91
Rodostó, 5. octobris 1730.

Hol jársz, édes néném, miért mentél Paphlagoniában? Olyan nagy dolgok történnek Constancinápolyban, s kéd ott nincsen. Hogy lehet a'? Hogy merték letenni a császárt, és mást tenni helyében kéd híre nélkül? Ezek pedig mind megtörténtenek. Hihető, hogy másképpen lett volna a dolog, ha kéd jelen lett volna. A' pedig csak rövideden így ment végben.

Aztot hallotta kéd, hogy már egy darab időtől fogvást, a vezér általszállott volt Scutariban táborban, olyan szándékkal, hogy a perzsák ellen menjen. A császárnak ott sok szép mulatóházai lévén, gyakran ment maga is által Scutáriban. Aztot tudja kéd, hogy a császár kastélya és Scutari között a tenger egy jó stuclövésnyi szélyességű. Úgy történék, hogy két közjancsár, ki mindenik a hajókon szolgáltanak, rebelliót indíttának; az egyikének a neve Muszli basa, a másikának Pátrona. A császár nem lévén a kastélyában, se a vezér a városban, 28. septembris ez a két jancsár a több társait esszegyűtvén egy piacra, mintegy ötvenre ha telének. Pátrona négyfelé osztván ezeket, mindenik résznek egy zászlót ada, és mindenik kezdé a város utcáit járni és kiáltani, hogy aki igaz török, az álljon melléjek, mert ők csak a vezér letételit kívánják. A tömlöcököt felnyitták, a várost feljárák, a boltokot bézáraták, és estig felesen megszaporodának. De a' csudálatos volt, hogy senki a városban ellenek nem álla, holott vagyon legalább a városban negyvenezer jancsár, lovashad is vagyon, de senki a császár mellett fel nem kele. 29. ma már csaknem az egész jancsárság melléjek álla, és annyira elszaporodának, hogy lehetetlen lett volna ellenek állani, noha még tegnap száz emberrel el lehetett volna széllyeszteni őket. Ma új jancsár agát is tevének, és sok főtisztek állának közikben.

30-dik pedig a császár a maga kastélyában lévén a vezérrel, a kapitán pasával, a vezér tihájával, az ulémákkal (a főpapi rendekkel), mindezeket magához hivatván, kérdé tőllök, hogy mi okát gondolnák ennek a rébelliónak. Akik is ki egynek, ki másnak tulajdonítván, hívatá a cancelláriust, és két személyt is választván a papi rendek közül, követségben küldé őket a rébellisekhez, kérdeztetvén tőllök szándékokot. Ők azt felelék, hogy a császárral megelégesznek, de nem a vezérrel, tihájával és a muftival, mert ezek a birodalmat húzásokkal elrontották, és noha ők elégségesek a császárral, de úgy mindazonáltal, hogy azon három személyt kezekben adja elevenen. Mindezeket és egyebeket írásban tévén, a császárnak küldék. A császár újontában kénszerítte mindent arra, hogy mondaná meg okát a rébelliónak. Egy uléma a vezért és a tiháját adá okul. A vezér pedig már észrevette vala veszedelmét, a tiháját és a kapitán pasát megfogatá, és ezt az utolsót meg is fojtatá. A császár meglátván a rebellisek írásban tett kívánságait, igen igyekezék azon, hogy megszabadíthassa a vezért, de nem lehete, mivel már a kenyér és a víz is szűk volt a kastélyában a rébellisek miatt. Az ulémák is kénszeríteni kezdék, mondván, ha életedet szereted, engedj kívánságoknak, úgyis kételen lévén a vezért és a tiháját kezekben adni. De a muftit kezekben nem adjuk, mert az egész világ előtt gyalázatos volna kezekben adni a főpapi fejdelmet - ennek előtte 27 esztendővel egynek haláláért ma is büntet Isten bennünket -, hanem inkább küldessék holtig való exiliumban. Végtire addig kénszerítték a császárt az ulémák és a gyermekei, hogy a vezért és a tiháját kételenítteték megfogatni. Azután megizenék a rébelliseknek, hogy ezek már fogságban vannak, és kezekben küldik. De a muftit se kezekben nem adják, se meg nem öletik. Ha a kettővel megelégesznek, azokot nékik küldik; hogyha pedig meg nem elégesznek, válasszanak magoknak egy gyaur muftit (a török a keresztént csúfságból gyaurnak híja, azaz hitetlennek), mert ők kezekben nem adják a muftit. Ezzel a rebellisekhez bocsáták a követeket, de amég oda járnának, azalatt megfojták a szegény vezért; az a veszett, undok, fajtalan tihája pedig látván, hogy meg akarják fojtani, ijedtiben megholt. Ezeket megölék azért, hogy elevenen ne kénszerítessenek kiadni őket. A követek visszáérkezvén, a vezér, kapitán pasa és a tihája testeket egy szekérre tévék, és a rébelliseknek küldik. A kapitány pasán szánakodának, és a testét az anyjának küldék, hogy temettetné el, a tihája testét pedig a kutyáknak veték. A vezér testét pedig visszáküldék oly szín alatt, hogy ők a vezért elevenen kívánják. A nép mindezeket látván, egészen hozzájok hajola.

A császár látván, hogy a vezér testét visszáküldötték volna, magában szálla, és hívatván az ulémákot, mondá: Ezen rebellisek engemet is császároknak, uroknak üsmérni nem akarnak, azért azt akarom, hogy senkinek is miattam veszedelme ne légyen, magam szabad akaratjából tehát a bátyám fiának, szultán Mahmudnak engedem a császári széket. Hívassátok ide előmben. Jó szívvel mindnyájotok előtt magamot őalája vetem, csak hadd szűnjék meg ezen rebellió, és ne legyen oka senki veszedelmének. Ez meglévén, odavivék szultán Mahmudot, szultán Achmet székiből leszállván, eleibe mene, megölelé, és maga helyében felemelvén, császári székiben ülteté, és legelsőben is maga megcsókolá a kezét az új császárnak, és az ulémákkal is megcsókoltatá. Azután mondá nékik: mind nekem, mind néktek uratok és császárotok ez a személy, Istenre és a ti lelketek isméretire bízom. Legyetek azon, hogy igazság ellen semmit ne cselekedjék, ha pedig a rossz dologban meg nem intitek, Isten előtt számot adtok az ítélet napján, melyről nékem is tartoztok felelni mind ezen, mind a másvilágon. Azután szultán Mahmudhoz fordulván, sok szép tanácsokot ada néki, és oly hathatós beszédekkel szólla hozzája, hogy az egész hallgatók sírának. Végtire mondá: távoztasd el, hogy a vezérid kezekben ne engedjed egészen szakálladot; a gyermekeimet Istenre és reád bízom, neveljed, tápláljad, mint atyádfiait, viselvén gondot reájok istenesen, el ne feledkezzél pedig arról, hogy ez az uraság senkinek nem állandó.

Ezek mind így lévén, ezen holnapnak második napjára viradólag szultán Mahmud császárrá lőn, és az Achmet uralkodása megszünék. Mely nagy változás!

Édes néném, mikor az Isten akar valamit, micsoda alávaló eszközzel munkálodik, azért, hogy az alávaló eszközből kitessék az ő mindenhatósága. Egy ilyen nagy birodalomban kik tevék le a császárt? Csak két közönséges jancsár. Az egyikét Pátronának hítták, arnót volt, és nem török, ez ennek előtte egynehány nappal dinnyét szokott volt árulni. A másikát hítták Muszlinak, ez a ferédőházban tellák volt, azaz feredős legény.

Hát még a szegény vezérről ne szóljunk, akik is itt olyanok, mint a királyok, mind kéncsekre, mind hatalmokra való nézve. Kivált ez 12 esztendeig bírá azt a nagy tisztséget, de még azonkívül a császár veje volt, a kutyák ették meg a testét, holott ő egynehány ezer tallér érő temetőt csináltatott volt magának.

Azt megvallom kédnek, hogy mi itt tartottunk, és gondolhattuk, hogy itt is lehet zenebona és prédálás, vigyáztunk is étszakákon, de itt minden oly csendességben volt, mintha csak álom lett volna a rebellió. Nem hinné azt el, aki nem tudná, hogy a rébellióban is micsoda rendet tartanak, és hogy ahhoz képest micsoda kevés károk vannak. Mert ugyanis ki gondolhatná, hogy olyankor nagy prédálás ne legyen. A sok boltokot felverhetnék, a császár kincstartójára reá mehetnének. De nem, mert a tárház, ahol szoktak mindeneknek fizetni, nekünk is úgy nyitva állott, mint azelőtt.

Minekelőtte elvégezem ezt a levelet, jó kédnek azt is megtudni, hogy a birodalomban az szokás, hogy a császárok változásakor mindenik jancsárnak hópénzit napjában egy pénzzel megszaporítják, és azon kívül mindenik jancsárnak 15 tallér (baxis) azaz áldomás adatik; mostanában hogy kiadták, ment 5000 erszény pénzre. Tudja kéd, egy erszény ötszáz tallér; nekünk fele elég volna. Jó étszakát, édes néném. A császárral álmodjék kéd.

92
Rodostó, 27. novembris 1730.

Édes néném, a komédiának még vége nincsen, meg is kell fizetni a komédiásokot. Ma hozák hírit, hogy Constancinápolyban 25. napján ennek a holnapnak a császár a rébelliseket megölette, amely ilyen formában ment végben, hallgassa kéd rébellisné félelemmel, mert semmit el nem veszek belőlle, se hozzá nem teszek.

Az utolsó levelemnek utolsó résziben való utolsó végin megláthatta a füleivel, hogy micsoda formán lőn vége a rébelliónak, és hogy mint akará az új császár eloltani a tüzet, amelyet Pátrona gerjesztett vala fel, és amelyet ha külsőképpen mintegy eloltotta volna is, de belsőképpen mind ez mái napig Pátrona szüntelen gerjeszté. Mivel az ő kívánsági mindennap sokféleképpen szaporodának, úgyannyira, hogy mind a császár, mind a fővezér mintegy kételenek valának kívánságinak eleget tenni, tartván attól, hogy újabb rébelliót ne kezdjen, mivel sokan tartottanak hozzája. A város főbírája (stámbol effendi), Deli Ibrahim minden úton-módon azon igyekezék, hogy meggazdagodhassék. Mindenekre igyekezék venni Pátronát, úgyannyira, hogy akik valamely tisztségekre vágytanak, ezeknek sok pénzt kelletett adniok elsőben, hogy elnyerhessék. Pátrona a minap a szerdengestiek agájával (ez olyan sereg, amely a harcon elől szokott menni, mind az ostromokon; ezek olyan vitézek, akiknek nem is kell a halálról gondolkodni) a vezérhez kísérteté magát. A vezértől mindeneket megnyervén, azzal annyira elbízá magát, hogy egy mészárost akara moldovai vajdának tenni a Deli Ibrahim kérésére, aki is sok pénzt vett vala fel a mészárostól. De a vezér azt felelé néki, hogy nem volna szabadságában fejdelemséget adni valakinek a császár híre nélkül. Ezzel megmenté magát, de hogy teljességgel eziránt való szándékát megváltoztathatnák Pátronának, azt tanálák fel, hogy az ő társát, Muszli agát vennék arra eszközül, aki is tihája vala a jancsár agának. Ez értelmes lévén, eleiben adák, hogy micsoda illetlen dolog volna egy mészárost tenni vajdának, hanem vállalja magára, hogy végben ne menjen ez a dolog. Muszli tehát eképpen cselekedék. Pátronához menvén, úgy téteté magát, mintha néki is nagy kedve volna arra, hogy a nem okos mészáros vajdává lenne, azért mondák Pátronának, hogy ebben a dologban nagy vigyázással kell járni, és hogy jó volna elmenni a kaszáp basihoz (azaz a mészárosok fejéhez), aki is itt nagy tekintetben vagyon, és kell néki minden mészárosról felelni. Oda érkezvén, Muszli kérdé tőlle, mivel a moldovai vajdaságért ezer erszény pénzt ígérnek, azt akarjuk tudni tőlled, ha akarsz-é kezes lenni azért a mészárosért, hogy nekik azt a pénzt leteszi, ha a vajdaságot megnyerik néki. A főmészáros felelé, hogy ő nem lenne kezes azért a mészárosért csak ötven polturáért is. Pátrona erre igen elszégyenedék, és a nem okos nagyravágyó mészárost nem Molduvában, hanem a tömlöcben küldé. Deli Ibrahim pedig semmivel meg nem elégedvén, mindennap nagyobb-nagyobb állapotokra vévé Pátronát, úgyannyira, hogy ez az utolsó mindennap újabb állapotokot kére a ministerektől, amely nagy tisztségeket akarának pedig néki magának adni, egyikét sem vevé el.

A császár nem tűrhetvén tovább kevélységit, Constancinápolyban hívatá Csánum Kosát, hogy kaptán pasának tennék (a kaptán pasa a tengeren lévő erőnek főgyenerálisa), és a nissai pasát, hogy ez kísérné a Mekkában menő szarándokokot. Mindenik csaknem egyszersmind Constancinápolyban érkezének. Pátrona megsejdítvén, hogy az utolsót másvégre hívatták volna (amint is úgy volt), tanácsot tarta híveivel, hogy miképpen lehetne megelőzni és meggátolni a császár szándékát. Erre való nézve az egész főtisztségeket magok között eloszták. Muszlit arra kénszerítték, hogy venné fel a kultihája tisztségit; a jancsár agát vezérré akarák tenni, Pátronát kaptán pasának. A muftit le akarák tenni, hasonlóképpen az európai kadileszkert (főbírót). Egyszóval Pátrona mind az egész tiszteket a maga híveiből akará tenni, ha pedig ezt véghezvihette volna, felfordította volna az egész birodalmat. A császár ezeket megtudván, úgy téteté, mintha posta érkezett volna a babiloniai pasától, aki azt írta volna, hogy a perzsa és a szerecsenek nagy károkat tesznek, azért aki igaz musulmánnak tartja magát, menjen segítségire. Erre való nézve a vezér nagy dívánt hirdete, hogy tartana tanácsot az egész ulémákkal és haditisztekkel. A nem okos Pátrona is a dívánban mene Muszlival és a szerdengesti agákkal. Azután a dívánban béhívaták a postát a levéllel, amely csinált levél vala, és sokféle veszedelmes híreket mondatának véle. Ez így lévén, a vezér mindjárt három boncsokos pasaságot ígére Pátronának, és más főtisztségeket a szerdengesti agáknak, csak menjenek Babilonia segítségire. De egyik sem esék a tőrben, mivel egyik sem akara elmenni. A vezér látván, hogy semmit nem végezhetne aznap, mondá, hogy másnap a császár előtt kellene más dívánnak lenni, azért arra int mindeneket, hogy ki-ki jelen légyen jó reggel. Ez mind arra való volt, hogy a lesre vihessék a rébelliseket.

Másnap, tehát 25. napján a holnapnak mindnyájan a császár kastélyában gyűlének. A kastélynak három udvara lévén, mindenik udvarban egy dívánházat készítének, hogy a gyűlés háromféle helyt tartatnék. A legbelsőbb udvarban lévő házban a fővezér tarta dívánt a tatár hámmal, a muftival, jancsár agával, Pátronával és más egyéb főtiszteivel a rébelliseknek. A második udvarban Csanum Kocsa tart dívánt a szerdengestiek agáival és mindazokkal, kik Pátronához tartottanak. A harmadikban vala a nissai pasa más sokféle rendben lévő tisztekkel. A császár szolgái penig a boztansiakkal mindenik udvarban fegyveresen elrejtett helyeken valának. Tanálkozék pedig valamely csorbasi, ki Pátronára haragudott, mivel az ortáját (azaz a régyimentét) elvette vala tőlle. Ez ajánlá magát a császárnak, hogy ő végbenvinné szándékát, és sok olyan jancsárokkal, kik Pátronára haragudtanak, a császár kastélyában titkon bémene. Midőn pedig már az egész gyülekezet a tanácsházakban ki-ki helyére ült volna, a császár hívatá a tatár hámot és a muftit magához; azalatt egy puskát kilőttenek, hogy a kapukot bézárják. Azonnal a csorbasi bémene a dívánházban, amelyben vala a vezér, a köntösit letévé, és csak a páncélingben maradván, Pátronát kezdé vagdalni, és akik véle valának, azok a Pátrona híveit, akik is magával együtt esszekoncolák. Hasonlóképpen a más két udvarban is a Pátrona híveit mind megölék, és mindenik udvarban nagy vérontás vala; a testeket szekerekre rakák, és a tengerben veték. Ez napon délig az egész rébelliseket kiirták, és csak ugyan ettől a naptól fogvást mondhatja Mahmud valóságos császárnak magát. Én is valóságos atyafia, szolgája maradok kegyelmednek, édes néném.

93
Rodostó, 25. martii 1731.

Édes néném, fillentenék, ha azt mondanám, hogy a minapi levelét kedvesen nem vettem kednek. Hát kéd kedvesen vette-é az enyimet? Kedvesen. Már én csak rébellióról fogok kednek írni, tavaly is írtam egy nagyról, most is írhatnék, ha akarnék. Azoknak pedig csak az az oka, hogy kéd most nem lakik Pérában. Elég a', hogy a minap ismét támadás lőn Constancinápolyban, eztet az arnótok kezdék, akik is esszevervén magokot jancsárokkal elegyesleg, két- vagy háromezeren a városon elszéllyedének, és olyan nemesi szándékban valának, hogy felverjék a császár udvarát, akit végben vittek volna, ha egynehány órával eleit nem vették volna. A császár úgy maga is veszedelemben lett volna, de eleit vévén a dolognak, és a főtisztei keményen viselvén magokot, a rebellisek közül sokat megölének, és elszéllyedének a többi. Ezt a rebelliót a császár leányának tulajdonítták, a szegény Ibrahim vezér feleséginek, aki is bátor asszony lévén, a birodalmat is szerette volna igazgatni, aminthogy igazgatta is a vezér éltiben. Elég a', hogy igazán vagy hamisan néki tulajdonítták ezt a rébelliót, és büntetésül a tenger halai közé veték. Egy ilyen fejdelemasszonyt úgy tetszik, hogy másképpen is gyomlálhatták volna a világból. De minthogy így esett, mit tehetünk rólla. Az egészség jól van-é, édes néném?

94
Rodostó, 15. aprilis 1731.

Eddig is úgy kellett volna, és Drinápolyt régen el kellett volna hadni. Már majd olyan gondolatok jöttek az oldalaimban, hogy valami mágneskő tartóztatja ott kédet. Ezért a szóért megfizetnek nekem, de semmi. Elég a', hogy a kéd levelit vettem, és leborulva köszönöm. Eddig való mulatásának helyes okát látván, absolutiót adok kédnek. De édes néném, hadd ne írjak már többé olyan véres és kegyetlen levelet, mint a minap. Úgy tetszett már, hogy a pennámban is nem ténta, hanem vér volt. De lehetetlen, hogy még egy véres históriát ne írjak kédnek, és többet nem. Ez is arról jut eszemben, hogy azt írja kéd, micsoda bosszúállók az oloszok.

Olaszországban volt egy úrnak valamely vadaskertje, sok őz, sok szarvas volt benne. Az úr megmondotta volt a cselédinek, hogy ha valamelyike egy vadat meg találna ölni a vadaskertjiben, hogy annak meg nem kegyelmezne. Úgy történék egyszer, hogy egyik a cselédi közül a vadaskertben ment puskával madarakot lőni. Amint egy madárhoz akart lőni a földön, szerencsétlenségire egy szarvast lő meg, aki is ott egy bokorban fekütt, de nem láthatta. A szolga mihent azt észreveszi, azonnal elszökik. Az ura nem tudván okát elszökésinek, csak úgy hagyja. Hanem egynehány napok múlva, a vadaskertben hogy ment volna sétálni, reá akad a döglött szarvasra. Azt is meglátja, hogy lövés vagyon rajta. Arról mindjárt észreveszi, hogy a szolgája lőtte volna meg. Ő arra ír mindenféle levelet, hogyha nem láttak-é valahol ilyen-ilyen legényt. Sok idő múlva hírré adják néki, hogy valamiképpen az ő szolgájaféle rabbá esett, és a tengeri tolvajok Afrikában vitték. Az olosz úr jó summa pénzt ígér a papoknak, kik odajárnak rabok váltására, csak váltsák ki a szolgáját, és hogy mindent megfizet érette. A papok kiváltják, és örömmel az urának küldik. A szegény rab legény is nem tartott már semmitől; egynehány esztendő már eltölt volt. Az olosz pedig, hogy meglátja a legént, firtatni kezdi, hogy miért lőtte volna meg a szarvasát. A legény menteni kezdi magát, de az olosz azon meg nem elégedvén, egy étszaka megöleté a szegény legényt. E' valóságos olosz természet.

Azt igen nevettem, édes néném, mert hiszem nevetni is kell, nemcsak olyan szomorú dolgokról írni, hogy azok a kalmárnék, úgy reá tartják magokot, mintha mindenik erdélyi gubernátorné volna. A' bizonyos, hogy a gubernátornék úgy reá nem tudják magokot tartani, mint azok a görög asszonyok, mert a görög természet szerént kevély, az asszonyok annál inkább. Távul legyen, hogy egyike a másikánál alábbvalónak tartsa magát. Mikor az utcán előltalálja az ember, azt gondolhatná, hogy mindenik egy grófné, olyan cifra, és olyan kényesen lépik, mikor pedig hazamegyen, jó ha három polturás ebédhez ülhet. Erről jut eszemben, Karolus quintus Bruxelában lévén, ott nagy vendégséget készíttetett. A vendégségre pedig két nagyúri asszony nem akara elmenni, azért, hogy egyikét a másikánál feljebb ne ültessék. A császár azt megtudván, gondolá, hogy a' valamely zenebonát indíthatna a vendégség közben, azért bíró akara lenni ebben a dologban. Evégre az udvarát esszegyűjté, és nagy ceremoniával a székiben üle. Azután a két asszonynak prokátori eleiben menének, és ott kezdének erősen perelni egymással, ki-ki a maga asszonyának elsősége mellett. A császár azt látván, hogy mindeniknek egyaránsú oka vagyon, és egyaránt kívánhatják az elsőséget, de nem akarván egyikét is magára haragíttani, ilyen ítéletet monda reájok, hogy a kettő közül, amelyik legszerelmesebb, az az elsőséget is kívánhatja. És a gyűlésnek vége lőn, minden helyesnek találá ítéletit. Az asszonyok is azután nem hadakozának az elsőségért, nem akarván szerelmesnek tartatni a világ előtt. A kéd ítélőszékinél nem tudom, ha ilyen ítéletet tesznek-é. De nem volna-é jó, valamely mesterséget keresni arra, hogy meg lehetne üsmérni a szerelmes asszonyokot. De minthogy a szerelemről vagyon a szó, amely jó magában, és aztot a természet oltotta belénk, vagyis inkább a természetnek ura, akinek jó minden munkája, hanem mi élünk rosszul véle; azt a kérdést teszem, hogy egy kisasszony egy erdőben elaluván, egy valaki el akará ragadni, de amint oltalmazta magát, halálos sebben esék. A kisasszonynak három szereteje ott közel vadászván, a kisasszonyra találának abban a keserves állapotjában. Az első szereteje mindjárt azután mene, aki el akará ragadni; a másodika keserűségében elájula; a harmadika mindjárt segíteni kezdé és kötözi sebeit. Azt kérdik, a három közül melyik szerette leginkább a kisasszonyt? Amég erről is ítéletet teszen kéd, addig elvégezem levelemet. Jó egészséget, édes néném.

95
Rodostó, 1731. 20. septembris.

A minapi leveledben, édes néném, azt írád, hogy a vezért letették. Én pedig a hírért hírrel fizetek, mert tegnap ment itt el nagy ceremoniával az új vezér, akit vezérségre visznek. Azt mondják, jó ember, egy kevéssé kemény, amint jelit is adta útjában, mert egy falusi kadiát felakasztatott az ajtajára; hihető, hogy nem tett jól igazságot. Eztet Topál Osmán pasának híják, azaz Sánta Oszmánnak, mert sánta, valamely harcon sántult volt meg, de az esze nem sánta, mert nagyeszűnek mondják, noha keveset olvasott és írt életében, mert egyikét sem tudja. E' már harmadik vezér, amiolta a császárt letették. Micsoda rövid uraság, de nagy. Amint látom, az új császár megfogadja a letettnek tanácsát, hogy sokáig ne hagyja uralkodni a vezéreket. De a' jó tanács-é vagy rossz, a kéd ítélőszéke eleiben terjesztem. Mert ha a vezér jó, nem nagyobb hasznára volna-é a birodalomnak, ha meghadnák. Mentől tovább uralkodnék, annál inkább megtanulná az igazgatást, mind belső, mind külső dolgait az oszágnak, az idegen ministerekkel jobban tudna a külső dolgokról végezni. De ezekre időt neki nem adnak, mert olyankor teszik le, amidőn már egy kevessé kezdi üsmérni a dolgokot. Némelyikét pedig olyan hamar kivetik, mintha csak álmában lett volna vezér. Mindez a birodalomnak nagy romlására volna, ha eleit nem vennék, mert noha gyakrabban minden főtiszteket letegyenek is a vezérrel, de az alattok való tisztek megmaradnak. Ha a főcancellariust leteszik, az egész cancellariakon lévő tisztek, secretarusok, irók mind megmaradnak, és az új cancellarius azoktól mindjárt megtudja, hogy micsoda dolgok folynak, és azokot követi. Az új kincstartó hasonlóképpen megtudja az alatta valóitól, hogy micsoda rendet tartanak a tárházakban. Eszerént az újak hamar ókká lesznek, és a tisztek változásival a dolgok és rendtartások nem változnak. A birodalom dolga ilyenformán csak foly, de nekem úgy tetszik, hogy ha egy jó vezért sokáig meghadnának, hogy még jobban folyna. De mit mondjak, Ibrahim pasa sokáig vala vezér, ugyanazért is lőn az utolsó támadás, mert minthogy amég vezérek, addig igen nagy hatalmok vagyon; csaknem mintegy lehetetlen, hogy visszá ne éljenek hatalmokkal. E' pedig soha egyik a másikáról nem tanul, csak mind egy pórázon futnak. Valami mesterséget kellene nekik kigondolni, hogy olyan hamar ki ne tegyék őket. Ők aszerént cselekedhetnek, mint Pilátus cselekedett volt.

Éppen most jutott eszemben, a híres Pilátus ellen valamely panasz hogy ment Rómában, Jeruzsálemből Rómában kelleték menni, hogy ott mentené meg magát a császár előtt. Pilátus pedig a Krisztus varrás nélkül való köntösét a vitézektől elvette volt, úgy történék, hogy mikor a császár eleiben mene parancsolatjára, az a köntös éppen rajta talála lenni. Mihent a császár meglátta Pilátust, mindjárt felkele székiből, és szépen fogadá, azután elbocsátá magától. A császár csudálkozék cselekedetin; hogy vagyon a', hogy én azért hívattam ide Pilátust, hogy számkivetésben küldjem; de nem, hanem még felkelek előtte, és szépen fogadom. Mi lehet annak az oka? De Pilátus annál inkább csudálkozott a császáron, mert ő sem gondolhatta ki az okát. A császár ismét hívatja Pilátust. Pilátus ismét azon köntösben megyen a császár eleiben, aki is az előbbeni ceremoniával fogadja. A császár annál inkább csudálkozik dolgán, Pilátus hasonlóképpen. Egyik sem tudja minek tulajdoníttani. A császár egynehány nap múlva ismét hívatja Pilátust, de Pilátus uram, szerencsétlenségire hirtelenkedvén, mind más újabb köntöst vett magára, és a varrás nélkül való köntös elmarada, aki is megoltalmazta kétszer. Azért mihent a császár eleiben ment, nem hogy felkölt volna előtte, de keményen szólván hozzája, számkivetésre küldé Galliában. Eztet úgy higgyje kéd, amint tetszik. És maradok, aki vagyok.

96
Rodostó, 24. decembris 1731.

A szokás szerént már én nem merek szerencsés karácson innepeket kívánni kédnek, mert már kéd idegen szokást vett fel. Idegen országban pedig, főképpen Franciaországban, csak újesztendőben köszöntik egymást, nálunk pedig mind a három sátoros innepeken is. Melyik már jobb szokás, azt az írástudókra hagyom. Mindenik ország tartsa meg a maga szokását, a' legjobb. Én is megtartanám a magamét, ha lehetne, és írnék valami hírt, ha volna, de mi itt oly csendes nyugodalomban élünk, hogy úgy tetszik, mintha másutt mind megholtak volna, csak mi élnénk. Pedig ha jól meggondoljuk, mások élnek, és mi csak aluszunk. De van-é egyéb dolga a bujdosóknak? Édes nénékám, a kéd bölcs és okos levelire hogy lehetne megfelelnem? Nekem oly okos levelet nem kell írni, az én eszem nem hasogatja az áert, mint a kédé, hanem csak a földön jár. Azért a többit nagy tisztelettel félretévén, csak egyre felelek meg.

Azt írod, néném, hogy a hihetetlenség, kételkedés és az a fekete irigység csak velünk bujdosik, mintha ők sem maradhattak volna az országban. E' mind igaz, és úgy vagyon. De az is való, hogy a török császár nem rendelt nékik tahint, mégiscsak elélnek. Mennyi sokat temettünk el már közülünk, de az a veszett irigység csak megmarad, és az egyenetlenség csak egészséges, és semmit nem vénül, talám ugyanezek is temetnek el minket, hacsak a jó Isten el nem veszti közüllünk őket. Úgy tetszik, hogy a bujdosóknak jobban kellene élni, mintsem az otthon lakó testvératyafiaknak, de még eddig mind ellenkezőt tapasztaltam. Sőt még mentől inkább fogyunk, annál inkább szaporodik az irigység és az egyenetlenség. E' mindenkor így volt, szomorúan látom, hogy így is lesz mindörökkön örökké (de nem mondok reá ament). Azt el lehet mondani, hogy a mi aitatos urunk mindenkor igyekezett azon, hogy azokot elűzze közülünk, de még eddig végben nem vihette. De amit a halál végben nem vihet, hogy vinné ő azt végben. Ha rajtam állott volna, régen megégettettem volna őket, mert ugyanis mit keresnek közöttünk, egy állapotban vagyunk, egyik úgy hadta el jószágát, mint a másik. Itt tisztségeket, jószágokot nem osztogatnak, az északi szelet és a déli szelet mindeniknek egyaránt osztogatják, hanem csak az a különbség lehet, hogy egyikének jobb egészsége vagyon, a másika többet ehetik, ihatik, a harmadikának jobb lába lévén, többet sétálhat a tengerparton. Ha már ezek méltók az egyenetlenségre és az irigységre, vigyük a János pap ítélőszéke eleiben, hadd ítélje meg. De amég odaérkezünk, én azt gondoltam, hogy e' mind csak attól vagyon, hogy a bujdosóknak semmiben sem telik, és könnyen megunják a bujdosást. Foglalatosságok kevés lévén, az időt elunják, és ha együtt laknak, magokot is elunják, és csak mindenkor egymás ábrázatját látni, azt is elunják, és így végtire csak az unadalomból származnak a feljebb említett beste kurafiak.

A históriákban olvasunk erről példát, hogy nem jó a másban való kételkedés. Aztot pediglen egy pogány, de szép fejdelemasszony adja, tudniillik a nevezetes Cleopátra asszonyom őnagysága. Aztot tudja kéd, mint szerették ezek egymást Marcus Antoniussal. Az actiumi harc után ezek Egyiptumban szaladának. Marcus Antonius gondolta, hogy már szerencsétlen lévén, nem fogják őtet úgy szeretni, mert a szerencsétlennek a szeretete is szerencsétlen. Azért mindenkor tartott attól, hogy Cleopátra egy kis itallal a másvilágra ne küldje, hogy azután szerencsésebbet végyen magának. Aztot Cleopátra észrevévé, és olyan vendégséget csinála, hogy mindennek, akik asztalnál ültenek, virágból kötött koszorú volt fejeken. Elítélheti kéd, hogy micsoda szép koszorút csinált Cleopátra Marcus Antoniusnak, de azt talám el nem ítélheti kéd, hogy ő azt meghinté mérges porral. A vendégségkor tehát mindennek a szokás szerént koszorú lévén fejében, a királynénak jó kedve lévén, nagy kedvkereséssel vala Marcus Antoniushoz, akit is látván, hogy nemcsak a bortól, de még a szeretettől is kezdene részegülni, és hogy már abban az állapotban volna, amint kívánná, mondá néki, hogy a koszorújában való virágot tenné a poharában, és hogy ő is hasonlóképpen cselekednék. Marcus Antonius ezt hallván, és mindenekben csak a királyné akaratján járván, azonnal leszaggatá koszorújából a virágot és a pohárában veté, és meg akará innya Cleopátra egészségiért. De a királyné a kezit a szájára tevé, és megtartóztatá, mondván: Meg ne igyad Marcus Antonius, és lásd meg, hogy mit nem lehet végbenvinni, mikor valaki valamit akar. Én azokot a virágokot méreggel meghintettem. Ítéld el abból, hogy ha az a gyanóság, amelyet mutatsz hozzám, megmenthetne a veszedelemtől, hogyha lehetne arra adni magamot, hogy elveszesselek, és ha lehetne nálad nélkül élnem. De látván a királyné, hogy Marcus Antonius kételkednék beszédiben, azonnal egy halálra való rabot hozata fel a tömlöcből, és megitatván véle a pohárban lévő bort, mindjárt meghala előttök. Így meggyógyítani valakit a gyanakodásból és a hihetetlenségből, az orvosság igen durva volna.

De hadd hozzak még egy példát elő az irigységről is. Egy francia királynak, aki még új vala királyságában, hízelkedésből az udvariak mindenkor csak azt hozák elő, hogy az előbbeni királynak idejében mennyi sok szomorúságot és bántódást vett volna azon király tiszteitől; azért meglehetne most rajtok kimutatni bosszúját. Erre addig sürgeték, hogy végtire parancsolá a király, hogy vinnék írásban eleiben az előbbeni király udvarában lévő tiszteknek neveket. Azt csakhamar béadák nagy örömmel. A király kezében vévén a laistromot, sokaknak a neveket megjedzé egy kereszttel, és azután elzárá a laistromot. Az udvariak azt látván, nagy vigassággal gondolák, hogy azok, akiknek nevek meg vagyon jegyezve kereszttel, hogy már azok elveszett emberek. Nagy örömökben azt sem várhaták, hogy mit fog végezni irántok a király, hanem még előre kihirdeték, hogy a király mint tett volna keresztet a nevekre. E hírre való nézve sokan, akiknek nevek meg volt jegyezve kereszttel, megijedének, és csak titkon más országokban szaladának, vagy az országban elrejték magokot. A király megtudván okát az udvartól való elszaladásoknak, mindenek hallottára és csudájára, ezeket a megtartásra méltó szókot mondá: Miért szaladtanak el udvaromtól, nem tudták-é azt, hogy a kereszt bizonysága a jutalomnak, és hogy a kereszt érdeme által a vétkek eltöröltettek. Azután megparancsolá, hogy mindeneket hínának visszá, és midőn mindenek visszájöttek volna, mindenikét meghagyá tisztségiben. Ez olyan szép dolog volt, amicsodás rút az irigység. Azért nem is beszélek már többet felőlle.

Hanem azt mondom, hogy itt meleg idők járnak, ebben a holnapban csak kétszer, ha tüzet csináltattam. Azt kérdik kédtől, melyik szeret jobban, az-é aki egy jóakarójától el nem búcsúzik, vagy az, aki búcsúzva megyen el? Isten áldásával érjed s töltsd el édes néném az újesztendőt. Hát új szívet ne kívánjunk-é egymásnak, mert amint szeretjük egymást, a miénk már egészen megperzselődött. De miért vettük mi azt szokásban a pogányoktól? Szerencsés újesztendőt, szerencsés utat kivánok, az Isten áldását vagy segítségit elő sem hozzuk, csak a sok szerencsét. Minthogy Isten előtt nincsen szerencse, a keresztényeknek sem kellene aztot üsméni. No már elvégezem levelemet és adjunk hálát az Úrnak, hogy ez esztendőben megtartott. Maradok.

97
Rodostó, 14. martii 1732.

Kedvesen és gyönyörűséggel vettem, édes néném, nádmézzel írott szép leveledet. Valljuk meg a világ előtt, hogy mi ketten jók vagyunk, és hogy jól tudjuk egymást szeretni. De a', hogy mi sohasem veszekedünk, mikor veszekedünk is, a' mintegy megenyvezi köztünk a barátságot. Éppen nem vártam volna a kéd hírét, azért már méltó haragudni. Ki hitte volna, hogy Topált ilyen hamar kitegyék a vezérségből? Minden szerette, és minden félt tőlle. A' való, a németek elhiszem, hogy akarják, mert gyűlölte őket. Mivelünk pedig, az Isten áldja meg, olyan kevés idő alatt is elég jót tett. Ha mind így, két-három esztendő alatt egy török sem lesz, aki a vezérséget meg ne kóstolja. Kiveszem gróf Bonnevált, ha török is, mert az Isten meg nem engedi, hogy egy olyan hittőlszakadt itt is előmenjen. Ha még az a pasa Babiloniában vagyon, akit vezérnek mondják, hogy tesznek, mikor jő a' még el, de a' mégis becsületesebb, hogy doktor fia és nem borbély vagy favágónak, amint a' már megtörtént. Itt a porból veszik ki a vezéreket, és azután a porban vetik. Erről egy kis históriát hozok elő.

Itt mikor olyan szegény árva gyermekek találkoznak, akik jóformák, az adóban elveszik, és török vallásban nevelik, és a legszebbeket a császár udvarában nevelik fel. Egyet a többi között, hogy még igen gyengének láták, nem adák a császár udvarában, hanem egy basának adák, aki is kedvében vévén a gyermeket, amicsoda tudományt itt lehet tanulni, arra mind megtanyíttatá, és nagy gondviseléssel nevelé. Az ifiú, akit már Ibrahimnak fogunk híni, mind igen jól tanula, mind jól viselé magát, úgyannyira, hogy a basa gondolá, hogy talám kedvet nyerne véle, ha a császár fiának adná, Szulimánnak, aki is olyan híres vala az atyja halála után. Szulimán igen kedvesen vévé az ajándékot, és mivelhogy egy idősű volt véle, minden mulatságában Ibrahim ott volt, és oly igen megszereté, hogy csak Ibrahimmal kíváná szolgáltatni magát. Aki is azt észrevévén, kívánt élni a jó alkalmatossággal, de nem rosszra fordíttá, hanem arra, hogy jóakarókot csinálna, és a szegényeknek szolgálna. Szolimán, akiben valóságos fejdelmi természet volt, örömmel látá benne azt a nemes szívet, és annál inkább becsülé és szereté. És mindeniknek nagy jelit adá, mihent császárrá lőn, mert Ibrahimot kapicsi pasává tevé, és egy kevés idő múlva a jancsárok főagájává.

Ibrahim látván sebességgel való előmenetelét, tarta szerencséjinek állhatatlanságától. Gyakran jut vala eszében a portán lévő nagy uraknak szerencsétlenségek és azoknak keserves halálok. Elméjében szomorú gondolatokot okozának, annyira, hogy szomorú gondolatok szállák meg elméjit, és egyszersmind elhagyá azt a jó kedvit, amely sokszor tetszett Szulimánnak. Aztot észrevévén, és szeretvén valósággal, kérdezni kezdé annak okát. Ibrahim azt megvallá igazán, mondván, hogy az ő szomorúságának az oka nem egyéb volna, hanem meggondolván hozzája való nagy kegyelmességit, ő attól tart, hogy az a kegyesség irigyeket és ellenségeket fog támasztani ellene, akik őellene árulkodván, abban a keserves állapotban ejtik, amelyben már estenek sok nagy urak. És hogy végtire ő is olyan utálatos halállal vész el, valamint azok. Ez a félelem szüntelen elméjiben lévén néki, azon kéri, hogy csak módjával való jóval legyen hozzája, amellyel közönségesen való rendben tölthesse csendességben és békességben életét, mivel az alábbvaló rendben is megmutathatja hozzája való kegyességit, szintén úgy, mint abban a nagy rendben, amelyben tette őtet. Szulimán hallván ezeket az okos beszédeket, megesék szíve rajta, és megdicséré jó természetit, nem is akarván elmulatni semmit is, ami megvigasztalhatná. Erős esküvéssel fogadá néki, hogy soha életihez nem nyúlna, mindaddig, valamég ő élni fog, akármely ok vihetné is arra.

Ibrahim ilyen nagy ígéretre való nézve megvigasztalódván, annál is nagyobb buzgósággal kezdé szolgálni. Szolimán pedig, hogy még nagyobb jelit adhassa neki benne való hitelének, fővezérré tévé. Azután Szolimán mind Magyarországban, mind Perzsiában nagy szerencsés hadakozásokat vitt végben. Ibrahimnak mindazokban nagy része vala. Olyan hatalmassá és gazdaggá lőn, és oly nagy kedvességben vala, hogy mindenek rettegtek tőlle.

A szultánnék, úgymint az anyja és Roxelán, a felesége Szolimánnak, mindezeket látván, igen kezdék irigyleni, vévén észre, hogy már a dolgok nem forognak annyira a kezek között, és hogy minden csak a vezér kezében forog. Erre való nézve okot is keresének az elvesztésére. Ibrahim azt megsejdítté, és tartván attól, hogy a henyéllés okot s alkalmatosságot adhat Szolimánnak, hogy meggyőzettessék az anyjának szeretetiből és a feleséginek ölelgetésitől, arra való nézve újabb hadakozásra indíttá Szolimánt a perzsák ellen, akinek is az ilyen ösztön igen tetszék, mivel soha egy fejdelem sem szerette úgy a hadakozást, és egy sem volt olyan szerencsés. Mindazonáltal nem hajola mindjárt az Ibrahim tanácsára azért, mert csak akkor csinált vala kötést a perzsiai királlyal. De Ibrahim csak arra akarván hajtani, talála abban módot, hogy Damaskus városából egy híres astronómust hívata, akinek neve volt Muley, akiről azt tartották, hogy a jövendő dolgokot jól tudta. A fejdelmekben is megvannak a gyengeségek, valamint másokban, hanem azok boldogabbak, akikben legkevesebb találtatik. Szolimán kíváná látni az astrológust, Ibrahim hozzája vivé, de elsőben beszélle a fejivel. Az astrológus azt jövendölé, hogy ha a hadakozást elkezdi, perzsiai királynak fog még tétetni. Szolimánt megvakítván a nagyravágyás, esziben sem juta a kötés, melyet tett a perzsiai királlyal, hanem csak megindula ellene hatszázezer emberrel. Ott egynéhány esztendőket tölte, de szerencsétlen lévén hadakozása, visszátére Constancinápolyban a hadának negyedrészével, és igen nagy haraggal mind astronómus, mind a vezérje ellen. A szultánnék megsajdítván a császár haragját, mindjárt a vezér árulásának tulajdonítták a hadakozásnak szerencsétlenségit, és feltámasztván ellene másokot is, azt kezdék Szolimánnal elhitetni, hogy a vezér a perzsiai királlyal egyetértvén, sokszámú pénzt venne fel tőlle, és a portára hívatván a babiloniai pasát, titkon Szolimánhoz vivék, aki is sokat monda neki a vezér csalárdságáról. Ugyanabban az időben a szultánnék valami formában kitudák, hogy a vezérnek Károlus quintussal és Ferdinándussal levél által sok correspondenciája lett volna, abban módot is találának, hogy azok közül a levelek közül kaphatának, és azokot a szultánnak adák. Aki is látván mindezekből főministerinek vétkit és háláadatlanságát, eltökéllé magában halálát.

De megemlékezvén hittel tett fogadásáról, esszegyűjteté predikátorjait és papjait, a mufti is jelen lévén, elejekben tévé a dolgokot és fogadását. Ezekről sokáig vetekedének, de semmit nem végezének; hanem egyik a papok közül mondá Szolimánnak, minthogy azt fogadtad a vezérnek, hogy életedben meg nem öleted a vezért, fojtasd meg őtet, amidőn aluszol, mivel az álom mintegy halál, azért így eleget tész ígéretednek. A többi is ezt jónak találák. Szolimán hívatá a vezért, magával vacsoráltatá, azután a leveleit keziben adó, hogy olvasná el. A' meglévén, a szemire hányá árulását és háláadatlanságát, és megfogatván, parancsolá, hogy mihent ő elaluszik, a vezért fojtsák meg, amelyet végben is vivék. Jó étszakát hát, édes néném, én is alunni megyek, és megparancsoltam, hogy mihent elaluszom, minden bolháimot megöljék. Mert máris elég vagyon.

98
Rodostó, 4. martii 1733.

Édes néném, a királyok is csak úgy béhunyják a szemeket, valamint mi, mert éppen most hozák hírül, hogy első februárii a lengyelországi király, Augustus, csak úgy holt volna meg, valamint egy közönséges ember: a lélek kiment belőlle, s a halál benne maradott. Az Isten nyugossa, mert jó király volt. Ha sokáig uralkodott, meg is érdemlette, mert talám soha király úgy nem tudott élni a királysággal, mint ő. Soha a lengyeleknek olyan királyok nem volt, aki nékik a sok vendégséget, sok százféle mulatságot adott volna, mint ő. Az asszonyokról nem is szóllok, mert azok száz esztendeig gyászolhatják. Éltében a paradicsomról sem gondolkodtak, úgy tudta őket mulatni és kedveket keresni. Egyszóval, elmondhatni, hogy méltó volt a királyságra, és tudta annak mind hasznát venni, mind e világi gyönyörűségre fordítani. Eleinte, a' való, hogy igen tövises volt királysága, mindaddig, amég a sveciai királyt meg nem verék, de azután tudta a sok rózsát leszedni. Micsoda kimondhatatlan sok jó nem következett az ő vallásunkra való megtérésével. Luter Mártontól fogva Saxoniában volt a gyükere és fészke a luteránus vallásnak. Kétszáz esztendeig tartott, azolta a saxonai electorok palotáiban nem mondották a szentmisét; de most mind ott, mind másutt az országban azt mondják. Micsoda nagy dicsőségire az Istennek és nagy hasznára lett az anyaszentegyháznak az ő megtérése. Már a fia pápista, annak a gyermekei pápisták, kevés idővel ezután az egész országa is a' lesz. A mi urunknak igen jóakarója volt. Lehetetlen, hogy már hadakozást ne lássunk Európában annyi sok ideig tartó békesség után, mert a lengyelországi királyválasztás nem szokott csendesen végbenmenni. Ahhoz most kettő tart számot: a megholt király fia és Stanislaus. Az elsőnek pártfogója lesz a császár és a muszka cárné, a másodikának pedig a francia király, mert minthogy a leányával hál, tartozik is segíteni. Már ezek hadd pereljenek egymással. Tudom, hogy ezeknek rézprokátorok leszen, valamint mikor a francia király a feleségit illető tartományért hadakozást kezde a császár ellen, azt kérdé Leopoldus a francia követtől, hogy micsoda igazsága vagyon az urának, hogy hadakozást akar indíttani. Azt felelé a követ, hogy azt nem tudja, hanem azt tudja, hogy az urának már készen vagyon kétszázezer prokátora, azok meg fognak felelni. Meg is nyeré perit. Édes néném, micsoda szép állapot annyi prokátorral perelni. De az is szép dolog, ha kéd egészséges, főképpen a böjtben.

99
Rodostó, 15. septembris 1733.

Mi itt csak fülelünk, és várjuk, mely felől zavarják a vizet, hogy mi is valamit foghatnánk. De a szegénynek a szerencséje is szegény. Én innét holmi ajándékot küldök, még abban néném, gáncsot találsz. Szép dolog a háláadatlanság! Nem hejában, aki görögökkel lakik, göröggé kell lenni. A görög asszonyoknál pedig nincsen se háláadatlanabb, se kevélyebb, és csak egyedül magokot szeretik, de azt is görög, nem nemesi szeretettel. A magához való szeretetről a minap két asszonynak a beszélgetéseket olvastam. Nem tudom, ha leírjam-é vagy sem? De leírom, mert nincsen egyebet mást írnom.

Szilvia - Juliánna

Juliánna. Honnét vagyon a' kedves Szilviám, hogy ilyen idején sétálsz kertedben, és csak egyedül, holott rendszerént sokadmagaddal szeretsz sétálni.

Szilvia. Mindennek ideje vagyon; vagyon olyan idő, melyben sokadmagammal szeretek lenni, vagyon olyan, melyben a magánoson való létel kedves. Ugyanebben az utolsó állapotban is voltam ma reggel, azért is küldöttem éretted.

Juliánna. Ez a magános sétáláshoz való hajlandóság nem valamely szokáson kívül való dologtól jö-é, és a te szívednek nincsen-é valamely része az ilyen sétálásban?

Szilvia. Nem azért hívattalak ide, hogy valamit eltitkoljak előtted. Azt megvallom, hogy egy kis indulat cselekedteti velem. Elhitethetnéd-é magaddal, szép Juliánna, hogy egy kis féltő irigység van bennem.

Juliánna. Noha az ilyen féltő irigység olyan nyavalya legyen, amelyért szánni kell aztot, aki abban vagyon, de mégis nem lehet, hogy ne örüljek annak, hogy aztot te üsmered. Mert amidőn azt mondod, hogy a féltő irigység van benned, mintha azt mondanád, hogy szeretsz valakit. Én mindenkor azt óhajtottam, hogy okossággal és értelemmel valakihez köteledzed magadot.

Szilvia. Kedves Juliánnám, a te kívánságid azzal bé nem telnek. Való, hogy az a féltő irigység van bennem, de a' héjával senkit nem szeretek, és a szeretetre semmi hajlandóságom nincsen.

Juliánna. Hogyhogy, a féltő irigységet érzed, és senkit nem szeretsz?

Szilvia. Bizonyára nem. Aztot irigylem, hogy Télámon Diánnának oly igen kedvit keresi, és azt nem szenvedhetem, hogy csak hozzája járjon, és hozzám nem, ámbár a' nekem szomorúságot okozzon is, de én Télámont nem szeretem, és soha nem is fogom szeretni.

Juliánna. Hogyne csudálnám beszédedet. Eddig én mindenkor azt gondoltam, hogy a féltés a szeretettől jő, és ha a' nekünk nehéz, hogy valaki másnak adja magát, attól vagyon, mert őtet szeretjük.

Szilvia. Igen megcsalod magadot, szép Juliánna. Azt pedig tudd meg, hogy a magunkhoz való szeretet elegendő arra, hogy bennünk féltést és irigységet gerjesszen szerelem nélkül is.

Juliánna. Hogyha csak a magadhoz való szeretetet érzed, tehát az irigységed csak Diánnát tekinti és nem Télámont, mivel nem szeretvén őtet, az ő cselekedeteire is nem kell vigyáznod.

Szilvia. Én irigy legyek Diánna ellen? Olyan gyengeségnek lenni bennem lehetetlen. Ő szép, esze vagyon, azt tudom, és azt megvallom, de az a magamhoz való szeretet, amely megbosszontott azért, hogy Télámon őtet nálamnál inkább becsüli, ugyanaz is elhiteti velem, hogy nem vagyok alábbvaló nála se szépségben, se észben. Nem is tekintem őtet úgy, mint velem egy személyt szeretőt, és az a bosszonkodás, amelyben vagyok, azért hogy Télámon csak őtet látogatja, és nem engemet, nem egyébtől vagyon, hanem a magamhoz való szeretettől, amelyért azt állíttom magam felől, hogy senkit nem kell nálamnál feljebb becsülni, és hogy legalább megérdemlem az egyenlőséget.

Juliánna. Megvallom, hogy soha a magunkhoz való szeretetet annyira nem terjesztettem, azt tartottam, hogy az olyan belső indulat, mely igen becsülteti mivélünk magunkot, és igen keveset tartat mások felől. Ilyen formában úgy tekintettem őtet, mint olyan vétket, amely ellen minden erővel ellene kell állanunk. De azt sohasem gondolhattam volna, hogy az olyan belső indulat lett volna, amely nékünk mind nyughatatlanságot, mind féltést okozhatott volna olyan állapotért, amelyhez semmi közt nem tartunk.

Szilvia. Ah! szép Juliánna, mely kevésre terjeszted az olyan érzékenységet, amelynek nincsen határja. Azt megvallom, hogy a magához való szeretet olyan magunkhoz való jóakaratnak indulatja, amely elsőben mivelünk magunkot szeretteti. De azt is meg kell vallani, hogy annak köszönjük a kívánságot, amellyel kívánjuk szerettetni magunkot másoktól, és hogy mindent csak azért cselekeszünk. A magunkhoz való szeretet igazgatja minden cselekedetinket. Ugyanaz által is szeretünk, utálunk, azáltal adunk, vagy nem adunk, bosszút állunk, vagy megbocsátunk. Egyszóval, olyan indulat, amely minden cselekedetinkben csak mi magunkot tekinteti.

Juliánna. Hogyhogy? Hát az én kegyes barátságom, amellyel hozzád kapcsolom magamot, nem magadért vagyon tehát, hanem csak magamért.

Szilvia. Nincsen különben. Ha valamely kedvességet nem találnál a velem való társalkodásban, ha beszédim néked nem tetszenének, vagy ha szokásim ellenkeznének a tiéiddel, se engem nem szeretnél, se hozzám nem jönnél. Hasonlót mondhatok magamról irántad. Ha nekem alkalmatlan, haszontalan vagy unadalmas volnál, nem volnék barátságban veled. Gondolod-é azt, hogy amidőn valaki hozzánk köti magát, hogy a' miérettünk vagyon? Nem, Juliánna, nem, hanem csak magáért és azért a gyönyörűségért, amelyet talál a minket való szeretetben. Az emberekben még nagyobb a magokhoz való szeretet, mint mibennünk, mivel ők azt kívánják, hogy mi hűséggel legyünk hozzájok, és csak őket szeressük, azonban ők szépről szépre ugrándoznak, és minden asszonynak akarnának tetszeni.

Juliánna. De ezáltal eltörlöd a szép hajlandóságokot, az igaz barátságokot; semmivé tészed a szimpátiát, azt a titkos hajlandóságot, mely oly csudálatosan tudja megegyeztetni a szíveket. A legszebb cselekedeteket megkisebbíted, és ha minden csak a magához való szeretetért megyen végben, a háláadóság semmivé lészen. A kötelesség csak bolondság, és a jó erkölcsöknek olyan kezdetet adsz, mely azoknak nemességeket és fényességeket meghomályosítja.

Szilvia. Én ezeket nem cselekszem, sőt még azt tartom, hogy a magához való szeretet nemzi a szép hajlandóságokot, erősíti a barátságokot, és nagy dolgokot vitet végben. Két személy, kinek természetek, szokások, akaratjok megegyeznek, egymáshoz hajlandóságot éreznek, felindíttatván a magokhoz való szeretettől, egyenlő akarattal fogják keresni, hogy egymást megérdemeljék. A magunkhoz való szeretet csak azt cselekedteti mivelünk, amely dicséretes és dicsőséges. Azok az országokot nyerő híresek, mit tekintettek mást, ha nem csak magokot a hadakozásokban, és nem a magokhoz való szeretet gerjesztette-é fel őket? Egyszóval, csak találunk mivel megelégítteni a magunkhoz való szeretetet a dicsőségben, állhatatosságban, hűségben, háláadóságban. E' mindenikben feltaláltatik.

Juliánna. Arra reá állok magam is, hogy ami azokot a nevezetes cselekedeteket illeti, hogy a magához való szeretetnek azokban része lehetett. De a' lehet-é, hogy amidőn én valamely nagy dologgal kedvit akarván keresni egy jóakarómnak, amelyet senki meg nem tudhatja, hogy én nem azért cselekedtem aztot, hogy őtet köteledzem, hanem hogy eleget tegyek a magamhoz való szeretetnek.

Szilvia. Kedves Juliánnám, ha szinte a te jóakaratod el legyen is rejtve a világ előtt, de el vagyon-é a' rejtve teelőtted, aki azt cselekedted? Nem érzesz-é magadban olyan belső örömet, amellyel vagy a te nemesi cselekedetedhez. Ez olyan indulat, mely közönséges az emberi nemzetnél, tégedet sem vesznek onnét ki. És az az indulat nem a magához való szeretet-é, mely némelyekkel eltitkoltatja az adományt, némelyekkel pedig kihírdetteti?

Juliánna. Akivel én valamiben jót tettem, semmi kötelességgel nem kell tehát lenni hozzám, mivel én azt csak magamért cselekedtem?

Szilvia. Amely gyönyörűséget érzettél az adásban, meggátolja-é a másikának gyönyörűségit a vételben? A te jóakaratodnak nincsen-é magához való szeretete, valamint tenéked? Az őtet nem ingerli-é a háláadásra? Nem mondja-é azt magában, hogy legháláadatlanabb lenne e világon, ha kötelességgel nem volna hozzád azért, amit cselekedtél őérette? A magához való szeretet feltámad a háláadatlanság ellen, ugyanő is tészen háláadókká.

Juliánna. Minthogy már pártfogója lettél a magához való szeretetnek, és hogy oly okoson oltalmazod, ne sajnáljad meghallgatni kérdésimet és azokra megfelelni. Neked, aki mind ifiú, mind szép és eszes vagy, megengedem, hogy legyen egy kevés magadhoz való szeretet. De hogy bizonyítod azt meg nekem, hogy a' megegyezzék az öregséggel és azzal, ami rút?

Szilvia. Sohasem erősebb, mint az ilyen állapotokban, mert a magához való szeretet minket arra viszen, hogy azt a kárt, amelyet tett nekünk a természet formáltatásunkkor, vagy amelyet okoz öregülésünkkor, helyrehozzuk, vagy eszünk által, vagy magunk szép viselése által, okosságunk által, vagy valamely jó erkölcs által. Ifjúság és szépség nélkült is nem dicsekednek-é a tudománnyal, az okossággal, adakozósággal és bővkezűséggel, és amit dicsőségesnek neveznek, nem lehetne-é azt magához való szeretetnek hívni? Ez a szeretet nemcsak arra kötelez, hogy eltakargassuk fogyatkozásinkot, hanem hogy mások előtt tökélletesek lehessünk. De még többet mondok, mert azt nem hihetem, hogy egy rossz emberben magához való szeretet legyen, mivel ez a magunkhoz való jóakarat csak attól jöhet, hogyha érezünk magunkban valamely jót. Akiben pedig semmi jó nincsen, hogy lehetne abban a magához való szeretet?

Juliánna. Csak erre vártalak. Hogy bizonyíthatod meg, amit mondasz, holott mindennap látunk olyan férfiakot és asszonyokot, akikben azok jó erkölcsök, melyeket te kívánsz, fel nem találtatnak? Akik jó ítélettel vannak magok felől, nem az-é a magához való szeretet?

Szilvia. Igenis nem, mert a' mintegy szemfényvesztés az emberek között és esztelenség az asszonyok között. Becsüld meg a magához való szeretetet, és ne keverjed együvé ezekkel a fogyatkozásokkal. Az okosság anyja a magához való szeretetnek, és te olyanokot hozsz elő, akinél okosság nincsen. Az okosságnak világánál üsmérhetjük meg jó vagy rossz természetünket; és ugyan a magához való szeretettel terjesszük mindenek eleiben az egyikét, és takargatjuk el a másikát. Egyszóval, kedves Juliánnám, még egyszer azt mondom, hogy mindazok, melyekből lehet dicséretet, becsületet és gyönyörűséget venni, csak a magához való szeretetből származnak.

Juliánna. Ez így lévén, szép Szilvia, tehát a te tartásod szerént a magához való szeretet eredete minden jó erkölcsöknek.

Szilvia. Legalább ő az oszlopja, és ő is terjeszti ki annyira.

Juliánna. Kedves Szilviám, már egészen eláltattál, és a magához való szeretet részére tértem, de hová lesz a magadhoz való szereteted, ha Télámon Diánnához kapcsolja magát.

Szilvia. Amely magamhoz való szeretetért nehezen esett az ő változása, ugyan a' meg is vigasztal engem, és azt is el fogja velem hitetni, hogy nem érdemli jóságomot.
Édes néném, ezekre mit mondasz, vagyon-é benned magadhoz való szeretet? Azt nem lehet mondani, hogy ne legyen az erdélyi leányokban, asszonyokban, de azt is elmondhatni felőlök, hogy ők bízvást elmondhatják: úgy szeretlek, mint magamat. Mert ha magokot szeretik, másokot is tudnak szeretni, mert mind jó vér, mind jó szív vagyon bennek. De egy görög asszony talám káromkodásnak tartaná, ha azt mondaná: úgy szeretlek, mint magamot. De ha szinte azt mondaná is, el nem kellene hinni, mert Szent Pál azt mondja, hogy a görögök hazugok. Édes néném, én kédet úgy szeretvén, mint magamot, és magamot úgy, mint az aluvást, azért jó étszakát is kívánok.

100
Rodostó, 4. decembris 1733.

Tudod már azt a hírt, néném, hogy most minden órán nagy hadakozás lesz. De tudod-é annak az okát? Octobernek a vége felé a francia a német császárnak nagy barátságoson megizené, hogy hadakozást hirdet neki. Ennek pedig az oka nem más, hanem mihent Augustus, a lengyel király, a szemét béhunyá, a francia udvar azon igyekezék, hogy Stanislaust válasszák a lengyelek királynak. Amidőn azt megtudá, hogy csaknem mindnyájan reá állottak volna arra a palatinusok, Stanislaust Lengyelországban küldé a választásra, aminthogy csaknem az egész ország a gyűlésben királynak választá, és annak felkiáltá. De ugyanabban az időben egynehány palatinus és egynehány püspök esszegyűlvén, az Augustus fiát választák királynak. Ez a kis gyűlés pedig a császár és a muszka cárné segítségivel mene végben. Eleinte mindjárt e' nem tetszék állandónak lenni, de kevés idő múlva a muszka had, hogy Lengyelországban kezde bémenni, a főrenden lévők is megváltoztaták az elméjeket, és erre a részre állának, és mentől több had kezde Lengyelországban menni, annál többen hajolának Augustus mellé. És eztet mind a császár alattomban való munkája cselekedé. A francia udvar azért megharaguvék, és hadakozást hirdete mind a kettő ellen. De minthogy Stanislausnak se oly könnyen, se oly hamar hadat nem küldhetne, amint kívántatott volna, azért Varsováról ki kelleték menni és helyt adni Augustusnak. Mindezért hadakozást nagyot várjunk. Mihasznunk lesz benne, Isten tudja. Mi csak reménlünk, csak reménlünk, mindaddig, még meg nem halunk. Az olosz példabeszéd azt mondja, hogy aki csak reménséggel él, az ispotályban hal meg. Ha ispotályban nem is, talám Rodostón. Akárhol legyen a', csak bé kell a szemünket hunni egyszer. De addig csak jó az egészségre vigyázni, édes néném, és a bút el kell űzni, és ne engedjük, hogy a gondolat és a meláncolia elfogja elménket. Ne legyünk olyanok, mint egy francia úr volt, aki eltemetvén a feleségit, ugyanazon estve a vacsorát hogy felvitték az asztalra, le nem akart ülni asztalhoz, mert nem volt jelen a felesége. A várakozást elunván, mondja a konyhamesterinek, hogy jelentse meg az asszonynak, hogy az asztalon az étek. A konyhamester mondja neki, hogy nem jöhet, mert eltemették. Akkor tér eszire az úr. Sokféle bú van e világon.

101
Rodostó, 15. februarii 1734.

Ideje már egy leveledet vennem, édes néném! Én hármat is írtam ebben az esztendőben. Azt írják, hogy Stanislaus Danckán tölti a telet, meglássuk, mint lesz dolga a tavasszal. A francia és a spanyol had erősen takarodik Oloszország felé, a sardiniai király is készül. Nem tudom mit gondol a császár, de én azt gondolom helyette, hogy ha Stanislaussal elveszteti is a lengyelországi királyságot, attól tarthat, hogy maga is Oloszországból ki ne kőtöződjék. A spanyol király fia meg nem elégszik az ő két hercegségivel, az apja még királlyá is teheti, most van ideje. Hát nekünk vagyon-é most ideje, hogy várjunk valamit? A szegény urunk amit a pennájával tehet, el nem mulatja, eleget ír mindenfelé. Mert mi olyanok vagyunk, mint az evangyeliumbéli beteg, aki harminc esztendeig volt a tó mellett, várván, hogy valaki vesse belé, amidőn az angyal felzavarta. Mi is azt várjuk, hogy valaki valamely zűrzavart csináljon, mert mi magunkkal jó tehetetlenek vagyunk. Az Isten elhozza még a mi óránkot is, ha most nem, másszor.

Ki ne nevetné, édes néném, micsoda rendesen tudod leírni, hogy a franciák micsoda állhatatlanok minden cselekedetekben, és hogy egy francia két-három leányt, meg annyi asszonyt is akar egyszersmind szeretni. Az úgy vagyon. Két asszony rendesen reá vett volt egy franciát, aki is mindenikhez járván, mindenikkel el akará hitetni, hogy szereti. Ez a két asszony barátosok lévén egymással, egymásnak titkokot megvallák, és egymástól megtudák, hogy a francia mint hitegetné őket. Egybebeszélvén, a franciához mennek, és sok szép szín alatt, mintha csak tréfálódnának véle, úgy békötözik és pokálják, valamint a kisgyermeket, hogy csak a fejit mozgathatta. A' meglévén, a falhoz támasztják, valamint egy faképet, és ott mindenféle szép szókot mondanak neki. Annak vége lévén, az asszonyok egyikének a szállására mennek és két legénnyel a bépolált szeretőjököt is odavitetik. Ott enni adnak neki, valamint egy gyermeknek, azután az asszonyok lefeküsznek, és közikben teszik az eleven bábot, és ott valamit el tudnak rajta tenni, el nem mulatják: szidják, pirongatják és csúfolják, és egész étszaka nem hagyják alunni. Reggel felé megígérik neki, hogy elbocsátják, csak tisztességesen viselje magát. A legény mindent felfogad, az asszonyok felkelnek, felöltöznek, és kimennek a házból. Sok idő múlva egy vénasszony bémegyen a házban, és elódja. A legény kérdi, hogy hol vannak az asszonyok. Mondja a vénasszony, hogy vagyon már két órája, hogy hintóban ültek, és ki-ki a maga jószágában ment. Másszor többet, jobbat, de most nincsen egyebet mit írnom, azért maradok az asszonynak nemcsak spárgás, de köteles szolgája.

102
Rodostó, 18. februarii 1734.

Soha édes néném nagyobb kedvem nem volt egy igen szép, csinos és takarékos levelet írni, mint ma, se soha olyan nagy egyepetyém nem volt, mint ma a hosszú levél írásra. De minthogy attól tartok, hogy egyikét sem viszem úgy végben, hogy a kéd szép szemeinek tessék, azért elvégezem levelemet, és ebből megtudhatja kéd, hogy még élek, és hogy vagyok és maradok az asszonynak, jó nénémnek jó atyjafia.

P.s. Édes néném, hová lehet annál szebb levél, ha rövid is, mint amelyet egy híres gyenerális írt volt a feleséginek a harc után, mondván: az ellenséget megvertük, egy kevéssé elfáradtam, jó étszakát édes feleségem.

103
Rodostó 15. martii 1734.

Midenünnen csak az a hír, hogy mindenütt készülnek a hadakozásra, a sok német, francia, spanyol takarodik Oloszország felé. Azt gondolná az ember, hogy talám ott valamely nagy vendégség leszen, és arra gyűlnek oda. Eugyénius pedig a Rénus vize felé igyekezik, azt mondják, hogy a francia is elküld oda vagy százezer embert. Hát ezek, édes néném, miért gyűlnek oda? Talám halászni akarnak. Stanislaus király pedig Danckán vagyon, a muszkák és a saxok készülnek, hogy Stanislaust oda szorítsák. Ott meg másféle muzsika lészen. Mindezekből mi lészen, Isten tudja. Úgy tetszik, mintha Stanislaus király vesztene legtöbbet, ha el találja veszteni a lengyelországi királyságot, aminthogy a' megtörténhetik, amint folynak máris dolgai. De ha azt elveszti is, francia királyné az ő leánya. Oloszországban pedig hogy állhat a császár három király ellen, aki is mindenik azon igyekezik, hogy elvesztesse véle Siciliát és Neápolist, és oda új királyt tegyenek. De mindezekből nekünk mi hasznunk lesz? Talám csak semmi, még a mi óránk nem jött el, addig csak baráttáncot kell járni. Hogy valamely szomorú gondolatokon ne végezzem levelemet, egy jóakarómnak levelit leírom kédnek, a levelet küldöttem volna el, de franciául vagyon.

Aztot jól tudod, kedves jóakaróm, hogy micsoda szeretettel voltam Juliánnához, és hogy micsoda sokféle utakon és ösvényeken hordozott engemet. Nem voltam több húsz esztendősnél, midőn szolgálatjára állottam, harmincnál pedig többet vesztettem el, amiolta perlekedtem véle. Mindaddig szerettem, amég úgy megőszült, mint egy ősz macska, de mégis olyan amicsodás, igen nehezen juthaték hozzája. Mindazonáltal az én szemeimnek szép vénnek látszik. A' való, hogy sok haszontalan suhajtásokot bocsátottunk együtt, azért hogy hamarébb meg nem házasodtunk. De ő a vétkes, nem én. Aztot is tudod, hogy soha addig végképpen nem álla házasságunkra, mindaddig, még egy fog marada a szájában. A jegygyűrűmre is ezeket a szókot metszettem: szeretetemnek harmincegyedik esztendejében. Édes néném, mit mondasz az ilyen emberről? Én pedig azt mondom, hogy az ilyen példát csudálni kell, és nem követni. Néném, az egészségre!

Amidőn bé akarám a levelemet pecsételni, eszemben jutott a Károlus Magnus leánya. Ez a császár úgy szerette a leányait, hogy férhez nem akarta adni, azért hogy el ne távozzanak tőlle. Nyert is benne, mint Birtók a csíkban. Az egyik leánya az apja secretáriusával jó barátságban lévén, a többi között egy este a secretárius a fejdelemasszony látogatására menvén, ott addig mulata, hogy azalatt nagy hó esett. A secretarius elbúcsúzván a fejdelemasszonytól, és látván, hogy hó esett volna, attól kezde tartani, hogy a nyomát meg fogják látni az udvaron. A fejdelemasszony vévé észre, hogy mitől tartana a secretárius, mondá neki: majd általviszlek az udvaron, hogy ne lássák, hogy férfiú ment volna ott el. Azonnal nemcsak mondá, mert meg is cselekedé, és a hátára vévé a secretáriust, és általvivé az udvaron. Szerencsétlenségekre vagy jó szerencséjekre a császár azon étszaka nem alhatott, hanem az ablakhoz ment idő tölteni. De ítéld el, néném, mint elbámula azon, hogy meglátá a leányát, mint vinné terhit. De semmit nem szólla, hanem másnap a tanácsuraknak megmondá, és elvégezék, hogy a fejdelemasszonynak adják örökösön a kedves terhit.

104
Rodostó, 12. aprilis 1734.

Igen szépen és alázatosan köszönöm, édes néném, a halat, amely duplán érdemli a köszönetet. Egyszer azért, hogy nénékám küldötte, másodszor azért, mert böjtben vagyunk, mert szükségünk vagyon reá. Mert itt ritka a jó hal, azért-é, hogy a tájékát a hal nem szereti, vagy pedig a mi halászaink szamárok. Itt igen mértékletességgel lehet böjtölni a hallal, de a tojásban van részünk, mert azzal böjtölünk. Úgy tetszik némelykor, mintha pislenek járnának a gyomromban. Talám nem is hazudok, ha mondom, hogy több kél száz tojásnál napjában. Szokotálja fel kéd egész böjtön, és a négy után tegyen kéd három cifrát, meglátja kéd, hogy négyezerre megyen, mégpedig el is engedek egynehány napot. Ha a Vitellius császár asztalához járhatnánk, nem kellene rántottát enni, mert azt írják felőlle, hogy egyszer az asztalán kétezerféle hal volt, ki sütve, ki főve, és meg másszor hétezerféle madár. Mind e' soknak tetszik, főképpen olyanoknak, mint mi, akik csak egyféle halat is kegyes szemmel tekintjük az asztalon. De ha meggondoljuk, egy olyan császártól, aki minden nagyságát csak az asztalában tartotta, és aki a világot bírta, talám kitelhetett. De azt kérdhetné valaki, ha vagyon-é hétezerféle madár? Erre Noé megfelelhetne. De addig mi csak esszük a rántottát. Nem is volna jó annyi sokféle halban bujálkodni, főképpen ilyen ritka böjtön, mint a mostani, mert talám sohasem érte kéd, hogy a nagyböjtben esett volna Szent György. A bort is köszönöm néném, de nem annyira, mint a halat, mert borunk elég vagyon, de nemcsak elég, de jó is, asztali bornak bévehetni. Nem kényes italra való borok, se nem konty alá valók, amint szokták mondani, de elég jók a szükségre és a táplálásra. Mi kell egyéb? A mértékletes ital segíti a mi édes egészségünket. Azt tartják, hogy egy ebéd felett négyszer innya elég: az elsőt mi magunkért, a másodikát jóakaróinkért, a harmadikát a vigasságért és a negyedikét az ellenséginkért. Eztet nem tartják a mi édes tündérhazánkban.

Azt mondod, néném, hogy a minapi levelemben fogyatkozást találtál. A' bizonyos, hogy a fogyatkozást mind meg tudod üsmérni, mind aztot megigazítani. De talám nem főbenjáró dolog, talám csak abban vétettem, hogy elfelejtettem egy i felében punctumot tenni. Éppen most jut eszemben, hogy egynehány ifiú képíróknak ajándékot tettek fel, hogy a' nyerje el, amelyik közüllök legszebb képet ír. Az egyike legszebbet írt, annak is kelletett volna az ajándékot elnyerni. Aki is a Krisztus utolsó vacsoráját leírván, szerencsétlenségire meg találta igen szépen spékelni a húsvéti bárányt, mely az apostolok előtt volt, a zsidók pedig nem ették meg a szalonnát, és így másnak adták az ajándékot. Ha kéd is ilyenforma fogyatkozást talált, talám halált nem érdemel. Ami felől írt kéd, bánadalommal bánom, hogy meg nem cselekedhetem, de mit tehetünk rólla, megbocsátom a kéd kérésit, bocsássa meg kéd is, ha meg nem cselekszem. De jó egészséget kivánván, maradok.

105
Rodostó, 16. junii 1734.

Most hozák hírit, hogy a muszka és a saxo obsideálta Danckát, minden ösvényt, lyukat bedugott, hogy Stanislaus király ki ne repülhessen. A várost mind lőni, mind megvenni könnyű, de azt igen nehéz megoltalmazni, hogy a király onnét el ne mehessen, akinek és még arra kell szánni magát, mivel a francia hajók nem igen nyargalnak segítségire. Amely várat pedig meg nem segíttenek, megveszik, annál is inkább, hogy soha a danckai praesidium olyan játékban magát nem gyakorlotta. De hagyjuk el Danckát, úgyis ott most sok álgyúdörgések vannak, és sétáljunk Oloszországban, és nézzük meg, hogy ott mint vendégeskednek az odagyűlt sokféle hadak. Azt mondják, hogy ott már két vagy három várat megvett a francia, de ami legnagyobb, még Médiolánumban sem kiáltanak már berdót. Ilyen formában nem igen jól folynak a császár dolgai Oloszországban. Hogyha pedig a Spanyol Ház egyszer gyükeret kezd vetni Oloszországban, amint már elkezdette, félő, hogy a vendég ki ne vesse a gazdát házából. A spanyol király fia az anyjára maradott három hercegséget ment volt bírni Oloszországban, de ha szerencsés lehet, talám még felállítja a siciliai királyságot. De akármit csinálnak ők, csak nekünk is valami cseppenne hasznunkra. De szememmel nem hallok, se fülemmel nem látok olyat, ami arra fordulhatna, az is meglesz annak idejében. Édes néném, mi szép dolog sokáig élni. Ebben a saeculumban 33 esztendő tölt el, de azon kevés idő alatt igen nagy dolgok mentenek végben. Hát még ha élünk, mit nem érünk! Azt is megértem, hogy mikor valamit küld kéd nekem, megpanaszolja, de a panaszostól az ember hízik. Noha azt szokták mondani:

Nincs keservesb kenyér, kit adnak panasszal
bővön elegyítve van mérges kovásszal,
áztatni kell gyakran sok könnyhullatással,
és annak étele van nagy suhajtással.

De édes néném, ha panaszolod is, de nem háláadatlannal van dolgod, és azt ne tartsad, azonban:

Te nagy ajándékot ne adj barátodnak,
mert őtet csinálod háláadatlannak.

De én is utána teszem, ha el kellene egyik fülemet is vesztenem:

Ki ajándékjinak a számát felírja,
már azoknak többé érdemit ne várja.

Tudom, azt fogod mondani, hogy jól aluttam az étszaka, mert a jó aluvás után könnyebb verseket gyalulni. Elrakván hát a verscsináló szerszámimot, maradok édes néném, mindenkor etc.

106
Rodostó, 27. julii 1734.

Néném, irtóztató nagy dolgok mennek végben ezen a mi keserves lakóhelyünkön. Mi csendesen aluszunk, másutt meg erővel fektetik le arra a hosszú álomra az embereket. Ha szinte azok a nagy dolgok minket kirekesztenek is magok közül, de imádjuk az Istennek munkáit másokon is. És azután léptessünk Danckára, ahol is megszüntek már az álgyúlövések, mert a város feladta magát a muszkáknak, akiknek is kell fizetni egynehány százezer forintot, hasonképpen a saxoknak is, hogy a várost fel nem prédálták. Igen drágán fizették meg a vendégfogadást. Hihető, hogy másszor nem kívánnak szállást adni olyan vendégnek, akiért úgy elrontották a városokot és annak hostátjit, hogy húsz esztendeig sem állítják helyre. A várost pedig azután adták fel, minekutána onnét Stanislaus király kirepült volna csak harmadmagával, aki is nagy veszedelemre adta magát, és akit minden rejtékben megkeresték a muszkák. De már késő volt, mert a kalickából kiszaladott volt a madár, és prussiai király földére ment Kénispergában, ott már ne féltsük a muszkáktól. A' való, hogy elhagyván Lengyelországot, a királyságát is elhadta. De aki legelső indíttója volt az akadálynak, hogy lengyel király ne lehessen, drágán fizeti meg, mert ez a példabeszéd, aki másnak vermet ás, maga esik belé, nemcsak az olyanoknak szól, mint mi, hanem a császároknak is, amint aztot meglátjuk, mihent Danckáról Oloszországban érkezünk. Iromtassunk oda tehát, és nézzük meg, hogy ott mint vendégeskednek, mert sok császár-madarát öltek ott meg, mivel azt bizonyoson írják, hogy a spanyol, francia és a sabaudus megverték volna a németet, és a harc Párma mellett lett volna az elmúlt holnap végin. Mindezen örvendetes dolgok a spanyol király fiának, aki csak huszonkét esztendős korában is igen közelít a korona elnyerésihez. Mi jól lovagol az, akit Isten kegyelme hordoz, mi könnyen végbenmegyen dolga az olyannak, akit az Isten segít. A Rhenus mellett pedig a francia megvette Philisburgot, Eugénius minden hadával ott volt, hogy nagyobb bizonyságot tehessen a vár megvételéről. Amely francia generális megszállotta volt, azt kevés idő múlva egy álgyúgolyóbis homlokban ütötte. Ítélje el kéd, ki volt erősebb! Magunk felől is írnék kédnek, ha volna mit, de mi még mindezeket távul nézzük, mert a szegénynek a szerencséje is szegény. De az a vigasztalásunk vagyon, hogy aki ezeket a nagy dolgokot míveli, minket is lát, és megemlékezik róllunk annak idejében. Szeress néném, és légy jó egészségben. Amen.

107
Rodostó, 12. octobris 1734.

Az urunk béküldötte Pápai sógort a portára, tudom már eleget nevetett kétek együtt. Ha végbenmehetne, amiért ment, csakhamar Franciaországban mennénk innét. Vagyon immár két vagy három hete, hogy a francia követ megizené az urunknak, hogy a nagyobbik fia senkitől el nem búcsúzván, minden ceremonia nélkül Bécset elhadta, és Velencében érkezett. Már egy Rákóczi sincsen a császár keze alatt. Azt is hallottuk, hogy még nem jő ide, hanem Rómában megyen, az apja pedig igen várja. Nekem úgy tetszik, hogy ide kellett volna jőni elsőben. De csak nehezebb és hosszabb az atyai szeretet a fiúi szeretetnél. Eztet még az oktalan állatokban is látjuk. Az oktalan állat mennél kisebb, annál inkább szereti az anyját, és a nevekedéssel a szeretet fogy benne; mindenik a természet munkája. Az anyai szeretet szükséges mind a szaporításra, mind a gondviselésre. Micsoda nagy gonddal táplálja és őrzi egy tyúk a fiait mindaddig, még magok is kereshessenek ételt, és módjok szerént magokra vigyázhassanak. A fecske csak addig hord enni fiainak, amég nem járhatnak az áerben, azután koplalni hagyja őket, hogy hadd hagyják el az apjok házát, és szerezzenek magoknak más konyhát. Ezek is azután se visszá nem térnek, se az anyjokkal többé nem gondolnak. Mindenikében a természet munkálodik. Ezt látjuk közönségesen az emberekben is, noha mind más formában. Amely fiú látja, hogy semmit nem várhat a szüléitől, olyan könnyen elhagyja a házat, valamint egy fecskefiú. De a szüléihez való szeretetnek meg kell benne maradni, mindazért, hogy okos teremtett állat, mind pedig azért, hogy azt parancsolják néki. Hogyne kellene a spanyol király fiának szeretni szüléit, amidőn egy szép takarékos királyságot szereznek nekie, mivel az elmúlt holnapban az apja hada ismét megverte a németeket. A harc Guastálla nevű város mellett ment végben. Már elmondhatni, hogy elvesztette a császár Oloszországban a két Siciliát. A spanyol király elvévé tőlle Spanyolországot, annak a fia most elveszi tőlle a neápolisi koronát, aki is, ha jól jut eszemben, harmadfélszáz esztendő múlva felálítja ismét a Francia Házból való neápolisi királyságot. Meg kell vallani, hogy a császár drágán fizeti meg a Stanislaustól elvett koronát, de a példabeszédnek bé kell teljesedni. De a levelemet elvégezem, mert ha a levél kicsid, a hír elég nagy, és a hajós utánam várakozik. Jó egészséget!

108
Rodostó, 14. decembris 1734.

Édes néném, itt elég hó vagyon, amely itt nem igen közönséges. Azt mondhatnák, hogy itt némelykor csak azért havaz, hogy az örmények vendégeskedhessenek. Ezt neveti kéd talám, de ez úgy van, mert ők elmennek, egy nagy tálat megtöltenek hóval, de annak harmad- vagy negyednapi hónak kell lenni, mert úgy mind jobb izű, mind pedig keményebb és porcogósabb. Azt a tál havat azután nyakon öntik peszmeggel. De tudja-é kéd, mi légyen a'? A szőllőt nagy üstökben megfőzik mindaddig, amég olyan sűrű nem lesz, mint a serélesztő. Azután leszűrik, hordókban töltik, olyan színű és olyan édes, mint a méser. Így elkészítvén tehát azt a levegőégből lehullott étket, a ház közepire teszik. Akkor a gazda az egész cselédivel körülveszi, kinek-kinek egy kalán lévén kezében, és azt csakhamar felkalánozzák, valamint a téjfelt. Abból pedig kell enni még a szopógyermeknek is. Azt pedig ne gondolja kéd, hogy a gazdaasszony így vendégelje mindennap a gyermekeit. A' már sok volna, és nem mindennap papsajtja, hanem csak akkor, amikor kedvit akarja keresni a gyermekinek, és hogy ki-ki jókedvű legyen a háznál. Mikor a tél olyan fösvény, hogy nem esik a városon, olyankor a cselédes gazda egy mélyföldnire is elmegyen hóért, és azután abból kedveskedik az atyjafiainak. De most ki vannak, mert mind hó elég van, mind pedig e' lakadalmas holnap lévén, a kéthúrú hegedűt eleget rángatják nekik. De a' csúfos szokás nálok, hogy mihent az egy gazdaasszonynak a fia a feleségit a házhoz viszi, a szegény menyecskének a száját bézárják, valamint a pápa a cardinálisoknak, és mindaddig nem szabad neki szólni, valamég az urának az anyja arra szabadságot nem ád. Addig olyan a háznál, mint a néma, csak az urával beszélhet, de mással senkivel sem, mikor a gazdaasszony hozzá szól, vagy valamit parancsol neki, a menyecskének csak inteni. Az ilyen némaság pedig eltart némelykor hat, hét esztendeig, ha a gazdaasszony szereti a fia feleségit, hamarébb felszabadítja a némaságból, de ha nem szereti, tíz esztendeig is némán kell maradni, noha egy házban laknak. Ennek a szokásnak pedig az az oka, hogy a menyecske ne perelhessen a háznál, hanem nagy csendességgel függjön az ura anyjától. Vajon nálunk nem volna-é jó ez a szokás? Elég már az örményekről írni, de nem lehet nem írni, minthogy közöttök lakunk.

Mindenfelől csak azt hozák hírűl, hogy a spanyolok mennyi várat, várost vettek meg Oloszországban; talám semmit nem hadnak a jövő esztendőre. Erről jut eszemben, hogy Carolus quintus nem tudom micsoda várat szállott meg az impériumban. De minthogy későre adták fel a várat, azért megharagudott az egész lakosokra, és megizente nekik, hogy csak az asszonyoknak kegyelmez meg, az embereket mind levágatja. Azért másnap valamennyi asszony vagy leány vagyon, takarodjék ki a várból. Hanem azt megengedi nekik, hogy amit a hátakon elbírnak, azt elvihetik magokkal. Másnap a császár elhűl belé az egész táborával, amidőn látja, hogy az asszonyoknak akik a várból mennek, mindenikének egy férfiú a hátán: az asszonyoknak a férjek, a leányoknak az atyjafiok. A táborra érkezvén így megterhelve, mondák a császárnak, hogy az engedelme szerént ők drágább portékával nem terhelhették meg magokot, mint a férjekkel. Erre megkegyelmezett a császár az egész városnak. Nám az asszonyok is cselekesznek valaha valami jót. Jó egészséget, édes néném, engedje meg az Úr, hogy megérhessük az újesztendőt nemcsak ebben a bőrünkben, hanem még az egészségünkben is.

109
Rodostó, 16. januarii 1735.

Ha minden dolgunk úgy fog folyni ebben az esztendőben, valamint a Pápai sógor munkája a portán, úgy minden dolgunk hátramász, nem elő. A porta nem adta teljességgel válaszul, hogy az urunkot el nem bocsátja Franciaországban, hanem hogy most nem jovallja, és hogy még annak nincsen ideje. De a császárok nemjovallása parancsolat, és a mi elmenetelünkből semmi nem telik. Ki volt annak meggátolója, Isten tudja. De azt hinnünk kell, hogy ő mindent a mi jovunkra cselekeszik, ez is jovunkra fordul, hogy el nem bocsátnak. Eztet most lelki szemmel nézzük, de még jövendőben testi szemmel is meg fogjuk látni, mert ugyanis hátha a békességet oly hamar meg akarják csinálni, mint amely hamar elkezdék a hadakozást. Akkor ott mit csinálnánk? Visszáfogadnának-é a fészkünkben vagy sem? Nyugodjunk meg tehát azon, hogy jobban tudja a mi atyánk nálunknál, hogy mi jó nékünk, háláljuk meg néki, amidőn kérésünket meghallgatja, és áldjuk őtet, amidőn akaratunkot meggátolja. Ide az Isten olyan nép köziben hozott, aki a másokkal való jótéteményt követi, és az ő kezek által bővséggel táplál minket, akiért háláadással kell lenni a kézhez is. Micsoda szép dolog, édes néném, a jótétemény. Soha senki azért meg nem szegényedett, de sok gazdag ház pusztult el azért, hogy abban az adakozást nem követték. Az adakozásnak megbecsülhetetlen hasznát veszik, de ha szinte nem vennék is (amely nem lehet), micsoda belső örömet nem érez egy nemes szív, amidőn valakivel jót teszen, amidőn szükségiben valakit megsegít. Vizsgáljuk meg eztet magunkban, és meglátjuk, hogy inkább vigad akkor a szívünk, mint az estig való táncolásban. Ne szégyeneljük-é, hogy erről egy pogány császár mi szép példát ád, akinek is estve esziben jutván, hogy azon a napon semmi kegyelmességit nem mutatta, mondá: a mái napot elvesztettem, mert senkivel jót nem tettem. A minap olvastam, hogy egy adakozó embernek ezeket a szókot írták a koporsójára: Amit elköltöttem, azt elvesztettem. Amit bírtam, azt másnak hadtam, és amit másoknak adtam, azt maradandó helyre eltettem. De attól nem tartok, néném, hogy az egerek megegyenek a fösvénységért, mint egy lengyel királlyal bántak. Hát az egészség mint van, mert régen nem vettem leveledet, vagyon harmadnapja. Polatéti!

110
Rodostó, 12. martii 1735.

Talám májusnak nevezhetném ezt a holnapot, olyan szép idők járnak, és az idő sokkal vidámabb az elmémnél, mert már egynehány napoktól fogvást nem látom az urunkot olyan állapotban, mint azelőtt. Mert ha igen titkolja is, de észre lehet venni, hogy vagyon valamely belső baja. Az ő természet szerént való mindenkori jó kedve most nem olyan gyakorta való, és mintha erőszakkal volna. Azt is hozzáteszem, hogy már egy kevés időtől fogvást igen kezd apadni az ő kövér teste, és ábrázatja igen vékonyodik. Mindezek, édes néném, egy kevés nyughatatlanságban vetettek engemet, mert ha ezek a belső szomorúságtól vagy valamely belső nyavalyától, vagy egyszersmind mind a kettőtől jőnek, a meggyújtott gyertyát nem kell csudálni, ha fogy. A jezsuiták superiorja itt vagyon, aki is olyan papi ember, hogy az időt nem vesztik el véle; az urunk véle tölti az időt és a munkásival, mivel kertet és házat építtet. Isten után csak azzal vigasztalom magamot, hogy az urunk igen erős természetű, és hogy ötvenkilenc esztendőt könnyen elbírhat. Tudom, hogy az ilyen vigasztalás csak fövenyre van építve, és boldog, akinek nem kell küszködni a betegséggel, mert akármely erősnek is le kell esni alatta. De a mi állapotunk olyan, hogy csak kell valami vigasztalást keresnünk szomorúságunkban, noha nem kellene, ha jó keresztény volnék, mert mindent az Isten akaratjára kell hadni. De amikor erősen szeretünk valakit, akkor a látható elfelejteti velünk a láthatatlant. Hogy teljességgel predikáción ne végezzem levelemet, azt írom, hogy Abdulla, akit most tettek jancsár agának, és aki sok esztendőkig mellettünk volt úgy mint csorbasi, olyan nagy tisztségiben is megtartván az urunkhoz való kötelességit, tegnap egy szép paripát küldött több egyéb perzsiai ajándékokkal. Édes néném, ha jobb hírt írhatnék egynehány nap múlva, mint nevetném, mert most nem nevetek.

---