenünk trónról bukott,
Hogy így elnézi, amint ördögök
Bírják a neki szentelt templomot?
Nem, nem, galambból nem lesz keselyű,
Az ember olyan, amilyen volt rég,
Azért mondá az Úr már kezdetben:
Megbántam ím, hogy embert alkoték.
27
A nagy Kopernik csillagrendszere
Legbiztosabb vezér az égen fent;
Ily biztos rendszer: emberek között
Gaznak, csalárdnak tartani mindent.
Gyéren hoz üstököst a föld s az ég,
S az is ki tudja rendbontó-e még?
28
Ember! te nagyszerű méregfa,
Környezetedet is megmérgezed,
Im bűneidet eltanulja
Leghűségesb barátod is, - ebed;
S míg jó ruhához hízelegve jő,
A rongyos koldúst megugatja ő.
29
Mit nékem az egész emberiség,
Nem vágom meg miatta ujjamat,
De hivjatok kiirtani, megyek
S kivégezem végűl enmagamat;
Hogy ujra Isten légyen már az úr,
És éden kerte ujra felvirúl.
1. Művészet és természet |
![]() | ![]() |
Tolong a sokaság, bámul egy képet,
Ennél szebbet, mond, még nem szült müvészet.
A bámulók közt egy cigány is ott áll,
Napbarnított leányt tartván karánál.
"De hisz te többet érsz ám - mond - e képnél,
S ki mostan gúnyol, estve szinte rátér".
2. Egy kacér hölgyhöz |
![]() | ![]() |
Mért oly nehéz e szív, hisz aki benne él,
Oly röpke az a nő - oly könnyű mint a szél.
3. Az őszinte ortodox |
![]() | ![]() |
Tanaink oly szentek, oly valók,
Hogyha Krisztus szállna újra le,
És ellenkezőjét mondaná,
Mint eretnekkel bánnánk vele.
4. A költő és kedvese |
![]() | ![]() |
Mint sas száll a költő csillagok honába,
Ah, de oly kietlen a hír fényes sugára!
S ím, hogy meg ne fagyjon a költő kebel,
Eltakarva híven feltörő szárnyával
Mint ökörszemecskét lopja be magával
A kedves leánykát, kit megénekel.
5. Petőfi sírján |
![]() | ![]() |
Nem mondja kisded síri jel:
E zugban porlik tested el.
És jól van az, mert így a sír,
Amelyen egy hon népe sír
S körülragyogja szellemed,
Egész e honnak keble lett.
Te a szabadságot megüdvözölted
Még bölcsejében, az viszont neked
Utolsó búcsuzásaként megírta
Ágyúdörgésekkel - sírversedet.
6. Az aradi sírra |
![]() | ![]() |
Nem néztetek erőst, hogy szolgáljátok,
Ki fényesen majd jutalmazni tud,
Akit szolgáltatok egy árva hon volt,
Im sírotokra emlékkő se jut.
7. Egy mártir sírján |
![]() | ![]() |
Emléked nincsen és mégis kiáltva
Beszéli, hogy nem élsz, hogy megbukál,
A népszabadság, mely nyög eltíporva,
A bűn, mely ismét emelt fővel jár.
8. Külömböző világnézlet |
![]() | ![]() |
Huszárok mennek a falu alatt,
Kitódúl a nép, hogy bámulja őket,
Az ifju lelkesülve mond: "Mi kéj,
Milyen dicsőség a katonaélet!"
De apja fejvakarva mond: "Be sok
Sujtás, zsinór, mi költség az országnak!"
A lányka meg sohajtva mond: "Be kár,
Hogy mennek, köztük szép legények vannak!"
9. A történeti jog |
![]() | ![]() |
"Apám! apám! mond a mágus fia,
Szentségeink között jár egy egér,
Mindent bemocskol, megrág. Tűrjük ezt?
Adj engedelmet és a gaz nem él." -
"Ne bántd fiam, azon egérnek már
Nagyapja is azt tette, amit ez,
Kell hogy legyen hozzá magasb joga,
Ilyen merész bűnt másképen nem tesz."
10. Hit és tudás |
![]() | ![]() |
"Szörnyű rablás történt, óh mesterem,
Mond Izis papjához ifjú segéde,
Én is hibáztam, ah, de megbocsáss,
Mert így jövék csak az átkos merényre.
Fölemelém a leplet, embernek
Érintni, melyet tilt hitünk törvénye,
Mely a legszentebb szentséget fedi,
És mely előtt hittel hull a nép térdre.
Elcsábitott a dőre tudni vágy,
De óh mit láttam, semmi sincs alatta."
"Hallgass fiam, mond a pap, ép azért
Mindenki amit hisz, ott feltalálja."
11. A mester és a tanitvány |
![]() | ![]() |
"Mester! tanits, tanits meg festeni,
Képében a napot megdicsőitem."
"Én, mond a mester, hogyha árnyait
Birom ellesni, azzal is beérem."
12. Közönséges ember |
![]() | ![]() |
Világra lett, nőszült és elvesze,
Ezért kár volt emberré lennie.
13. Próza és Poézis |
![]() | ![]() |
Csodálod a virágnak színeit,
Imádod a lányt eszménykép gyanánt,
Fellelkesülsz a nagyság szavaira,
Költő vagy, minden hétköznapi bánt,
S mégis, ha a virágnak gyökere
Nem lenne földben, hervadna korán,
Ha a prózába sohse szállna le,
Nem lenne oly virágzó a leány.
S midőn a szónok úgy fellelkesít,
Előbb már odahaza jóllakott. -
Igy jár karöltve eszmény és göröngy,
Nem szabad azt széjjelszakítanod.
14. Egy hölgyhöz |
![]() | ![]() |
Most látom, mily erősen
Valál szivembe nőve,
Amint kiléptél onnan,
Utánad foly ki vére.
15. Egy barátomhoz |
![]() | ![]() |
A hernyóból lesz mindég tünde lepke,
S te nagy szellem, filiszterré lehetsz-e?
16. Ki a hibás? |
![]() | ![]() |
Játék gyanánt veszed a férfi sziveket,
Látom játék nélkűl a gyermek nem lehet.
Az álgyöngy játéknál egyéb mi lenne más?
Most itéljétek meg, ki köztünk a hibás.
17. Leányálom |
![]() | ![]() |
Szőlőtő az agg szülő, mellette meg
A jó fiú mint védő támasz áll;
Ámde a szőlőnek súgár is kell -
S ezt szerető menyében talál.
18. Metamorfózis |
![]() | ![]() |
Midőn a lányka csak menyasszony,
Még csupa menny az egész asszony,
Későbben amint lesz menyecske,
Fogyton fogy a menny s lesz mennyecske,
Míg végkép el nem fogy a menny lassan
S csak az asszony marad meg pusztán.
19. Egy zsarnok sírjára |
![]() | ![]() |
Követ sírjára, hisz nem nőne ott virág,
Mi könnyhullás frissítené azt fel?
Mindenkit illet egy-egy rész könyű,
Ő részét még éltében költé el.
20. Nép szava |
![]() | ![]() |
A nép szava fenyítő üstökös,
Feltűnik olykor - elhalaványúl.
Kigúnyolják, - de egyszer visszatér
S kihányja a földet sarkaibúl.
21. A szabadságháború |
![]() | ![]() |
Mint villámlás valál, fényes, rövid.
Nem tudni honnan, nem tudni hová,
Azt sem tudnók, voltál-e igazán?
Ha a rom, mit hagyál, nem mondaná.
22. Költő és szabadság |
![]() | ![]() |
Nap a szabadság, nincs nélkűle élet
És nincs öröm, hová nem néz be,
Arany zománcot von a pórgunyhóra,
Meg a magas kastélyfedélre.
És hold a költő, mely, ha az éj eljő,
Még egy sugárt hoz el magával,
Zálog gyanánt, hogy a nap még nem halt meg,
Hogy eljő még a véres hajnal.
23. Honfibú |
![]() | ![]() |
Nem volna életemben bánatos perc,
Nem volna szűmbe néma fájdalom,
Ha lelkemből kihalna drága képed,
Ha sorsodat nem érzeném, óh hon!
S mégis, e bú is ha kiszakadna
Szűmből, elhagyna minden örömem,
Hisz e szentelt bún kívűl más örökség
Bukott hazámtól nem maradt nekem.
24. D. l. M. Grnő sírjára |
![]() | ![]() |
Mindig mások javára fáradál,
Mindig csak másoknak kedveért éltél,
Ha megkivántad már a pihenést
Meg kell nyugodnunk, hogy sirodba tértél.
De aki már ugy elkényeztetél,
Az első búnál, melyet most okoztál,
Bár tudjuk, sírod néked mennyet ad
Te is elnézed, hogy szemünkben könny áll.
25. Sírjánál ugyanannak |
![]() | ![]() |
Szeretted egykor e csendes helyet,
Mely pusztaság volt, mostan kert gyanánt áll,
Szeretted gyermekid, s körűlötted
Kigyult megannyi békés házi oltár.
Most árnyában virágos fáidnak
Hamvaid édesebben pihenhetnek,
Emléket meg magadnak alkotál
Hálás szivében kedves gyermekeknek.
S míg napfény és árnyék reng sírodon,
Gyümölcsfa áll, virágot hord a szellet,
Míg köztünk szeretet s egység lakik,
Nálunk mulat, s viraszt felettünk lelked.
26. Egy papra |
![]() | ![]() |
Ki mondja, hogy nem vagy jó pásztor felüled,
Hisz szalmán tartod a nyájt s mégis jól fejed.
27. Hivatlan párthiv |
![]() | ![]() |
Nekünk vágyol szolgálni, mondod. Kérlek
Ha ez való, ne tarts velünk, de vélek.
28. Megvesztegethetlen |
![]() | ![]() |
Rád bizton számolunk, hogy pártunkon leszesz,
Oly árut mint te, tán csak senki meg nem vesz.
29. Egy demagóghoz |
![]() | ![]() |
Mint uj Mózes hozod pusztákra népedet;
Szép szóval tartod azt az ó manna helyett,
Elhalt Mózes, de a népé lett Kanahán;
Célt csak te érj, a nép elveszhet a pusztán.
30. Egy nagyravágyóhoz |
![]() | ![]() |
Fényes útat választál magadnak,
Legfényesbek a legsárosabbak.
31. Helyes sulyarány |
![]() | ![]() |
Ha kar kell, szívesen látom a tömeget,
Ha ész kell, szívesen fogadjon engemet.
32. Dicsőség és gyalázat |
![]() | ![]() |
Ha milliókat meghódoltatál,
Dicsedre még nem szolgál néked az,
Csak arról tesz tanúságot, minő
Hitvány volt a tömeg és milyen gaz.
33. Kormányzási ildom |
![]() | ![]() |
Dicsekedel, hogy száz elem között
Mi ildomos békét tartasz te fel.
Egy rész bakban van, más fegyverben áll,
Amaz a veretett, emez meg ver.
34. A megtért |
![]() | ![]() |
Hazád sorsát sötét színnel festetted,
Egy kegysugár hullt rád - derűl, ugy érzed.
35. Nagyok eszköze |
![]() | ![]() |
Az a hasáb, mely Huszt elégeté,
Egyetlen eszmét sem tett semmivé.
S számára még dicsőség sem jutott,
Ki felhasználta, hogy szétporladott
Hitvány hamvát lábával rugta szét,
S a szél elhordta jótevőn nevét.
36. Az entuziaszta |
![]() | ![]() |
Mégy hát te is, előre! jelszavad,
Már úti terved kész, csak egy baja,
Beszédedben még forr a gőzkazán,
Egyet nem tudsz még: merre és hova.
37. Rögtönző |
![]() | ![]() |
Nagy vagy, ha önmagát legyőzni naggyá tesz:
Müvednek része mind egymás bakója lesz.
38. Filiszter |
![]() | ![]() |
Nem vagytok hidegek, nem vagytok melegek,
Még epigramma sem telik belőletek.
Útravaló verseimmel |
![]() | ![]() |
Sokat, sokat értem már életemben,
Tömérdek bút küldött reám az ég,
De hála Isten! a sors éjjelében
Ragyogó csillagom is volt elég.
Érinte elválás, halálnak árnya,
Majd újra édes emlék ringatott,
S feláldozó rokon szívet talála
Kietlenben a bús elhagyott.
Hittem, kétkedtem, vágytam és lemondtam,
Mosolygtam, sírtam, multon és jövőn,
Tündérek játsztak vélem napsugárban,
Kisértetekkel jártam sírmezőn.
Sokan szerettek és sokat szerettem,
Bántottak is, de szűmben nem maradt
Fulánk. Baráti serleggel nevettem
És más ha sírt, szememből könny fakadt.
Láttam lezúgni nagy napok viharját,
Dicsőség, börtön ismerős velem,
Ha napsugár avagy villám futá át
E szívet, elzengé azt énekem.
Elzengte akaratlan mint madárka,
Kit nem kérdünk, ha dall, mit éreze,
Nem kérdik, az ősz búcsúzó avarja
Miért halvány, piros vagy fekete.
Csak azt hallgatják, hódító-e hangja,
Csak azt nézik, ragyog-é a levél,
Ki gondol a madárra és a fára,
Ki a költőre, hogy mi sorsban él?
Ez a dicsőség! Óh hideg, hideg kép!
Életrózsáinkból halálfüzér,
Küzdtérre érte, óh, szívem sohsem lép,
Mint a madár, az őszi lomb se kér.
De jól esik tudnom, nem a sikamló,
Út az utam, mely semmiségbe vész,
És felsohajtnom, veszhet már a kagyló,
A drága gyöngy, mely élni fog, ha kész.
Óh, bár gyöngy lenne mindenik dalocskám,
Fényt hintve arra, kit megénekel,
Nézné írígyen a tömeg, csodálván
A fényt, mit költő választottja lel.
Csak ők tudják, kikhez dalom beszéle,
Mit tűr a kagyló, mely gyöngyöt terem,
Csak ők érezzék, - mig reng dalom fénye -
Körülöttük zokogni szellemem.
S ha nem lesz már, ki vélem sírt s örűle,
Ha nem lesz már többé kit érdekel:
Vajjon, hol e dalt ily módon elzengje,
Min ment keresztűl a költő kebel;
Akkor is ha egy-egy jobb kebelnek
Szót kölcsönözni tudna énekem
Valódi égi kéjt csak úgy lelendek,
S örök ifjúság akkor jut nekem.
Mert nem ha újat mond, ér szívhez a dal,
Csak hogyha azt, mi benne szúnyadoz,
Életre költi, vágyainkkal áthat,
Mosolyt a kedvnek, búnak könnyt ha hoz.
E dőre könyvből is csak úgy lesz ének. -
Vegyen hát minden, ami illeti
Borágot, rózsát vagy ciprust füzérnek,
Vegyen ha szíve dallal van teli.
És míg öröm, bú, hit, meg kétkedés lesz,
Tél és tavasz, ifjúság, szerelem,
Míg szent eszmékért ember harcol, érez,
Mindebből osztályrész jutand nekem.