151
Jász, 23. augusti 1739.

Itt édes néném, ebül vannak a dolgok. Amiolta a vajda innét elment, szüntelen való zenebona a városon, minden készül, rakodik, szaladófélben vagyon. A boérok már régen az erdőkre küldötték feleségeket, kivált amiolta a muszka tábor általjött a Nesteren, azolta nagy félelem van itt. A vajdának a két fia is elillanta innét. Ilyen felbódult állapotban magam sem tudom, mit csináljak, legkisebb zörgést hallok, azt gondolom, hogy a kozákok az udvaromon vannak. A kalmakányok gyakorta jőnek hozzám, biztatnak, én meg azon kérem őket, hogy küldjenek el innét, mert ők ha valami történik, akkor ülhetnek lóra, amikor akarnak, énnekem pedig három vagy négy cselédem vagyon, és nincsen több egy lovamnál. Ítéld el néném, micsoda állapotban vagyok, csak amiolta ezt a levelet írom, háromszor hagyatta el velem a gazdaasszonyom, mondván, hogy már a városon vannak a kozákok. Eleget biztatom, de magam is azt akarnám, hogy ne volnék itt. Reggeltől fogva estig itt csak a kozák hír, itt most egyéb litánia nincsen, hanem a kozákoktól szabadíts meg uram minket. Szüntelen küldök a kalmakánokra, hogy küldjenek el innét, ők szüntelen biztatnak, hogy gondjok lesz reám. De én szüntelen való nyughatatlanságban vagyok, és ilyenben soha nem voltam. A legnehezebb, senki nincsen, akivel egy szót szóljak. Bár csak lehetne vagy írni, vagy olvasni, de nem lehet, szüntelen való lárma a kapum előtt. Meg nem indulhatok magam erejével, nem is lehet addig, amég a vajda maga nem mondja. Itt lenni pedig a megrémült nemzetség között egész nyomorúság. Nincsen jobb, mint Isten keziben ajánlani magamot. Ennek a holnapnak az elein mene itt el a vezér postája Kocsin felé, aki viszi a hírit, hogy a németeket megverte a vezér. Ha ez igaz, elmondhatni, hogy az Isten ujja vagyon itt. Tegnap meg más posta hozá hírit, hogy Belgrádot megvették. Ezek mind nagy hírek, arrafelé az Isten győzedelmet ád a töröknek, errefelé szaladni, kell a muszkától. Tudja Isten, mindennek mint kell lenni, ő aláz, ő magasztal. Elég a', hogy én szívesen kivánnék innét elrepülni, de minekelőtte elinduljak, írok csak azért is, hogy megtudjad néném, hogy azok a veszett kozákok el nem vittek.

152
Jász, 3. septembris 1739.

Itt csak a kozákokról kell írnom, mégis csak a kozákokról, mert soha nagyobb rémülést nem lehet látni, mint itt van, kiváltképpen amiolta a törökököt megverék. Már a muszka is Kocsinnál vagyon, valóságoson lehet tartani a kozáktól, szüntelen tele is vannak most is a templomok, de nem azért, hogy imádkozzanak, hanem azért, hogy a nép minden portékáját a templomokban hordja. A vajda is tegnap ide visszájöve, de nem olyan nagy pompával, mint mikor elmene. Ilyen a világ! Mihent ideérkezék, én is megizeném néki, hogy küldjön el innét, ma pedig magam voltam nála. Eleget beszélgettünk a mostani dolgokról, de én leginkább azon sürgettem, hogy megindulhassanak, mert tudom, hogy ővajdasága sem várja bé azokot a jó mag kozákokot. Vagyon is már rendelés irántam, el is készültem, és Isten jóvoltából elmondhatom, hogy holnap idehagyom őket, mint Szent Pál oláhokot. Soha örömestebb meg nem indultam, mint én fogok megindulni, ha lehet, még egy órával indulok meg elébb, mintsem kellene. És maradok édes nénémnek.

153
Bukurest, 18-dik septembris 1739.

Valahogy tehetém szerit, de csak elillanték a veszett kozákok elől. Itt már talám nem kell tőllök félni, de ha a kozákoktól nem kelletett félnem az úton, igen kelletett a tolvajoktól. Elég a', hogy Jászból 4-dik indultam ki, a vajda mind lovakot, mind szekereket adatott, és két kalarást is adott mellém, de azoknak semmi hasznát nem vettem, csak harmadmagammal indultam olyan veszedelmes útra, mert a többit nem számlálom. Mikor a városon kívül voltam, mintha egy nagy követ vettek volna el róllam, és az elmém meg kezde csendesedni. A vajdát és a várost nagy zűrzavarban hagyám, de ők lássák. Pedig hogy én megszabadulhattam, de ha egy veszedelemből kijöttem, más volt előttem. Mert minthogy megindulásom előtt csak egynehány nappal verték volt meg a török tábort, azt gondolhattam, hogy elszélyedvén Molduvában és Havasalföldiben a sok kóborló azon fog igyekezni, hogy ha megverték, legalább vihessen valamit haza, és nyerjen valamit tolvajlása által. Mert ilyen állapotban a török had igen húzó-vonó, kivált az ázsiai nyomorú török, aki örömest viszen, amit kaphat, a házához. Mindezekre az okokra való nézve igen tarthattam a rossz társaságtól, azonkívül is mennyi sok erdőket kell általmenni, kivált Foksánig. De az Isten úgy adta, hogy egy törököt sem találtam Foksánig, azontúl találtam, de idevaló törökök lévén, nem kell tőllök félni. Nem hogy olyan kóborlót nem találtam, de sőt még moldovai embert sem láttam, mintha csak én lettem volna egyedül az egész országban, vagy mintha az egész föld elszaladott volna előttem. Ezt a kis tartalékot kiveszem, de azonkívül gyönyörűséges utozásom volt; a mező mindenütt szállást adott. És a török szokása szerént, amely igen jó szokás, idején indultam meg, és idején szállottam estvére.

Mindezekből általláthatod, édes néném, hogy szerencsésen érkeztem ide. Akit az Isten oltalmaz, meg vagyon az oltalmazva. Az érkezés pedig tegnap volt. A szegény Pápai sógort, ha betegesen is, de életben találtam, és igen nagy örömmel látott. Noha itt már bizonyoson beszéllik a némettel való békességet, de azonban csak tart a vajda attól, hogy Erdélyből látogatására ne jöjjenek. Három vagy négy nap múlva, hogy kijöttem Jászból, a vajdának is ki kelletett ugratni. Már itt hogy leszek, és meddig, és mint fog tartani az üres erszényem, Isten tudja. De aki a fogat adta, ennivalót is ád. Mindeddig csudálatos gondja volt reám, ezután is hiszem a' lesz, elég nagy bútól, gondtól szabadított meg, ezután is ő viselje gondomot. Viselj, édes néném, magad is gondot az egészségre, és írj.

154
Bukurest, 23. octobris 1739.

Gondold el néném, itt is kell félni azoktól a veszett kozákoktól, mert ha szinte a békesség meglegyen, de a muszka ármádából sok százan elszakadván, erre a földre is béütöttek prédálni. Úgy tetszik, mintha csak engemet keresnének, és ha idejöttek volna, az ágyban találtak volna, mert ennek előtte egynéhány nappal estve, amidőn le akartam volna fekünni, egy kis hideg jött reám; egész étszaka aluttam, de másnap, mintha minden tagomot, ízeimet elszedték volna egymástól, úgy voltam, semmimet meg nem mozdíthattam, még csak az ujjaimot sem. Egyszóval, valamint egy darab fa, vagy akiben egy csepp vér nincsen, olyan voltam. Se meg nem fordulhattam, se még csak a pohárt sem szoríthattam meg, noha igen nagy belső forróság lévén rajtam, szüntelen szomjúhoztam, de legkisebb fájdalmat nem éreztem. Így voltam harmadnapig, azután egy kevessé az erő meg kezdett jőni, de úgy leapadott róllam a hús, mintha egy holnapig feküttem volna, a belső nagy forróság emésztette volt meg. Azután eret vágattam, fele a véremnek olyan volt, mint a hideg étek, fele mint a ténta. Eztet a jászi mulatságos lakásom okozta volt. Már most úgy vagyok, hogy kimehetek a szállásomról. De elítélheted, édes néném, micsoda állapotban voltam éppen azon a napon, amelyen meg sem mozdulhattam az ágyban, mert a szolgám mondja, hogy uram, itt rossz hír vagyon, mert a vajda udvarában igen rakodnak szekerekre, a vajda kiment a városból, és a városon minden ember futófélben vagyon, mert azt mondják, hogy a kozákok nem messze vannak. Ezt hallván, csak gondoltam, hogy most oda vagyunk a tyúkoknak, és csak azt vártam, hogy mikor jőnek bé a házamban, mert tudtam, hogy olyan embertelenek, hogy még meg sem jelentetik magokot, már mindenemet nekik szántam volt. De az Isten úgy adá, hogy másnap hozák hírit, hogy csak a széllyeken kóborolnak; azután hovátovább jobban lecsillapodék a hír, és mi is lecsendesedénk. Talám már teljességgel megmenekedünk a veszett kozákoktól. Annyiszor írtam már felőllök, úgy tetszik, hogy tégedet is megijesztettelek, néném, vélek. Itt már a tél jól béállott, de a vajda, aki mindenkor jól volt hozzám, most megváltozott, mert nem állottam akaratjára, az ő vajdaságánál drágábbnak tartom becsületemet és nemzetségemet. Vigyázz, néném, az egészségre, mert a' drága portéka, és írj.

155
Bukurest, 15. martii 1740.

Nem kétlem, néném, hogy már egynehány rendbéli leveleimet nem vetted volna, én is vettem a februariusi leveledet, csak ugyan annak is tulajdoníttom, hogy eddig meg nem fagytam, mert itt rettentő irtóztató tél vagyon, 18-dik octobris állott bé, azolta mindennap szaporodott a hó, és nagyobbodott a hideg. Úgy tetszik, hogy városostól együtt minket Láponiában vittek, a Jeges-tenger mellé, mert senki nem emlékezik ilyen kemény télről, e' pedig közönséges egész Európában. Ami pedig hallatlan dolog, és talám soha meg nem történt, hogy a jégen szekérrel mentek volna Dániából Svéciában, de nekem ahhoz mi közöm. Ahhoz több közöm vagyon, hogy rettentő hideg házban kelletett a nagy telet kitöltenem, és ha az idén meg nem fagytam, megfagyhatatlan leszek ezután. A legényim magok csudálják, hogy maradhatok a hideg házamban; van is okok hozzá, mert nekik engedtem a meleg házat, én inkább tűrhetek, mint ők, és nem zúgolódom. De a nagy drágaság és szükség itt; az utcákon egymás keziből vonják ki a kenyeret, sokszor történt, hogy ebédhez ültem volna, de kenyerem nem volt. Mindezeket nem lehet csudálni, mert másunnan semmit nem hozhatnak, itt pedig vizimalom, molnár, minden esszefagyott. Megvallom, hogy örömest megválnék Bukuresttől, mert itt igen unadalmas a lakás. Nem tudom én micsodaféle emberek ezek, de ezekkel nem lehet társalkodni. Nem kell félni, hogy se Molduvában, se itt egy boér is híjon ebédre. Még gyermekkoromtól fogvást üsmerek egy boért itt, de legkisebb barátságot hozzám nem mutat; mikor hozzámegyek, a szót nem kímélli, mind az a többi. Azt ugyan veszem észre, hogy nem mérnek a vajdától az idegenekkel társalkodni, de magok között is csak oláhok. Megbocsáss néném, ha elvégezem levelemet, mert egész penitencia írni, valahány betűt írok, mindannyiszor kell a tűzhöz tartanom a pennámot, hogy a ténta megolvadjon. De micsoda tűz ez is, mert még az is sokszor megfagy. Fát igen ritkán és drágán lehet kapni, ami keveset kaphatok, azt inkább a konyhára adom, mert inkább szeretem fázni és jóllakni, mert a hidegben jobban esik az étel. Könyörögj néném, hogy meg ne fagyjak már tavaszig, noha már közél van, de itt olyan fergetegek vannak, mintha most kezdené a telet. Jó egészséget, néném, nekünk meg egy kis lágy időt.

156
Bukurest, 22. maji 1740.

Istennek hálá, a tél elhagyott bennünket, de mit mondok, majd a tavasz is elhágy, mégis az időről azt észre nem vesszük, hanem csak a kalendáriumból tudjuk. Már több egy holnapjánál, hogy vajdánk nincsen, mert a német visszáadván a töröknek azt a fele részit Havasalföldinek, amelyet bírt, azért Krájovára ment, mintegy visszáfoglalni és magát vajdának üsmértetni. Ilyen hasznát vette a német a békesség felbontásának. És az Isten nem engedte meg, hogy Erdély s Magyarország másért büntettessék, mivel egyikben sem tett kárt a török, kivált Erdélyben, hálá Istennek, amely emlékezetre való dolog. Itt még most is minden ritka és drága, kivált a pite, de nem igen törődöm rajta, mert az Úr segítségivel egynehány nap múlva megindulunk Zai úrfival együtt Rodostó felé, és örömest idehagyom ezt a kéreggel fedett várost. De itt hagyjuk egy kedves bujdosó atyánkfiát, a szegény Pápai sógort, aki elvégezé hosszas bujdosását. Így fogyunk lassanként, és annyi sok közül csak négyen maradtunk, akik a szegény fejdelmet szerencsétlenségünkre idegen országra kísértük. Csak az a vigasztalásunk, hogy mások is meghalnak, nemcsak mi. A' való, hogy igen sovány vigasztalás, de csak kell valamivel vigasztalni magunkot. Erdélyből még ide senki nem jött, hogy tudakozódhattam volna, hanem csak egynehány szász, akitől csak a len felől lehetett volna tudakozódni. Egy jó magyar papunk vagyon, nem régen érkezett, csíki bárány, azt gondolta szegény, hogy itt is úgy megbecsüllik a reverendát és a csuklyát, valamint Csíkban. Mondottuk egynehányszor neki, hogy tegye le a Szent Ferenc köntösét, de nem akarta. A minap hozzám jövén ebédre, egy embertelen török a pipaszárral az orcáját megsimogatta; ő azt szegény békességes tűréssel vette, és másnap nagy tisztelettel megkötvén a köntösit, oláh köntöst vett magára, és azolta nem tart a pipaszártól. A levelemet elvégzem, de csak azért, hogy hamarébb készülhessek, megindulhassak, és megláthassalak.

157
Rodostó, 22. junii 1740.

Néném, jó egy lépés Bukurestről ide. Az Isten ismét visszáhoza ide, még volt itt a rakás kenyérből, arra visszá kelletett jőni, amint a török mondja. Annyi időt tudom, hogy itt el nem töltök, mint az első úttal, és már innét vagy mennyországban, vagy Erdélybe kell menni. Az elmúlt holnapnak 26. napján indultunk meg, és tegnap érkezénk ide. Azt kérdhetné kéd, hogy mit csináltunk annyi ideig az úton? Én magam sem tudom, hanem azt tudom, hogy sokat aluttunk, későn indultunk meg mindenkor, és igen idején szállottunk meg. Sok helyt egynehány polturáért a bolgár leányokot megtáncoltattuk, de ők soha el nem fáradnak a táncban, mert csak egy helybe táncolnak, a lábokot ritkán mozgatják, egy-két lépést tesznek előre, meg annyit hátra, mind abból áll. De a sok éneket nem kíméllik, mert magok fúják, magok járják. De micsoda ének, hogy ugyan a foga csikorog az embernek, mikor hallja, mint mikor a vasat reszeli a lakatos. Hanem csak az a különbség van benne, hogy mikor valamely szépecske énekelt, annak a szava mégis egy kevessé simábbnak tetszett. Az ő cifraságok abban áll, hogy sokféle pénzt rakjanak magokra, hajokot, nyakokot, egyszóval mindeneket megrakják a sokféle rézpénzzel és polturával. De még más ceremonia is vagyon, mert mikor bémegyen az ember valamely bolgár faluban, valamely vénasszony egy rostával eleiben megyen, abban búza vagyon, és marékkal az emberre hányja. Kell ugyan valamit neki adni, mert ő sem tartozik elhinteni ajándékon a búzáját. A Balkány nagy hegyeit harmadnapig hágván, az Isten szerencsésen ide hoza visszá minket az előbbeni régi és szomorú lakóhelyünkre tegnapi napon.

Micsodás a világ, és micsoda gorombaság azon kapni, de mégis kapnak. Mi haszna már a vezérnek abban, hogy olyan nagy dolgokot cselekedett, ha kitették. Mikor történt a' meg, hogy a török megverte volna a németet? De ő azt a csudát végbenvitte (tudom, hogy nem magától), Bellegrádot visszávette, és a töröknek a német ellen való dicsőséges hadakozását jó békességgel megkoronázta. Nem érdemlette volna-é a holtig való vezérséget? Vagy legalább, hogy egynehány esztendőkig bírja. Annyi nagy emlékezetre való dolgok után nem bírhatá másfél esztendeig a vezérséget. Mit cselekedett Achmet Nissánsi, hogy helyiben tegyék, ha nem azt, hogy ő már jól tudta mindenféle levelekre a császár nevit felírni. Már e' mint lesz hozzánk, Isten tudja, de úgy leszen amint ő parancsolja. Innét csakhamar Constancinápolyban megyünk, azért hogy meglássuk, miben vannak dolgaink. A prussiai király májusnak a végin holt meg.

158
Rodostó, 20-dik augusti 1740.

Micsoda nyomorúság, néném, abban a nagy városban lakni, ott hegyről-hegyre mászkálni, ott hol egyhez, hol máshoz járkálni. De ha nagy baj és fáradság is, de annak meg kell lenni, főképpen az olyanoknak, mint mi, akiknek mástól kell várni. De az Isten ebben az elhagyatott állapotunkban sem hagyott még el, és rendelt szükségünkre valót. Áldassék szent neve érette! Úgy nem jártam mégis, mint aki Rómában ment, és a pápát nem látta, mert láttam a császárt, éppen a szállásom előtt ment el. Egyébképpen nem köszöntöttem, hanem azt kívántam, hogy az Isten hozza szent anyaszentegyházában, és adjon egészséget neki, mert ő ád kenyeret nekünk. Háláadással is kell hozzája lennünk, mert Isten gyűlöli a háláadatlanokot. Elvégezvén tehát dolgomot, hajóra ültem, és ma ide visszáérkeztem. Igen jó hajókázásom volt, estve indultam meg, ma reggel itt voltam, és itt vagyok, és itt leszek, amég a mindenható Istennek tetszik. Ha itt lesz halálom, legyen akaratja, ha innét máshuvá küld, abban akaratja legyen meg, csak szent áldása legyen rajtam. Amen.

159
Rodostó, 19-dik novembris 1740.

Micsoda nagy hír e' néném, cseng-é a füled. A római császár megholt 20-dik octobris. E' dupla nagy hír, a', hogy egy nagy császár holt meg, mind a', hogy az Austriai Ház elfogyott a férfiú ágról. Micsoda szép állapot élni, mert ha megholtunk volna, nem értünk volna meg ilyen nagy dolgot. Eztet a mi atyáink meg nem érték. Micsoda nagy változást okozhat ez a világban, ebben a nagy vendégfogadóban! Az ó törvényben, akik levelesek voltak, visszámehettek a főpap halála után. Hát mi várhatjuk-é azt? Erre a hírre nézve százféle gondolatok jőnek eszemben, de talám egyik sem leszen úgy, amint gondolom, azért hagyjuk arra a nagy cselédes gazdára. És ha a levél igen kicsiny, a hír igen nagy. Mint vagy, néném, az egészség jól szolgál-é? Vigyázz reá néném, mert látod-é mi jó élni! Majd elfelejtettem volna, hogy az Isten jó pápát adott, augustusnak a végin választották cardinális Lambertinit, most Benedictus 14-diknek híják, 64 esztendős.

160
Rodostó, 27-dik decembris 1740.

A kalendárium szerént már a tél elkezdődött, de az idő arra nem hajt, és úgy viseli magát, mint a nyár. Még eddig tüzet nem csináltunk, hogy is csinálnánk, micsoda melegek járnak, éjjel-nappal nyitva az ablakaink. Az elmúlt tél olyan nagy volt, hogy talám soha Európában nagyobbat nem értek, most pedig télben is nyári mentét kell viselni. Ki mondhatná meg annak az okát? Én megmondom, aki jobban tudja, mondja jobban. Az elmúlt télen nagyobb hidegek jártak, azért fára is többet kelletett költeni; a mostani télen jó idők járnak, fa is kevés kívántatik. Mindezekből tehát azt hozom ki, hogy most nem kell annyi fát venni. Miért? Mert nincsen hideg. Látod-é néném, micsoda jó filozófus öcséd vagyon, hát ha még tanultam volna. De ha nem tanultam is, üsmerek olyanokot, akik filozófusok. Nem elég-é a'? Ne beszéljünk csak a hidegről, hanem arról is, hogy az idén igen nagy rendeket kaszáltak le, és a halál megmutatta, hogy nemcsak a szalmaházakban kaszálhat, hanem még a palotákban is.

Legelőbbször 12-dik Kelemen pápát az Isten magához vévé; a prussiai király 31 maji meghala, egy özvegy spanyol királyné utána mene 6-dik; Károly császárt az Isten kiszólíttá 20-dik octobris, eztet a muszka cárné csakhamar követé 8 nap múlva. Mindezek nagy változásokot okozhatnak Európában. Vagyon több 4száz esztendejinél, hogy a császári korona ki nem ment az Austriai Házból amely háznak most lett vége. De már azt a puszta házat is hárman fel akarják osztani, a spanyol király, a bavarus és a prussiai király Siléziát akarja elfoglalni, már el is kezdette ez az utolsó a hadakozást. Ezenkívül is még tart a spanyol és az anglus között való hadakozás; a francia is segítséget adott a spanyolnak. Mindezek nagy dolgok, és egy esztendőben ennél nagyobbak nem történtenek. A fejdelmek mindenütt készülnek, és nagy mozgásban vannak. Csak mi vagyunk igen nagy bujdosó csendességben, mintha a mi dolgunk volna legjobban. De a gazdag akkor eszik, mikor akarja, és a szegény, mikor kaphatja. Már most mindennünen gyűlnek essze a követek Frankfurtumban a császárválasztásra. De a' nem lesz még olyan hamar meg. Meglesz, nem lesz, az ő dolgok. Mi csak imádjuk a teremtőt, akinek akaratjából vagy engedelmiből lesznek mindenek, és adjunk hálákot néki, hogy megadta eltöltenünk ezen esztendőt.

161
Rodostó, 15. martii 1741.

Édes néném, egynehány rendbéli leveleidet vettem, olvastam, és választ is adtam reájok. De az elég szomorú hír, hogy a főtolmácstól elvették a fejit. Annál nem vallhatott soha nagyobb kárt. Tudom, hogy drágán megváltotta volna, de nem lehetett. Azt írod, hogy úgyis elvették mindenit, és a feleségit is megfogták. Micsoda szamár ez a világ, vagy mi vagyunk szamárok, hogy úgy kapunk rajta. A moldovai vajda testvéröccse lévén, tudom, hogy most szepeg. Mennyi pénzt, portékát nem találtak nála, csak elhiszem, a fiának keresett és a feleséginek, mert maga semmijinek nem vette hasznát, igen-igen soványul és ösztövéren élt, valamint szoktak élni a görögök. Három esztendős mentét is láttam rajta, noha tudom, hogy nusztos mentéje is elég volt. Azt pedig láttam, hogy a feleséginek meg volt a feje terhelve gyémánttal és smaragddal. Úgy tetszik, hogy az az úr még gyermekségitől fogva megérzette ezt a veszedelmit, mert én mindenkor szomorúan és olyan mord ábrázattal láttam, talám sohasem nevetett. Érjük meg mi, néném, amink van, azzal, noha igen kevés, de adjunk hálát Istennek a mi mindennapi kenyerünkért.

Már úgy cselekszem, mint mikor hárman, négyen esszegyűlünk, és nem lévén miről beszélni, csak az időről beszéllünk. Én is arról írok, mert még eddig csak ősz volt, mindenkor száraz idők; az egész télen háromszor havazott. De az is micsoda havazás volt! Csak az örményeknek sem volt elég; mi is megehettük volna, ha bodzakása lett volna. A világi hírek azt mondják (mert mi azon kívül vagyunk), hogy a prussiai király dolga Siléziában igen jól foly, és hogy mindenütt mindenek hadat gyűjtenek. Ha ki-ki megérné a magáéval, micsoda csendesség volna e világon! Írj, néném, de igen ölelgetni kell az egészséget. Itt mi, Istennek hálá, csendességben töltjük bujdosó napjainkot. Gazdaságra is adtam magamot, mert a kertemben egynehány szőllőfát ültettem, meg is fogontak, két gerezd szőllőt is hoztak. Én azoknak úgy örülök, mintha a tokaji hegyet bírnám. Édes néném, mely kevéssel meg kell elégedni egy bujdosónak.

162
Rodostó, 15. maji 1741.

Mint vagy, édes néném, az egészség mint szolgál? Szoktak-é írni abban a nagy városban tavasszal? Talám nem, mert már régen nem vettem leveledet, vagyon hat napja. A jégszívűnek, mint az én néném a' nem sok, de egy székely szívnek igen sok. Én pedig nem régen küldöttem egy nagy levelet, mert itt szeretnek írni tavasszal is, és még nagyobb gyönyörűséggel, mint egyébkor, mert úgy tetszik, hogy tavasszal a virágokkal együtt a barátságot is meg kell újítani, és most több édesebb szók jőnek az elménkre, mint más időkben. Annak mi az oka: az asszonyok jobban tudják. Elég a', hogy a nagy száraz tél után száraz tavaszunk vagyon, de minden bővséggel mutatja magát. Mi pedig csak hervadunk, mind magunk, mind minden dolgunk. Ahol meghasonlás vagyon, nincsen ott Isten áldása. Hárman, négyen vagyunk, mégis meg nem alkhatunk, mert az a veszett egyenetlenség csak közöttünk marad, noha tahinja nincsen a portától, de csak élődik, mert mi magunk tápláljuk veszedelmünkre. Ha rajtam állana, régen eltemettem volna, de amint látom, ő fog minket eltemetni. Itt semmi olyas hírek nincsenek, amelyek minket illetnének, hanem csak azt látjuk, hogy mindenütt készülnek a hadakozáshoz, a brándéburgus jóformában elkezdette. A követek mindenfelől mennek nagy pompával Frankfurtumban, a császárválasztásra. Ők lássák, azzal nem törődöm, hanem csak azzal törődöm, hogy a néném egészsége friss legyen.

163
Rodostó, 15. julii 1741.

Ne csudáljad, néném, ha gyakrabban nem írhatok, mert igen nagy szárazságok járnak, a téntám is elszáradott. De a' mind semmi volna, csak a vizek el ne száradtak volna, mert csak szükségre valót is nehéz kapni. Ne mondják nékem ezután, hogy a száraz esztendő szűk esztendő, mivel öt holnaptól fogvást öt óráig tartó esőnk nem volt, mindazonáltal az aratás bő volt, termettebb gyümölcsfákot pedig nem lehet látni, mint az idén. De aki száz emberrel százezret megverettethet, eső nélkül is adhat bőséget, amint azt látjuk az idén. Ez az Istennek a mezei áldását illeti. Nézzük már a városon való irgalmasságát. Igen tartottunk attól, hogy a szárazságokban betegségek ne uralkodjanak, főképpen a pestistől tartottunk, de Istennek hálá, egy esztendő sem volt egészségesebb; ami legnagyobb, a császári városba sem hallatik. Miről panaszolkodhatunk tehát? Egyébről nem, hanem ha háláadatlanok vagyunk és leszünk az Istenhez annyi áldásáért. Amég a borszüret elérkezik, addig tegyünk egy kis fordulást Frankfurtumba, mindenféle királyoknak a követjek már régen ott vannak a császárválasztásra, de még ahhoz nem kezdettenek. A fejdelmek mindenütt hadat készítenek, a prussiai király negyvenezer embert vitt Siléziába, a bavarus Csehországra vágy a francia segítségivel. Legyen Isten akaratja. Néném, jó egészséget kívánok.

164
Rodostó, 21. augusti 1741.

Azt kérded néném, hogy mi mit csinálunk, és mivel töltjük az időt? Az első kérdésre azt felelem, hogy a legnagyobb dolgunk a', hogy eszünk, iszunk; a másikára azt, hogy aluszunk és a tengerparton sétálunk. Nem elég dolog-é mindez egy bujdosónak. Azonban várjuk, hogy valaki hazavessen minket, valamint Jeruzsálemben a betegek várták a Siloé tója mellett, hogy az angyal felkeverje a vizét, és abban vessék őket. De azt az angyal keverte fel és nem ember. Hagyjuk a bölcsességnek angyalára magunkot, ő tud mindeneket, mint kell lenni. Nékem pedig a hazám jovát és csendességit kell kívánnom, és nemcsak különösön a magamét. A bavarus a Csehországért való hadakozást elkezdette a francia segítséggel. A magyar királynét is megkoronázták 25 junii, a lovon való ceremoniát is végbenvitte, a világnak három részire vágott a karddal, megmutatván, hogy annyi felől való ellenségtől megoltalmazza az országot. A ceremonia igen szép. Hagyjuk Isten akaratja alá magunkot, ahol nincsen emberi reménség, ott vagyon az isteni segítség. Másszor többet. Polatéti!

165
Rodostó, 15. septembris 1741.

Hacsak az időjárásról diáriumot nem csinálok, nem tudok mit írni, ezután csak azt írom, ma jó idő volt, tegnap esett, tegnapelőtt nagy szélvész. Az ilyen nem levél, hanem kalendárium, és még előre ellátom, hogy mire ítélné kéd az olyan levelet. Istennek hálá, kedves néném, nagy csendességbe töltjük napjainkot. A mi napjainkak pedig egyszínűek, semmi különbözés nincsen közöttök, ma olyan, mint holnap, holnap is csak olyan lesz, mint ma volt. Mindenkor egyaránsú dologba foglalatoskodunk, és mindenkor vonjuk magunk után hosszas bujdosásunkot, amelynek talám csak a halál veti végit. Tartozunk meghálálni a királynénak hazánkból való kirekesztetésünket, mivel ott az élet fogyatkoztatására több ok vagyon. Itt nincsen bajunk se tiszttartóval, se számvetővel, a perlekedésben a fejünk nem fáj, a kvártélyos nem szomorgat, a jószágszerzésen vagy elvesztésin nem törődünk, a más sorsát, tisztségit, előmenetelét, udvarházát nem irigyeljük; gondolom, hogy más sem irigyli a miéinket, a gazdasszony zsimbelődésit nem halljuk, se supánkodását, hogy ez vagy amaz nincsen. Abban nem törjük a fejünköt, hogy a gyermekinknek micsoda jószágot hagyjunk, mint neveljük, micsoda tisztséget, házasságot szerezzünk nékik. A bavarus a királyné ellen hadakozik a franciával Csehországért, a prussus meg Siléziáért. Micsoda a telhetetlenség, mikor az ember bé nem éri a magáéval. A bavarus cimbora nélkül Csehországot se el nem veheti, se meg nem tarthatja. A keresztyének egymást fogyasztják, a török azt békességes szemekkel nézi. Én is békességes egészséget kívánok nénémnek.

166
Rodostó, 1742. 29. aprilis.

Vagyon immár egynehány napja, hogy a vezért letették a kerékről, Ali pasát emelték fel helyiben. E' már másodszor vezér, példa nélkül való dolog, de jó emberséges ember, mikor nem akar is valamit megadni, legalább emberségesen bocsátja el magától a kérőt. E' nem jó természet-é? Igen jó, nem úgy, mint azok, akik nem is adnak, mégis dérrel-durral adják ki a választ. Ennek az apja a császár doktora volt. E' mihozzánk mindenkor jó volt. Micsoda szép dolog, mikor az ember felől jót mondanak, néki jót kívánnak, a' mind annyi imádság Isten előtt. Mennyi sok száz szegény férfi és asszony monda jót a Krisztusról holta után, akikkel jót tett volt. Mikor Szent Péter feltámasztá Tábitot, a sok szegény asszony a vállokot, szoknyájokot mutogatják vala néki, amelyeket Tábit csinálta vala nékik. Akik felől jót nem mond senki, igen szegényül megyen ki e világból, ha gazdag is. Egy jó keresztyén azt szokta vala mondani:

Elvesztettem, amit elköltöttem,
másokra hagytam, amit bírtam,
a' megmaradott, amit másoknak adtam.

A' bizonyos, hogy megmarad nemcsak az adomány, de még csak a szép, kegyes és felebaráti szeretettel való szók is megmaradnak. Hát mit mondhatni az olyanokról, akik azzal nem törődnek, akármit mondjanak felőlök holtok után. Azt mondhatni minden balítélet nélkül, hogy durva volt a szívek, és kevés felebaráti szeretetek. Való, hogy nem kell csak magunkért keresni a jó és emberséges nevet, hanem csak az Istenért. De meg az írás azt mondja, hogy mások látván cselekedetinket, azért az Istent dicsérjék. Való, Szent Pál azt mondja, hogy nem törődik azon, akármit mondjanak felőle az emberek, azaz a rossz nyelvek, a háláadaatlanok. De soha senki több okot nem adott az utána való jót mondásra, mint ez a Szent. Való, hogy az írás azt mondja, hogy ha csak azért akarunk emberséges emberek lenni, hogy az emberek megdicsérjenek, elvettük a jutalmat, amely csak füst jutalom lészen. Azért a jót nem magáért a jóért kell cselekedni, hanem az Istenért és ne a testi, hanem a lelki haszonért. Mondjuk el mindezek után, hogy a keresztyéni emberséges ember felől midőn jót mondanak, az Isten áldása száll reája, holta után pedig az ő irgalmassága. Mint vagy néném?

167
Rodostó, 1742. 25. junii.

A császár halálától fogvást igen nagy dolgok történtenek, a leányát ki akarák fosztani minden jószágiból. A bavarus Csehországot akará elvenni, hadakozék is érette, de rossz vége lett. A prussus pedig azt álította, hogy nagyobb közi volna Siléziához, mint az Austriai Háznak, a hadakozást elkezdvén, másfél esztendeig hadakozék érette, végtire el is nyeré, és a békességet megcsinálá a magyar királyné a prussussal ebben a holnapba. Abban bizonyos vagyok, hogy az Austriai Ház soha el nem felejti Siléziát, valamikor akkor, de a békesség felbomlik; megérjük-é mi azt vagy sem, az Úr tudja. Azt tudom, hogy a nénémnek egészséget kívánok.

168
Rodostó, 1743. 15. octobris.

Csak a mennyekből nem lehet leesni, noha onnét leestek a rossz angyalok. De ezen a földön akármely magosra hágjon az ember, de csak le kell onnét szállani, valamint történék mostanában Ali pasával, aki nem ülhete másfél esztendeig a kereken, csak le kelleték fordulni. Ő már kétszer próbálá azt a kereket. De jó szerencséje a vezéreknek, hogy már egy vagy két török császár megváltoztatá a régi szokást, hogy a letett vezéreket megfojtsák. Micsoda nagy eset egy vezérnek a vezérségből kiesni, mert azt elmondhatni, hogy királyi tisztség. Ura az egész imperiumnak, őrajta vannak mind a hadi, mind a törvényes dolgok. Egyszóval, minden igazgatás, mindenféle tisztségek őtőlle függnek. A vezérek fizetése igen kevés, de ki mondhatná meg, mennyi ezer módjok vagyon a gyűjtésbe. De ebben az országban, ha a főtisztek húznak-vonnak, meggazdagulnak, az a császár hasznára vagyon, mert ha leteszik őket, sok erszény pénzzel kell megváltani fejeket, hogyha pedig megölik, minden jószágok a császáré. A vezérségnél nagyobb tisztség Európában nincsen, se hatalmasabb, se nagyobb jövedelmű, de se mulandóbb nincsen, mert az óráját sem tudja, mikor már letaszítja a kerékről. Már a' sok, aki abban két esztendőt eltölt. A vezérek bízvást elmondhatják Szent Pál után: nincsen maradandó városunk. A letett vezérek soha többé meg nem látják Constancinápolyt. Ilyen fejdelmi tisztségre pedig nem választnak mindenkor az uraknak az eleiből, hanem csak amint a császárnak tetszik. Azt elérheti egy borbély, egy favágó, egy mészáros, egy hajós, ezekből mind voltak vezérek. Az új vezérünk pedig a fő jancsár aga, meddig ül a pócon, azt maga sem tudja. De azt tudom, hogy néném egészségit kívánom.

169
Rodostó, 1746. 15. augusti.

Itt a legnagyobb hírünk a', hogy a vezért letették, és a tiháját, Mehemet pasát tették helyiben. E' már 14-dik vezér, amiolta ebben az országban uralkodunk. Mondám, hogy uralkodunk, mert Isten ő szent Felséginek nagy gondja lévén reám, se bajt, se szükséget nem tudunk. Való, hogy azt nem mondhatom, hogy úgy élünk, mint a hal a vízben, mert ők szomjúhan meg nem halnak. Itt pedig a vízünk is megszűkült, és a csorgók elszáradtak. Azt pedig nem kell csudálni, mivel hat holnaptól fogvást egy jó esőt nem látunk, köpenyegre nincsen szükségünk. De azt lehet csudálni, hogy mégis elég termett minden, még bor is elég lészen. Másutt ilyen szárazságot az éhség követné, de itt csak terem minden bővön, úgy tetszik, mintha a föld is hozzászokott volna a szárazsághoz, amint is hogy itt rendszerént a nyár igen száraz, és csak tavasszal legyen valamely kevés eső, minden elég lesz. Ha itt annyi esők járnának, mint másutt, a bor igen szűk volna, mert itt a szőllőköt fel nem karózván, mind elrothadna, amelytől itt igen tartanak, hacsak két nap vagyon is eső. Minden országban más szokás, mert a természet is mást szokást tart, ha itt a szőllőköt felkaróznák, mind elszáradna. Úgy tetszik, hogy eleget beszélt a gazdaságról egy olyan, akinek egy talpalatni földje nincsen. Maradok, édes néném.

170
Rodostó, 15. septembris 1747.

Miért kívánni hosszú életet, mivel Matuzsálem megholt, és miért vágyni a nagy tisztségekre, mivel Mehemet vezért letevék az elmúlt holnapban. Ha mindenik letett vezér után egy predikációt akarnánk csinálni az életnek, a szerencsének változásáról, állhatatlanságáról, sohasem volna annak vége, hanem ezután csak azt mondjuk a letett vezérekről: adjatok számot sáfárságtokról. A vezér pedig Abdula pasa.

Ennek a holnapnak az elein érkezék Constancinápolyba gróf D'Ésalleur, hogy követ lenne a portán. A felesége lengyel, Lubomérczki familiából; ez a francia úr Párizsból Saxoniában, onnét Lengyelországban került Törökország felé.

A keresztyének között nagy hadakozás vagyon; a török békességben vagyon. Adja Isten lelki békességit nekünk.

171
Rodostó, 1748. 15. aprilis.

Immár a keresztyének is megbékéltek. Ennek a holnapnak a kezdetin volt meg a békesség a magyar királyné és a francia király között; ugyanebben a békességben engede a magyar királyné Oloszországba két vagy három tartományt Dom Filepnek. Legyen hosszas békesség, de a királyok között csak támad valamely per, amelyet az álgyúprokátorokkal folytatják. Itt mi csendességben vagyunk, a császárunk a békességet szereti, a szomszédival jól vagyon, a nép szereti. Aki pedig valami izgágát keres, és a bőriben meg nem fér, azt csakhamar a halak országában küldi, de fő nélkül. A török urakot pedig nem a hazához való szeretet indítja fel, hanem csak az a veszett fösvénység. A jancsárok itt ha feltámadnak, a pénzzel mindjárt lefektetik őket. Ez a császár olyan kezlár agájának véteté fejit, akinek fejdelemhez illendő kincse volt, mégis a bőriben meg nem fért, hanem a császár ellen kezdett holmit indíttani. A kezlár agáknál boldogabb nem lehet e világon: szüntelen a császár előtt vannak, az asszonyira ezek vigyáznak, annyi kincset gyűjthet, amennyit akar, noha minek, mivel gyermekek nem lehet, feleségre szükségek nincsen, mivel ami azt a szükséget okozná, azt tőllök egy késsel elmetszették.

172
Rodostó, 1748. 20. maji.

Kedves néném, látom, hogy már elfáradtál a leveleimben csak az esőről, hidegről, melegről olvasni, hanem azt kívánod, hogy írjak valamit is a török udvarról, annak szokásáról, igazgatásáról, rendtartásáról. E' mind jó és hasznos, de ilyen formába nem levelet, hanem könyvet kellene írnom. Látom én azt, hogy az asszonyok is megokosodnak idővel; tegyük oda még a férfiakot is, azoknak is szükségek vagyon arra, hogy az idő legyen mesterek. Azelőtt csak a mulatságról gondolkodtunk, most pedig azt akarjuk tudni, hogy mi szokás vagyon a birodalomba. Micsoda változás ez? Kedves néném, ebben is kell engedelmeskednem és véghezvinnem kívánságát, amint tőllem lehet.

Legelsőben is azon kezdem el, hogy nem lehet eléggé nem csudálni ennek a nagy birodalomnak annyi ideig való fenttartását és ne tulajdonítani annak a fegyver által való nevekedésit inkább az Isten rendelésinek, mintsem a török rendszerért való igazgatása módjának vagy az okosságnak, akik azt igazgatják. Nem is gondolhatunk mást, ha megtekéntjük a császárnak egészen való hatalmát, amely gyakorta mind okosság, mind jó erkölcs nélkül vagyon, és akinek beszéde és cselekedete, ha kevés okossággal volna is, de törvény és példa. A portán nem a nagy nemből valóság, se nem az érdem emel fel valakit a nagy tisztségekre, hanem a császárnak hozzája való jóakaratja. Micsoda az orvossága az ilyen rendeletlenségnek? A kemény büntetés, mivel azt hamarjában megölik, aki a birodalom ellen kezd valamit, és e' zabolában tartja a basákot. A keménység és az erőszak természete a törököknek. Ők az igazgatásnak módját a hadakozásban kezdették, azt meg sem változtatták, mindenben természetté vált, hogy úgy legyen, mint a rab. Ebben a nagy birodalomba szükséges, hogy mindjárt még kezdetiben eleit vegyék annak, aki az ellen akarna valamit indítani, de sőt még itt csak a gyanóság is a megöletést követi. Most ez elég, másszor többet vagy kevesebbet. Talám azt kívánod, néném, hogy a birodalom históriáját írjam le. Csak azért is jó egészséget. Jó étszakát! Ki látta májusba sokat írni!

173
Rodostó, 26. julii 1748.

Néném, mint vagyunk, hogy vagyunk? A vízi postáink igen sokáig maradnak az úton. Azt írod néném, hogy kedvesen olvastad a porta iránt való levelemet, és hogy csak kövessem, mert kedvesen veszed. Én pedig mindenkor azon igyekeztem, hogy kedvet találjak; elkezdem tehát nem az úr, hanem az asszony dolgát.

Azt tudod, néném, hogy a törökök fegyverekkel nyerték meg Európában, Ázsiában és Afrikában a nagy és gazdag tartományokot, akiknek teljességgel való örökös ura a császár, de ezekből ki kell venni a papi és a templomokhoz való jószágokot, mivel a papok nálok is szeretik a jószágokot.

A földnek ős örököse lévén tehát a császár, a fegyverrel meghódoltatott tartományokot a császár még eleinte mindjárt felosztá a vitézinek, hogy megjutalmaztassa jó magokviseléseket. Ezeket a jutalmakot pedig timároknak nevezék, de nem a magyar timáraink. És azok, akik olyan jószágokot bírnak, tartoznak bizonyos számú lovasokot tartani a császár szolgálatjára. De azt jó megtudni, hogy azok a jószágok noha örökösök legyenek is, de azt úgy bírják, mintha bérbe bírnák, mivel a császár elveheti tőllök, amikor akarja. A császárnak ilyen teljes hatalmára való nézve nevezik őtet a törökök földi Istennek, vagyis az Isten árnyékának, ezért is tartják a törvény doktorai, hogy feljebbvaló a törvénynél. Való, hogy bizonyos dolgokba a császár a mufti ítéletihez folyamodik, de ha úgy nem ítél, amint néki tetszenék, mind irgalmasság nélkül kiteszi a muftiságból, és olyant tészen, aki inkább tudja kedvit keresni. A törökök azt is tartják, hogy a császár megmásolhatja fogadásit és ígéretit, amidőn a' valamiben megsérti, vagy kisebbíti az ő örökös hatalmát. Való, hogy mikor császárrá teszik, megesküszik és azt fogadja, hogy oltalmazni fogja a török vallást és a Mahomet törvényit, de ugyanazon törvény a törvény szájának és magyarázójának nevezi. De az is való, hogy a tudós törvényes doktorok a császár hatalmát meghatározzák a vallás dolgaiban, de az országos dolgokban egész hatalomba hagyják. Immár eleget írtam, a krimi tatár sem íratna ilyen melegben a rabjával többet.

174
Rodostó, 26. octobris 1748.

Itt kedves néném, bő szüretünk vagyon, ürmösbort is csinálok. A szőllő olyan olcsú, hogy egy polturán három okát adnak a gyönyörűséges szép édes szőllőből, a' 9 fontot tészen. Ha a szőllő olcsú, a munkája sem sokban telik, valamint a több mezei munkák. Példának okáért, a pamutot felszedi ebben a holnapba, ugyanazt a földit decemberbe elsőbe elvetteti, azután egy nyomorú ekével s két ökörrel felszántják, juniusba olyan búzát arat, mint a nád. Elfelejtettem vala, hogy az asszony dolgára hínak.

A törökök a több jó erkölcsök között az engedelmességet legnagyobbra becsülik, leginkább erre is tanítják azokot, akiket a császár udvarában nevelik, és akik a nagy tisztségekre rendeltettek. Amint is hogy azokot, akik a császár parancsolatjából való halált engedelmességgel veszik, martyroknak tartják, és hogy azok mindjárt egyenesen postán mennek paradicsomba. Ugyanezen okból is adják mindazokra, akik tisztségekbe vannak, a kul nevet, úgymint a szultán rabjai. Sőt még a fővezér is nagy-nagy tiszteletnek tartja ezt a nevet adni magának. Elmondhatni azt is, hogy a birodalom csak rabokból áll. Az ifiakot, akiket az udvarba nevelik, ott 20, 30, 40 esztendeig is zárva tartják, mint a tömlöcbe. Többire a pasáknak az anyjok rab leány volt, a császárok mindenkor rab asszonyoktól valók; ettől vagyon, hogy a törökök oly hajlandók rabhoz illendő szolgálatra. Többet nem írok, mert tegnap nagy fogyatkozás volt a napban, csillagokot is láttunk.

175
Rodostó, 19. novembris 1748.

Ez a levelem abból fog állani, hogy mi formában nevelik az ifiúságot a császár udvarában. Mivel a törökök azt tartják, hogy a császárt olyanoknak kell szolgálni, akik tőlle vették a neveltetést és az eledelt, azok az ifiak pedig többire keresztyén apáktól és anyáktól valók. Ezek a nagy tisztségekre vannak hivatalosok, a törökök ezeket isoglánoknak nevezik. Ezeknek az ifiaknak pedig igen szépeknek és szép termetűeknek kell lenni, minden testi fogyatkozás nélkül, mert a törökök azt tartják, hogy egy szép testbe mocskos és piszkos lélek nem lakhatik. Minekelőtte bévegyék őket, a császárnak bémutatják, aki elosztja őket az arra rendeltetett iskolákba. De elsőben a könyvbe felírják neveket, hány esztendősök, hová valók, és azután fizetések jár napjára négy vagy öt pénz. Ezek el vannak osztva egy nagy vagy kis iskolában, rendszerént a nagyba megvagyon 400, a kicsidbe 200. És igen nagy vigyázással és szorosan nevelik őket, a mesterek a vallásra, török, perzsiai, szerecsen nyelvekre tanítják őket. Ezekre pedig a fejér herélt embereknek a fejek visel gondot. Mind köntös, mind étel dolgába tisztességesen vannak, az ágyok sorjában vagyon, és minden ötödik ágy között egy herélt ember fekszik, hogy valami rendeletlenség ne történjék közöttök. Amidőn a gyermekségből kikelnek, olyan foglalatosságba gyakoroltatják őket, amelyhez erő kívántatik: dárdát, láncsát hajíttatnak vélek, a nyilazásra tanítják, ezeken kívül kézi munkára is tanítják, a nyíl, nyereg csinálásra, muzsikára, kutyákot, madarakot neveltetnek vélek. Ezekből az iskolákból feljebb való hivatalokra emelik őket, úgymint a császár ingeit mosni, gondot viselni a drága italjira. A fizetéseket is megjobbítják, napjára 8 pénzek jár. Ebből a két házból még feljebb való házba fognak menni, amelyet cház odának híják, amelyben negyven inas lakik, akik szüntelen a császár mellett vannak. Ezek közül tizenkettő az udvari főtisztségeket viselik, ezek azok: a Seliktar aga, aki a fegyverhordozója, a Rikiabdar aga, aki a kengyelét tartja, az Ibriktar aga, aki a vizét hordja, a Tulbendar aga, aki a császár csalmáját ékesíti, Kem Husar aga, aki a köntöseire visel gondot és fejér ruhákra, a Chernegir basi a feje azoknak, kik a császár ételét megkóstolják, Zagargi basi, aki a kutyákhoz láttat, Dirnakgi basi, aki a császár körmeit metéli, Barber basi, az első borbély, Muhascsegi basi, aki a költségre vigyáz, a Teskeregi basi, secretarius. Ma többet nem.

176
Rodostó, 15. februarii 1749.

Ma a félemberekről írok, vagyis a heréltekről, mivel vannak a császárnak kétféle herélt emberei, vannak fejér és fekete. A császárnak a belső udvarabeli főtisztei mindinkább heréltekből állanak; a császár első papja és a császári templomoknak plébánusi heréltek.

A fekete heréltek az asszonyok szolgálatjára rendeltettek. Ezek teljességgel meg vannak herélve, és ezeknél rútabbakot, se ocsmányabbakot nem lehet látni. Ezeknek a legelső tisztje a Kizlar agasi.

Úgy tetszik, hogy itt beszélhetünk a császár udvarában való leányokról. Ezek mind különbféle országból való rab leányok; kiválasztják a legszebbeket.

Ezek két házra vannak elosztva, mint az inasok. A foglalatosságok a varrás. Mindenikének különös ágya vagyon, és minden ötödik ágy között egy igen vigyázó öregasszony fekszik. Ezeket a muzsikára és a táncra tanítják. A császár anyja ezekből veszen maga mellé, akiket akarja. Az öregasszonyt, aki ezeknek parancsol, nevezik Kaden kiája, a leányok anyja.

Amidőn a császár közüllök akar választani, sorba álítják, amelyik megtetszik, annak veti a keszkenőit, és azt pompával viszik a császárhoz. Ha szerencséjire első fiat hoz, megkoronázzák, és a Hasáki sultana nevet viseli. A többi, ha fiat hoznak is, azután nem viselik ezt a nevet.

A császár halála után, akiknek leányi voltanak, az udvartól kimehetnek, de akiknek fiok volt, azok bé lesznek rekesztve holtig, hogyha csak a fiok császárrá nem leszen. Mindezekből kitetszik, hogy a császár belső udvara olyan mint egy iskola, ahol nagy rendet tartanak. Már ezután a császár külső udvaráról lesz a szó.

177
Rodostó, 21. junii 1749.

Fogjunk az asszony dolgához, és kezdjük el a fővezéren, akit a törökök Vizir Azemnek nevezik, úgymint a tanács fejének. A császár csaknem az egész hatalmát kezében adja, a keziben adván a maga nagy pecsétit, amelyen a maga neve vagyon metszve. Ezt a tisztséget az első Amurátes kezdé. Vannak még más hat díván vezérek, akik a dívánban csak akkor adhatnak tanácsot, amidőn tanácsot kér a vezér tőllök.

A vezér udvara fejdelmi udvar. A nagy ceremoniákba a' háromszegletű csalmáján két tollat visel, a császár hármat. A vezér előtt három lófarkat visznek, ezt a nagy becsületet csak három basának adják meg az egész birodalomban. Minthogy a császár képit viseli, minden a maga perit őeleibe viheti; egy hétbe négyszer tart dívánt a császár udvarában, kétszer pedig a maga házánál. A vezér oly hatalmas légyen is, de meg nem ölettethet egy basát a császár kezeírása parancsolat nélkül, még csak egy jancsárt is a főtisztje híre nélkül, ámbár minden kérésnek a vezér keze által kell meglenni. Ha történik, hogy valakinek nagy igazságtalanságot cselekedtenek, amelyben a vezérnek is része volna, olyankor szabad a császárra híni, tüzet tévén a fejére, és úgy menni a császár udvarában igazságot kérni.

A vezér fizetése csak húszezer tallér esztendőre, de az ajándékok, amelyeket a basák adnak az egész tartományokból, és a sok pénz, melyet veszen fel mindazoktól, akiknek dolgok vagyon a portán, rettentő sokra megyen, amelyet a császár láttatlanná tészi, mivel az a kincs még az ő ládájában fog menni.

Vannak még a vezér után nagy tisztségek, úgymint a beglerbégségek, ezek a tartományok gubernátori. Ezek mind három boncsokosok, és urai mind a hadi, mind a törvényes dolgoknak. Az anatoliai beglerbégség legelső, ennek egy millium kis pénze jár esztendőre. 22 beglerbégség vagyon. Ezeknek a nagy gubernátoroknak mindenikének vagyon magának muftija, reis effendije, canceláriusa, tefterdárja, kincstartója.

Hát a havasalföldi és a moldovai vajdákról ne szóljunk? A kettő között a moldovai az első és szegényebb; a moldovai a császárnak hatvanezer tallért ád, hát még a sok imede-amoda való ajándék még annyira megyen; a havasalföldi vajda százharmincezer tallért. Régenten a törökök olyan együgyűek voltak, hogy magok mentek az adópénzért. Volt olyan havasalföldi vajda, aki utána küldött a törököknek, és tolvaj képiben elvették tőllök az adópénzt. A török egyszer-kétszer csak elszenvedte, de a szemit felnyitotta, és már most a vajda emberei viszik az adópénzt Constancinápolyba, ha elvesztik, nem a császár kára.

178
Rodostó, 21. octobris 1749.

Itt attól nem igen kell tartani, hogy a távul való tartományokba a gubernátorok az engedelmességet félbe rúgják, és magokot szabados urakká tegyék, mivel arra igen vigyáznak, hogy olyan gubernátorokot tegyenek, akik a császár udvarában nevelkedtek, akik nem tudják se apjokot, se anyjokot, se semmi pereputyjokot, akiknek nem lévén semmi támaszhoz reménségek, nem lehet valamit kezdeni a császár ellen.

A császár azt meg nem engedi, hogy az atyának gazdagsága a fiára szálljon, minden pasának az öröksége a császáré, és abból annyit ád a gyermekeknek, amennyi elegendő, hogy élhessenek.

A császár, ha nem jó szemmel látja valamely pasának nagy hatalmát vagy gazdagságát, akkoron vagy húgát vagy más atyjafiát adja néki. Az eljedzéskor nagy summa pénzt kell adni, és drága ajándékokot kell adni a házasság előtt, házasság után pedig tartani kell nagy fényességgel. Úgyannyira, hogy akármely nagy kincse legyen, de a felesége megüresítti a ládáit. Mégpedig véle sem lakhatik, mert a császár atyjafiait ki nem viszik soha Constancinápolyból, magának pedig a pasaságban kell lakni. A régi familiákra itt semmi tekintet nincsen, az olyan pasa pedig, aki császári vérből valót veszen el, a feleségit, akit annak előtte vette volt el, el kell bocsátani, akármely nehéz dolog légyen a'. Minthogy pedig az új feleségivel sem lakhatik, azért a felesége ád neki csemegére egy-két halajkát vagy rab leányt. Nekünk is csemegére elég bő szüretünk volt.

179
Rodostó, 1750. 16. januarii.

Kedves néném, e' jubileum esztendő, szent esztendő, bár a Szent Péter templomában mehetnénk, de oda nem mehetünk, imádjuk itt az Istent. Nagy az én nevem mindenütt, és mindenütt áldoznak az én nevemnek. Vagyon immár egynehány napja, hogy a vezért letették, tihája béget tették helyiben, ezt Mehemet pasának híják.

Már mostanában a török vallásról kell írni és azt mondani, hogy minden hamis vallások között legveszedelmesebb a Mahumet vallása, mert azonkívül, hogy az érzékenységeknek leginkább kedvez, de másként egynehány punctumokba megegyezik a keresztyénséggel. Mahumet a valóságos és mindeneket teremptő Istennek üsmeretségére fundálta a vallást, azután a felebaráti szeretetre, a testi tisztaságra és a csendes életre. A török vallás keményen tiltja a bálványozást.

Mahumet pogányságban született a szerecsenek között 570-ben. Neki természet szerént való értelme volt. Azt tartják, hogy egy Nestoriánus Sergius nevű barát, aki elszökött volt Constancinápolyból, hogy a' hagyatta volna el véle a pogányságot. Kitetszik az Alkoránból, hogy ez a két ember a Szentírásból vették ki, ami legjobb a vallásba. De minthogy az ő idejekbe Arabiában sokkal több zsidó vala, mintsem keresztyén, azért nem is vevének ki annyi szokást az újtestámentumból, mint az óból, arra az okra való nézve, hogy a zsidókot a magok vallásokra hódíthassák, és a keresztyénektől se távozzanak el teljességgel. Ha a Mahumet bolondsága a' nem lett volna, hogy őtet az Istentől küldetett embernek tartsák, az ő vallása nem igen különbözött volna a sociniánusok vallásától. De rendkívül való nagy dolgot akara cselekedni, el akarván hitetni másokkal, hogy néki szövetsége vagyon a magosságbéli lelkekkel, de minthogy se nem küldetett volt, se csudatételekre való ajándékja nem volt, kénszerítették a vallása felállítására, hogy az okossághoz, a világi tudományhoz és a csalárdsághoz tegye az ő elragadtatásit, amelyeket okozák vala a nagy nyavalyatörések. Végtire mindezek csak elhiteték a néppel, hogy ő sokkal feljebb való volna a több embereknél, és hogy a mennyekből venne oktatásokot. A felesége, Fátima, és a jóakarói tele torokkal kiáltják vala, hogy ő volna hirdetője, magyarázója az Úr akaratjának, e világra pedig csak azért jött, hogy az Úr parancsolatait hirdesse. A galamb, akit arra szoktatták vala, hogy a feje felett repdessen, nem kevessé emelé fel a nép előtt, aki azt tartotta, hogy ez a madár Gabriel angyal lévén, a füliben beszél a követnek. Itt félbenszakasztom, másszor többet.

180
Rodostó, 1750. 15. maji.

Ki ne örülne a májusi szép napoknak! De a' bizonyos, hogy itt a május nem olyan kedves, mint másutt, mert leveles fákot csaknem egész télen látunk, zöldséget szüntelen, sőt még májusban a szárazságok elkezdődnek, a fű is hervadni kezd, a fák pedig már aprilis kezdetin virágoznak, zöldülnek.

De itt nem a gazdaságról kell beszéleni, hanem Mahumetről, aki hogy el ne vadítsa magától a pogányokot, se zsidónak, se keresztyénnek nem akará magát mutatni. De hogy mind a zsidóknak, mind a keresztyéneknek kedvezhessen, mindenikének holmi részecskéit kivevé a vallásából, és a magáé közi toldá, és azt tanítá, hogy háromféle írott törvént adott ki az Úr az embereknek, mindenikében lehet üdvezülni, mert mindenike azt hagyja, hogy higgyenek az egy Istenben, minden embereknek teremtőjében és bírájában. Az első törvény Mojses által adatott ki, de minthogy igen nehéz volt, azért igen kevesen is vihették azt jól végben. A második törvény a Krisztusé, amely noha teljes legyen is kegyelemmel, de ennek sokkal nehezebb a megtartása, mivel igen ellenkezik a megromlott természettel. Az okáért mondá: az Úr teljes lévén irgalmassággal, énáltalam küld néktek egy olyan törvényt, amely könnyű, és a ti gyengeségetekhez való, úgyhogy azt követvén egészen, mindnyájan boldogok lehessetek mind ezen, mind a más világon (ez igen nagy ígéret). Az Alkorán könyve olyan könyv, amelyben a jók között sok gyermekség és haszontalanság vagyon. De ez a könyv akármicsodás legyen, mindazonáltal magában foglalja mind a papi, mind a városi törvényt, és elejekbe adja a törököknek mindazt, amit hinni és követni kell. Ők azt meg nem mernék nyitani, hanem először a fejekre teszik, amely nálok a tiszteletnek legnagyobb jele. Azt nagy szorgalmatossággal olvasák a parancsolat szerént, amely azt hagyja: foglalatoskodjatok gyakorta annak a könyvnek olvasásában, amely néktek küldetett, és könyörögjetek szüntelen, mert az imádság eltérít a vétektől. Azt tartják, hogy aki azt elolvassa, annyiszor, amennyiszer, már annak bizonyos száma vagyon, hogy a' megnyeri a paradicsomot. Ők azt főkönyvnek nevezik. A török vallás három ágra szakad: a szerecsenek tartása legbabonásabb, ezek Bubeker szerént tartják a vallást; a perzsáké, amely tisztább, ezek Halit követik; a törökök pedig Ömérrel tartanak. Ezek a többit eretnekeknek tartják és kárhoztatják. Én pedig nem kárhoztatom azt, aki hosszabb levelet nem akar írni, sőt még azt mondom, emberséges ember, érette.

181
Rodostó, 16. septembris 1750.

Mely szép dolog ilyen mezei városba lakni, mint a miénk, akkor megyen a mezőre az ember, mikor akarja. A nagy kerített városok, mint a tömlöcök olyanok. Most a kertekbe enni gyönyörűség, ott a sok gyümölcs, noha nem sokféle, mert a kertészek rosszak, oltani nem tudnak. Körtvély, alma, szilva nincsen, hanem a sok őszibarack, a sok két- háromféle dinnye, kivált most az őszi dinnye, amely decemberben is tart. Olyan őszi dinnye pedig, mint itt vagyon, nem adatik sohult, az igen hasonlít az ugorkához, aminthogy amelyik nem jó, egész ugorka. De ennél a dinnyénél nem lehet kedvesebb gyümölcsöt enni; kívül a szemnek nem tetszik, ha megmetszik, még annál inkább, mert a belső része tiszta zöld, de ha megkóstolják, gyönyörűséggel esznek belőle, mert olvad a leányok szájában, és olyan édes, mintha nádmézbe főzték volna meg. Menjünk már az asszony dolgára.

A törököknek egy hitágazatja vagyon, tudniillik, hogy csak egy Isten vagyon, és hogy Mahumetet az Isten küldötte. Ami pedig a törvénybéli parancsolatot illeti, a törökök öt részre osztják: 1. hogy napjában ötször imádkozzanak. 2. hogy a ramazánt megböjtöljék. 3. hogy alamizsnát adjanak, és az irgalmasságnak cselekedetit kövessék. 4. hogyha lehet, búcsúra elmenjenek Mekkában. 5. hogy semmi tisztátalanságot el ne szenvedjenek a testeken. Ezekhez meg más négy parancsolatot adnak, de ezek nem szükségesek teljességgel az üdvességre: 1. hogy pénteket megüljék. 2. hogy környülmetéltessék magokot. 3. hogy bort ne igyanak. 4. hogy disznóhúst ne egyenek, se olyan állatot, akinek először a vérit ki nem bocsátották.

A törökök tisztelik pénteket, és tartoznak azon a napon a templomba menni délbe; az asszonyoknak megengedik, hogy oda ne menjenek, azért hogy a férfiak figyelmetesebben imádkozhassanak. A török kereskedő délig ki nem nyitja a boltját azon a napon, de sőt még egy áitatos török a keresztyén házában sem menne, amint e' velem megtörtént.

A közönséges jó vivé a törvénycsinálót arra, hogy a tanítványinak megtiltsa a boritalt. Óhjátok magatokot, mondá, a bortól, a kocka, a sakk játékoktól, ezeket azért találta fel az ördög, hogy gyűlölséget és veszekedést szerezzen az emberek között, hogy őket eltávoztassa az imádságtól, és meggátolja őket, hogy az Isten nevét segítségül híják. Minket pedig meg nem gátol, hogy ne adjunk hálákot az Úrnak, hogy a pestisnek hírét sem hallottuk ebben az esztendőben. Ne is halljuk.

182
Rodostó, 1751. 14. februarii.

Kedves néném, annak igen örülök, hogy a kéd tetszése szerént írtam még eddig a török szokásról és vallásról, kívánom, hogy ezután is úgy legyen. De azt szükséges megírnom, hogy itt igen zűrzavar idők járnak, de a' nekünk hasznunkra vagyon, mert most fársángba csak hozzák nekünk a sok túzokot, halva és elevenen, akiket az ónós esőkbe fogták. A török nem kap rajta, mi pedig már meg is untuk. A túzok rettentő fejes, makacs állat, jobban szereti éhel megölni magát, mint enni, hanem a fiatalt fel lehet nevelni. Ideje az asszony dolgára menni.

A muftit a törökök úgy tekéntik, mint vallásoknak, törvényeknek fejit és oráculumját. Ennek választása teljességgel a császáron áll, aki erre a hivatalra okos, értelmes és igaz embert választ. Ámbár az ő decretumit és végzésit a bírák törvénynek tartsák is, de a császárt semmire nem kötelezhetik. Mindazonáltal olyan nagy az ő hatalma, hogy semmiben néki ellent nem mond, se ellent nem tart végezésinek, amelyek csak egynehány szókból állanak, és utoljára mindenkor hozzátészi: Az Isten tudja, melyik jobb. Mindazonáltal, amidőn a császár tanácsot kér a muftitól az országos dolgokban vagy valamely pasának haláláról, vagy a békességről, hadakozásról, és ha úgy talál lenni, hogy ez a főpap másként gondolkodik, mint a császár mindezekről, minden halogatás nélkül leteszik, és olyan főpapot tesznek, akinek olyan gondolati legyenek, mind a császárnak.

A császár mikor a muftinak ír, ilyen titulust ád neki: Ésádnak, aki minden bölcseknél legbölcsebb, minden tudományokba legfeljebb haladó mindazoknál, akik fent haladnak. Te aki minden nem szabados dologtól megtartóztatod magadot, eredete a jó erkölcsnek és a valóságos tudományoknak; a próféták és az apostoli tudománynak örököse, aki megfejted a hitnek ágazatját és kinyilatkoztatod annak valóságos értelmit. Te vagy az igazság kincsének a kolcsa, te világosítod meg a homályos magyarázatot, meg vagy erősítve a felső igazgatónak és az emberi nemzet törvénycsinálójának kegyelmével. A nagy Isten adja, hogy szüntelen megmaradjon a jó erkölcsbe.

A muftit mihent választották, a császár egy nusztos mentét küld néki, és ezer tallért, aranyul egy keszkenőben, azután 2000 pénzt rendel néki napjára. Egy poltura három pénzt, e' mintegy 16 tallérra és 30 polturára megyen. Vannak olyan császári templomok, akiknek jószágiból felvehet ötvenezer tallért.

A mufti után vannak a két kadileskerek, az egyik európai, a másik ázsiai. Ezek eleiben mindenféle törvény elmehet, és mindenféle törvényt megítélhetnek. Ebből a tisztségből a muftiságra mennek.

A kadileskerség után való a molla, ezeknek 500 pénzek jár napjára. Ennek az egész tartományba való kadiákra vagy birákra hatalma vagyon. A mollákból lehet mufti. A mollákot és a kadiákot egyházi embereknek tartják, mert a törökök között a vallásbéli törvényt a városi törvénytől meg nem választják.

Az imánok vagy papok olyanok, mint a parochusok. Ezeknek megfedhetetleneknek kell lenni. De szükséges, hogy jól tudják olvasni az Alkoránt, és hogy elsőben abban a hivatalban, mint azok, akik a toronyból a népet az imádságra szokták híni. De még az is szükséges, hogy a nép a fővezérnek szóljon mellette, másképpen abban a hivatalba nem állhatna a vezér parancsolatja nélkül. Ahhoz nem kívántatik más papi bélyeg, se a mufti nekik semmit nem parancsol, ki-ki szabad a maga parokiájában, hanem a városi bírák alatt.

Az emireket az egyháziak közi számlálhatjuk, mivel ezek a Mahomet familiájából valók, hogy pedig a többitől magokot megkülönböztessék, zöld csalmát viselnek, a Mahumet színét. Ezeknek sok szabadságok vagyon, a törököknek meg vagyon tiltva, hogy gyalázatosan bánjanak vélek, de ha haragusznak reájok, és részegen látják, a csalmájokot leveszik, és jól elverik minden tisztelet nélkül.

Az emireknek egy fejek vagyon, akit nakib esrefnek nevezik. Ennek oly nagy hatalma vagyon rajtok, hogy megöletheti, és megkegyelmezhet nekik, de hogy a botránkoztatást elkerüljék, a büntetés mindenkor titkoson megyen végbe. A főnek egy vicéje vagyon, akit alemdárnak híják, e' hordozza a Mahumet zászlóját. Az emirek mindenféle nagy tisztségekre felmehetnek. Én pedig tovább nem megyek, hanem jó egészséget kívánok nénémnek.

183
Rodostó, 15. augusti 1751.

Kedves néném, azt igen jól cselekeszed, hogy bátorításra valót írsz a leveledbe, írván, hogy kedvesen olvasod a törökökről való leveleimet, mert a' bizonyos, hogy régen félbehagytam volna, ha tudnám, hogy unadalmasok.

Azt jó megtudni, hogy a törökök szeretik szép és cifra templomokot építtetni, és igen bőkezűek a templomoknak fundációkot tenni, és jövedelmet a szegények számokra, akik mindennap imádkoznak a jótévőjöknek lelkekért.

A császári templomoknak vagyon legtöbb jövedelmek, ezekre pedig a kezlár aga, aki a császár asszonyira vigyáz, visel gondot, és parancsol a templomokhoz való tisztségekből. Az impériumba sok templomok vannak, főképpen olyan helyeken, ahol a császárok szoktak lakni, úgymint Brusában, Drinápolyba, Constancinápolyba, ahol sok császároktól építtetett drága templomok vannak, császárnék is építtettek.

Ezek között legfővebb a Szent Sophia temploma, ezt Justiniánus császár építtette volt, a törökök megtartották, és valamint annak előtte, az Isten szolgálatjára rendelték. De a jövedelmét megnagyobbították, amely esztendőre százezer aranyra megyen. Ezt pedig a városban szedik fel. A császár tartozik maga is ezer és egy pénzt fizetni a földért, amelyen a kastélya vagyon építve, mert a keresztyén császárok idejében az a föld a templomhoz tartozandó kert volt.

A török császárok pedig a templom körül egynehány kápolnákot építtettek, ahová temetik őket; azokban szüntelen való égő lámpások vannak, bizonyos jövedelem pedig azoknak számokra, kik az ő lelkekért imádkoznak. Azokban a kápolnákba ezenkívül mindennap bizonyos órákban sok számú koldusoknak alamizsnát adnak. (Mely boldogok volnának, ha a Krisztusért adnák!)

Sok templomok vannak, ahol iskolák lévén, a törvényt tanítják. Vannak ispotályok, szállások az utozók és az idegenek számára; vannak konyhák, ahol a szegényeknek ételt készítnek. Mindezeknek a jövedelmek bizonyos, mert faluk, földek, tartományok vannak arra rendeltetve. Szerencsés falu az, amely valamely templomhoz tartozik, mert annak sok szabadsága vagyon. Ha valamely különös ember valamely templomnak fundációt akarna tenni, földet nem adhat, hanem készpénzt ád, amelyet interesre kiadják, de ez csak a templomért szabad, mert a törvény tiltja az interesre való adást. Az egészségre vigyázzunk, néném!

184
Rodostó, 26. octobris 1751.

E' már rendkívül való dolog, hogy ma havazzon, ezt még sohasem értük, még pedig sok szőllő és pamut a mezőn. Talám jovunkra esik, mert három holnaptól fogvást a pestis igen uralkodik; a' változást tehet az áerben. Hihető, hogy a pestisnek nincsen egészen való ereje, mivel sokan meggyógyulnak belőle. A törökök tanítások szerént ezeknek nem lehet meghalni pestisben. Akik pedig abban megholtanak, lehetetlen volt azt nékik elkerülni, mert az ő tanítások az Isten előre való rendelésiről mód nélkül szoros. Sőt még az Istennek tulajdonítják a vétket, mert azt nem lehetett nékik elkerülni. Azt tartják, hogy kinek-kinek a homlokára vagyon írva, hogy mit rendeltek felőle, és azt el nem kerülheti.

A törökök a perzsákot eretnekeknek tartják, mert ezek Halyt követik, a törökök pedig Mahumetet, és nagy gyűlölséggel vannak egymáshoz. Úgyannyira, hogy a császár udvarában mindenféle nemzetből való rab gyermekeket bévesznek, de perzsát nem, mert azt mondják, hogy lehetetlen egy perzsának megtérni valóságoson. Egyszóval, azt tartják, hogy egy zsidó, egy keresztyén remélheti, hogy még idővel a hívek közi állhat, de egy perzsa sohasem. A törökök között a vallás iránt véghetetlen szakadások vannak, akik mind annyiféleképpen magyarázzák az Alkoránt. Vannak sokan olyanok, akik az Istenséget nem hiszik.

A törökök között is vannak egynehányféle szerzetesek, akik megkülönböztetnek magok között a ruhájokkal. Azok között legnevezetesebbek, legközönségesebbek a dervisek, ezeknek Iconiumba vagyon a fő klastromok, amely klastromba 400 vannak rendszerént.

A dervisek fogadást tesznek a szegénységről, tisztaságról és engedelmességről. A superiorjok előtt igen nagy alázatossággal vannak. Az ő ingek igen vastag vászon, azon felyül vastag, szürke darócból való hosszú dolmány, a vállokra terítve egy fejér pokróc; a lábok szára mezítelen, a melyek kinyitva, az övök vastag, széllyes bőrből vagyon, elől kötik meg, a süvegek teveszőr és olyan formájú, mint a csákósüveg csákó nélkül. Ezek a bort titkon megisszák, és akit megcsalhatnak, azt el nem mulatják. Ezeknek csötörtökön nem szabad enni estig.

185
Rodostó, 1752. 20. maji.

Kedves néném, öt esztendeje, hogy leveledet nem vettem, igazán mondván öt holnapja. Nem sok-é a'? Azelőtt gyakrabban írtunk egymásnak. Mitől van az? Talám attól, hogy vénülünk? De a' héjával bétöltöm a kéd akaratját, és a törökök szokását végig leírom. Az utolsó levelemet a derviseken hagytam el, és ismét rólok írok.

A derviseknek legfővebb külső foglalatosságok a', hogy táncoljanak kedden és pénteken. De amég ehhez a komédia áitatossághoz kezdjenek, a superiorjok predikációt csinál; azt tartják, hogy ezt a predikációt akármely valláson lévő meghallgathatja. A szerzetesek pedig kerekdéden ülnek a térdeken, a predikációnak vége lévén, a kórusba az énekesek és a flautások elkezdik az éneket, amely sokáig tart. Amidőn bizonyos verseket énekelnek, a superior esszeveri a kezeit, és erre a jelre a szerzetesek felkelnek, a karokot kiterjesztik, és keringeni kezdenek kerekbe; azt pedig oly sebességgel, hogy aki nézi, a feje szédülni kezd. Szoknyaforma van rajtok vastag posztóból, és noha oly sebességgel forogjanak is, mint a szekérbe a kerék, de egyik a másikát meg nem éri. A superiorjok jelt adván, egyszersmind elhagyák a táncot, és ki-ki a maga helyére lekucurodik. Minthogy pedig ehhez igen ifiúságokba szoktatják őket, azért legkisebb főszédülést sem éreznek. Énnekem pedig a fejem szédelgett, csakhogy néztem is őket. Négyszer vagy ötször kezdik így el a keringést. Ezek megházasodhatnak, de el kell hagyni a dervisséget.

A török vallást jobban nem lehet elvégeznem, mint azon, hogy micsoda tisztelettel vannak a Krisztushoz. A' nem igaz, hogy káromlással volnának hozzája, mint sokan azt tartják, mert itt nem közönséges népet kell érteni, hanem az írástudókot. Ha pedig oly boldogtalanok, hogy nem hiszik a Krisztus Istenségit, legalább úgy tisztelik, mint az Isten fuvallását, mint az Úr mellett lévő nagy szószóllót. Azon megegyeznek, hogy az Isten küldötte el, hogy olyan törvényt hozzon, amely teljes kegyelemmel. Ha pedig hitetleneknek hínak minket, nem azért, hogy a Krisztusba hiszünk, hanem azért, hogy nem hisszük, hogy Mahumetet az Isten küldötte volna. Jól cselekesszük.

186
Rodostó, 1752. 2. augusti.

Ki ne írna, kedves néném, örömest, mikor annyi sok jó dinnyét eszünk, mert itt most a dinnyeszüret. Azt tudom, hogy nem jóüzüen eszi a dinnyét a vezér, akit az elmúlt holnapban letevének, vagyon is oka. Helyében pedig Imrehor Musztafát tették, e' főlovászmester volt, már most a birodalomnak fejdelme, emberséges ember, hozzánk máris mutatta jóakaratját. Az elmúlt holnapnak a végin estve felé jól megijesztettek volt bennünket, mert olyan nagy földindulás volt, hogy annál nagyobbat sohasem értem. A házak, a falak úgy hajladoztak, mint mikor a szél a fákat hajtogatja. De semmi szerencsétlenség nem történt.

Már most írjunk a törökök házasságiról, akiknél a házasság szent és tiszteletes dolog; a papoknak ott nincsen semmi részek, mert a kötés a bíró előtt megyen végben. Amidőn pedig valaki törvény szerént akar megházasodni, a leány atyjával és anyjával végez arról. A házasságról való levelet vagy kötést a bíró és két bizonyságok előtt csinálják meg, amely kötést elronthatja a két rész. Egy asszony kérheti az urától való elválást, ha tehetetlen, ha háromszor egymás után péntekre viradó étszakán elmulatja az adót megfizetni, amely étszaka arra az adóra rendeltetett. Egy olyan férfiú, aki annyira valót nem ád a feleséginek, hogy kétszer egy hétben a feredőben mehessen, tarthat az elválástól. A leánnyal pénzt nem adnak, hanem a legénynek kell adni. A lakadalomnak napján a menyasszonyt nagy pompával, dobbal, síppal viszik a legény házához. A legény a kapunál várja, és leveszi a szekérről, kezet adnak egymásnak, de a leány ábrázatja bé vagyon fedezve, úgy hogy őtet nem láthatják, de ő láthatja a legényt. A szekérből leszállván, fogadást tesznek egymásnak. Azután a napot vendégségbe töltik, a férfiak külön, az asszonyok is külön. Annak idejében a menyasszonynak valamely asszonyatyjafia viszi a vőlegény házában, és csak akkor látja meg, ha szép-é vagy rút. Nem magyar humorhoz való az ilyen házasság.

187
Rodostó, 17. novembris 1752.

Itt kedves néném, szép idők járnak, az ablakok nyitva vannak, lehet tehát most írni a török lakadalomról.

A császároknál a házasság nem szokás, hihető, hogy ők abban az ország csendességire vigyáznak, de az is hihető, hogy a lakadalmi irtóztató költségeket akarják elkerülni. A császár annyi rableányt tarthat, amennyi néki tetszik. Akik férfiú gyermekeket hoznak e világra, azokot úgy tekintik, mint császárnékot, és a fiok császárok lehetnek idővel.

A törökök között kétféle házasság vagyon: a törvény szerént való házasság és a bérben való házasság; a harmadik, a rab leánnyal való ágyasság. A törvény szerént egy török akármely gazdag legyen, de három vagy négy valóságos feleségnél nem vehet többet. A bérben való házasság minden ceremonia nélkül megyen véghez, hanem megalkusznak a leány apjával és anyjával, akik bérbe akarják adni leányokot a bíró előtt, aki írásba teszi, hogy egy ilyen legény, egy ilyen leányt magához akarja venni, hogy feleség helyett legyen. Köteledzi arra magát, hogy étellel, ruházattal fogja tartani, úgy a tőlle leendő gyermeket is, de olyan formában, hogy visszáküldheti az apja házához, amikor néki tetszik, megfizetvén a bért az alku szerént. Ami pedig a rab asszonyokot illeti, a törvény szerént a törökök arra fordíthatják őket, amire szeretik. A törököknél a gyermekek egyaránt osztoznak, akármely asszonyoktól valók legyenek. Hanem az a különbség vagyon, hogy a rab asszony gyermeke rab lesz, valamint az anyja, hogyha az atyja fel nem szabadítja.

Amidőn a férfiú hal meg előbb, az asszony kiveszi a néki kötött pénzt; ez a valóságos feleséget illeti, mivel a többivel nem gondolnak annyit. A török a valóságos feleségit elveszi, akinek fizet, bérben tartja, a rab asszonyát pénzen veszi.

Egy ember, aki el akar válni a feleségitől, tartozik néki megadni, amit néki kötött házasságakor, az elválás a bíró előtt megyen végben, és azután mindenik rész szabad.

188
Rodostó, 1753. 22. martii.

Kedves néném, micsoda régi lakosok vagyunk ebben a városba, tegnap 33 esztendeje múlt el itt való uralkodó bujdosásunknak. A' bizonyos, hogy mint a negyedrésze, annyi időt nem töltöttem Zágonban. Hát azt megírjam-é, hogy mennyi ideje, hogy onnét kiugrattam? A' nem ártalmas, még hasznos, mert meglátom, micsoda nagy háláadással tartozom Isten ő Felségihez, aki olyan hosszas gondviseléssel volt hozzám. Annak jól felszámlálva 45 esztendeje vagyon, áldassék Istennek szent neve. De térjünk az asszony dolgára.

A törökök, azaz az írástudók, a környülmetélést nem tartják hitágazatnak, se az Alkorán parancsolatjának, és hogy anélkül is lehet a paradicsomba menni. A gyermeket hét esztendős korában szokták környülmetélni. A környülmetélésnek napján vendégséget készít a gyermek atyja házánál; a gyermeket pedig felöltöztetik mentől cifrábban ha lehet, azután lovon az utcákon hordozzák muzsikaszóval. A gyermeknek keziben egy nyíl vagyon, amelynek vasát a szíve felé tartja, meg akarván azzal mutatni, hogy készebb azzal inkább a szívét általverni, mintsem a hitet megtagadni. A társai, jóakarói nagy örömmel kísérik őtet a templomba, ahol az imán (a pap) egy kis oktatás után a hitnek ágazatját mondatja el véle. Azután a borbély a kerevetre teszi a gyermeket, két szolga lepedőt tart előtte, a borbély a teste végin való bőrt kihúzván és megszorítván kis fogóval, a borotvával elvágja. És az elvágott bőrt megmutatja a jelenvalóknak, mondván: az Isten nagy. Azonban pedig a gyermek sír és kiált a fájdalomba, és a jelenvalók köszöntik őtet, hogy már ő is a hívők köziben vetetett. Azután visszáviszik a gyermeket ceremoniával az atyja házához, ahol harmadnapig vagyon a vendégség. Azt jó megtudni, hogy a pap nem ád nevet a gyermeknek, hanem az apja születése után a keziben veszi, és felemelvén, az Istennek ajánlja, egy kevés sót tészen a szájában, mondván: tessék az Istennek fiam Ibrahim (vagy más nevet), hogy az ő szent neve néked mindenkor olyan jóízű legyen, mint ez a só, és meg ne engedje néked a földi dolgokot megkóstolni.

Minthogy a törökök azt tartják, hogy ami a testet megmocskosítja, a lelket is megszennyesítti, és hogy ami egyikét megtisztítja, a másikát is megtisztítja, erre való nézve a mosodással készülnek az imádsághoz. (Istenes ember, mondja az Alkorán, amidőn az imádsághoz akarsz fogni, mosd meg az orcádot, kezeidet, karodot és lábaidot, a házasok, kik együtt hálnak, megferedjenek, hogyha betegek és az utozók vizet nem találnak, tiszta porral súrolják meg orcájokot; mivel az Isten szereti a tisztaságot, azt is akarja, hogy az őnéki tett könyörgés tekélletes legyen, hogy hálákot adjanak néki kegyelmiért, és hogy segítségül híják az ő szent nevét.) E' mind szép és jó egyrészint, de másrészint haszontalan való intés, mert szegény Mahumet nem kértél a Krisztus nevében, anélkül a kérés meg nem hallgattatik. Én pedig annak nevében kérem a néném egészségit. E' most elég.

189
Rodostó, 1753. 11. junii.

Kedves néném, azt írod, hogy úgy tudod a törökök szokását, vallását, mint a mufti. Úgy tetszik, hogy nem kellene csúfolódni, még a muftihoz tenni magát, akinek térdig érő szakálla vagyon, és olyan csalmája, mint egy méhkas. Meg ne bosszonts, mert többet nem írok, noha már félben nem hagyom. És azt mondom, hogy a törökök a mosodásról való parancsolatot két mosodásban tartják, nagy és kicsid mosodásban. Az első abban áll, hogy az egész testet megmosák, ezzel leginkább a házasok tartoznak, és ahol feredők nincsenek, a férfiú a folyóvízben vagy tengerben háromszor lebukjék, akármely hideg legyen. A kis mosdás pedig abból áll, hogy arccal Mekka felé forduljon, megmossa orcáját, orrát, kezit, karját, lábait.

A mosdás után szemeket a földre vetik, és úgy vannak egy kevés ideig, hogy magokhoz térjenek, és az imádsághoz készüljenek, amely ötször vagyon napjában. Az első hajnalba, a 2. délben, a 3. dél és napnyugot között mintegy négy óra felé, a 4. napnyugtokor, az 5. mintegy másfél órakor napnyugot után. Hogy pediglen minden megtudhassa az idejét ezeknek az imádságoknak, nem harangszóval adnak jelt, mert nálok harang nincsen, hanem arra rendeltetett emberek vannak, kik felmennek a mecsetbe, az ujjokkal bédugván fülököt, egész teli torokkal éneklik ezeket a szókot: Az Isten nagy, nincsen más Isten az Istenen kívül, jöjjetek a könyörgésre, ihon világosan hirdetem néktek. Ezek a bőrharangok ezeket a szókot először dél felé éneklik, azután észak, napkelet és napnyugot felé.

Ezt mindenek meghallván, megmosdanak, és a templomba mennek. Az ajtó előtt ki-ki leteszi a papucsát, vagy a keziben béviszi, nagy tisztalettel meghajtja magát, és köszönti a rejtékbe lévő Alkoránt, amely rejtékhely jelenti Mekkát; azután ki-ki felemelvén szemeit, a hüvelykét a füleibe teszi, minekelőtte letérdepeljen. Azután a pap felkél, és kinyitott kezeit a fejére teszi, a füleit a hüvelykével bédugja, és igen felszóval, de halkkal énekli: Nagy Isten dicsőség tenéked, Úr, hogy a te neved áldassék és dicsőíttessék, hogy a te nagy voltod megüsmértessék, mert csak te vagy a nagy Isten. A nép csak lassan mondja utána.

Rendszerént pedig ezt az imádságot mondják, a szemeket a földre függesztik. E' nálok olyan imádság, mint nálunk a miatyánk. (Az Istennek nevében, aki teljes jósággal és irgalmassággal, dicsértessék a világ ura, aki teljes jóságú és irgalmasságú. Isten, minden embereknek ítélő ura, mi tégedet imádunk, mi tebenned vetjük minden bizodalmunkot, tarts meg minket, mivel igazán való úton hívunk segítségül, ez az út az, amelyet te választottad, és az melynek kedvezel kegyelmeddel, e' nem a hitetlenek útja, se nem azoké, akikre méltán haragszol.) Ennek az imádságnak a kezdete jó, de a vége farisaeusság.

A törökök az imádságot mindenkor azon végezik el, hogy köszöntik a két angyalokot, akik tartások szerént kétfelől állanak. Ezt pedig így viszik végben: a szakállokot kezekben veszik, jobbra és balra fordulnak. A törökök pénteken olyan szándékkal imádkoznak, hogy az Isten kegyelmét nyerjék az egész törökökre; szombaton, hogy a zsidók megtérjenek; vasárnap a kerésztyének megtérésekért, hetfün a prófétákért, kedden a papokért, szeredán a holtakért, a betegekért, a rabokért, kik a hitetlenek között vannak, csötörtökön az egész világ megtérésiért.

Kedves néném, alkalmasint tudja már kéd a török vallást, de nem tartok semmitől is, mert még soha egy keresztyén asszonyt sem hallottam, hogy törökké lett volna, a rabokon kívül. Ők azt tudják, hogy a francia azt mondja, hogy Törökország a lovak paradicsoma és az asszonyok purgátoriumja.

190
Rodostó, 15. octobris 1753.

Kedves néném, ha mind így lészen, most minden órán vége lesz az én levélírásimnak, mert ennek előtte egynehány holnappal magam csudálni kezdettem, hogy nem kezdek jól olvasni, mintha a szememre valamely vékony hártyikát tettek volna. A könyvet olvashatom, de nehezen; az írást könnyebben olvashatom. Azoltától fogvást a szemeim mind homályosabban látnak, áldassék Istennek szent neve érette. De az asszony dolgát még véghezvihetem.

A törökök böjtje a holnapról neveztetik, amelyben esik, amely ramazán holnap. Az ő esztendejek 354 napból áll, azt 12 holdra osztják, az ő holnapjok az újsággal kezdődik.

Az ő böjtjök ramazán holnapban rendeltetett, mert Mahumet azt hirdeté, hogy az Alkorán abban a holnapba küldetett mennyből. Abban az egész holnapba reggeltől fogvást naplementiig nem szabad se enni, se innya csak egy csepp vizet is, ami pedig nékik legnehezebb, még dohányozni sem szabad. De mihent a nap lemenyen, a böjtnek vége vagyon, és mindnyájan a dohányon kezdik a vendégséget, mert akármely szegény török is, jól vendégli magát, cselédit. Sok egy holnap alatt elkölti, amit esztendeig keresett. A vendégség pedig estvétől jó hajnalig tart, nappal alusznak, főképpen akinek nem szükséges dolgozni.

A perzsák micsoda nevetségre való dolgot tartanak ezen böjt iránt. Azt tartják, hogy Mahumet az Istennek akarván tetszeni, és hogy az övéit gondviselése alá vegye, az Istenhez felment, és azt ígérte, hogy az ő vallásán lévők ötven napig fognak böjtölni. Isten ő szent Felsége elfogadta az ígéretet. Mikor pedig Mahumet leszállott volna, a harmadik égben találta a Krisztust, aki is kérdezte tőlle, hogy honnét jőne? Mahumet felelé, hogy az Istentől jőne, és hogy azt ígérte az Istennek, hogy az övéi ötven napot fognak böjtölni. A Krisztus mondá néki, hogy sokat ígért volna ötven napot. Mahumet arra felmene az Istenhez, és megjelenté, hogy sokat ígért volna, hanem hadd lenne negyven napig. Isten ő Felsége arra is reá álla. Mahumet leszállván, a Krisztus kérdé ismét tőlle, hogy mit végezett. Felelé, hogy negyven napot ígért volna. A Krisztus mondá néki: látod-é, hogy én az enyimeknek negyven napot rendeltem, és hogy micsoda rosszul viszik végben. Mahumet ismét felmene a harmadik alkura, és kéré az Istent, hogy a böjt hadd lenne csak harminc napig. Az Isten azt is jóváhagyá. A Krisztus pedig miért nem mehete feljebb a harmadik égnél, mert a köntösinek az ujjában egy gombostő találkozék, a mennyekbe pedig semmi földi dolog nem mehet. Én is elvégezem a levelemet ezen a nem okos tartáson.

191
Rodostó, 8. decembris 1753.

Kedves néném, csaknem egészen megvakultam, három lépésnire mást meg nem üsmérhetek, a nyomtatást éppen nem olvashatom, az írást mégis inkább. Magam pedig írok, mert tudok írni, de nem tudom, mit írok, az oculárék semmit nem használnak. Ezt már elvégezem, de a más esztendőben a levelek ritkák lesznek.

A ramazán eltelvén, a nagy bairam következik, ez olyan, mint nálunk a húsvét. A bairamot az újságon kezdik el, azt pedig a sok álgyúlövésekkel hirdetik ki dobokkal, sípokkal, és ki-ki azon igyekezik, hogy mentől kedvesebben tölthesse a három napokot.

Ezt az innepet nagy ceremoniával üllik a császár kastélyában. A császár a hajnalba megyen paripán a Szent Sofia templomában. Amidőn visszátér, a vezér, a pasák, a mufti, egyszóval minden nagy tisztek köszöntik; legutoljára a jancsár aga köszönti. A császárnék, akik esztendő által zárva vannak, azon a napon elmehetnek a császár, a császárné látogatásokra. A dívánban a császár nagy ebédet ád ma a fő ministerinek.

A jó törökök azon a napon megbékélnek azokkal, akikkel rosszul voltanak, és az utcákon egymásnak kezet nyújtanak. A predikátorok pedig, minekutána holmi részt megmagyaráztak volna az Alkoránból, a templomba ezeket az énekeket éneklik: Köszöntés és áldás legyen rajtad Mahumet, Istennek barátja. Köszöntés és áldás legyen terajtad Jézus Krisztus, Istennek fuvallása. Köszöntés és áldás legyen terajtad Mojses, ki kedves voltál az Istennél. Köszöntés és áldás legyen terajtad Dávid, az Istentől rendeltetett monárka. Köszöntés és áldás legyen terajtad Salamon, aki hű voltál az Úrhoz. Köszöntés és áldás legyen terajtad Noé, akit megtartott Isten kegyelmével. Köszöntés és áldás legyen terajtad Ádám, Istenek tisztasága.

A törökök szeretete elterjed az állatokra, a fákra és a halottakra. Azt tartják, hogy a' kedves Isten előtt. Vannak olyan testámentumba hagyott fundációk, ahol bizonyos számú kutyákot, macskákot tartanak eledellel.

192
Rodostó, 1754. 16. augusti.

Kedves néném, igen nevető állapotba nem vagyok, mert aki igen rosszul lát, nem igen nevethet. Mindazonáltal mindent jó szívvel kell venni az Istentől. Már tizenöt holnapja, hogy nem olvashatok, mással kell íratnom, mert a mostani írásomot még magam is nehezen olvashatom. De az asszony dolgát el nem kell mulatnom.

A törökök nagy szorgalmatossággal mossák meg a holttesteket, a test mellett temjént égetnek, hogy a gonosz lélek eltávozzék, azután eltemetik olyan lepedőben, amelyet bé nem varrják se fent, se alatt. Nékik arra okok vagyon, mert azt tartják, hogy amidőn a test a sírban vagyon, két angyal megyen hozzája, akik térdre álítják, és számot kérnek tőlle minden cselekedeteiről. Ugyanezért is viselnek a fejek tetején egy kis üstököcskét sokan a törökök, hogy az angyal megfoghassa. A törökök sírja olyan, mint egy kis pince, a tetejét deszkával béfedik, és arra földet.

Hogyha a halott istenes ember volt, a két angyal után, akik számot kértenek, más két angyal mégyen hozzája, kik olyan fejérek, mint a hó. Ezek csak arról a gyönyörűségről fognak néki beszélleni, amelyekben leszen a másvilágon. De ha igen vétkes találna lenni, két olyan fekete angyalok mennek hozzája, mint a holló, akik kínozni fogják; az egyik mélyen a földbe leveri, a másika egy vashoroggal onnét kivonja, és akik így fogják magokot véle mulatni mind a nagy ítélet napjáig.

Mahumet kedvezni akarván a szerecseneknek, bé is tölté kedveket, mert minthogy az ő földjök puszta, száraz és terméketlen, hogy pediglen őket megvigasztalja, olyan paradicsomot ígére nékik, amely tele volna forrással, és kerteket olyanokot, amelyekbe olyan fák vannak, hogy a verőfény meg nem hathatja, mindenkor tele virágokkal, és a fák rakva mindenféle szép gyümölcsökkel. Ebben a kedves helyben foly bőségesen a téj, a méz és a bor, de az a bor nem részegíttő, se az okosságot meg nem háborítja. Ott is sétálnak azok a tekélletes szépségek, akik se nem kegyetlenek, se nem könnyek, akik is olyan édesek, hogy ha valamelyike közüllök a tengerbe találna pökni, mindjárt elvesztené keserűségit. Azoknak a szemek olyan nagy, mint egy tojás. Mindenkor a férjekre néznek, akiket úgy szeretik, hogy csaknem megbolondulnak érettek, mert azt vehetik el, amelyik nékik tetszik. Ott a leányok Mahumet szerént mind tiszták, mert ott semmiféle nyavalya nincsen. Mahumet nem mondott semmit is jobbat a másvilágról, mint mikor azt mondotta, hogy nem kell a holtak közi számlálni azokot, kik az Isten útjában halnak meg, mert azok az Istenben élnek az ő jovaival és szeretetivel; de ellenben a kárhozottak nagy égő tűzbe vettetnek, ahol az ő bőrök mindenkor megújul, hogy a kín is nagyobbodjék, szomjúságot irtóztatót szenvednek, más italt nem isznak, hanem mérges italt, amely megfojtja őket, de meg nem öli. De ami még legnagyobb, a' hogy ott asszonyokot nem találnak. Micsoda rettentő nagy kín a', hogy ott asszonyok nem lesznek! Ezen a világon arról gondolkodni szükséges, de a másikán gorombaság. Én nem tudok már mit írni többet a török vallásról, úgy tetszik, hogy elég.

193
Rodostó, 23. novembris 1754.

Minden bizonnyal tudom, hogy örülni fogsz azon, hogy Isten kegyelmiből a szomorú setétség elhagyta a szemeimet. Sohasem szabad senkinek is, még az ellenségünknek is, rosszat kívánni, de a' bizonyos, hogy másnak vakságát kívánni nagyobb, mintsem halált. A szemem világa minden orvosság nélkül, csak az Isten kegyelmével tért visszá. Ennek a holnapnak a kezdetén valamivel jobban kezdék látni. Ennek előtte pedig egynehány nappal a szemeimben kezdém érzeni, mintha valami gaz esett volna mind a kettőben, valami szúrta őket két vagy három nap, tudtam pedig, hogy semmi nem esett a szemeimbe. Másokkal is nézettem, semmit nem láttak. A' jutott eszembe, hogy talám a hártyikák, amelyek a szemeim előtt voltak, talám azok akarnak leesni. Úgyis lett, mert harmadnap múlva nem érzettem azt a nehéz szúrást a szemeimben, és sokkal világosabban láttam. Egyszóval, az Isten kegyelmiből ma az innepem napján az imádságoskönyvnek hasznát vehettem, amely nem lehetett másfél esztendőtől fogva. Én is immár jobban szánom a vakokot, de ha a testi vakság nagy dolog, a lelki százszorta nagyobb. Kedves néném, oltalmazzon meg az Isten mindenikétől.

194
Rodostó, 14. decembris 1754.

Kedves néném, lehet-é nagyobb hírt írni, mint egy hatalmas császárnak halálát. Ma hallottuk meg, hogy tegnap Mamut császár elhagyá a világot. Egynehány napig betegeskedvén, a nép igen kívánta volna látni, olyan helyre viteté magát, ahol megláthatá. Tegnap, hogy a népnek kedvit találja, nagy erőt vévén magán, lóra ült, és a Szent Sofia templomában ment. Mikor visszátért volna, ha meg nem kapták volna, leesett volna a lóról, és amidőn a házához érkezék, csakhamar meghala. Elmondhatni, hogy nagy császár volt. A hadakozásba szerencsés volt, azt elmondhatni. Azt is elmondhatni, hogy nem kívánta a hadakozást elkezdeni, és békességben akart uralkodni. Egynehányszor akartak zenebonát indíttani ellene. De ő annak elejit vette, lecsendesítette, és az indítóktól a fejeket elvétette, hogy többé azt ne cselekedjék. A nép igen szerette, mind keresztyén, mind török, maga is a keresztyénekhez jó akarattal volt. A birodalmat csendesen igazgatta, kegyetlen nem volt, a vezérit sokszor megváltoztatta, de egyet sem öletett meg. Elmondhatni felőle, hogy nagy császár volt, noha kis termetű. Helyiben Oszmánt tették, az atyjáról való testvéröccsét. A' pedig legkisebb ellenmondás nélkül mene végben. Oszmánnak az anyja még él, az is megmenekedék a rabságtól. Mind Mamut, mind Oszmán a Musztafa császár fiai. Immár harmadik császár vendégi vagyunk; az Isten ő szent Felsége az ő kezekből táplál minket bőséggel. Kedves néném, kalinitza!

195
Rodostó, 6. aprilis 1755.

Az új császár változtatja igen hamar a vezérit; februariusba letevé a vezért, és a jancsár agát tette kalmakánnak addig, amég az új vezér elérkezik, a kalmakánság pedig vicévezérség. Az új, vagyis az ó vezér, Ali pasa, az elmúlt holnapnak a végin érkezék Constancinápolyba. Azt mondám, hogy ó vezér, mert e' harmadikszor vezér, és köszönje a császár anyjának, aki is a vezér apjának rab leánya volt, és az apja adta volt a mostani császár atyjának. Ez a császárné most hetven esztendős.

196
Rodostó, 26. augusti 1755.

A császár változó táncot jártat a vezérekkel. A' bizonyos, hogy elmondhatják, hogy nincsen maradandó városunk. Ali pasát martiusba tevé vezérnek, majusba azt kiiktatá, és majusba Abdulát tevé helyiben; ez az ország kincstartója volt. Ma hozák hírit, hogy ezt is letették, és sziliktár Ali pasát tették helyiben; e' fegyverhordozó volt, és igen kedves embere a császárnak, tehát sokáig kell maradni a pócon vagy a kereken. Ennél többet most nem tudok mit írni, ha nem sok is, de nagy emberektől való hírek. Ebben a holnapban kezdé a prussiai király a hadakozást a királyné ellen.

197
Rodostó, 25. octobris 1755.

Ki gondolta volna, kedves néném, hogy az a kedves szeliktár Ali pasa oly hamar leessék, de még nem úgy, mint a többi, mert a többi a földre estenek, de ez a föld alá esett. Elég a', hogy erre haragutt a császár anyja, mert e' mesterkedett azon, hogy azt az Ali pasát letegyék, akinek a császárné pártfogója volt. A császárné is bosszút állott, és addig beszélt ellene a fiának, és mások által is tudtára adatta a császárnak, hogy micsoda húzással-vonással akar kincset gyűjteni magának. A császár a vádolást igaznak találván, a vezért megfogatta, és parancsolá, hogy fejét vegyék. De a császárnak tudtára adták, hogy nem szokás a vezéreknek fejeket venni, hanem megfojtani. A császár azt felelte reá: no hát fojtsák meg előbbször, és azután fejit vegyék. Úgyis lett, és a fejit kitették mindenek láttára. Amiolta ebben az országba vagyunk, nem tudok egyet is mást, akit a császár megöletett volna. E' helyiben következék Zaid effendi, e' franciául tud, mert Franciában kétszer is volt, követ is volt.

198
Rodostó, 1756. 15. januarii.

Kedves néném, micsoda irtóztató hírt hallánk, hogy első novemberben Lisbona városa a rettentő földindulásba elsüllyedett és elromlott volna. Egy nagy darab részit a földi tűz megemésztette. A templomok tele voltanak néppel, mivel innep volt, a templomok reájok estek. Az egész város cinteremmé változott egy órában, és eltemette a lakosit. Az utcákon hintók emberekkel, lovakkal elsüllyedtek. Az Istennek micsoda rettentő ostora volt azon a városon, mivel nemcsak a földindulás, hanem még a föld alatt való tűz kiütötte magát az utcákon, hát még a rettentő kincse annak a gazdag városnak örökké odalesz. Ami földből való, annak földdé kell lenni.

199
Rodostó, 30. aprilis 1756.

Ennek a holnapnak a kezdetin a császár aprilist járata Zaid effendivel, mert letevé a vezérségből. Az új vezér Imrehor Musztafa, Moriába lévén, ma ideérkezék, Constancinápolyba megyen. E' már másodszor vezér. A francia és az ánglus hadakozást hirdetének egymásnak. Az anglusok igen kegyetlen, kemény szívűek és háláadatlanok. A minap olvastam egy anglusról, aki ugyan érchercegje volt a háláadatlanoknak, lehetetlen, kedves néném, hogy le ne írjam. Tudom, hogy azt mondod utána, hogy szamár volt.

Elég a', hogy egy rendes ifiú anglus, az atyja kereskedő volt és gazdag, de ő igen fösvény lévén, még többet akara szerezni, azért más több kereskedőkkel Amérikában indula. Mikor Amérika széllyin volnának, a hajóskapitány egy sziget mellett megállapodék, hogy innyavaló vizet hordasson a hajójában. Amég a vizet hordották, az anglus kereskedők kimentek a hajóból, hogy vadásszanak. Az ifiú anglus is kiment vélek, de mint nem okosok, igen eltávozának a parttól, a vademberek reájok rohanának, és mind megölék a többit, csak éppen az ifiú anglus szaladott el. A kapitány észrevévén a dolgot, csakhamar onnét megindula, az ifiú ott marada. Aki is rettentő keserűségbe és rettegésbe bujdosott imede-amoda az erdőben, nem tudván hová lenni, szüntelen tartott attól, hogy valamely vademberre ne találjon, aki mindjárt megöli. Az éhséget is már kezdette volt próbálni, megszabadulásról semmi reménsége nem lehetett. Nem is mért a tenger partjához közelgetni, hogy valamely hajót láthasson, akin megszabadulhasson, se valami ételre valót keresni, hogy valakire ne találjon. Elfáradván az erdőben, egy kis dombocskára heveredett, de mint elhüle azon, hogy hátratekintvén, egy leányt láta a bokor közül kijőni, aki hozzája mene. És mindenik álmélkodni kezde egyik a másikán, és mindenik kegyesen kezdé egyik a másikát tekénteni. És ha az ifiú megkedvellé a vadleánynak termetét és személyit, aki is mezítelen volt, a leánynak is megtetszék az ifiúnak termete, fejér ábrázatja, és annyira megszereté, hogy mindjárt azon kezde gondolkodni, hogy tarthassa meg életét. És egy barlangba vivé, és minekutána szép gyümölcsökkel megvendéglette volna, egy szép forráshoz vivé, hogy innék. Hihető, hogy a leány előkelő renden való volt, mivel mindennap felékesíti vala magát igen szép csiga-nyakravalókkal. Azután a leány vadállatok bőreit vivé a barlangba, hogy a legény reájok feküdjék, és sokféle színű tollakkal felékesíté barlangját. Hogy pediglen mulatságot szerezhessen néki, kiviszi vala őtet estve vagy a holdvilágon valamely szép kies helyre, valamely forrás vagy patak mellé, ahol a legény nyugodhatott, ő pedig addig vigyázott, vagy pedig az öliben aluttatta, és felköltötte, mihent valamely zörgést hallott. Eszerént töltik vala idejeket, amég magoknak új nyelvet nem csinálának. Akkor a legény megérteté véle, hogy szerencsésnek tartaná magát, ha őtet bírhatná a maga hazájában, ahol néki szép köntösöket csináltatna.

Egynehány holnapokot töltöttek vala el nagy szerelembe, amidőn a leány a tengeren egy hajót meglátván, és már tudván, mit kelletnék cselekedni, jeleket mutata, hogy a hajó a parthoz közelítene. Estve mind a ketten a hajóban ülének, a hajó Barbád szigetében igyekezett, az ifiúnak is oda kelletett volna menni. Nagy örömbe valának, hogy megmenekedhetének a sok nyughatatlanságtól és félelemtől. De a leány micsoda víg szívvel hagyá el hazáját és szüléit, hogy azzal tölthesse életét, akit úgy szeretne, és akinek élete veszedelmével tartotta meg életét. De menél inkább közelgetnek vala ahhoz a szigethez, a mi ifiúnk annál kedvetlenebb és gondolkodóbb kezde lenni, megvizsgálván azt magában, hogy ő mennyi időt töltött el hejában, hogy azon idő alatt az ő pénze semmi interest néki nem hozott, az ő kereskedése azon idő alatt nem folyt. Hogy pedig visszászerezhesse azon vesztéseket, és jó számot adhasson szüléinek az útjáról, elvégezé magában, hogy attól a társától, aki véle annyi jót tett, megváljék, mihent a szigethez érkezik. Ahol, mihent a hajó odaérkezik, a tengerparton vásárt tartanak, ahol a rabokot eladják, valamint nálunk a lovakot és az ökrököt adják el. A szegény nyomorult vadleány sírni és reménkedni kezde, de csak hejában. Azt is értésire adá, hogy terhes volna tőle. De az ifiúnak a szíve semmin meg nem esék, hanem csak a maga hasznán. De sőt még, hogy megtudá, hogy terhes volna, még nagyobb áron adá el egy kereskedőnek. Kedves néném, mit mondasz erről a háláadatlanról? Én csak azt mondom, hogy az Isten megfizette irtóztató háláadatlanságát. Legalább ne adta volna el, ha magának meg nem akarta tartani. Oh fösvénység, mennyi lelket vesztesz el?!

A prussus ebben a holnapban kezdé el a királyné ellen ok nélkül a hadakozást, és foglalá el igazságtalanul Saxoniát.

200
Rodostó, 17. januarii 1757.

Kedves néném, tudod-é, hogy Imrehor Musztafát letették, és az álepi pasát tették helyében. E' rézeffendi volt annak előtte, és ami még rosszabb, keresztyén volt, mert görög nemzet. Azt mondám, hogy ami még rosszabb, mert a' bizonyos, hogy a hittagadó vezérek korántsem voltak olyan jók a keresztyénekhez, mint a valóságos született török vezérek. Ez az új vezér még Álepben vagyon, sok idő kell, amég ide érkezzék. Azt írod néném, hogy a török császár leányinak igen rossz az állapotjok, mivel nem lakhatnak a férjekkel, és hogy többire öreg pasáknak adják őket. A' való, hogy a házasságot éppen nem kívánhatják, mivel akár öregnek, akár ifiúnak adják őket, de a férjekkel nem lakhatnak, és a lakodalom után Constancinápolyból ki kell menni valamely nagy pasaságra. Gondolom, azért cselekeszik, hogy valamely zenebonát ne indítson. Hogyha pedig férfiú gyermeke lenne, mihent születik, mindjárt meg kell halni, noha tudok olyan vezért, akinél a császár leánya volt. Itt ám olyan dolog nem történik, mint a Nagy Károly császár leányával történt.

A császárnak volt egy Eginhárt nevű secretáriusa; ez a maga hivatalját oly jól viszi vala végben, hogy mindenek szerették. De a többi között a császárnak egyik leánya még inkább szereté őtet, viszontag ő is nagy szeretettel volt Immához. Minthogy pedig ez a szeretet hovátovább nevekedék, igen veszedelmes dologra és próbára adá magát, mivel egy étszaka az Imma ajtajára mene kopogatni, mintha a császár küldötte volna őtet. De mihent bébocsáták, Immának más dologról kezde beszélleni, aki is örömmel hallgatá, és nagy kegyes szeretettel fogadá, és hajnalig együtt maradának. Hajnalban pedig Eginhárt visszá akarván térni, látá, hogy sok hó esett volna, amég egymással mulatták volna magokot. Attól igen kezde tartani, hogy a hóban a nyomáról meg ne üsmerjék, és meg ne tudják, hogy honnét jött volna ki. A császár leányának megmondá, hogy mitől tartana, és micsoda nyughatatlanságban volna. Tanácsot tartának együtt, hogy miképpen cselekedjenek, hogy semmit észre ne vegyenek. Végtire a fejdelemasszony talála módot abban. A' pedig a' volt, hogy a szeretejét a hátán kivigye a hóból.

A császár pedig az egész étszakát álom nélkül töltötte volt, és látá a leányát, hogy micsoda nehezen vitte a terhét, és azt letévén, nagy sietséggel visszátére. A császár ezen mind csudálkozék, mind megkeseredék. Eginhárt bizonyos lévén abban, hogy a cselekedete nem maradna sokáig titokban, meg akara válni az udvartól, és a császár lábaihoz borulván kére arra engedelmet, mondván, hogy szolgálatjáért nem vett volna jutalmat. A császár felelé, hogy fog gondolkodni, és bizonyos napot ada néki, amelyen tudtára fogja adni szándékját. Azon a napon pedig a császár esszegyűjté a tanácsit, elejekbe tévé a secrétariusnak vétkét, és elébeszélé, amit látott vala. Tanácsot kére tőllök olyan dologról, amely meggyalázta házát. Ki-ki mást tanácsola, maga pedig azt mondá, hogy Eginhártot ha megbünteti, azzal nemhogy megkisebbítené, de meg nagyobbá teszi a familiája gyalázatját, azért inkább szereti ezt a gyalázatot elfedezni a házasságnak palástjával. Eginhártot béhívaták, és azt mondák néki, hogy a szolgálatjáért jutalmul a császár leányát adnák néki. Igenis, néked adom, mondá a császár, aki téged oly jóvoltából a hátán hordozott. A fejdelemasszonyt mindjárt hívák, és az Eginhárt kezire adák. Ők lássák. Én pedig jó étszakát kívánok. Ennek a holnapnak a kezdetin akará egy istentelen a francia királyt megölni, de megfizetett érette.

201
Rodostó, aprilis 21. 1757.

Az elmúlt holnapba érkezék el az új vezér Rekeb pasa Alepből, csak jó legyen. De hogy lehetne jó, mivel görög nemzet? Ugyan a görögök prédálák fel ebben a holnapban húsvét napján Jeruzsálemben a mi kápolnánkot. Azt tudod, néném, hogy a kápolna azon a helyre vagyon építve, ahol a Krisztus koporsója volt. Azt a kápolnát sok császárok, királyok ékesítették fel, sok drágaköves eszközök vannak benne, a görögök elfordították az igazságtól a pénzzel, és így az Isten tudja, mint lesz annak vége. A törökök nagy csendességbe hagyják a mi papjainkot Jeruzsálembe véghezvinni az isteni szolgálatot. De a görögök mindenkor irigylették az ott lévő szent kápolnát nékünk, ugyan a dühösség vivé őket arra, hogy felprédálják. Azt kérdheted, hogy merték ők azt megpróbálni az ott lévő pasától? Oh, ebben az országban a pénz mindent elcsinál. Azt a várost sok görögök, örmények lakják, de ezek nagy békességben vannak a mi papjainkkal. Húsvétra pedig mindenünnen oda gyülekeznek, de sőt még a zsidók is elmennek, hogy csak a régi templomoknak a helyit megláthassák. Ha ezek még most is elmennek, hát még a Krisztus idejében micsoda szép dolog volt annyi rettentő zsidót felmenni látni a templomba.

Mennyi véghetetlen számú zsidó vala jelen, mikor szamáron mene bé dicsőségesen Jeruzsálemben, és mikor megöleték egynehány nap múlva. El lehet ebből ítélni, hogy az Üdvezítő mennyi rettentő népnek láttára akara meghalni, akik mind kívánák halálát; hogy rendszerént húsvét napján két óráig dél után kétszázötvenötezerhatszáz bárányt öltenek meg, azoknak megételére két millium ötszázötvenezer személyt számláltak. Micsoda rettentő gyülekezet volt a', micsoda rettentő sok gyilkosok voltak azok, mivel mindnyájan reája állottak, hogy megöljék királyokot. De ők csak azt kiálták: feszítsd fel, nincs királyunk! Ugyanezért az irtóztató gyilkosságért szálla is reájok az Istennek rettentő ítélete és bosszúállása erre a népre. El lehet ítélni abból, hogy amidőn Titus megszállá Jeruzsálemet, amég megvevé, addig a városban tizenegyszázezer embert temetének el, hogy pedig megvevé és elpusztítá, kilencvenhétezer embert tett rabbá. Való, hogy a büntetés rajtok nagy volt, de a véteknek nagyságát micsoda nyelv mondhatná ki?

202
Rodostó, 28. maji 1757.

Kedves néném, ebben a holnapban szoktak eret vágatni. Ennek a holnapnak a 6-dik napján sok érvágások voltak Prága mellett, mivel a királyné hadának nagy harca volt a prussiai királlyal, végtire a királyné hadát Prága felé nyomák, és oda bészoríták. A várost is megszállották. Isten tudja, mint lesz vége, hanem azt tudom, hogy ha a levél kicsid, a hír elég nagy.

203
Rodostó, 30. junii 1757.

Kedves néném, ismét nagy hírt írhatok, mert a prussiai királyt megverték. A' pedig így lett meg. Marsallus Daun nagy haddal Prága segítségire ment, a király eleiben mene, minthogy pedig mind a két résznek volt kedve a verekedésre, kedveket tölték, és nagy harcot adának egymásnak. Kolen nevű város vagy falu mellett a harc 18-dik volt. A harc sokáig tarta. A győzedelem pedig a királyt elhagyá és Daun mellé álla, minthogy kedvesen fogadá, a harcot is megnyeré, Prágát felszabadítá és kapuit megnyitá. De Prágában a harcról semmit nem tudtak, hanem aznap-é vagy másnap egy vitéz örömmondó markotányosné vivé legelsőbe a hírt a megnyert harcról. Hihető, hogy meg is ajándékozták azt az asszony postát. Azután a prussiai had eltávozék Prágától. Ki mondhatná meg a lakosok örömit, mivel nagy károkot, romlásokot, égéseket szenvedtek volt a bombák és a tüzes golyóbisok miatt!

Minthogy a minap olvastam az Amurátes császár históriáját, ott is a harcról vagyon a szó, amelyet megmondom csak rövideden, hogy a levelem hosszabb legyen. Elég a', hogy az ötödik Lajos király békességet csinált volt Amurátessel, hogy pedig a kötést még jobban megerősítsék, zálogul egy szentelt ostyának a felit adták volt a császárnak. De nem tudom miért, a király minden ok nélkül felbontá a békességet és sok számú magyar haddal a császár ellen mene. Sok püspökök is valának a táborán, mivel azelőtt az a rossz szokás volt, hogy a püspököknek táborba kelletett menni a magok seregekkel. Azt is tartották abban az időben, de nem az évangyélium szerént, hogy a hitetleneknek nem kell megtartani a hitet vagy a fogadást. A harc Várnánál volt, a magyarok eleinte mindjárt tüzesen viselék magokot, úgyannyira, hogy a törökököt visszányomák, és szaladófélben valának. A császár látván, hogy csaknem elvesztette volna a harcot, a fél szentelt ostyát kivevé a kebeliből, és az ég felé emelvén, kéré az Istent, hogy büntetné meg azokot, kik a békességet felbontották, és akik az ő nagy prófétájoknak olyan zálogával erősítették volt meg. Ezt elvégezvén, a hada közi nyargal, visszátéríti, és újontában az ellenségre viszi. Erre a magyarok megrémülnek, megszaladnak. A király is amint szaladott volna, valamely tós vagy mocsáros helybe lovastól odaveszett. Ebből a példából látod, néném, hogy a törökök nagy tisztelettel vannak a Krisztushoz, noha minket gyauroknak hínak, hitetleneknek, mert nem hisszük Mahametet. Mely jól tesszük!

204
Rodostó, 2. novembris 1757.

Kedves néném, ismét nagy hír! Oszmány császár sok betegeskedése után a sok mindenit másra hagyá. Mondám, másra hagyá, mert az a más is nem másnak, hanem másra hagyja, valamint a dervis mondá egy perzsiai királynak. Egy dervis bémenvén a király udvarában, egy filegorjában egy gyéként leteríte, és a pipáját meggyújtá, mintha ő lett volna az úr. A király meglátván, hozzájá külde, megizenvén neki, hogy mérte volna megpróbálni, hogy szabadság nélkül bémenjen. A dervis azt izené, hogy a vendégfogadóban mindennek szabad bémenni; a királynak szüleatyja, nagyapja, apja egymásra hagyták a kastélyát, valamint a vendégfogadót. A király megneveté a dervis bolondságát. Oszmány jó császár volt, békességszerető, a keresztyéneket nem gyűlölte. Az elmúlt holnapnak 29. napján hala meg. 2 esztendeig, 10 holnapig és egynehány napig uralkodék. Másnap Musztafát tevék császárnak, mintegy ötven esztendős, ez az Ágmet császár fia. Isten tudja, micsodás lesz.

Azt írod néném, hogy Franciaországba vadászatban egy hercegné leesvén a lóról, kitörte mind a két karját; a' bizonyos, hogy holtig fogja viselni a bélyegit. Abból látjuk, hogy az ifiú asszonyoknak nem kellene megengedni, hogy lóra üljenek; az öregeknek mind inkább megengedhetni, nincsen annyi szükségek a karokra, lábokra, mint az ifiaknak. Azt olvastam, hogy Tessálonika tájékán volt egy úri asszony, akinek egy kedves paripája volt, akin igen szerete járni. A ló is olyan kevély volt, hogy mást nehezen vett magára. Úgy történik egyszer, hogy Rómából egy pápának Constancinápolyba kelletett menni a császárhoz, minthogy földön ment, tehát az asszonynak jószágán kelletett általmenni. Amidőn odaérkezett, az asszony nagy tisztelettel fogadá. Mikor meg akara indulni, az asszony kéré, hogy ülne a lovára, és vinné végben azon az útját. A pápa kedvesen vevé jóakaratját, és a lovára üle. A pápa elvégezvén dolgát, visszátére, és a gazdasszonyához szálla, és a lovat nagy köszönettel visszáadá, és megindula. Egynehány nap múlva az asszony a lovára akara ülni, de nem lehete, mert azután soha magára nem vevé az asszonyát, mintha mondotta volna, hogy egy szent pápát hordoztam, ezután egy asszonyt nem hordozhatok. Néném, cálinitza!

205
Rodostó, 29. novembris 1757.

Kedves néném, a hadakozáskor a verekedésről kell írni, mi itt csendességben aluszunk, de Sléziába szüntelen talpon kell lenni, ugyan talpon is kell meghalni, valamint történék a prussusoknak ennek a holnapnak 22. napján Breslo mellett. A királyné hadát úgy tetszik, hogy gróf Nádasdi komendírozta, a prussiai hadat Bevern herceg. Ha egészen leírnám is, hogy mint volt az a harc, a végin csak azt kellene mondani, hogy a prussust megverték, és a herceget elfogták, egynehány nap múlva Breslót is feladák Nádasdinak. Hát már Siléziát visszányerte a királyné. Breslót nem sokáig ostromlák, mivel a harc után két nappal feladák. Pedig hogy úgy nem történék Nádasdival, mint egy görög királlyal, Filipussal. Ez a Nagy Sándor apja volt. A király valamely várat szálla meg, azalatt egy kevély görög a táborára érkezék, és kéreté a királyt, hogy fogadná bé szolgálatjára, mivel olyan nyilas volna, hogy a madarat reptiben lelövi. A király talám akkor nem lévén jókedvibe, azt felelé reá, hogy nem volna szüksége a vadászra, hanem katonára. A görög sokat álítván maga felől, a válaszon felindula, és ugyanazon estve a várba bészökék, feltévén magában a bosszúállást. Egynehány nap múlva a király megkerülé a várat, de szerencsétlenségire közelebb mene a várhoz, mintsem kelletett volna. Amint pedig a várat vizsgálná, a várból nyíllal a szemit meglövik. Mikor pedig a nyilat a szemiből kihúzták volna, írást látának rajta, e' vala reája írva: a Filep jobb szemére. Úgyis volt, mert a jobb szemén volt a lövés. A király és mindnyájan általláták, hogy a nyilas ember lőtte meg bosszúállásból. A kevélység és a bosszúállás mit nem okoznak! Énnekem is bosszút kellene állanom, mert régen nem vettem a néném levelit.

206
Rodostó, 29. decembris 1757.

Már mostanában új és hideg szokást vesznek, mert a hó között is hadakoznak, mivel ebben a hideg holnapban, ötödik napján nagy harc volt Lissánál, Siléziában. A királyné hadát Károly fejdelem és Marsalus Daun komendírozták, a prussiai király maga komendírozta a maga hadát. A harc nagy volt, mind a két rész vitézül viselte magát, de végtire a győzedelem a király mellé hajola, és a harcnak azt a hasznát vevé, hogy Breslót ismét visszányeré. Isten tudja, meddig bírja.

Ismét a halálról kell írnom, mert Csáki úrnak hatodik a szava igen elnehezedvén, hetedik 11 órakor reggel meghala 81 esztendős korában. Csaknem holtig, vagyis holtig egészséges volt, nem volt szüksége se doktorra, se orvosságra. Azt nem mondhatni felőle, hogy ezért holt, amazért holt meg, mert ilyen betegsége volt, mert az orvosság nem volt jó, mivel csak azért holt meg, mert az Isten elvégezte, hogy minden ember meghaljon. Utolsó generálisa volt Rákóczi Ferencnek. Már mi csak ketten maradtunk Zai úrfival, mi vagyunk a legutolsók, mert legutoljára hagyott minket az Úristen, mire, meddig, ő tudja. Elég a', hogy adjunk hálákot néki, hogy megadta ezt az esztendőt eltöltenünk, és kérjük, hogy ne hagyja el ezután is a szegény bujdosókot, el nem fordítván szent szemeit róllok. De ne szájjal, hanem szívvel kérjük; mert az emberek a szájat hallgatják meg, de az Isten a szívet tekénti, valamint történt egy szent remetével.

Egy püspök a tengeren utozván, a hajósok egy sziget mellé a hajót megkötik, a püspök maga mulatságára a szárazra kimegyen. Amint alá s fel járna, egy kis gunyhócskát láta a fák között, gondolá, hogy talám valamely ember laknék ott. Egy kis ablakocskához közelítvén csak csendesen, emberszót halla, és mintha valaki imádkoznék. De mint elcsudálkozék, hogy az, aki bent volna, eszerént imádkozék: átkozott legyen az Isten. Ezeket a szókot pedig szüntelen mondja vala. A püspök nem állhatván, bémene az emberhez, és mondá néki: atyámfia, ne azt mondjad, hogy átkozott az Isten, hanem áldott az Isten. A remete úgy kezdé mondani. A püspök, hogy erre megtanította volna, visszátére a hajóhoz, és megindula a hajó. A remete pedig azalatt elfelejté, amit tanult volt, és észrevévén, nagy sebességgel kezde a püspök után futni. A hajó távul vala már a parttól, de a remete nem vigyázva arra, ha a földön vagy a vízen futott-é, néki csak az imádság volt az esziben. A püspök és akik a hajóban valának, nagy csudálkozással láták, hogy a remete a tengeren futna utánok. Aki is a hajót béérvén, kiáltá a püspöknek, hogy elfelejtette volna az imádságot. A püspök látván a nagy csudát, mondá néki: atyámfia, csak úgy imádkozzál, amint eddig imádkoztál. Ebből a példából látjuk, hogy az Isten a szív imádságát szereti, és nem a szónkra figyelmez. Én is szívesen kívánom kedves nénémnek az újesztendőt egészségben elérni. Amen.

207
Rodostó, 20. decembris 1758.

Kedves néném, nemcsak mi, hanem az egész emberi nemzet olyan, mint a halálra ítéltetett rabok, akik nem tudják, mikor viszik ki a halálra. A mi sorsunk éppen olyan. Mennyi urakot, nemesembereket temettünk már el, kit egy, kit más esztendőben, úgyannyira, hogy már csak ketten maradtunk volt Zay úrral. Az Isten azt is kivevé a bujdosásból 22 octobris. Már most egyedül maradtam a bujdosók közül, és nem mondhatom, mint eddig, hogy hadd vigyék ki ezt vagy amazt előre, mert egyedül maradván, nekem kell kimennem az áldozatra. A Csáki úr halála után Zay urat tette volt a porta a magyarok fejévé, akik ebben az országban vannak a császár protectiója alatt. Halála után a portára kelletett mennem, hogy hírré adjam halálát. A szokás szerént engemet tettek básbuggá, mert azt jó megtudni, hogy akik ebben az országba az öreg Rákóczival jöttünk, azok közül csak én maradtam, hanem akik most velem vannak, azok újak. Micsodás a világ! Mennyi változáson mentem már által, de az Istennek gondviselése mindenkor velem volt és vagyon mindnyájunkkal. Egész predikációt csinálhatnék a siralomnak völgyében lévő változó életünkről, amely változást mindaddig próbáljuk, valamég az örömnek hegyére nem megyünk. Vagyon immár egynehány napja, hogy ide visszáérkeztem. Mit rendel az Úr ezután felőlem, az ő kezében vagyok, hanem azt tudom, hogy a pornak porrá kell lenni, és boldog az, aki nem az Úrnak, hanem az Úrba hal meg. Annyi hosszas bujdosásom után kell-é mást kívánnom annál a boldogságnál.

Az első levelemet, amidőn a nénémnek írtam, huszonhét esztendős voltam, eztet pedig hatvankilencedikbe írom; ebből kiveszek 17 esztendőt, a többit haszontalan bujdosásba töltöttem. A haszontalant nem kelletett volna mondanom, mert az Isten rendelésiben nincsen haszontalanság, mert ő mindent a maga dicsőségire rendel. Arra kell tehát vigyáznunk, hogy mi is arra fordítsuk, és úgy minden irántunk való rendelése üdvességünkre válik. Ne kívánjunk tehát egyebet az Isten akaratjánál. Kérjük az üdvességes életet, a jó halált és az üdvességet, és azután megszűnünk a kéréstől, mind a bűntől, mind a bujdosástól, mind a telhetetlen kívánságtól. Amen.

---