111
Rodostó, 25. martii 1735.

Édes néném, ha nyughatatlan elmével írtam az előbbeni levelemet, ezt szomorúsággal írom, mert az urunkot éppen nem jó állapotban látom. Ki is nyilatkoztatta már magát a betegsége. Tegnapelőtt a szokás szerént nyolc órakor estve le akarván vetkeződni, a hideg borzogatta; én jelen lévén, kérdé tőllem, ha nem fázom-é? Felelém, hogy az idő elég meleg, és nem fázom. Erre felelé, hogy igen fázik. Ezen mindjárt megijedék, de meg azután gondolám, hogy tavasz felé valami változás esik az egészségben. Az urunk levetkezik és lefekszik, én is a szállásomra megyek. Egy kevés idő múlva hozzám jőnek, és mondják, hogy hánt volna. Én arra mondám, hogy talám valami olyat ett, amit a gyomor nem szenvedhetett. Másnap, hat órakor, amikor fel szokott öltözni, a házban megyek, de micsoda ijedségben nem esém, mihent meglátám az ábrázatját, aki is természet szerént mindenkor piros lévén, úgy elsárgult, valamint ha sáfránnyal megkenték volna. Már két naptól fogvást nagy gyengeséget érez, szüntelen való hideglelés van rajta, és mintha az egész vére sárré változott volna, úgy elsárgult az egész teste. Ma innep lévén, felöltözött, és a nagymisét meghallgatta, de nem kell csudálni, ha igen keveset ehetett. Legkisebb fájdalmat nem érez, de nagy bágyadtságot. Édes néném, kérjük az Istent, hogy tartsa meg ezt a nagy embert, akit az ellenségi is nagynak tartanak.

112
Rodostó, 8. aprilis 1735.

Amitől tartottunk, abban már benne vagyunk. Az Isten árvaságra téve bennünket, és kivévé ma közüllünk a mi édes urunkot és atyánkot, három óra után reggel. Ma nagypéntek lévén, mind a mennyei, mind a földi atyáinknak halálokot kell siratni. Az Isten mára halasztotta halálát urunknak azért, hogy megszentelje halálának áldozatját annak érdemével, aki ma megholt érettünk. Amicsoda életet élt, és amicsoda halála volt, hiszem, hogy megmondották nékie: ma velem lész a paradicsomban. Hullassuk bővséggel könyveinket, mert a keserűségnek ködje valóságoson reánk szállott. De ne azt a jó atyánkot sirassuk, mert őtet az Isten annyi szenvedési után a mennyei lakadalomban vitte, ahol a gyönyörűségnek és az örömnek pohárából itatja, hanem mi magunkot sirassuk, kik nagy árvaságra jutottunk. Ki sem lehet mondani, micsoda nagy sírás és keserűség vagyon itt miközöttünk még csak a legalábbvalón is. Ítéld el, ha lehet, micsoda állapotban írom ezt a levelet, de mivel tudom, hogy örömest kívánnád tudni, mint esett szegénynek halála, mind téntával, mind könyhullatásimmal leírom, ha szinte azáltal megszaporítom is keserűségemet.

Úgy tetszik, hogy az utolsó levelemet az elmúlt holnapnak 25-dik napján írtam vala. Azután szegény mind nagy bágyadtságokot érzett, igen keveset, de másként mindent a szokás szerént vitt végben, abban a gyengeségiben is az esztergájában dolgozott első aprilisig. Aznap pedig a hideg erősen jött reá, és annál inkább meggyengíttette. Másnap jobbacskán volt. Virágvasárnap a gyengeség miatt nem mehetett a templomban, hanem a közel való házból hallgatta a misét. A mise után amely pap odavitte neki a szentelt ágat, térden állva vette el kezéből, mondván, hogy talám több ágat nem fog venni. Hetfün jobbacskán volt, kedden hasonlóképpen, még a dohánt is megkívánta, és dohányzott. De azt csudálta mindenikünk benne, hogy ő semmit halála órájáig a háznál való rendben el nem mulatott, se meg nem engedte, hogy őérette valamit elmulassanak. Mindennap szokott órában felöltözött, ebédelt, és lefekütt, noha alig volt el, de mégis úgy megtartotta a rendet, mint egészséges korában. Szeredán délután nagyobb gyengeségben esett, és csak mindenkor alutt. Egynehányszor kérdeztem, hogy mint vagyon, csak azt felelte: én jól vagyok, semmi fájdalmat nem érzek. Csötörtökön igen közel lévén utolsó végihez, elnehezedék, és az urat magához vette nagy buzgósággal. Estve a lefekvésnek ideje lévén, kétfelől a karját tartották, de maga ment a hálóházában. A szovát igen nehéz volt már megérteni. Tizenkét óra felé étszaka mindnyájan mellette voltunk. A pap kérdette tőle, ha akarja-é felvenni az utolsó kenetet? Intette szegény, hogy akarja. Annak vége lévén, a pap szép intéseket és vigasztalásokot mondván neki, nem felelhetett reája, noha vettük észre, hogy eszin van. Azt is láttuk, hogy az intéskor a szemeiből könnyhullatások folytanak. Végtire szegény, ma három óra után reggel, az Istennek adván lelkét, elaluvék, mivel úgy holt meg, mint egy gyermek. Szüntelen reá néztünk, de mégiscsak azon vettük észre általmenetelit, amidőn a szemei felnyíltak. Ő szegény árvaságra hagya bennünket ezen az idegen földön. Itt irtóztató sírás, rívás vagyon közöttünk. Az Isten vigasztaljon meg minket.

113
Rodostó, 16. aprilis 1735.

Itt édes néném, könnyhullatással esszük kenyerünket, és olyanok vagyunk, mint a nyáj pásztor nélkül. Másnap szegénynek a testámentumát felnyitottuk, és elolvastattuk. Mindenik cselédinek hagyott, énnekem ötezer német forintot, Sibrik uramnak is annyit, de mindenikünknek azt a pénzt Franciaországban kellene felvennünk. Mikor vesszük fel, Isten tudja. A vezérnek szólló levelit is elküldöttük, amelyben kéri szegény, hogy bennünket el ne hagyjon. A testet másnap felbontattuk, és az aprólékját egy ládában tévén, a görög templomban eltemették. A testet pedig a borbélyok füvekkel bécsinálták, mert még nem tudjuk, mikor vihetjük Constancinápolyban. A borbélyok szerént nem kell csudálni halálát, mert a gyomra és vére tele volt sárral, az egész testit elborította volt a sár. Az agyaveleje egészséges volt, de annyi volt, mint két embernek szokott lenni, esze is volt annyi, mint 12-nek. A szívét Franciaországban hadta, hogy küldjük. A testet húsvét után egy nagy palotán kinyujtoztattuk, ahol isteni szolgálat volt harmadnapig. Mindenféle embernek szabad volt a testet meglátni, harminc török is volt egyszersmind, aki látta, és akik jól üsmerték szegényt, de mégis nem hiszik, hogy megholt, hanem azt hirdetik, hogy titkon elment, és mi mást öltöztettünk fel valakit helyében. Bár igazat mondanának! Tegnap az istenszolgálat után a testet koporsóban zártuk, és egy kis házban tettük, ahol leszen mindaddig, még szabadság nem lesz, hogy Constancinápolyban vihessük.

114
Rodostó, 17. maji 1735.

Rendszerént, édes néném, mennél inkább távodzik az ember a keserűséget okozó októl, a keserűségnek súlya annyival inkább könnyebbedik, és az idő lassanként mindent elfelejtet velünk, és mennél távulabb legyen az ember valamitől, annál kisebbnek tetszik. De itt nem úgy van, mert úgy tetszik, hogy nevekedik és nem kisebbedik az urunk után való keserűségünk. Mert hovatovább jobban észrevesszük, hogy micsoda atyánkot vesztettük el, és hogy micsoda pásztorunk hagyott el. De a mi jó Istenünknek, ha egyik kezében a vessző, a másikában a vigasztalás. A porta ideküldötte Ibrahim effendit, hogy itt nézze meg, miben van dolgunk, és végezzen Csáki úrral és a több magyarokkal, kik itt vagyunk, ha akarjuk-é, hogy a szegény üdvezült urunk nagyobbik fiát idehozassa. Erre mindenikünk reá állott. Azután, hogy beszéljen Sibrik urammal, az urunk hofmesterével, akire szállott az egész háznak gondja, a tahin iránt, amilyet rendelt nekünk a porta, tíz tallért minden napra, hogy aztot felosszák a magyarokra, kik a fejdelmet szolgáltuk. De erre se Sibrik uram, se én reá nem állottunk, hogy csak mireánk osszák, mivel sok régi idegen szolgái maradván az urunknak, nekik semmi nem jutott volna, hanem úgy végeztük el, hogy mindazok, akik meg akarnak maradni, abból éljünk mindnyájan mindaddig, még az ifiú fejdelem elérkezik. Édes néném, eddig csak belsőképpen voltam magyar vagy székely, de már külsőképpen is, mert huszonkét esztendő múlván, ma tettem le a francia köntöst.

115
Rodostó, 18. julii 1735.

A porta megengedvén, hogy titkon a szegény urunk testét Constancinápolyban vihessük, egy nagy ládát csináltatván, a koporsót belézárattam, hajóra tétettem, és egynehánymagammal 4-dik megindultam. 6-dik Constancinápolyban érkezvén, a ládát, akiben a koporsó volt, a jezsuitákhoz küldöttem. A koporsót kivévén belőlle, felnyitották, hogy a testet meglássák. Sírt pedig azon a helyen ástak, ahová temették volt az urunk anyját, akinek is csak a koponyáját találták meg, és aztot a fia koporsójában bézárták, és együtt eltemették. Mely csudálatos az Isten rendelése! Amég abban a nagy városban mulaték, a vezért letévék. Én is onnét megindulék, és tegnap ide visszáérkezém a szomorúságnak helyére, ahol is minden szomorúságra gerjeszt. Akárhová forduljak, mindenütt azon a' helyeket látom, ahol az urunk lakott, járt s beszéllett velünk. Most pedig azokot a helyeket csak pusztán látom, és azok a puszta helyek keserűséggel töltik bé szíveinket. Elhagyattattunk jó atyánktól, és könnyhullatással vigasztaljuk árvaságban való maradásunkot! Mintha ez a szomorúság nem elég volna rajtam, mert még attól is kell félnem, hogy az egész háznak gondja reám ne szálljon, mivel Sibrik uram betegsége nehezebbedik mindennap, és mikor meggondolom, hogy ha megtalál halni, micsoda bajra jutok mindaddig, amég az ifiú fejdelem el nem érkezik, az énvelem szomorú órákot töltet. Elvégezem ezt a levelet, mert magamot kesergetvén, kédet is keserítem. A szomorúan írt levelek úgy jobbak, ha mentől rövidebbek.

116
Rodostó, 15. septembris 1735.

Amicsoda állapotban vagyunk, ha lehetne vigasztalást venni a leveleidben, néném, eleget találhatnék. Az is e' valóságos vigasztalás, melyet az igaz szív ád, mert itt egynehányan vigasztalnak olyanok engem, akik belsőképpen örülnek szomorúságomon, és annak még megszaporodását is akarnák. De az Isten, akiben kell bíznunk, kívánságokot bé nem tölti, erőt és értelmet ád annak a keresztnek hordozására, melyet reám adott. Noha szabadságot adtak kinek-kinek arra, hogy innét elmehet, ahová tetszik, de kevesen akartak még eddig azzal a szabadsággal élni, és meg akarják várni a fejdelem eljövetelét. Isten tudja mikor lészen a'! Vagyon már egy holnapja, hogy elküldöttünk utána. Addig pedig itt senkinek fizetése nem jár, hanem kinek-kinek asztala megleszen, mint azelőtt, a' kitelik a tíz tallérból, melyet adnak napjára. De senki nem várhat többet. Harminc vagy negyven személyt el lehet tartani a tíz tallérból, de nem lehet se fizetést, se ruházatot abból adni. A szegény urunknak hatvan tallérja volt napjára, jól fizethetett. Jól is fizetett, mert kinek 6száz, kinek 4száz és sokaknak 2száz tallérjok volt. Most pedig a kevésből keveset sem adnak, először azért, mert a rendelt pénz esztendő által az ételre elmegyen, másodszor, mert abból kell fizetni az alacson cselédnek, kik a konyhán szolgálnak, harmadszor azért, mert ha egynek adnának, a többi is kérne és zúgolodnék. De hogy senkinek semmit nem adnak, a zúgolodásra sem adnak okot. Jó egészséget kívánok, édes néném.

117
Rodostó, 8. octobris 1735.

Amely keresztet még előre ellátjuk, hogy viselni fogjuk, úgy tetszik, hogy aztot könnyebben kellene viselni. A szegénységet is könnyebben tűrik, ha csak lassan, lassan esnek abban, mert hozzászokik. Édes néném, a jó Isten újabb keresztet adott reám, amelyet még előre általláttam volt, hogy reám fog szállani, de azzal könnyebbnek nem találom, de reménlem, hogy aki reám adta, erőt is ád a hordozásra. Ítéld el néném, ha nem nagy kereszt-é rajtam, hogy a mi jó Sibrik apánkot el kelle tegnap temetnünk, annyi nagy és hosszas betegsége után az Isten magához vévé. Egyrészint halálán nem kellene szomorkodnunk, mert az Isten végit vetette sok szenvedésinek, de másrészint lehet szomorkodnom, mert az egész gond és baj reám szállott, amely nem kevés olyan állapotban, mint melyben vagyunk. Kétféle nemzettel van bajom, akik egymást nem szeretik. Vannak olyanok, akik nem voltak kezem alatt, és akik nem szoktak a tőllem való függéshez, akik azt tartják, hogy már most felszabadultak minden más alatt való lételtől, akik azt gondolják, hogy a fejdelem csakhamar elérkezik, azért addig nem szükséges függeni valakitől. Azt is tekintik, hogy éntőllem, akitől kell függeniek igazság szerént, én magam sem üsmerem a fejdelmet, azt sem tudom, mint leszek elméjiben, mivel az gyakorta történik, hogy akit az atya szeretett, azt a fia nem kedvelli. Azt is hozzáteszem, hogy akitől se adományt, se büntetést nem várnak, ott az engedelmesség sem egész, mert az embereket vagy a haszonkeresés, vagy a félelem vezéreli, ritkán a szeretet vagy a becsület. Egy feljebbvalónak pedig nem lehet magának azzal hízelkedni, hogy szeressék mindenek csak ajándékon, hogyha tőlle valamit nem várhatnak, mint éntőllem, hogy nem várhatnak. A' való, hogy mindenkor csak azon kell igyekezni, hogy az alattunk valók inkább szeressenek, mint féljenek, de azzal nem kell magunknak hízelkedni, hanem azt kell egy feljebbvalónak magában feltenni, hogy kinek-kinek a maga rendihez való becsületit megadja. A maga hivatalját ne az emberekért való nézve kívánja jól végbenvinni, hanem az Istenért, és igen szeresse az igazságot. De ámbár mindeneket jól végbenvigyen is, hagyják-é szó nélkül? Nem. A tisztségben lévőkre mindenkor balítéletet szoktak tenni, de aki az igaz úton jár, van mivel vigasztalni magát. Vigasztalj, édes néném, mert van szükségem reá, de egyik vigasztalásom a', ha az egészségedre vigyázsz.

A vezérnek írott búcsúzó levelét urunknak, most jut eszemben, hogy eddig el kelletett volna kednek küldenem. Soha keresztény fejdelemhez a porta olyan hitellel nem volt, mint őhozzája szegényhez, az ő tanácsát mind becsülte, mind követte. Hidd el, néném, hogy tudott is jó tanácsot adni.

A fényes porta fővezérjének, Ali passának,
halála előtt írott búcsúzó levelének párja.

Ezen dicsőséges birodalom első méltóságában tündöklő, nagy bölcsességgel felékesített fővezér, kedves szívbéli barátom, kit Isten mindenható jókkal megáldjon.

Kétségkívül csudálkozni fog a vezér, kedves barátom, amidőn halálom hírével ezen levelemet fogja venni. De mivel az emberi természetnek halandósága a halált elkerülhetetlennek lenni mutatta, az Istenhez való szeretet hívott, hogy hozzá készüljek, és a győzhetetlen császárhoz való háláadóságom ösztönzött, hogy búcsúvétlen világból ki ne menjek. Melyre nézve, még egészséges voltomban mindenekről rendelést tévén, az udvarom főtiszteinek megparancsoltam, hogy halálom történvén, amidőn a vezért tudósítani fogják, kedves barátomnak ezen levelemet megküldjék. Hassanak azért szívére igaz barátjának utolsó szavai, és mutassa bé a császárnak kegyelmes uramnak igaz háláadósággal teljes szívemnek utolsó beszédit. Mindenkor az Isten megfoghatatlan bölcsessége rendelésének tulajdonítottam ezen fényes birodalomban való jövetelemet, de kiváltképpen azon indulatomot, amelytől viseltetvén oly időben jöttem, amidőn a hadakozás szerencsétlen sorsa által legnagyobb változások között forgottak a birodalom dolgai. Meggyőzte vala elmémet az Istenben vetett bizodalom, és fényes portában helyheztetett reménségem, hogy engemet el nem hágy, és ímé életemnek utolsó órájában is mondhatom, hogy meg nem csalattam, mert személyemet becsületben tartván, a velem lévő kevés számú híveimmel táplált, és az ellenségim szándékitól megoltalmazott. Én is mind ezeket szemem előtt viselvén életemben, orcám pirulása nélkül múlok ki ezen halandó világból, mert nem vádol lelkem üsmereti, hogy a birodalomban valakit megbántottam volna, és hogy a fényes porta valóságos jovát minden tőllem lehető módok szerént nem kerestem volna. Vigasztalásomra volt életemben sokszor, hogy ezen egyenes szándékomot a porta ministeri megüsmérvén, hozzám jó szívvel voltanak, és így csendes nyugodalomban élvén, ezen utolsó órámhoz készültem, amelytől egyedül várhattam minden nyomorúságimtól való felszabadulásimot. Mivel pedig törvényem azt parancsolta, hogy az Istent mindenekfelett és barátomot őérette, mint önnönmagamot szeressem, mondhatom, hogy mindazokot, akiket Isten ezen a világon gondviselésem alá bízott, ámbár szolgálatomra rendeltettek, fiaim gyanánt tartván szerettem, és ezen indulattól viseltetvén, irásban tett rendelésim szerént, amim volt, közikben osztottam. De nem szégyenlem megvallani oly megszűkült állapotomot, hogy a császár mellém rendelt és engemet jó szívvel, szorgalmatos hívséggel szolgáló tiszteinek illendő megjutalmazásokra semmit sem hagyhattam. Melyre nézve, ha a győzhetetlen császár előtt valamely érdemet tulajdoníthattam volna magamnak, azon kértem volna, hogy mindazokhoz, akik mellém rendeltettek vala, énérettem mutassa kegyelmességét. De minthogy magam is annyi esztendőktől fogvást inkább terhére voltam a portának, mintsem hasznára, egyedül csak a császár kegyelmességében ajánlom egyenként őket, de kiváltképpen Ibrahim hív tolmácsomot a mindenható Isten jutalmaztassa meg legdrágább áldásival velem tett jótéteményjit. És azon Isten nevében kérem, engedje meg, hogy kevés számú híveim, mintegy pásztor nélkül hagyatott juhok írásban tett rendelésimet véghezvivén, testemet az édesanyám mellé, minden világi pompa nélkül nyugosztatván, minden háborgatás nélkül bátorságosan követhessék más országokra útjokot, vagy akinek tetszeni fog, a birodalomba megmaradhassanak. Mindezek után pedig azon Istentől minden testi és lelki áldást kívánván a vezérnek és az egész birodalomnak, végzi szavait holtig hűséges barátja, már porrá és hamuvá leendő.
R. F.

118
Rodostó, 15. novembris 1735.

Egynehány levelidet vévén, néném, a sok vigasztalásid között annak leginkább örülök, hogy egészségben vagy. Az ifiú fejdelemtől is vettem egy vigasztaló levelet, amelyben szép ajánlásokot teszen. E' mind jó, csak füstben ne menjenek. Ha üsmerném, tudnék ítélet tenni felőlle, és tudnám mit várhatok tőlle. De ki tudja, micsoda természetű? Az atyja ugyan nagy reménséggel volt felőlle, csak meg ne csalta volna magát. Én semmi ítéletet nem teszek felőlle, meglássuk, mikor eljő. Az Isten segítségivel azt feltettem, hogy úgy adom keziben minden jószágát, amint az apja hadta, és ha lehet, az igazságot előttem viselem, hogy mindenekről számot adhassak. Nem azért, hogy kedvit találjam, hanem azért, hogy Isten áldása legyen rajtam. Hogyha máris sok balítéleteket tettek és tesznek felőllem a velem valók, hát még ezután mit fognak irántam mondani magának a fejdelemnek. De én azt csak nevetem, mert nem igazat mondanak, és az Isten pártfogója azoknak, kik az egyenes úton járnak, ha őtet káromlották, hát engemet miért nem. Talám kéd még maga is azt gondolja, hogy a szegény urunknak sok jószága maradott. Sokan megcsalják eziránt magokot; ami legdrágább a portékái között, az asztalhoz való ezüstmívek, a' sem sok, mostani állapotjához elegendő volt, de másutt egy kalmárnak több ezüstmíve vagyon. Ládabéli portékája igen kevés, köves portékája éppen nem volt. Két gyémántos gyűrűje volt, annak is az egyikét nekem hadta. Két lóra való szerszám, de házieszköz elég, mert ő azt örökké csináltatta. Ládabéli vagy köves portékát ő sohasem vette, mert azon éppen nem kapott, hanem csak éppen, ami nélkül nem lehetett, olyat vett. Két zsebbe való órája maradott, egyikét a szegény Sibriknek hadta, a másikát nekem.

Ezekből észreveheted néném, hogy nem sok drága jószága maradott, mert ő szegény egy asztalt vagy egy széket, amelyet ő maga talált ki, nem adta volna a köves portékáért. Olyan pedig sok volt, mert az olyanért a pénzt nem kímélte, és az olyanoknak se a fia, se más hasznát nem tudja úgy venni, mint ő vette, mert neki semmi házieszköze olyan formában nem volt csinálva, mint másoknak szokott lenni. Azok mind más formájúak voltak, a székek, asztalok úgy elbomlottak egymástól, hogy kis ládákban lehetett elrakni. Elítélheti már kéd, hogy az asztalos és a lakatos többet nyertek rajta, mintsem az ötvesek. Egyszóval, néném, a francia példabeszéd bé nem tölt rajta, amely azt mondja, hogy boldog fiú az, akinek az apja elkárhozott, értvén az olyan apát, aki sok hamis keresettel való jószágot hagy a fiára, mert ő szegény az igazán való keresetből is igen keveset hagyott. Hat vagy hét aranyát találtam a kalamáris ládájában, és minden kincse, mikor megholt, ötszáz tallérból állott. Azt kérdhetné kéd, hogy hová tette a pénzit, mivel hol hetven, hol hatvan tallérja járt egy napra. Két szóval csak azt felelem kédnek, hogy sok embert tartott, azoknak sok fizetést adott, és meg annyit költött az építésre. A harmadik és leghasznosabb költsége az isteni szolgálatért és a kápolnájáért volt, de ő annak hasznát is vette szegény. Nem is lehetett volna neki azt mondani, amit mondottak egy francia királynak, aki is egy spanyol követet a visszámenetelekor meg akarván ajándékozni, mondá az urak előtt: Ezt a követet meg akarnám ajándékozni, de olyan portékát szeretnék neki adni, amely nekem sokban tölt, de amelynek nem veszem hasznát. Egyik az urak közül, aki tréfás volt, mondá a királynak: Add oda a kápolnádot, mert arra sokat költöttél, de semmi hasznát annak nem veszed. A' bizonyos, hogy tudta szegény hasznát venni a kápolnájának. De sok más olyan költségeket tett, melyek haszontalanok voltak. Talám az is haszontalan volna, ha többet ilyeneket írnék, azért elvégezvén, maradok kedves néném, bajban, szomorúságban úszkáló szolgád.

119
Rodostó, 18. januarii 1736.

A mindeneknek teremptője meg adta érnünk ezt az esztendőt, hálá legyen az ő szent nevének. Én elég bajban és szomorúságban értem meg, de aki a keresztet adja, a vigasztalást is attól kell várni. A fejdelem levelét vettem, gróf Bonválnak elküldötte a procurátioját, hogy amég ideérkezik, addig minden dolgát folytassa, és minden jószágát kezéhez vegye. A' nekem nagy könnyebbségemre lesz, mert aki panaszolkodik, lesz kire igazítanom. De szegény urunk, ha ezt láthatná, keserves szemekkel nézné a fiának ezen cselekedetét, hogy inkább bízza egy idegenre dolgát és jószágát, mintsem olyanokra, kik gyermekségektől fogvást szolgálták az apját. De abban menthetem a fiat, hogy az atyja szolgáit nem üsméri, Bonvált pedig Bécsben, minekelőtte a hitet megtagadta volna, még gyenerálisságában üsmérte, akinek is a portán, hálá Istennek, igen kevés hitele vagyon. Isten ezt úgy rendelte azért, hogy mások, kik őtet akarnák követni, tanuljanak rajta. Azt írod néném, hogy a vezér helyett, kit az elmúlt holnapban letettek vala, a Sziliktár agát tették helyében. Ilyen a világ! Hihető, hogy alkalmatosabb a hadakozásra, mivel nincsen több negyed napjánál, hogy itt a városon kihírdették a muszkával való hadakozást. Hadakozzanak, nem bánom, nékünk abban semmi kárunk, se hasznunk. Csak az Isten az elménkben való békességit adja meg. Amen.

120
Rodostó, 15. maji 1736.

Azt ne gondold, néném, hogy megholtunk volna, még élek, mert eszem és írok. A halottak, pedig úgy reá tartják magokot, hogy egyiket sem cselekszik. A testünk mindennap jóllakik, de az elménk igen koplal a vigasságtól. A többi is érzi a maga bibéjét, de én duplán érzem. Mind a magamét érzem, mind a másét kell néznem, ha szinte nem tehetek is rólla. És soha ilyen állapotban nem voltam, ne is adja Isten, hogy többször legyek. Legkisebb vigasztalásom nem lehet, a jó Isten valóságoson magamra hagyott engemet. Mindennap a sok bosszút látom, de az Isten kegyelme nem engedi, hogy érezzem. Akikkel legtöbbet vagyok, és akik legtöbb jó szót adnak, és nagyobb barátságot mutatnak, ugyanazok akarják meghomályosítani becsületemet. Egy kis jó kedvem nékik méreg, és kedvetlenségem előttök kedves. Mindennap újítják ellenem való beszédeket. Mindezeknek pedig néném, nem más az oka, hanem hogy ki nem osztogatom nékik a fejdelem jószágát. Hogy pedig ki nem osztogatom, azt gondolják, hogy magamnak tartom. Hadd beszéljenek, csak én az igaz úton járjak. Másutt megcsillapodott a hadakozás. Augustus lengyel király, Dom Carlos neápolisi király, a loteringus hercegnek Loteringyiáért a toscanumi hercegséget adták, és Loteringyiát a francia Stanislaus királynak adta, hogy bírja holtig, és így ki-ki megelégszik a részivel. Itt pedig más hadakozás kezd gyulladni a töröknek a muszkával, már a boncsokokot kitették Constancinápolyban, ez a jele a hadakozásnak, és hogy egy holnap múlva a vezér megindul a hadakkal. Az Isten aki minden dolgokot vezérel, adja vigasztalását nékünk.

121
Rodostó, 15. augusti 1736.

Egynehány leveleimre csak nem vehetek választ. Már elkezdettem volt magammal hitetni, édes néném, hogy a vezérrel elmentél volt táborban. De hiszem onnét is lehetett volna már választ adni leveleimre. Itt az a híre, hogy a vezér a Duna mellé szállott táborban, a muszkák pedig Tatárországban igen vadásszák a tatárokot. Ha mind megeszik sem bánom, de azt bánom, hogy itt olyan szomorú életet kell élnünk. Ellankadott szívünk és kedvünk, csak a sok suhajtást kell hallanom. Egynehány rendbéli leveleit vettem a fejdelemnek, amelyekkel mégis megvigasztaltam a több kenyeres társaimot. De a vigasztalás csak harmadnapig tart, azután ismét a suhajtást kezdik el. Énnekem mindenikét kell vigasztalnom, és biztatnom; énnekem pedig nagyobb szükségem volna a vigasztalásra, mint másoknak, de engemet csak az egy Isten vigasztal, és ő ád erőt a kereszthordozásra. Magamban kell megfojtanom szomorúságimot, haszontalan volna sok bajomot mások eleiben terjesztenem. De sőt még ami legnehezebb, meg kell magamot türköztetnem, és úgy tétetnem magamot, mintha legjobb kedvű volnék, holott belsőképpen mind mást érez a szívem. Minden leveleiben a fejdelem írja, hogy eljő, de még itt nincsen. Azonban a szükség szaporodik, a baj és a panasz nagyobbodik, és minthogy nem tudnak kit okozni, engemet szüntelen látván, reám fordítják panaszokot. Azt sem bánnám, csak nekik használna. Amely állapotban teszen Isten, ahhoz kell magunkot alkalmaztatni.

Sokszor jut eszemben a szegény urunk jövendölése. Mert egyszer a többi között a vásárlásról való számadást, hogy odaadtam volna (mert én vásároltattam, ami a köntösihez és a házbeli eszközökhöz kívántatott, a fizetőmester, aki vásárolta parancsolatomból, nekem számot adott, én pedig azt a számadást megmutattam a fejdelemnek), de azt jó megtudni előre, hogy szegénynek olyan természete volt, hogy a számadásban nem nézte, hogy miért adtanak harminc vagy negyven tallért, hanem ha tíz vagy tizenkét poltura égő portékát olcsón vették-é vagy drágán; az olyan apró állapotban mindenkor gáncsot talált -, a számadásban tehát egynehány poltura érő portékán megakad a szeme, és kezdi mondani mintegy nehezteléssel, hogy drágán fizették, nem kellett volna úgy venni. Én azon szokásom ellen felindultam, mert nekem úgy tetszett, mintha bennem kételkedett volna, és mondám mint goromba: ha bennem kételkedik, parancsolja másnak, aki vásároltasson. Erre szegény semmit nem felel, csak a kezemben adja a számadást, és elfordul tőllem érdemem szerént. Én is kimegyek. Másnap semmit nem szól hozzám, én pedig csak várom, hogy szóljon, meg másnap, akkor sem szól semmit is. A' már nekem nehéz volt, mert megüsmértem volt ostoba cselekedetemet. Harmad napján már nem tűrhettem, bémegyek utána az íróházában, ott eleiben borulok, és könyves szemmel csókoltam kezét, és kértem bocsánatát. Erre az a ritka és nagy ember megölel és mondja: megbocsátok, sokszor eszedben jutok én neked, ha meghalok, sokszor megemlegetsz engemet, de akkor késő lesz. Ha akkor sírva hallottam ezeket a szókot, most könyves szemmel jutnak eszemben. Bé is teljesedtek. Isten így akarta, mindenben dicsértessék szent neve. Megmondottam, hogy a szomorú levélnek rövidnek kell lenni, azért el is végzem.

122
Rodostó, 2. decembris 1736.

Hálá légyen Istennek, ha sokára is, de elérkezék Rákóczi József. Azt gondoltuk, hogy mind a kettő eljő, de csak a nagyobbik jött el. A hajó Gallipolinál maradott, maga egynehányadmagával idejött szárazon. Tegnap estve nem akarván közinkben jőni, csak a vendégfogadóban szállott. Elérkezésit tudtomra adatván, odamentem hozzája. Ma is voltam egynehány órát véle, mivel Constancinápolyban ment. Még nem tudhatok ítéletet tenni felőlle. Isten tudja, micsodás lesz? Csak azt vettem észre, hogy haragos. Éppen jókor érkezett, nekem azon örülni kell, a sok bajtól megmenekedem, nem volt több tíz tallérnál az egész ház költségire. De aki a fogat adta, ennünk is ád.


Rákóczi József fejdelemnek ebben az országban érkezéséről való levelek

123
Rodostó, 2. januarii 1737.

Adja Isten, hogy az ő áldásával és vigasztalásával kezdhessük és végezhessük ezen esztendőt. A fejdelem egynehány napot mulatván Constancinápolyban, a bujdosó felekezeti közi az elmúlt holnapnak 17. napján ide viszátére. Ennek a hirtelen való visszátérésnek pedig oka az, hogy mihent a porta megtudta, hogy Constancinápolyban érkezett, mindjárt megizente, hogy ide visszátérjen. Nem is kelletett volna odamenni, de Bonneval volt az oka. Mert minthogy a portának a császárral való békessége még tart, de sőt még, minthogy a császár a porta és a muszka között való közbenjáró, a porta nem akart okot adni a császárnak a panaszra, hogy miért hozatta maga mellé a fejdelmet. Mert itt igen tartanak attól, hogy a császárt valamiben megbosszontsák, mert nem akarnak két ellenséget csinálni, az egy is elég most nekik. Ezen okból küldék oly hamar ide visszá a fejdelmet, aki is mint fogja magát hozzánk alkalmaztatni, nem tudhatom. De amint észre kezdem venni, igen messze esett alma fájától. Légyen Isten akaratja. Másszor többet.

124
Rodostó, 8. martii 1737.

Bezzeg néném, nyertünk mi a változásban, mint Bertók a csíkban, vigasztalásunkra vártuk ezt az ifiú fejdelmet, de szomorúságunkra jött. A szép rendtartást, amelyet az atyja szabott volt közöttünk, és amelyet oly igen igyekezett annyi esztendők alatt megtartani, és megtartatni velünk mind holtig, azt a fia harmadnap alatt felfordíttá, és annak elrontásán kezdé el az itt való életét. Úgyannyira, hogy olyan kevés idő alatt abban a keresztényi és fejdelemhez illendő rendtartásban csak egy kis fótocska sem marada meg, minden eltöröltetett, és csak a nagy rendeletlenségnek ködje szállotta meg a házunkot. Csak ebből elítélheti akárki, hogy mit remélhetünk, kivált mi, akik oly nagy fejdelmet szolgáltunk volt, akinek minden dolga okosságból, rendből és kegyességből állott. Most pedig mind ellenkezőt látunk, mert a rendet nagy rendeletlenség követte, az okosságot a hebehurgyaság, a kegyességet a harag és az idegenség, úgyannyira, hogy harminc esztendőtől fogva való bujdosásunk oly súlyosnak nem tetszett, mint már ez a három holnap. Most suhajtják leginkább mi megholt urunkot, mert szomorúan kell néznünk az atyja és a fia között való nagy különbséget, de már ebben benne vagyunk. Mihent ideérkezett, az atyjának minden jószágát híven kezében adtam. Való, hogy káromlás nélkül nem maradtam, mert a hamis atyafiak sokkal vádoltanak, és a hamis vádolásra a fejdelem sokat vizsgálódott utánam alattomban. De becsületem megsértésére valót semmit nem talált, ezt nékem maga is megvallotta. Nincsen semmi jobb, mint az igaz úton járni. A' volna kívánatos dolog, hogy az atyja nyomdokát követné, meg, mert a' bizonyos, hogy a porta vizsgálódik utána, hogy micsoda természetű. Azt kérdhetnéd, néném, hogy én mint vagyok az elméjiben. Csak úgy, mint a többi. Nékem csak egy istenfizessét sem mondott azért, hogy jószágára, cselédire viseltem gondot. Itt tegnap nagy földindulás volt, a föld sem nyughatik alattunk. Jó egészséget, néném.

125
Rodostó, 20. julii 1737.

Itt néném, minden dolgaink rendeletlenül és zűrzavar módjára folynak, és minden felfordulva; csudálom, hogy mi is a lábunkon és nem a fejünkön járunk. A' bizonyos pedig, hogy az Isten ebben a fejdelemben sok szép tálentumot adott, eszet szépet adott. És ha ezt úgy oktatták, nevelték volna, amint kívántatik, dicséretre méltó dolog lett volna. De a természetit kellett volna megzabolázni és rendben venni még igen ifiú korában, de mindenben szabaddá hagyták, és a természet rendeletlenné, változóvá és állhatatlanná lett, azért is oly haragos és változó. Arra sohasem tanították, a természet sem vitte reá, hogy azon inkább igyekezzék, hogy szeressék, mintsem féljenek tőlle. Minthogy bőségben nem neveltetett volt, hanem csak nagy szabadosan, azért se azt nem tudja, hogy mi a fösvénység, se a helyes megtartás, se azt, hogy mi légyen a helyes adás, se azt, hogy mi légyen a nemzetihez való szeretet, mert soha a nemzetivel nem társalkodhatott. A' már bizonyos, hogy ebben a holnapban a császár a passorovicai békességet a törökkel felbontotta, és letévén a mediátorságát, a muszka mellé állott. Ha lehet-é olyanformán a békességet felbontani vagy sem, azt a teológusok végezzék el, mert azt elvégezték, hogy nem keresztyéni tartás a hitetleneknek a hitet meg nem tartani, mivel a töröknek az Isten szintén olyan igazságos és örökös Istene lévén, mint nekünk, őhozzája is olyan igazsággal vagyon, mint hozzánk. Azt nem tudom, mikor bontotta volna fel a török a békességet, de azt tudom, hogy egy keresztyén császár felbontotta, meg is büntetődött érette. Az olyan példán most is lehetne tanulni. A törökök, ha azt nem reménlenék, hogy az Isten most is igazságot teszen nekik, kétségbenesnének, amint hogy igen tartanak, méltán is, mert két nagy és hatalmas császár ellen kell hadakozniok, akik ketten Európából kiűzhetik (de tegyük utána, ha Isten úgy rendelte). Talám már erre való nézve a portán is inkább néznek reánk, mert még most is igen rossz renden vannak dolgaink. Érdemlünk-é egyebet?

126
Rodostó, 13. septembris 1737.

A békesség fel lévén bontva azért a portának sem lévén szükséges, hogy arra vigyázzon, amire eddig kelletett vigyázni: erre való nézve a kalmakán egy levelet külde ide egy vezéragától, amelyben tudtára adja a fejdelemnek, hogy a porta kívánja Constancinápolyban való menetelét. A porta meg akarván ezzel mutatni, hogy teljességgel való ellensége a német császárnak, és belőllünk ijesztőt akar csinálni. Szegény fejdelem, ha most élne, mit gondolna és mit csinálna? Mert azt sokszor hallottam szegénytől, hogy nem kívánja a portának a némettel való hadakozását, mert irtózik a törökkel való hadakozástól, és hogy inkább szereti itt halálát, mintsem azt látni, hogy érette rablásokot tegyenek Erdélyben. Elég a', hogy mi bémegyünk, Isten tudja mire. Azt is jó megtudni, hogy új vezért tettek a táboron. Többet nem írok, mert készülni kell, amely helyben pedig sok esztendőket töltött valaki, onnét nehezen mozdul ki. Jó egészséget, néném.

127
Constancinápoly, 21. septembris 1737.

Elhagyók, néném, Rodostót, annyi esztendők múlva kibontakozánk onnét. De hogy? Csak herdiburdi módjára. A fejdelem csak kevesedmagával indula meg, de úgy, mintha az ellenség lett volna a hátunkon. Még csak annyi időt sem adott magának se nekünk, hogy a portékáit elrakják. E' talám csak arra való volt, hogy elmondhassa, amit nékem mondott: nem halok én itt meg, mint az apám. Nem felelék reá, de gondolám, hogy talám még Erdélyben sem. Elég a', hogy tegnap ebéd tájban a város mellé érkezvén, egy udvarházhoz vivének, ott a császár tisztei a fejdelmet megvendéglék. Ebéd után mind a fejdelem, mind mialánk paripákot adának. Onnét megindulván, pompával kísérék a császár tisztei a szállására, amely csak egy szőcs háza, de kényesen ellakhatik egy fejdelem benne. A házak mind fel voltak ékesítve az idevaló mód szerént a császár parancsolatjából.

Minthogy még itt igen újak vagyunk, azért semmi új dolgot nem írhatok többet, hanem csak azt írom idő töltésért, hogy olyan nagy állatot láttam, aki felől gyermekségemtől fogvást hallok beszélleni, és kívántam látni. Már ebből észreveszi kegyelmed, hogy az egy éléfánt. Ez a nagy állat egérszőrű, a feje olyan, valamint írják, a fülei, valamint az asszonyok legyezője; a szájából kétfelől két vastag fog nő ki, mint a karom. Azok pedig hosszak, az ételre azok néki nem használhatnak, de az is bizonyos, hogy a természet azokot néki hasznára adta. Az is bizonyos, hogy az esztergárosok sok szép drága munkára fordítják azokot. De amit leginkább csudáltam abban az állatban, az orrát, de orrnak nem mondhatom, mert az orra végiből jő ki egy olyan fityelék, valamint a pulykának, a' pedig hosszabb fél ölnél, és vastag mint a karom, az úgy hajlik, mint egy korbács. Annak a vége olyan, mint a disznónak az orra, két lyuk megyen fel rajta mindvégig, valamint két szivárványon. Azon szíja fel a vizet, mikor iszik, vagy mikor magát mossa, azzal fecskendezi, azzal ád magának enni. A' neki olyan, mint nékünk a kezünk, ő azzal egy polturát felveszen, ő azzal egy csomó szalmát felveszen, és magát mindenütt legyezi, mert a farkának azt a hasznát nem veheti, akit pedig azzal megüt, meg vagyon ütve. Egyszóval, nem lehet kigondolni, azki azt nem látja, hogy mennyiféle hasznát veszi ő annak. A lábai mindenütt egyaránsú vastagságúak, mint az oszlop, vannak olyan vastagok, mint egy embernek a combja. A magossága 13 arasz volt, de e' még csak a kisdedek közül való. Csudálatos az Isten az ő munkáiban. Elég már arról a nagy állatról beszélleni.

128
Constancinápoly, 11. octobris 1737.

A fejdelem 7-dik a kalmakánynál volt audencián, aki is egy paripát küldött a fejdelem számára, hasonlóképpen mindenikünk alá is szépen felöltöztetett lovakot. A csauz pasa jött a fejdelem után, és nagy pompával vitte a kalmakányhoz. Ott csak kevés ideig lévén, egy nusztos mentét adata a fejdelemre, mireánk pedig mindenikünkre egy kaftánt, és azután mindnyájan megcsókolók az ő kalmakányi kezét, és visszátérénk hasonló pompával. Elkezdők a komédiát, mert itt azt gondolják, hogy mentől nagyobb becsületet tesznek nekünk, a német annál inkább megijed. Én már másodszor látok ilyen komédiát ebben az országban. A theatrumról hogy szállunk le, meglássuk. Gratiánus azt mondja, hogy mihent a citromból a levit kifacsarják, elvetik, és mikor az ember a csorgóból akar innya, meghajol előtte, de azután hátat fordít neki. Ilyen a világ! A tegnapi napot nem mondhatom, hogy elvesztettük volna, mert a moldovai és havasalföldi vajdánékot volt a fejdelem látogatni csak kevesedmagával. Mindenik reá tudta magát tartani, a fejdelmet megajándékozták, bennünköt is egy-egy keszkenővel, mindenik cifrán volt, mindenikének pedig a szépségével a férje megelégedhetik. Férfiú cselédjeket igen keveset láttam, de szolgálót mindenikénél nagy sereggel, valamint egy majorháznál a sok tyúk. A' való, hogy a mi fejdelmünk igen hideg szemekkel nézte ezeket a görög fejdelmeknéket, se a szép tyúkoknak balfelől való gondolatot nem adott, mert még abban az órában is a hideg volt rajta, amely már egy darab időtől fogvást csaknem mindennap vagyon rajta, és amiolta ebben az országban érkezett, az egészsége teljességgel megromlott. Talám az is okozza a minden kicsidért való haragját, való, hogy egy szempillantás alatt elmúlik, de minden szempillantásban megújul. Jó egészséget, néném.

129
Constantinápoly, 2. decembris 1737.

Már ezután néném, csak a pompáról kell írnom. Ma egy nagyon menénk által, amelyet leírom, ha unadalmas lesz is.

Tegnap a porta tudtára adatván a fejdelemnek, hogy ma audenciája lenne a császárnál, azért ma jó hajnalban a fejdelem hajóra üle az egész udvarával, és a constancinápolyi kapu előtt kiszálla, ahol már várt bennünket a csauz pasa sok csauzokkal és lovakkal. A fejdelem a császár paripájára ülvén, mi is más paripákra, 8 órakor a császár második kapujához érénk. A fejdelem a lóról leszállván, egy kevessé a kapu között leülteték; e' pedig csak azért volt, hogy megmutassák, hogy a császár kapujánál várakozni kell, akárki légyen a'. Egy kevés idő múlva a csauz pasa megjelenté, hogy már bé lehetne menni. A második kapun bémenvén, csaknem olyan udvarra találánk, mint az első. Ebben az udvarban pedig jobbkéz felől valának egy csuportban mintegy ezerig való jancsárok, az udvaron pedig vala lerakva, messze egyik a másikától, ötszáz tál étek. Amidőn az udvar közepin valának, egy kiáltásra a jancsárok nagy zúgással a tálakra rohanának, valamint az ellenségre, hogy ki kaphat el hamarább egyet belőlle. Egy szempillantás alatt egy tál sem marada a földön. A' pedig szokás, hogy a császár így megvendégelje a jancsárokot azon a napon, amelyen fizet nekik. A' pedig igen rossz jel a császárnak, amidőn a jancsárok nem akarnak futni az ételre. Balkéz felől pedig az út mellett tizenkét paripa volt sorjában, mindenikét két ember tartotta ezüstláncokon, és mindenik gazdagon fel volt ékesítve, kivált a négy utolsó, mindenikének rubintos szerszáma volt, a fejeken toll és gyönggyel varrott cafrag rajtok. Ezeknél se szebb lovakot, se cifrábbakot nem lehet másutt látni.

A fejdelem előtt két csauz pasa menvén, a dívánházba bémene, a kalmakán és a több főrenden lévők felkelének és köszönték, és a szokott helyre leülteték. A dívánház pedig négyszegletű nagy bolthajtásos palota; a kalmakán a vezér helyett középben a fal mellett ült, a több tisztek kétfelől. A vezér feje felett pedig egy kis ablak vagyon, ahonnét a császár mindent láthat és hallhat, de őtet nem láthatják. Azután a szokás szerént, olyan embereket hívának bé, akiknek valamely perek vagy panaszok volt. Ezek egyenként menvén a kalmakány eleiben, suplicatiót adának neki. A suplicatiót felszóval elolvasák, egy-két szóval arra, mit felelt a kalmakán, a suplicatióra felírták, és a kérőnek a kezeiben adván, a házból kiigazították. Azután más rendbélieket vivének eleiben, azokkal is úgy bántanak. Fél óra alatt húsz személynek elvégezé minden baját és perét. A vezér egy szovával minden törvénykezésnek véget vet, igazságot teszen egy szempillantás alatt akármely nagy dologról. Akit halálra ítél, azt mindjárt viszik akasztani, akinek a jószágát visszá akarja adatni, a' mindjárt végbenmegyen. Ezek a rövideden való törvényes dolgok véghezmenvén, azt szép dolog vala nézni. Azután a palota közepiben, három sorjával, kilencszáz erszény pénzt rakának, mind bőrzacskókban. Egy kevés idő múlva érkezék a csauz pasa a császár parancsolatjával. A kalmakány eleiben mene az ajtóig, elvevé tőlle a parancsolatot, a fejére tevé és megcsókolá, és helyére üle, és elolvasá, amelyben a' volt, hogy fizessen a jancsároknak. Azonnal parancsolá, hogy kezdjenek a fizetéshez. Egy óra alatt ezt a sok pénzt mind kihordák nagy renddel és csendességgel.

A' meglévén, valakik a dívánban ültenek, mindenik eleiben egy asztalt tevének, és mindenik asztalra egyaránsú étket vittek. Egyszersmind legalább mindenik asztalra vittek egymás után húsz-húsz tál étket, de azzal az ebéd nem tarta tovább fél óránál, mert a török gyakorta eszik, de keveset egyszer; egy tálból két-három falatot eszik, azt mindjárt elviszik, mást tesznek helyiben, abból is annyit, és így mindvégig, ha száz tál étek volna is. Ebéd után a dívánházban olyan szomorú hallgatás volt egy óráig, mintha senki nem lett volna a házban, noha tele volt. Azután két csauz pasa az ajtóig jövének, a két kadileszkert kiszólítták, és a császárhoz vivék. Egy fertály óra múlva ismét visszájövének a kalmakányért, aki is felkelvén a kaptán pasával, a császárhoz menének. Egy kis idő múlva a fejdelemért is eljövének, és oda vivék, akire egy nusztos kaftánt adának. Mihent a császár eleiben érkezék, akit is köszöntvén, a császár felelé néki: Az apád énhozzám sok ideig való hűséggel volt, gondolom, hogy te is fogod aztot követni. A fejdelem kijövén a császártól, mi is mindnyájan kaftánban lévén, a második kapun kívül a császár paripájára üle, akit is odaajándékozák. Mi is lóra ülvén, a szállás felé indulánk. A csauz pasa a fejdelem előtt ment, a szállásig kíséré, és vége lett a komédiának és ennek a levélnek.

130
Constancinápoly, 16. decembris 1737.

Ma megláthatók, hogy miért kap az ember e világon. Az Esopus mondása mindennap bételjesedik, mert ez a bölcs, ha pogány volt is, de igazat mondott. Mivel egyszer azt kérdették tőlle, hogy mit csinálnak az istenek az égben? Azt felelé reá, hogy minden dolgok csak a', hogy kit felmagasztaljanak, kit megalázzanak, egyiktől elvegyék, a másikának adják. E' ma megtörténék a vezéren, aki is a táborról visszátérvén, nagy pompával ment keresztül a városon, talám ugyan érzette, mert szomorú ábrázattal láttuk. A Mahomet zászlóját a császár udvarában letévén, a házhoz alig érkezék, hogy a pecsétet elvették tőlle, és a vezérségből kiiktatták, mindenit elpecsételték, és a kalmakánt tevék a kerékre, hogy ott üljön, amég lehet. Ennek a neve Mehemet Gyümrühcsi. Még eddig hozzánk jó volt, de még eddig mi sem tudjuk, miben vagyon dolgunk. Ez a vezér fővámos volt, elítélhetni, ha tud-é hadakozni. Ő lássa, csak hozzánk jó legyen. Jó egészséget, néném.

131
Constancinápoly, 25. januarii 1738.

A vezér tegnap megizené, hogy három vagy négy nap meg kellene indulnunk, és hogy ma a vezérhez kellene menni. Oda is menénk nagy vizes pompával, mivel nagy eső volt. A vezér melléje ültetvén a fejdelmet, egy kevés idő múlva kávét adata, és a fejdelemre egy nusztos mentét adának, és minket felkaftányozának. E' meglévén, a vezér és a fejdelem felkelének, és a vezér a fejdelem kezében adá az Ethnámét, amely levélben a császár erdélyi fejdelemnek üsméri lenni a fejdelmet. A fejdelem is a vezér keziben adá a portával csinált szövetségnek levelét, és elbúcsúznak egymástól. És a nagy esőben megáztatók a kaftánt. Ebéd után pedig a császár harminc lovat külde a fejdelemnek, a fele szép paripák voltak, a fele közönséges lovak, és ezek mellé bécsi hintót hat lóval. Elég a', hogy mi készülünk a már bévett szokás szerént, tudniillik igen szép rendeletlenséggel, mert holnapután el kell indulnunk, vagy akarjuk vagy sem. Azért nem írhatok többet.

132
Drinápoly, 5. februarii 1738.

Kedves néném, mi ideérkezénk úsztatva, mert azt elmondhatni, hogy mindenütt úsztattunk a sárban, de már azt is meg kell mondani, hogy mikor indulánk ki abból a császári városból. Elvégezvén tehát ott a komédiát, az elmúlt holnapnak 27. napján, elkészülvén nagy hirtelenséggel, elindulánk ebéd után ritka és fényes rendeletlenséggel. Mert hogy a portán és másutt nagyobb gondolattal legyenek irántunk, a porta 2 kapicsi pasával kísérteté ki a fejdelmet a városból; egy pediglen mindenkor mellettünk fog lenni, hogy gondja légyen az úton mindenre, és egy tefterdárt, aki fizessen. Még itt leszünk vagy két nap, előre ellátjuk, micsoda kedvetlen utozás lesz a miénk, mind az időre, útra és más okokra való nézve. Itt nagy tisztelettel és becsülettel fogadták a fejdelmet. Az útban hosszú levelet nem lehet írni, azért elvégezem, és jó egészséget kívánok kegyelmednek.

133
Csernavoda, 19. februarii 1738.

Mi Istennek hálá ideérkezénk tegnap igen nagy bajjal, de egészségesen. Tegnap húshagyókedd volt, de mi még tegnap kezdettük a böjtöt, és ha mind úgy böjtölünk, amint elkezdettük, koplalás lesz a vége, mert semmit sem találtunk. Talám jobban lesz ezután, mert itt fogunk maradni egy darabig. Utunk pedig igen havas volt, főképpen, hogy általjöttünk a hegyeken; csaknem mindenütt jó bulgár faluk vannak, ahol ennivalót lehetett találni, bort eleget. Már azokban a falukban szalonna elegendő, amely Törökországban igen ritka liktárium. De elsőben a bulgár asszony előtt keresztet kell vetni, és úgy ád szalonnát, másképpen nem adna. Oka ennek az, hogyha egy töröknek adna szalonnát, azt mások meglátnák, lakoznék érette. Csernavoda igen ocsmány helyt vagyon, de nagy falu, szép házak vannak benne, fele oláhok, fele bolgárok lakják, kevés török. De gazdag kereskedők vannak itt, mind inkább Erdélyben kereskednek. A házak mind egyformára vannak építve. Többet is írnék, ha volna mit. Én pedig maradok kegyelmednek.

134
Csernavoda, 5. martii 1738.

Talám már az írást el is felejtette kegyelmed, én még el nem felejtettem, azért azt írom, hogy tegnap érkeztem visszá Bukurestről. A fejdelem Constantinus vajdát küldött volt köszönteni, aki is nagy becsülettel fogadott, és pompával vitete magához. Amég ott voltam, a vajda tartott tisztességesen, és becsületesen is bocsátott el. A Dunán száraz lábbal mentem és jöttem által, attól igen féltem, hogy a lábam belé ne sipadjon, rosszabbul jártam volna, mint Szent Péter. A vezér levele ma érkezék, amelyben mindenféle ígéretek bővölködnek, abban a sok biztatások, hogy 30 vagy 40 ezer embert adnak melléje, de abban Tamás vagyok. Végtire azt írják, hogy innét Vidinben kell menni, mire mi végre, Isten tudja. Csak úgy bánnak velünk, mint a gyermekkel, és vázt akarnak belőllünk csinálni, mert azt gondolja a porta, hogy mihent Vidinben érkezünk, az egész Magyarország és Erdély lóra ül, és hozzánk jő. Talám úgy lehetne, ha az öreg urunk élne, de most, hogy hozzánk jöjjön valaki, Isten ne adja. Hanem kédet tartsa meg.

135
Vidin, 7. aprilis 1738.

Már azt is végbenvittük, hogy idejöttünk, de postán, mert mi egyébképpen nem tudunk járni, ha szinte tíz napig voltunk is az úton. Elég a', hogy az elmúlt holnapnak 27-dik napján szaladánk ki Csernavodáról. Azt nem kell gondolni, hogy az ellenség űzött volna ki, hanem hogy mi mindent szaladva cselekeszünk. Posta lovakot mindenütt adának alánk és a portékánk alá. Azt elmondhatjuk, hogy a portékánk több pénziben áll már a császárnak, mint magunknak, mert a sok posta lovat mind a császár fizeti. Az utunk nem volt unadalmas, mert igen szép földön jártunk, csaknem mindenütt a Duna mellett. A' való, egy kevessé pusztás, mert a falak is puszták most a hadakozásban. Ezt a szép földet mind rácok bírják, kik nem igen dolgosok. A fejérnép igen csúfos süveget visel. Tegnap, amidőn két mélyföldnire lettünk volna Vidintől, a pasa három- vagy négyszázig való lovasokot külde előnkben, akik mind cifrán, mind jó paripások valának. A Duna-parton pedig egy kis mélyföldnire a várostól a pasa sátorai fel valának verve, a tihája előnkben jövén, a pasa nevével köszönté a fejdelmet, és a sátorok alá vivé, ahol megvendégelé a fejdelmet. Ebéd után a fejdelem a pasa paripájára ülvén, nagy pompával érkezénk a városban álgyúdörgések között. Nem a várban, hanem a külső városban vagyunk szállva. Másszor másról írok, most ez elég.

136
Vidin, 11. aprilis 1738.

Tegnap a mi főgenerálisunk megvendégelé a fejdelmet. Úgy tetszik, hogy ezt a pasát méltán nevezhetem generálisnak, ha a' nem elég, gubernátornak nevezem, mert e' három boncsokos vezér, és legalább hatvan- vagy hetvenezer embernek parancsol hadakozás idejében. Az ő pasasága pedig mind szélyesebb, mind hosszabb, mint csaknem kétszer Erdély országa. Hát az ilyet nem lehet-é híni generálisnak vagy gubernátornak? Ő pediglen az ő tartományának mintegy örökös ura, mindaddig, valamég ki nem teszik belőlle. A pasa tehát sátorokot vonatván fel a városon kívül, tegnap 8 órakor odamenénk nagy pompával, a pasa is egy óra múlva nagy ceremoniával odaérkezék, és a maga sátorában letelepedék. Erre jó vigyázni, hogy nem ő várt minket a sátorok alatt, hanem mi őtet, mert a török igen meg tudja tartani a ceremoniát. Egy óra múlva a fejdelem hozzája mene, és a beszélgetés egy óráig tarta. Ez a pasa szép ember, vezéri módon termett; ez örmény volt, azért is nevezték Halvács Mehemetnek, igen kegyes és okos ember. Való, hogy nem volt hadi ember, mivel a főharmincadosságból tették pasának. Ebben az országban egyszersmind nőnek fel az emberek az ilyen nagy pasaságra, valamint a gomba. Elég a', hogy most minden órán meg fog innét indulni legalább ötvenezer emberrel, Orsovát lőtetni. A beszélgetés után a fejdelem a maga sátorában mene, és a tiszteivel ebédhez üle, amelyet a pasa készíttetett volt, legalább ötven tál étek volt egymás után az asztalon. A pasa a maga sátorában ett. Ebéd után vagy hatvan jó paripással csidáztatott a pasa, azután célt lődöztetett flintákból, azután nyilakkal; a paripáit megjártatta. Mindezeknek vége lévén, öt órakor a vacsorát elhozák, és vacsora után lóra ülénk, és hazaballagánk. Egy kevés idő múlva a pasa is visszámene a várban. A török vendégség ilyen szomorú vigasság; ebédre hivutt, de velünk nem ett, azután nem is láttuk, mikor eljöttünk, nem kívántatott elbúcsúzni tőlle. A nagy török urak így szokták vendégelni főkeresztyéneket, akik bort isznak.

A belső város nem szép, a külső rút, pusztás és sáros, de a városon kívül szép térségek vannak. Itt pedig mindennap szomorú állapotokot látunk, mert mindennap látjuk, hogy utcáról utcára hordozók a rabokot, hol férfiakot, hol leányokot, hol gyermekes asszonyokot. Boldog asszony az olyan, akit gyermekestől együtt veszik meg, mert sokszor történik, hogy egy az asszonyt veszi meg, más meg a gyermekét; egy órában úgy elválnak egymástól, hogy soha többé essze nem kerülnek. De a' rendes dolog volt, hogy török egy szegény németet akarván eladni, utcáról utcára hordozta, kiáltván: tíz tallér, hat tallér, öt tallér az ára, de senki nem igére semmit is érette. A török szegény lévén, nemhogy a rabját tarthatta volna, de magának sem volt egy polturája is, haragjában, hogy senki meg nem akarta venni, a kávéházban viszi, ott eladja egy finsa kávéért. Ilyen olcsú itt a császármadár.

137
Vidin, 9. julii 1738.

Mi repülőfélben vagyunk, mert innét is a szokásunk szerént szaladva kell készülnünk és megindulnunk, kivel és hová, hallgassad békességes tűréssel. E holnapnak ötödik napján a vezér Nissa felől ideérkezék nagy sietséggel, vagyon véle fegyverfogható 80 ezer ember. Minthogy siet, azért a hadát tovább nem nyugosztalja, és ma megindultunk Orsova felé. Oka ennek a', hogy az idevaló pasa már vagyon másfél holnapja, hogy Orsovát megszállotta és lőtette, de már annak vagyon két hete, hogy Königszeg generális eligazította volt alólla, és a várat megsegítette. A vezér ezt megtudván, azért jött ilyen sietséggel erre, és azért is indulunk meg ma reggel, hogy a pasát megsegítse. Nagy álgyúkot viszen magával és mindent, ami kívántatik a várvíváshoz, olyan álgyú is vagyon, akinek előtte hatvan bival sétál. Tegnapelőtt a vezér megizené a fejdelemnek, hogy hadná el Vidint, és menne táborban véle. Elkészülénk tehát a bévett szokásunk szerént, és a vezér táborára menénk. De hogy menénk? Mert példa nélkül való dolog a mi dolgunk, senkinek közüllünk lova nincsen, se semmi tábori eszköze. Lovakot eleget adatott a vezér alánk és a katonák alá, de azok posta lovak. El lehet ítélni, ha posta lovakon kell-é táborban menni? Elég a', hogy mi azokon megyünk, ugyan postán is térünk visszá. De e' mind meglehet a komédiában. Ugyanazért is hurcol oda a vezér, gondolván, hogy ha a táborban lészünk, sok magyarok jőnek hozzánk. De hálá Istennek egy valamire való nem jött, akik jöttek, azok a fára való felmagasztaltatást kerülték el. Csak a sok szép szót adják, de nem akarják egyéb hasznunkot venni. Kedves néném, egy kis imádság hasznos volna egy olyanért, aki posta lovon táboroz.

138
Fetislán, 11. julii 1738.

A' bizonyos, hogy a vezér sem adja a császárnak tudtára nagyobb szorgalmatossággal, hogy hová megyen, és mit cselekszik, mint amellyel megírok mindeneket kegyelmednek. Úgy tetszik, mintha a kedves nénémnek kellene igazgatni ezt a hadakozást. Legelőször tehát a fővezér megindula Vidin mellől egész táborával igen jó reggel; mi is postán utána lépteténk. A megindulás pedig 9-dik volt, ide pedig ma 11-dik érkezénk déltájban. Tegnap pedig reá vett minket a vezér, de nemcsak minket, hanem az egész táborát; azt pedig ma tudtuk meg, a' pedig eszerént ment végben. Tegnap estve hat óra után a vezér megindula az egész udvarával. Sok fáklyákot vittek előtte és utána, az egész tábor, és mi is azt gondoltuk, hegy azon helyt fogjuk az étszakát tölteni, és hogy a vezér azért indult volna meg, hogy étszaka a hűvösön érkezzék Fetislánhoz. Mert a török táboron olyan szokás vagyon, hogy a had nem indul meg egyszersmind a vezérrel, a had már tudja a szállóhelyeket, vagy előre, vagy a vezér után indul meg, az is ki egy úton, mi máson. Mikor pedig a vezér megindul, egyet lőnek ágyúból. A vezérrel pedig más nincsen, hanem a maga udvara, amely igen sok, és azok a testőrzők, akik már mindenkor mellette szoktak lenni. A jancsár aga pedig mindenkor meg szokott indulni a vezér előtt egy nappal. A vezér megindulván tehát tegnap estve, amint mondám, amidőn két kis mélyföldnire lett volna a tábortól, tarackokból lőtetni kezde, és azután flintákból, mintha ugyan ellenség ütött volna reája a Dunán, mivel mindenütt a Duna-parton kelletett elmenni. Arra az egész tábor felzendül, gondolván, hogy a vezér valamely sajkákra lőtetne. Noha setét volt, de ki-ki felszedi sátorát, és a vezér után megyen. Egy kevés idő múlva érkezék hozzánk egynehány csauz a vezér parancsolatjából, mondván, hogy induljunk meg mi is, ha veszedelemben nem akarunk lenni. Elkészülénk tehát nagy sietséggel, és megindulánk a vezér után a nagy setétségben. A török táborral nappal is bajos, de étszaka igen veszedelmes, mert annak a rettentő sok rakott öszvére, tevéje a' csak megyen ki egy, ki más úton igen szép rendeletlenséggel, és ha szüntelen az ember magára nem vigyáz, a' bizonyos, hogy felüttetik, és eltapodtatják. Elég a', hogy ma ebédtájban ideérkezénk az egész táborral. Ma tudók meg, hogy a vezér azért lőtetett az estve, hogy a had hamarébb utánamenjen.

Mi egyik partján vagyunk a Dunának, a vidini pasa pedig Magyarország felől való parton. Orsova pedig ide csak három óra, most nem lövik; az utolsó levelemben megmondottam volt az okát, de már ismét kezdik lőni, mihent a sáncok készek lesznek. Azt mondják, hogy 22-dik lőtetni fogják. Azt tartják, hogy a két táboron vagyon másfélszázezer ember, de ha számlálnánk mindazt, aki kenyeret eszik, kétszázezer embernél is több volna, mert itt a rettentő sok cseléd, a sok mindenféle mesterember, a sok kufár, kalmár, kereskedő, valamint egy városban. Egyszóval, egy városban annyiféle dolgot nem találna az ember, mint egy vezérnek a táborán, még ötves mesterembereknek is kell lenni. A sokféle ételnemű és más egyéb portékát mind Constancinápolyból kelletett a Duna mellé hurcolni. Ítélje el már az ember, ha egy vezér táborát felverik, mit nem nyernek. Csak szekér több vagyon harmincezernél, ahhoz mindjárt harmincezer ember. Amicsoda rendeletlenség vagyon, mikor a tábor megyen, a rend szintén olyan nagy, amidőn helyben vagyon, mert itt a nagy csendesség; gyilkosság, veszekedés, lopás nincsen. De azt itt nem kell keresni, hogy renddel verjék a sátorokot; utcákat ugyan hagynak, de ki-ki oda veri sátorát, ahová tetszik, senkinek szabott helye nincsen. Fetislán pedig egy nyomorú rác falu. A Trájánus császár híres kőhídja is itt volt, most is még megvagyon egy darab belőlle. A vezér is ott akar fahidat csináltatni a Dunán, amely ott igen keskeny. Egyszóval, azt akarom mondani, hogy ilyen nagy török tábort láttam, de úgy tetszik, hogy már mindenről elég tudósítást adván, elvégezhetem levelemet, és csendességgel várhatom a parancsolatokot, hogy hová tetszik kegyelmednek, hogy vigyük ezt a nagy tábort, ha megvesszük Orsovát. Addig is maradok etc.

139
Fetislán, 26. augusti 1738.

Kedves néném, a kegyelmed parancsolatjára Orsovát megvevők. Már most nem berdot, hanem allát kiáltanak benne. Ez a változás eszerént mene végben: a komendáns látván, hogy a vezér teljességgel el nem szállana alólla, valamég meg nem venné, azt is látá, hogy az ágyúk a kőfalon igen sok ajtókot csinálnának mindennap. De leginkább a' vivé a feladásra, hogy a hada igen betegeskedett, mert a sok nyughatatlanságon kívül a sziget igen egészségtelen. Tegyük ehhez azt is, hogy a vezér kikiáltatta volt, hogy aki ostromra megyen, annak huszonöt tallérja leszen. Erre való nézve sok száz jancsár íratá fel magát. Az ilyen hírt, ha megvitték a várban, gondolkozhattak a feladásról. A komendáns megizené 12-dik a vezérnek, hogy küldene valakit hozzája, akivel végezhessen a vár feladásáról. A vezér Ibrahim effendit küldé, aki is mindeneket elvégezvén, 15-dik a komendáns a vezérhez jöve; nagy tisztelettel fogadá, és a vezérnek a várat feladá, aki is ajándékkal bocsáttá visszá. Ugyanazon a napon a jancsárok elfoglalák a várnak egyik kapuját, amég egészen kitakarodik a német belőlle. Ugyanazon estve meglövék örömét a táboron. A mi hadunk máris kezd oszlani, és talám csak mi maradunk a vezérrel. Az idén nem is tart tovább a hadakozás, a mi dolgunknak is csakhamar vége lesz. A vezér azt izené tegnap a fejdelemnek, hogy készüljön, mert 30ezer emberrel Temesvár felé mehet. Ma pedig megizené, hogy nem is kell Erdélyről gondolkodni, hanem arról, hogy véle Vidin felé menjünk. Az Isten megoltalmazta édes hazánkot a rablástól. Elég a', hogy holnap innét megindulunk, és elhagyjuk a fekete, szalmával, földdel, fűvel, fövennyel elegyesen sült kenyeret. A vezér megígérte, hogy az úton szemben lesz a fejdelemmel; meglássuk. Ezzel maradok kegyelmednek.

140
Vidin, 1. septembris 1738.

Már most bízvást elmondhatjuk, hogy vége vagyon a komédiának, és a theátrumról becsületesen leszállítának, és a vezér minden ceremonia nélkül felada rajtunk. Perditio ex te Izrael. Az elmúlt holnapnak a 27-dik napján Fetislánt elhagyók, és a vezér után menénk Vidin felé, igen kevés had volt velünk. A vezér megizente volt, hogy az útban szemben lesz a fejdelemmel; a vezér minthogy mindenkor előttünk indult meg, kilenc óra tájban megszállott ebédelni, nékünk pedig azt mondották volt, hogy ebéd után szemben lesz a fejdelemmel, azért utána siettünk, hogy az ebédje után a helyre érkezhessünk. De minthogy a vezérnek semmi szándéka nem volt, hogy velünk szemben legyen, azért csakhamar ebédelt, és amidőn látta, hogy közelíttünk sátorához, fogja magát, a hintójában ül, és elmegyen előlünk. E' már nem volt tréfa. Azután azt mondák, hogy Vidinnél lesz a szemben való létel. A vezér Vidinhez érkezvén sokkal előttünk, már sátorok alatt volt az egész udvarával. Amidőn mi is közelítenénk a sátorokhoz, azt izenik nekünk, hogy most nem lehet szemben velünk, mert rosszul vagyon, hanem csak tartsuk a ló száját a szállóhelyünkre, amely a Dunaparton volt, városon túl. Erre csak lesütők a fülünköt, látván, hogy micsoda durván bánnak velünk. Micsoda változás! Ennek előtte egynehány holnappal nagy pompával vittek bé Vidinben, most pediglen még a városon sem akartak keresztülvinni bennünket, hanem a városon kívül, kívül a kertek között kelleték sokat kerülni. Végtire a szállóhelyre érkezénk, és itt sátorok alatt vagyunk csak magunk, mint a számkivetettek. 29-dik érkezénk ide. Már ezután a fejdelem sem fogja mondani szokása szerént, hogy nagyobb becsülettel vagyon hozzám a porta, mint az atyámhoz volt. Ma ebéd után azt izenék, hogy a fejdelem szemben lehet a vezérrel, csak menjen hozzája, de egy kevés idő múlva ismét azt izenék, hogy nem lehet, mert a feje fáj. Nemakarásnak nyögés a vége. Tegnap pedig innét jó reggel megindula az egész udvarával, és idehagya bennünket. Már itt meddig leszünk, télre hová visznek, Isten tudja. De azt tudjuk, hogy a fejdelemnek az egészsége igen rossz renden vagyon, soha nem is volt egészséges, amiolta ebben az országban jött, de kivált egy darab időtől fogvást igen sárgodik; a harag pedig igen árt egészséginek. Jó egészséget kívánok kegyelmednek.

141
Vidin, 4. octobris 1738.

E' sem igen nagy vigasztalásra való levél lészen, se semmi hírt nem írhatok a nénémnek. Mit is írhatnék, mikor senki felénk sem jő, mintha csak mi volnánk Törökországban. A mi táborunk elég hosszú, de igen keskeny; vagyunk mindenestől másfélszázan. De most minden órán fő nélkül maradunk, mert a fejdelem igen rossz állapotban vagyon; szüntelen való forróságban az ábrázatja vész, a teste vastagodik. E' nem jó. De ő afelől csak mulatná magát, ha volna kivel és mivel, és csak örömest el akarná titkolni nyavalyáját. Orvosságot nem veszen, hanem a ki való járással akarná magát meggyógyítani. A minap a borbélyok és a doktorok tanácsok ellen hajóra üle, és messze lementünk a Dunán. De amikor visszájöttünk, kétszer is elájult, nem is gondoltuk, hogy életben érkezzék haza, négy embernek kelletett a hajóból kivenni és a sátorában vinni. A nyavalyájának nyughatatlansága miatt, már egynehány naptól fogva, a sátorát messze verette a többitől, de ott sem maradhatott, hanem a mi sátorunk mellé vettetett ágyat; estig ott fekütt, estve a maga sátorában visszá akarván menni, maga nem mehetett, hanem négyen vitték. Amint vitték volna, elájult, én azt gondoltam, hogy megholt, és a kiáltásomra magához tért. Azoltától fogvást mind nagyobbodik rajta a forró hideg, a hús mintegy hull rólla, de a harag el nem hagyja, amelyet mind a természetnek kell tulajdonítani, mind pedig annak, hogy nehéz néki, hogy olyan állapotban látja magát lenni. Minékünk készülnünk kell, a vezér egy agát küldött ide, hogy hajókot rendeljen, mert a Dunán megyünk le Oroszcsikig, onnét Csernavodára telelni. Két nap múlva megindulunk, azért a leveleket arra kell igazgatni, és az egészségre vigyázni.

142
Oroszcsik, 14. octobris 1738.

Itt vagyunk tehát, minthogy innét írok, annyi sok irtóztató veszedelmek között is. De a nemes vér vagy veszt, vagy nyér, de próbál. Mindazonáltal ideérkezénk szerencsésen, hol az ellenség hátán, hol egynehány ezer között kelletett eljőnünk, de mégis borbélyra nem volt szükségünk. Meg kell tehát mondani azt a nagy veszedelmet: nem nagy veszedelem-é, amidőn annyi sok ezer viza között kelletett elmennünk. Hát ha felfordították volna a hajónkot? Elég a', hogy ezen holnapnak a 6-dik napján mind hajóra ülének a bujdosó urak, úgymint Csáki úr, Zai úrfi, Ilosvai, Pápai, Dászti, ez olasz, Pázmány uraimék és magam. A fejdelmet pedig igen nyomorult állapotban tevék a hajóban, és nem akará, hogy egyikünk is lenne véle a hajójában, amelyet mi nem igen bántunk, mert nagyobb mulatsággal vittük végben a vizi utunkot. A' bizonyos, hogy gyönyörűséges dolog jó társaságban, mint mi voltunk, a Dunán lemenni, mert minden két óra múlva nagy szép szigetekre találtunk, és némelykor meglehetős városok mellett mentünk el. A városok pedig mind Törökország részin vannak. A híres Nicápoly a többi között volna legszebb, de igen ocsmány helyre vagyon építve; a várossal általellenben szakad a Dunában az édes Olt vize. Csak azt sem láthattam suhajtás nélkül, mert olyan édes hazából foly ki, ahonnét 31 esztendőtől fogvást vagyok kirekesztve. Minthogy veszedelmes volna étszaka járni, azért minden estve kikötöttünk valamely sziget mellé. Gyakorta a szigetparton csak a tormához kötötték a hajót, mert olyan vastag gyükerek vannak, mint a szekér rúdja. Ha megreszelik sárga, és jó, ha mindjárt eszik; de ízetlen, ha egy keveset áll reszelve. Vérontás is volt, mert kivált Havasalfölde részin való szigetekben csaknem mindenütt találni sertéseket, vadok vagy szelidek, nem tudom, mert azok örökké a szigetekben laknak csak magok, talám gazdájok is lehet. Elég a', hogy egy szigetben kettőt megöltünk, jóllaktunk, még bennek tartott. De mennyi átokkal ettük, mert a főhajósunk török volt, eleget mondotta, hogy megszeplősítettük a hajóját; mi azt csak nevettük, őnéki pedig csak kelletett nyelni a zsíros füstöt. De amicsoda jó muszulmán volt, talám el is adta azután a hajóját, azért hogy tisztátalanná lett volt a disznóhústól. Tegnap, úgymint 13-dik ideérkezénk szerencsésen. Istennek hálá, a fejdelem már ideérkezett volt igen nyomorult állapotjában. Innét már csakhamar Csernavodára megyünk. Ezzel maradok.

143
Csernavoda, 7-dik novembris 1738.

Én ha a kedves néném levelét nem veszem is, de csak írok. Legalább abból megláthatja kegyelmed, hogy még élek. De hogy lehetne kegyelmed levelit vennem, amidőn soha egy helyben nem maradunk, hol a vízen, hol a földön, hol az áerben járunk. De bárcsak valamely jóról és ne csak mindenkor a nyomorúságról kellene írnom. Az elmúlt holnapnak 19-dik napján indulánk meg Oroszcsikról, három vagy négy óra múlva ide is érkezénk rossz állapotban, de a fejdelem végig meg akarja tartani a természetit. Három vagy négy nap múlva, hogy ideérkezénk, mindenikünket eltiltá magától, még a borbélyjait is. Való, hogy itt pestis vagyon, de az orvosokot ugyanazért kelletett volna maga mellett megtartani. A körülötte lévő cselédeket is elküldötte szállásáról, csak éppen egy kóborló doktort, a szakácsot, egy szökött olosz muskotérost és két asszonyt tart maga mellett, ezekből áll az udvara. Ezek pedig olyan személyek, akiket nem üsmérte ennek előtte egynehány nappal. Lehet-é az ilyenekre bízni életét? A minap étszaka úgy volt, hogy akik mellette vannak, azt gondolták, hogy megholt. Mindjárt hozzám futottak megmondani, hogy halálán vagyon. De hogy meg ne haragítsam, nem mentem eleiben, csak azt feleltem, valamint Esther: hacsak a király nem hívat, nem mérek eleiben menni. A török tisztek látván, hogy nem helyesen cselekednék, megizenék a fejdelemnek, hogy venne valakit közüllünk maga mellé, ha halála történnék, legyen valaki mellette. Erre való nézve megizené nékem, hogy legyek mellette, azért már egynehány naptól fogvást mellette lakom. A borbélyokot mintegy kitelen maga mellé vette, akiknek tanácsok és akaratjok ellen, mintegy bosszúból, eret vágata magán. Egyszóval, amicsoda állapotban vagyon, nem hiszem, hogy innét kimenjen. Ezzel maradok.

144
Csernavoda, 10. novembris 1738.

Kedves néném, végit érők Rákóczi Józsefnek. Már régtől fogva láttuk, hogy úgy lesz, mint a gyertya. Tegnap igen nagy gyengeséget érezvén, meggyónt és komunikált, a testamentumát megcsinálta. Mára viradóra a forró hideg igen nagy lévén rajta, ma annyira elnehezedék, hogy a gyertya már vége felé volt. Mindazonáltal jól beszélt tizenegy óráig, noha már a szemei elhomályosodtak volt, úgyannyira, hogy csak a szováról üsmert meg mást. Tizenkét órakor délben a szova elállott, és igen nagy forróságban volt, és csak a jajgatásáról vettük észre, hogy szenved. Két órakor délután a pap fel akarván néki adni az utolsó kenetet, amidőn az imádságot elkezdé, az Istennek adá lelkét 38 esztendős korában. Az Úr irgalmazzon néki! A testet felbontották, a mája mód nélkül megdagadott volt. A testet egy pincében tétettem, mindaddig ott lesz, még válasz jő a portától. A testamentumban azt hagyta, hogy az atyja mellé temessék, de nem hiszem, hogy megengedjék. Ebben a fejdelemben ami fogyatkozás volt, nem a természettől volt, hanem a neveltetéstől. Esze szép volt, szíve jó, de a haragról soha meg nem intették, noha a' mindjárt elmúlt, de gyakorta jött elé; se azt néki nem tanácsolták, hogy kívánja magát szerettetni másokkal. Egyszóval, ha az atyja nevelhette volna, mind más természetű lett volna. Most ez elég, másszor másról.

145
Csernavoda, 15. decembris 1738.

Nem kétlem, kedves néném, hogy már vetted levelemet, amelyben megírtam, hogy ismét fő nélkül maradánk. De nemsokára szükségünk nem lészen főre, mert a minap is eltemetők egy atyánkfiát, és amennyien már maradtunk, egy szilvafának is elférünk az árnyékában. Aki minket teremtett, annak legyen meg akaratja rajtunk. Ő minket például tett az egész nemzetünknek, és boldogok azok, kik tanulni fognak rajtunk, kik az országgal együtt tartanak, és akik füsthöz hasonló okból el nem hagyják nemzeteket és örökségeket. Adja Isten, hogy soha senki bennünket ne kövessen, és irtózva halljon beszélni a mi hosszas bujdosásunkról. De kedves néném, mink voltunk-é első példák? Bizony nem. Mi tanultunk-é másokon? Nem. Mások fognak-é tanulni rajtunk? Nem. De miért? Mert mindenkor egyféle okok vezették, vezetik és vezetni fogják az embereket az olyan állapotra, mint amelyben mi vagyunk. Hanem csak a' lészen szerencsésebb, akit az Úr mintegy fogságban tészi a maga jószágában. Mert énnékem soha semmi egyéb okom nem volt hazámot elhagyni, hanem hogy igen szerettem az öreg fejdelmet, noha a mennyei atyám előtt más okból kelletett elhagynom, imádnom is kell rendelésit. A minap érkezék ide egy vezéraga a császár és a vezér leveleivel, amelyekben szép ígéretek vannak. Mindeddig, a szegény fejdelemnek rendelése szerént, minden jószág a kezemnél volt, de ennek előtte egynehány nappal, a porta parancsolatjából, a török tisztek idegyűlvén, mindent felírának, kezekhez vevék és elpecsételék. Én is elhagyám a szállást, és más szállásra menék. Ilyen a világ! És amit gyűjtöttél, kié lészen? Ezzel maradok etc.

146
Csernavoda, 1. junii 1739.

Az elmúlt holnapnak 14-dik napján visszáérkezék ide a porta parancsolatival a teftedár, és minthogy a porta arra szabadságot nem adott, hogy a szegény fejdelem testit Constancinápolyban vigyék, azért tegnap estve egy görög templomban eltemetők. Akit is az úr Jézus állítja jobb keze felől az utolsó napon. Itt most minden órán az apostolok eloszlása lészen, a parancsolatok elérkeztek: Csáki úr Vidin felé fog menni, Zai úrfi Kocsinban, én pediglen Jásziban. De mi ketten együtt fogunk járni egészen Jászig; innét Bukurestre megyünk, és onnét keresztül és végig Havasalföldin, Molduvában. Innét pedig mi megindulunk 4 nap múlva, mert a fermányunkban a' vagyon feltéve, hogy egy órával elébb induljunk meg. Mert itt nem teszik azt a parancsolatban, mikor valahová küldenek valakit, hogy siessen, hanem egy órával elébb induljon meg, mintsem kellene, és egy órával elébb légyen ott, ahová küldik. Elég a', hogy ha Erdélyt meg nem láthatom is, de a köpönyegit meglátom, mert az erdélyi havasok mellett menyünk el. Ha Zágonban sert nem ihatom is, de iszom a Bozza viziből. Köszöntöm ezeket a kegyelmed nevivel is. Úgy tetszik nekem, hogy elég bőséggel adtam kegyelmednek tudtára a szegény fejdelemnek minden dolgait és életének végit. Már itt két Rákóczit temeténk el, a harmadikát Isten éltesse, a' nem eszik török kenyeret.

Minekelőtte ezt a levelet elvégezzem, és az íráshoz való szerszámimot elrakjam, lehetetlen, hogy egy kis nevetségre való históriát ne írjak, elég szomorúságra valót írtam. Elég a', hogy nálunk szökött német muskotérosok is vannak, akiknek az erszények igen lapos lévén, a vizet is megunván, nem tudták, miképpen ihassanak bort. Mert pénzek nem volt, azért tanácsot tartottak egymás között, hogy miképpen ihassanak bort pénz nélkül. Egyik a szomjúhozó gyűlésben mondá a több tanácsoknak: csak azt cselekedjétek, amit én mondok, és lesz borunk. Elküld tehát négyet a többi közül ásóval és kapával; ezek estve későn egy görög papnak a kapujához mennek, ott igen kezdik ásni és hánni a földet, mintha sírt ásnának. A pap meghallván, hogy dolgoznak a kapuja előtt, kimegyen, és kérdi tőllök, hogy mit akarnak. Azok felelik, hogy egy holtat akarnak eltemetni. A pap inti, hogy másutt temessék el, de ők csak ásnak keményen. A pap gondolkodik, és kérdi tőllök, ha pestisben holt-é meg az az ember? Ezek felelik, hogy abban. A pap azon megijed és mondja: barátim, csak ide ne temessétek, inkább 3 veder bort adok néktek. De azok csak ásnak. A pap 4-et ígér, azután ötöt: Mikor az alku megvolt, a pap hátranéz, és látja, hogy hozzák a halottat egy deszkán. Arra annál inkább megijed, és a kapuján belől nézi, hogy mint megyen végben a temetés. A muskotérosok kiáltják néki, hogy ha az öt veder bort megadja, a halottat tovább viszik. A szegény pap megígéri, csak megmenekedhessék. Ezek is mindjárt bémennek, és az öt veder bort kihozák. A pap is utánok megyen, hogy lássa, ha elviszik-é a halottat. De micsoda csudálkozással látá, hogy a halott felkelvén, legelőbbször is ő kezde innya a borból. A szegény pap nem tudta, ha haragudjék-é, vagy nevesse, mint megcsalták. Kedves néném, már ezután Molduvában kell a leveleket igazgatni, és úgy nem kell tenni, mint egy olyan úri asszony, aki se nem írt, se nem olvasott, se nem varrott azért, hogy szégyenletre az oculárét feltenni. Én pedig maradok kedves nénémnek etc.

147
Csernavoda, 4-dik junii 1739.

Csak annak örülök, édes néném, hogy egészséges vagy. Itt most minden órán eloszolnak az apostolok, ki napnyugot felé, ki északra. A fermányok elérkeztenek, amelyekben olyan rendelés vagyon, hogy gróf Csáki úr, a nem okos, hazájokot elhagyó magyarokkal, Vidinben menyen. A kéd édes, jó és szép szolgácskája pedig Molduvában iromtat, Zai úrfi pedig Kocsinban, de együtt járunk Jászig. Kérdje kéd, ha bánom-é ezt a rendelést? Azt felelem reá, hogy nem. A fermányinkban pedig azt parancsolják a két vajdáknak, hogy becsületesen fogadjanak. A posta fermányunkban pedig a' van feltéve, hogy egy órával elébb induljunk meg, mintsem kelletnék. Ez a cancellária szokása, mert itt nem teszik, hogy hamar induljon, vagy siessen, mikor valahová küldenek valakit, hanem azt írják a fermányban, hogy egy órával elébb induljon meg, és egy órával elébb legyen ott, mintsem kelletnék. Én ezt jó mondásnak tartom. Énnekem már ne írj néném, valamég Jászból nem írok. De akkor egy órával elébb kell írni, hadd vehessem elébb egy órával. Én pedig még Bukurestről is fogok írni. Mi jó vagyok én, de kéd is jó.

A szegény fejdelem azt hadta volt, hogy az apja mellé vigyék temetni, de azt meg nem engedték, azért ennek előtte egynehány nappal eltemetők estve egy görög templomban. Az apja felől elmondhatom, valamint egy régi nagy ember felől mondották volt, hogy ha született, bár soha meg nem holt volna. A fia felől pedig, hogy ha e nyomorult világra nem jött volna, semmit nem vesztett volna rajta. Mert szegénnyel úgy bánt a vezér, valamint a gyermekkel, noha már negyven esztendő felé jártunk; csak a sok szép szót és ígéretet adták a külső dolgok iránt, mert ami a belsőköt illeti, arra nem lehetett panaszunk, mert eleget adtanak, a sok paripát, a sok szép szerszámot és nyolcvan tallér egy napra csak elegendő, hogyha tudtunk volna abból élni és megfelelni a méltóságnak. De semmiben nem tudtunk magunknak segítteni, a tanács pedig nem kellett. Sok dolgokra esze szép volt szegénynek, de igen rossz neveltetése volt, és nem szeretett semmit is tanulni, mert nem szokta volt meg a tanulást. Az ész pedig tanulás nélkül csak olyan, mint amely föld parlagon áll. Más országban talám inkább mehetett volna valamire, de éppen nem erre való volt. Minden magaviselése, szokása ellenkezett az itt való nemzettel, mert sohult úgy nem vigyáznak az embernek magaviselésire, mint itt. Ha pedig a nemzetit nem szerette, azt nem kell csudálni, mert olyan helyt neveltetett, ahol gyűlölik a mi nemzetünket. De kivált bennünket, akiket az apja szeretett, éppen nem kedvelhetett. Elég a' hogy minden élete és dolga szegénynek ebben az országban csak olyan volt, mint a szalmatűz. Azért ne beszéljünk többet felőlle, az Isten irgalmazzon szegénynek. Hanem arról beszéljünk, hogy nekem készülnöm és rakodnom kell, mert holnap vagy holnapután innét elillantok, és ha magát Erdélyt meg nem látom is, de a köpönyegit meglátom, mert az erdélyi havasokhoz nem messze megyek el. Néném, neveddel is köszöntöm őket. Nem gondolom, hogy a Bozzára menjek kaszáltatni, de bosszúságra, iszom a Bozza viziből. Minthogy minden írószerszámimot elrakom, azért a levelet is elvégezem. De engemet el nem kell felejteni, és az egészségre kell vigyázni. De írni is kell, és úgy ne tégy, valamint egy olyan úriasszony, aki se nem írt, se nem olvasott, se nem varrott soha is, azt pedig csak azért, mert szégyenlette az oculárét feltenni.

148
Bukurest, 11. junii 1739.

Meg kell tartani mindenkor az ígéretet, mert az ígérettel adóssá tesszük magunkot, és az adósságot meg kell fizetni, akárminémű dologból álljon a', példának okáért ha egy csókból állana is, de meg kell fizetni. Éppen a csókról kell nekem most beszélnem, amidőn még innét hetven órára kell ügetnem, hát ha még valamely keringő embertelen katonák bépolálnak, és úgy visznek bé Erdélybe, a' nekem rossz tánc volna. Itt bennünket nagy becsülettel fogadtak, a városon kívül egy klastromban az ebéd készen várt bennünket. A vajda a secretáriusát küldötte előnkben, ugyanaz is vendégelt meg a vajda részéről. Ebéd után pedig a mariászá voda hintójában mentünk bé pompával a városban. Én is ott kezdem el, ahol végezni kellene, mint aki elsőben elvette az atyafiát, és azután kért szabadságot. 5-dik indulánk meg Csernavodáról jó társaságban, Pápai János sógor, aki gyógyíttatni jött ide magát, Zai úrfi, s magam, mert magamot el nem kell felejtenem. Tegnap a vajda hintaját küldötte utánunk, és szemben voltunk véle, csaknem egy óráig voltunk nála. A szeme kancsal, de az esze nem a', mert elegendő van neki, ha szinte görög színű is, mert a görögöknek másféle színű az eszek. Nem mondhatni teljességgel, hogy fekete, de igen barna, mert mindenkor azon van, hogy csalhasson meg másokot. A vajdának a városon kívül kertje, háza vagyon, ott voltunk szembe véle, ugyan maga is ott vagyon táborban. Hát nem kell-é a káposztát őrizni? Nappal házban vagyon, étszaka a sátorban hál, mert mikor a vezér táborban vagyon, a vajdáknak is táborban kell szállani, ha szinte a káposztáskertben is, és addig mind ott kell maradni, valamég a vezér táborban vagyon. Már minékünk a vajda egy hintót is adott, posta lovakot és szekereket, azért Isten segítségivel innét elébb megyünk holnap. Egynehány oláh katonát is adnak mellénk, hogy kísérjenek, mert hogy megőrízzenek, azt nem gondolom; mégis hírt visznek a vajdának, ha elfognak. Itt semmi egyéb hír nincsen, hanem tegnap ment itt el egy muszka követ, a vezérhez megyen. Könnyű elítélni, hogy a békességet járják, gondolom, hogy itt is reá ropják. Soha, édes néném, nem kelletett úgy vigyázni az egészségre, mint most; inkább több fizetést kell neki ígérni, csak el ne menjen, mert én az enyimnek pitesdi bort kell adnom, mely nagy büntetés.

149
Jász, 21. junii 1739.

Ideérkezénk mi, édes néném, szerencsésen, Foksánig úri módon jöttünk a vajda hintójában, talán még a legelső havasalföldi vajdáé volt, akármicsodás volt, de hintó volt. Foksántól fogva eddig nagy nyugodalommal kocogva, mert mindenütt hatalmas rossz posta lovak vannak. De micsoda gyönyörű utozásunk volt! Az időről nem szóllonk, mert mindenkor esők voltak, kivált Molduvában, olyanok voltunk, mint a megázott kakasok. De micsoda szép térségeken, micsoda helyeken megyen az ember Bukuresttől fogva egész Jászig, hogy a szem bé nem telhetik. Micsoda kár, hogy ezek a szép és jó földek pusztán vannak, mert két nap alatt egyszer ha találtunk valamely lakóhelyre. Én soha annál szebb földet nem láttam, gyönyörűség volt a mi utozásunk, és egy menyasszony gyönyörűséggel járhatott volna velünk, mert Bukutesttől fogva Jászig csak a sok különb-különbféle szép virágon járt volna. Mindenütt a mezők bé voltanak terítve virágokkal, hogy csak a szegfűre és a tulipántra léptek a lovaink. Egyszóval, mindenütt virágoskertben jártunk, de mit mondok, mert nincsen olyan kert, akiben annyi sokféle virág legyen. Hát ha még az elmúló gyönyörűségünk nem lett volna megelegyítve a félsszel, mert attól is kelletett tartanunk, hogy valamely tévelygő jó magok reánk ne üssenek. Megmutathattuk volna a török császár fermányát, de tudom, hogy ők arra nem hajtottanak volna, és hacsak erővel is, Labkovicshoz vittek volna ebédre, mi pedig éppen nem ohajtottuk azt a becsületet. A mi őrzőink pedig ha valami lovast láttak, mindjárt az erdőt tekintették. Elítélheted néném, micsoda suhajtásokot bocsátottam, mikor az édes hazám havasi mellett mentem el; örömest bémentem volna Zágonban, de az Úr béfedezte előttem az oda vivő utakot, mert az egész föld övé.

Tegnap másfél mélyföldnire a várostól találók elől a vajda secretáriusát, aki is köszöntvén bennünket az ura nevével, azután a vajda hintójában helyheztetők magunkot, és pompával menénk a városba és a szállásunkra. Ma reggel a vajda megizenvén, hogy szembe lehetünk véle, és a hintóját küldvén érettünk, nagy ceremoniával fogada bennünket sátorok alatt, mert ez a vajda is táborban vagyon. Majd másfél óráig voltunk véle, inkább is tudja e' magát alkalmaztatni az idegenekhez. Nem is kell csudálni, mert a portán főtolmács volt. A beszélgetés után visszávivének szállásunkra. Ezek most így fogadnak bennünket, mert meg vagyon parancsolva nekik, de maholnap reánk sem néznek. Ilyen a görög, főképpen hacsak egy arasznira is felemelik a földtől, ha a közönségese meg vagyon spékelve kevélységgel, hát ligora hogyne volna, amidőn egy országnak parancsol. A muszkák közelítnek Molduvához. Most ezeknél többet nem írhatok, másszor másról. Maradok a jó nénémnek, ha egészségire vigyáz, jó szolgája.

150
Jász, 22. julii 1739.

Már egy holnapja, hogy unadalommal töltöm az időt ebben az ízetlen városban csak egyedül, mert Zai is már régen elment Kocsinban. A vajdánál egynéhányszor voltam, de amiért ide küldöttek, a' látom, hogy csak hejában való lesz. Az unadalomra pedig mindennap elég alkalmatosság adatik, mert ezek a boérok olyanok, mint a medvék az idegenhez. Nem tudom, ha természetből cselekszik-é, vagy pedig nem mérnek az idegenekkel társalkodni, de igen vadok. Voltam már egynéhánynál, akiknek kétfejű sas a címerek, mert ezek mind a Cantakuzéna familiájából mondják magokot. Talám még a gazdám is abból való, megnézem a címerit, noha szabó. Hogy itt valaki az idegenhez menne, ebédre híná, amint szokás az emberek között, azt nem kell várni ezektől a medvéktől. Én is feltettem, hogy egyikhez se megyek. Mikor a vajdához megyek, reám hintik a mariászá nevet, mert látják, hogy a vajda mint vagyon hozzám, de azonkívül úgy vagyok itt, mintha csak én volnék egyedül a városban. Még eddig senkinek annyi barátságát nem tapasztaltam hozzám, mint az idevaló érseknek. Mikor hozzá megyek, igen örömmel lát, és hogy megmutassa hozzám való jóakaratját, egynehányszor már holmi ételnemű ajándékot küldött, olyat, ami itt ritka a városon. Azt én igen kedvesen vettem tőlle, nem az ajándékját, hanem hogy jó szívvel vagyon hozzám, mert énnekem itt olyan asztalom vagyon, hogy tíz emberrel többet tarthatnék, mint amennyi van. Mégis az a szerencsém, hogy egy olosz páter vagyon itt, azzal eszem és beszéllek, mert ha a' nem volna, sohasem tátanám fel a számot, hanem mikor eszem. Ha a korcsomára volna kedvem elmenni, ott eleget beszélgethetnék az oláh papokkal, mert itt a korcsomákon minden hordó mellett vagyon legalább tíz pap, és aztot úgy veszik körül, valamint egy halottat.

Mindezekből el lehet ítélni, hogy nem kopik a nyelvem a beszédben, hadd koptassam tehát a pennámot az írásban, mert arra elég időm vagyon, és a' beszélgetés gyanánt legyen. Beszélgessünk hát mind a városról, mind az itt való állapotról egy keveset. A város dombon vagyon, elég szép helyt, de a vizet messzenünnen kell hordani a lakosoknak. Öt vagy hat rongyos klastrom cselekszi, hogy Jászt városnak lehessen mondani, mert másként a benne való házakért csak falunak nevezhetnék. A kereskedést a zsidók és az örmények tartják, hogyha pedig itt állandó vajdák volnának, és olyanok kik az ország hasznát keresnék, igen nagy kereskedést lehetne itt felállítani, sokkal könnyebben, és nagyobbat, mint Bukuresten. Hová lehet szebb és jobb föld, mint itt vagyon? Valamit a föld terempt, az itt mind jobb, mint másutt, mindenféle mezei és kerti vetemény. Hol lehet szebb marhákot látni, mint itt? Hol lehet olyan jóízű tehénhúst enni? És a borát akármely asztalra felvihetik, a gotnári bort a konty alatt is kényesen és gyönyörűséggel megcsemcseghetik. De a lakosok olyanok, mint a vadállatok, a gyönyörű szép és jó földet pusztán hagyják, és az erdőkben laknak. Itt a boéroknak számok igen kevés, ha tízen vagy tizenketten vannak olyanok, akiket uraknak lehetne mondani, a többit számban sem veszik. Való, hogy a török birodalma alatt vannak, de bezzeg a görög igája alatt vannak. A nagyobb, hasznosabb, fő és alacson tisztségeket a görögök bírják; a fejdelem mindenkor görögből lévén, kedvez a maga nemzetinek, és azoknak inkább hiszen, és azt cselekszi a boérokkal, amit akar. Csak mostanában is kicsoda itt a főhekmány, aki az egész hadaknak parancsol? Egy gazdag görög szőcsnek az öccse, és előtte térdet, fejet kell hajtani a több boéroknak. De mi közöm nekem mindezekhez, amidőn nagy unadalommal kell enni a kenyeremet és innya a gotnári bort.

Itt mindennap a sok rossz hír, a muszka közelít Kocsinhoz, mindenek félnek és készülnek. Az Isten viselje gondomat, ő tudja, mi okért hozott ide. A minap egy muszka követ ment itt által, a vezér táborára megyen. Én is a vajdánál voltam, elbúcsúztam tőlle, mert tegnap nagy pompával mene ki innét az egész hadaival. De micsoda had? Nem is mondhatni hadnak, hanem csak szőllőpásztoroknak. Egy pasa van véle, talám 40 vagy 50 emberrel, mind egész hada volt talám bővön számlálván másfélezer ember. Legutoljára vitték a faltörő álgyúkot, amelyeket szükségben dióval is meg lehet tölteni. Ezek így mind kitakarodának, és idehagyának, már lássam, akármit csináljak. Azt tudom, hogy a vajda jó rendelést tett felőlem, és a kalmakánokra bízott, mert itt három kalmakánt hagyott helyében, akik három idevaló főurak. Az egyike közüllök a cancellárius. Ezek meg nem oltalmaznak minket, úgy lehet, hogy Csikból reánk üthetnek, és egy étszaka az ágyban találnak. Olyan öltöztetőkre nincsen szükségem. Maradok édes nénémnek szolgája.