31
Békós, 7. octobris 1719.

Édes néném, ha szivárvánt nem láttunk volna, már a hegyekre szaladtunk volna innét, mert tegnap nagy záporeső lévén, a víz csaknem egészen elboríta. Mink azt nem tudtuk, hogy mikor nagy esők vannak, éppen ott foly le a hegyekből a víz, ahol mink vagyunk táborban. De csakhamar megtudók, mert egyszersmind elborítá a víz a konyhánkot; a konyhaeszközt szaladva kelleték elragadni. Én az esőkor a sátoromban nem lévén, az eső után odamentem megnézni, ha valami kárt nem tett-é az eső. De ki ne nevette volna, amidőn a sátoromon keresztül térdig érő patak folyt el. Az a jó szerencsém, hogy mégis feljebb volt az ágyam, és csak alatta folyt el a patak. A' való, hogy az özönvíz csak estig tarta, mert a víznek más menedéket csináltanak. De az eső nem akar megállani, és ha még két napig tart, gondolom, hogy idehagyjuk Ázsiát. A' való, hogy ideje is már kvártélyban szállanunk, mert a Fekete-tenger igen fekete szelet bocsát reánk.

Édes néném, gondolja el kéd, mint járt a minapiban Forgács uram. Nem tudom micsoda innepen Bercsényi uramhoz akart innet menni kommunióra. Reggel a kommunióra készülvén áitatosan, parancsolja egyik szolgájának, hogy menjen kaikért, aki általvigye Bercsényi úrhoz. Sokáig a tengerparton sétálván, a szolgája is sokat késvén, és a sok jó gondolatokból is kifáradván, elfelejti, hogy kommunióra akar menni. És hogy az idő hamarébb teljék, egy pipa dohánt gyújtat magának, és amidőn aztot már mind kiszíná, a kaik érkezik, és a kaikban akarván ülni, akkor veszi észre magát, hogy a pipa a szájában. Nagy nevetéssel visszátér a sátorában. De mi is eleget nevettünk egész nap rajta. Tudom, hogy kéd is megneveti az ő áitatos dohányzását, mert őnéki mindenkor vannak ilyen nevetséges dolgai. A minap a fejdelem arról beszélgetett, hogy micsoda nagy buzgósággal kell bévenni a kommuniót, és hogy csak arról kell akkoron gondolkodni. Forgács elfokad nevetve, mondván, hogy neki lehetetlen, hogy holmi nevetséges dolgok ne jussanak eszében. Mert a minap kommunikálni akarván, amikor a pap hozzája közelített, az a gondolat jött az esziben, hogy mi jó volna a papon lévő kasula cafragnak. Ilyen nevetséges gondolataink nekünk is elég vagyon; a gondolat úgy leszen rosszá, hogyha annak helyt adunk. Én kédet szeretem, e' jó gondolat. Az egészségre vigyázzon kéd, ez is finum gondolat.

32
Jénikő, 10. octobris 1719.

Micsoda szép állapot az: tegnap ebédet Ázsiában ettem, vacsorát pedig Európában. Ide pedig nem a levegőégben hoztak, hanem a vízen. Mindezekből megüsmeri kéd, hogy ide visszájöttünk, és a táborozást elvégeztük. A' bizonyos, hogy nem az ellenség elől jöttünk el, hanem a sok eső elől, amelyet el nem lehetett űzni, noha két generális vagyon velünk. A mindennapi mulatság már itt abból fog állani, hogy vagy Bercsényi uram jő mihozzánk, vagy mi megyünk hozzája. A vadászat sem múlik el, de a' sem múlik el, hogy ellenünk ne vadásszanak a portán. Mert a német követi legtöbbet azon elmélkedik, hogy nekünk árthasson; mi pedig legkisebben sem ártunk néki, és nem tudom, mivégre kívánja üldözni ezeket a szegény bujdosó magyarokot, akik itt a tengerparton csak dohányoznak suhajtással. Édes néném, vajon az olyan világi üldözők olvassák-e az évangyéliumot? Gondolják-é azt, hogy még bé is kell a szemeket hunni egynehány száz esztendőkig. Akkoron nem a kamaraszék eleiben citáltatunk, sem nem annak törvényje szerént mondják ki a sentenciát, hanem aszerént a kegyes évangyelium szerént, amely azt parancsolja a császároknak is, hogy megbocsássanak az ellenségnek, és a rosszért jól tegyenek. Az olyan ítélőszék, ahol az allégációt bé nem veszik, nem is az ország törvényit, hanem az évangyeliumot teszik ott a fejdelmek eleiben. Akkoron egy fejdelem hejában fogja azt allégálni, a ministerim jovallották nékem, hogy a bujdosó magyarokot bujdosásokban is üldözzem, és a politica ratio arra vitt, hogy őket olyan állapotban vessem, amelyben jövendőben se árthassanak. Az ilyen mentségre csak azt felelik, nem kellett volna azon igyekezni, hogy elvegyed tőllök azt a kenyeret, amelyet én rendeltem nékik idegen országban, minekutána már elvetted volna az örökségeket; a politica ratioért nem kellett volna jövendőbéli bizonytalan rosszért bizonyos rosszat követni felebarátidon. Ha mások is így gondolkodnának, békességben maradnánk. Talám gondolkodnak, de az ilyen gondolat csak általmégyen rajtok, valamint a purgáció.

A' talám tudva nincsen kédnél, hogy mi most is abban a szándékban vagyunk, hogy Franciaországban visszámenjünk, és ha csak a mi akaratunkon állana, ma indulnánk meg. De csak az akarat áll mirajtunk, a tehetség pedig máson, mivel a fejdelem ezen szándéka iránt a francia udvarnak egynehány rendbéli leveleket írván, arra egyenes választ nem vehetett még eddig. Az udvar se nem tiltja, se nem jovallja az oda való menetelit világosan, amelyekből kitetszik, hogy nem kívánja oda való menetelünket. Inimicus homo hoc fecit. Akik itt miellenünk vannak, ott is ugyanazok gátolták meg utunkot. Franciaországot Orleáns herceg igazgatván, mivel a király még nem arra való, mindenkor nagy barátságot mutatott a mi urunkhoz, az anyja pediglen, aki is egy házból való a mi fejdelemasszonyunkkal, úgy szerette, mint a fiát, mindholtig. De a fejdelmek között lévő atyafiság és barátság olyan, mint a nádszál, ha jól vagyon dolgod, mind az atyafiság, mind a barátság fent vagyon, ha pedig rosszul vagyon, és reájok szorulsz, csak azt mondják: nescio vos. E' már rajtunk bételjesedett, mivel Orleáns hercegnek az urunk még egy levelét nem vette; annyi sok szép ígéreti után legkisebben dolgait ebben az országban a portán nem segítette. Ilyen a fejdelmek barátsága, ilyen reménség nélkül lehet hozzájok folyamodni mindazoknak, akikre szükségek nincsen, és csak úgy bánnak az emberrel, valamint a citrommal, amelyből a levit kifacsarván, azután elvetik; ha a forrásból jól iszunk, azután annak hátat fordíttunk. Reánk pedig most nincsen szükség, az elmúltot elfelejtették, és a hatalom kezekben lévén, jövendőre nem hajtanak. A kéd mondása szerént, derék állapot a szerencsén fekünni. A' való, hogy az olyan ágy nem igen állandó, de amég tart, addig csak jó rajta fekünni. Meg nem kell, édes néném, az ígéretet másolni. A nemesvér, amit fogad, megtartja, ha magyarországi volna kéd, tartanék valamitől, de erdélyi lévén, ott a nemesasszonyoknak a szavok olyan állandó, valamint a brassai havas. Tartsa meg hát ígéretit, és három vagy négy holnapját a télnek töltse el kéd itt a magyar asszonyokkal. Való, hogy kéd lesz egyedül erdélyi, de egy erdélyi asszony nem ér-é annyit, mint tíz magyarországi? A rózsa többet ér a kórónál, a nap fényesebb a holdnál. Mikor Magyarországon fogyatkozás vagyon a napban, csak egy erdélyi asszonyt vigyenek oda, annak szépsége elég fényességet ád. E' nem dicséret, hanem igazmondás. Ha az Isten őket szebbeknek teremtette másoknál, ki tehet arról. Arról sem tehet senki is, ha lefekszem, mert tizenegy az óra. Ha a szerencsén nem fekszem is, csak jól aludjam, jobb az egészség annál. Ezután csak azt nézem, mikor fog kéd ideérkezni, de minden pereputyástól kell idejőni.

33
Jénikő, 2. martii 1720.

No már, édes néném, vegyük elő a pennát, és tisztítsuk meg a penészes kalamárist, mert már ezután az íráshoz kell fogni, a postákot kell küldözni, a híreket fel kell ébreszteni. Ma nyolcadnapja, hogy itt a telet kitelelvén, elhagya kéd bennünket, mint Szent Pál az oláhokot, és a császári városban lévő székiben visszáhelyhezteté kéd magát. De már ott a restséget nem kell hevertetni, hanem íratni. Én pedig majd olyan hírt küldök kednek tenger habjain, amelyen mind a két füle megcsendül kédnek; jó hogy több füle nincsen kettőnél. De legelőbbször szép színű, és jó szagú hírt írok, azután írom meg a csendülő hírt.

Tegnap a jancsár aga ceremoniával külde ajándékot az urunknak; az ajándék sok szép virágokból és sokféle gyümölcsből állott. Már előre tudom, hogy erre mit mond kéd. Erre azt fogja kéd mondani, a' bizony illetlen ajándék volt. Asszonyhoz illett volna virágot küldeni ajándékban, és ha a jancsár aga azt az ajándékot asszonynak küldötte volna, azért dicsérném, de egy gyenerális virágot küldjön egy fejdelemnek, azt sohasem tartom illendőnek. Ha ezeket mondja kéd, én azt mondom, mert más országban nevetséges dolog volna. De azt tudta kéd, hogy itt nem lehet ajándékot küldeni egy asszonynak, annál is inkább halálos vétek volna itt, ha egy asszony ajándékot küldene egy férfinak, a' csak egy szál rózsából állana is. Való, hogy az ilyen ajándék nekünk visszátetszik, és mi asszonyhoz illendő ajándéknak tartjuk, de azt meg kell vizsgálnunk, hogy itt szokás. Ami pedig szokás valahol, az illendő is abban az országban. Angliában ha az asszonyok a korcsomára mennek, azért senki nem ítéli meg őket, mert szokás. Spanyolország széllyin az asszonyok egy kis malacot hordoznak az ölökben, valamint másutt hordozzák a kiskutyácskákot. Franciában vagy másutt egy úri asszony a hintójában ül, estig oda jár, ahová szereti. Itt pedig egy török úrnak a felesége esztendeig sem megyen ki a házból. Lengyelországban a papok a sekrestyében lévő szenteltvízben teszik az égett bort, hogy meghűljön, amég a misét elvégezik. Nálunk megengednék-é aztot? Nálunk szégyenlene dohányozni egy úri asszony, itt pediglen mind dohányoznak. Kínában az olyan leány megyen hamarébb férjhez, akinek leghosszabb a füle, és ha a vállát éri. Nálunk pedig az olyantól elszaladnának. Itt csak az ujjokkal esznek, nálunk pedig késsel, villával. Hát a' jó szokás-é, hogy a tatár nemesasszonyok megfúrják az orrokot, és egy nagy ezüstkarikát vonnak belé, valamint a fülbenvaló? Az országban lévő szokást kell hát megtudnunk, ha arról akarunk ítélni. Talám még kéd azt a szokást sem tudja, hogy ha egy török két csötörtököt elmulat, azért a feleséginek szabad panaszt tenni ellene a bíró előtt. Mondjuk hát, hogy a jancsár aga küldhetett virágot, mivel itt szokás.

De édes néném, készítse kéd a füleit a rossz hírre. A' való, hogy aztot előre el lehetett látni, de teljességgel nem gondolhatta volna az ember. A mi jóakaróink addig munkálkodtanak ellenünk, hogy megnyerték a pereket, és innét is ki akarnak bennünket tudni, mintha terhekre volnánk. Ma reggel hívatá a vezér Horvát Ferencet, és azt izené a fejdelemnek általa, hogy a porta jobb és alkalmatosabb helyt akar rendelni a magyaroknak Jénikőnél. A mi urunk, mint igaz keresztény fejdelem, csendes elmével vette ezt az izenetet, és abban a változtatás változást nem okozhata. Elmondhatta volna Dáviddal: usque quo exaltabitur inimicus meus super me? és piruljanak meg mindazok, akik az én nyomorúságimon örülnek. De a Krisztus tanyítását követvén, áldást kért üldözőire, nem is a portának tulajdonította ezt a változást, hanem annak a követnek, aki ártalmunkra igyekezik. Ha Isten mivelünk, kicsoda ellenünk? Még nem tudhatom, micsoda helyre akarnak bennünket repíteni. De még nem olyan hamar lészen az elmenetel, amelyet szívesen bánom azért, hogy egymástól tovább esünk. Mindezekről legelső alkalmatossággal tudósítani fogom kédet. Jó egészséget is kívánok. Amen.

34
Jénikő, 25. martii 1720.

Ma reggel a fejdelmünk a Pompeus oszlopát volt megnézni, amely oszlop a Fekete-tengernek a torkába, egy nagy kőszikla tetején vagyon. Ez a kőszikla egy kis szigetet csinál. A kaikból kiszállván, egy darabig felmentünk a kősziklán, de éppen az oszlopig nem mentünk, mert igen meredeken vagyon, és egyik kőszikláról a másikára kelletett volna ugrándozni; a káposztásfazék pedig nem ugrándozhatik oly könnyen, mint a vadkecske. Nem lehetett megtudnunk, hogy micsoda magosságú volt azelőtt az oszlop, mivel el vagyon törve két vagy három darabba. Amely darab még fent áll, nem lehet magosabb harmadfél singnél; nincsen mit nézni rajta, hanem csak a régiségiért kell becsülleni, ha igaz, hogy Pompeus tétette oda. Mert aztot csak mondják, és minden a Pompeus oszlopának híja, de arról semmit nem találni írásban. A' bizonyos, hogy az a híres római ember ezen a földön eleget járt, de a' nem bizonyos, hogy ő tétette volna oda az oszlopot. Lehet, hogy valamely görög császár munkája, vagy még a császárok előtt tették oda. Ha Pompeus tette is, nekem ahhoz mi közöm? Inkább elhiszem, hogy ő tette oda, csak hozzája ne küldjön megtudakozni. De azt tudom, hogy Pompeus meg nem fizeti nekem a keszkenőmet, amelyet ott a kősziklák között elvesztettem.

Már most tudom, hová küldenek bennünket. Azt mondják, a város rendes, nem messze vagyon ide, a neve Rodostó, de ennél többet nem tudok. Hanem azt tudom, hogy már elküldöttenek oda, kik szállásokot foglaljanak az egész bujdosó magyarok számára, és hogy a jövő holnapnak a közepe felé innét elillantunk. Azért azon legyünk, hogy azt a kis időt hejában el ne töltsük, hanem gyakran meglássuk egymást, és eleget nevessünk. Attól ne féljen kéd, hogy addig gyakorta meg ne látogassam kédet, se attól ne tartson kéd, hogy a nagy készület miatt oda nem mehetnék, mert annyi portékám vagyon, hogy fél óra alatt mindenemet elrakhatom. Mi szép dolog, mikor az embernek minden gazdagsága csak egy ágy, egy kis láda és egy asztal! Látja kéd, mindezek nem adnak nagy gondot. Mikor pedig sokja vagyon, a gond is nagyobb. Mit tehetünk rólla, hogy többem nincsen. Tizen is vannak itt olyanok, akiknek félannyi idő sem kell a készületre. Édes néném, akik bujdosó fejdelmet szolgálnak, hogy lehetne azoknak valamijek. A' való, hogy kivált minékünk a ketten hárman, kik mindenkor véle bujdosunk, többünk lehetne, de azt elhallgatom, miért nincsen. Az erdélyi vér nem az adomért szolgál, hanem a becsületért, ha egy kis háláadatlansággal fizetnek is, azt nem tekinti. A minapi levelében az ilyen dologra való nézve pöké ki kéd ezeket a deák szókot: experto crede Roberto; a' való, hogy már én is elmondhatom másoknak. De vessük végit az ilyen gondolatoknak, és örüljünk még előre annak, hogy holnapután együtt eszünk ebédet és vacsorát, és hagyjuk a törődést annak, aki azt szereti, ugyé édes néném. Ezzel maradok kéd köteles, láncos, madzagos, spárgás és zsinoros szolgája.

35
Jénikő, 16. aprilis 1720.

Üssék meg a dobot, fújják meg a készülőt, édes néném, már mi készen vagyunk. A gálya, aki urunkot fogja vinni, itt vagyon; amely hajók a portékát és a fejdelem embereit fogják vinni, azok is már rakodva vannak. Bercsényi úrnak egy nagy hajót rendeltek. Már mind az egész bagázsia elindult, csak mi maradtunk meg hátra; Forgács úr velünk lesz, és egynehány alávaló cseléden kívül hárman vagy négyen leszünk a fejdelemmel. És hét órakor reggel mi is abban a nagy vizihintóban ülünk. Tegnap pedig a fejdelem csak különösön szemben volt a vezérrel, és tőlle elbúcsúzván, nagy barátságát mutatta a fejdelemhez, és meg is ajándékozta egy szép török flintával, és nagy barátságoson váltak meg egymástól. De gondolja el kéd, hogy a török micsodaféle beszédekkel él. A fejdelem beszéd közben mondotta a vezérnek, hogy talám messze vagyon Rodostó, és hogy közelebb szeretett volna lenni a portához. Erre a vezér mondá, hogyha egy kevessé messze van is, de a hely alkalmatos, de ne gondoljad, hogy messze legyen, mert csak annyira vagyon, hogyha a rizskását itt megfőzik, odavihetik melegen. Ítélje el az ember az ő török mondását! Elég a', hogy mindjárt megindulunk, és még ezt a levelet bé kell pecsételnem. Azért most többet nem írhatok, hanem ha helyben érkezünk, mindenekről tudósítani fogom az édes nénémet, akinek Istentől jó egészséget kívánok, és láthassam meg kédet mentől hamarébb. Hanem csak arra kérem kédet, hogy írjon mentől gyakrabban, én pedig azt el nem mulatom. Polatéti, édes néném és az egészségre igen kell vigyázni. Mi ezennel megindulunk, már hét az óra.

36
Rodostó, 24. aprilis 1720.

Édes néném, ha nem mondanám is, hogy ide érkeztünk, csak arról megüsmeri kéd, hogy honnét dátálom a levelemet. Elég az, hogy az Isten szerencsésen ide hozott mindnyájunkot. És mihent ide érkezett Bercsényi úr, mindjárt anagramát csinált a város nevéből, és e' jött ki belőle: ostorod. Ez igen hozzáillik a bujdosókhoz. Elég a', hogy erről eleget lehetne elmélkedni, de azt hagyjuk másszorra. Most pedig fogadásom szerént hadd írjak meg mindeneket kédnek. Legelőször ott kezdem el, hogy Jénikőből 16-dik indulánk meg. Már a gálya készen várta a fejdelmet, amely igen nagy méltóságára esett a fejdelemnek, hogy a császár gályát küldött számára. A gálya is a nagyobbak közül való volt, mivel 26 pár lapát vonta, mindenik lapáton kin 4, kin 3 ember volt, mind egészen 220 rab vonta a gályát; azonkívül 100 fegyveres léventi (vagy hajdú) benne. Egyszóval a gályában voltunk mindnyájan 400, a gályás főtiszt basa volt. A fejdelem mellett lévő császár kapicsi basája velünk volt, azonkívül egy csorbasi. 7 órakor a fejdelem a gályában szállván, tiszteletnek okáért az ágyúval lőttenek, a vasmacskákot felvonák, és vonni kezdék a gályát. A császár kastélyát meghaladván, ellenkező szélre találánk. A szigetek felé kételeníteténk venni utunkot, amely szigeteket nevezik Insula Principum. Forgács úr azt észrevévén, hogy nem a' volna a rodostói út, és nem tudván az okát, hogy miért megyünk a szigetek felé, azonnal megijede, és kezdé a fejdelemnek mondani, hogy a porta megcsalta, és nem Rodostóra viszik, hanem Nicomediában, ahol Tökölyi volt. A fejdelemnek haszontalan vala bátorítani és mondani, hogy talám a szelet akarják megnyerni, vagy más okok lehet, és attól nem tart, hogy Nicomediában vigyék, és arra okot nem adott a portának, hogy akaratja ellen vitesse valahová. Mind e' haszontalan vala, mert minden bizonnyal elhitette vala magával, hogy Nicomediában visznek, és mindaddig tarta attól, valamég a szigeteket el nem érők. Ott megszállván 11 órakor, ebéd után Bercsényi úr is odaérkezék. Másnap is a szél ellenkező lévén estig, estve pedig hat órakor onnét elindulánk jó széllel Rodostó felé. Egész étszaka jó szelünk lévén, a vitorlákot felvonták, és nem kelleték lapátokkal vonni. A harmadik napon, 8 órakor reggel, a héracléai portusban bémentünk, és vasmacskákot veténk le. A kapucsi basa pedig előre Rodostóra mene, hogy rendelést tenne a szállások iránt, és mindaddig itt kelleték nekünk maradni. 21. a kapucsi basa a fejdelemnek tudtára adván, hogy már készen volnának a szállások, ma 5 órakor reggel megindulánk, és 11 órakor délelőtt Rodostóhoz érkezénk. A fejdelem azonnal kiszálla a gályából, és a lovak a parton lévén, pompával kísérék a városban lévő főtisztek a fejdelmet szállásáig.

Édes néném, nem egy kis uraság a gályán járni; ott a nagy rendtartás legkisebb dologban is a nagy csendesség. Amikor kétszáz ember megrándítja, csak elhiheti kéd, hogy jól meg vagyon rándítva. Aztot pedig mind egyszersmind, az ötvenkét lapátot egyszersmind teszik a vízben. Egy lapátnak a hosszasága vagyon legalább öt ölni. Igen szép mulatság azt nézni. De meg ha az ember azt meggondolja, hogy azok a szegény rabok csaknem mind keresztények, és hogy holtig ott kell maradni nekik, megesik az ember szíve rajtok. Azonkívül is a gályavonás igen nehéz munka, aki azt nem látta, nem lehet annak azt kigondolni. Azt gondolná az ember, hogy mindeniknek az egész karja kiszakad, úgy megrántja a lapát őket. A' való, hogy az ételeket megadják, de a ruházatjok csak rongyból áll. A miéink mégis ingben dolgoztanak, azért hogy a fejdelem ott volt, és ugyanezért az okért is nem bántak rosszul vélek, de másként ing nélkül dolgoznak, és a verést legkisebbért szenvedniek kell, amint magok is mondották szegények. Amidőn valamit akarnak nekik parancsolni, csak süveltenek, már ők azt tudják mire való, és egyszersmind fognak a munkához. Az ő székek úgy vannak rendben egymás után kétfelől, valamint a templomban szoktak lenni; közepette utca vagyon, ahol szüntelen járnak alá s fel a tisztek, és azt nézik, ha valamelyik nem vonja-é jól a lapátot, ha beszélnek-é egymással. Kinek-kinek a maga helyében kell maradni, oda vannak láncolva, és mihent a vonást elhagyják, le kell ülni, és ugyanazon helyben kell alunniok is. Egyébkor soha nem szabad felállani, hanem amikor a gályát vonják, és olyankor igen szomorú zörgést hall az ember, mert csak a sok lánc zörgésit lehet hallani. Mindezekre azt mondaná kéd, hogy lehetetlen ezeknek a szegény raboknak, hogy szabadságokot ne suhajtsák. Mindazonáltal vannak mégis olyanok, akik azt a nyomorú életet megszokták. Mivel én beszéltem két magyar rabbal, akik húsz esztendőtől fogvást vannak a gályán, és mondottam, hogy ha nem lehetne-é olyan módot találni abban, hogy megszabadulhassanak. Csak ezt felelék erre: miért mennénk mi már Magyarországban? feleségünk, gyermekünk talám már megholtanak, itt is mivel élnénk; itt ételt adnak, és megszoktuk már ezt a nyomorúságot. A' való, hogy nem vártam ezt a feleletet tőllök, másként is gondolkodnám, ha helyettek volnék. A mi gályánkon mindenféle nemzetekből valának: magyar, német, francia, lengyel, muszka. A Noé bárkájában nem volt ennyiféle nemzetség, kiveszem az állatokot.

Elég a', hogy az egész bujdosó magyarok itt vannak; kinek-kinek pedig bővön elegendő és tágas szállása vagyon, csak én egy szolgával egy gazdag örménynek az egész házát bírom; és mindenik háznak vagyon egy kis kertje. Amidőn meghallották az örmények, hogy közikben jövünk lakni, mert azt jó megtudni, hogy ebben a városban négyféle nemzetség vagyon: török, zsidó, görög és örmény, mi az örmények házaiban lakunk, azonnal a kadiához (vagy a török bíróhoz) mentenek, mondván néki, hogy azt hallották, hogy a magyarok olyan hamisak, hogy az asszonyokon, leányokon még az utcán is erőszakot tesznek. Pápai Gáspár éppen a kadiánál talált lenni akkor, és mondá nagy prosopopiával a kadiának: kadia, az örmények ne féltsék a feleségeket a magyaroktól, mert semmi bántások nem leszen; de ha az ő tyúkjok a mi kakasainkhoz jőnek, akkor semmiről nem felelek. A kadia nagy nevetséggel mondá Pápainak: aferim magyar, aferim (igen jól mondád). Mink ezen eleget nevettünk, hát kéd is nevessen. Elég a', hogy mi már itt helyben vagyunk. A bujdosásban is bujdosnunk kell. Az Isten fizesse meg annak, aki az oka. Mint leszünk, hogy leszünk ezután, azt hagyjuk az Isten akaratjára, ő hozott bennünket ide, ő is gondunkot viseli. Akik mivelünk rosszat akartak tenni, azoknak rossz szándékjokot az Isten jovunkra fordította, mert noha még nem üsmerem a várost, se körül való helyeit, de azt elmondhatom, hogy háláadással tartozunk Istennek ide való hozásáért. Mert sokkal tágasabban vagyunk szállva, mint abban a nyomorult Jénikőben; az egész szállásaink a város széllyin vannak, csak egyet lépem, már a mezőn vagyok. De lakóhelyünkről legelső alkalmatossággal bővebben írok, és nekem úgy tetszik, hogy most eleget írtam, és 11 órakor ideje volna lefekünni. Mert a' csudálatos dolog, hogy az embereknek és az asszonyoknak itt is úgy kell aludni, valamint másutt. De minekelőtte elvessem a pennát, arra kérem kédet, hogy a hozzám való szeretet meg ne fagyjon, és az egészségire igen vigyázzon. Innét oda mindennap mennek hajók, és akármelyik hajósnak a levelit odaadhatja kéd. Jó étszakát, édes néném.

37
Rodostó, 28. maji 1720.

Már mi itt derék házas-tüzes emberek vagyunk, és úgy szeretem már Rodostót, hogy el nem felejthetem Zágont. De tréfa nélkül, édes néném, mi itt igen szép kies helyt vagyunk. A város elég nagy és elég szép, a tengerparton lévő kies és tágas oldalon fekszik. Az is való, hogy Európának éppen a szélyin vagyunk; lóháton innét Constancinápolyban két nap könnyen el lehet menni, tengeren pedig egy nap. A' bizonyos, hogy suhult a fejdelemnek jobb lakóhelyt nem adhattak volna. Akármely felé menjen az ember, mindenütt a szép mező, de nem puszta mező, mivel itt mindenütt a földet jól megmívelik. A faluk mellett lévő mezők nem puszták, és ennek a városnak a földje olyan mívelt, valamint egy jól megmívelt kert. Kivált mostanában gyönyörűséggel nézi az ember itt a szántóföldeket és a szőllőköt és a sok veteményes kerteket. Itt pedig annyi szőllőhegyek vannak, hogy másutt egy vármegyében elég volna; azokot pedig igen jól mívelik, és azokban a sok gyümölcsfák úgy tetszenek, mintha mind kertek volnának. Itt pedig meg nem karózzák a szőllőt, mint nálunk, azért is az ágak mind le vannak hajolva, a szőllőgerezdet a levelek béfedvén, a földet is árnyékban tartják; e' pedig szükséges ezen a meleg földön, ahol nyárban igen kevés eső jár, így a föld nedvesen marad, és a szőllő sem szárad el. Itt a' való, sok veteményes kertek vannak, az idevaló szokás szerént jól mívelik, de nem lehet a miéinkhez hasonlítani. Gyapotat pedig sohult annyit nem vetnek, mint itt, és a gyapotból való kereskedés itt igen nagy. Torda vármegyében gondolom, hogy megteremne, de a mi kokány földünkön elegendő melege nem volna. Itt az asszonyoknak egész esztendő által csak az a dolgok, hagy a gyapotat elvessék, megszedjék, eladják, vagy megfonják. Májusban vetik el, és októberben szedik meg; való, hogy sok bibelődés vagyon a gyapottal, de minthogy itt az asszonyoknak semmi más külső munkájok nincsen, azért arra reá érkeznek.

A város felől azt mondhatom, hogy ezen a földön elmondhatni egy szép városnak, amely nem olyan széllyes, mint hosszú, de akármely szép házak légyenek itt a városokon, nem tetszhetnek szépeknek, mivel az utcára nem hadnak ablakokot, kivált a törökök, azért hogy a feleségek ki ne láthassanak. Micsoda szép dolog az irigység! A piaca a városnak igen bőv, a sokféle szárnyas állat, gyümölcs, kerti vetemény itt olcsú, amég ide nem jöttünk, még minden olcsúbb volt. De ha egy kis drágaságot okoztunk is, de a' való, hogy csendességet is okoztunk. Mert a lakosok magok mondják, hogy amég ide nem jöttünk, ahol most vagyunk szállva, ott az utcákon nappal is félve jártanak az asszonyok és leányok, estvefelé pedig akit kívül találhattak, azt elragadták, és gondolja el kéd, mint bocsátották el, még gyilkosságok is estenek. Ezeket pedig a jancsárok, görögök és örmények követték. De már most legkisebbet sem hallani, estve ki-ki sétálhat az utcákon, semmitől nem tarthat. A' való, hogy mink is sokan vagyunk, de legkisebb dolog ha történnék, a kapunkon lévő harminc jancsár megtanítaná azokot, akik valamely garázdát akarnának indíttani. Nem is lehet már csendesebb hely, mint ahol mi lakunk; estve idegen jancsárt, se görögöt nem látunk, noha a szép időkben 11 óráig is kint vagyunk. Csak ilyen hamar is már micsoda hasznára vagyunk a városnak, hát még ezután. Csak azt bánom, hogy messze vagyon Bercsényi úr tőllünk; ő nem bánja, mert ritkábban megyünk hozzája, és annyival kevesebb lesz a költség. De mit tudunk tenni, ha messze is, csak oda kell menni, hát hogy töltsük az időt; még az asszonyok sem szeretik aztot, de mit tehetnek velünk együtt rólla. A' való, hogy a' nem nékik alkalmatlanabb, hanem nékünk, mert csak el kell hozzájok menni, valamint az úrdolgára. Már eleget beszéltem a városról és a földjéről, hanem már a mi házunknál lévő szokásról kell szólni, és az időtöltésről. A' való, hogy egy klastromban nincsen nagyobb rendtartás, mint a fejdelem házánál.

Ezek pedig azok a rendtartások. Reggel hatodfél órakor a dobot megütik, akkor a cselédeknek fel kell kelni, és készen kell lenni hat órára. Hat órakor dobolnak, és akkor a fejdelem felöltözik, azután a kápolnában megyen, és misét hallgat; mise után az ebédlőházban megyen, ott kávét iszunk és dohányozunk. Amikor az óra három fertály nyolcra, akkor elsőt dobolnak misére, nyolc órakor másodikát, és egy kis idő múlva harmadikot dobolnak. Akkor a fejdelem misére megyen, mise után a maga házában megyen, és ki-ki oda megyen, ahová tetszik. Tizenegyfél órakor megütik a dobot ebédre, és tizenkét órakor asztalhoz ülünk, és törvényt teszünk a gyúkokra. Harmadfél órakor a fejdelem csak magánoson a kápolnában megyen, és ott vagyon három óráig. Mikor az óra három fertály ötre, akkor elsőt dobolnak estvéli imádságra, öt órakor másodikát, és egy kevés idő múlva harmadikát. Akkor a fejdelem a kápolnában megyen, és azután ki-ki eloszlik. Vacsorára hetedfél órakor dobolnak. A vacsora nem tartván sokáig, nyolc órakor a fejdelem levetkezik, de leggyakortább le nem fekszik még akkor, és reggel, ha szinte hat órakor öltözik is fel, de éféle után két órakor felkél. Azt pedig ne gondolja kéd, hogy legkisebb változás is legyen mindezekben, ha szinte a fejdelem beteg volna is, akkor is mind egyaránt folynak rendek. Hatodfél órakor felkelni nem kicsiny dolog, de el nem mulatom, azért hogy kedvit találjam, és mindenkor jelen vagyok, mikor öltözik. A hivatalom is azt hozza magával, hogy vigyázzak a cselédekre. Ezek tehát a mi klastromunkbéli rendtartásink.

Ami pedig a mulatságot és az időtöltést illeti, a' sokféle, és ki-ki a maga hajlandóságát követi. A fejdelem minden héten lóra ül kétszer, és estig oda vadászunk, mert itt igen sok fogoly és nyúl vagyon, veres fogoly több vagyon, mint szürke. Mikor pedig vadászni nem megyen a fejdelem, akkor csak a sok írásban tölti az időt. Mink is jobban töltenők, ha lehetne, mert az ember nem mehet örökké sétálni, nem lehet mindenkor a mezőn vándorlani, az idevaló emberekkel pedig nem lehet társalkodni. Itt az idegen senki házához nem mehet, kivált az örmények inkább féltik feleségeket, mintsem a törökök. Még nem láthattam a szomszédasszonyomot, napjában tízszer is a kapuja előtt kell elmennem, és ha a kapuban talál lenni, úgy szalad tőllem, mint az ördögtől, és bézárja a kapuját. Nem törődöm rajta, mert közönségesen az örmény asszonyok olyan fejérek, mint a cigánynék. Ebből elítélheti kéd, hogy itt a lakosokkal semmi üsmeretség nem lehet, nem is vesztünk semmit, mert itt ki szőcs, ki szabó, valami főrenden lévő emberek itt nincsenek, akikhez mehetnénk. Török urak vannak, de unadalmas dolog törököt látogatni: egyik a', hogy törökül nem tudok, másik a', hogy ha az ember hozzájok megyen, elsőben no ülle, azután egy pipa dohányt ád, egy fincsa kávét, hatot vagy hetet szól az emberhez, azután tíz óráig is elhallgatna, ha az ember azt elvárná. Ők a beszélgetéshez, nyájassághoz éppen nem tudnak. Minden mulatságunk tehát abban áll, hogy Bercsényi úrhoz megyünk vagy ebédre, vagy vacsorára, ott mégis nevetünk a kis Zsuzsival, mert az asszonnyal reá kell az embernek tartani magát, valamint a kompódi nemesasszonynak; a' már csak a régi dolgokot szereti beszélni, hogy leány korában micsoda mulatsági voltanak. Azt jól tudja kéd, hogy nekem ahhoz semmi nincsen. Énnekem amicsodás természetem vagyon, elhallgathatom az embert három óráig is, hogy egyet ne szóljak, de azután kérdje meg kéd tőllem, mit beszéltek nekem, egy szót sem tudnék megmondani belőlle. Így vagyok azzal az úri asszonnyal, két óráig sem szóllok egyet, ha nevet, én is nevetek, de sokszor nem tudom mit. Azt gondolja, hogy én azokot mind nagy figyelmetességgel hallgatom, ugyanis, ha én régi dolgokkal akarom az időt tölteni, Nagy Sándor históriáját olvasom, az elég régi.

Mindezekből megláthatja kéd, hogy micsoda városban telepíttettenek le bennünket, annak micsodás lakosi vannak, micsoda környéke, itt micsodást szokást tartunk. De azt még meg nem mondottam kédnek, hogy én micsodás szokást tartok: az én szokásom a', hogy tíz órakor lefekszem, és a szemeimet bézárom, és rendszerént azokot fel nem nyitom másnap hatodfél óráig. Ezt a dicséretes szokást mind télben, mind nyárban megtartom. Azért ez a levél olyan hosszú, hogy már tíz az óra. Aludjunk hát, édes néném. De az egészségre kell vigyázni, ha azt akarja kéd, hogy gyakran írjak. Másszor többet vagy kevesebbet. Ihon azt majd elfelejtettem megírni, hogy az a veszett köszvény az urunkra jött alkalmatlankodni.

38
Rodostó, 23. augusti 1720.

Hogy a kéd kisujja meggyógyuljon, azt igen szükséges kédnek megtudni, hogy mi négy napig elhadtuk volt Rodostót, és négy mélyföldnire voltunk savanyúvizet innya. De azt elsőben meg kell kédnek írni, hogy mivégre ittuk a savanyúvizet. Ide nem messze egy tócsás hely vagyon, amelynek szélyessége és hosszasága lehet tizenöt ölni. Ebben az időben, akiknek valami nyavalyájok vagyon, abban a sárban megferednek; negyven, ötven mélyföldniről ide eljőnek az emberek szekereken feleségestől, gyermekestől. Húsz vagy harminc szekeret meg lehet látni a sár körül, és abban a sok asszony, férfi, gyermek úgy hevernek, nem különben, valamint a sertések. Mikor a sárból kimennek, ítélje el kéd, micsodások, mert nem egyéb, hanem kemény fekete sár, amelyben erővel kell lemenni. A lakosok, nem tudom, honnét vették, de azt tartják, hogy igen hasznos. Én ugyan nem láttam, hogy valakinek használt volna. Magam is bémentem abban az ocsmány sárban a többivel, nem a szükségért, hanem azért, hogy megmondhassam, hogy sárban hevertem. Nyárban pedig a bialoknak igen kedves mulató helyek az a sár. De a görög papok, azért hogy egynehány polturát nyerhessenek, azt mondják, hogy elsőben meg kell azt szentelni, mert másként nem használna. De a' még nem elég, mert ebből az utálatos sárból kikelvén, a tradició szerént és a Hypocrates parancsolatjából a savanyúvízre kell menni, abból harmadnapig kell innya amennyit lehet, hogyha azt akarja valaki, hogy úgy megtisztuljon, mint kristály.

Mi is tehát a föld népinek régi bévett szokását akarván követni, odamentünk, és ott találtunk legalább kétszáz férfit, asszonyt és gyermekeket. De minthogy a görög papok semmi alkalmatosságot sem mulatnak el, ahol egynehány polturát nyerhetnek, azért ezt a vizet is meg kelletik szentelni, mert anélkül nem volna hasznos. A víz kősziklákból foly ki, de mégis nem tiszta, és a sok nép aztot felzavarván, sáros vizet iszik. Mink is másnap, hogy odaérkeztünk, elkezdettük az italt, és egy nagy üst tele volt vízzel a tűzön, mert melegen kell innya, és sokan voltunk, akik ittuk. De micsoda savanyúvíz, édes néném, éppen a sárhoz illik, mert ha egyik utálatos, a másika fertelmes. Mi azt gondoltuk elsőben, hogy olyan savanyúvíz, mint nálunk vagyon, de amikor megkóstoltuk, lehetetlen volt egy cseppet elnyelni, mert csak tiszta sós víz, az is rossz ízű. Mindazonáltal lassanként, egymásra való nézve, mindenikünk megivutt harmadnapig tizenkét ejtelnit belőlle, némelyik többet, mert aki legtöbbet iszik, aztot legtöbbet is purgálja. A vizet ebédig kell innya, és addig szüntelen kell járni vagy futni, hogy jobban használjon. Forgács úr, minthogy egyiket sem vihette végben, azért lóra ült, és ügettette a lovát, és így rázatta magát, és mikor érzette, hogy a víz munkálodni akar, akkor leszállott a lóról. Elhiheti kéd, hogy eleget nevettünk rajta. Azt már nem tudom, mint fog nékünk használni ez a szentelt savanyúvíz, ha nem használ sem törődöm rajta, mert jó egészségem vagyon. Azt tudom, hogy két betegnek nem használt, az egyike rosszabbul vagyon utána, a másika halálán vagyon. Vagyon-é olyan orvosság, aki mindenféle betegséget meggyógyítson? De olyan vagyon, aki ártson. Halál ellen nincs fű kertben. A mi urunk pedig csak a vadászattal töltötte az időt, és azt nevette, hogy mi mind vendégeskedünk. Édes néném, Istentől jó egészséget kívánván kédnek, maradok kédnek legkisebbik szombati szolgája.

39
Rodostó, 18. novembris 1720.

A kéd szép, de igen kurta leveleit kedvesen vettem, édes néném, mért kíván kéd olyan gyönyörűségtől megfosztani, amely egy pénziben sem telik kednek. A meleg házban nem mesterség írni, a kéd leveleit pedig a hideg házban is gyönyörűség olvasni. Egy kis pirongatás nem árt némelykor, reménlem, hogy másszor megjobbítja kéd magát. Itt mi nagy csendességben élünk, Isten tudja meddig, mert innét való elmenetelünk merre és mikor lehetne, azt nem lehet kigondolni. A porta nem régen csinált a császárral húsz vagy huszonnégy esztendeig való békességet; huszonnégy kőfallal rekesztették bé tehát az utunkot Erdély felé, már afelé nem is kell gondolkodni. Úgy tetszik, hogy még másfelé is bévágták az utat, és amint mostanában folynak Európában a dolgok, legkisebb sugárát sem láthatjuk megszabadulásunknak, és még csak a reménséget is ládában kell zárni.

Szegény bujdosóknak, hogy adsz könnyebbséget,
ha tőllök elveszed, még a reménséget.

De ezzel, édes néném, csak vigasztalhatjuk magunkot, hogy -

A nyomorúságban lévők nem félhetnek
semmitől, de sőt még mindent remélhetnek.

A' való, hogy az Istenben reménség ellen is kell reménleni, mert ő igazgatja a szíveket. Amely ellenkező dolgokot látunk Európában a mi megszabadulásunkkal, azokot is ő vezeti, és nemcsak reánk kell gondjának lenni, hanem másokra is. Mi azt akarnók, hogy csak a mi kívánságaink szerént folynának a dolgok, és hogy holnap ugordhatnók által a feljebb említett kőfalakot. De nem oda Buda! Mert se a portához, se a franciához bíznunk nem lehet, a német megbékélvén törökkel, a spanyolban kapa. Orleáns herceg, a francia régens, akinek természet szerént kelletett volna a spanyollal tartani, mivel oly közélről való atyafiak, ellenkezőt cselekszik, és a császárral álliáncát csinál, és a spanyol ellen hadakozni kezd. A császárral elvéteti a spanyoltól a két Siciliát, és ezzel az esztendővel a hadakozás is elvégződik. Orleáns herceg a békességben azt teszi fel, hogy a spanyol király egy leányát a francia királynak adja, aki nem több hat vagy hét esztendősnél. Eztet Franciaországban fogják küldeni most minden órán, hogy ott neveljék fel, és hogy a spanyol királynak az első és a második fia az Orleáns leányi közül vegyenek feleséget, ezt a két lányt is Spanyolországban fogják küldeni. A császár, a francia, a spanyol és az anglus allianciát csinálván egymással, ki merné ezek ellen emelni a kezét? És kitől lehetne reméleni valamely vigasztalást a szegény bujdosó magyaroknak? Mástól nem látok, hanem a franciától. De azt is elmondhatni, hogy háláadatlanul bánik az urunkkal, aki még most is kéredzik, hogy bocsássák bé Franciaországban. Orleáns herceg pedig, nemhogy azt megengedné, vagy még választ adna a leveleire, de még azt sem akarja, hogy nevezzék előtte, okul adván a császárral való állianciáját. Ilyen a fejdelmek barátsága és atyafisága. Az a herceg Franciában való létünkkor a fejdelemhez mindenkor nagy barátságát mutatta; az atyafiság is megvagyon közöttök, mivel az ő anyja és a mi fejdelemasszonyunk egy familiából valók. De a fejdelmek azt tartják, hogy úgy vagy barátom és atyámfia, ha szükségem vagyon rád, vagy ha reám nincsen szükséged.

Erre azt mondhatná kéd: hát a kereszténység hol vagyon? hát az évangyéliumot csak a köznépnek adták-é ki? Való, hogy azt mindennek meg kellene tartani, de úgy tetszik, mintha, a fejdelmeknek szégyen volna ahhoz szabni magokot. Mindezekből azt látjuk, hogy csak az Istenben kell bíznunk, és békességes tűréssel vegyük, és várjuk irántunk való rendelésit. Aki a hideget adja, a' mentét is ád melléje; aki bennünket idehozott, gondunkot is viseli. Bízzunk tehát és bízzunk, és úgy nem hagyatunk el. A mi fejdelmünk a' bizonyos, hogy bízik, és amellett minden héten kétszer vadászni megyen. Aztot ha szinte varrótő-eső volna sem mulatnók el. Nem elég azt megírni kédnek, hogy Bercsényi úrfi ideérkezett még septemberben, mert azt már régen tudja kéd, hanem azt kell megírni, hogy miért jött ide. A francia király megengedvén, hogy egy magyar regyimentet álíttson fel, azért idejött, hogy magyar katonákot gyűthessen Molduában és Havasalföldiben. Az egészségre vigyázzunk, édes néném, és úgy leszek mindenkor a kéd (nem lófejű), hanem lófő székelye.

40
Rodostó, 1. januarii 1721.

Polatéti! Látod, édes néném, hogy már jó napot is tudok mondani görögül. De tudja-é kéd, hogy ma micsoda nap vagyon? Tudja-é kéd, hogy ma nekem köszöntő levelet kell írni. Én pedig meghajtván mind a két térdemet, kívánom, édes néném, szívesen, hogy az Isten lelki és testi áldását adja kédre, azaz hogy bétöltse a kéd szívit malasztjával, és egészséget adjon kédnek. Ugyan jók vagyunk mi, édes néném, mi egymást csak két szóval köszöntjük, azt a két szót mindenkor elkíséri a mi szívünk. Mi azzal béérjük, s többet nem kívánunk, nem úgy mint Bercsényiné, aki azt szeretné, hogy két óráig tartana a sok mindenféle kívánság; már azt megszokta, én pedig el nem hagyatom véle, noha tíz szóból állott a mai köszöntésem. Hát még mennyit nevettünk a Kajdacsiné köszöntésin: az urat nagy térdhajtással köszönti, hogy sok újesztendő-napokot kívánok nagyságodnak, ezt a mostani újesztendőt pedig az Isten meg ne engedje nagyságodnak eltölteni itt, hanem maga hazájában, és így Bercsényi uram el nem töltheti ezt az esztendőt, hogyha csak hazájában nem megyen. Annak pedig nem látom módját. Nem tudom, ha nálunk szokás-é ma egymást megajándékozni, mert Franciában az igen szokás. Ott a királyt, urat, szegényt, asszonyt, leányt, egyszóval minden ajándékot ád egymásnak, ha egyebet nem adhat is, de csak egy gombostőt is ád. Kédtől pedig egyéb ajándékot nem kívánok, hanem hogy ebben az esztendőben is úgy szeressen kéd, mint az elmúltban. Aztot pedig ne kívánja kéd, hogy jobban szeressem kédet, mert ha csak fél lottal többet nyomna a szeretet, több volna az atyafiszeretetnél. Látja hát kéd, mint szeretem kédet. Úgy szeretlek, édes néném, mint a káposztát. De ebben az esztendőben igen-igen kell vigyázni az egészségre.

41
Rodostó, 9. septembris 1721.

Szép dolog a háláadatlanság, már egynehány levelemre nem vehetek választ, mégis kéd panaszolkodik, a' rendes dolog. Énnekem kellene kigyót, békát kiáltanom kédre, mégis kéd ír olyan haragos és tüzes levelet nekem, hogy ugyan szikrádzott, amidőn olvastam. Megharagutt Hérmán, kövér ludat kíván. Ne haragudjunk, édes néném, kéd is felejtse el, én is elfelejtem. De lehetetlen, hogy meg ne írjam, amit gondolok, ha szinte újontában fellobbasztom is azt az édes haragot, mert egész gyönyörűség nékem a kéd haragos levelit olvasnom. És olyan formában tud kéd panaszolkodni és pirongatni engemet, hogy még annál inkább kellene kédet szeretni, ha lehetne. Édes néném, azt már régen tudja kéd, hogy Bercsényi úrfi innet elrepült hajón még juliusban. Viszen magával mintegy háromszáz katonát, annak a fele magyar, de a más fele Isten tudja hányféle nemzet; talám magok sem tudnák megmondani. Elég a', hogy már néki régyimentje vagyon, akinek pedig ott regyimentje vagyon, a' már az előmenelteknek az első grádicsára lépett, főképpen az idegenek közül.

A kis Esterházi is elment, akinek is az atyja már egynehány holnapja, hogy itt vagyon; én azt mondom, feleségestől, mások azt mondják, hogy nem feleségestől. A mi papjaink azt mondják, hogy az Esterházi úrnak úgy vagyon a házassága, valamint a samaritána asszonynak, akinek azt mondá a Krisztus: hídd ide az uradot. Az asszony megvallá, hogy nem volna ura, mert akivel akkor lakott, nem vala valóságos ura. Azért a papok is azt mondják, hogy Eszterházi úrnak nem valóságos felesége az, akivel lakik. Csak egy-két szóval megmondom kédnek, hogy miben vagyon a dolog. Eszterházi úr ebben az országban jövén a több urakkal Lengyelországból, a felesége mellett volt egy lengyel leány, akit egy tót nemesember szolgájának férhez adta. A felesége meghalván, és a lengyel asszonyra igen vágyván, erővel-é vagy jó kedviből, nem tudom, de az urától elválasztatta, és azután papok előtt megesküdvén véle, magának elvette, és azolta, mint házasok, úgy élnek. A mi papjaink mind az elválasztást, mind az elvételt az egyházi törvénnyel ellenkezőnek tartják. Azt a papok lássák, ők ahhoz többet tudnak nálamnál. Én azt nem vizsgálom, jó-é, nem jó-é a házasságok, elég a', hogy az időt eltöltöm nálok, ők lássák a többit. Az asszony elegendő szép, igen szép termetű, ifiú, és a mulatságot szereti; nekünk ilyen kell az unadalmas Rodostóra. A lengyel táncot eljártam már egynehányszor véle, magyarul is tud keveset. Azt elmondhatni felőlle, hogy emberségtudó asszony, és el nem unom magamot, amikor véle vagyok.

Azt tudja meg kéd, hogy Forgács úr elhagya bennünket: nem tudom, ha az idevaló lakást unta-é meg, vagy Bercsényi úrral nem lakhatott egy városban. Lehet, hogy mindenik okozta az elmenetelét. Lengyelországban akar lakni. Nekem úgy tetszik, hogy illendőbb lett volna a többivel itt szenvedni, mivel semmi rövidsége nem volt. De ki-ki a maga kádjáról dézmál. Az elmúlt holnapban mi ismét a savanyúvíznél voltunk; úgy látom, hogy mindenkor elmegyünk oda annak idejében, én ugyan nem bánom, mert mégis telik az idő. Ugyan időtöltésért is ment volt a fejdelem egy török úrhoz, aki kérte vala a fejdelmet, hogy menne hozzája, mivel ott igen szép vadászóhelyek vannak, a jószága öt mérföld ide. De csak két nap maradhattunk ott, addig is a sátorok alól ki nem búhatott az ember a sok eső miatt. Sohasem láttam volt bialokkal halászni, csak ott. A ház mellett egy tó lévén, abban vagy húszig való bialokot hajtottak, és azokkal egészen felkevertették a tót, és a sárból a kezekkel vonták ki az emberek a sok halat, nem lehetett úszni a szegény halnak a sáros vízben, török halászat. Én valami itt történik, mindenekről számot adok kédnek, csak ne haragudjék kéd, és csak az egészségre vigyázzon. Többet is írnék, de ebédre dobolnak, és a hajós megindul ebéd után. Azért maradok és leszek a kéd legkedvesebb és drágább atyjafia.

42
Rodostó, 20. novembris 1721.

Úgy tetszik, hogy már ennyi lakásunk után ebben a városban bővebben írhatok kédnek a lakosiról és a szokásiról, úgyis nincsen egyebet mit írnom. Azt már egyszer megírtam, hogy négyféle nemzetség lakja a várost: görög, örmény, török, zsidó, és hogy nagy kereskedés vagyon itt, mind földön, mind tengeren; némelykor háromszáz szekér béjő a városban, e' pedig gyakorta történik, főképpen ősszel és csaknem mindennap. Itt amit a szekereken hoznak, hajókra teszik, és Constancinápolyban viszik. Tengeren is ide sok hajók jőnek, akik mindent hoznak. A lakosokról azt mondhatom, hogy a török lakos itt felesen vagyon, és csendességben élnek, legjobb eledellel is élnek, és külön laknak a keresztényektől, mert itt mindenik nemzetség külön-külön résziben lakik a városnak. A város csak egy, de négy részben vagyon, és nem elegyednek essze, és amidőn pestis vagyon, ritka, hogy mind a négy nemzetség között volna; némelykor csak a törökök között vagyon és másutt nincsen, némelykor csak a zsidók között, a görögök vagy csak az örmények között.

Mind a négy nemzetségnek egy bírájok vagyon, aki török; e' csak három esztendeig lehet bíró, némelykor addig is leteszik. De mindenik nemzetségnek vagyon különös bírájok, akik folytatják a dolgokat a kadia előtt (azaz a török bíró előtt). Itt a kadia csakhamar felépül, noha ő is sok pénzen veszi meg a bíróságot, és amint ő ítél, annak úgy kell lenni, ha igazságtalan is az ítéleti. Példának okáért, ha városi tolvajt fognak meg, arra olyan ítéletet teszen, hogy fel nem akasztják ha fizethet néki, de ha nem, abban bizonyos lehet, hogy meghosszabbítják a nyakát. Itt pedig akasztófa, se hóhér nincsen, hanem akármely bolt eleiben felakasztják egy szegre a piacon, és a jancsár, akit megkaphat az utcán örményt, zsidót, görögöt, annak fel kell akasztani. A kadiának itt mindenért kell fizetni, ha valaki építeni akar, a szabadságért fizetni, a temetésért, házasságért mind fizetni kell, hogy a gyapotat és a szőllőt megszedhessék, fizess, hogy ki-ki a maga borát árulhassa, azért fizetni kell, ha csak tele hordót akar is megkezdeni, fizetni kell, az új bort nem szabad addig árulni, amég nem fizetnek. A kadia meggondolja magát, egy órában a korcsomákot mind bézáratja, akkor fizetni kell, hogy kinyithassák, egyszóval csaknem mindenért kell fizetni. Azt mondhatná kéd, hogy az ezrekre megyen. Való, hogy sokra megyen, de nem megyen olyan sokra, mert a temetésért, házasságért ki öt polturát, ki tizet, ki egy tallért ád, amint már bírja magát, aki szabadságot kér a szedésért, borárulásért is ahhoz képeset fizet, amint már sok vagy kevés szőlleje vagy bora leszen. De mindezekre nem kell azt mondani, hogy a lakosokot nyomorgatja a török, mert ha a magáét megadja, azután csendességben marad, és csendesebben, mint nálunk. És amicsoda kevély nép a görög, ha úgy nem bánnának véle, idegen nem lakhatnék közöttök, mi itt meg nem maradhatnánk, ha a törököktől nem félnének. De a botozástól félnek, mert legkisebb panaszért is a kadia száz pálcát veret a talpán, ha ezrekkel bír is, és meg azonfelyül fizetni kell, azért hogy kétszázat nem csaptak rajta.

A görögök sokkal jobban élnek, mintsem a mi örményink, akik között lakunk, de nem is olyan munkások, mint ezek, se nem olyan gazdagok. Nem is csuda, mert az örmények igen rossz ételekkel élnek. Már ebben az holnapban bialokot ölnek meg, és azoknak a húsából kolbászt csinálnak, és mindenütt csak a sok kopácsolást halljuk egész étszaka, hogy nem is lehet alunni. Aztot megszárasztják, és egész esztendő által azzal élnek. Az örmény asszonyok, mikor a városra mennek, mind fekete bélletlen mentét vesznek magokra, és igen munkások. Egy rendbéli köntösnél a leányokkal többet nem adnak, se pénzt, se mást egyebet. Egy örmény a lakadalma után egy hétig vagy kettőig a feleségivel együtt nem eszik; ennek nem tudom az okát, de együtt alusznak. A lakadalmoknak pedig már nálok bizonyos idejek vagyon, leginkább ebben a holnapban házasodnak, amidőn már az új bor megforrott, és a kolbászcsinálást elvégezték.

Mind a városról, mind a lakadalmokról verset csináltam, nem tudom, elküldjem-é vagy sem, mindazonáltal kédnek elküldhetem, idegennek el nem küldeném, mert nem mondhatni szép verseknek. Itt mind görög, mind örmény érsek vagyon, a zsidó népről mint mondják, itt is csak olyan a zsidó, valamint másutt. Ezek tehát azok a szép versek, olvassa kéd figyelmetességgel.

Lakunk partján a tengernek,
töltjük napját életünknek.
Annak gyakran nagy zúgását
látjuk s halljuk hánkodását.
Abban nagy halak játszanak,
örömökben ugrándoznak.
De a parton akik laknak,
szomorúan suhajtoznak.
Régen napot jőni látjuk
a tengerből, s azt suhajtjuk.
Város kies helyen fekszik,
mely a szemnek szépnek tetszik.
Constancinápolyban ha mégy,
húsz mélyföldhöz még ötöt tégy.
Szép oldalra van építve,
szőllőheggyel körülvéve.
Szépnek várost nem mondhatni,
se azt rútnak nem tarthatni.
Ez országban akárhol jársz,
de szép várost itt nem találsz.
Az élethez mi szükséges,
az itt mondhatom bővséges.
Sok százféle árut hoznak,
mellyel boltokat itt raknak.
Itt hajóra azt mind tészik,
császár városában viszik.
Itt az áer oly változó,
amint a nép hazudozó.
Télben délig tüzet gyúthatsz,
délután ablakot nyithatsz.
Nyárban délig nagy meleg van,
estve felvedd, ha mentéd van.
Beszélj földe jó voltáról,
hallgass kedves lakásáról.
A tél hideg, igen szellős,
és amellett igen esős.
Lakni városban kedvesen,
arra okod éppen nincsen.
Mert a tavaszt másutt várják,
nagy örömmel azt suhajtják.
Itt pediglen tőlle félünk,
ahhoz tartva közelíttünk.
Okát annak kitalálnád,
ha ez várost sokat laknád.
Mert gyakran az mirigy halál
tavasszal itt sokat sétál.
Tavasz kezdete igen rút,
és a vége a széptől fut.
A nyár meleg, minden kiég,
alig marad egy kis zöldség.
Az ősz tehát legkedvesebb,
azzal gyümölcs nem édesebb.
Mit mondhatni tehát jónak,
ha az íze sem jó bornak.
Itt asszonyokot ha látnál,
magadra keresztet hánnál.
Mert mindenik egy ijesztő,
nem különb mint egy kísértő.
Fekete vagy zöld mentéjek,
fedezve van orrok, fejek.
A fejek van bépólálva,
csak a szemek van kinyitva.
Azt nem mondom, hogy szaladnál
tőllök, ha vannak házoknál.
Mert ott más köntösben vannak,
mint mikor az utcán járnak.

Örmény, görög lakadalmon
ne kapj ott az vigasságon.
A hegedűt ott rángatják,
a füledet csikorgatják.
Annak nincs több csak két húrja,
melynek ízetlen a hangja.
Soha többet egy nótánál
azon vonni nem hallanál.
Örmény menyasszonyt pompával
viszik estve sok gyertyával.
Ki templomban vőlegénnyel
megesküszik nagy örömmel.
Másnap menyasszonyt utcákra
viszik házakról házakra.
Annak fejét bétakarják,
hogy ne lásson, azt akarják.
Órrára könnyen leesne,
ha segítsége nem lenne.
Őtet kétfelől vezetik,
öregasszonyok segíttik.
Menyasszony nagy büszkén megáll
minden háznak kapujánál.
Ott keszkenőt a nyakára
tésznek, s elég ajándékra.
Onnét elébb megindítják,
meg más háznál megálítják.
A vőlegény pillangoson
megyen előtte kardoson.
Az utcákot mind béjárván,
s elég ajándékot kapván,
viszik vőlegény házához,
hol kezdenek vigassághoz.
Egy hétig tart lakadalom,
három napig az unalom.
Mert addig a vőlegénynek,
láncon kell lenni kedvének,
csak száraz kortyot kell nyelni,
mert nem szabad megkóstolni.
Lakadalma vőlegénynek
hasznára van erszényének,
mert ki-ki ád néki annyit,
hogy elteszi annak felit.

Lakja várost négy nemzetség,
görög, török, zsidó, örménység.
Ez mindenik tart más vallást,
külön-különféle szokást.
Hogy lehetne ott egyesség,
ahol hitben van különbség.
Ne kívánjad ott a lakást,
se sok ideig mulatást,
ahol három napján hétnek
három vasárnapot ülnek.
Talám e föld azért tetszik,
olyan rossznak azért látszik,
hogy itt töltünk esztendőket,
sok unadalmas időket.
Minden tetszik bujdosónak
hazáján kívül soványnak.
De ha Istennek szolgálunk,
úgy szent városában lakunk.
Ott nem fognak üldözhetni,
se bennünk onnét kitudni.
Ott öröke a koldusnak
olyan nagy, mint a királynak.
Uram! legyünk mi bujdosók
azon városban lakosók.

Édes néném, ezeket csak kéd számára csináltam, mert tudom, hogy a kéd ítélőszéke előtt meg nem ítélik őket, de ha más kezéhez akadnak is, nem törődöm rajta. Ha nem szereti, csináljon szebbeket. Én sohasem voltam a Parnassus hegyén. Hanem csak azon törődöm, hogy ez a levél találja kédet friss jó egészségben. Édes néném, szeret-é még kéd? Polatéti!

43
Rodostó, 16. aprilis 1722.

Szép dolog a háláadatlanság és a restség, már egynehány levelemre nem vettem választ. Mi az oka, beteg-é kéd, haragszik-é kéd? Nekünk nem kell úgy tennünk, mint a rossz házasoknak, akik háttal fordulnak egymáshoz, amikor nem jól vannak egymással. De édes néném, most nem kell haragudni reám, mert mi most keserűségben és sírásban vagyunk, és az olyanokra nem kell haragudni, hanem még az olyanokkal sírni kell; azt nem kívánom kédtől, inkább sírok kéd helyett. A mi szomorúságunknak pedig az az oka, hogy tegnap vettük hírit a fejdelemasszonyunk halálának, aki is Párizsban 18. februarii holt meg 43 esztendős korában. A' való, hogy a fejdelem szívesen bánja, de már egy nagy bútól megmenekedett, mert a fejdelemasszony állapotján mindenkor kelletett búsulni. A' való, hogy igen keveset laktanak együtt, de a kötelesség mindenkor fent volt, és a gondviselésnek meg kelletett lenni, noha a' héjával. A szegény fejdelemasszonynak nagy nyomorúsággal és szegénységgel kelletett életét tölteni. Édes néném, nem vigasztalására vagyon-é az egy szegénynek, amidőn azt látja, hogy a fejdelmi nagy házból valók is szükséget szenvednek, és hogy ezekkel is úgy bánhatik az Isten, valamint ővéle, és ha ezek kételenek szenvedni, ő is könnyebben szenvedhet. Vajon, ha a szegények mindenkor boldogságban látnák a fejdelmeket és más nagy urakot, nem gondolhatnák-é azt felőllök, hogy talám az Istennek rendelése nem bír vélek, és alább nem teheti őket?

Solon, a hét bölcsek közül való, a Cresus udvarában menvén, Cresus nagy becsülettel fogadá, és megmutatá néki a kincsét, és mondá néki a király: látod-é micsoda gazdag és boldog vagyok. De a filozófustól semmi dicséretet nem véve, amely nehezen esék a királynak, gondolván, hogy majd fel fogja őtet magasztalni, és még több kincset is mutata néki. De Solon mindezekre csak azt mondá a királynak: nemo ante mortem beatus, senki holtáig nem boldog. E' ha nem tetszék is a királynak, el kelleték hallgatni. Esziben is juta idővel, mert Cyrus felprédáltatván kincsét és országát, és maga is rabságban esvén és halálra ítéltetvén, akkoron esziben juta a Solon mondása. Minthogy históriából beszéltem kédnek, még eziránt két rövid példát hozok elő, hogy meglássa kéd, hogy mi is tudjuk az abécét. Osiris, az egyiptumi leghíresebb király meggyőzvén öt vagy hat királyokot, és rabságban tartván, amidőn valahová ment, a szekerét ezekkel vonatta vala, és az asztala alatt étette őket. Egyszer a többi között amidőn vonták a szekeret, egyik a hat közül csak a kerekeket nézte. Osiris a szekérben lévén, aztot észrevévé, és kérdé tőlle, hogy miért néze mindenkor a kerékre. A rab király felelé néki: azt nézem, hogy amely része a keréknek fent vagyon, a' lefordul, és amely alatt vagyon, a' felmegyen. Az egyiptumi király elmélkedvén erről a feleletről, azonnal felszabadítá a királyokot, és mindenikét nagy becsülettel a maga országában visszabocsáttá. Ha szinte megunná is kéd, de hozok még egy példát elé, mert nem mindenkor vagyon olyan jó kedvem, hogy históriából beszéljek. Egy számosi király, a neve nem jut eszemben, soha legkisebb szomorúságot vagy szerencsétlenséget meg nem kóstolván, egyszer maga magának akart szomorúságot okozni, hogy hadd búsúlhasson ő is valaha valamin, valamint mások. Azért egy igen kedves gyűrűit kihúzván az ujjából, a tengerben veti. Már őnéki is búja volt gyűrűn, de másnap egy nagy halat visznek asztalára, akinek a torkában megtalálja gyűrűit. De idővel ez a király nagy szomorúságokban esék, és akkoron észrevévé, hogy a jó idő után eső szokott lenni, és hogy azt a szomorúságot kell minekünk jó néven venni, amelyet onnét fellyül küldenek reánk, és nem azt, amelyet mi csinálunk magunknak. Édes néném, többet nem beszéllek históriából, hanem csak azt mondom, hogy ne essünk kétségben. Az Isten megvigasztalhat bennünket, mivel nyomorúságban vetheti a nagy fejdelmeket.

De itt még más rossz hírek is vannak, mert a pestis itt igen kezd sétálni, azt mondják, hogy kéteknél bővséggel vagyon. Az egészségre, édes néném, az egészségre kell most igen vigyázni, sohasem volt nagyobb szükségünk reá, mint most. Szüntelen való félelemben leszek kédért, mert a' nem tréfa. Bercsényinek két vagy három cselédje már megholt, a jezsuitájok is utánok ment, aki méltó pap volt. Maga is az asszonnyal hozzánk jőnek lakni, mintha már közöttünk bátorságosabb volna, de én nem bánom, mert a kis Zsuzsi közelebb lesz. Erre azt fogja kéd mondani: jaj! hogy gondolkodik ilyen pestises időben az olyanról. Édes néném, amég élünk, addig csak magunkban hordozzuk a természetet, és az oldalcsontunkot csak kell szeretnünk, vagy akarjuk, vagy sem. Édes oldalcsontból való néném, arra vigyázzon kéd, hogy a csont egészséges legyen, és cinteremben ne vigyék. Azért nem kell a házból kimenni, otthon kell ülni, és reméljük, hogy a jó Isten megtart bennünket. Amen.

44
Bujukálli, 24. junii 1722.

Édes néném, éppen nem kell nevetnünk. Nézze kéd, honnét írok, meglátja kéd abból, hogy vagyon abban valami. Abban a' vagyon, hogy ide három mélyföldnire kelletett jőnünk, és a várost elhadnunk a pestis miatt. Vagyon immár két napja, hogy itt vagyunk sátorok alatt egy nyomorú falu mellett. Bercsényi úr minden pereputyostól a faluban egy nyomorult udvarházban, vagyis majorban vagyon szállva. A városban a pestis egészen elhatott, vagyon olyan nap, hogy másfélszáz embert is eltemetnek. Közöttünk még senkit nem temettek, noha a cselédek közül kettőn is volt pestis, de kigyógyultak belőlle. Mindazonáltal már tovább nem maradhatván a városban, már két naptól fogvást itt táborozunk egész háznépestől. A' való, hogy szép helyt vagyunk szállva, de az a rút nyavalya elvette minden kedvünket, és csak idétlenül nevetünk. Ugyanis ocsmány nyavalya ez: reggel jól vagyon az ember, estvefelé megbetegszik, és harmadnapjára eltemetik. Kéd iránt is nagy félelemben vagyok, mert tudom, hogy kéteknél is nagy a pestis. De már ebben benne vagyunk, úszni kell, amint lehet, és mindenekfelett bízzunk az Úrban, mert el nem hágy bennünket. Így kell a keresztnek útján járni. A bujdosó magyaroknak a bujdosásban is bujdosni kell, hogy valamiben hasonlók lehessenek az Istennek bujdosó fiához. Ezután hogy lészen dolgunk, Isten tudja. Eszterházi úr nincsen velünk, Rodostóhoz közél egy rétre ment szállani sátorok alá a feleségivel. Többet nem írhatok, mert az írás is ízetlen, amicsoda állapotban vagyunk. Az Isten tartson meg bennünket, az életére és az egészségire vigyázzon kéd. Nem lehet, hogy mégis ilyen szomorúságunkban meg ne nevettessem kédet, mert mi is azon eleget nevettünk. Megírtam vala kédnek, hogy Bercsényi úr az asszonnyal hozzánk jöttek vala lakni a pestis előtt. Amikor már nálunk laktanak, annak az öreg úri asszonynak az ágyékán valami kis dagadás volt, mindjárt azt gondolta, hogy talám pestis. Senkinek nem szóllott, még csak az asszonyoknak sem mondotta meg. Valamely orvosságot sem mért kérni, hanem a jó buzgó asszony estve, mikor lefekütt, az ágya mellett való szentelt vízzel kente meg a dagadást, mindaddig, valamég el nem oszlott, és mindenkor nagy titkon. És csak akkor mondotta meg az úrnak, amikor elmúlt a dagadás. Elhitette magával, hogy pestis volt. Az ő áitatos orvosságán mind a fejdelem, mind mi eleget nevettünk. Egy keveset nevessen ked is. Isten hozzád, édes néném.

Majd elfelejtettem volna kédnek megírni, hogy mi a szomorú állapotunkhoz való színű köntöst felvettük, mert mindnyájan feketében vagyunk, a fejdelemasszonyt gyászoljuk. Amicsoda állapotban vagyunk, a' bizonyos, hogy hozzánk illik a gyász, ha szinte senki haláláért nem viselnők is.

45
Bujukálli, 12. augusti 1722.

Ne csudálja kéd, ha az elmúlt holnapban nem írtam, mert olyan szomorú állapotban vagyunk, hogy azt sem tudom, ha tudok-é írni. Az elmúlt holnapban, aki confectumokot csinált, és aki kávét szokott főzni a fejdelemnek, reggel megfőzvén a kávét, ebéd után megbetegedett, és harmadnap múlva a pestisben megholt. Hozzám pedig harminc lépésnire volt szállva. Ezenkívül a konyhamesterünknek két fia csakhamar utána menének. Ítélje el kéd ezekből, hogy micsoda szomorú napokot töltünk itten. A félelem sokkal nehezebb talám még annál a nyavalyánál is, mivel az ember nem tudhatja a szempillantást, amelyben abban eshetik. Estve egészségesen fekszik le, reggel betegen találja magát. Istennek hálá, egészségem jó vagyon, de minthogy csak a pestisről vagyon itt a beszéd, a' már úgy felzavarta az elménket, hogy én mindenkor csak azt képzelem magamban, hogy beteg vagyok. És az ilyen képzelés félelmet okozván az elmében, szüntelen való unadalomban és nyughatatlanságban vagyon az ember. Hányszor feküdtem már úgy le, hogy nem gondoltam viradtát érni! Nem azért, hogy valósággal érzettem volna valamely változást az egészségben, hanem azért, hogy az elmének nyughatatlansága okozta bennem az olyan gondolatokot. Azt ne gondolja kéd, hogy csak én vagyok így, mivel mindnyájan ilyen állapotban vagyunk, és ilyen állapotban lévén, elítélheti kéd, micsoda vigassággal töltjük az időt. Nem is lehet fél órát a sátoromban tölteni, hanem a mezőn való sok járással töltöm az időt, hogy mégis valamivel mulassam magamot. A nevetés pedig olyan ritka nálunk, hogy ha még így leszünk sokáig, a természet azt is elfelejteti velünk, és csudálni fogjuk, ha másokat látunk nevetni. Hátha még olyan városban mennénk, ahol mindenkor nevettek. Aminthogy azt olvastam egy régi városról, hogy a lakosoknak mindenkor nevetni kelletett, semmit nem mondhattak nevetés nélkül. Ha a tanácsban valamely országos dologról végeztek is a tanácsurak, de ki-ki nevetéssel mondotta ki a voksát. Egyszóval, sohasem beszélhettek olyan nagy dologról, hogy nevetés nélkül beszélhettek volna. Az apjok, anyjok, feleségek és gyermekek halálát egymásnak nevetéssel adták tudtára. A' való, hogy nem szeretném az olyan városban való lakást, de legalább innét egy olyan városban kellene mennünk, hacsak egy holnapig is. De azt gondolom, hogy talám még ott sem nevettethetnének meg minket, mert csak a mosolygás is nehéz nekünk.

És amicsoda processiót láttunk itt aminapiban, bizony nem lehetett látni könnyhullatás nélkül. Aztot pedig ezen szomorú halál okozta. Eszterházi úr idejárván misére mind innepekben, legutólszor Úr színeváltozása napján itt misét hallgatván és ebédet évén, estvefelé lóra ült, és visszáment, ahol a feleségivel volt szállva egy réten. Itt ebéd után nagy főfájást érzett, de mi nem is gondoltuk, hogy még a' veszedelmes legyen; a' pedig már a pestisnek jele volt, és harmadnap múlva csak halljuk, hogy pestisben megholt. Azt a hírt a felesége hozta meg nekünk, aki is mihent halva látta az urát, nem tudván, mitévő légyen, abban az elbódult állapotjában kapja magát egy szolgával és egy kis leánnyal, odahagyja az ura testit és mindenit, gyalog két mélyföldnire jő hozzánk. Amidőn megláttuk ezt a keserves processiót, nem lehetett nem könyvezni szomorú voltán annak a szegény asszonynak. A fejdelem visszáküldötte az asszonyt, és tett rendelést az úr temetése felől. Mindezek után hogy lehetne legkisebb jó kedvünk is, de nem hogy jó kedvünk, de tartozunk holtig megemlékezni erről a szomorú állapotunkban való létünkről, aminthogy soha el sem felejtem, és mindenkoron eszemben fog jutni, hogy micsoda napokot töltöttünk itt el.

De minekelőtte elvégezem levelemet, lehetetlen hogy meg ne írjam kédnek az égést, amely bennünket megijesztett volt, ha szinte sátorok alatt lakunk is, mert a minap a cselédek egy vászonból való palotát gyújtottak itt meg. Nem tudom mi formában, a gyertyát melléje tették volt, egy szempillantás alatt egészen meggyúlt. Sibrik lakott benne, és alig szaladhatott ki alólla, a portékáját is kikaphatták, de nem lehetett szebb égést látni, mint a' volt, mert a sátor sokféle színű matériával lévén felcifrázva, a láng is mind annyiféle színt mutatott. Az égés nem tartott fél fertály óráig, de olyan kevés idő alatt elég drága palota égett el, mert egy olyan sátor legalább kétezer tallérban kerül. Édes néném, adjuk a kőházra a pénzünket, és ne a vászonpalotára. Kívánom, hogy az Isten tartsa meg kédet.

46
Rodostó, 11. octobris 1722.

A pestis, Istennek hálá, teljességgel megszünvén a városon, tegnap reggel mi is elhagyók a táborozást, és ide visszájöttünk. Nem is adhatunk elegendő hálákot az Úrnak, hogy ilyen nagy pestisben megtartott bennünket, főképpen annyi sok cseléd között, mint itt vagyon, akik magokot nem tudják úgy oltalmazni, mint az okosabbak. Elhitetheti kéd magával, hogy örömmel jöttünk visszá, és olyan örömmel, mint mikor az ember valamely veszedelemből megszabadul. Csak mi tudhatjuk aztot, hogy micsoda unadalmas napokot töltöttünk ott el, mert azt le nem lehet írni, és menél nagyobb szenvedésben volt a mi elménk, annál nagyobb háláadással tartozunk az Úrnak, aki mireánk oly nagy gondot viselt, és megszabadított az elméjű inségből, amely se nem könnyebb, se nem kisebb. De talám elmondhatni, hogy súlyosabb a testi inségnél, mivel akármely bővségben és jó állapotban legyen a test, de ha az elme nem vidám és nem csendes, a test is ahhoz alkalmaztatja magát. Ettől vagyon, hogy sokakot látunk olyanokot, akiknek külsőképpen jól vagyon állapotjok, de mégis kedvetlenek, mert az elméjeknek vagyon valamely bajok. Ellenben pedig látunk olyanokot, akik ha szűkölködnek is, ha jó renden nincsen is dolgok, de az elméjek helyben lévén, mindenkor vidámok és jókedvűek. Sokkal nagyobb tehát az elme nyughatatlansága a testi fáradtságnál, és hogy egy óráig való bú és törődés sokkal nehezebb az egynapi kapálásnál. Mindezeket csak azzal fejezem bé, hogy mindenkor csak az Isten segítségit kell kérnünk, akár az elménk legyen nyughatatlanságban, akár a testünk ínségben, de őhozzája folyamodjunk, egyedül ő adhat könnyebbséget és csendességet. Itt a pestis igen megdézmálta a városiakot, nem is emlékeznek reá, hogy ebben a városban ilyen nagy pestis lett volna, mint az idén. De Istennek hálá, megszünt, és mi itt vagyunk. Bár gyakrabban vehetném kéd levelit. Isten tartson meg, édes néném, mi még nem nevetünk.

47
Rodostó, 15. aprilis 1723.

Édes néném, micsoda feledékeny nyavalyában voltam eddig, hogy elfelejtettem kédnek megírni a szegény Horvát Ferenc halálát. Vagyon már két holnapja, hogy elhagyott bennünket örökösön. Ezt a hírt régen tudja kéd, de azt is tudja kéd, hogy egy emberséges embert vesztettünk el, aki hatvankilenc esztendős korában is igen frissen bírta magát, és mindenkor jókedvű volt; nem is volt vígabb közöttünk őnálánál. Micsoda szép dolog a jó természet! Nem kell csudálni, ha elfelejtette volna is a maga hazáját, mert aki 43 esztendőt tölt idegen országban, azt is elfelejti, hogy hová való. De attól tartok, hogy ismét itt temetés ne legyen, és hogy a szemit bé ne húnyja egy úri asszony, aki ifiú lehetett volna Ábrahám idejében, de mostanában hatvankilenc esztendő semmi ékességet nem ád, és egy olyan korban lévő asszonynak nem szükséges béfedni az orcáját, azért hogy valamely gondolatokot ne okozzon. Mindezekből észreveheti kéd, hogy Bercsényiné asszonyról szól az írás, aki is szemlátomás fogy, és mintegy olvad. Azt tudja kéd, hogy ilyen idős korban is mindenkor piros ábrázatja volt, de mostanában egészen elhalványodott, és maga is veszi észre, hogy nemsokára lekaszálják a szénát. Eddig legkedvesebb beszélgetése a visszá való menetelről volt, de már látja, hogy hamarébb meglátja mennyországot, mint Magyarországot. Bizony jobb is az első a másikánál, de mit árthatna Magyarországból mennyországban menni. Elég a', hogy amicsoda állapotban vagyon ez az úri asszony, azt gondolom, hogy az örökös hazájában megyen most minden órán. Kit adjunk azután Bercsényi úrnak? Gondolkozzék kéd addig felőlle, és írjon kéd valami híreket, mert itt semmit nem hallunk.

48
Rodostó, 26. aprilis 1723.

Édes néném, akármennyit éljen az ember, akármicsoda kedvére töltse napjait, de mindazoknak halál a vége. A szegény Bercsényiné asszonyom is azon végezé el életét, aki is már egynehány napoktól fogvást betegeskedvén, és nem annyira szenvedvén fájdalmakot, mint a természetnek magában való elfogyását, aki is mint a gyertya, úgy alutt el. Tegnap három óra felé délután már észrevettük, hogy csakhamar elaluszik. Holmi kérdéseket tettek tőlle a rendelése iránt, az urunk az ágya mellett volt, és mindenre megfelelt, és sőt még valamit akart volna mondani a fejdelemnek, már el is kezdette volt, de egy-két szó után csak csendesen kimúlék e világból. Alig vettük észre halálát. Sokat kívánkozott szegény a mulandó hazájában, de az Isten az örökös hazájában vitte. Úgy tetszik, édes néném, hogy hatvankilenc esztendő múlva csak gondolkozhatott arról a szent hazáról. Azt elmondhatni arról az úri asszonyról, hogy igen jóerkölcsű áitatos asszony volt; azt is elmondhatni, hogy mindenkor nagy méltóságban élt, és a szükségnek csak a hírit hallotta, nem is lehetett másképpen. Leginkább amikor Draskovicsné és Erdődiné volt, a harmadik urával is mindenkor bővségben volt, még mind ebben a bujdosásában is. Ma tettük koporsóban szegényt, és gondolom, hogy a jezsuitákhoz viszik bé innét Constancinápolyban; tudom, hogy ott lesz kéd a temetésin. Tudom, hogy már azt várja kéd, hogy megírjam, micsoda állapotban volt az úr az ilyen szomorú órákban. Amidőn az asszony betegeskedett, igen-igen tudta kedvit keresni, és amidőn halálán volt, akkor úgy történt, hogy alutt; nem akarták felkölteni, hogy jelen ne legyen. Amidőn felébredett, és megtudta, hogy a szegény asszony nincsen már a világon, akkor a' való, hogy egy keveset könyvezett. Mi azt gondoltuk, hogy majd nagy zokogásokot fog tenni, de sokkal csendesebb volt, mintsem gondoltuk volna, és a keserűség mellett a ládákról gondolkodott. Ilyen a világ! Vajon nem házasodik-é még meg? Itt nincsen más lány, hanem Zsuzsi és két özvegyasszony. Zsuzsihoz pedig még más is tartaná közit, de aki gazdagabb, a' hatalmasabb. Most ez elég, mert a szomorú dologról nem kell hosszú levelet írni.

49
Rodostó, 22. augusti 1723.

Az én vétkem, az én vétkem és az én nagy vétkem, hogy már egynehány levelire nem feleltem kédnek. Az utolsó leveliből látom kédnek, hogy kéd jó prófétáné. De úgy tetszik, hogy nem kellene csúfolni a keserűségben lévőket, mondván, hogy más kézre kerül a madár. Ha énnekem is annyi volna a ládámban, mint másoknak, talám a madár is megmaradott volna. De rendszerént a szegény fogja meg a madarat, és a gazdag eszi meg. Elég a', hogy a kéd jövendölése bé fog telni, és ha hatvanhoz közelítünk is, de a bárányhúst csak szeretjük. Már a' csaknem bizonyos mások előtt, de énnálam a' bizonyos, mivel a titkot meg kelletett tudnom, hogy Zsuzsi most minden órán Bercsényiné leszen. Egy részint bizony nem bánom, mert jó erkölcsiért megérdemli, és lehetetlen lett volna ebben az országban jobbat választani nálánál. De ítélje el kéd, micsodások a leányok! Aztot tudom, hogy a szívnek semmi része nem lesz ebben a házasságban; aztot maga is tudja, hogy a testnek sem lészen. De hogy a grófné titulus zengjen a fülünkben, alig várjuk, hogy elmondhassuk a segéljét. Azt kédre hagyom, hogy kéd mondja ki a sentenciát, hogy ha mind ilyenek-é a leányok. Elég a', hogy a jövendőbéli vőlegényt vagyis inkább vőembert most a köszvény nem háborgatja, és Zsuzsiért gyakrabban megmosdik, mert azt tudja kéd, hogy a szegény asszony éltében egy holnapban sem mosdottunk meg egyszer. De most egy kevessé csinosabban tartjuk magunkot. Micsoda szép dolog a szeretet, mint megiffítja az embert! Hátha még vagy húsz esztendőt lerázhatnánk magunkról.

Látta-é kéd az olyan öreg embereknek a kalendariumját, akinek ifjú felesége vagyon, hogy miképpen tarthassa meg az egészségit, és hogy micsoda időkben és napokban kell együtt hálni a feleségivel, és mikor kell különösön. Eleget nevettünk Zsuzsival, mert én egy kalendariumot csináltam neki, azt mondja, hogy nem szereti az olyan kalendariumot. Lehetetlen, hogy le ne írjam kédnek az öreg emberek kalendariumját. A' nem más jeleket mutat, hanem csak arra oktatja, hogy miképpen vigyázzanak életekre és egészségekre, valamint más kalendariumban fel vannak téve a szerencsés és a szerencsétlen napok, itt is fel vannak jegyezve az olyanok, amelyekben lehet a feleségekkel hálniok, és amelyekben különösön. Példának okáért a nagyböjtben és az innepek előtt való böjti napokon különösön; pénteken, szombaton különösön; a négy kántori napokon különösön; a három sátoros innepeket mindeniket oktávával meg kell tartani, azért különösön; az apostolok innepeken különösön; az évangyélisták napjain különösön; a magok pátronusok napjain nyolcadnapig különösön; ezenkívül télben, amidőn havaz, különösön; hanem amikor tiszta az idő, akkor meglehet, együtt; tavasz felé, ha náthások vagy hurutnak, különösön a májusnak végéig; nyárban az izzadsággal is elég nedves humor megyen ki belőllök, azért különösön; ősszel meglehet, együtt, mindaddig, még a ködös idők nem kezdődnek, mivel a ködös időkben különösön; az esős időkben különösön; amidőn sok mennydörgések járnak, különösön; ha a gyomor valamit jól meg nem emésztett, nyolc napig különösön; ezenkívül mikor a napban fogyatkozás vagyon, nyolcadnapig különösön; amikor a holdban vagyon fogyatkozás, akkor tizenkét napig különösön. Ihon édes néném, az öreg emberek kalendariumja. Nem tudom, mint találja kéd, de Zsuzsi azt mondja, hogy el kell égetni, mert gyakorta mondja, hogy különösön. Én pedig ködös, mind esős időben szeretvén kédet, maradok kéd szolgácskája. Az egészségre vigyázunk-é?

50
Rodostó, 15. octobris 1723.

Hol vannak a muzsikások, fújják el a tehénhús-nótát, és vonják el a menyasszony táncát. Mindezekből elítélheti kéd, hogy ma itt házasság lesz, de azt is jó megtudni kédnek, hogy lakadalom nem lesz, és hogy csak száraz kortyot nyelnek a mai lakadalomban. Talám a menyasszonynak sem leszen jobban dolga. Elég a', hogy ma eskütt meg Bercsényi úr Zsuzsival, két vagy három bizonyság előtt, de azt is titkon. Elítélheti kéd, micsoda örömben vagyon Zsuzsi, aki is bizony megérdemli a grófné titulust, és az Istennek iránta való rendelésit lehet csudálni, aki is micsoda úton veszi gondviselése alá az idegen országban lévő árvákot. Édes néném, azt is ehhez teszem, hogy mi jól vannak az olyanok, akiknek elég vagyon a ládájokban. Mert Bercsényi úr nem annyira a szükségért házasodott meg, mint azért, hogy vagyon módja benne, mert üsmerek én olyat, kéd is üsmeri, hogy nagyobb szüksége volna a házasságra, mint Bercsényi úrnak, de non habet pecuniam, és nemcsak a búcsút járják pénzzel, hanem a menyasszony táncát is. Nem jó törvény volt-é a Lykurgus törvénye Lacedemoniában, ahol próbaesztendőt el lehetett tölteni a leánnyal, véle laktak esztendeig, kettőig, ha egymással meg nem alkhattak, a házasság sem lett meg, ki-ki esmét más társat keresett magának. De ne keressük ezt a szokást a régieknél, itt is ezt feltaláljuk, mert a férfiú egy asszonnyal vagy leánnyal a török bíró eleiben megyen, és ott megmondja a bírónak, hogy ezt a személyt elveszem esztendőre vagy kettőre, mikor az idő eltelik, ennyi pénzt tartozom adni neki. A bíró egy cédulát ád nékik, és azután szabadon együtt lakhatnak. De a bírót meg kell ajándékozni, mert anélkül végben nem megyen a dolog. Szeretném tudni, hogy mit mondanának erre a mi erdélyi asszonyaink? Fogadom, hogy sok mondaná: placet, de talám még a férfiak sem vesztenének rajta, ha az ilyen törvény szokásban volna. Tudom, hogy a ma lett Bercsényiné fog kédnek írni, és titkosabb dologról is írhat, mint én. Hanem azt kérdem kédtől, micsoda különbség vagyon a penitenciatartásnak szentsége között és a házasságnak szentsége között? Erre feleletit elvárom kédnek, és azonban friss jó egészséget kívánván kédnek, maradok...

---