Isten keze, ember keze |
![]() | ![]() |
Hadd dicsérje más a város tarkaságát,
A kalmár világot, mely száz izgatást ád,
A káprázatot, mit öndicsőségére,
Mint egy új istenség, emberkéz elére:
Nékem nem világom, én szorult kebellel
Messze, messze vágyom tömkelegéből el
A vadonba. - Ott van Istennek világa,
Áhitattal lépek a szentelt határba,
Ott még nem dult ember, ottan mindenen még
Őserő zománca mint túlföldi csók ég.
A nap mostan ébred, - mint ifjú oroszlán
Aranyos serénnyel erdős hegynek ormán,
S míg a kis pacsirta ittasan gyönyörtől,
Mint merész imádság égbe száll a földről,
S dalja a magasban fellegek közé vesz -
A szép virradatnak hirdetője ő lesz.
És dalára a sok kis madárka felkel,
Fészke párkányára lép ki játszi kedvvel,
S dalgazdag kebellel most gondolja épen
A megújult földnek milyen új dalt zengjen.
Fent a légben délnek vándorlói jőnek,
Kovályogva nyékén elhagyott fészköknek;
Hogy vagytok, hogy vagytok, súg a szél elébök,
Rá a csattogány mond bűbájos regéket.
Most meg ők kérdik már, mily világ foly itten -
És a cserfa rezdül: vártunk hólepelben.
Eközt felmelegszik, tarka gyíkok jőnek
Sütköződni ordas púpján a csertőnek;
Kelnek már egyenkint, pirosan mint lányok,
Könnyel és mosollyal a kicsiny virágok.
A nap sejti a könny s a mosoly kit illet,
Első súgarával megcsókolja őket;
S amint a szorgos méh jő s mézet sovárgva,
A viráglánykákat körüldongicsálja,
Már mosolygó arccal, játszi kedvteléssel,
Jobbra-balra ingva, hívják s űzik őt el.
Foszlik a mezőn is már az a hűs fátyol
Mely csillámló röpke, mint álmunk hajnalkor,
Már csak az erdőben űl az éj homálya,
Még egyszer ragyogni kezd agg koronája,
Mintha a vénségnek kedve kerekednék,
Bár lelkében a bú honosulttá lett rég.
S míg dús oszlopzatja szentegyház gyanánt áll
A lomb színes ablak bolygó napsugárnál,
Orgonája a szél, mely dallamba olvad,
Száz hanggal mit nem tudsz, honnan és hová hat.
Méltóságos csenddel jár az őz eközben
Olykor megrettenve az erdő fenéken,
A zsolnának hogyha kopogása hangzik,
Vagy sudar fák ormán a mókus cikázik;
S hol mormogva habzik a hegyi patakcsa,
Ércfényű acsáknak múlató tanyája,
Ott pihen meg végre biztosan, nyugodtan,
S mint király körülnéz a széles vadonban.
Óh dicső világ! te Isten szent világa,
Hozzád vonz szivemnek érzeménye, vágya!
Itt még nem dult ember, itten mindenen még
Őserő zománca mint túlföldi csók ég. -
Majd ha általlépi ember szent határod,
Eltörüli rólad mind e szűz zománcot;
Mintha látnám amint egyenkint letépi
Bájad, sebhelyét szűm mindeniknek érzi.
Harmatos virágid szénának kaszálja,
A rétet kicsinyes mesgyével hasítja,
Hogy elég tér nyiljon a kalmáros utnak,
Százados szent fáid bárd alatt lehullnak.
Többé a pataknak árji sem henyélnek,
Mert eléje sulyos gyári munkát vetnek.
A hegyet megnyitják, benne kincset ásnak,
Sok ezer teremtmény nyomorúságának. -
Délceg őz sem jár már többé a vidéken,
Jármos marha húz csak búsan az ekében;
Elrettenve elmegy a dalos madárka,
A bérc nem felel, csak emberek jajára.
Elhervad, kipusztul Isten szent világa,
Jő helyébe ember dőre alkotása.
S édenünk helyett, mit földön Isten alkot,
Emberkéz alkotja számunkra a poklot. -
Hah, de mit látok? mi romrakás előttem?
Hajdan vár, uralgó az egész vidéken,
Most gyopárral himzett domb alá rejtőze,
Mintha szégyenelné, sajnálná, hogy éle.
Ámde képzetemben állnak még a termek,
Bennök víg barátok dombérozva ülnek,
Most készült el a vár - szolganép alkotta,
Sok közűle éltét a munkában hagyta.
Hej, de még ki gondol erre a vig torban,
A várur nevére habzó serleg koccan,
S rableány ajakról zeng a pajkos ének,
Mulattasson hogyha érte megfizetnek;
Fesse be a könnyek utját és mosolygjon,
Majd keserghet otthon a kedves halotton. -
Óh csábitó arcú, rettentő világ te,
Ragyogó tivornya síroknak felette,
Hol vagy - hol vagy innen? - Büszke palotádnak
Fűlepett sírhantján százados fák állnak.
Tán belé unál a gyáva színlelésbe,
Festéked lement, a ronda váz kitűne,
Míg megszánt az Isten és lepelt dobott rád,
Eltakarva bünöd s szégyened világát,
És helyébe Isten szent hatalma lépett,
Mely gondos szülőként kísér minden léptet.
S míg az ember dőrén és elbizakodva,
Sebhelyeket vág ha alkotni akarna,
A kegyes istenkéz újra magához hí,
És a sebhelyeket lassan behegeszti.
Csárdában |
![]() | ![]() |
Pusztaság előttem és megettem,
Roskadoztam - forró nap felettem,
Kantáron vonszolva paripámot,
Im előtted kisded csárda állott.
Vajh ki tud méltó dalt ily örömről?
Gondolám nekem már ott ebéd fől.
"Hej korcsmáros - szólottam megállva
Ő rám bámult s nem felelt szavamra -
Hát ki fogja meg lovam kantárát?"
"A cövekhez kösse csak a szárát."
"Aztán lesz-e majd neki mit enni?" -
"Hogyha tetszik a padlásra menni."
"Mindég jobban! Hát én mit ehetnék?"
"Ami a tarisznyában vagyon még."
Ezzel egykedvűen széttekintve,
Az asztalfőn hosszan felkönyökle,
Mely körül betyárok múlatoztak,
Árnyékában száraz galylugosnak.
Jó időt csak vártam, zugolódtam.
Végre is magam hogy jól meguntam,
Mit tudhattam tenni okosabbat,
Nézni kezdtem a víg cimborákat,
Savanyú bort iddogált az első,
Pajtásával koccintván, köszönt ő,
S széles jó kedvében bút, szerelmet
Énekelve, egy népdalt teremtett
Jött a korcsmárosnak barna lánya,
Bort vivén a vendégek számára,
S a másik betyár általkarolta,
Megcsókolva istenigazába.
Egy percig lelkét a kép betölté,
S ellöké, nem volt rá gondja többé.
Míg eközben bundáján heverve,
Harmadik pajtásuk sütköződe,
Élvezé a nap meleg sugárát,
Nézte pipafüst ábránd-világát
S boldog volt, hogy ez a sík hazája
S bényargalja mint a felleg árnya. -
Isten áldjon meg, te jó korcsmáros,
Jóléttel hogy nem voltál túlságos!
Most látom, hogy megelégedéssel
Boldognak lehetni, mily kevés kell.
S a betyároknak közébe ültem
Ott danoltam, ittam, elmélkedtem,
Megcsókoltam a kis barna lánykát,
Megráztam bajtársim kérges markát.
Elfogott a puszták őrtündére,
Költő bája, szent egyszerűsége;
S elmulatva száraz galylugosban
Estve volt hogy ismét elutaztam.
Alföldi utazás |
![]() | ![]() |
Forró nyár középen a nap délen állott,
Lánykámmal utaztam alföld sík vidékén,
Falunak menénk el széles utcáján, de
Nem járt benne ember, nem volt ott élő lény.
Gólya állt féllábon csak a házfedélen
S kerepelt kocsinknak szokatlan zajára,
A zárt ajtónál meg a fehér eb szunnyadt,
S fel-felmordult olykor megszakadt álmába.
Hosszú nádkerités nyult az utca mellett,
Általszőtte azt a tök lankadt indája,
Kinn a faluvégen bádog tetejéről
A toronynak kakas nézett a pusztára.
Elmaradt lassanként a falu megettünk,
Kútágas nyujtózott a gyepről az égnek,
Mig néhány akácnak enyhadó árnyában,
Egy csomóba bújva, marhák delelének.
Távolabb aranyzott dús kalász borítá
A félig levágott végtelen mezőt el,
Kévéken nyugodtak a fáradt kaszások,
S a lánykák mulattak koszorúkötéssel.
Ezzel elmaradt a legvégső életkép,
Véghetlen homoktér nyult izzón előttünk,
Nem volt a reménynek egy fűszála rajta
S mi a puszta képén búsan elmerengtünk.
Oly jól összehangzott az borús szivünkkel,
Távolról fénylett csak a toronynak orma,
Messziről mosolygott, dőre képzeletként,
Ránk a délibábnak fényből szőtt világa.
A vakító fényben izzadt lovaink csak
Lassan haladának, elnyujtott fejekkel,
S ostorpattogás és biztató szavak közt
Őrlék a homokot a kocsikerekkel.
Útfelen ökörfark állt portól lepetten
Kék szamárkenyérrel, búsan elkókkadva
Olyan mozdulatlan, oly némán merően,
Mintha kőből volna még az is faragva.
Tán még az árnyék is elhagyá itt tárgyát,
Kiesebb tanyát hogy keressen magának,
Tán még a szellő sem jár e pusztaságon,
Martalékul esni félvén a halálnak.
Összenéztünk s lelkünk a kéjtől megújult,
Életet találni, egymásnak szemében,
Érzők, mely szükséges e két szív egymásnak
És egymáson kívül más egyébje nincsen.
Hajh, de mily életnesz támad most körűlünk,
Mintha a halottak újra ébrednének,
Száz nyelvű titkos szó mellettünk, felettünk,
Melyen láthatatlan szellemek beszélnek.
Most fülünkbe súgnak titkos édes sejtést,
Majd ismét hajunkkal játszanak pajzánan,
Megcsókolják újra forró homlokunkat,
S nyom nélkül repülnek - merre, hova, honnan?
Felretten szavokra a szamárkenyér is,
S hajlong, mintha régi bajtárst üdvözölne,
Míg a népes nádas recsegő zenével
Futni indul, mintha őrült táncra menne.
S a szellembeszédre az ég is figyelmez,
Gyors vitorlázással barna felhők jőnek,
S mint felvillanó bú férfiúi arcon
Árnyaik a síkon úgy végig lebegnek.
Szégyen bosszujában bömbölnek magokban,
Gyors repülésben hogy túl nem szárnyalhatják
A viz színén csuszó kis fecskét, az Isten
E megtestesített pajzán gondolatját.
Fényes ködből épült órjás oszlopzatnak
Látszik az eső ott, melyre a felhő dől,
S lassú méltósággal, zuhogó moraj közt
Jő sötét terhével a látkör széléről.
Végre a felhő a tó fölébe ére,
S rég vált kedvesekként bámulnak egymásra,
Nézd, óh lányka nézd, bár oly távol egymástól,
Egymásnak alakját tükrözik csak vissza.
A vészes felhő most még egyszer megdördűl,
Végignyargal rajta a harag villáma,
Mint emlékünkben, ha már a révnél állunk,
Még egyszer villan fel sorsunk sok csapása,
S jól ismert szavára a tó kezd habozni,
Mint a kedves keble viszonlát percében,
Hallva kedvesének átélt szenvedését,
Azután egy percre csendes néma minden.
Mostan megeredt a felhőnek könyűje,
Sűrűn hull a zápor, ég föld összeolvad,
A felhő a tónak dűl vágyó karába
S ott talál zajongó keble nyúgodalmat. -
Óh nő, hogyha sorsunk eltép is egymástól,
A tó és a felhő legyenek eszedben,
Hogyha szenvedénk és könyezénk egymásért,
Szenvedés s könyű még egyesít jövőben.
Nézd, a nap kisüt már, mint föléled minden,
Gyémántoktól csillog az alföld rónája,
Szivárvány csatolja az eget földünkhöz,
Zálogul, hogy még van Istennek ránk gondja.
Ősszel |
![]() | ![]() |
(Veres Gyula komámhoz)
Tán már elázik a világ,
Úgy pocskol kint az őszi esső.
Az ég mint szürke remete,
Egykor örömnek embere,
Mostan bűnbánatos kesergő.
A fákon sárga lombcsomók
Víztelve már alig fityegnek,
Csak úgy hajol, görbűl az ág
Alattuk, míg mint cimborák,
Végkép elázva földre esnek.
Abroszba burkolt némberek
Szaladnak végig a híg sáron.
Jól el van dugva a fejek,
De lábikrájuk bánja meg,
A pap nekik már megbocsásson.
Egész udvar konyhába gyűl,
Pipára gyujt ez, az melegszik,
A tűz vigan libeg-lobog,
A lány kacsint, a vén morog,
S a munkás gondot mind felejtik.
Loncsos kuvasz rázkodik a
Pitvarban és ásit bujában,
Én is szintúgy megkívánom,
Oly átkozott az únalom
Az embernek így egymagában.
Száz mértföld most szomszéd, barát,
Nem is tudom van-é még ember,
De íme ostorpattogás -
Utána lassu caplatás -,
Kapumba, lám-e, kocsi hajt fel.
Gőzölgve áll meg a fogat,
Míg a kocsis nagy néha mordúl,
Kibontakozni alig bír
Bundájából, s ez szinte sír -
Kedves komám a tőszomszédbúl.
Hová lett most a rút idő?
Nem gondol arra senki többet,
Minden sürög, tetszélkedik,
Vajjon kedve miben telik,
Nyaggatja, kémli a vendéget.
A kandallóban tűz lobog,
A pipa vár s mit a ház adhat,
Mindennek a legis java,
S mi a kevés borsa-sava,
A jó sziv, illeti komámat.
Besompolyog a vizsla is
Gazdájáért fontos személy ma,
Tudtával van, hogy ünnep ez,
Vadászó bajtársat keres,
S jő ismerős barátkozásra.
Majd megered kérdés, beszéd,
Komoly s vidám tárgy tarka-barkán,
Míg lesz kedélyes hallgatás,
Csak néha perceg a parázs
És a tücsök ciripel halkan.
Úgy látszik, hogy zeng éneke
A tűzhely játszi tündérének,
Száz ábrándkép körüllebeg,
A pipafüsttel, s édesek
Az eszmék, melyek ekkor jőnek.
S bár senkisem szól, mindenik
Oly jól mulat mégis magában,
A gondolat is jobban foly,
Ha tudjuk, hogy velünk gondol
Rokon lélek - meleg szobában.
Hazaérkezéskor |
![]() | ![]() |
Óh fogadd be, óh fogadd be újra
Ősi ház a rég elvándoroltat!
Itten állok ajtód küszöbénél,
Tőled várva vigaszt és nyugalmat,
Mint gyermek, ki játék közben elesett,
Anyjának karában keres menhelyet.
Reszket a kéz, mely kilincseden van,
Reszket a szív titkodat kitárni;
Látlak még minő voltál bucsúmkor,
Hogy fog most a visszatért találni?
Változál-e úgy te is, mint gyermeked?
Óh, mert azt már bennem meg sem ismered.
Vágyaim nem fértek kis körödbe,
Messze intett ragyogó reményem,
Egy világot kivánt felkarolni
Magasan héjázó szenvedélyem,
Most mit visszahoztam: vágy és szerelem,
E kis házban könnyen megférnek velem.
Mily üres, mi néma lett itt minden,
Mit hajdanta képzetem hímzett ki,
Pókháló függ a poros falakról,
Eltörülvék pálmafás vidéki
És egök, mely bájos fényben ragyogott,
Most már olyan szürke és olyan kopott.
Itt játszottuk gyermekharcainkat,
Várainkat székekből csináltuk,
Nagyszerű volt a vár s harc előttünk,
S a termet királyinak találtuk.
Összesorvadott-e a roppant terem,
Hogy szűknek, sötétnek látszik most nekem?
S jött tanítónk, elmult a varázslat,
Oktatott, mint mondák, bölcseségre
Mink izzadtunk s hallgatók, mikor szól,
Mely ebédhez hív, a csengetőcske.
Gyermekörömek ti, gyermekbánatok
Mily őszinték és mily semmik voltatok!
Hogyha a lelkész itt volt ebéden,
És a jó ősz vélünk elenyelge,
Oly nagy esemény volt az előttünk,
Milyen most bármi alig lehetne.
Ott függ némán most is még a csengető,
Mért is szólna? - messze van a temető.
Estve itt gyültünk a kandallóhoz,
Itt atyám ült nagy karos székében,
S míg beszélt, én gondolám magamban,
Hogy hatalmasb ember nála nincsen.
Most a kandallóban a hamu hideg,
S szívemből kihaltak a kegyeletek.
Itten áll még most is az üres szék,
És megváltónk képe függ felette,
Hozzá jártam titkos vágyaimmal
S ő mosolygott rám vagy visszainte.
Mostan már csak vászon lett, meredt, hideg,
Intési számomra többé nincsenek.
S vén cseléd te, akit úgy szerettünk,
S féltünk, aki jártál néma rendben,
Mint erőmű a szülői házban,
Hogy lehetsz munkátlan sír ölében?
Nézd az óra, melyet te igazgatál,
Most is még serényen egykedvűen jár.
Hej hát itt, hol sírba egy világ dőlt,
S oltárának elporlott zománca,
Itt, hol a romok közt rengő szivvel
Jár, ki az elhunyt világot látta,
Csak ez óra járja még mindég utát,
S mint midőn elmentem, félkettőt mutat.
Hátha még az a félkettő lenne,
Mely akkor volt, amidőn elmentem,
S álom volna minden bú, csalódás,
Mit vándorlásim között szenvedtem!
Szűm a régi körben boldog lenne-e,
Melyet oly epedve, vágyva feste le?
S boldog volt-e akkor? óh nem, óh nem!
Bár most gyermekfájdalmit kacagja,
Hogy sírt akkor játszere ha eltört,
Mintha most vesztett célját zokogja,
S mint most bájleplében a mult visszaint,
Akkor a jövőre vágyva tűre kínt.
Az alföldön |
![]() | ![]() |
Óh szép alföld, tárt s rejtélyes könyv te,
Ős mytussa a magyar nemzetnek!
Felhő vagy te, néped a villámlás,
Melyek egymásért együtt születnek.
Tárd ki kebled egyszer még előttem,
Lássak lányt, szépet mint délibábod,
Férfiút, ki oly szilaj, mint a mén,
Mely bejárja végig a pusztákot.
Halljak dalt, merészet mint magas sas,
Melynek árnya leng a síkságon le,
Andalítót, mint a nádasoknak
Lágy szellőtől suttogott zenéje.
Érezzem pusztáid végtelenjét
Melyen büszkébb lelkünk szárnyalása,
Melyben önbecsérzetünk növekszik
S a természet karját frígyre tárja.
Nyisd meg nékem vendégszeretettel
Nádfedésű halászgulibádat,
Bibliás szent egyszerűségében
Hadd töltsem le e nehány órámat. -
Sajka ring a part bozót füzében
Susogó nádtenger leng körűle,
A halászlak feltárt ajtajánál
Tűz lobog fel, fényes füst felette.
Illatos gyepágyon elterülve
Ül körűl a kis család hallgatva,
S elmereng soká a csillagokban,
Pásztortűzben gazdag éjszakára.
Míg egy csonka ifjú a családból,
Kezd beszélni s hősies regéje
Kezd beszélni nagyszerű napokról,
Melyeket sírjokba elkisére.
"Nem pásztortűz ége akkor itten,
Nem legeltek csendes marhanyájak,
Tábor volt e puszta őrtüzekkel
Csillogó s körül hősök tanyáztak.
Pásztorsíp helyett dobok peregtek
S ösztökéjét a suhanc eldobta,
Mintha hívta volna tündér szózat,
Árván hagyta az ekét magára.
Elhagyá honn kedvesét is, és ez
Szökevényét táborban kereste,
Nem hogy visszahívja, búcsúcsókját
Hozta el csak, melyet az felejte.
Látta a falunak vén harangja,
Hogy legjobbjai mind elhagyák már
És szavára senki sem figyelmez,
Mert Isten most véráldozatot vár.
Ott hagyá tornyát és ágyúvá lett,
Állt mellette hű harangozója,
S híveit miként templomba szokta,
Most bömbölve hívta szent csatára.
Óh, ha láttad, láttad volna, gyermek,
A honvédet víg dalt énekelve
Nézni a halál hideg arcába
És rohanni véres győzelemre.
Óh, ha láttad, láttad volna, gyermek
A huszárt mint lakodalmi népet,
Kardját cifraságnak vélted volna
És az mégis vészt, halált terjesztett.
Vagy ha láttad volna füstfellegben
Menydörgő ágyúknak villanását,
Míg a háromszín zászló ragyogva
Mint szivárvány törte a borút át.
Tudnád, milyen kéj fogott el akkor,
Hogyha végre a táborba szálltunk,
Békötöztük vérző sebeinket
Megtörültük füsttől barna arcunk.
Ott sütköztek hős vezéreink is,
Nem tűrtek előbbvalót a harcban
Ámde a tűznél csak bajtársakká,
Egyenlőekké váltak mindnyájan.
Gyakran éhezénk, fagyos eső vert
S éneklénk - vezérink ott valának
Szenvedtek velünk, kik kiskoruktól
Ültek bíborán dús uraságnak.
Keblükről levették az érdemjelt
S feltűzék a rongyos atillára;
Szemeikben könyű és mosoly volt
Fordítván az egészet tréfára.
Mind elmúlt az buborék módjára.
Mért maradtam én meg sírásónak?"
Hallgatott az ifjú és egész kör
Gondolá folytatását szavának.
Míg a gyermek, kit előbb szólított
Felsohajtva szólt: "Óh bátya, mondd meg
Volt-e még huszár s honvéd, nem voltak
Ennyi fényes csillaga az éjnek?
Én azt tartom eggyel akkor is több
Lesz ha tested, bátya, sírba mégyen.
És ha Isten úgy akarja, mint én,
Egykor véled ragyogok az égen."
Elhamvadt lassúdan a kicsiny tűz,
A család betért a gulibába;
Nyugszik minden, még csak a serdűlő
Gyermek méláz a gyepen magába.
Halvány hold ezüstös súgáránál
A harctérnek sírjai kinyilnak
S a haragvó hősök széltűl űzött
Tűzlidércek képében futkosnak.
A sík puszta száz pásztortüzével,
Mint táborhely újólag feléled.
S a vad ménes földrázó futását
Tarthatni huszárok seregének.
Harci dal a nádasnak zenéje,
Míg a messze felvonúló felhő
Viharon jő, harci paripáján
S meg-megbődül villámot lövellő.
Szól az ágyú, ütközetre fel, fel,
Tombol a mén, ég a gyermek arca;
Érzi, érzi, hogy seb vérzik mellén
S haldokolva hull a harcpiacra.
Szellő játszik izzadt homlokával
S hős szellemnek érzi illetését.
A szellő virágot hajt reája
S kedvesének érzi ölelését.
Megnyugodva dűl a sír ölébe
S néz még egyszer társi seregére,
Végső erejével int utánok
Búcsuzásul és kiált: "Előre!"
S ím e szóra álmából feléled,
A nap felkelt, szivárvány az égen,
Messze fénylő ragyogással játszik
Délibáb a megfrissült vidéken.
"Hála Isten, hogy még ezt megértem,
Győztünk, győztünk! mond a feleszmélő,
Ott lobog fel a háromszín zászló,
Ottan csillámlik a szuronyerdő."
Ám de amint sebhelyéhez kapna
Érzi melle ép, hogy álmodott csak,
Felkél és egyhangú nyúgalomban
Áll előtte képe a pusztának.
Hej, de a szellem, mely leng felette,
Nem vesz el, míg áll az ősi puszta!
S meg-megjő, hogy tündér ujjal szőjjön
Egy-egy álmot a puszták fiára.
A család képe |
![]() | ![]() |
Hegy legyen a férfinak valója,
Kivül zordon, láng szivében,
S kőhéjában léha, gyáva,
Hogy arany van, meg se lássa,
Csak ki érte küzd s munkál erősen.
Homlokát cserkoszorú övezze,
Keble drága bort teremjen,
Szívderítőt s hogyha úgy kell,
Részegítőt szellemével,
Az valódi férfi, aki ilyen.
Légyen a nő lelke róna sikság,
Ismered pár pillanatra,
Rajta dús kalászi lengnek
A mindennapi kenyérnek,
És mosolyg a kedv piros virága.
S hogy kedves zománca megmaradjon,
Éjszaknak kemény fagyától
Óvja a hegy, oldalánál
A siknak, mely őr gyanánt áll,
S nem retten meg a sors viharától.
Ámde aztán hogyha küzdve híven,
Szembe száll a bérc a bajjal
És borong cseres tetője,
A sík vigaszul feléje
Mosolyogjon tündér délibábbal.
És ha hegy a férfi, róna a nő,
Gyermekök a szós patakcsa;
Hegy vezérli küzdni őtet
Szirtélekkel. Dús mezőket
Csendesen élvezni sík tanítsa.
A megváltó |
![]() | ![]() |
Ki hirdeté szabadságunk tanát?
Ki hirdetett testvér-szeretetet,
Hogy a nép hallá zengni szent szavát
És a bitorlott nagyság reszketett?
Ha ember volt, ah úgy megistenűlt,
Ha Isten volt, le kellett jőnie
A nép közé, melyen nagy átok űlt,
Hogy átszenvedjen minden kint vele.
És szóla: "Néked egy világ jutott
Osztályba nép; ki zárt belőle ki?
Az ég helyettesül meg nem bizott
Nagyok, népem bitorló isteni."
De a nagyok azt mondák válaszúl:
"Minden pánt hulljon-e hát szerteszét?
Az Isten nem jár lázadt koldusúl."
S keresztre vonták a nép istenét.
Szél hordta el földünkről szent tanát,
Az istenember mennybe visszatért;
Az úr csak úr, a rab csak rab maradt
S a régiért új szenvedést cserélt.
Ha éhesen kivánja szent jogát,
Megváltójához küldik menten őt,
Közöttünk csak a véres kereszt maradt
Ijeszteni a jogkövetelőt.
Csillagok |
![]() | ![]() |
Csillagokra néz a gyermek:
"Adj közűlök jó anyám! -
Mond - hadd játszom vélek én is
Oly szépen néznek le rám."
"Gyermek! messze ég a csillag,
Emberkéz nem éri fel
Ott a szellemek hazája
Mély titokban ünnepel."
És a gyermek fájdalommal
Anyjának karára dűl:
"Mért is oly szép a csillag, ha
Ég elérhetetlenűl."
Föltekint könnyes szemekkel,
És a csillag ím leszáll,
Bájsugáru halvány arca
A gyermek könnyében áll.
Néz az ifjú lángszemekkel,
Vágyva szívet, vágyva hont,
És e két vezércsillaggal
Hévvel a csatába ront.
Ah, de látja, lány szerelme
Mint a csillag oly hideg,
S szolgabűnnel lelkeikben
Születnek az emberek.
Gyermekálma jő eszébe
Hű anyáért néz körűl.
Édes anyja már csak a föld,
Felzokog s ölébe dűl.
És leszáll a csillag újra,
Sírja ormán ott viraszt.
Óh való-e most, vagy újra
Egy könyű rajzolja azt?
Az aggastyán |
![]() | ![]() |
Hosszú, hosszú évsor folyt azóta,
Kis falum hogy tőled váltam én.
Most emlékek könnye reng szememben,
Amint akkor fénylett a remény.
Hogy megnőttek, hogy kizöldülének
E még akkor oly kicsinyke fák!
Bokrétát adhattak csak bucsúmkor,
Most koporsót adhat minden ág.
Itt a gyep a kertek lába mellett,
Itt játszottunk pajzán gyermekek
S hallgatók vidám kicsi lánykákkal
A madárkák hogy mint zengenek.
Zöldűl a gyep, bár fűszáli mások,
Gyermekek cikáznak most is itt,
S mint ha látnék régi cimborákat,
Olyan ismerősök arcaik.
Óh, s ők mégsem régi jó barátim,
Gyermekik vagy unokáik tán,
Kikben atyjok, mint hervadt virágszál,
Megujult, ha jő az új korány.
Koldús jő görnyedve ott az úton
Hószakállal, mankóval kezén
Hajh teremtő Isten! legvidámabb
Játszó társam volt egykor a vén.
Ifjuságából mi van még benne?
Vagy mi van még bennem? semmi már.
A kalitka megmaradt s belőle
Ifjuságunk, a madár, kiszállt.
Hát ez ablak? ezt is jól ismérem
A leánykát ott szerettem meg.
És szerelmünk számoló szülőtől
E vén bükk hűsébe rejtezett.
A bükk zöldült, csalogányok szóltak,
A hold fénypalástot vont fölém,
Minden úgy volt mint most, minden, minden,
Egy nem volt csak, mert más voltam én.
Hah mi ez? valóság-é vagy álom?
A vén bükk árnyában két alak!
Óh te vagy, te vagy, kedves leányka,
Régi fényben, mint imádtalak.
Hol rejtőztél az idők fagyától,
Mely fölöttem oly pusztítva kél,
Hogy ifjúságom hűtlen barátként
Emlékemben is már alig él.
Ím a házból jő az agg szülő is,
Téli arcán hó a ritka haj;
Minden, minden régen mult napokból,
Számolás itt, ott érzés, sohaj.
A vén nőre hold sugára fényt vet,
És arcának sírja ím kinyíl,
Míg belőle régi ismerőként
Szellem kél s a mult időkről hír.
Ő volt a lány, akit én imádtam,
Mostan ő a számoló szülő,
Most gúnyolva nézi a szerelmet,
Akkor érte halni kész volt ő.
Hát ha látna, mostan ily alakban
Aki csókomnál úgy reszketett,
Érzené-e hogy lelkünk rokon még,
És hogy a frigy égben köttetett.
Mind nem érzené, mint én nem érzem,
Mások lettek most, kik mi valánk,
Mi a vének nyomdokába léptünk,
Akiket rég föld alá rakánk.
Gyors folyó az élet, mely fölé itt
Fénypalástot nap sugára sző,
Ott sötétlő fűzeknek tövénél
Gyászos a hab, mint a szemfedő.
S egymást űzi bár mindég a hullám
S új hab jő, a régi elmegyen,
Fényt, árnyat nem visz egy sem magával,
Ott áll az a kitűzött helyen. - -
El most innen kis falumba beljebb,
Minden ház jó ismerő velem,
A holdfénynél ablakik ragyognak,
Rám mosolygva oly rejtélyesen.
Várva, várva, hol köszönt barátkéz,
Hol néz bajtárs ki az ablakon;
S új arc bámul mindenünnen csak rám
Mindenütt új nemzedék vagyon.
Ballagok hát, mint a kósza lélek,
Messzebb, messzebb árván, hontalan,
Mint utósó ember, aki él még
És világa romladékban van.
Eltemettem, aki vélem vígadt,
Eltemettem, aki üldözött,
Eltemettem azt is, aki egykor
Tán sírt volna még sírom fölött.
Kísértetnek néz az ifju élet,
Kísértetnek én a házokat.
A teremtő ember sírba szállott
És sárfészke mint váz megmaradt.
Ím most látom temetőbe értem,
Fejfa annyi csak, mint mennyi volt.
Hej de itt is régiek helyébe
Minden sír kapott már új lakót.
Hold fényéből szőtt halvány palástban
Most kelnek fel a sírszellemek,
És én bennek régi cimborákra,
Régi játszó társakra lelek.
Itt van, itt az én vesztett világom,
A földön már idegen vagyok.
Innen intnek édes nyúgalomra
Jól ismert testvéries karok.
Halni halni hát! s majd hogyha járnak
Hozzám sírni gyászos unokák,
S a sírokra, melyek nékünk szentek
Voltak egykor, a felejtés hág,
Óh, ne bánjuk, illat úgyis a gyász,
Melyet hervadó virág lehel;
Aki a virányt nem ismeré, mért
Volna annak gyászos síri jel.
Majd ha egykor unokánk is meghal,
S minket is örök feledség fed,
Él még a lélek, mely bennünk éle;
Névben változott csak, lényben egy.