Én, Szinuhe, írom e sorokat, Szenmutnak és asszonyának, Kipának a fia. Nem azért, hogy Kemet földjének isteneit dicsőítsem, mert az istenekből elegem van. Nem akarom dicsőíteni a fáraókat sem, mert megelégeltem az ő tetteiket is. A magam kedvére írom csupán. Nem keresem isteneknek és uralkodóknak kegyét, nem vezet félelem vagy a jövő reménysége. Életemben oly sokat láttam és vesztettem, hogy nem gyötör hiábavaló félelem, és a halhatatlanság reményére éppúgy ráuntam, mint ahogyan ráuntam az istenekre és a királyokra. Mindezt csupán a magam kedvére írom, és ez különböztet meg minden más írótól, a múltban és a jövőben egyaránt. Mert mindent, amit valaha leírtak, vagy az istenek, vagy az emberek kedvéért írtak le. Én a fáraókat is embernek akarom tekinteni, hiszen haragjukban, félelmükben, szenvedélyükben vagy csalódásukban éppolyanok, mint mi vagyunk. Bizony, semmiben sem különböznek tőlünk, hiába jegyzik be őket akár ezerszer is az istenek közé. Ezer meg ezerszer beírhatják őket az istenek családjába, mégis emberek maradnak, hasonlók a többiekhez. Megvan a hatalmuk, hogy haragjukat kitombolják és a félelem elől elmeneküljenek, de a szenvedélytől és a csalódástól nem védi őket semmi. S amit eddig írtak, vagy az uralkodó parancsára írták, vagy az isteneknek akartak hízelegni, vagy az embereket rászedni, hogy elhiggyenek olyasmit, ami nem történt meg. Vagy éppen azért, hogy elhiggyék: minden másképpen történt, mint a valóságban.

Én, Szinuhe, láttam egy fiút, aki az utcasarkon agyonverte apját. Láttam, hogyan támadnak szegények gazdagok ellen, istenek istenek ellen. Láttam olyan férfit, aki egykor aranyserlegből itta borát, nyomorúságában pedig térdre ereszkedve, tenyérrel mert vizet a folyóból. Azok, akik egykor aranyat mértek, később az utcán koldultak, feleségük pedig hitvány rézkarika áráért adta el magát kifestett négereknek, hogy kenyeret vehessen a porontyainak. Szemem előtt tehát nem történt semmi új, ami pedig azelőtt megtörtént, megtörténik a jövőben is. Ahogyan az ember azelőtt sem változott, éppúgy nem változik meg a jövőben sem. Akik utánam jönnek, ugyanolyanok lesznek, mint azok, akik előttem éltek. Hogyan érthetnék hát meg az én bölcsességemet? Miért remélném, hogy elolvassák szavaimat?

De én, Szinuhe, a magam kedvére írom ezeket, mert a tudás úgy marja szívemet, akár a lúg, és minden öröm kiveszett az életemből.

Száműzetésem harmadik évében kezdem írni ezt a könyvet, a keleti tengernek partján, ahonnan Punt földjére vitorláznak a hajók, sivatagok és hegyek közelében, ahonnan az uralkodók köveket bányásztattak egykor, hogy megörökíttessék képmásukat. Azért írom, mert torkomban megkeseredett a bor. Azért írom, mert elvesztettem a vágy örömét, és nem vidámítja fel többé arcomat a szép kert és a halakkal teli tó. Télidőben, hideg éjjeleken fekete leány melegíti ágyam, de nem telik örömem benne. Elűztem magamtól az énekeseket, fülemet ingerli a lantok és sípok hangja. Ezért írom le mindezt, én, Szinuhe, aki nem veszem hasznát a gazdagságomnak, az aranyserlegeknek, a mirhának, sem az ébenfának és az elefántcsontnak.

Mert mindenem megvan, nem vettek el tőlem semmit. Pálcámat még most is félik a rabszolgák, az őrök is fejet hajtanak előttem, és kezüket térdükhöz kapják, ha látnak. Ám kimérték lépteim terét, és semmiféle hajó nem jöhet ide, a parti vizekig. Soha többé nem érezhetem a fekete föld illatát tavaszi éjszakán, ezért is írom ezt.

Pedig nevemet valamikor a fáraó aranykönyvébe is beírták, és aranyos házban laktam, a fáraó jobbja felől. Szavam súlyosabb volt, mint a hatalmasoké, ajándékokat küldözgettek nekem az előkelők, nyakamat aranyláncok fonták körül. Mindenem megvolt, amit ember megkívánhat, de ember lévén, többet kívántam, mint amit ember elérhet. Ezért vagyok itt, ahol vagyok. Horemheb fáraó uralkodásának hatodik évében száműztek Théba városából azzal, hogy mint a kutyát, agyonvernek, ha visszatérnék; azzal, hogy mint a békát, úgy lapítanak szét, ha elhagyom azt a helyet, amelyen élnem megszabatott. Az uralkodó parancsa ez, a fáraóé, aki egykor barátom volt.

De mielőtt elkezdeném könyvem, hadd panaszolja el szívem a panaszát, mert a száműzöttnek szíve, mely a bánatban megfeketült, egyre panaszkodik. Aki ivott a Nílus vizéből, az visszakívánkozik hozzá, mert szomját nem oltja semmiféle más föld vize.

Aki Théba városában született, az visszakívánkozik falai közé, mert nincs a föld színén Thébához fogható város.

Aranyserlegemet szívesen cserélném cserépkorsóra, csak még egyszer taposhatnám Kemet országának puha földjét. Lenruhámat is felcserélném a rabszolga cserzett bőrével, csak még egyszer hallanám, hogyan susog a folyam menti nádas a tavaszi szélben.

Tiszta volt ifjúságom vize, kedves volt bolondsága. Keserű és fanyar öregségem bora, és a legfinomabb mézes lepény sem teheti ízesebbé nyomorúságom sanyarú kenyerét. Térjetek vissza, forduljatok meg, elmúlt éveim; hajózzál, ó, Ámon, a magas égen nyugatról kelet felé, hogy visszakaphassam újra az ifjúságomat! Egyetlen szót sem másítok meg, minden tettemet úgy vallom, ahogyan volt. Ó, te karcsú nádtoll, ó, sima papirusz, adjátok vissza hiábavaló tetteimet, ifjúságomat és a bolondságomat.

Szinuhe írta ezt, a száműzött, aki szegényebb Kemet földjének minden szegényénél.

Szenmut, akit apámnak neveztem, a szegények orvosa volt Thébában. Kipa, akit anyámnak neveztem, a felesége. Gyermekük nem volt, én is csak öreg napjaikra kerültem hozzájuk. Egyszerűségükben az istenek ajándékának tartottak, nem is sejtve, mit hozott nekik ez az ajándék. Anyám, Kipa, egy mese nyomán adta nekem a Szinuhe nevet, mert kedvelte a meséket, és az ő felfogása szerint veszélyek elől menekülve jutottam hozzájuk, a mesebeli Szinuhéhoz hasonlóan, aki a fáraó sátrában véletlenül szörnyű titkot tudott meg, ezért elmenekült, elbujdosott és százféle kaland közepette hosszú éveket töltött idegen országokban.

Ám ez csak együgyű fecsegés volt, megfelelt az ő gyermekes észjárásának. De remélte, hogy mindig megmenekülhetek a veszedelmektől, és kikerülöm a balszerencsét. Ezért nevezett el Szinuhénak. Igaz, Ámon papjai úgy mondták, az ember neve előjel. Ki tudja, talán éppen a nevem sodort veszélyek közé, kalandokba, és idegen földekre. Talán a nevem tett szörnyű titkok tudójává, az uralkodó és felesége titkainak részesévé - s e titkok halált hozhattak fejemre. És végül, a nevem miatt lett belőlem üldözött és számkivetett.

Ámbár, amilyen gyerekes volt Kipa részéről ez a névadás, éppoly gyerekes azt képzelni, hogy a névnek van valami jelentősége az ember sorsában. Ugyanúgy jártam volna akkor is, ha Hepru vagy Kafran, vagy Mósze a nevem. Igaz, nem lehet tagadni, hogy Szinuhe száműzött lett, Hebet viszont, a sólyom fiát, vörös és fehér koronával Horemheb néven Felső- és Alsó-Egyiptom uralkodójává koronázták. Tehát a név végzetszerűségéről higgye mindenki, amit akar, mert hitében vigasztalást talál az élet viszontagságai és bajai közepette.

Én a nagy király, III. Amenhotep fáraó uralkodásának idején születtem, és ugyanabban az évben született ő is, aki az igazságnak akart élni, akinek nevét említeni többé nem szabad, mert átkozott név, habár akkor még senki sem tudta ezt. Születésekor tehát nagy örömujjongás töltötte be a palotát, a király sok áldozatot mutatott be Ámon hatalmas templomában, amelyet maga építtetett, és a nép is örült, anélkül, hogy sejtette volna a jövendőt. Hiszen a nagy királyi hitves, Teje, hiába várt fiúgyermeket, pedig huszonkét esztendeje volt már a nagy király felesége, és nevét az uralkodó neve mellé írták a templomokban és a képeken. Ezért őt, kinek nevét nem szabad említeni, nagy ünnepségek közepette a királyi hatalom örökösévé nyilvánították, alighogy a papok elvégezték a körülmetélést.

De ő csak tavasszal, a vetés idején született meg, én, Szinuhe, viszont az előző év őszén láttam meg a napvilágot, amikor a legnagyobb volt az áradás. Születésem napját azonban nem ismerem, mert egy szurokkal bemázolt kis nádcsónakon érkeztem a Níluson, és anyám, Kipa, a parti nádasban talált rám, nem messze háza küszöbétől: oly magasra emelkedett akkortájt a víz. A fecskék épp akkor tértek vissza, és csicseregtek a fejem körül, én viszont olyan csendes voltam, hogy Kipa halottnak vélt. Bevitt a házukba, szénparázsnál megmelegített, szájamba lehelt, míg csak halkan nyöszörögni nem kezdtem.

Apám, Szenmut, beteglátogatásáról két kacsával és egy véka liszttel tért haza. Amikor meghallotta vinnyogásomat, azt hitte, hogy anyám, Kipa egy macskát szedett fel, és ezért korholni kezdte. De anyám így szólt: "Nem macska az! Egy fiút kaptam! Örvendj, uram, Szenmut, fiunk született!"

Apám méregbe jött, és bolondnak nevezte, de Kipa ekkor előhozott engem, és tehetetlenségem megindította a szívét. Ilyenformán gyermekükké fogadtak, és a szomszédokkal is elhitették, hogy Kipától születtem. Anyám hiúságból tette, és nem tudom, sokan hittek-e neki. De a nádcsónakot, amelyen érkeztem, megőrizte, és felakasztotta szobánk mennyezetére, az ágy fölé. Apám pedig vette a legszebb rézedényét, elvitte a templomba, s engem, mint Kipától született saját gyermekét, beíratott a születések könyvébe. A körülmetélést azonban ő maga végezte, hiszen orvos volt és félt a papok késétől, amely gennyesedő sebeket hagyott hátra. Ezért nem engedte meg nekik, hogy hozzám nyúljanak. De talán takarékosságból is tette, mert a szegények orvosa lévén, egyáltalán nem volt jómódú ember.

Ezekre a dolgokra én persze nem emlékszem, de anyám és apám oly sokszor mesélték el nekem ugyanazokkal a szavakkal, hogy hinnem kell, s nem is lett volna okuk, hogy becsapjanak. Mégis, egész gyermekkorom idején azt hittem, hogy ők az igazi szüleim, és semmiféle bánat nem homályosította el gyermekségemet. A valóságot csak akkor mondták meg, amikor felserdültem, és levágták gyermekfürtjeimet. Azért tették ezt, mert félték, meg tisztelték is az isteneket, és apám nem akarta, hogy egész életemet hazugságban éljem. De hogy ki vagyok, honnan jöttem, és kik voltak a szüleim, ezt sohasem tudhattam meg. Mégis, bizonyos okokból, amelyeket később el is mondok, gyanítom, bár lehet, hogy csupán saját feltevésem ez. Egyet azonban biztosan tudok: nem én voltam az egyetlen, aki szurkozott nádcsónakon jött erre, a folyón lefelé. A templomokkal, palotákkal teli Théba óriási város volt, a templomok és paloták körül a szegények sárkunyhói sorakoztak végeláthatatlanul. A nagy fáraók idejében Egyiptom számos országot hajtott uralma alá, s a nagyság, a gazdagság megváltoztatta a szokásokat, az erkölcsöket. Idegen kereskedők és kézművesek telepedtek le Thébában, s templomokat építettek az isteneiknek. Amilyen nagy volt a pompa, a gazdagság és csillogás a templomokban és palotákban, éppolyan nagy volt a szegénység a falakon kívül. Sok szegény kitette gyermekét, viszont sok gazdag asszony is, akinek férje távol volt, nádcsónakon küldte el házasságtörésének bizonyítékát a folyón lefelé. Ki tudja, talán egy hajós felesége dobott ki engem, miután megcsalta férjét egy szíriai kereskedővel. Ki tudja, talán idegeneknek vagyok a gyermeke, mivelhogy nem estem át a körülmetélésen. Amikor levágták gyermekfürtjeimet, és anyám, Kipa, egy kis faládikába rakta el őket, első sarum mellé, sokáig nézegettem a csónakot, amelyet megmutatott nekem. A nádszálak már megsárgultak, töredeztek, és rég bekormozódtak a parázstartó füstjétől. A madarászok csomózásával voltak egymáshoz kötözve, de a szüleimről, e kis apróságon kívül, semmi mást nem mondhattak. Ilyenképpen szereztem szívem első sebét.

Amidőn közeleg az öregkor, a gondolat, akár a madár, úgy repül vissza a gyermekkor napjai felé. Öregségem napjaiban világosan és fényesen ragyog gyermekségem kora, mintha akkor minden jobb és szebb lett volna, mint ma. Ebben nincs különbség szegény és gazdag között, hiszen senki sem lehet annyira szegény, hogy öregkorában a gyermekségre visszaemlékezvén, ne fedezné fel a fénynek és örömnek futó visszfényét.

Apám, Szenmut, a templom falaitól a folyó mentén felfelé terjedő lármás, szegény városrészben lakott. Háza közelében húzódtak a Felső-Nílus kövezett rakpartjai, ahová a bárkák kirakták terhüket. A szűk sikátorokban sör- és bormérések voltak a hajósok és kereskedők számára, meg örömtanyák, ahová a belváros tehetősebbjei is ellátogattak hordszékeiken. Szomszédaink között adószedők, altisztek, dereglyevezetők és az ötödik rend papjai laktak. Apámmal együtt ők jelentették a szegények negyedének legtekintélyesebb lakóit; olyanok voltak, akár a víztükör fölé emelkedő kőfal.

A legszegényebb sárkunyhókhoz mérten, amelyek egymáshoz simulva vigasztalan sorokban szegélyezték a szűk sikátorokat, a mi házunk tágas, levegős volt. Előtte még néhány lépésnyi kertecske is akadt, amelyben ott zöldellt az apám ültette szikomorfa. Akácbokrok választották el a kertet az utcától. Egy kis tó is volt ott, kőmedence, amely csak áradáskor telt meg vízzel. Magában a házban négy helyiség volt, ezek egyikében készítette anyám az ételt. Étkezni a verandán szoktunk, amelyről apám fogadószobájába is be lehetett jutni. Anyám minden héten kétszer súrolóasszonyt fogadott, mert szerette a tisztaságot, egyszer meg a mosóasszony jött, kivitte ruháinkat a folyópartra és ott mosta ki. Az idegenekkel egyre inkább elárasztott szegény és nyugtalan városrészben, amelynek romlottságát csak felserdülve értettem meg világosan, apám és szomszédai képviselték a hagyományokat és a régi idők tiszteletre méltó erkölcseit. Amikor Théba városában a gazdagok és előkelők között erősen meglazult az erkölcs, csak ő és az ő néposztálya őrizte rendíthetetlenül, sziklaszilárdan az ősi Egyiptomot, az istenek tiszteletét, a szív tisztaságát és igénytelenségét. Úgy látszott, mintha szemben állnának az egész városnegyeddel és az emberekkel, akik között élniük és dolgozniuk rendeltetett, és szokásaikkal, viselkedésükkel azt akarnák hangsúlyozni, hogy nem tartoznak közéjük.

De miért meséljek olyan dolgokról, amelyeket csak később értettem meg? Miért ne emlékezzem inkább a szikomorfa érdes törzsére, susogó lombjára, mely oly hűs árnyékot borított reám a perzselő nap hevében. Miért is ne emlékezzem kedvenc játékszeremre, fából készült krokodilomra, amelyet szíjon húzgáltam magam után a köves utcákon. De szép is volt az, amikor fa állkapcsát csattogtatva, kitátotta vörösre mázolt torkát, és csak úgy rohant mögöttem! Hogy csodálták a szomszédok gyerekei, amikor összeverődtek. Rengeteg édességet, csillogó kavicsot és egy rézdarabot is szereztem, mert megengedtem a többieknek, hogy húzzák a krokodilt. Ilyen játékok csak az előkelők gyermekeinek juthattak, de a krokodilust apám a királyi udvar egyik ácsától kapta ajándékba, akit annak idején borogatással gyógyított ki súlyos ülőtályogjából.

Reggelenként anyám kivitt a zöldségpiacra. Valójában nem volt sok vásárolnivalója, mégis egy vízmértéknyi időt töltött el azzal, míg kiválasztott egy koszorú hagymát, és arra is képes volt, hogy akár egy héten keresztül minden délelőtt lábbelit keresgéljen. Szavaiból mindenki azt gondolhatta, hogy gazdag, aki mindig a legjobb árut akarja választani. Ha nem is vett meg mindent, ami szemének tetszett, csak azért volt, mert takarékosságra akart szoktatni. Azért mondogatta gyakran: "Nem az a gazdag ember, akinek aranya, ezüstje van, hanem az, aki beéri kevéssel is." Így oktatgatott engem, szegény öreg szeme mégis megcsodálta a szidóni és a bübloszi tarka szöveteket, amelyek olyan vékonyak voltak, mint a lehelet, és könnyűek, mint a pehely. Munkától kérges, barna kezével simogatóan tapogatta meg az elefántcsont ékszereket meg a strucctollakat. "Mindez felesleges és semmirevaló" - bizonygatta nekem, és nyilván saját magának is. Ám az én gyermeki észjárásom fellázadt az efféle tanítások ellen, s nagyon szerettem volna, ha enyém lehetne a cerkófmajom, amely karját gazdája nyaka köré fonta, vagy a cifra tollú madár, amely szíriai és egyiptomi szavakat fecsegett. Nem bántam volna azt sem, ha nyakláncot vagy szép aranyozott sarut kapok. Csak sokkal később értettem meg, hogy a szegény öreg Kipát is kimondhatatlan vágy fűtötte a gazdagság után.

De hát ő csak a szegények orvosának felesége volt, s ezért az álmait mesékbe temette. Esténként, mielőtt elaludtunk, halk hangon elmondott nekem minden mesét, amit csak ismert. Szinuhe történetét, meg annak a hajótöröttnek kalandjait is, aki a kígyókirály országából mérhetetlen sok kincset hozott magával. Mesélt nekem istenekről és boszorkányokról meg varázslókról, és régi fáraókról. Apám gyakran morgott is emiatt, és szemére vetette, hogy hiábavaló ostobaságokkal terheli a fejemet, de mihelyt horkolni kezdett, Kipa folytatta meséit, azt hiszem, a maga örömére és az én szórakoztatásomra egyaránt. Ma is emlékszem azokra a forró, fülledt nyári éjszakákra, amikor az ágy szinte perzselte meztelen testemet, s nem jött szememre álom; még mindig hallom álomba ringató, halk hangját, és újra ott érzem magam, az ő védő oltalmában. Saját anyám aligha lehetett volna jobb és gyengédebb hozzám, mint ez az egyszerű és babonás asszony, akinél a vak, nyomorék, öreg mesemondók mindig számíthattak valami jóféle ennivalóra.

A meséket szerettem, de ellensúlyozásukra ott volt az élő utca, az illatoktól meg bűzöktől egyformán terhes utca, ahol legyek ezrei tanyáztak. A kikötő felől érkező szél néha cédrus és szagos gyanta átható illatát hordta az utcánkba. Vagy illatos kenőcs cseppent ki egy előkelő hölgy hordszékéből, amikor kihajolt, hogy az utcagyerekeket elkergesse. Estefelé, amikor Ámon aranycsónakja elvitorlázott a nyugati hegyek felé, minden verandáról és sárkunyhóból olajban sült hal és friss kenyér szaga áradt. Théba szegénynegyedének szagát már gyermekkoromban megszerettem, és azóta sem felejtettem el soha.

A verandánkon, étkezés idején kaptam apámtól az első tanácsokat is. Fáradtan lépett be a kertbe, néha meg a fogadószobájából jött az asztalhoz, s ruhájában gyógyszerek és kenőcsök fanyar illatát hordozta. Anyám vizet öntött a kezére, aztán leültünk a zsámolyra, és Kipa kiszolgált bennünket. Egyszer, amint ott üldögéltünk, az utcán sörtől lerészegedett tengerészek lármás csapata rohant végig. Botokkal handabandáztak, verték a házfalakat, aztán éppen a mi akácbokraink alatt álltak meg, hogy szükségüket elvégezzék. Apám óvatos ember volt, ezért egy szót sem szólt egészen addig, míg el nem tűntek. Csak aztán kezdett oktatni engem: "Csupán nyomorult néger vagy koszos szíriai képes arra, hogy utcán végezze a dolgát. Az egyiptomi falak között csinálja!"

Ilyeneket is mondogatott: "A bor isten adománya, és ha mértékkel élvezed, szívderítő. Egy serleggel senkinek sem árt, ha kettőt ürítesz ki, beszédes lesz a nyelved, ám ha egész korsóval iszol, csak az utca árkában térsz magadhoz, kifosztva és összeverve."

Időnként drága kenőcs illata szállt a verandáig, amikor valami áttetsző ruhába burkolódzott, kívánatos asszony sétált el a ház előtt. Az ilyen nők erősen festették ajkukat, arcukat, szemöldöküket, és nedves szemükben olyan csillogás vibrált, amilyet tisztességes asszonyoknál sohasem láthatunk. Amikor túlontúl eltátottam a szájamat, apám komolyan így szólt:

- Óvakodj az olyan nőtől, aki szép fiúnak nevez, és magához akar édesgetni, mert szíve helyén háló és kelepce rejtezik, és az öle jobban éget, mint a tűz!

Nem csoda hát, hogy ilyen kioktatás után már gyermekésszel irtózni kezdtem a boroskorsóktól és a szép nőktől, akik másmilyenek voltak, mint a többiek. Ugyanakkor titokban veszedelmesen vonzott mind a kettő.

Apám még kisgyermek koromban megengedte, hogy részt vegyek a betegfogadásain. Megmutatta műszereit, a késeket és az edényeket, és mindről elmondta, hogyan, mire használják. Mialatt a beteget vizsgálta, ott álltam mellette, kezébe adtam a vizesedényeket, a kötszert, az olajokat és a bort. Anyám, mint általában az asszonyok, nem bírta elviselni a sebek és gennyes kelések látását, és sohasem értette meg a betegségek iránt való gyermeki érdeklődésemet. A kisgyermek nem is fogja fel, mi az a fájdalom és a betegség, amíg csak maga is el nem szenvedi. Egy kelés felszúrása nekem izgalmas volt, és büszkélkedve meséltem el a fiúknak mindent, amit csak láttam, hogy ezzel is tiszteletet ébresszek magam iránt. Ha új beteg érkezett, mindig nagy figyelemmel követtem apám munkáját és kérdéseit, míg csak ezt nem mondta: "A betegség múlóban van", vagy "elvállalom a kezelését". De voltak olyan betegek is, akiknek kezeléséhez nem mert hozzáfogni. Ezeknek egy papiruszcsíkra felírt néhány sort és elküldte őket abba a templomba, amelyet úgy hívtak, hogy Élet Háza. Amint az ilyen beteg elment, rendszerint szomorúan felsóhajtott, és fejcsóválva kifakadt: "Szegény szerencsétlen!"

Apámnak nem mindegyik betege volt szegény ember. Az örömtanyákról gyakran hoztak elébe kötözésre férfiakat, akik a legfinomabb lenvászon ruhát hordták, időnként meg szíriai hajósok is érkeztek, daganatokkal, vagy közönséges fogfájással. Így aztán nem lepődtem meg azon sem, hogy valamelyik nap egy fűszerkereskedő felesége jött el vizsgálatra, a legdrágább ékszerekkel, csillogó drágakövekkel teleaggatva. Az asszony sóhajtozott és nyöszörgött, panaszkodva sorolta el százféle baját, apám pedig figyelmesen hallgatta. Nagy volt a csalódásom, amikor elővett egy papiruszcsíkot, és ráírt valamit; azt reméltem, hogy meg tudja gyógyítani, amiért aztán sok finom ajándékot kaptunk volna viszonzásul. Ezért én is sóhajtottam egyet, megcsóváltam a fejem és halkan mormoltam magam elé: "Szegény szerencsétlen!"

A beteg asszony ijedten összerezzent, és aggódva leste apámat. Szenmut egy régi, elsárgult tekercsről ősi betűket meg jelképes ábrákat másolt át egy papiruszcsíkra, aztán olajat és bort öntött egy keverőedénybe, és belemártotta a papírt, míg a tintát el nem mosta a bor. A folyadékot cserépkorsóba öntötte és orvosságul odaadta az asszonynak, azzal a figyelmeztetéssel, hogy ebből vegyen be, mihelyt megfájdul a feje és a gyomra. Ahogy a beteg elment, kérdően néztem fel apámra. Zavartnak látszott, néhányat köhintett, aztán megszólalt:

- Sok-sok betegséget lehet legyűrni ezzel az erős varázsitalként használt tintával. - Mást nem is mondott, de kis idő múlva, mintegy magának, ezt motyogta: - Végül is, a betegnek ettől semmi baja nem lesz.

Midőn betöltöttem hetedik életévemet, én is megkaptam a fiúknak kijáró ágyékkendőt, és anyám elvitt a templomba, hogy áldozaton vehessek részt. A thébai Ámon-templom abban az időben Egyiptom leghatalmasabb temploma volt. A Holdistennő szentélyétől és a mellette levő tó partjától vezetett hozzá egy út a városon keresztül, véges-végig kőből faragott kosfejekkel szegélyezve. Ámon templomát hatalmas téglafal vette körül. A körülötte emelkedő épületekkel külön várost alkotott a városban. A hegymagasságú oszlopokról tarka szalagok libegtek, és az isteni lakhelyet a hatalmas rézkapu két oldalán régvolt királyok óriás szobrai őrizték.

Alighogy a kapun beléptünk, megrohanták anyámat a Halottak Könyvének árusítói, és hol halkabban, hol meg harsány kiáltásokkal kínálták árujukat. Anyám kézen fogott és megmutatta a fafaragók műhelyét, ahol sok-sok fából készült szobor hevert, amelyek szolgálókat és rabszolgákat ábrázoltak. Ezek, a papok varázslata folytán, a másvilágon is gondoskodnak tulajdonosaikról, dolgoznak, úgyhogy nekik az ujjukat sem kell többé mozdítaniuk. De minek is mondjam el azt, amit már mindenki tud, hiszen minden újra ismétlődik, s az emberi szív sem változik meg soha. Anyám kifizette a pénzt, amit kértek, hogy jelen lehessünk az áldozatnál. Láttam, amint a fehér ruhás, ügyes kezű papok egy szempillantás alatt levágták és feldarabolták az áldozati ökröt. Az ökör szarvai közé csavart nádfonaton pecsét bizonyította, hogy az állat hibátlan és nincsen egyetlen fekete szőrszála sem. A szent papok kövérek voltak, csupaszra borotvált fejük olajtól csillogott. Több száz néző vett részt az áldozaton, ám a papok jóformán figyelemre sem méltatták őket, inkább a saját ügyeikről beszélgettek fesztelenül, amíg csak az áldozat tartott. Én, a magam részéről, a templom falára festett hadijeleneteket nézegettem és elámultam az óriási oszlopokon. Sehogy sem bírtam megérteni, miért hatódott meg anyám, miért csillogtak könnyek a szemében, amikor kézenfogva hazavezetett. Otthon a gyermeki sarut levette a lábamról és új lábbelit kaptam, ami kényelmetlen volt, törte a lábam, míg meg nem szoktam.

Amikor emiatt panaszkodni kezdtem, apám jóakaratúan elmosolyodott és azt mondta, hogy ma már egy jó családból való fiú nem járhat a városban mezítláb, mert nagyon megváltoztak az idők. Elmesélte, hogy nagyapja idejében sokszor még a legelőkelőbb urak is nyakukba akasztva hordták a sarut, és mezítláb jártak. A szokások akkor egyszerűbbek és egészségesebbek voltak, mint manapság. Az asszonyok akkor megelégedtek egy ujjatlan, szűk ruhával, most meg minden valamirevaló nő bő ruhára, tarka nyakbavalóra vágyik. Régen kinevették volna azt a férfit, aki keményített és redőkbe szedett alsóruhát hord, vagy a bő ujjakat kedveli. Bizony, való igaz, hogy az a nagyapa, ha felkelt volna sírjából, többé nem ismer rá Théba városára, és még a mindennapi beszédet sem érti meg, olyan sok szíriai szó keveredett már az ősi város nyelvébe. Minél több idegen szót használ az ember, annál előkelőbbnek képzeli magát - magyarázta apám.

Étkezés után elkomolyodott, ügyes, nagy kezével jobb halántékomon megsimogatta gyermekfürtjeimet.

- Hétéves vagy, Szinuhe. Döntened kell, hogy mi lesz belőled.

- Katona leszek - mondtam én tétovázás nélkül, és nem értettem, miért komorodik el jóságos arca. Hiszen kint az utcán a fiúk legkedvesebb játéka a háborúsdi volt, és magam is sokszor megfigyeltem az igazi katonákat, amint birkóztak és a fegyverforgatást gyakorolták szálláshelyük előtt. Nagy hadiszekereket is láttam: lengő tolldíszekkel, dübörgő kerekekkel robogtak ki a városból gyakorlatozni. Igazán nem volt pompásabb, tiszteletre méltóbb pálya, mint a katonáé. A katonának nem kellett írni tudni sem, s ez tetszett nekem a legjobban, mert az idősebb fiúk ijesztő dolgokat meséltek arról, hogy milyen nehéz az írás tudománya, meg a tanítók milyen kegyetlenül megtépázzák tanítványaik üstökét, ha az agyagtáblát elejtik, vagy a nádtollat ügyetlenül fogják, s megreped.

Apám, ifjúkorában, minden bizonnyal gyengébb tehetség volt, hiszen másképpen többre viszi, és nem a szegények orvosa lesz. Igaz, munkáját mindig lelkiismeretesen végezte, betegeinek soha nem ártott, és az évek hosszú során át végül is sok-sok tapasztalatot szerzett. Jól tudta, milyen érzékeny és makacs vagyok, ezért elhatározásomhoz egy szót sem szólt. Egy kis idő múltán azonban anyámtól kért egy edényt, bevitte dolgozószobájába, és teletöltötte olcsó borral.

- Gyere, Szinuhe - szólt oda hozzám, kézen fogott, és elindultunk a folyópart felé. Csodálkozva lépkedtem utána. A kikötőben aztán megállt, s egy dereglyét vett szemügyre, amelyről a verejtékező, görnyedt hátú teherhordók épp akkor cipelték partra a gyékényekbe varrt árut. A nap már lebukott a nyugati hegyeknél a Holtak Városa mögé. Mi jóllakva álldogáltunk ott, ám a teherhordók egyre csak cipekedtek, tüdejük zihált, oldalukról csurgott a veríték. A felügyelő korbáccsal noszogatta őket, egy ernyője alatt ülő írnok pedig minden kihordott árut sorra feljegyzett.

- Ilyen akarsz lenni, mint ezek? - kérdezte apám.

Nagyon ostobának tartottam ezt a kérdését, és nem is szóltam rá semmit, csak csodálkozva bámultam őt, hiszen senki sem szeretne olyan lenni, mint a teherhordók.

- Ezek a szerencsétlenek kora reggeltől késő estig kínlódnak - szólalt meg Szenmut. - Bőrük kemény és cserzett, mint a krokodilbőr, tenyerük olyan durva, akár a krokodilmancs. Csak sötétedés után jutnak haza nyomorult sárkunyhóikba, egész vacsorájuk egy darab kenyér, hagyma és egy korty savanyú házisör. Ilyen a teherhordó élete. Nem jobb a földművesé sem. Egyformán nyomorultul élnek mind, akik a kezük munkájával tartják el magukat. Talán csak nem irigyled őket?

Tagadóan ráztam meg a fejemet, és tanácstalanul meredtem apámra. Hiszen én katonának készültem, és egyáltalán nem teherhordónak, földet túró parasztnak, öntözőmunkásnak vagy koszos pásztornak.

- Látod, fiam, ezek az emberek sohasem képesek sorsukon változtatni - folytatta apám komolyan. - Ha meghalnak, még jó, ha besózzák és legalább homokkal betakarják a holttestüket. Őket nem várja halhatatlanság és kifogyhatatlan öröm, mint a többieket, akik maradandó nyughelyét tudnak építeni maguknak, s van elég vagyonuk arra is, hogy testüket bebalzsamoztassák, s így az örökkévalóságig megmaradjon. Vajon mi ennek az oka, tudod-e, Szinuhe?

Sírásra görbült a szájam, úgy fordultam a Holtak Városa felé, ahol a lenyugvó nap vérvörösre festette a fáraók hófehér templomait. Értettem már, hogy Szenmut mire céloz.

- Ezek az emberek nem tudnak írni. - Apám újra nagyon komoly lett. - Aki pedig írni nem tud, sem az életben, sem a halálban nem boldogul.

Elgondolkozva emelte fel a borosedényt, hátrapillantott, mert félt, hogy Kipa utánunk leselkedik az utcasarkon, aztán kortyintott egyet a borból. Megfontolt, lassú mozdulattal megtörülte száját, kézen fogott, és sétáltunk tovább. Szívem elnehezült a bánattól, de nem engedtem abból az elhatározásomból, hogy katona leszek.

- Apám - mondtam séta közben -, a katonák élete nagyon kellemes. A fegyverházban laknak, jó ételeket esznek, esténként bort isznak az örömtanyákon, és a nők kedvesen néznek reájuk. A magasabb rangúak nemegyszer aranyláncot viselnek, pedig írni ők sem tudnak. A hadjáratokból mindig sok zsákmánnyal meg rabszolgával térnek vissza. A rabszolgák aztán kiszolgálják őket, és nekik dolgoznak egész életükön át. Miért ne legyek én is katona?

Szenmut egy szóval sem válaszolt, csak sietősebbre fogta lépteit. Egy nagy szemétdomb közelében, ahol zümmögő legyek felhői vettek minket körül, egyszer csak megállt. Alacsony sárkunyhó lapult ott meg. Apám lehajolt, és bekandikált az ajtónyíláson.

- Barátom, Inteb, itthon vagy-e? - kiáltott félhangosan, és nemsokára meg is jelent egy botra támaszkodó, féregcsípésekkel teli öregember, akinek jobb karját a válla alatt valamikor levágták, s akinek olyan piszkos volt az ágyékkötője, hogy szinte már megkeményedett. Arcát kiszárította, és összezsugorította az öregség, fogai rég kihullottak már.

- Ez... ez lenne Inteb? - kérdeztem suttogva apámat, és megdöbbenten néztem a vénembert. Hiszen Inteb hős katona volt, aki minden fáraók legnagyobbjának, III. Thotmesznek híres szíriai hadjáratában is részt vett, s hőstetteiről és kitüntetéseiről még mindig sokat beszélt a nép. Az öreg a katonák szokása szerint emelte kezét üdvözlésre, apám pedig odanyújtotta neki a borosedényt. Aztán leültek a földre, mert Intebnek még padja sem volt a kalyibája előtt. Remegő kézzel emelte ajkához az edényt, és mohón szürcsölte a bort, miközben erősen ügyelt, nehogy egy cseppet is kicsurrantson.

- Szinuhe fiam katona akar lenni - mondta apám elmosolyodva. - Elhoztam tehozzád, Inteb, mert egyedül te élsz még a nagy háborúk hősei közül. Mesélj hát neki a katonák pompás életéről, és a hőstetteikről.

- Széthre, Baálra, és minden gonosz szellemre! - fakadt ki az öreg, és élesen felnevetett. Rám meredt rövidlátó szemével. - Megbolondult a fiad?

Fogatlan szája, homályos tekintete, himbálódzó karcsonkja és ráncos, piszkos melle olyan ijesztő volt, hogy apám mögé bújtam, és belekapaszkodtam a ruhaujjába.

- Fiú! Hallgass meg! - kiáltotta, és vihogott hozzá. - Ha minden átkomért, amellyel megátkoztam életem napjait és szerencsétlen sorsomat, hogy katonát csinált belőlem, csak egyetlen korty bort kapnék, könnyűszerrel teletölthetném azt a tavat is, melyet a fáraó építtetett a hitvesének. Igaz, a tavat még nem láttam, mert arra nincs pénzem, hogy a vizeinken hajókázzam, de biztos vagyok benne, hogy színültig megtelne borral, sőt maradna még annyi korsóval, hogy egy egész hadsereg lerészegedhetne tőle.

Elhallgatott, és mohón szürcsölte tovább a bort.

- De hát... - kezdtem remegő szájjal - mégiscsak a katona foglalkozása a legdicsőbb...

- Hajaj, fiam, dicsőség és hírnév? - válaszolt erre Thotmesz vitéz harcosa. - Tudod mi az? Mocsok és szenny, amiből csak a legyek tudják fenntartani magukat. Elhiheted, én már életemben sok hazugságot meséltem a háborúról, meg a hősi tettekről. Tátva is maradt a legtöbb ostobának a szája, aztán hálából borral kínáltak mindig. De a te apád becsületes ember, és én nem akarom megcsalni őt. Ezért elárulom neked, hogy minden mesterség között a katonáé a legeslegutolsó, a legnyomorultabb.

A bor elsimította arcán a ráncokat, és tüzet gyújtott fénytelen szemében. Felemelkedett, és egyetlen kezével a nyakát kezdte markolászni.

- Ide nézz, fiú! - kiáltotta. - Ezt a sovány nyakat valamikor ötsoros aranylánc díszítette. A fáraó saját kezűleg aggatta rám. Ki tudná megszámolni a sok levágott kezet, amelyet a sátra előtt halmoztam fel? S vajon ki mászta meg elsőként Kádes falait? Ki rontott az ellenség sorai közé, akár egy bömbölő elefánt? Én voltam az, én, Inteb, a hős! És mit gondolsz, ki mond nekem köszönetet mindezért? Aranyam odaveszett, mint a többi múlandó földi dolog, a rabszolgák pedig, akiket hadizsákmányul szereztem, mind megszöktek, vagy belepusztultak a nyomorúságba. A jobb karomat Mitanni országában hagytam, és már régen utcasarki koldus volnék, ha jó emberek hébe-hóba nem hoznának egy kis szárított halat meg sört, hogy igaz históriákat meséljek a régi háborúkról gyermekeiknek. Inteb vagyok, a hős, de nézz rám, fiam! Az én ifjúságomat kietlen sivatagok, éhezés, ezernyi gyötrelem és kínlódás emésztette el. Akkor száradt le tagjaimról a hús, bőröm kicserződött, szívem akkor vált kőnél keményebbé. De a legborzasztóbb az volt, hogy a víztelen sivatagokban kiszáradt a nyelvem, és azóta engem is örökös szomjúság gyötör, éppúgy, mint a többieket, akik élve tértek haza a távoli harcokból. S amióta karomat elvesztettem, úgy tengődöm, mintha már a Halottak Völgyében lennék. De minek is beszéljek sebeim gyötrelmeiről, minek is beszéljek azokról a kínokról, amelyeket akkor álltam ki, amikor húsomat és csontomat vágták, s arról a rémségről, hogy sistergő olajba mártották utána a karcsonkomat. Áldott legyen a neved, Szenmut, mert te becsületes és jó ember vagy, de a borod elfogyott!

Az öreg elcsendesedett, lihegve leült a földre, aztán csüggedten lefelé fordította az agyagedényt.

A vad tűz kialudt szemében, és megint csak egy megtört, vén öregember ült előttünk.

- De... a katonának nem kell írni tudnia - suttogtam félénken.

- Hm... - mordult fel Inteb, és apámra sandított. Szenmut gyorsan lehúzott csuklójáról egy rézkarikát, és odanyújtotta az öregnek. Inteb kiáltott egyet, mire előszaladt valahonnan egy szurtos fiú, fogta a rézkarikát meg az edényt, és elrohant a bormérésbe, hogy innivalót hozzon.

- Nehogy a legdrágábbat vegyed - szólt az öreg türelmetlenül a gyerek után. - Végy inkább savanyút, abból többet kapsz érte! - Elgondolkozva nézett újra énrám. - Igazad van. A katonának nem kell írni tudnia, csak harcolni kell hogy tudjon. Mert ha írni tudna, akkor ő lenne a hadvezér, aki a legbátrabb harcosoknak is parancsol, és a többieket küldi előre a csatába. Mert akármelyik írástudó ember képes arra, hogy katonáknak parancsolgasson, és még száz embert sem vezényelhet az, aki nem tud a papiruszra szarkalábakat mázolni. Mi öröm van az aranyláncokban és a kitüntetésekben, ha az parancsol, aki a nádtollat fogja? De így volt ez mindig, és így is marad. Ezért, fiam, ha katonáknak akarsz parancsolni, először írni tanulj meg! Akkor aztán meghajolnak előtted azok is, akik aranyláncot hordanak, és rabszolgák visznek majd hordszéken a csatatérre.

Közben visszaérkezett a szurtos fiú, hozta az edény bort, és még hozott külön egy korsóval is. Az öreg arca felderült.

- Apád nagyon jó ember - mondta barátságosan. - Látod, ő írni is tud, és meggyógyított, amikor krokodilokat meg vízilovakat láttam, mert nem hiányzott a borom, amikor erős és boldog voltam. Bizony jó ember ő, habár csak orvos, és nem tudja megfeszíteni az íjat. Hála legyen neki!

Riadtan figyeltem a korsót, amelyhez Inteb éppen hozzálátott. Türelmetlenül rángatni kezdtem apám orvosságfoltos bő ruhaujját, mert attól féltem, hogy a bor miatt nemsokára mi is valamelyik utcasarkon fogunk felébredni, összeverten. Apám szintén vetett egy pillantást a korsóra, felsóhajtott, és kézen fogva elvezetett. Inteb metsző aggastyánhangján szíriai dalba fogott, a meztelen és napbarnított utcagyerek pedig nevetett rajta.

Én, Szinuhe, pedig eltemettem a katonák hősi tetteiről szőtt ábrándjaimat, és nem ellenkeztem másnap, amikor apám és anyám kézen fogva elvittek az iskolába.

Persze apámnak nem volt annyi vagyona, hogy a templomok nagy iskoláiba járasson, ahová az előkelők és gazdagok, meg a főpapok fiai, olykor leányai is jártak. Az én tanítóm csupán a következő utcasarkon lakó öreg Oneh pap volt, aki iskoláját egy omlatag verandán rendezte be. Tanítványai nagyrészt kézművesek, kereskedők, kikötőfelügyelők és altisztek gyermekeiből kerültek ki, akiknek a becsvágyó szülők írnoki pályát szántak. Oneh valamikor Mut istennő templomában a raktárkönyvnek volt a vezetője, és ahhoz valóban jól értett, hogy az írás mesterségéből mindazt megtanítsa a gyermekeknek, amit később áruk súlyának, gabonamennyiségeknek, állatok számának vagy a katonák porciójának feljegyzéseinél hasznosíthattak. Hasonló kis iskolák tucatjával, sőt százával akadtak a hatalmas Théba városában. A tanítás nem került sokba, mert a tanulóknak csak Oneh ellátásáról kellett gondoskodniuk. A szénkereskedő fia a hűvös téli estékre szenet hozott a parázstartójába, a takács gyereke ruhával látta el, a gabonakereskedőék lisztet adtak neki, apám pedig gondosan kezelte, sőt még fájdalomcsillapító gyógynövényfőzeteket is adott öregségének százféle bajára.

Ez a függőség okozta, hogy Oneh egyáltalán nem volt szigorú tanító. Ha valamelyik gyerek elaludt az írótábla mellett, nem cibálta meg a haját, minden büntetése az volt, hogy másnap valami nyalánkságot kellett otthonról szereznie az öregnek. A gabonakereskedő fia olykor egy egész korsó sört hozott neki, s ilyenkor feszült figyelemmel hallgattuk tanítónkat, mert nagy lelkesedéssel tudott mesélni a túlvilágról, Mut istennőről, a világ teremtőjéről, Ptahról, és más istenekről, akik közel álltak a szívéhez. Persze, közben nagyokat vihorásztunk, mert azt reméltük, hogy sikerül becsapni őt, és már egész napra megfeledkezett a nehéz feladatokról s az unalmas írásjelekről. Csak sokkal később jöttem rá, hogy az öreg Oneh bölcsebb és értelmesebb tanító volt, mint ahogy gondoltam. Meséinek, amelyekbe gyermekesen jámbor fantáziája életet öntött, határozott célja volt. Hiszen az ősi Egyiptom erkölcsi törvényeit tanította nekünk. Azt, hogy semmiféle rossz cselekedet nem marad megtorlatlanul. Azt, hogy egy napon Ozirisz ítélőszéke előtt minden ember szíve könyörület nélkül megméretik. Azt, hogy az olyan embert, akinek gonosz cselekedeteit a Sakálfejű mérlege elárulja, a Mindent Elnyelőnek dobják eledelül. A Mindent Elnyelő pedig krokodil, meg víziló is egy személyben, de mindkettőnél rettenetesebb.

Mesélt a mérges Hátranézőről, a holtak birodalmának félelmetes révészéről is, akinek segítsége nélkül egyetlen halott sem juthat el az üdvözültek mezőire. Ez a révész evezés közben folyvást csak hátrafelé néz, nem úgy, mint a földi evezősök, akik mindig előrenéznek a Níluson. Oneh számtalanszor elismételtette velünk azokat a varázsigéket, amelyekkel a Hátranézőt ki lehet engesztelni, és le lehet csitítani. Ezeket írásjelekkel is leíratta velünk, aztán meghagyta, hogy írjuk le mindegyiket emlékezetből is. Hibáinkat kijavítgatta, és mindig szelíd korholással figyelmeztetett. Meg kellett értenünk, hogy a legkisebb hiba a túlvilági boldogságot hiúsíthatja meg. Ha a Hátranézőnek olyan levelet adunk át, melyben csak egyetlen hiba is van, már boldogtalan árnyként kell bolyonganunk örök időkre a sötét víz partján, vagy ami még rosszabb, a holtak birodalmának szörnyűséges szakadékaiba jutunk.

Sok éven át látogattam Oneh iskoláját apám kívánsága szerint. Az volt a véleménye, hogy senkit sem szabad olyan pályára erőltetni, ami ellenére van. Ha nem mutatkozom tehetségesnek, nem erőszakolja rám az írnoki pályát. Ha viszont igyekezetet és buzgalmat tanúsítok, tanítóm, Oneh, majd beajánl valamelyik templom iskolájába, és onnan aztán megnyílik előttem az általa annyira remélt életút. De hogyha ez nem sikerülne, még mindig lehet belőlem számvivő hivatalnok vagy alacsonyabb rangú írnokféle, vagy esetleg a hadseregben is kipróbálhatom a szerencsémet az élelmiszerraktárnál. Hogy mi leszek valójában, akkor még nem is sejtettem.

Legérdekesebb iskolatársam Thotmesz volt, pár évvel idősebb nálam, egy hadiszekér-különítmény parancsnokának fia. Thotmesz már gyermekkorában megtanult bánni a lovakkal, s jól tudott birkózni is. Apja, akinek korbácsát rézfonat erősítette, híres hadvezért akart nevelni fiából, ezért taníttatta az írás tudományára. Neve, Thotmesz, a dicsőséges, mégsem bizonyult jó előjelnek, ahogyan apja remélte. A fiú, alighogy az iskolába került, nem törődött többé a gerelyhajítással, és nem vett részt a hadiszekerek gyakorlatain. Játszva megtanulta az írásjeleket, és míg a többiek kínlódva vesződtek a jelekkel, ő képeket rajzolt írótáblájára: hadiszekereket, vadul ágaskodó lovakat és birkózó katonákat. Egyszer agyagot hozott az iskolába, és míg Oneh, a sörtől nekibuzdulva, mesékkel szórakoztatott bennünket, nevetségesen eltorzított szobrot formált a Mindent Elnyelőről. A Mindent Elnyelő idomtalan, hatalmasra tátott szájjal fenyegetett egy kopasz emberkét - görbe hátáról és kerek kis pocakjáról nem volt nehéz Onehre ismernünk. Tanítónk mégsem haragudott meg. Thotmeszre senki sem tudott haragudni. Termete olyan volt, mint a köznép többi gyermekének: széles, kerek arc, vastag, rövid láb, ám szemében állandóan pajkos vidám fény tanyázott, és ügyes keze agyagból olyan állatokat és madarakat formált, amelyek mindnyájunkat elszórakoztattak. Eleinte katonás természete miatt kerestem barátságát, de ez a barátság akkor is megmaradt, amikor már rég kialudt benne a katonai pálya iránt érzett becsvágy.

Ahogy haladtam a tanulásban, egyszer csak csodálatos dolog történt velem. Olyan hirtelen jött, hogy még ma is emlékszem a pillanatra, amely olyan volt, akár a váratlan jelenés. Emlékszem, üde tavaszi nap volt, madarak csiviteltek az égen, a vályogkunyhók tetején pedig gólyák tapasztgatták fészkeiket. A víz leapadt, élénkzöld színben pompázott a föld. A kertekben magokat vetettek, palántákat ültettek ki. Hancúrozásokra, kalandokra való idő volt, s alig tudtunk nyugton maradni Oneh rozzant verandáján, amelynek falai minden kopogtatásra jobban omladoztak. Szórakozottan rajzolgattam az unalmas írásjeleket, a betűket, melyeket kőbe vésnek, és melléjük a papíron használt rövidítéseket. Ekkor hirtelen Onehnek egy már-már elfelejtett szava, valami különös dolog, élővé változtatta bennem a betűket, a szavakat. A képből szó lett, a szóból szótagok, a szótagokból betűk. Miközben a képek betűit egymás mellé sorakoztattam, új szavak keletkeztek, különös, élő szavak, amelyeknek a képekhez már semmi közük sem volt. Egy képet még a legegyszerűbb öntözőmunkás is megért, de kettőt egymás mellett nem ért meg senki más, csak az írástudó. Azt hiszem, aki valaha írást és olvasást tanult, jól ismeri ezt a különös élményt. Ez az élmény kaland volt számomra, izgalmasabb és csábítóbb, mint egy gránátalma elcsenése a gyümölcskereskedő kosarából, édesebb, mint a szárított datolya, üdítőbb, mint víz a szomjazónak.

Ettől fogva többé nem kellett engem buzdítani. Valósággal magamba szívtam Oneh minden szavát, akár a Nílus áradó vizét a kiszáradt föld. Gyorsan megtanultam írni, s lassanként azt is el tudtam olvasni, amit mások írtak. A harmadik évben már régi papirusztekercseket kaptam, és tanulságos történeteket olvastam fel a többieknek, hogy leírhassák.

Akkortájt azt is észrevettem, hogy nem vagyok olyan, mint a többi fiú. Arcom keskenyebb, bőröm világosabb volt, és tagjaim is karcsúbbak, mint az itteni fiúké. Sokkal inkább az előkelők gyermekeire hasonlítottam, mint azokéra, akik közt éltem, és ha nekem is lettek volna drága ruháim, senki sem különböztet meg a gazdag fiúktól, akiket gyaloghintón hordoztak, vagy rabszolgák kísértek végig az utcán. Ez aztán mindenféle gúnyolódásra adott okot. A gabonakereskedő fia ölelgetni akart és lánynak nevezett, mire kénytelen voltam megdöfködni az íróvesszővel. Ha közelembe került, már viszolyogtam, mert kellemetlen szagot árasztott. Inkább kerestem Thotmesz társaságát, aki egy ujjal sem ért hozzám soha.

Egyszer viszont félénken megkérdezte:

- Akarsz-e nekem modellt ülni? Formálok egy szobrot rólad.

Elvittem hozzánk, és az udvarban a szikomorfa alatt elkészítette a szobrot, amely a hasonmásom volt, és íróvesszővel belevéste a nevemet. Anyám néhány lepényt hozott ki nekünk, de amikor megpillantotta a szobrot, nagyon megrémült, és azt mondta, hogy varázslat. Szenmut azonban kijelentette, hogy Thotmeszből még udvari szobrász is lehetne, ha felvennék valamelyik templom iskolájába. Én pedig csupán játékból mélyen meghajoltam Thotmesz előtt, karomat térdemhez kaptam, úgy üdvözöltem, mint az előkelő urakat szokás. Thotmesz szeme felcsillant, de aztán sóhajtott, és megjegyezte, hogy abból ugyan nem lesz semmi, mert apja úgy akarja, hogy a harcosok házába menjen és a hadiszekér-különítmények iskoláját járja ki. Hiszen már írni is épp elég jól tudott ahhoz, hogy valamikor majd hadvezér lehessen. Apám akkor elment, anyám pedig még sokáig motyogott a konyhában, de Thotmesz és én ügyet sem vetettünk rá, csak ettük a lepényeket, mert finomak voltak és jó zsírosak, és nagyon jól éreztük magunkat.

Akkor még boldog voltam.

Egy napon apám felvette legjobb, frissen mosott ruháját, nyakába pedig feltette a széles sálját, amelyet Kipa hímzett. Ámon hatalmas templomába ment, bár szíve mélyén sosem szerette a papokat. De a papok segítsége és közbenjárása nélkül Thébában csakúgy, mint egész Egyiptomban nem történhetett semmi sem. Törvényt ültek, ítéleteket is hoztak, s ha akadt olyan bátor ember, aki az uralkodói törvényszék ítélete ellen fellebbezni mert, a templomokban megtehette. Az ő kezükben összpontosult az egész felsőbb fokú oktatás. Ők jósolták meg, hogy milyen magasra emelkedik majd a víz, sőt megmondták előre, milyen termés várható, és ennek alapján ők szabták meg az adókat is egész Egyiptom területén. De minek is magyarázzam ezt tovább, hiszen mondtam már, hogy minden újra ismétlődik, és soha nem változik meg semmi sem.

Azt hiszem, apámnak egyáltalán nem volt könnyű dolog ez a papoknál tett látogatás, hiszen egész életét a szegények orvosaként élte le a szegénynegyedben, így elidegenedett a templomoktól s az Élet Házától. Most, mint a többi vagyontalan apának, neki is ott kellett várakoznia a templom igazgatási épülete előtt, hogy majd egy magas rangú pap nagy kegyesen fogadja, és meghallgassa. Még ma is magam előtt látom őket, a szegény öregeket, amint legjobb ruháikban ott ülnek sorban, és becsvággyal telve arról ábrándoznak, hogy fiaik élete jobb lesz saját nyomorúságos életüknél. Nemegyszer fárasztó hajóút volt már mögöttük, amikor kis elemózsiás batyuikkal Théba városába érkeztek. A kapuőröknek és írnokoknak rögtön elajándékozták mindenüket, hogy bejuthassanak a templomba, és az aranyhímzéses ruhákban dölyfösködő, drága olajjal kikent-kifent papokkal beszélhessenek. A papok aztán orrukat fintorgatva, fanyarul és mogorván bántak velük. Ámon viszont egyre újabb és újabb hódolókat követelt, s ahogyan gazdagsága és hatalma növekedett, egyre több írástudóra volt szüksége. Mégis, minden apa isteni kegynek tartotta, ha fiát bejuttathatta a templomba, pedig azzal, hogy elhozta gyermekét, minden kincsnél nagyobb és értékesebb ajándékot adott az istennek.

Apámnak kedvezett a szerencse, mert alig félnapos várakozás után találkozott egy Ptahor nevű volt tanulótársával, aki az idők folyamán királyi koponyalékelővé lépett elő. Amint közelébe ért, összeszedte magát, és megszólította. Ptahor pedig megígérte, hogy saját becses személyében meglátogat bennünket, hogy megismerkedjen velem.

A megbeszélt napra apám libát szerzett, és a legfinomabb borból hozott. Anyám sütött-főzött, és szitkozódott. A konyhánkból kiáradó, finom libazsírillatra koldusok meg vakok gyűltek oda, és énekkel, zenével akarták kikényszeríteni, hogy részt vehessenek a lakomán. Amikor Kipa megelégelte a lármát, rájuk rivallt, de szétosztott közöttük némi zsírban sült kenyeret is, mire aztán elkotródtak. Mi Thotmesszel a házunk előtt, sőt még azon is túl az utcát söpörtük tisztára. Thotmeszt apám figyelmeztette, hogy legyen a közelünkben, hátha vele is óhajt beszélni magas vendégünk. Apám meggyújtotta a füstölőt, hogy a veranda illatos legyen, s habár még tudatlan gyerekek voltunk, mégis olyan ünnepi hangulat fogott el bennünket, akár a templomban. Én egy illatozó vízzel teli kannát őriztem, és egy hófehér gyolcskendőt védelmeztem a legyektől, melyet anyám a temetésére tartogatott, de erre az alkalomra mégis elővett, hogy Ptahornak kéztörlőül szolgáljon.

Emlékszem, nagyon sokáig vártunk. A nap is nyugovóra tért, a levegő hűvösödni kezdett. Leégett már a tömjén, a lúd pedig csüggedten sistergett az edényben. Egyre éhesebb lettem. Anyámnak megnyúlt az arca, szeme dermedten meredt a sötétbe. Apám egy szót sem szólt, de amikor besötétedett, nem gyújtott világot. Mind együtt üldögéltünk a verandán de nem akartuk látni egymás ábrázatát. Akkor értettem meg igazán, hogy a meggondolatlan, könnyelmű gazdagok és előkelők milyen sok bánatot és keserűséget tudnak okozni a kisembernek meg a szegényeknek.

Végül mégiscsak feltűnt a lobogó fáklyafény, apám felugrott, és a konyhába sietett, hogy parazsat hozzon, aztán meggyújtotta mindkét olajmécsünket. Reszkető kézzel felemeltem a vizesedényt, Thotmesz izgatottan szuszogott mellettem.

A fáraó koponyalékelő orvosa egyszerű gyaloghintón érkezett, két fekete rabszolga cipelte. Előtte egy kövér szolga világított imbolygó lánggal, szemmel láthatóan többet ivott a kelleténél. Ptahor zsémbesen nyögve szállt le a gyaloghintóról, de aztán hangos és vidám szavakkal üdvözölte apámat, aki meghajolt előtte, és tisztelettudóan térdéhez kapta a kezét. Aztán megfogta apám vállát, talán azt jelezve, hogy nem kell ilyen ünnepélyesnek lennie, vagy csak azért, hogy támaszt találjon. Miközben apámra nehezedett, nagyot rúgott a fáklyahordozóba, és meghagyta neki, hogy dőljön le a szikomorfa tövébe, és szellőztesse ki mámoros fejét. A négerek belökték a gyaloghintót az akácbokrok közé, és parancsszó bevárása nélkül földre heveredtek.

Vendégünk továbbra is apám vállára támaszkodva, végre, a verandához ért. Láttam, hogy ellenkezik, mégis vizet csurgattam kezére, és átnyújtottam neki a gyolcskendőt. Arra kért, hogy ha már megvizeztem, hát törüljem is szárazra kezét, s amikor teljesítettem kérését, barátságosan megköszönte, és szép gyereknek nevezett. Apám a fő helyre vezette, egy nagy, támlás székhez, melyet a fűszerkereskedő házából kölcsönöztünk. Ptahor leült, apró, kíváncsi szeme vizsgálódón tekintett szét az olajmécs fényénél. Egy ideig mindenki hallgatott. Aztán bocsánatkérően köhintett, és valami innivalót kért, mert a hosszú úton kiszáradt a torka. Apám, ezt hallván, igen megörült, és bort töltött neki. Ptahor először bizalmatlanul szagolgatta, kóstolgatta, de aztán szemlátomást elégedetten ürítette fenékig a serleget, és megkönnyebbülten felsóhajtott.

Alacsony termetű, kopaszra borotvált, görbe lábú ember volt, melle és hasa petyhüdten lógott vékony szövésű ruhája alatt. Gallérján drágakövek ragyogtak, de a gallér ugyanolyan pecsétes volt, mint ruhája. Az egész ember a bor, az izzadság és a kenőcs összevegyült szagát árasztotta.

Kipa fűszeres lepényt, olajban párolt apró halat, gyümölcsöt és libapecsenyét szolgált fel. Ptahor udvariasan evett mindenből, noha bizonyosan valami bőséges lakomáról érkezett hozzánk. Minden fogást megkóstolt, és megdicsért, Kipa nagy örömére. Kérésére vittem a négereknek is ennivalót meg sört, de ők szemtelenül és gorombán utasították vissza, és azt kérdezték, hogy vajon nem készülődik-e már a pókhasú hazafelé. A szolga jóízűen horkolt a szikomorfa alatt, s nem volt szívem felébreszteni.

Az este nem valami szerencsésen alakult, mert apám jóval több bort ivott, mint valaha is láttam, anyám pedig kint üldögélt a konyhában, a fejét fogta, és fáradtan himbálta magát ide-oda. Amikor a boroskancsó kiürült, apám gyógyborát kezdték kóstolgatni, de nemsokára az is elfogyott, és közönséges sörrel folytatták, mert Ptahor úgy nyilatkozott, hogy italban nem válogatós.

Az Élet Házában eltöltött tanulóéveikre emlékeztek, aztán mindenféle tréfás történetet meséltek egymásnak volt tanítóikról. Ptahor azokról a tapasztalatokról is beszélt, amelyeket mint udvari koponyalékelő szerzett, és foglalkozását a legutolsó dolognak nevezte, melyet orvos csak űzhet, mert sokkal jobban illik a Halál Házához, mint az Életéhez. Igaz, nem kellett sokat dolgoznia, azonfelül mindig lusta ember is volt, amire az én béketűrő, csendes apám jól emlékezett. Ptahor véleménye szerint a fogak, a torok és a fül kivételével, amelyek külön szakorvost igényelnek, a koponyát lehet a legkönnyebben megismerni, ezért is választotta ezt a mesterséget.

- Ha elég akarat lett volna bennem - mondta Ptahor -, én is köztiszteletben álló orvos volnék, olyan, mint a többi, kezem életet osztana, nem pedig halált. Ilyen a sorsom. Halált osztogatok, ha a gyermekek megunják az öregeiket, vagy már elegük van gyógyíthatatlan hozzátartozóikból. De szívesen osztanék én is életet, úgy, ahogyan te csinálod, Szenmut barátom! Meglehet, hogy szegényebb volnék, de életem napjai becsületben és egészségben telnének.

- Ne higgyetek neki, fiúk! - szólt közbe apám, mert már Thotmesz is közöttünk ült, és teli borosserleget tartott a kezében. - Büszke vagyok, hogy barátomnak mondhatom Ptahort, az udvari koponyalékelőt, aki mesterségében a legelső ember Egyiptomban. Soha nem felejtem el nagyszerű műtéteit, amelyekkel megmentette előkelők és alacsony rangúak életét. Nemcsak én, mindenki csodálta őt! A betegek fejéből mindig kieresztette a rossz szellemeket, amelyek megrontják az embert, és agyukból is eltávolította a gonosz daganatokat. Mennyi aranyat, ezüstöt, nyakláncot és ivóedényt ajándékoztak már neki a hálás betegek!

- És még többet a hálás rokonok - fűzte hozzá Ptahor, akinek a bortól már akadozott a nyelve. - Mert, ha mondjuk, tíz közül, vagy ötven közül, de még inkább száz közül egyet sikerül meggyógyítani, a többieknek annál biztosabb a haláluk. Hallottál te egyetlen fáraóról is, aki koponyalékelés után tovább élt volna három napnál? Bizony nem hallhattál. A gyógyíthatatlanokat és őrülteket annál hamarabb küldik hozzám, hogy kovakésem tegyen rajtuk próbát, minél gazdagabbak és előkelőbbek. Kezem megszünteti a szenvedéseket, kezem örökségeket oszt, földet, vagyont, aranyat adományoz, az én kezem fáraókat képes trónra emelni. Ezért félnek engem, és szavamnak sem mer ellenszegülni emberfia, mert túl sokat tudok. De minél többet tudok, annál nagyobb a bánatom. Ezért vagyok én örökre szerencsétlen.

Ptahor elsírta magát, és orrát Kipa szemfedőjébe törülte.

- Te szegény, de becsületes ember vagy, Szenmut. Azért szeretlek téged, mert én gazdag vagyok, és mégis züllött. Hajjaj, nagyon züllött vagyok én! Nem érek semmivel sem többet, mint a ganéj, amelyet az ökör pottyant az útra.

Így szólva, levette drágakövekkel kirakott gallérját, és apám nyakára terítette. Ezek után danolászni kezdtek, de nem értettük tisztán a szavakat. Thotmesz azonban buzgón fülelt, és megállapította, hogy ilyen trágár nótákat még a katonák házában sem énekelnek. Kipa a konyhában hangosan felzokogott. Egyszer csak megjelent az egyik néger, ölébe kapta a részeg Ptahort, és a gyaloghintó felé cipelte, mert már réges-rég aludnia kellett volna. Ám Ptahor nem hagyta magát, hangosan siránkozott, őröket hívott segítségül, és azt bizonygatta, hogy a néger meg akarja gyilkolni. Miután Szenmut nem segített, Thotmesszel botot ragadtunk, és kizavartuk a négert, aki szörnyen megdühödött és durva szitkozódás közepette társával meg a gyaloghintóval együtt eltűnt a sötétben.

Ptahor nemsokára fejére borította a söröskancsót, arcára kenőcsöt kért, és fürödni akart a kerti medencében. Thotmesz odasúgta nekem, hogy le kell fektetni az öregeket. Így történt, hogy apám és a királyi koponyalékelő, egymás nyakát átölelve, Kipa hitvesi ágyában végre nyugovóra tértek, és még az utolsó pillanatban is akadozó nyelvvel bizonygatták egymásnak örök barátságukat.

Kipa egyre jajveszékelt, haját tépte, és fejére hamut szórt a kemencéből. Engem csak az bántott, vajon mit szólnak majd a szomszédaink, mert a lárma és danolászás nagyon messzire hallatszott a csendes éjben. Thotmesz viszont teljesen nyugodt volt, és azzal biztatott, hogy sokkal bolondabb dolgokat is látott már a katonák házában, meg otthon, apjánál is, amikor a hadiszekér-hajtókkal a régi szép időkről, vagy a Szíria és Kús földjén vezetett büntető hadjáratokról adomáztak. Hozzátette, hogy az este nagyon is jól sikerült, hiszen az öregek egyetlen zenészt vagy leányt sem hozattak maguknak az örömházból. Thotmesz még Kipát is megnyugtatta, és miután legjobb tudásunk szerint eltakarítottuk a duhajkodás nyomait, aludni tértünk. A szolga ott hortyogott a szikomorfa tövében, Thotmesz pedig mellém heveredett, átkarolta a nyakam, és lányokról kezdett mesélni, mert egy kissé ő is mámoros volt. Fiatalabb lévén nála, nem nagyon érdekelt, amit mondott, így aztán hamar elaludtam.

Másnap kora reggel arra ébredtem, hogy a hálószobából éktelen zaj és csoszogás hallatszik. Amikor beléptem, apám még mélyen aludt Ptahor gallérjával a nyakában, a vendég ellenben ott ült a padlón és fejét két kezébe fogva, bánatos hangon ismételgette: "Hol vagyok? Hol vagyok?" Mély tisztelettel köszöntöttem, és megnyugtattam, hogy most is itt van a kikötőnegyedben Szenmutnak, a szegények orvosának házában. Erre megnyugodott, és Ámon szent nevében rögtön sört kért tőlem. Eszébe juttattam, hogy előző nap fejére borította a sört, ami a ruháján is látszott.

Ptahor felkelt, kihúzta magát, méltóságteljesen összevonta a szemöldökét, és kilépett a verandára. Vizet öntöttem kezére, ő aztán nagyokat nyögött, előrehajolt és megkért, hogy kopasz fejét is locsoljam meg. Közben felébredt Thotmesz és egy korsó savanyú tejet, és sózott halat hozott neki. Ptahor elfogyasztotta, és újra jókedvre derült. Odasétált a szikomorfa tövében hortyogó szolgához, s botjával addig csapkodta, amíg fel nem ébredt. A szolga ruháját megfogta a zöld fű, képe tele volt földdel.

- Nyomorult disznó! - kiáltott rá Ptahor, és még egyszer megcsapta a bottal. - Így viseled te a gazdád gondját? Így hordod a fáklyát előtte? Hová lett a gyaloghintóm? Hol a tiszta ruhám? Hol vannak a gyógynövényeim? Takarodj a szemem elől, te nyomorult tolvaj, te disznó!

- Tolvaj vagyok, uram, disznó vagyok - hagyta rá a szolga alázatosan. - Mit parancsolsz, uram?

Ptahor kiadta parancsait, mire a szolga elindult, hogy megkeresse a gyaloghintót. Vendégünk kényelmesen a szikomor tövébe telepedett, hátát a fa törzsének támasztotta, elszavalt egy verset a hajnalról, a lótuszvirágról és a folyóban fürdőző királynőről, aztán mindenféle olyat mesélt nekünk, amit a fiúk szívesen hallgatnak. Ekkor már Kipa is felébredt, tüzet rakott, majd bement a hálószobába apámhoz. Még az udvarra is kihallatszott a hangja. Apám végül is megjelent, tiszta ruhát viselt, de nagyon rosszkedvű volt.

- Szép fiad van - mondta neki Ptahor. - Tartása olyan, mint egy hercegé, szeme szelíd gazellaszem.

Bár még gyerek voltam, rögtön értettem, miért beszél így. Nyilván azért, hogy elfelejtsük, hogyan viselkedett az előző estén. Rögtön meg is kérdezte:

- Ért-e a fiad valamihez? Vajon lelki szemei éppúgy nyitva vannak-e, mint valóságos szemei?

Ekkor előhoztam az írótáblámat és Thotmesz is a sajátját. A királyi koponyalékelő szórakozottan meredt a szikomorfa csúcsára, úgy mondta nekem tollba azt a kis verset, amelyre még ma is emlékszem. Így hangzott:

Örvendj ifjúságodnak, te ifjú ember,
Mert öregnek torkát hamu kiszárítja,
S a múmia szája sem nyíl többé mosolyra
A sír sötétjében.

Leírtam olyan szépen, ahogy csak lehetett, de először közönséges írással. Azután képekben írtam le az egészet, végül pedig az öreg, a múmia és a sír szavakat írtam a táblámra mindenféle írásfajtával, ahogy csak lehetséges, szótagokkal meg betűkkel is. Amikor elkészültem, megmutattam Ptahornak, s ő nem talált benne egyetlenegy hibát sem. Jól tudtam, hogy apám büszke reám.

- No és a másik fiú? - kérdezte Ptahor, és Thotmesz írótáblájáért nyúlt. Thotmesz először vonakodott, nem akarta megmutatni a rajzait, csak a szeme mosolygott huncutul. Amikor odahajoltunk, láttuk, hogy Ptahort örökítette meg, amint a gallért apám nyakára teríti, a söröskorsót pedig saját fejére borítja. Egy másik rajzon apámmal egymást átölelve énekeltek.

Ez a rajz olyan jól sikerült, hogy szinte látni lehetett, miféle nótát fújnak. Nevethetnékem támadt, de magamba fojtottam, mert féltem, hogy Ptahor megharagszik. Hiszen Thotmesz egy cseppet sem hízelgett neki, az öreg a képen éppoly apró, kopasz, görbe lábú és lógó hasú lett, mint a valóságban.

Ptahor hosszú ideig egy szót se szólt, csak szúrós szemmel vizsgálta hol a rajzokat, hol meg Thotmeszt. Thotmesz meg is szeppent egy kicsit, s lábujjhegyre ágaskodva várta, mi lesz. Végül az öreg megszólalt:

- Mit kérsz, fiú, az írótábládért? Megveszem.

Thotmesz fülig elvörösödött, de így válaszolt:

- Írótáblám nem eladó. De barátnak szívesen odaajándékoznám.

Erre már Ptahor is felnevetett:

- Jól van. Legyünk hát barátok, és a tábla az enyém. - Aztán még egyszer figyelmesen megnézte a táblát, elmosolyodott, és nekivágta egy kőnek, hogy darabokra tört. Nagyon megijedtünk, és Thotmesz alázatosan bocsánatot kért, ha netalán megbántotta volna.

- Hát haragudhatom a víztükörre, ha meglátom benne magamat? - kérdezte Ptahor barátságosan. - A rajzoló keze és szeme pedig még többet lát, mint a víztükör. Most már legalább tudom, hogy milyen voltam tegnap, és nem akarom, hogy rajtam kívül másvalaki megtudja. Ezért törtem össze a táblát, de elismerem, hogy igazi művész vagy.

Thotmesz örömében ugrándozni kezdett. Ptahor pedig apámhoz fordult, reám mutatott, és ünnepélyes hangon mondta el az orvosok ősi fogadalmát:

- Gondomba veszem, és meggyógyítom. - Aztán Thotmeszre mutatott, és így szólt: - Megteszem, amit csak tehetek. - Az orvosi nyelv birodalmába jutva, Ptahor és Szenmut elégedetten nevettek. Szenmut a fejemre tette kezét, és azt kérdezte:

- Gyermekem, Szinuhe, akarsz-e orvos lenni, olyan, mint apád?

Könnyek szöktek a szemembe, torkom elszorult, egy szót sem tudtam kinyögni, csak bólintottam, hogy igen. Körülhordoztam a tekintetem, és egyszerre minden drága lett számomra; a szikomorfa is, a kövekkel kirakott medence is, minden, amit csak láttam, az egész udvar...

- Gyermekem, Szinuhe - folytatta apám -, akarsz-e orvos lenni, különb és jobb orvos, mint én vagyok? Akarsz-e életnek és halálnak ura lenni, akire minden rendű és rangú ember egyforma hittel rábízza életét?

- Se apádhoz, se énhozzám ne légy te hasonló - vágott közbe Ptahor. - Légy igazi orvos! Az igazi orvos minden ember közt a legelső ember. Előtte még maga a fáraó is meztelen, s a leggazdagabb is csak annyi, mint a legszegényebb.

- Én igazi orvos szeretnék lenni - jegyeztem meg félénken, hiszen még gyermek voltam, nem ismertem az életet, s nem tudtam, hogy az idősebbek a saját álmaikat és csalódásaikat mindig továbbadják az ifjabbaknak.

Thotmesznek viszont Ptahor megmutatta a csuklóján levő arany karperecet, és így szólt:

- Olvasd!

Thotmesz kibetűzte a belevésett jeleket, és tétovázva olvasta:

- Teli serleget akarok mindig! - önkéntelenül elmosolyodott.

- Ne mosolyogj, gézengúz! - feddte meg komolyan az öreg. - Nem a borról van szó. Ha művész akarsz lenni, teli serleget kell követelned. Az igazi művészben maga a teremtő és építő Ptah jelenik meg. Az igazi művész nem víztükör, hanem sokkal, de sokkal több annál. Igaz, hogy a művészet sokszor hízelkedik, előfordul, hogy hazudik is, de a művész maga mindig több lesz, mint a közönyös víztükör. Követelj mindig teli serleget, fiú, ne elégedj meg azzal, amit mások mondanak, a legjobban a saját, tiszta szemednek higgy!

Ezek után megígérte, hogy nemsokára megkapom az engedélyt az Élet Házában való tanuláshoz, s ha egyáltalán lehetséges, Thotmesznek is segít, hogy felvegyék Ptah templomának művésziskolájába.

- Még egyet, fiúk! - tette hozzá sietve. - Amit mondok, hallgassátok figyelemmel, de felejtsétek is el azonnal, s felejtsétek el vele azt is, hogy a fáraó koponyalékelője mondotta. Nemsokára a papok kezébe kerültök, és idővel Szinuhét magát is pappá szentelik, hiszen engem és Szenmutot is felszenteltek egykor, bár csak első fokon. Akit nem szentelnek pappá, az sohasem gyakorolhatja az orvosi mesterséget. De amikor a papok kezébe kerültök, legyetek óvatosak, mint a sakálok, és ravaszok, mint a kígyók, hogy ne veszítsétek el saját magatokat és ne legyetek vakká soha! Színre legyetek szelídek, mint a galamb, hiszen a férfi csak akkor fedheti fel magát, ha már elérte célját. Így volt ez mindig, és így lesz mindörökké. Jegyezzétek meg jól a szavamat!

Egy ideig még beszélgettünk, aztán visszajött Ptahor szolgája, és egy bérelt hordszéket meg tiszta ruhát hozott a gazdájának. A saját hordszéket a rabszolgák elzálogosították a közeli örömtanyán, és még akkor is ott aludtak. Ptahor megbízta szolgáját, hogy fizesse meg a hordszék bérét, és váltsa ki az örömházból a rabszolgákat, aztán szívélyesen elbúcsúzott tőlünk, apámat biztosította barátságáról, és útnak indult.

Így kerültem én Ámon templomába, az Élet Házába. A következő napon Ptahor, királyi koponyalékelő, egy drágakőből csiszolt szent szkarabeuszt küldött Kipának ajándékba, hogy majd ha meghal, szemfedője alá helyezhesse a szíve felől. Ennél nagyobb örömet igazán nem szerezhetett volna Kipának, aki most mindent megbocsátott és nem szólt többé egy szót sem Szenmutnak a közös duhajkodásért.

1

Théba városában akkortájt Ámon papjai ragadták kezükbe a felsőbb oktatás irányítását, és semmiféle magasabb állást nem lehetett megpályázni a papok által kiadott végbizonyítvány nélkül. Mindenki tudja, hogy az Élet Háza és a Halál Háza már ősidőktől fogva éppúgy a templomfalakon belül helyezkedett el, mint a hittudományi iskola, mely magas rangú papok képzésére szolgált. Azt még meg lehet érteni, hogy a matematikai és csillagászati oktatást a papok irányították, de amikor a kereskedelmi és jogtudományi iskolákat is megszerezték, a művelt rétegek bizalmatlanná váltak a papsággal szemben, hiszen olyan dolgokba avatkoztak, amelyek inkább a fáraóra és az adófelügyelőségre tartoztak. Igaz, hogy a kereskedelmi és jogtudományi iskolában nem követelték meg a pappá szentelést, de mivel egész Egyiptom, s így a kereskedelemnek is majdnem egyötöd része Ámon hatalmában volt, és a papok mindenütt nagy befolyással rendelkeztek, mindazok, akik nagykereskedők, vagy a közigazgatás irányítói akartak lenni, számításból letették az alsó fokú papi vizsgát, és ezzel Ámon engedelmes szolgái lettek.

Jómagam, mielőtt lábamat az Élet Házába tehettem volna, a hittudományi iskolában erősen készülődtem az alsó fokú papi vizsgára. Három évem ment rá, mert közben eljártam apámmal beteget látogatni, hogy az ő tapasztalataiból is merítsek jövendő életpályámhoz. Otthon laktam továbbra is, úgy éltem, mint azelőtt, de mindennap részt kellett vennem valamilyen órán.

Egyre jobban megismerkedtem Ámon templomával, és a templom roppant méretei, mérhetetlen gazdagsága kitörülhetetlen nyomokat hagytak gyermeki képzeletvilágomban. Az előcsarnokban és a templom termeiben reggeltől estig tülekedő embertömeg látványosságszámba ment. Elzarándokoltak ide mindegyik társadalmi osztályból valók, jöttek mindenféle nyelvű és mindenféle színű népek, hogy leborulva tiszteljék Ámont, hogy könyörögjenek hozzá maguk és öveik boldogulásáért, s hoztak dús ajándékokat, melyeket Ámon azzal érdemelt ki, hogy megóvta boltjukat, egészségüket, és sikerre vitte kereskedői cselfogásaikat. Szemem kifáradt a kincsek, a drága edények, elefántcsont szobrocskák, és ébenfa dobozok nézésében. Orrom érzéketlenné vált a füstölőszerek és a drága gyanták illatától. Fülem eltompult, mert annyi idegen nyelvet hallott, és olyan szent igéket, amiket ma már nem ért meg a köznép. Ámon emberfeletti nagysága szinte agyonnyomott, éjjelente rosszakat álmodtam, és panaszosan nyöszörögtem.

Azokat, akik az alsó fokú papi vizsgára készültek, a soron következő vizsgájuk szerint csoportosították. Mi, akik az Élet Házának voltunk jövendő tanulói, külön csoportot alkottunk, de társaim között nem találtam barátra. Eszembe véstem Ptahor bölcs figyelmeztetését és magamba zárkóztam, alázatosan teljesítettem a parancsokat, ostobának tettettem magam a többiek élcelődései közepette, s nem törődtem azzal sem, ha az isteneket gúnyolták ki. Csoportunkban néhány fiúnak szakorvos volt az apja, akinek beteglátogatását és tanácsait arannyal fizették. Sok fiú csak egyszerű vidéki orvos apával dicsekedhetett, ezek a naptól barnára égett fiúk legtöbbször idősebbek voltak nálunk, szinte már felnőttek, esetlenül próbálták leplezni félénkségüket, és lelkiismeretesen hadarták el számtalanszor a lecke szövegét, hogy jól megjegyezzék.

De voltak nálunk alacsonyabb származású fiúk is, akik természetes szomjúsággal vetették magukat a tanulmányaikra, akik nem akarták ott folytatni, ahol elkezdték, és más foglalkozást választottak, mint apáik. Velük azonban szigorúbbak voltak, s többet is követeltek tőlük, mert a papokban velük született bizalmatlanság élt mindazok iránt, akik nem törődtek bele helyzetükbe.

Óvatosságom hasznosnak bizonyult, mert hamar felfedeztem, hogy a papoknak besúgói és kiszolgálói is vannak közöttünk. Minden vigyázatlan szó, és nyilvánosan elhangzó kétkedés, vagy gúnyolódás könnyűszerrel a papok tudomására jutott, ilyenkor a bűnöst kihallgatták, aztán szigorúan megbüntették. Akadt olyan, aki megúszta botozással, de olyanok is voltak, akiket kiűztek a templomból, s az Élet Háza Théba városában csakúgy, mint egész Egyiptomban, mindörökre bezárta kapuját előttük. Ezek, ha volt elég akaratuk hozzá, valamelyik gyarmati helyőrséghez kerülhettek felcsernek, vagy Kús földjén, esetleg Szíriában alapozhatták meg jövőjüket, mert az egyiptomi orvosok híre bejárta az egész világot. De a legtöbbje hamar kidőlt a sorból, és nem vitte többre egy hitvány írnoki állásnál, ha ugyan egyáltalán megtanult már írni.

Nekem nagy előnyt jelentett társaimmal szemben, hogy írni, olvasni tudtam. Ezért eléggé érettnek tartottam magamat arra, hogy az Élet Házába felvegyenek, de felszentelésem napja egyre késett, nekem pedig nem volt bátorságom, hogy megkérdezzem az okát, mert neveletlenségnek tartották volna Ámonnal szemben. Időmet halotti szövegek másolásával vesztegettem, melyeket aztán az előcsarnokokban árultak. Értelmem fellázadt, rosszkedvű, befelé forduló lettem. Sok gyengébb képességű társam már megkezdte tanulmányait az Élet Házában, de én azzal vigasztaltam magamat, hogy apám jóvoltából talán már eddig is jobb oktatást kaptam, mint akármelyikük. Később arra gondoltam, hogy Ámon papjai nyilván bölcsebbek nálam, belém látnak, megsejtették, hogy dacos és elégedetlen vagyok, s ezért csupán próbára tesznek.

Ám a bánatom egyre nőtt, álmaim nyugtalanabbá váltak, esténként kimentem a Nílus partjára, bámultam a naplementét, és vártam, mikor gyúlnak ki a csillagok. Valósággal betegnek éreztem magamat. Az utcán sétáló lányok vidám nevetése is bosszantott, sőt feldühített. Vágytam valamire, amit még nem ismertem, a mesék és versek kábító mérge felszívódott a tudatomba, elgyengítette szívemet, és amikor egyedül voltam, könnyeket csalt a szemembe. Apám olykor csendesen elmosolyodott, ha rám nézett, anyám pedig egyre buzgóbban mesélt nekem csalfa asszonyokról, akik férjük távollétében szép ifjakat hívnak magukhoz, hogy velük szórakozzanak.

Végül aztán egyszer csak bejelentették, hogy rajtam a sor, én fogok virrasztani a templomban. Egy álló hétig a templom belső helyiségeiben laktam, és nem volt szabad elhagynom a szent területet. Meg kellett tisztulnom, s böjtölnöm kellett, apám feladata pedig az volt, hogy sürgősen levágja gyermekfürtjeimét, és összehívja szomszédainkat nagykorúságom napjának megünneplésére. Ettől fogva tehát nagykorú lettem, megértem arra, hogy pappá szenteljenek, habár a szertartás semmitmondó és jelentéktelen volt a valóságban, de még így is szomszédaink és a velem egykorúak fölé emelt.

Kipa igazán kitett magáért, nekem mégsem ízlett a mézes lepény, s nem vidítottak fel vaskos tréfáikkal a vidám szomszédok sem. Este, amikor vendégeink már hazamentek, szomorúságom Szenmutra és Kipára is átragadt. Szenmut belefogott születésem történetébe, Kipa is felidézte az emlékeket, én meg bánatosan nézegettem az ágyuk felett függő kis nádcsónakot. Az időtől megfeketült, töredező nádszálak mély sebet ütöttek szívemen. Hiszen nem volt nekem sem igazi apám, sem anyám. Magányos vándorként álltam a csillagok alatt a hatalmas városban. Talán csak nyomorult idegen voltam Kemet földjén. Talán születésem is szégyenletes titok. Vérző szívvel indultam el a templom felé, abban a felszentelési ruhában, amelyet Kipa szerető és gondos keze készített.

Huszonöten készülődtünk a felszentelésre. Miután megfürödtünk a templom vízmedencéjében, és leborotválták hajunkat, durva szövetű ruhát öltöttünk fel. Az a pap, aki a mi felszentelésünket végezte, egyáltalán nem volt kicsinyes. Az ősi szokásoknak megfelelően, mindenféle megalázó ceremóniának vethetett volna alá bennünket, de voltak közöttünk előkelő fiúk és olyan férfikorban járó jogtudós jelöltek is, akik már korábban letették vizsgáikat, és csupán pályájuk biztosítására vállalták Ámon szolgálatát. Ezeknek bőségesen volt ennivalójuk, a papokat gyakorta leitatták, s néhányan közülük éjjelenként még az örömházba is elszökdöstek, hiszen a felszentelés nekik semmit sem jelentett. Szívemet folyton kínozta valami, borongó hangulatban virrasztottam éjszakákon át. Beértem azzal a kis darab kenyérrel és pohárka vízzel, amely étkezésünket alkotta, és hol remények, hol sötét kételyek közepette vártam, hogy mit hoz a jövő.

Oly fiatal voltam még akkor, úgy szerettem volna hinni. Azt mondták, a felszenteléskor Ámon megjelenik, és beszél hozzánk, de nagyon megkönnyebbültem volna, ha megszabadulhatok saját lényemtől, és rájövök arra, hogy valójában mi rejtőzik a dolgok megett. De az orvos előtt még a fáraó is mezítelen. Apám mellett már gyermekkoromban megismerkedtem a betegséggel és a halállal egyaránt, és szemem megélesedett, hogy többet lásson, mint a velem egykorúaké. Az orvos előtt nincsenek túlságosan szent dolgok, és csupán a halál előtt hajt fejet. Ezt tanította nekem az apám. Ezért éltek bennem kételyek, és amit a templomban három éven át tapasztaltam, csak növelte őket.

Mégis, néha arra gondoltam, hogy talán a függöny mögött, a mindennél szentebb sötétségben, van valami, amit még nem ismerek. Ki tudja, egyszer talán megjelenik nekem Ámon, és békét hoz szívemnek. Ilyen gondolatok jártak a fejemben, ahogy a templomnak a világiak részére engedélyezett folyosóin bolyongtam, és a színes szent rajzokat meg a szent feliratokat nézegettem, melyekből kiderült, hogy a nagy fáraók milyen mérhetetlen sok ajándékot hoztak Ámonnak a háborúkban szerzett zsákmányukból. Egyszer csak egy szép nővel találkoztam, aki olyan vékony lenruhát viselt, hogy keble és csípője keresztülvillant az anyagon. Egyenes tartású, karcsú nő volt, ajkát, orcáját és szemöldökét festette. Megállt, és kíváncsi, elfogulatlan tekintettel nézett rám.

- Mi a neved, szép ifjú? - kérdezte aztán, és zöld szeme vállkendőmre tévedt, mely mutatta, hogy felszentelésre készülök.

- Szinuhe - válaszoltam zavartan, s nem mertem a szemébe nézni. De olyan szép volt, és a homlokán csillogó olaj oly különös illatot árasztott, hogy egyre csak azt reméltem, majd engem bíz meg a templom bemutatásával. Ilyesmi gyakran megesett a templom tanulóival.

- Szinuhe - ismételte elgondolkozva, és fürkészőn rám tekintett. - Tehát ha titkot bíznak rád, hamar megijedsz, és elmenekülsz.

A mondabeli Szinuhe kalandjaira célzott, engem pedig nagyon felingerelt, hiszen épp eleget bosszantottak ezzel már az iskolában. Kihúztam magam, egyenesen a szemébe néztem, ám a tekintete olyan furcsán, kíváncsian ragyogott, hogy átforrósította arcomat, lángba borította testemet.

- Miért félnék - válaszoltam. - Egy jövendő orvos nem félhet semmiféle titoktól.

- Ó! - mondta mosolyogva. - Csipog már a kiscsibe, pedig még ki se bújt a tojásból. De mondd csak, van-e a társaid között egy Metufer nevű fiatalember? Apja királyi építész.

Éppen Metufer volt az, aki leitatta a papot, és arany karperecet adott neki felszentelési ajándéknak. Fájt a szívem, mégis elárultam, hogy ismerem, és megígértem, hogy elmegyek érte. Azt hittem, hogy a szép nő testvére Metufernek, vagy valamilyen rokona. Ettől egy kissé jobb kedvre derültem, bátran belenéztem a szemébe, és rámosolyogtam.

- Csak egy baj van. Hogyan hozzam elő Metufert, ha nem tudom a nevedet, és nem tudom megmondani neki, ki hívatja őt - magyaráztam az ismeretlen nőnek.

- Ne félj, tudja ő azt jól - felelte, és színes kövekkel díszített szandáljával türelmetlenül toppantott. Így láttam meg apró lábát, élénkpirosra festett körmét, melyet sosem ért por és piszok. - Tudja ő jól, hogy ki várja. Meglehet, hogy tartozik nekem valamivel. Meglehet, hogy távol van a férjem, és azt várom, hogy Metufer megvigasztaljon bánatomban.

Újra összeszorult a szívem, amikor arra gondoltam, hogy esetleg férjes asszony. Mégis nekibátorodtam, s így szóltam hozzá:

- Jól van, ismeretlen! Elmegyek érte. Megmondom, hogy várja őt egy nő, ifjabb és szebb, mint a Hold istennője. Akkor aztán biztosan rájön, hogy ki vagy, mert aki téged csak egyszer is látott, az nem felejt el sohasem.

Rögtön utána megdöbbentem saját merészségemen, és gyorsan megfordultam, hogy elmenjek, de ő visszahúzott, és eltűnődve mondta:

- De sietős neked! Maradj még egy kicsit, lehet, hogy kettőnknek is van még beszélnivalónk.

Megint rám nézett, de úgy, hogy a szívem egészen elgyengült. Előrenyújtotta gyűrűkkel és karperecekkel ékesített kezét, végigsimított a fejemen, és barátságosan folytatta:

- Nem fázik ez a szép fej, hogy a gyermeki fürtöktől megfosztották? - S azon nyomban gyöngéden érdeklődött: - Igazat beszélsz-e? Valóban szépnek tartasz? Nézz meg jobban!

Ránéztem újra, ruhája királyi szövetből készült, s ő maga is szép volt nekem, szebb minden nőnél, akit valaha láttam. Szépségét igazán nem rejtegette. Ahogyan néztem, elfeledtem szívem bánatát, elfeledtem Ámont, elfeledtem az Élet Házát. Közelsége mint lobogó tűz, égette egész testemet.

- Lám, nem szólsz semmit - mondta bánatosan. - De nem is kell, hogy válaszolj, mert biztosan öreg és csúnya vagyok neked, és szép szemednek nem telik öröme bennem. Menj hát, és keresd meg a felszentelésre váró ifjút, Metufert. Tőlem aztán megszabadulsz.

De én mégsem mentem el, csak álltam, és nem tudtam megszólalni, pedig éreztem, hogy tréfálkozik. A templom hatalmas oszlopai között félhomály borult ránk. A nő szeme csillogott a távoli kőrácsozaton átszűrődő fényben. Nem látott bennünket senki.

- Talán nem is kell megkeresned - szólalt meg csendesen, és rám mosolygott. - Talán az is elég lesz, ha te vigasztalsz meg engem, s te töltöd velem kedvedet, mert különben senkim sincs, akivel örülhetnék.

Eszembe jutott, amit Kipa mesélt azokról az asszonyokról, akik a szép ifjakat magukhoz édesgetik, hogy velük kedvüket töltsék. Oly hirtelen rémlett fel Kipa intő szava, hogy egészen megriadtam, és hátrálni kezdtem.

- Gondolhattam volna, hogy Szinuhe ijedős - mondta a nő, és közelebb lépett. Szorongva emeltem fel a karom, hogy távol tartsam, és így szóltam hozzá:

- Tudom már, ki vagy. Férjed elutazott, a szíved csalárd kelepcét rejt, és az öled jobban éget, mint a tűz. - Így szóltam, de mégsem tudtam otthagyni őt.

Egy kicsit zavartnak látszott, aztán mosolyogva egészen közel férkőzött hozzám.

- Azt gondolod, hogy mindez igaz? Ne hidd! Ölem nem éget meg senkit, sőt azt mondják, nagyon kellemes. Próbáld ki te magad! - Megfogta akarat nélküli kezemet, és a keblére vonta. A vékony anyagon keresztül a lüktető test szépségét tapintotta kezem, megremegtem, arcom kipirult. - Bizonyára még most sem hiszel nekem - mondta megjátszott csalódottsággal. - Biztosan útban van a ruhám, de várj csak, félrehúzom. - Szétvonta ruháját, kezemet odahúzta meztelen kebléhez, és én éreztem szíve dobogását, de azt is éreztem, hogy keble puha és hűvös.

- Jöjj, Szinuhe! - szólt egészen halkan. - Jöjj velem, bort fogunk inni, és gyönyörködünk egymásban.

- Nem hagyhatom el a templom területét - válaszoltam nyugtalanul. Szégyelltem gyávaságomat, kívántam is őt, de féltem is tőle, mint a haláltól. - Meg kell őriznem tisztaságomat, amíg fel nem szentelnek, mert különben kiűznek a templomból, és sohasem juthatok be az Élet Házába. Könyörülj hát rajtam!

Azért beszéltem így, mert tudtam, hogy követném őt, ha még egyszer kérné. Ám tapasztalt nő volt, és megértette szorongásomat. Ezért figyelmesen körültekintett. Még mindig egyedül voltunk, de tőlünk nem messze emberek járkáltak, a vezető hangos szóval magyarázta a látnivalókat a más vidékről érkezett vendégeknek, és rézpénzt koldult tőlük azzal az ígérettel, hogy további csodákat is megmutogat.

- Túl szegyellős ifjú vagy te, Szinuhe! - mondta a nő. - Az előkelők és gazdagok drága ékszereket és aranyakat kínálnak fel, hogy velük kedvemet töltsem, te meg tiszta akarsz maradni.

- Azt akartad, hogy előkerítsem Metufert - nyögtem ki kétségbeesve, mert tudtam, hogy Metufer habozás nélkül megszökne éjszakára a templomból, habár rajta volt az őrködés sora. Apja királyi építész volt, így hát könnyen megtehette, de én képes lettem volna megölni ezért.

- Talán már nem is akarom, hogy elmenj Metuferért - válaszolt, pajkosan rám kacsintva. - Talán inkább azt akarom, hogy úgy váljunk el egymástól, mint barátok. Ezért a nevemet is elárulom neked. Nefernefernefer a nevem, mert azt mondják, szép vagyok, és aki a nevem egyszer kimondja, nem állhatja meg, hogy ne ismételje másodszor és harmadszor is. Ha barátok elválnak egymástól, ajándékot szokás adni, hogy egyik se feledje el a másikat. Kérlek tehát, Szinuhe, ajándékozz meg valamivel.

Akkor döbbentem rá újra, hogy milyen szegény vagyok, hiszen nem volt semmim, amit neki adhattam volna, még egy aprócska ékkő vagy rézgyűrű sem. Keserűség és szégyen vett rajtam erőt, lehajtottam a fejem, egy szó sem jött ajkamra.

- Adj hát valami ajándékot, ami felvidítja szívemet - kérlelt Nefernefernefer, ujjával felemelte az államat, és arcát az enyémhez szorította. Amikor rájöttem, hogy mit kíván, ajkammal megérintettem lágy ajkát. Könnyedén felsóhajtott.

- Köszönöm, Szinuhe, ez szép ajándék volt. Sohasem felejtem el. De te biztosan távoli ország szülötte vagy, mert nem tanultál meg rendesen csókot adni. Hogyan lehet, hogy Théba leányai még nem tanítottak meg a csók művészetére, pedig a gyermekfürtjeid is lehulltak már? - Aztán lehúzott az ujjáról egy gyűrűt, amely aranyból és ezüstből készült, közepén csiszolatlan zöld kő volt. Odanyújtotta nekem, és hozzátette: - Én is megajándékozlak valamivel, hogy ne feledkezz meg rólam. Amikor már felszentelt pap leszel, és bekerülsz az Élet Házába, pecsétedet ebbe a kőbe vésetheted, s ez egyenrangúvá tesz a gazdagokkal meg előkelőkkel. De jusson eszedbe az is, hogy a kő zöld színű, mert Nefernefernefer az én nevem, s egyszer azt mondták, hogy a szemem is olyan zöld, mint a Nílus a nyári napsütésben.

- Nem fogadhatom el gyűrűdet, Nefer - válaszoltam, és hozzátettem, hogy "Nefernefer". Nevének ismétlése valami furcsa örömmel töltött el. - Ne félj, a gyűrű nélkül sem feledkezem meg rólad soha.

- Ostoba fiú! Tartsd meg a gyűrűt, mert így akarom. Tartsd meg a kedvemért, mert egyszer még nyerni fogok rajta. Felemelte ujját és megfenyegetett, de a szeme mosolygott, amikor gúnyosan így szólt: - És ne feledd, óvakodj azoktól a nőktől, akiknek öle jobban éget, mint a tűz. - Sarkon fordult, és már nem engedte meg, hogy elkísérjem. A templom kapuján keresztül láttam, amint díszes gyaloghintóba ült. Előtte egy fullajtár loholt, és nagyokat kiáltozva csinált szabad utat neki. Az emberek félreálltak az útból, aztán a gyaloghintó után bámultak, és összesúgtak. Kimondhatatlan nagy ürességet éreztem, mintha fejjel előre sötét szakadékba zuhantam volna.

Metufer pedig néhány nap múlva meglátta ujjamon a gyűrűt, és megragadta a kezemet, mint aki nem hisz a szemének.

- Ó, magasságos Ozirisz negyven igaz páviánja! - kiáltott fel. - Nefernefernefer van a dologban, nem igaz? Ezt igazán nem gondoltam volna rólad. - Majdnem tisztelettel nézett reám, noha a paptól én kaptam a legalantasabb munkákat, s a kövezetet is nekem kellett tisztítanom, mert nem tudtam ajándékokat hozni neki, úgy, mint mások.

Nagyon meggyűlöltem akkor Metufert, gyűlöltem azért, amit mondott, olyan szenvedélyesen, ahogyan csak egy éretlen ifjú gyűlölhet. Bármily szívesen kérdezősködtem volna tőle Nefer felől, nem alacsonyodtam odáig. Titkomat szívem legmélyére temettem el, mert a hazugság sokszor édesebb az igazságnál, s az álom pompásabb, mint a megtörtént egyesülés. Ha ujjamra néztem, s a gyűrű közepén a zöld kőre, eszembe jutott róla az ő szeme, hűs mellét tapintottam újra, és kenőcsének illatát éreztem ujjaimon. Ráborultam, lágy ajka újra az enyémhez ért, és megvigasztalt, mert Ámon megjelent már nekem, és a hitem összeomlott tőle.

Amikor róla ábrándoztam, arcom forró lázban égett, s ajkam azt suttogta: "Húgom". Ez a szó nagyon-nagyon gyengéden hangzott szájamból, mert ősidőktől fogva azt jelenti, és örökkön örökké azt fogja jelenteni: Kedvesem.

De még hadd meséljem el, hogyan jelent meg nekem Ámon.

A negyedik éjszakán én voltam soron, hogy Ámon nyugalmát őrizzem. Heten voltunk ott: Mata, Mósze, Bek, Szinufer, Nefru, Ahmesz és én, Szinuhe, Szenmut fia. Mósze és Bek szintén az Élet Házába készültek, ezért őket már régebbről ismertem, de a többi fiú ismeretlen volt.

A böjtöléstől és izgalmaktól egészen elgyengültem. Mindnyájan komoly képpel, egyetlen mosoly nélkül követtük a papot - neve legyen a feledésé -, amikor a templom zárt részébe vezetett bennünket. Ámon már elhajózott a nyugati hegyek mögé, az őrök is megfújták ezüstharsonáikat és a templom kapuit bezárták. A pap igen jóltáplált volt, áldozati állatok húsán, gyümölcsön és édes kalácson hízott arca olajtól fénylett, és piroslott a bortól. Halkan nevetgélt magában, amikor felemelte a függönyt, és megengedte, hogy a szentélybe benézhessünk. Ott állt Ámon egy roppant kősziklából kivájt kamrában, süvegén és gallérján a szent lámpák világában piros, zöld és kék fénnyel szikráztak a drágakövek, mint megannyi élő szem. Reggel a pap vezetésével testét be kellett kennünk és új ruhába öltöztetnünk, mert Ámonnak minden reggel új ruhára volt szüksége. Én láttam már őt régebben is. Láttam, amikor a tavaszi ünnepen aranycsónakon a külső udvarra vitték, és az emberek földre vetették magukat előtte. Láttam, amikor a legmagasabb volt a víz, cédrusfa csónakon a szent tavon hajózni. Ám akkor még, egyszerű tanuló koromban, csak messziről láthattam, és piros ruhája sohasem tett rám olyan megrázó hatást, mint most a lámpák fényében, és a szentély mélységes csendjében. Piros ruhát csupán az istenek hordanak, és amikor fenséges arcára néztem, olyan érzésem volt, mintha súlyos kőlapok ereszkednének mellemre, hogy megfullasszanak.

- Virrasszatok, és imádkozzatok a függöny előtt! - mondta a pap, és megfogódzott a függöny szélében, mert nem állt biztosan a lábán. - Lehet, hogy hívni fog benneteket, mert szokása, hogy megjelenik azoknak, akik felszentelésre készülnek, nevükön szólítja őket, és beszél hozzájuk, ha méltóak rá.

Kapkodva vetette kezével a szent jeleket és közben Ámon szent neveit mormogta. Aztán helyére húzta a függönyt, de eszébe sem jutott, hogy újra meghajoljon, és kezét a térdéhez kapja.

El is ment, és otthagyott mind a hetünket a sötétben, a templom elülső csarnokába zárva, amelynek kőpadlója félelmetes hideget lehelt mezítelen lábunkra. De Mósze egy lámpát húzott elő vállkendője alól, Ahmesz pedig a legnagyobb hidegvérrel belépett a szentélybe, és hozott Ámon szent tüzéből, úgyhogy világot gyújthattunk.

- Bolondok volnánk sötétben ülni - mondta Mósze, és mindnyájan jobban éreztük magunkat, bár féltünk is kicsit. Ahmesz kenyeret és húst szedett elő, Mata és Nefru kockajátékba fogtak, és dobásaikat olyan nagy hanggal kísérték, hogy csak úgy visszhangzott a csarnok. Ahmesz, miután evett, becsavarta magát a vállkendőjébe és aludni tért, de kis ideig még átkozta a kemény kőpadlót. Nemsokára Szinufer és Nefru is melléje heveredtek, hogy egy csomóban jobban melegítsék egymást.

Én azonban fiatal voltam és virrasztottam, bár jól tudtam, hogy a pap egy kancsó bort kapott Metufertől és meghívta őt, meg vele együtt pár előkelő ifjút a cellájába, s ezért nem lephet meg bennünket. Virrasztottam, pedig mások is mondták, hogy a felszentelésre készülők titokban sokszor esznek, játszanak és alszanak. Mata az oroszlánfejű Szehmet templomáról kezdett mesélni, ahol Ámon fenséges leánya szokott megjelenni a hadviselő uralkodóknak, hogy karjába zárja őket. Ez a templom Ámon temploma mögött volt, de már elveszítette tekintélyét. A fáraó évtizedek óta nem látogatta, a gaz kisarjadt az udvar kőlapjai közt. Mata azonban kijelentette, hogy egyáltalán nem lenne ellenére a ruhátlan istennőt ölelgetni, Nefru pedig a kockát dobálta kezében, nagyokat ásított és azon búsult, hogy miért nem hozott bort magával. Később mindketten ledőltek aludni, és csak én maradtam ébren egyes-egyedül.

Az éjszaka hosszúra nyúlt, s míg a többiek aludtak, engem mély áhítat és sóvárgás kerített hatalmába, mert még fiatal voltam és azt hittem, mert tiszta maradtam, böjtöltem, és megtartottam minden régi parancsolatot, Ámonnak meg kell jelennie előttem. Szent neveit mondogattam, és minden zörejre, apró neszre éberen figyeltem, de a templom üres maradt és hideg. Hajnaltájt a léghuzattól egyszer meglibbent a szentély függönye, különben semmi sem történt. Amikor megvirradt, mérhetetlen csalódással fújtam el a mécset, aztán felébresztettem társaimat.

A katonák megfújták a kürtöt, a falakra új őrök érkeztek, és a külső udvarokból újból morajlás áradt felénk, amely olyan volt, mint távoli vizek zúgása, és jelezte, hogy a templomban megkezdődött a nap és a munka. Végül, sietős léptekkel a pap is megérkezett, és vele együtt, legnagyobb csodálkozásomra, Metufer. Mindkettőből dőlt a borszag, karonfogva jöttek, a pap a szent szekrények kulcsát lóbálta kezében, és Metufer segítségével a szent igéket ismételgette, mielőtt bennünket üdvözölt.

- Mata, Mósze, Bek, Szinufer, Nefru, Ahmesz és Szinuhe papjelöltek! Virrasztottatok-e, imádkoztatok-e, hogy a felszentelésre méltók legyetek?

- Virrasztottunk és imádkoztunk - feleltük kórusban.

- Megjelent-e nektek Ámon, ahogy megígérte? - folytatta, és böfögve vizsgálgatott bennünket réveteg szemével.

Egymásra sandítottunk, és nem tudtuk, mit tegyünk. Végül Mósze bizonytalanul így szólt:

- Igen, megjelent, ahogy megígérte.

Erre aztán társaim egyik a másik után válaszolták: "Igen, megjelent." Utolsónak Ahmesz szólt lelkes és erős hangon:

- Bizony, valóban megjelent. - Egyenesen a pap szemébe nézett, de én még egy szót se szóltam. Úgy éreztem, mintha egy marok szorítaná össze szívemet, mert társaim szavai gúnyt űztek Ámonból.

Metufer arcátlanul kijelentette:

- Én is virrasztottam és imádkoztam, hogy a felszentelésre méltó legyek, mivel holnap éjszaka van jobb dolgom is, mint hogy itt töltsem az időt. Ámon nekem is megjelent, ezt a pap bizonyíthatja. Nagy boroskancsó alakjában jelent meg, sok-sok szent dologról beszélt, amiket nektek most nem fogok megismételni, és szavait olyan édesnek érezte szájam, akár a bort, így aztán egyre jobban szomjaztam utána egész éjszakán át.

Erre aztán Mósze is felbátorodott, és így szólt:

- Nekem fiának, Hórusznak alakjában jelent meg, vállamra ült, mint a sólymok teszik, és ekképpen beszélt: "Légy áldott, Mósze, legyen áldott családod, és legyen áldott a munkád, hogy majd egyszer olyan házad legyen, amelynek két kapuja van, és számtalan szolgának parancsolhass." Így szólt a fenséges Ámon.

Most a többiek is siettek elmesélni, mit mondott nekik az isten, és nagy igyekezettel beszéltek összevissza, amin a pap jót mulatott, és bólogatott hozzá. Nem tudom, hogy álmaikat mesélték-e, vagy csak hazudoztak. De emlékszem, hogy árván és egyedül álltam közöttük, és nem szóltam semmit.

Végül a pap hozzám fordult, összehúzta leborotvált szemöldökét és szigorúan kérdezte:

- No és te, Szinuhe, nem vagy talán méltó a felszentelésre? Vagy néked nem jelent meg a magasságos Ámon semmilyen alakban? Hát még kis egér alakjában sem láttad őt? Nem is gondolod, mily számtalan alakban szokása néki megjelenni!

Az Élet Házába való felvétel forgott kockán, úgyhogy összeszedtem magam és megszólaltam:

- Pirkadatkor annyit láttam, hogy meglibbent a szentély függönye, de mást nem tapasztaltam, és Ámon nem beszélt hozzám.

Ekkor a többiekből kitört a nevetés. Metufer úgy nevetett, hogy a térdét csapkodta, aztán így szólt a paphoz:

- Ez bolond. - Megrángatta a pap borfoltos ruhaujját, és felém kacsintva, valamit a fülébe súgott.

A pap megint szigorúan rám nézett, és kijelentette:

- Ha nem hallottad Ámon hangját, nem tudlak felszentelni. De könnyen segítünk a dolgon, mert szeretném remélni, hogy megbízható és jó szándékú ifjú vagy. - Majd bement a szentélybe, és eltűnt a szemünk elől. Metufer odalépett hozzám és barátságos mosollyal biztatott: - Ne félj!

Ám kis idő múltán mindnyájan megrémültünk, mert a sötét csarnokban természetfeletti hang csattant fel, amely nem hasonlított semmiféle emberi hanghoz, és egyforma erővel dörgött a tetőről, a falakból, és az oszlopok közül. Ijedten forgolódtunk összevissza, és kerestük, hogy honnan szól. A hang ezt mondta:

- Szinuhe, Szinuhe, te álomszuszék, merre vagy? Lépj azonnal színem elé, borulj le előttem, mert nem sok az időm, és nem várhatok reád egész napon át!

Metufer ekkor félrehúzta a függönyt, belökött a szentélybe, és tarkómnál fogva lenyomott a kövezetre, hogy üdvözöljem Ámont, ahogyan az isteneket és fáraókat szokás. De én felemeltem a fejemet, és láttam, hogy a szentélyt vakító fény tölti be; a hang Ámon szájából jött, amint folytatta:

- Szinuhe, Szinuhe, te disznó, te pávián! Leittad magad és aludtál, amikor téged szólítottalak? Megérdemelnéd, hogy sáros kútba süllyedj és egész életedben iszapot zabálj, de fiatal korod miatt megkegyelmezek neked még akkor is, ha buta, lusta és koszos vagy, mert megkegyelmezek mindazoknak, akik hisznek bennem, a többieket viszont az alvilág mélységébe taszítom.

Még sok mindent beszélt a hang, ordítozott, gyalázkodott, és nagyokat káromkodott. Ma már nem emlékszem mindenre, de nem is akarok emlékezni, olyan megalázó és keserű érzés lett rajtam úrrá. A természetfeletti hangból néha mintha a pap hangját hallottam volna kicsengeni. Ez megdermesztett és rémülettel töltött el, annyira, hogy nem is bírtam hallgatni tovább. Ott maradtam Ámon szobra előtt arcra borulva még akkor is, amikor a hang már elhallgatott. Aztán megjelent a pap, félrerúgott az útból, társaim pedig sietve kezdték hordani befelé a tömjént, a kenőcsöket, szépítőszereket, és végül behozták Ámon piros ruháit.

Már régebben megkapta mindegyikünk a maga feladatát, én is emlékeztem az enyémre, és az előcsarnokból behoztam a szent vízzel teli edényt meg a szent törülközőket, hogy megmossuk az isten arcát, kezét és lábát. De ahogy visszafelé jöttem, már ott állt a pap, odaköpött egyet Ámon arcára, majd pecsétes ruhaujjával végigtörülte. Aztán Mósze és Nefru kifestették ajkát, arcát és szemöldökét. Metufer bekente szent kenőccsel, de nagy vigyorgás kíséretében a pap olajos képére, meg a sajátjára is kent belőle. Végül a szobrot levetkőztették, megmosták és megszárították, mintha szükségét végezte volna, aztán alsóruhát és redőkbe vont köntöst aggattak rá.

Amikor elkészültek, a pap összeszedte a régi ruhadarabokat, és magához vette a mosdatáshoz használt vizet meg a törülközőket. A vizet gyógyvízként adták el bőrkiütésben szenvedő betegeknek, a törülközőket pedig apró darabokra vagdosva a tehetősebb látogatóknak árusították a külső udvaron. Szabadok voltunk tehát, kitódultunk a napfényes udvarra, és én öklendezni kezdtem.

Szívem is megüresedett, akár a gyomrom és a fejem, mert az istenekben már nem hittem többé. De egy hét múltán fejemet bekenték olajjal, és Ámon papjává szenteltek. Elmondtam a papi esküt, és erről díszes írást kaptam. Az íráson ott ékeskedett Ámon templomának pecsétje és az én nevem, és ezzel jogot nyertem ahhoz, hogy átlépjem az Élet Házának küszöbét.

Így jutottunk az Élet Házába, Mósze, Bek meg én. Kapuja megnyílt előttünk, és nevemet beírták az Élet könyvébe, mint ahogyan előttem beírták apámnak, Szenmutnak, előtte pedig az ő apjának nevét. De én már nem voltam boldog.

Az Élet Házában az oktatást névleg a királyi orvosok irányították, ki-ki a saját szakterületén. Ám velük csak nagy ritkán találkoztunk, mert sok betegük volt, a gazdagabbaktól értékes ajándékokat kaptak, és nagy kőházaikat a városon kívül építették fel. De amikor olyan beteg érkezett az Élet Házába, akinek betegsége zavarba hozta az állandó orvosokat, vagy pedig nem merték vállalni a kezelését, eljött a királyi orvos, és bemutatta tudását a hozzá tartozó tanulóknak. Ilyenkor, Ámon jóvoltából, a legnincstelenebb beteg is élvezhette a királyi orvos kezét Ámon dicsőségére.

Az Élet Házának betegeitől vagyonuk arányában ajándékokat szedtek, de többen magukkal hozták a városi orvosok igazolását, amely azt bizonyította, hogy közönséges orvos nem tud segíteni bajukon, így a legszegényebbek is egyenesen az Élet Házába jöttek, és nem kértek tőlük semmiféle ajándékot. Mindez nagyon szép és igazságos volt, mégse kívántam volna szegény emberként megbetegedni, mert az ügyetlenek rajtuk próbálták ki tudásukat, a tanulók pedig rajtuk tanulták a mesterséget. Fájdalomcsillapító szereket sem pazaroltak rájuk, érzéstelenítés nélkül kellett tűrniük a csipeszek és kések okozta kínokat. Ezért hallatszott oly gyakran keserves jajgatás és üvöltés az Élet Házának külső csarnokaiból, ahol a szegényebb betegeket kezelték.

A tanulás és gyakorlás ideje a tehetségtelenebbeknek is ugyanolyan hosszú volt, mint a többieknek. Meg kellett ismernünk a gyógyszereket és a növényeket, sőt azt is, hogy mikor gyűjtsük őket. Megtanultuk a gyógynövények szárítását és kifőzését, mert az orvost gyakran kényszeríti arra a szükség, hogy saját kezűleg készítsen orvosságot. Néhányan zúgolódtunk ellene, nem fogtuk fel hasznosságát, mert írott orvosi rendelésre az Élet Házában minden ismert gyógyszert teljesen készre keverve és adagolva meg lehetett kapni. Ebből a tanulmányból nekem mégis sok hasznom származott, majd később elmondom, miért.

Ismernünk kellett a test minden részének nevét, a különböző szervek működését és célját. Megtanultunk bánni a késsel, a foghúzóval, de elsősorban azt tanultuk meg, hogyan kell kézzel kitapogatni a bajokat a bőrön keresztül, meg a test belsejében. Megtanultuk azt is, hogyan lehet a bajt már a beteg szeméből kiolvasni. Tudnunk kellett olyan szüléseket levezetni, ahol a bába már nem segíthetett. Tudnunk kellett előidézni a fájdalmat, de tudnunk kellett csillapítani is. A kisebb fájdalmat megtanultuk megkülönböztetni a nagyobbaktól, a lélek okozta sebeket a test sebeitől. A beteg panaszaiban a hazugságokból megtanultuk kiszűrni az igazságot, és megismertük azokat a kérdéseket, amelyekkel a beteg a feje búbjától a lába ujjáig ellenőrizhető, s amelyek segítségével rátalálhatunk a nyavalyára.

Érthető tehát, hogy minél előbbre jutottam tanulmányaimban, annál jobban éreztem, milyen keveset tudok. Minden orvos talán csak akkor válik igazi orvossá, amikor alázattal eltelten bevallja magának, hogy valójában semmit se tud. Erről persze idegeneknek nem szabad beszélni, mert mindennél fontosabb, hogy a beteg higgyen orvosának, és megbízzék tudásában, hiszen minden gyógyításnak ez az alapja. Ezért az orvosnak sohasem szabad hibáznia, mert aki egyszer hibát követ el, elveszti tekintélyét, és lejáratja a többit is. Így hát, amikor gazdagabb házakba valami nehéz esethez az első orvos után még egy másodikat, vagy harmadikat is kihívnak, az orvostársak inkább elleplezik az első hibáját, semhogy felfedjék az egész orvostársadalom szégyeneként. Ezért azt is mondják, hogy az orvosok együttesen temetik el betegüket. De akkor én még semmit sem tudtam az ilyen dolgokról. Tisztelettel telve és azzal a hittel léptem át az Élet Házának kapuját, hogy minden földi bölcsességet és jóságot megtalálok ott. Az első hetek nehezen múltak, mert a kezdő tanulót mindenki a szolgájának tekintette, és nem volt egyetlen olyan alacsony rendbéli sem, aki ne állt volna magasabban és ne parancsolgatott volna neki. A tanuló első leckéje a tisztaság volt, mégis minden piszkos munkát vele végeztettek, úgyhogy az undortól valósággal megbetegedett, míg végül érzéketlenné vált minden iránt. De hamarosan még álmában is tudta, hogy a kést tűzben kell megtisztítani, a ruhát pedig lúgban és vízben kell kifőzni, hogy tiszta legyen.

Mindazt, ami az orvosi mesterséghez tartozik, elmondják másféle könyvek, ezért nem is beszélek többé ilyesmiről. Helyette azt mondom el, ami velem történt meg, amit én magam láttam, és amiről mások nem írtak.

Végre, mikor letelt a hosszú próbaidő, szent ceremóniák során megtisztultam, fehér ruhába öltöztettek, és megengedték, hogy a betegfogadó teremben megtanuljam, hogyan húzzák ki nagydarab emberek fogát, hogy kötözik be a sebeket, hogyan szúrják fel a keléseket, és a törött végtagokat hogyan rakják sínbe. Sok újat nem tudtak mutatni nekem, hiszen apám mindenre megtanított. Ezért gyorsan haladtam előre, társaim parancsolója és tanítója lettem. Néha én is kaptam ajándékokat, akár az orvosok. Bevésettem nevemet a zöld kőbe, amellyel Nefernefernefer ajándékozott meg, hogy orvosi javaslatom alá pecsétet nyomhassak.

Egyre nehezebb feladatokat bíztak reám, felügyeltem a gyógyíthatatlan betegek csarnokában, részt vettem híres orvosok műtétjein, melyekbe tíz beteg belehal, és egy felgyógyul. Megtanultam azt is, hogy az orvos szemében a halál nem félelmetes, a betegnek pedig sokszor legnagyobb jótevője, mert a halálán levő ember arca gyakran boldogabb, mint életének nyomorúságos napjaiban.

És mégis, vakon és süketen éltem egészen addig, míg el nem jött felébredésem napja, éppúgy, mint egyszer kisfiú koromban, amikor megelevenedtek előttem a képek, a szavak és a betűk. Eljött a pillanat, midőn megnyíltak szemeim, mintha álomból ébredtem volna fel, midőn mámoros szívvel kérdeztem magamtól: Miért? Mert minden igazi tudás félelmetes kulcsa ez a kérdés: Miért? Erősebb ez a fenséges Thot íróvesszőjénél, előbbre való ez minden kőbe vésett írásnál.

Ez így történt. Jött hozzánk egy asszony, akinek nem volt gyermeke, és azt hitte magáról, hogy terméketlen, mert már betöltötte negyvenedik évét. Havibaja megszűnt, ezért nagyon megrémült, eljött az Élet Házába, mert azt hitte, hogy a testébe gonosz szellem bújt, és megmérgezte. Úgy tettem, ahogy parancsolták: magokat vettem és egy darab földbe nyomkodtam őket. Néhány magot a Nílus vizével, néhányat az asszony vizeletével öntöztem meg. Aztán a maroknyi földet kitettem a napra, az asszonynak pedig meghagytam, hogy néhány nap múlva újra jöjjön el. Amikor eljött, a magok már kicsíráztak, de amelyet tiszta vízzel öntöztem meg, csak apró szárat hajtott, a többi viszont buján zöldellt. Tehát igazat mondott az írás, ahogyan magam is mondtam az ámuló asszonynak:

- Örvendj, asszony, mert a fenséges Ámon az ő nagy irgalmasságában megáldotta méhedet, és gyermeked születik, mint a többi áldott asszonynak.

A szegény nő sírt örömében, csuklójáról lehúzott egy két deben súlyú ezüst karkötőt, és nekem ajándékozta, mert visszaadtam rég elvesztett reményét. Alighogy lecsillapodott, már megkérdezte:

- Fiam fog születni?

Nyilván azt gondolta, hogy mindentudó vagyok. Nekibátorodtam, és a szemébe nézve feleltem: - Igen, fiad születik.

Az esélyek egyformák voltak, és akkoriban nekem mindenben szerencsém volt. Az asszony még jobban örvendezett, és másik csuklójáról is odaadta két deben súlyú ezüst karkötőjét.

De amikor elment, magamnak feltettem a kérdést: "Hogyan lehetséges, hogy az árpaszem tudja azt, amit orvos nem tudhat, orvos nem láthat, mielőtt a terhesség jelei megmutatkoznának?"

Összeszedtem magam és feltettem a kérdést tanítómnak is, de ő úgy nézett rám, mint a bolondra szokás, és csak ennyit mondott:

- Így van előírva.

Ezzel aztán igazán nem kaptam választ örökké nyugtalanító kérdésemre, a miértre. Még egyszer összeszedtem bátorságomat és a királyi szülészorvostól is megkérdeztem, hogy miért van ez. Ő így válaszolt:

- Ámon minden istenek királya. Az ő szeme belelát az asszony méhébe, ahová bejut az életet fakasztó mag. És ha megengedi, hogy az asszony méhe megtermékenyüljön, miért ne engedné meg azt, hogy az árpaszem is kicsírázzék a földben, ha a megtermékenyült asszony vizeletével megöntözöd? - Miközben beszélt, úgy nézett rám, mintha azt gondolta volna: ostoba fickó. Ő sem adott tehát választ a kérdésemre: miért?

Ekkor kinyílt a szemem, és rájöttem, hogy az Élet Házának orvosai csak a régi írásokat és szokásokat ismerik, semmi többet. Ha megkérdeztem, hogy a tályogos sebet miért kell kiégetni, az egyszerű sebet viszont bekenni és bekötözni, vagy hogy a keléseket miért penésszel és pókhálóval gyógyítják, csak annyit feleltek: "Mindig így cselekedtek ezt régen is." A gyógyító késsel dolgozó orvosnak joga volt ahhoz, hogy megcsinálja azt a száznyolcvankét vágást és metszést, ami elő volt írva. Tapasztaltságától, tudásától függően jól vagy rosszul, gyorsabban vagy lassabban, fájdalom nélkül, vagy fölösleges kínokat okozva meg is csinálta, de semmi mást nem tudott tenni, mert a régi könyvek írásban és képben csak erről beszéltek, nem mondtak semmi többet. Voltak emberek, akik megsoványodtak és arcuk színét is elvesztették, az orvos mégsem talált bennük semmiféle betegséget. Ha viszont drága pénzen áldozati állatból nyers májat szereztek, és megették, egyszeriben meggyógyultak. Akadtak olyanok is, akiknek a gyomruk fájt, és tüzelt arcuk és kezük. Ezeknek hashajtó és fájdalomcsillapító szereket adtak, mire az egyik meggyógyult, a másik meghalt, de az orvos nem tudta előre megmondani, ki gyógyul majd meg és kinek puffad fel a hasa, hogy végül is belehal. Azt, hogy miért gyógyul meg az egyik, és miért hal meg a másik, nem kérdezte meg senki, de nem is volt szabad megkérdezni. Hamar észrevettem, hogy túlzásba viszem a kérdezősködést, mert görbe szemmel kezdtek nézni, és akik messze elmaradtak mögöttem, most megelőztek, és parancsokat adtak. Akkor levettem fehér ruhámat, megmosakodtam és elhagytam az Élet Házát. Két ezüst karkötő volt nálam, összesen négy deben súlyú.

Amint fényes nappal, hosszú évek múltán először kiléptem a templom kapuján, szemem újra felnyílt, és csodálkozva láttam, hogy a tanulásban és munkában töltött évek alatt Théba városa megváltozott. Észrevettem a változást mindenütt, amerre csak jártam, a Kosok útján, meg a tágas tereken egyaránt, mert mindenbe valami szokatlan nyugtalanság vegyült. Az emberek drágább és előkelőbb ruhákat hordtak, mint régen, a redőkbe vont ruhák meg a vendéghaj miatt nem lehetett a nőket és a férfiakat megkülönböztetni egymástól. A bormérésekből és örömházakból nyekergő szíriai muzsika áradt, az utcákon egyre több volt az idegen szó, a szíriaiak és a gazdag négerek egyre szemtelenebbül tolakodtak az egyiptomiak közé. Egyiptom mérhetetlenül gazdag és hatalmas volt, városaiba már évszázadok óta nem tört be az ellenség, és a javakorabeli férfiak nagy része még sohasem látott háborút. Nem tudom, hogy boldogabbak lettek-e az emberek ettől, mert mindenki nyugtalan tekintettel, sietősen járt-kelt, és elégedetlenül várt valami újat.

Keresztül-kasul jártam Théba utcáit, egyedül voltam, szívemben dac és bánat tanyázott. Aztán hazamentem, és azt láttam, hogy Szenmut megöregedett, hátát meggörbítették az évek, szeme már nem tudta kibetűzni az írást. Látnom kellett, hogy anyám, Kipa is öregasszony lett azóta, néhány lépés után már nehezen lélegzett, és örökké csak a sírjáról beszélt. Apám, megtakarított pénzecskéjén, már mindkettőjüknek megvette a nyughelyét a folyó nyugati oldalán elterülő Halottak Városában. Láttam a sírt, agyagtéglából épült tisztességes sír volt, oldalán a szokásos rajzokkal és feliratokkal. Mellette és körülötte száz meg ezer hasonló sír sorakozott, melyeket Ámon papjai drága áron adtak el jóravaló és takarékos embereknek, hogy azok elnyerhessék vele a halhatatlanságot. Anyám kedvéért elkészítettem a sírjukba a Halottak Könyvét, hogy majd ne tévedjenek el hosszú útjukon a túlvilágon. Hibátlan, szép írással írtam meg, pompás Halotti Könyv lett belőle, ha festett rajzok nem is voltak benne, mint az Ámon templomában kapható könyvekben.

Anyám ételt hozott, apám pedig a tanulmányaimról kérdezgetett, de aztán semmi több nem jött a szánkra. Idegen volt nekem a ház, és az utca, és az utcán járkáló emberek is mind idegenek voltak. Szívem egyre bánatosabb lett, mígnem eszembe jutott Ptah temploma és Thotmesz barátom, aki művésznek készült. Ekkor azt gondoltam: "A zsebemben van négy deben ezüst. Elmegyek és felkutatom Thotmeszt, hogy együtt mulassunk, együtt vidítsuk fel borral a kedvünket, mert kérdéseimre úgysem kapok választ senkitől."

Ezért elbúcsúztam az öregektől, azt mondtam nekik, hogy vissza kell térnem az Élet Házába. Napnyugta körül találtam meg Ptah templomát, a kapuőrnek megmondtam, hogy a művészek iskoláját keresem, aztán beléptem a kapun és kértem, hogy szóljanak Thotmesznek. Azt a választ kaptam, hogy Thotmeszt már rég kizárták az iskolából. A tanulóknak, akikkel beszéltem, agyagos volt a kezük, és amikor kimondták Thotmesz nevét, nagyot köptek a földre. Az egyik közülük így szólt:

- Ha Thotmeszt keresed, legjobb, ha sörmérésben, vagy örömtanyán nézel utána.

Egy másik hozzátette:

- Ha meghallod valahol, hogy az isteneket gyalázzák, akkor Thotmesz bizonyára a közelben van.

A harmadik meg azt mondta:

- Ahol nyomorékra és véresre verik egymást, ott biztosan megtalálod Thotmesz barátodat.

Mivel Thotmesz barátjának mondtam magamat, kiköptek előttem a földre, de csak a tanítójuk miatt tették, mert amikor elfordult, azt tanácsolták, hogy menjek a "Szíriái korsó" nevű borozóba.

El is indultam, és hamarosan ráakadtam a borozóra, amely a szegénynegyed és az előkelő városrész határán állt. A bejárat felett díszelgő felirat Ámon szőlődombjainak és a kikötőnek borait dicsérte. Belsejében a falakon mindenféle vidám képek sorakoztak: táncosnőket ölelgető páviánok és sípon játszó kecskék váltogatták egymást. A földön művészek ültek, és buzgón rajzolgatták papírra, amit láttak, egy öreg férfi pedig bánatosan nézegette üres borospoharát.

- A fazekaskorongra esküszöm, Szinuhe az - szólalt meg valaki és amikor felugrott, hogy üdvözöljön, csodálkozva tárta szét a karját. Azonnal megismertem Thotmeszt, pedig szakadt és piszkos vállkendő volt rajta, a szeme véreres, és a homlokán jókora púp éktelenkedett. Lefogyott és meg is öregedett, szája szegletén már megjelentek a ráncok, pedig még fiatal volt. De amikor rám nézett, szemében ugyanaz a merész és vidám mosoly csillogott, mint régen. Közelebb húzódott és lehajtotta fejét, úgyhogy összeért az arcunk. Ebből értettem meg, hogy barátom maradt.

- Bánatos a szívem, és minden hiábavaló - mondtam Thotmesznek. - Azért jöttem utánad, hogy együtt vidítsuk fel borral a szívünket, mert nem válaszol nekem senki, amikor azt kérdezem: miért?

Thotmesz felemelte a felsőruháját és mutatta, hogy nincsen semmije, amin bort vásárolhatna.

- A csuklómon négy deben ezüst van - jelentettem ki büszkén. De Thotmesz a fejemre mutatott, amelyet most is simára borotváltattam, hogy mindenki lássa: alsó fokozatú pap vagyok. Nem is volt másom, amivel büszkélkedjek. Most azonban bosszantott, hogy nem hagytam a hajamat megnőni. Ezért türelmetlenül mondtam Thotmesznek:

- Orvos vagyok, nem pedig pap. Kint olvastam, hogy itt kikötői bort is árulnak. Kóstoljuk meg, ha jóféle! - Megcsörgettem az ezüst karkötőket, mire a tulajdonos nagy sietve odajött hozzám, meghajtotta magát, és kezét térdéhez kapta.

- A pincémben vannak szidóni és bübloszi borok, amelyeknek még nem nyitottam fel a pecsétjét. Édesek a mirhától, mint a méz - kezdte mondókáját. - Ajánlom kevert boraimat is, színes poharakban. Úgy elbódítják az ember fejét, mint a szép leány mosolya, a szívét pedig felvidítják. - Még nagyon sokáig beszélt, egy szuszra sorolta a borokat, úgyhogy zavaromban kérdően néztem Thotmeszre. Thotmesz kevert bort rendelt. Egy rabszolga vizet öntött a kezünkre, és az asztalunkra pörkölt lótuszmagot tett. A tulajdonos hozta a tarka poharakat. Thotmesz felemelte a sajátját, és egy kevés bort a földre löttyintve, így szólt:

- Az istenek fazekasának egészségére! Enné meg a döghalál a művészek iskoláját a tanítóival együtt! - Aztán név szerint felsorolta mindazokat a tanítókat, akiket legjobban gyűlölt.

Én is felemeltem a poharamat, és egy kis bort a földre öntöttem.

- Ámon tiszteletére - kezdtem - kapjon a csónakja örökös léket, pukkadjon szét papjainak kövér hasa, és egye meg a döghalál az Élet Házának tudatlan tanítóit! - Mindezeket fojtott hangon mondtam és körül is kémleltem, nehogy valami idegen meghallja.

- Ne félj! - nyugtatott meg Thotmesz. - Ebben a kalyibában Ámon fülei közül már oly sokat szétvertek, hogy felhagytak a hallgatódzással. Mi, akik idejutottunk, különben is el vagyunk veszve. Én se keresném meg a sörömet és a kenyeremet sem, ha nem segítek úgy magamon, hogy képeskönyveket rajzolok a gazdagok gyerekeinek.

Megmutatta a papirusztekercset, amelyre képeket rajzolt, amikor megérkeztem. Nevetnem kellett, mert egy erőd volt rajta, amelynek falait egy félelemtől reszkető macska védelmezte hevesen támadó egerek ellen. Egy másik rajz vízilovat ábrázolt, amely a fa tetején énekelt, egy galamb viszont létrán mászott nagy kínnal a fára felfelé.

Thotmesz rám nézett, és barna szeme mosolygott. De aztán kigöngyölítette a tekercset és komolyra vált az arca, mert a következő képen egy aprócska pap kötélen vonszolta a nagy fáraót a templom felé, ahogy az áldozati állatokat szokás. Még egy képet mutatott, amelyen a fáraó apró termetű figurája volt látható, amint leborul Ámon hatalmas szobra előtt. Kérdően néztem rá, ő pedig bólogatva mondta:

- Talán nem így van? A felnőttek is megmosolyogják ezeket, mert olyan bolondosak. Hát nem nevetséges, hogy az egér nekimegy a macskának, és a pap fáraót vonszol? De azok, akik megértik rajzaimat, gondolkozni kezdenek. Ezért csak addig lesz kenyerem és söröm, amíg a papok ki nem veretik belőlem a lelket az őrökkel valamelyik utcasarkon. Ilyesmi megesett már.

- Igyunk! - mondtam neki, de hiába ittunk, a szívemet nem vidította fel a bor. - Hiba-e, ha azt kérdezzük: "miért"? - faggattam Thotmeszt.

- Hát persze hogy hiba - válaszolta -, mert annak az embernek, aki ezt meg merészeli kérdezni, nincs többé otthona, és még nyugovóra se hajthatja le fejét Kemet földjén. Hiszen te is tudod, hogy mindennek úgy kell lennie, ahogy régen volt. Biztosan emlékszel még arra, hogy amikor a művészek iskolájába bejutottam, valósággal reszkettem örömömben és büszkeségemben. Olyan voltam, mint a szomjazó vándor, aki forrásra talált. Olyan voltam, mint a puha kenyérre áhítozó koldus. Az iskolában sok szépet és jót tanultam. Megtanultam bánni a rajztollal meg a vésővel is, megtanultam azt, hogy miképpen készül a mintáról a viaszlenyomat, mielőtt kőből kifaragnák, hogyan csiszolják a követ, hogyan illesztik egymáshoz a színes köveket, és hogyan festik az alabástromot. De amikor aztán elfogott a munka láza, és szemem gyönyörködtetésére olyasmit akartam megformálni, amit magam álmodtam meg, egyszerre rideg fal emelkedett az utamba, elzavartak, hogy agyagot dagasszak a többieknek. Mert a megszabott forma mindennél előbbre való. A művészetben is megvannak a formák, akárcsak a betűk írásában. Mindennek megvan a maga mintája, és aki a régi mintától eltér, nem alkalmas arra, hogy művész legyen. Az idők kezdetétől előírták, hogy miképpen kell rajzolni az álló embert és miképpen az ülőt. Az idők kezdetétől előírták, miképpen emeli fel lábát a ló és hogyan húzza az ökör a kocsit. Az idők kezdetétől előírták, hogy miképpen kell a művésznek dolgoznia, és aki az előírásokat megszegi, az nem juthat be a templomba, és sohasem kaphat kezébe vésőt és követ. Ó, barátom, Szinuhe, én is azt kérdeztem: miért? Ezért ülök itt, ezért van összevissza verve a fejem.

Ittuk a bort, s a kedvem felderült, szívem megkönnyebbült, mintha valami kelést szúrtak volna fel benne, mert már nem voltam egyedül. Thotmesz így szólt:

- Barátom, Szinuhe, különös korban jöttünk mi a világra. Minden mozog és változtatja formáját, éppúgy, mint a fazekas korongján forgó agyagdarab. Megváltoznak a ruhák, megváltoznak a szavak és a szokások is, az emberek nem hisznek már az istenekben, ha még félnek is tőlük. Talán akkor születtünk meg, amikor az egész világnak leáldozik a napja, hiszen már ezer vagy kétezer év is eltelt azóta, hogy megépítették a piramisokat. Amikor erre gondolok, legszívesebben tenyerembe hajtanám a fejemet, és sírnék, sírnék, mint egy gyermek.

Mégsem fakadt sírásra, mert kevert bort ittunk színes poharakból, és ahányszor csak kiürültek, mindannyiszor mély meghajlással, kezét térdéhez kapva odajött hozzánk a Szíriái korsó tulajdonosa, és újra töltött. Időnként rabszolga szaladt hozzánk, hogy vizet öntsön a kezünkre. Szívem könnyű volt és szárnyaló, akár a fecske a tél küszöbén, verseket szerettem volna mondani fennhangon, szívesen megöleltem volna az egész világot.

- Menjünk el egy örömházba! - javasolta Thotmesz, és felnevetett. - Menjünk zenét hallgatni és táncoló lányokat nézni, hogy a szívünket felvidítsuk, és ne kérdezzük többé azt, hogy miért, és ne akarjunk teli serleget sem.

Sok-sok utcán mentünk keresztül, a nap már nyugovóra tért, és én most kezdtem csak igazán megismerni Thébát, ahol soha nincsen éjszaka, mert a mulatozók jóvoltából olyan fényben ragyog, mint nappal. A nyilvánosházak előtt fáklyák világítottak, az utcasarki oszlopokon lámpások szórták fényüket. Rabszolgák rohantak hordszékekkel, a fullajtár kiáltozása egybevegyült a házakból áradó muzsika hangjával és a részegek ricsajozásával. Bekandikáltunk a Kús nevű borozó ajtaján, és négereket láttunk bent, amint kézzel és botocskákkal dobokat püföltek. A dobok döngő hangja ijesztőn hullámzott végig a környéken. Hangjukkal versenyre kelt a kezdetleges és nyekergő szíriai muzsika, amelynek idegensége ugyan fülsértő, de ritmusa fülbemászó és vérpezsdítő volt.

Még sohasem tettem be lábamat örömházba, ezért féltem egy kicsit, de Thotmesz karon fogott és bevitt arra az örömtanyára, amelynek "Macska és szőlő" volt a neve. A "Macska és szőlő" takaros házikó volt, a székeket puha szőnyegek borították, a falakon kellemes sárga fény áradt szét. A fuvolák és húros hangszerek zenéjéhez fiatal, és az én szememben szép leányok ütötték a taktust pirosra festett tenyerükkel. Amikor a zene elhallgatott, odatelepedtek mellénk, és megkértek, hogy kínáljam meg őket borral, mert a torkuk olyan száraz, akár a szalma. Aztán újra megszólaltak a hangszerek, és két meztelen táncosnő körülményes és nagy tudást igénylő táncot mutatott be, amelyet kíváncsian néztem végig. Mint orvos hozzászoktam már a meztelen lánytestekhez, de azoknak sosem ugrált úgy a keble, és nem mozgott kis hasuk és fenekük sem olyan csábítón, mint ezeknek a táncosnőknek.

De a muzsika megint elszomorított, és vágyakozni kezdtem valami után, pedig magam sem tudtam, hogy mi az. Az egyik szép leány megfogta kezemet, az oldalamhoz simult és azt mondta, hogy okos szemem van. De az ő szeme, sajnos, nem volt olyan zöld, mint a Nílus vize nyári napsütésben, és ruhája sem készült lenvászonból, habár szabadon hagyta formás keblét. Ezért tovább borozgattam, nem néztem a szemébe, nem volt kedvem húgomnak nevezni, és arra kérni, hogy együtt örvendezzen velem. Az utolsó, amire emlékszem, az, hogy egy néger dühösen hátsó felembe rúgott, és amikor legurultam a lépcsőn, púposra vertem a fejemet. Úgy jártam, ahogyan Kipa megjósolta. Az utcasarkon feküdtem, zsebemben egyetlen rézpénz sem volt, a vállkendőm szétszakadt, fejemen öklömnyi púp. Thotmesz támogatott erős karjával, úgy kísért a rakpartra, ahol a Nílus vizével szomjamat olthattam és megmoshattam magam.

Reggel visszaérkeztem az Élet Házába, a szemem dagadt volt, fejemen sajgó púp éktelenkedett, a vállkendőm összemocskolódott, és már egy cseppet sem vágytam arra, hogy megkérdezzem: miért? A fülbetegek és nagyothallók között kellett felügyelnem, ezért gyorsan megmosdottam, magamra vettem a fehér orvosi ruhát, és elindultam. De a folyosón találkoztam a tanítómmal és felügyelőmmel, aki rám nézett, aztán szidni kezdett, de amit mondott, azt már olvastam a könyvekben és betéve is tudtam.

- Mi lesz belőled - kezdte -, ha éjszaka a falakon kívül csavarogsz és mértéktelenül iszol? Mi lesz belőled, ha örömházakban töltöd az időt, korsókat csapkodsz bottal és ijesztgeted az embereket? Mi lesz belőled, ha megsebesítesz embereket, aztán menekülsz az őrök elől?

De miután ilyenformán teljesítette kötelességét, magában mosolyogva, megkönnyebbült sóhajtással vitt a szobájába, és valami italt adott, hogy megtisztítsa a gyomromat. Felfrissültem és hirtelen rájöttem, hogy az Élet Házában elnézik az ivást és az örömházat, csak hagyjam abba a kérdezősködést: "miért?"

Így tüzesítette fel az én véremet is a lázas Théba, és most már jobban szerettem az éjszakát, mint a nappalt, jobban szerettem a fáklya lobogó fényét, mint a napsugarakat, jobban tetszett a szíriai muzsika, mint a betegek jajgatása, és a széplányok sugdolódzása kedvesebb volt szívemnek, mint a megsárgult papiruszok ősi írásjelei. De azért mégsem mondott rám senki semmi rosszat, mert továbbra is elláttam a kötelességemet, a kikérdezéseken megfeleltem, és a kezem nem veszített biztonságából. Ilyen volt a felszenteltek élete, és kevés olyan tanuló akadt, aki házat szerzett, és megnősült, amíg az Élet Házában tanult. Ezért engedték meg a tanítóim, hogy magam jöjjek rá arra, hogy a legjobb, ha levetkőzöm a vadságomat, ha könnyítek testemen és a szívemet felvidítom. De nőt még nem érintettem, pedig úgy gondoltam, hogy ölük nem olyan forró, mint a tűz.

Nyugtalan, zavaros idők jártak, és a nagy fáraó megbetegedett. Láttam töpörödött, öreg arcát, amikor az őszi ünnep idején arannyal és drágakövekkel teleaggatva a templomba vitték. Olyan mozdulatlan volt, mint az istenek, fejét lenyomta a kettős korona súlya. Nagyon beteg volt, a királyi orvosok gyógyszerei sem tudták többé meggyógyítani, ezért azt rebesgették, hogy elmúlt már az ő ideje, és az uralkodói széket nemsokára elfoglalja a trónörökös. A trónörökös viszont olyan fiatal lehetett, mint én voltam.

Ámon templomában egymás után tartották az áldozatokat és istentiszteleteket, de Ámon nem tudott isteni fián segíteni, pedig III. Amenhotep építette neki minden idők leghatalmasabb templomát. Arról is beszéltek, hogy a fáraó megharagudott Egyiptom isteneire, és gyorsfutárt küldött apósához, Mitanni királyához azzal, hogy indítsa hozzá Ninive csodatevőjét, Istárt. De ez olyan szégyen volt Ámonra nézve, hogy az Élet Házában csak suttogva mertek róla beszélni.

Istár szobra meg is érkezett, láttam, amint göndör szakállú papok furcsa alakú süvegben és vastag gyapjúköpenyben verejtékezve végigcipelték Théba városán. Amerre vitték a szobrot, szóltak a rézharsonák, és döngtek az apró dobok. De a papok örömére az idegen föld istenei sem segítettek a fáraó baján, ezért, amikor a folyó áradni kezdett, elhívták a palotába a királyi koponyalékelőt.

Az Élet Házában sohasem találkoztam Ptahorral, mert koponyalékelések ritkán fordultak elő, és tanulóéveim alatt nem juthattam be a különleges műtétekhez. Most sietve hozták Ptahort otthonából az Élet Házába. A mosdószobában megtisztította kezét, én pedig gondosan ügyeltem arra, hogy ne veszítsem el szem elől. Nem lett kopaszabb, mint volt, de arca megráncosodott, és elégedetlen vénemberszájának két oldalán petyhüdten lógott az arca. Rögtön megismert, és mosolyogva szólított meg:

- Te vagy az, Szinuhe, csakugyan? Hát ilyen sokra vitte már Szenmut fia? - Aztán kezembe nyomott egy ébenfa ládikát, amelyben műszereit tartotta, és felszólított, hogy kövessem. Nem érdemeltem meg ezt a nagy tisztességet, amelyet még királyi orvos is megirigyelhetett volna, ezért igyekeztem szerényen viselkedni.

- Meg kell próbálnom, hogy milyen biztos a kezem - mondta Ptahor. - Előbb lékeljünk meg itt néhány koponyát, aztán majd meglátjuk, hogyan megy a munka. - Ptahornak vizenyős volt a szeme, keze egy kicsit remegett. Beléptünk abba a csarnokba, ahol a gyógyíthatatlan betegek feküdtek, teljesen bénák és olyanok, akiknek koponyasérülésük volt. Ptahor néhányat megvizsgált, aztán kiválasztott egy vénembert, akinek a halál megváltást jelentett, és egy izmos rabszolgát, aki elvesztette beszélőképességét és tagjait sem tudta mozdítani, mert egy utcai verekedés alkalmával kővel fejbe vágták. Bódító italt adtak nekik, aztán mindkettőt bevitték abba a terembe, ahol a műtéteket végzik, és megmosdatták őket. Orvosi szerszámait Ptahor maga mosta és tűzben tisztította meg.

Az én feladatom az volt, hogy a legfinomabb beretvával leborotváljam mindkét beteg haját. Aztán a fejüket megtisztították, és még egyszer megmosták, a fejbőrön megjelölték az eltávolítandó részt. Ptahor először a vénemberhez fogott hozzá. Kivágott egy darabot a fejbőréből, és ügyet sem vetve a bőségesen csurgó vérre, a nyílást mindkét oldalon kitágította. Aztán gyors mozdulatokkal egy üreges fúróval lyukat fúrt a lecsupaszított koponyába, és kiemelte a meglazult csontdarabot. Az öreg zihálni kezdett, és arca elkékült.

- Nem látok semmi bajt ennek a fejében - jelentette ki Ptahor, a csontdarabot visszarakta a helyére, a bőrt néhány öltéssel összevarrta, aztán bekötötte a fejet. Alighogy elkészült, az öreg kilehelte a lelkét.

- Úgy látszik, reszket a kezem - jegyezte meg Ptahor. - Talán valamelyik fiatal lesz olyan kedves hozni nekem egy pohár bort. - A műtét nézői között, a tanítókon kívül, mindenki jelen volt, aki a koponya tudósának készült. Miután a bort megkapta, Ptahor a rabszolgának szentelte figyelmét, aki ülő helyzetben megkötözve, dühösen forgó szemmel nézegetett körül, hiába itta meg a bódító italt. Ptahor megparancsolta, hogy erősebben kötözzék meg, mire úgy odaerősítették fejét a koponyatartó állványhoz, hogy még egy óriás sem tudta volna elmozdítani. Aztán felnyitotta a rabszolga fejbőrét, de most gondosan ügyelt a kiserkenő vérre. A bőr szélén az ereket égetéssel elzárták és gyógyszerrel is csillapították a vérzést. Ptahor ezeket a dolgokat átengedte más orvosoknak, mert nem akarta a kezét elfárasztani. Volt az Élet Házának hagyományos vérzéselállítója is, akinek puszta jelenléte néhány pillanat alatt megszüntette a vérzést, most azonban a műtéttel Ptahor oktatni akart, ugyanakkor a vérzéselállító erejét is meg akarta őrizni a fáraó számára.

Miután a koponyát megtisztította, mindenkinek megmutatta azt a helyet, ahol a csont benyomódott. Fúrót, csontfűrészt és csipeszeket használt, nemsokára tenyérnyi nagyságú csontdarabot távolított el a koponyából, és megmutatta, hogy miképpen került a megalvadt vér az agyvelő fehér barázdái közé. A legnagyobb óvatossággal szedte ki a vérrögdarabocskákat egymás után, aztán kifejtette az agyállományba befúródott csontszilánkot. A művelet elég soká tartott, úgyhogy mindegyik tanuló jól megfigyelhette Ptahor módszerét, és emlékezetébe véshette, milyen az élő agy a valóságban. Ptahor utána befedte a nyílást egy tűzben fertőtlenített ezüstlapocskával, amelyet olyan alakúra készítettek, mint az eltávolított csontdarab. Az ezüstlapot apró szegecsekkel szilárdan odaerősítette a koponyacsonthoz. Miután összevarrta a fejbőrt, és bekötötte a vágás helyét, így szólt: "Ébresszétek fel!" A beteg ugyanis már régóta eszméletlen volt.

Most megszabadították kötelékeitől, bort öntöttek a szájába és valami átható illatú szert szagoltattak vele. A rabszolga nemsokára felült, és káromkodni kezdett. Ez olyan csoda volt, hogy ha saját szememmel nem látom, nem hiszem el, mert ez az ember a koponyalékelés előtt nem tudott beszélni és tagjait sem tudta megmozdítani. Most nem kellett megkérdeznem, "miért?", mert Ptahor maga magyarázta meg, hogy a benyomódott koponyacsont és az agy felszínére folyt vér okozta ezeket a látható tüneteket.

- Ha nem hal meg három napon belül, meggyógyul biztosan - mondta Ptahor - és két hét múlva már ellátja a baját annak, aki beverte a fejét. Életben marad, majd meglátjátok.

Ezután barátságosan megköszönte mindenkinek a segítséget, nekem is, pedig én csak a műszereit adogattam a kezébe. De egyáltalán nem sejtettem, mi volt a célja, amikor ezzel a feladattal bízott meg, mert amikor kezembe adta ébenfa ládikóját, egyúttal engem választott ki segítőül a fáraó palotájába. Igaz, hogy már két műtétjénél segédkeztem, ily módon beavatottá váltam, és koponyalékelésről lévén szó, több segítséget tudtam nyújtani, mint a királyi orvosok. Akkor azonban ezt még nem értettem, ezért nagyon meglepett, amikor így szólt:

- No talán már megértünk arra, hogy királyi koponyához nyúljunk. Kész vagy-e, Szinuhe?

Így kerültem egyszerű orvosi köpenyemben Ptahor oldalán a királyi gyaloghintóba. A vérzéselállítónak meg kellett elégednie a gyaloghintó rúdjával. A fáraó rabszolgái olyan egyenletes futással vittek a rakpartra, hogy a gyaloghintó egy cseppet sem rázott. A partnál már várt bennünket a fáraó hajója, amelynek válogatott rabszolgák voltak az evezősei. Ütemesen, gyorsan eveztek, úgy éreztük, hogy a hajó nem is úszik, hanem valósággal repül a hullámokon. A fáraó kikötőjéből rohanvást vittek az aranyházba. Nem is csodálkoztam a sietségen, mert a város utcáin már katonák meneteltek, a kapukat bezárták, a kereskedők raktáraikba hordozták áruikat, bereteszeltek minden ajtót és ablakot. Mindebből már láttam, hogy a nagy fáraónak nemsokára meg kell halnia.

1

Előkelőkből és szegényekből álló hatalmas tömeg gyűlt össze az aranyház előtt, és a máskor szigorúan elzárt part mentén számtalan csónak sorakozott, gazdagok evezősbárkái, meg szegények szurkozott nádcsónakjai egyaránt. Midőn megláttak bennünket, a tömegben izgatott sustorgás támadt, olyan volt, mint távoli vizek zúgása. Szájról szájra terjedt a hír, hogy megérkezett a királyi koponyalékelő. Az emberek a bánat jeléül magasba emelték kezüket, panaszos kiáltozás és jajveszékelés kísért bennünket egész a palotáig, mert mindenki tudta, hogy koponyalékelés után egyetlen fáraó sem ért meg többet három napkelténél.

A liliomkapun keresztül bevezettek minket a fáraó szobáiba, ahol az udvari előkelőségek versenyezve siettek szolgálatunkra, és mélyen meghajoltak előttünk, hiszen kezünkben hordoztuk a halált. Egy alkalmi mosdószobát készítettek számunkra, de miután Ptahor néhány szót váltott a fáraó személyi orvosával, a bánat jeléül egyszerűen felemelte a kezét, aztán közönyösen végezte el a mosdást. Mögöttünk szent tüzet hordoztak, úgy mentünk a fáraó csodálatos szobáin keresztül, és beléptünk a hálószobába.

Ott feküdt a nagy fáraó az ágyban, aranymennyezet alatt, ágyát oroszlánok tartották, oszlopai pedig istenek voltak, akik védelmezték őt.

Minden hatalmi jelvényétől megfosztottan, eszméletlenül feküdt, mezítelen, vézna teste itt-ott puffadt volt, összeaszott, öreg feje félrebillent. Hangosan hörgött, elernyedt szája szélén kicsordult a nyál. Olyan esendő és üres árnyékhoz hasonló a földi hatalom és dicsőség, hiszen a fáraó miben sem különbözött az Élet Házának haldokló öregeitől. Ám a szoba falain királyi kocsiban bóbitás fejű paripák repítették az uralkodót, izmos keze még íjat feszített, és lába előtt nyilától átdöfött oroszlánok adták ki párájukat. A falak vörös, arany és kék színben ragyogtak, a padlózaton halak úszkáltak, suhogó szárnyú vadkacsák repültek, nádszálak hajladoztak a szélben.

Földig hajoltunk a fáraó előtt, de mindenki, aki ismerte a halált, tudta, hogy Ptahor minden tudása hiábavaló. Ősidőktől fogva az volt szokásban, hogy ha a fáraó nem érte meg a természetes halált, végső eszközhöz folyamodván, meglékelték a koponyáját. Ennek kellett most megtörténnie, és mi munkához láttunk. Felnyitottam az ébenfa ládikót, újra kiégettem a késeket, fúrókat és csipeszeket, aztán odanyújtottam Ptahornak a szent kovakést. A fáraó személyi orvosa megnyírta és lemosta az uralkodó fejét, mire Ptahor megparancsolta a vérzéselállítónak, hogy üljön az ágyra, és fogja ölébe a királyi főt.

Ekkor a nagy királyi hitves, Teje, odalépett az ágyhoz, és megtiltotta, hogy a fáraóhoz hozzáérjen. Eddig ott állt a fal mellett, kezét a bánat jeléül magasra emelve, mozdulatlanul, mint egy istenszobor. Mögötte állt a trónörökös, Amenhotep, és nővére, Baketamon, de mostanáig nem mertem szememet feléjük fordítani. Most egyszerre felismertem őket, mert emlékeztem a templomban látott képeikre. A trónörökös korombeli volt, de nálam magasabb. Emelt fővel állt, hosszú állát előrefeszítette, szemét szorosan lehunyta. Tagjai betegesen véznák voltak, szemhéja és arca idegesen remegett. Baketamon hercegnő szép és előkelő arcvonásai, mandula alakú, vágott szeme azonnal felkeltették figyelmemet. Száját és arcát sárgásvörösre festette, ruhája királyi vászonból készült, és olyan áttetsző volt, hogy tagjai, akár az isteneké, keresztüllátszottak rajta. Ám Teje, a nagy királyi hitves, mindkettőnél dölyfösebben állt ott, habár alacsony termetű volt és elhízott a kortól. Bőre erősen sötét, arccsontja széles és kiugró volt. Azt beszélték, hogy az egyszerű népből származik, és néger vér is csörgedezik benne, de ennél többet én sem tudok, mert magam is csak másoktól hallottam. Csupán azt tudom, hogy bár az írásokban szülei rang nélkül szerepeltek, szeme okos, bátor és éles volt, és tartásából hatalom sugárzott. Most felemelte kezét, és úgy nézett a vérzéselállítóra, mintha az az ember csak por volna széles, sötétbarna lába alatt. Megértettem őt, hiszen a vérzéselállító alacsony származású ökörhajcsár volt, írni, olvasni sem tudott. Nyakát behúzva, keresztbe tett kézzel ült, alsó ajka ernyedten lógott, és valami bamba kifejezést tükrözött az arca. Igazán nem volt sok esze szegénynek, de képes volt arra, hogy puszta jelenlétével elállítson mindenféle vérzést. Ezért elhozták ekéje és ökrei mellől, és alkalmazták a templomban. Minden mosdás és tisztálkodás ellenére állandóan marhatrágya bűze terjengett körülötte. Maga sem tudta megmagyarázni, honnan ered a tudománya. Pedig nem volt tehetséges, sem akaraterős. Mint ahogyan közönséges kavicsdarabban is lehet néha drágakövet találni, úgy lelték fel benne is képességét, amelyet sem tanulás, sem az értelem gyakorlása árán megszerezni nem lehet.

- Megtiltom, hogy az istenhez hozzáérjen - jelentette ki a nagy királyi hitves. - Majd én tartom a fejét, ha szükséges.

Ptahor ellenkezni kezdett és értésére adta, hogy a műtét véres és visszataszító látvány. Teje nem törődött intelmével, leült az ágy szélére, és haldokló hitvesének a fejét nagy óvatosan az ölébe fektette, ügyet sem vetve arra, hogy a fáraó nyála a kezére csorog.

- Ő az enyém - mondta -, ne nyúljon hozzá senki más. Az én ölemből lépjen a halál birodalmába.

- Ő, az isten, majd atyjának, a Napnak csónakjába száll, és egyenesen az üdvözültek honába hajózik - szólt Ptahor, és kovakésével felmetszette a fáraó fejbőrét. - A Napból született, és a Napba kell visszatérnie, s nevét minden nép dicsérni fogja örökkön örökké. Széthre és minden gonoszra! Miért késlekedik a vérzéselállító? - Ptahor azért beszélt mindenféle közömbös dologról, hogy elterelje a fáraó hitvesének figyelmét a műtétről. Úgy tett, mint az ügyes orvos, aki szóval tartja a beteget, amikor fájdalmat okoz neki. Amit utoljára mondott, az már a vérzéselállítónak szólt, aki az ajtónak támasztva hátát, álmosan pislogott. Már szükség volt reá, mert a vér lassacskán folydogálni kezdett Teje ölébe. Teje megrázkódott, arca elszürkült. A vérzéselállító is felriadt gondolataiból. Az imént talán ökreire és az öntözőcsatornákra gondolt, de most rádöbbent kötelességére, közelebb lépett és kezét felemelve, ránézett a fáraóra. A vérzés azonnal megszűnt, és én lemoshattam a fáraó fejét.

- Bocsánat, néném - folytatta Ptahor, és elvette kezemből a fúrót. - Bizony, visszatér ő a Napba, és aranycsónakján egyenesen atyjához hajózik. Ámon áldása legyen rajta. - Közben a tenyere közt ügyes, gyors mozdulatokkal forgatta a fúrót, amely csikorogva mélyedt a csontba. Ekkor a trónörökös kinyitotta szemét, előrelépett, és remegő arccal így szólt:

- Nem Ámon, hanem Ré-Harahti fogja őt megáldani, és Atón képét ölti majd magára.

A tisztelet jeléül magasba emeltem kezemet, bár nem tudtam, miről beszél, hiszen ki ismerné Egyiptom ezernyi istenét. Különösen én, Ámon felszentelt papja, akinek éppen elég volt Ámon szentséges három és kilenc személyisége felett elmélkedni.

- Legyen Atón - mormogta Ptahor békítően. - Hát persze hogy Atón. Az előbb csak megbotlott a nyelvem. - Újra megmarkolta a kovakést és az ébenfa nyelű kalapácsot, és apró ütésekkel vésni kezdte a fáraó koponyáját. - Valóban, hiszen én is emlékszem arra, hogy isteni bölcsességében éppen Atónnak emeltetett templomot, nem sokkal a herceg születése után. Vagy nem így volt, szép Teje? No, még pár pillanat. - Ptahor nyugtalanul pislantott a trónörökösre, aki ökölbe szorított kézzel, remegő arccal állt az ágy mellett. - Nem mondom, egy kortyocska bor megerősítené a kezem, és a hercegnek sem ártana. Érdemes lenne most akár egy királyi korsót is felbontani. Hopp! - Kezébe adtam a fogót, és ő kiemelte a meglazult csontdarabot. A fáraó feje megreccsent Teje ölében. - Világíts ide, Szinuhe!

Ptahor fellélegzett, mert a nehezén már túljutottunk. Mintegy ösztönösen én is sóhajtottam egyet, és mintha a fáraó testébe költözött volna ugyanaz a megkönnyebbülés, tagjai megremegtek, lassabban lélegzett és még mélyebb ájulásba süllyedt. A ragyogó fényben Ptahor egy darabig tűnődve nézegette a fáraó agyát, amely a meglékelt koponyacsont mögül elénk tárult. Az agy szürkéskék színű volt, és remegett.

- Hm! - töprengett Ptahor. - Amit megtehettünk, azt megtettük. Viselje most már gondját Atón, mert a többi már az istenek dolga, és nem az embereké. - Könnyed kézzel, óvatosan tette vissza helyére a csontdarabot, ragasztót kent a repedésekbe, összehúzta a fejbőrt, aztán bekötözte a sebet. A fáraó hitvese visszafektette a haldokló fejet a drága fából készített fejtámlára, és Ptahorra nézett. A vér rászáradt ruhájára, de ügyet sem vetett rá. Ptahor reá emelte merész tekintetét, és anélkül, hogy meghajolt volna, halkan így szólt:

- Hajnalhasadásig fog élni, ha istene megengedi.

Aztán a bánat jeléül felemelte kezét, és én is hasonlóképpen cselekedtem. De amikor a részvét jelét mutatta kezével, már nem mertem a példáját követni, hisz hogyan lettem volna méltó arra, hogy a fáraót sajnáljam. A műszereket kiégettem, és visszaraktam Ptahor ébenfa ládikójába.

- Jutalmad gazdag lesz - mondta Teje és intett, hogy elmehetünk.

A fáraó egyik termében terítettek nekünk, Ptahor örömmel nézegette a fal mellett sorakozó boroskorsókat, gondosan megvizsgálta az egyik korsó pecsétjét, aztán kinyittatta a rabszolgákkal, akik vizet öntöttek a kezünkre. Megkérdeztem tőle, hogyan mert olyan tiszteletlenül beszélni a fáraó hitvesével és a trónörökössel.

- Igaz, hogy a fáraó már életében is isten - válaszolta és úgy vigyorgott, akár egy öreg pávián. - Igaz, hogy a tiszteletére templomokat építenek, és áldozatokat mutatnak be neki, de én, az orvos, rájöttem, hogy ő is csak ember, halandó és éppen olyan, mint mi vagyunk. A nagy királyi hitves is csak ember, ugyanolyan asszonyi tulajdonságok lakoznak benne, mint a többi asszonyban. Az én beszédem csak annyi a fülükben, mint a légyzümmögés, és ha zümmögtem is, mint a körülöttük repkedő többi légy teszi, ügyet sem vetnek rá. Azt mondják csak: Ptahor egy kicsit hóbortos, de azért jóravaló ember. Bocsássuk meg a bolondságait, öregsége és jó szándéka kedvéért. És nem feledkeznek meg rólam, hanem megajándékoznak gazdagon. Vésd jól te is az eszedbe: ha azt akarod, hogy az uralkodó meghallja szavadat, akkor másképp beszélj hozzá, mint a többiek. Beszélj hozzá egyszerűen, úgy, mint emberhez, aki hozzád hasonló. Akkor vagy meghallja a szavadat, vagy bottal kergettet ki a palotából, ám mindenképpen emlékezni fog reád. És ha a fáraó emlékszik az alattvalójára, az igen nagy dolog.

Ptahor ivott, és jókedvre derült. A vérzéselállító két kézzel tömte magába a mézes húst, és álmos mogorvaságáról megfeledkezve, így örvendezett:

- Soha többé nem leszek sárkunyhóban! - Ő is ivott, úgy nyakalta a bort, mintha sör lett volna. Szeme kidülledt, és kivörösödött az arca, úgy ismételte: - Nem vagyok már sárkunyhóban, hej!

Egy szolga vizet öntött a kezére, mire ő telefröcskölte vele a termet. Ptahor elnézően tekintett rá, és azt tanácsolta, hogy nézze meg a fáraó istállóját, amíg alkalma van rá, mert a palotából addig úgysem távozhatunk, amíg a fáraó utolsót nem lélegzik, vagy amíg fel nem gyógyul. Ez itt a szokás. És ha a fáraó meghal, nekünk is meg kell halnunk.

A vérzéselállító elhitte, amit Ptahor mondott, és nagyon elszomorodott. Később mégis megvigasztalta az a gondolat, hogy nem sárkunyhóban kell meghalnia, és elment megnézni a fáraó istállóját. Ptahor figyelmeztette a szolgát, aki elkísérte, hogy legjobb lesz, ha ott hagyja aludni az istállóban, mert legalább otthon érzi magát.

Amikor ketten maradtunk, nekibátorodtam és kérdezősködni kezdtem Atón felől, mert az igazat megvallva, nem tudtam, hogy III. Amenhotep neki is állíttatott templomot Thébában. Ptahor elmondta, hogy Ré-Harahti az Amenhotep dinasztia családi istene, mivel a legnagyobb hadvezér-fáraó, I. Thotmesz, a sivatagban a szfinx lábánál álmot látott, amelyben megjelent neki ez az isten, és megjósolta, hogy egyszer mindkét birodalom koronáját ő fogja viselni, bár abban az időben Thotmesz előtt igazán nem mutatkozott semmiféle lehetőség arra, hogy elnyerje a trónt. Túlságosan sok trónkövetelő volt még őelőtte. Ptahor igazat beszélt, hiszen ifjú és bohó éveiben maga is járt a piramisoknál, és saját szemével látta az óriási szfinx mancsai közé épített templomot, és falán a táblát, melyre a fáraó bevésette a jelenés történetét. Ettől az időtől fogva pártolt a család Ré-Harahtihoz, aki Héliopoliszban lakozott, és Atón képében jelent meg. Atón ősi isten volt, öregebb még Ámonnál is. Az emberek már elfeledkeztek róla, de amikor a fáraó hitvese Héliopoliszba zarándokolt, hogy könyörögjön hozzá, Atón meghallgatta és fiúgyermekkel ajándékozta meg. Ezért Théba városában is templomot emeltek a tiszteletére, bár oda az uralkodói család tagjain kívül más nem nagyon járt. Ott Atónt a szarván napot hordozó bika ábrázolta, és a képen Hórusz is jelen volt sólyom alakjában.

- A trónörökös tehát Atónnak mennyei fia - mondta Ptahor, és jót húzott a borból. - A fáraó hitvese persze Ré-Harahti templomában látta a jelenést és azután szülte meg fiúgyermekét. A templomból egy nagyratörő papot is hozott magával, akibe ott beleszeretett. Eje, a pap, hitvesét bejuttatta dajkának a trónörökös szoptatására. Ejének van ugyanis egy lánya, Nefertiti, aki ily módon a trónörökössel együtt ugyanazt az emlőt szopta, és gyerekkorában együtt játszott vele a palotában, mintha a húga volna. Remélem, érted már, hogy miről van szó. - Ptahor újra ivott, aztán így szólt: - Ó, egy vénembernek az a legkellemesebb, ha bort ihat, meg olyan dolgokról fecseghet, amelyek nem őrá tartoznak. Ó, fiam, ha tudnád, mennyi titok van a vén koponyalékelő homloka mögött eltemetve! Meglehet, hogy a fáraó titkai közül is rejtőzködik néhány a fejemben. Sokan csodálkoznak azon, hogy az udvar ágyasházában sohasem születik élő fiúgyermek, hiszen ez ellenkezik az orvostudomány minden törvényével. És aki most meglékelt koponyával fekszik itt, erejének és boldogságának napjaiban, bizony, nem volt göthös ember. Nagy vadász volt ő, ezer oroszlánt és ötszáz vadbivalyt ejtett el, azt pedig, hogy hány fiatal leányt tett magáévá mennyezetes ágyának árnyékában, még az ágyasház felügyelője is bajosan tudná összeszámolni. Fiúgyermeke azonban csak a felséges Tejétől született.

Nyugtalan lettem, mert én is ittam már a borból. Nagyot sóhajtottam, és rápillantottam az ujjamon levő gyűrű zöld kövére. De Ptahor kérlelhetetlenül folytatta:

- A fáraó egy vadászkörútján fedezte fel későbbi hitvesét. Azt beszélik, hogy Teje a Nílus nádasaiból való egyszerű madarászlány volt, de okossága miatt az uralkodó magához emelte, és még érdemtelen szüleit is megtisztelte azzal, hogy sírjukat drágábbnál drágább ajándékokkal rakta tele. Teje nem törődött a fáraó mulatságaival, egészen addig, amíg az ágyasok fiúgyermeket nem szültek. Pedig ebből kijutott neki, az ember el se hinné, hányszor. De amikor a fáraó a görbe botot és korbácsot tartotta kezében, Teje irányította őt. Amikor a fáraó birodalmi okokból elvette Mitanni királyának leányát, hogy örökre megszabaduljon a háborúktól, Teje elhitette vele, hogy a hercegnő testén, azon a helyen, ahová a férfi vágya igyekszik, kecskepata nőtt, és egész testének kecskeszaga van, úgyhogy a szegény hercegnő később megőrült.

Ptahor rám sandított, körülnézett, és gyorsan hozzátette:

- Te azért, Szinuhe, ne higgy az ilyen történeteknek soha, mert mind csak rosszindulatú emberek fecsegései. Az emberek jól ismerik a fáraó hitvesének szelídségét, bölcsességét, és azt is tudják, hogy nagyon jól ki tudja választani maga és a trón köré a tehetséges férfiakat. Bizony így van ez.

A földre löttyintett egy kis bort, és jámbor arcot vágva feltekintett. Aztán oldalra pillantott és hangos nevetésben tört ki.

- Üdvözöllek, légycsapóhordozó! - kiáltotta. - Hát te vagy az? Ülj csak ide mellém, igyál egy kortyot! Száz éve nem láttuk egymást.

Gyorsan felugrottam, és meghajoltam, olyan mélyen, hogy kezem a földet érintette, mert maga a fáraó botjának hordozója és pecsétőre jött oda hozzánk, hogy jelenlétével megtiszteljen. Egyedül jött, kezében ijesztőn ünnepélyesek voltak a hatalom jelvényei. Öreg arcát elhomályosította a bánat, szeméből könnyek peregtek. A könny őszinte bánatból fakadt, mert legalább annyit sírt saját sorsán, mint az uralkodóén. Énrám egyetlen pillantást sem vetett, hiszen az volt szokásban, hogy az előkelőnek nem kellett ránéznie az alacsony rangúakra. Az alacsony rangúak olyanok voltak számára, akár a levegő. Leült, és kiejtette kezéből a hatalom jelvényét és a korbácsot. Sóhajtott egyet, és dühösen válaszolta Ptahornak:

- Botorságodért sok mindent megbocsátanak neked, koponyalékelő, de nevetni mégsem illene a bánat és jajgatás házában. - Kezével választ váró mozdulatot tett.

- Reggelig - mondta Ptahor. - De mivel nem vagyunk sárkunyhóban, mint régen egy bölcs ember mondotta, te is nyugodtan megihatsz velünk egy pohár bort, mert a bor ugyanúgy illik a bánathoz, mint az örömhöz. De miért vagy egyedül, barátom, és miért állsz úgy, mint egy árnyék? Miért nem rajzanak körülötted a szolgák meg az előkelőek, mint a legyek a lépesméz körül?

A pecsétőr letörölte arcáról a könnyeket, és elmosolyodott.

- A hatalom olyan, akár a nádszál az ember kezében. A nádszál eltörik, de az okos madár idejében egy másikra ugrik át hintázni. Ezért lehet, hogy iszom veled, Ptahor, bár nem szokásom, de jól mondtad, hogy a bor meggyógyítja a bánatos szívet.

- Máris? - kérdezte Ptahor. A pecsétőr tehetetlensége jeléül széttárta karját.

- Többé nem virraszthatok haldokló uram ágyánál - válaszolta. - Ámonra mondom, a világ hálátlansággal fizet. A fáraó pecsétjét Teje vette magához, és a palotaőrség egyedül neki engedelmeskedik. Mellette áll egy gonosz pap és a trónörökös. A trónörökös csak bámult maga elé, mint a borjú, akit úgy vezetnek orránál fogva, ahogyan akarnak.

- A papokról szólva - kezdte Ptahor, és maga töltött a pecsétőrnek, mert amikor odajött, a szolgák mind eltűntek. - A papokról szólva - ismételte - éppen most meséltem Szinuhe barátomnak, hogy ifjúkoromban a piramisoknál, mint a többi látogató, én is bekarcoltam nevemet a nagy szfinx mancsába, hogy soha el ne feledjék.

A pecsétőr udvariasan felém fordult, de nem vett rólam tudomást.

- Érdekes fejed van - folytatta Ptahor, és végigtapogatta a pecsétőr fejét. - Szívesen felnyitnám neked tisztán hivatásszeretetből, és még fizetned sem kellene. - A pecsétőr elrántotta fejét, és ijedten meredt rá. Ptahor félreértette mozdulatát, és behízelgően ajánlotta:

- Komolyan mondom, hogy régi barátságunk kedvéért minden ajándék nélkül kész vagyok felnyitni a fejedet, mert érdekes koponyád van. - A pecsétőr felállt, megkapaszkodott az asztalban, és vad tekintettel meredt maga elé, de Ptahor elkapta a karját és makacsul igyekezett rábeszélni: - Egyetlen kézmozdulat az egész. Fájdalom nélkül megcsinálom, és talán már holnap elindulhatsz urad után a sötétség földjére.

- Gúnyolódsz - szólalt meg a pecsétőr, aki most újra méltóságteljes képet vágott, és felvette a földről korbácsát. - Te nem hiszel Ámonban - folytatta, és amikor meghajolt, biztonság kedvéért megint megkapaszkodott az asztalban. - Ez bizony rossz dolog, nagyon rossz. De én megbocsátok neked a botorságod miatt, mert nincs többé hatalmam a büntetésre. - Így szólt a pecsétőr, aztán bal kezébe fogva a görbe botot és a korbácsot, elballagott. Hátát bánat és gond görnyesztette meg. Amint eltűnt, újra megjelentek a szolgák, vizet öntöttek kezünkre, és drága kenőcsöket kentek ránk.

- Karolj belém, Szinuhe, mert már vénember vagyok, és gyenge a lábam - kérte Ptahor. Kivezettem őt a friss levegőre. Kint már leszállt az éj, a keleti égen pirosan izzottak Théba fényei. A borivás után újra véremben éreztem Théba lázas nyugtalanságát, benne volt ez a virágok illatában éppúgy, mint a fejem felett rezgő, remegő csillagokban.

- Ptahor - szólaltam meg -, én szomjazom a szerelemre, amikor éjszaka felragyognak az égre Théba fényei.

- Szerelem nem létezik - felelte határozottan. - A férfi bánatos, ha nincsen nő, akivel lefekhetne. De amikor akad, és lefekszik vele, utána még bánatosabb lesz. Így volt ez mindig, és így lesz a jövőben is.

- De miért? - kérdeztem.

- Azt még az istenek sem tudják - válaszolta Ptahor. - Ne beszélj nekem a szerelemről, mert meglékelem a koponyádat! Fizetség és ajándék nélkül teszem, mert ezzel sok-sok bánattól kíméllek meg.

Legjobbnak láttam, ha én végzem el a rabszolgák feladatát, ezért ölembe fogtam Ptahort, és bevittem a szobába, melyet számunkra kijelöltek. Olyan kicsi és öreg volt, hogy még csak ki sem fulladtam, mire a szobába értünk. Amikor az ágyra fektettem, hiába keresgélte a borospoharat, úgyhogy azonnal el is aludt. Puha prémekkel betakartam, mert hideg volt az éj, aztán kimentem a teraszos parkba, mert fiatal voltam, és a fáraó utolsó éjszakáján nem vágyott álomra szemem.

A kőfal lábánál éjszakázó emberek fojtott hangja úgy szállt felém, mint távoli nádasból a szélzúgás.

Ott virrasztottam az illatozó virágok között, felettem a keleti égbolton Théba fényei piroslottak, és én arról a szempárról ábrándoztam, amely olyan zöld volt, mint a Nílus vize a nyári napsütésben. Egyszer csak észrevettem, hogy nem vagyok egyedül. A hold egészen keskeny volt, a remegő csillagfény is gyengén világított, úgyhogy nem tudtam, vajon férfi, vagy nő közeledik felém. De valaki odajött hozzám és arcomat kutatta, hogy megismerjen. Megrezzentem, mire gyerekesen éles, parancsoló hangon kérdezte:

- Te vagy az, Magányos?

Hangjáról és vézna alakjáról ráismertem a trónörökösre, mélyen meghajoltam, de egy szó sem jött a számra. Erre türelmetlenül megtaszított a lábával, és így folytatta:

- Emelkedj már fel, ne tátsd a szádat! Senki nem lát bennünket, nem kell hajlonganod előttem. A hajlongásokat őrizd meg az istennek, akinek én a fia vagyok, mert csak egy isten van, és az összes többi csak az ő megjelenési formája, kivéve Ámont, aki hamis isten.

Karomat védekezőn előrenyújtottam, és hogy jelét adjam az ilyen beszédtől való félelmemnek, csak ennyit mondtam: "Ó!"

- Ugyan már! - mondta a trónörökös. - Láttalak téged apám ágyánál, amikor a bolond Ptahor kezébe adtad a kést meg a kalapácsot. Akkor neveztelek el Magányosnak. Ptahort az anyám Vén Majomnak nevezte el. Azért kaptátok ezeket a neveket, mert mielőtt kijuttok a palotából, meg kell halnotok. A te nevedet én magam találtam ki.

Arra gondoltam, hogy azért beszél ilyen ostobaságokat, mert bolond. De aztán eszembe jutott Ptahor, aki szintén azt mondta, hogy meg kell halnunk, ha a fáraó meghal, és a vérzéselállító el is hitte neki. Szinte éreztem, hogyan merednek égnek a hajszálaim, annyira megremegtem. Védekező mozdulattal nyújtottam előre karomat, hiszen nem akartam még meghalni.

A trónörökös szaggatottan és nagyokat lélegzett, magában motyogott valamit, keze remegett.

- Nyugtalan vagyok - mondta -, valahol másutt szeretnék lenni, mint ahol vagyok. Tudom, hogy meg fog jelenni nekem az isten, de én félek. Maradj velem, Magányos, mert az isten hatalmas erejével szétzúzza testemet.

Egész testemben reszkettem, mert azt hittem, hogy eszelős. De amikor rám parancsolt, hogy kövessem, engedelmeskedtem neki. Elhagytuk a virágágyakat, és elhaladtunk a királyi tó mellett. A kőfal mögül az ott éjszakázó emberek bánatos, gyászos suttogása hallatszott. Elmaradtak mögöttünk az istállók és a kutyaólak, míg végül a szolgák kapuján keresztül kijutottunk az udvarból, anélkül, hogy az őrök megállítottak volna. Nagyon féltem, mert Ptahor azt mondta, hogy amíg a fáraó meg nem hal, nem szabad elhagynunk a palota területét. De a trónörökössel nem lehetett ellenkeznem.

Ő pedig görcsösen, merev tartással, de nyugtalan, sietős léptekkel ment, úgyhogy komoly fáradságomba került lépést tartanom vele. Csupán egy ágyékkötő volt rajta, és a hold megvilágította fehér bőrét, vékony lábszárát, és combját, amely izmos volt, akár a női combok. A fényben jól látszott elálló füle és arca, amely szenvedő és egyben izgatott kifejezést sugárzott, mintha olyasvalamit látott volna, amit más nem láthat.

Amikor a folyópartra értünk, megszólalt:

- Elkötünk egy csónakot. Mennem kell keletre, apám elé.

Habozás nélkül beszállt a legközelebbi nádcsónakba, én követtem, aztán evezni kezdtünk a túlsó part felé. Senki nem állt az utunkba, pedig a csónakot úgy oroztuk. Az éjszaka nyugtalan volt, más csónakok is jártak a folyón, és Théba fényei egyre erősebben piroslottak előttünk az égbolton. Miután kikötöttünk, otthagyta a csónakot az árnak, és vissza sem nézve, sietett előre, mintha már ki tudja, hányszor megjárta volna ezt az utat. Nem tehettem mást, követtem, de szívem teli volt félelemmel. Mások is járkáltak az éjszakában, és nem kiáltottak utánunk az őrök, hiszen tudta az egész város, hogy a fáraó még az éjjel meg fog halni.

A trónörökös szinte rohant, és én csodáltam vézna testének szívósságát. Hideg volt az éjszaka, mégis izzadság csurgott végig a hátamon, és alig bírtam követni. Már a csillagok is nagy utat tettek meg az égen, a hold is lebukott, de ő csak ment tovább. A völgyből egy megműveletlen pusztaságra jutottunk, Thébát már messze elhagytuk, előttünk a sötét égbolton Théba őrzői emelkedtek: a három keleti hegy. El sem tudtam képzelni, honnan szerezhetünk majd gyaloghintót a visszatéréshez, hiszen nem gondoltam arra, hogy a trónörökös képes visszafelé is gyalog megtenni az utat.

Végül, lihegve a fáradtságtól, leült a homokra, és ijedten így szólt:

- Fogd meg a kezem, Szinuhe, mert nagyon remeg, és a szívem is erősen dobog. Közel a pillanat, mert a világ üres és elhagyatott, és nincs rajta senki más, csak te meg én. De ahová én megyek, te nem követhetsz engem. Pedig nem akarok egyedül lenni.

Megfogtam a csuklóját, éreztem, hogy egész testében reszket, és hideg verejték lepi el. Üres pusztaság volt körülöttünk, valahol a távolban sakál üvöltött fel halált várón. Nagyon lassan a csillagok is sápadni kezdtek, és halotti szürkévé vált a lég. A trónörökös egyszer csak kirántotta kezét, felemelkedett, és arcát a keleti hegyek felé fordította.

- Jön az isten! - szólalt meg halkan. Arca szenvedélyes, beteges pírban égett. - Jön az isten! - ismételte hangját felemelve. - Jön az isten! - kiáltotta a pusztába, és felragyogott körülöttünk a fény, a hegyek aranyló színben égtek, felkelt a nap.

Ekkor éles, átható hang tört ki a száján, lerogyott a földre és elvesztette eszméletét. Tagjai görcsösen rángatództak, szája is meg-megmozdult, lába a homokot rugdalta. Már nem féltem, mert az Élet Házában éppen elégszer hallottam efféle kiáltást, és jól tudtam, mi a teendő.

Nem volt fadarabom, amit a foga közé dughattam volna, hát letéptem egy darabot az ágyékkötőmből, és összegyömöszölve szájába nyomtam, aztán dörzsölni kezdtem a tagjait. Tudtam, hogy beteg és zavaros marad akkor is, ha felébred, ezért segítség után néztem, de Thébát messze magunk mögött hagytuk, és a közelben háznak nyoma sem volt.

Hirtelen egy sólyom repült el mellettünk, és felvijjogott. Egyenesen a felkelő nap sugárkoszorújából vágódott elő, aztán magasan, széles ívben körözött felettünk. Majd lejjebb ereszkedett és úgy tett, mintha a trónörökös fejére akarna telepedni. Annyira megrémültem, hogy ösztönösen Ámon szent jelét vetettem magamra. Ki tudja, a herceg Hóruszról beszélt, és talán maga Hórusz jelent most meg nekünk sólyom képében. A herceg jajgatni kezdett, és én lehajoltam hozzá. Amikor fejemet felemeltem, láttam, hogy a sólyom emberré változott. Fiatal férfi állt előttem a felkelő nap sugaraiban, szép volt és olyan termetű, akár egy isten. Kezében lándzsát tartott, vállát szegényes lepel borította. Nem hittem az istenekben, de a biztonság kedvéért mégis földig hajoltam előtte.

- Mi a baj? - kérdezte az Alsó Birodalom nyelvjárásában és a trónörökösre bökött az ujjával. - Beteg a fiú?

Lesütöttem a szemem, és térdre ereszkedtem előtte, ahogyan üdvözléskor szokás.

- Ha rabló vagy - mondtam neki -, nem sokat rabolhatsz tőlünk, de a társam beteg, és tán megáldanak az istenek, ha segítesz rajtunk.

Rikoltó hangot hallatott, mire a levegőégből hirtelen előtűnt a sólyom, és mint egy kődarab, olyan gyorsan vágódott alá, a fejére szállt, aztán letelepedett a vállára. Gondoltam, jó lesz továbbra is óvatosnak lennem, mert ki tudja, talán mégiscsak isten, ha akár a kisebbek közül is. Ezért tisztelettel beszéltem vele és udvariasan megkérdeztem, ki ő, honnan jön, és hová igyekszik.

- Horemheb vagyok, a sólyom fia - válaszolta büszkén. - Szüleim egyszerű sajtkészítők csupán, de nekem már születésem napján megjósolták, hogy egyszer sokak parancsolója leszek. A sólyom előttem repült, ő vezetett, azért jöttem ide, mert a városban nem találtam szállást. Ha besötétedik, Théba lakói rettegnek a lándzsától. De én el akarok szegődni a fáraó seregébe katonának, mert azt mondják, hogy beteg, és gondolom, most erős karokra van szüksége, hogy megvédje hatalmát.

Termete délceg volt, akár egy fiatal oroszláné, pillantása villant, mint a repülő nyíl. Irigyen gondoltam arra, hogy milyen sok asszony mondaná neki: szép fiú, akarsz-e engem magányomban felvidítani?

A trónörökös szájából nyöszörgés tört elő, arcát kaparászta, lába vonaglott. Kivettem a rongyot a szájából, és arra gondoltam, hogy bárcsak vizet kaphatnék valahonnan, hogy magához térítsem. Horemheb kíváncsian nézte, és hidegvérűen érdeklődött:

- Meghal?

- Nem hal meg - válaszoltam türelmetlenül. - Szent betegsége van.

Horemheb rám nézett, és megragadta a lándzsáját.

- Igazán nem kell lebecsülnöd engem - kezdte -, ha mezítláb járok is, és szegény vagyok. Elég jól tudok írni, el is olvasom a betűket, és egyszer még sokak parancsolója lesz belőlem. Melyik isten szállt belé?

Azért kérdezte, mert a nép azt hiszi, hogy a szent betegségben levő emberből maga az isten beszél.

- Neki saját istene van - válaszoltam. - Azt hiszem, bolond egy kicsit. Ha magához tér, segíthetnél nekem bevinni a városba. Ott már találunk gyaloghintót és én hazakísérhetem.

- Fázik - mondta Horemheb, levette saját leplét és betakarta vele a trónörököst. - Théba reggelei hűvösek, de engem melegít a vérem. Aztán sok istent ismerek én, sokat fel is tudnék sorolni neked, akik mindig kegyesek voltak hozzám. De az én igazi istenem Hórusz. Ez a fiú biztosan gazdagok gyermeke, mert a bőre fehér és finom, és a keze sem durvult el a munkától. De ki vagy te?

Horemheb sokat és gyorsan beszélt, mert szegény fiú volt, aki hosszú utat járt meg, hogy Théba városába jusson, és éppen ezért elég ridegséget, sőt megaláztatást kellett útközben elszenvednie.

- Orvos vagyok - válaszoltam -, Ámon templomában alsó fokon pappá is szenteltek.

- Akkor biztosan azért hoztad a pusztába, hogy meggyógyítsd - vélte Horemheb. - De jobban fel kellett volna öltöztetned. Sajnálom, hogy kénytelen vagyok bírálni az orvosok tudását - tette hozzá udvariasabban.

Körülöttünk a hideg vörös homok izzott a napfényben, Horemheb lándzsája is vörösen csillogott. Feje körül rikoltozva keringett a sólyom. A trónörökös felült, fogai vacogtak, szeme riadtan meredt előre.

- Láttam! - szólalt meg hirtelen. - Egy pillanat évszázadnak tűnt fel, időtlen voltam magam is. Ezer áldó kezét fejemre tette, és mindegyik kéz az örök élet jelét nyújtotta felém. Hát hogyne hinnék benne?

- Remélem, nem haraptad el a nyelvedet - mondtam gondterhelten. - Megpróbáltam vigyázni rád, de nem akadt fadarab, amit a fogad közé szoríthattam volna.

Beszédem annyi volt csak a fülében, mint a légyzümmögés. Merően nézte Horemhebet, szeme kitágult, csak úgy ragyogott, és ahogy meglepődött mosolyra nyílt a szája, egészen megszépült.

- Hát téged küldött Atón, az egyedülvaló? - kérdezte csodálkozva.

- Előttem repült a sólyom, és én követtem őt - válaszolt Horemheb. - Ezért vagyok itt, egyebet nem tudok.

Ekkor a trónörökös észrevette kezében a lándzsát, és homlokát ráncolva, feddő hangon mondta:

- Nálad lándzsa van!

Horemheb előrenyújtotta a lándzsát.

- Lándzsámnak finom fából készült a nyele. Rézhegye a fáraó ellenségeinek vérére szomjazik. Bizony, szomjas a lándzsám, és úgy hívják, hogy Torokhasító.

- Hát ne szomjazzék vérre! - mondta a trónörökös. - Atón előtt szörnyű a kiontott vér. Nincs a vérontásnál szörnyűbb dolog a világon.

Bár láttam, hogy a trónörökös behunyja szemét Ptahor műtétjénél, akkor még nem tudtam, hogy azok közé tartozik, akiket a kifolyó vér beteggé tesz, és eszméletlenségbe sodor.

- A vér megtisztítja és erőssé teszi a népeket - vélte Horemheb. - A vértől meghíznak az istenek és jól érzik magukat. Addig, amíg háborúk vannak, folynia kell a vérnek.

- Soha többé nem lesz háború - mondta a trónörökös.

Horemheb felnevetett:

- Bolond a fiú. Háborúk mindig voltak és mindig lesznek, mert a népeknek próbára kell tenniük egymás életrevalóságát, éppen azért, hogy élni tudjanak.

- Minden nép az ő gyermeke, tőle származik minden nyelvű és minden színű ember, tőle származik a fekete föld országa és a vörös föld országa - mondta a trónörökös, és belebámult a napba. - Felépíttetem az ő templomát minden országban, és minden uralkodónak elküldöm az élet jelét, mert én láttam őt. Tőle születtem, és hozzá fogok visszatérni.

- Bolond szegény - mondta Horemheb, és sajnálkozva csóválta a fejét. - Értem már, hogy orvosra van szüksége.

- Az ő istene most jelent meg neki - jegyeztem meg komolyan, hogy Horemhebet figyelmeztessem. - A szent betegségben megláthatta őt, és nem tudhatjuk, hogy mit mondott neki. Mindenki a saját hite által üdvözül.

- Én a lándzsámban és a sólymomban hiszek - jelentette ki Horemheb.

A trónörökös magasba emelt karral üdvözölte a napot, arca újra megszépült, és rajongó kifejezés ömlött el rajta, mintha valami egészen más világot látna, mint mi. Hagytunk neki időt, hogy imádkozzék, aztán elindultunk vele a városba, és ő nem is ellenkezett. De a roham annyira meggyöngítette tagjait, hogy jajgatni kezdett, és minduntalan megingott. Végül közrefogtuk, és együtt cipeltük tovább, a sólyom pedig előttünk repült.

Amint az öntözőcsatornákkal szabdalt szántóföldek határához érkeztünk, egy királyi gyaloghintót pillantottunk meg, amely bennünket várt. Körülötte rabszolgák hevertek a földön. A gyaloghintóból egy tagbaszakadt pap indult felénk; kopaszra volt borotválva a feje, de arca, sötét komorságában, egészen szépnek tetszett. Kezemet térdemhez kaptam, mert arra gondoltam, hogy Ré-Harahti papja, akiről Ptahor beszélt. A pap azonban ügyet se vetett rám. Leborult a trónörökös előtt, és uralkodóként üdvözölte. Így tudtam meg, hogy III. Amenhotep fáraó meghalt. A rabszolgák odasiettek, hogy gondozásba vegyék az új fáraót. Megmosták és megmasszírozták, aztán kenőcsökkel bekenték tagjait, királyi gyolcsruhába öltöztették, fejére királyi süveget húztak.

Közben Eje megszólított:

- Találkozott-e az ő istenével, Szinuhe?

- Igen, találkozott - válaszoltam. - De vigyáztam reá, hogy semmi baja ne történjék. Honnan tudod a nevemet?

Mosolyogva felelt:

- Az én teendőm az, hogy mindenről tudjak, ami a palotában történik. Tudom a nevedet, és azt is tudom, hogy orvos vagy. Ezért hiszem el azt is, hogy vigyáztál reá. Tudom, hogy Ámon papja vagy, és esküt tettél neki. - Ez utóbbit, hangját felemelve, fenyegetően mondta, mire én karomat széttárva, így szóltam:

- Vajon mit jelent az Ámonnak tett eskü?

- Igazad van - válaszolt Eje -, sose bánkódj miatta. Tudd meg hát, hogy ő mindig nyugtalan lesz, amikor az isten közeleg hozzá. Olyankor semmivel nem lehet visszatartani, hiszen az őröknek sem engedi meg, hogy kövessék. Persze azért mégiscsak biztonságban voltatok egész éjjel, semmiféle veszély nem fenyegetett, és mint látod, már várja őt a gyaloghintó. De ez a lándzsás mit keres itt? - Horemhebre mutatott, aki lándzsájának hegyét tapogatva, sólymával a vállán, álldogált ott. - Talán a legjobb lesz, ha meghal, mert a fáraók titkát nem kell tudni mindenkinek.

- Betakarta a fáraót a ruhájával, amikor hideg volt - mondtam. - Arra is kész, hogy lándzsáját a fáraó ellenségei ellen fordítsa. Szerintem, élve több hasznod lesz belőle, mint holtan.

Ekkor Eje levett csuklójáról egy arany karkötőt, hanyagul odadobta Horemhebnek és így szólt:

- Eljöhetsz, lándzsás, valamelyik nap az aranyházba, és megkereshetsz engem.

Ám Horemheb hagyta, hogy a karkötő lába elé hulljon a homokba, és dacosan Eje szemébe nézett.

- Parancsolóm csak a fáraó lehet - jelentette ki. - Ha nem tévedek, az a fáraó, aki a királyi süveget viseli. A sólymom őhozzá vezetett, és ez éppen elég nekem.

Eje nem dühödött meg.

- Az arany drága dolog, és mindig szükség van rá - mondta, felvette a karkötőt a homokból, és újra csuklójára húzta. Engedelmeskedj hát a fáraódnak, de amikor ő jelen van, dobd félre a lándzsát!

A trónörökös odalépett hozzánk. Arca sovány volt és sápadt, de egyre az a rajongó kifejezés tüzelt rajta, amely annyira felmelegítette a szívemet.

- Kövessetek engem! - parancsolta. - Kövessetek mindnyájan az új úton, mert megvilágosodott előttem az igazság.

Követtük őt a gyaloghintóhoz, csak Horemheb motyogta magában:

- Az igazság a lándzsában van.

Aztán mégis beletörődött abba, hogy a lándzsát a fullajtár vigye, letelepedtünk a gyaloghintó rúdjára, és a rabszolgák elindultak velünk.

Valósággal száguldottak, és amikor a folyópartra értünk, már készen állt a csónak. Ugyanazon az úton tértünk vissza a palotába, amelyiken észrevétlenül eljöttünk, pedig rengeteg ember vette körül a falakat.

Bent a palotában bemehettünk a trónörökös szobáiba, ahol halakkal és állatokkal díszített krétai korsókat mutatott nekünk. Örültem volna, ha Thotmesz is látja őket, mert arról tanúskodtak, hogy van másféle művészet is, mint Egyiptomban. Miután kifáradt és megnyugodott, a trónörökös egészen természetesen beszélt, úgy viselkedett, mint bármely más korunkbeli ifjú, és nem követelt tőlünk túlzott udvariasságot vagy tiszteletadást. Nemsokára jelentették, hogy anyja jön hódolni színe elé. Ekkor elbúcsúzott tőlünk, de megígérte, hogy nem fog bennünket elfelejteni. Amikor kiléptünk a szobájából, Horemheb tanácstalanul tekintett rám.

- Nagy bajban vagyok, mert nincs hová mennem.

- Maradj csak itt nyugodtan - tanácsoltam neki. - Ő megígérte, hogy nem felejt el. Azért a legjobb, ha kéznél vagy, amikor eszébe jutsz, mert az istenek szeszélyesek és gyorsan felejtenek.

- Maradjak itt ezekkel a nyüzsgő legyekkel? - kérdezte Horemheb, az udvari emberekre mutatva, akik zsibongva tolakodtak a trónörökös ajtaja előtt. - Azt már nem! Van okom az aggódásra - folytatta borús arccal. - Mi lesz Egyiptomból, akinek uralkodója fél a vértől, akinek szemében egyforma minden nép, minden nyelv és mindenféle színű ember?! Én katonának születtem, és katonaeszem azt mondja, hogy ez rosszat jelent a katonáknak. A lándzsámat mindenesetre elmegyek megkeresni. Ott maradt a fullajtárnál.

Elbúcsúztam tőle és figyelmeztettem, hogy ha barátra van szüksége, keressen meg az Élet Házában.

Ptahor már várt a számunkra kijelölt szobában, vörös volt a szeme, és rosszkedvűen fogadott.

- Távol voltál, amikor hajnalban utolsót lélegzett a fáraó. Te távol voltál, én meg aludtam. Most aztán egyikünk sem látta, hogyan repült el a fáraó lelke madár képében az orrából egyenesen a napba. Sok tanúja van már ennek, és én is szívesen megnéztem volna, hogy tanúskodhassam róla, mert nagyon szeretem az efféle csodákat, de te nem voltál itt, hogy felébresszél. Miféle lány mellett töltötted az éjt?

Elmeséltem, hogy mi történt az éjjel, mire megütközve emelte fel karját.

- Ámon segíts! - kiáltott fel. - Tehát az új fáraó bolond.

- Nem hiszem, hogy bolond - mondtam bizonytalanul, mert szívem különös módon a beteg ifjú felé húzott, akinek gondját viseltem, és aki barátságos volt hozzám. - Én azt hiszem, hogy egy új istenről szerzett tudomást. Ha majd saját maga előtt is megvilágosodnak a gondolatai, ki tudja, nem leszünk-e csodáknak tanúi Kemet földjén.

- Ámon mentsen meg tőle! - felelte Ptahor megborzadva. - Inkább adj egy kis bort, mert a torkom már olyan száraz, mint az országút pora.

Egy szolga előhozta az istállóból a vérzéselállítót, aki elragadtatással fecsegett arról, hogy a fáraó lovai rézvályúból isznak, meg hogy a rekeszek képekkel, és színes kövekkel vannak díszítve.

- De ökröket nem láttam sehol - jegyezte meg bánatosan. - Félek, hogy a fáraónak egyáltalán nincsenek is ökrei. De ahogy az almon háltam, sok-sok különöset álmodtam. Láttam Szinuhét, amint hófehér kancát vitt feláldozni, és láttam anyámat is, szakasztott olyan volt, mint életében, és sütött-főzött a halottak országában.

- Könnyű az álmodat megmagyarázni - szólalt meg Ptahor. - Te magad vagy az a fehér kanca, anyád meg neked készíti az ételt a halottak országában, mert ha nem tévedek, nemsokára mindhármunknak meg kell halnunk.

De a vérzéselállítót már a saját gondolatai foglalták el.

- Azt hiszem, a halottak földjén nagy és pompás ökrök lehetnek - mondta -, mert amikor anyám hozzám szólt, és figyelmeztetett, hogy ne piszkítsam össze a kötényemet, mély és erős marhabőgést hallottam a közelben. Erre a hangra felébredtem, a hasam megszólalt, és vizet eresztettem magam alá. Ez persze a bortól volt. Nem szoktam hozzá a boriváshoz, jobban szeretem a sört.

Még sok bolondságot beszélt összevissza, amíg el nem vittek bennünket az Igazság Házába, ahol egy teremben az öreg pecsétőr ült az igazság székén, és előtte hevert a negyven bőrtekercs, amelyekre a törvények voltak leírva. Fegyveres katonák vettek körül, úgyhogy lehetetlen volt menekülnünk. A pecsétőr a bőrtekercsekből felolvasta nekünk a törvényt, és kijelentette, hogy meg kell halnunk, mert a fáraó a koponyalékelés után nem maradt életben. Ptahorra néztem, de ő csak mosolygott, amikor a karddal előlépett a hóhér.

- Kezdje a sort a vérzéselállító - mondta vidáman. - Neki sürgősebb, mint nekünk, mert anyja már főzi neki a borsót a másvilágon.

A vérzéselállító barátságosan elbúcsúzott tőlünk, Ámon szent jelét vetette magára, és alázatosan letérdelt a bőrtekercsek elé. A hóhér megforgatta kardját az elítélt feje felett. Csak úgy sziszegett a levegő, de aztán a hóhér visszafogta a kardot, úgyhogy élével éppen csak érintette a vérzéselállító nyakát. A vérzéselállító mégis lerogyott a földre, és mi azt gondoltuk, hogy csupán az eszméletét vesztette a félelemtől, mert a nyakán nem látszott a legapróbb sérülés sem. Amikor én kerültem sorra, minden félelem nélkül letérdeltem, a hóhér rám nevetett, és kardjával egyszerűen megérintette nyakamat, mert nem akart már ijesztgetni. Ptahor úgy vélte, elég alacsony ahhoz, hogy ne kelljen letérdelnie, a hóhér pedig az ő nyaka felé is odacsapott egyet a karddal. Így haltunk meg, az ítélet végrehajtatott, és mi új nevet kaptunk, amelyet nehéz arany karkötőbe véstek. Ptahor karkötőjén ez állt: "Ő, aki páviánhoz hasonló." Az enyémen pedig ez: "Ő, aki magányos." Eztán kimérték az aranyat Ptahor szolgálataiért. Én is kaptam aranyat, sőt új ruhát is, és életemben most hordtam először királyi gyolcsból készült, redőkbe vont köntöst, meg ezüstszálakkal gazdagon átszőtt és drágakövekkel telirakott gallért. De amikor a szolgák megpróbálták a vérzéselállítót felemelni és életre kelteni, meg sem mozdult. Halott volt, akár a kő. Saját szememmel láttam ezt, és bármikor tanúsíthatom. Hogy miért halt meg, egészen érthetetlen, ha csak nem azért, mert maga is hitt a halálában. Ostobasága ellenére képes volt arra, hogy megállítson bármiféle vérzést, és az ilyen ember más, mint a többi.

A fáraó halálát gyászoló országban az ő különös halálának is elterjedt a híre, és azok, akik meghallották, nem tudták megállni nevetés nélkül. Az emberek térdüket csapkodva hahotáztak, mert csakugyan bolond egy eset volt.

Hivatalosan, persze, engem is halottnak tekintettek, és nem írhattam le többé a nevemet anélkül, hogy hozzá ne tettem volna: ő, aki magányos. Az udvarban pedig nem is volt szabad engem más névvel illetni.

Amikor új ruhámban, csuklómon arany karkötővel visszatértem az Élet Házába, tanítóim meghajoltak, és kezüket térdükhöz kapták előttem. De azért továbbra is tanuló maradtam, s részletes, pontos jelentést kellett írnom a koponyalékelésről, meg a fáraó haláláról, és írásomat nevemmel megerősítenem. Feladatomnak sok-sok időt áldoztam, és azzal fejeztem be a történetet, hogy miképpen szállt el a fáraó lelke madár képében az orrából egyenesen a napba. Aztán azzal zaklattak, vajon igaz-e, hogy a fáraó az utolsó pillanatban magához tért és azt sóhajtotta: "Áldott legyen Ámon!" Merthogy a többi szemtanú ezt bizonygatta. Úgy gondoltam, legjobb lesz, ha én is jóváhagyom a dolgot, és nagy örömet szerzett nekem, amikor a külső udvarokban hetven napon át, amíg a Halál Házában a fáraó testét bebalzsamozták, mindennap felolvasták a népnek elbeszélésemet. A gyászidő alatt Théba minden örömháza, bor- és sörkimérése zárva volt, úgyhogy bort kapni és zenét hallgatni csak úgy lehetett, ha a vendégek a hátsó ajtón mentek be.

De a hetven nap elteltével bejelentették, hogy immár kész orvos vagyok, és megkezdhetem orvosi gyakorlatomat, abban a városrészben, amelyikben akarom. Ha viszont folytatni szeretném a tanulást valamilyen szakterületen, és akár fogorvos, fülorvos, szülész, kézráhelyezéssel gyógyító, késsel dolgozó orvos, vagy bármi más szeretnék lenni a tizennégy orvosi foglalkozás közül, amelyet az Élet Házában a legjobb orvosok vezetésével és a királyi orvosok felügyelete mellett tanítanak, csak mondjam meg, hogy melyiket akarom választani. Ez igazán különös kegy volt, és azt bizonyította, hogy Ámon szépen jutalmazza a szolgáit.

Ám én fiatal voltam, és nem vonzott többé az Élet Házának tudománya. Magával ragadott Théba láza, gazdag és híres akartam lenni, és hasznomra felhasználni azt az időt, mikor még mindenki ismeri e nevet: "Szinuhe, Ő, aki magányos." Volt aranyam, vásároltam egy kis házat az előkelő városnegyed szélén, képességem szerint berendeztem, és vettem egy rabszolgát is, aki sovány és félszemű volt ugyan, de céljaimnak egyébként megfelelt. Neve Kaptah volt, és meggyőzött arról, hogy csak jó, ha fél szeme van, mert a reám várakozó betegeknek legalább elmesélheti, hogy mindkét szemére vakon vásároltam, és most egyik szemének visszaadtam a látását. Ezért aztán megvettem Kaptahot. Az előcsarnokba, ahol a betegeknek kellett majd várakozniuk, képeket csináltattam. Az egyik képen az orvosok istene, a bölcs Imhotep, oktatott engem. Én kicsi voltam mellette, ahogy illik, de a kép alatt a következő felirat díszelgett: "Tanítványaim között a legbölcsebb és legügyesebb Szinuhe, Szenmut fia, Ő, aki magányos." A másik képen áldozatot mutattam be Ámonnak, hogy iránta is lerójam tiszteletemet, és a betegek bízzanak bennem. De a harmadik képen maga a fáraó tekintett le rám az égből madár képében, szolgái pedig aranyat mértek nekem, és új ruhákba öltöztettek. Ezeket a képeket Thotmesszel készíttettem, aki nem volt törvényesített művész, és nevét sem írták be Ptah templomának a könyvébe, de a barátom volt. Barátságunk kedvéért régi szokás szerint festette meg a képeket, és olyan nagyszerűen, hogy még a legolcsóbb színek, vörös és a sárga is csak úgy tüzeltek rajtuk. Aki először pillantotta meg őket, elámulva emelte fel karját, és így szólt: "Szinuhe, Szenmut fia, Ő, aki magányos, valóban bizalmat keltő ember, és tudásával meggyógyítja betegét."

Amikor minden készen volt, leültem, és vártam a betegeket, hogy gyógyíthassak, de hiába ültem és várakoztam sokáig, egyetlen beteg sem érkezett.

Leszállt az est, és én elmentem egy borozóba, hogy borral vidámítsam fel szívemet, mert a fáraó ajándékából maradt még egy kevés aranyam meg ezüstöm. Fiatal voltam, és saját véleményem szerint ügyes orvos, így aztán nem féltem a jövőtől. Thotmesszel együtt borozgattunk, és fennhangon vitattuk a két birodalom dolgait, mert akkoriban csak erről folyt a szó mindenfelé, a tereken, a kereskedők házai előtt, a borozókban, de még az örömházakban is.

Amikor a fáraó testét bebalzsamozták, és sírjába helyezték a Királyok Völgyében, aztán lepecsételték a sírt a királyi pecséttel, a nagy királyi anya felült a trónra, kezében korbácsot és görbe botot markolt, állán ott díszelgett a királyi szakáll, derekát az oroszlánfarokból készült királyi öv szorította. A trónörököst pedig egyelőre nem koronázták meg, mert azt beszélték, hogy mielőtt a trónra lépne, még meg akar tisztulni, és imádkozni kíván az istenekhez. De amikor a nagy királyi anya elűzte az öreg pecsétőrt, és jobbja mellé rendelte az ismeretlen papot, Ejét, aki ezáltal Egyiptom összes előkelősége fölé emelkedett, és jogot nyert arra, hogy az aranyházban, az Igazság Termében a törvényeket tartalmazó negyven bőrtekercs mögé üljön és kinevezze az adószedőket meg a fáraó építőmestereit, zúgni kezdett az egész Ámon templom, akár a méhkas. Számtalan rossz előjelet láttak, a királyi áldozatok balul sikerültek, és sok különös álmot kellett a papoknak megfejteni. A szelek, a természet törvényeivel ellenkezve, megváltoztatták irányukat, úgyhogy az országban két napon át szakadt az eső, a kikötőkben heverő áruk tönkrementek, a gabonakazlak eláztak. Théba határain túl néhány tó vize vérré vált, és sok ember csődült oda, hogy megnézze. Ám az emberek egyelőre nem ijedtek meg, mert hasonló esetek máskor is történtek már, ha a papok megharagudtak.

Persze, mégis mindenfelé nyugtalanság és sok felesleges mendemonda terjedt a nép között, de a fáraó zsoldosai, az egyiptomiak, Szíriaiak, négerek és sardánok bőséges ajándékokat, parancsnokaik pedig aranyláncokat és kitüntetéseket kaptak Tejétől, úgyhogy a rend nem bomlott fel. Nem is fenyegette semmi Egyiptom hatalmát, mert a helyőrségek Szíriában is ügyeltek a rendre, és Büblosz, Szimirra, Szidón és Gáza fejedelmei, akik gyermekkorukat a fáraó lábánál töltötték el, s akiket az aranyházban neveltek, mind gyászolták a fáraót, és leveleket írtak a királyi anyának, biztosították arról, hogy csupán porszemek a lába alatt. Mitanni királya pedig elküldte leányát feleségül az új fáraónak, ahogyan apja is tette valamikor, és ahogyan a megboldogult fáraóval még halála előtt megbeszélték. Taduhepa hercegnő számtalan szolgával, rabszolgával és drága árukat cipelő szamárral meg is érkezett Théba városába. Gyermek volt még, alig töltötte be hatodik évét, de a trónörökös feleségül vette, mert Mitanni földje védőfalat jelentett Szíria és az északi országok között, s a két folyó földjétől egészen a tengerig megóvott minden karavánutat. Ennek az lett a következménye, hogy Ámon égi leányának, az oroszlánfejű Szehmetnek, a háború istennőjének papjai minden örömüket elvesztették, templomuknak kapuin pedig berozsdásodtak a sarokvasak.

Ezekről a dolgokról beszéltünk fennhangon Thotmesz meg én, borral vigasztaltuk szívünket, szíriai muzsikát hallgattunk, és nézegettük a táncoló lányokat. Véremben Théba láza égett, de minden reggel egyformán megjelent ágyamnál a rabszolgám, kezét térdéhez kapta, aztán kenyeret és sózott halat tett elém, és sört öntött a serlegembe. Én pedig megmosdottam, és vártam a betegeket, aztán amikor megérkeztek, meghallgattam panaszaikat, és meggyógyítottam őket.

Újra beköszöntött az áradás ideje, és a víz egészen a templom kőfaláig emelkedett, de amikor végül leapadt, ragyogó zöldben pompáztak a földek, a madarak fészket raktak, a tavakban kinyíltak a lótuszok, a levegőben akácillat szállt. Egy napon meglátogatott házamban Horemheb. Királyi gyolcsba volt öltözve, nyakában aranylánc lógott, kezében pedig korbács volt, annak jeléül, hogy a fáraó tisztje. Ám a lándzsája nem volt már nála. Karomat üdvözlésre emeltem, hogy jelezzem, mennyire örülök neki, mire ő is hasonlóképpen cselekedett, és rám mosolygott.

- Tanácsot kérni jöttem hozzád, Szinuhe, aki magányos vagy - kezdte.

- Nem értem - válaszoltam. - Erős vagy, mint a bivaly, és bátor, mint az oroszlán. Én, az orvos, aligha tudok segíteni rajtad.

- Nem orvosi, hanem baráti tanácsot kérek tőled - mondta erre, és leült. Félszemű szolgám, Kaptah, vizet öntött a kezére, én pedig lepénnyel kínáltam, amit Kipa küldött, és drága kikötői borral, mert szívem örült az ő látásán.

- Szép rangod van - lelkesedtem. - Királyi tiszt vagy, és a nők is biztosan rád mosolyognak.

De Horemheb elkomorult, és így fakadt ki:

- Ganaj dolog az egész! - Egészen nekihevült, arca kipirult, ahogy folytatta. - A palota legyekkel van teli, amelyek a fejemre piszkítanak. Théba utcái kemények nekem, és lábujjamat felsérti a szandál. - Lerúgta lábáról a szandált és nyomkodni kezdte az ujjait. - A testőrök tisztje vagyok, de az ottani tisztek mind tízéves kölykök, akiknek homlokáról még le se vágták a hajat. Azért, mert előkelő származásúak, gúnyolódnak velem, és kinevetnek. Bezzeg meg se tudják feszíteni az íjat, és a kardjuk is arannyal meg ezüsttel bevont játékszer, amellyel pecsenyét talán lehet vágni, de az ellenség vérét aligha lehet kiontani. Rend és fegyelem nélkül száguldoznak harci szekerükön, belegabalyodnak a saját kantárszárukba, és kerekük megakasztja a többi kocsit is. A katonák meg bort isznak, lefekszenek a palotában levő rabszolganőkkel, és nem engedelmeskednek senkinek. A hadiiskolájukban csupa olyan férfi böngészi a régi írásokat, aki soha életében nem látott háborút, és fogalma sincs arról, hogy mit jelent éhezni, szomjazni és reszketni az ellenség előtt.

Haragosan rázta meg a nyakát övező aranyláncot, és így folytatta:

- Mi értéke van a láncoknak és a kitüntetéseknek, ha nem csatákban kell megszerezni, hanem elég, ha földre borulsz értük a fáraó előtt. Igaz, a királyi anya szakállt kötözött állára, és derekát oroszlánfarokkal övezte, de hogyan tisztelhet a katona egy asszonyt az uralkodójaként... Tudom, tudom - vetette oda és legyintett, amikor a nagy királynőre emlékeztettem, aki hajókat küldött Punt földjére. - Úgy lesz minden, ahogy régen volt. De azt mondom, hogy a nagy fáraók idején nem becsülték le a katonát, mint manapság. A thébaiak szemében a katonai foglalkozás minden foglalkozás között a legalávalóbb, ezért bezárják házukat a katonák előtt. Az én időm haszontalanságokra fecsérlődik. Fiatalságom és erőm napjait tékozlom, amikor olyanoktól tanulom a hadi tudományt, akik ordítva futnának el a harcmezőről, ha egyszer meghallanák a négerek csatakiáltását. Bizony elájulnának a félelemtől, ha egy sivatagi nyílvessző elsüvöltene a fülük mellett. És ha meghallanák a támadó hadiszekerek dübörgését, menten elbújnának az anyjuk szoknyája alá. Sólymomra mondom, háborúban tanul a katona, és csak a fegyverek csörgésében lehet kipróbálni, hogy mennyit ér. Hát ezért akarom otthagyni őket. Korbácsával akkorát csapott az asztalra, hogy feldűltek a serlegek, szolgám pedig rémült kiáltással szaladt ki a szobából.

- Mégiscsak beteg vagy, Horemheb barátom - mondtam erre. - A szemed úgy ég, mint a lázas betegé, és folyik rólad a veríték.

- Talán nem vagyok én férfi? - kiáltott, aztán felállt és öklével a mellére csapott. - Hiszen felemelek a levegőbe mindkét kezemmel egy-egy megtermett rabszolgát, és össze is töröm a koponyájukat. Elbírok bármilyen terhet, amit egy katonának el kell bírnia, futni is tudok lihegés nélkül, és nem félek az éhségtől, a szomjúságtól, de még a perzselő sivatagi naptól sem. Ám az ő szemükben mindez szégyellni való, és az aranyház asszonyai csak azokat a férfiakat csodálják, akiknek nincs szükségük arra, hogy leborotválják a szakállukat. Azok a férfiak tetszenek nekik, akiknek karja vékony, mellükön nem nőtt ki a szőr, és csípőjük olyan, mint a lányoké. Azok a férfiak tetszenek nekik, akik napernyőt hordanak, pirosra festik a szájukat, és szelíden csacsognak, mint a madarak a fákon. Engem lebecsülnek, mert erős vagyok, mert a nap barnára égette a bőrömet, és a kezemen meglátszik, hogy nem ijedek meg a munkától.

Elhallgatott, és sokáig meredt maga elé. Aztán ivott, és így szólt:

- Te magányos vagy, Szinuhe. Én is magányos vagyok, magányosabb, mint bárki más, mert sejtem, mit hoz a jövő, és tudom, hogy sok ember parancsolójának születtem, és egyszer mindkét birodalomnak szüksége lesz rám. Ezért vagyok magányosabb mindenkinél, de már nem bírom tovább a magányt, mert a szívemben szikrák izzanak, a torkom megszűkült, és nem tudok többé nyugodni éjszakánként.

Orvos voltam, és azt hittem, hogy tudok már valamit férfiakról és nőkről, ezért így szóltam:

- Biztosan férjes asszony, és a férje szigorúan őrzi. Nemde?

Horemheb rám nézett, és olyan gonoszul villant meg a szeme, hogy gyorsan felvettem a földről egy serleget és bort töltöttem neki. Erre aztán megnyugodott, mellét és torkát simogatta, és így szólt:

- El kell hagynom Thébát, mert belefulladok itt a ganajba, és azok a legyek lepiszkítanak engem.

De később meghunyászkodva, halkan kérlelt: - Szinuhe, te orvos vagy. Adj hát nekem orvosságot, hogy legyőzhessem a szerelmet.

- Mi sem könnyebb annál - válaszoltam. - Adhatok neked gyógyító bogyókat, amelyek borba keverve erőssé és tüzessé tesznek téged, olyanná, mint egy hím pávián, és a nők nyögdécselni fognak öledben, és fennakad a szemük a gyönyörtől. Ha akarod, mi sem könnyebb ennél!

- Nem, dehogy! Nem értettél meg, Szinuhe - mondta Horemheb. - Az erőmmel nincs semmi baj. Olyan orvosságot akarok, ami kigyógyít őrültségemből. Olyat akarok, ami megnyugtatja a szívemet, és olyan érzéketlenné teszi, mint a kő.

- Olyan orvosság nem létezik. Elég egy mosoly és egy zöld szem pillantása, s az orvostudomány már tehetetlen. Ezt jól tudom magam is. De a bölcsek azt mondják, hogy az egyik ördögöt kiűzi a másik. Hogy így van-e, nem tudom, de azt hiszem, hogy a másik ördög még az elsőnél is rosszabb lehet.

- Miről beszélsz? - kérdezte dühösen. - Megelégeltem már a szavaidat, mert csak csűrik-csavarják a dolgot, és csomót kötnek az ember nyelvére.

- Keresned kell egy másik nőt, aki az elsőt kiűzi szívedből - magyaráztam neki. - Erről beszéltem. Théba tele van szép és csábító nőkkel, akik kifestik arcukat, és a legvékonyabb vászonruhákat öltik magukra. Talán csak akad köztük olyan, aki hajlandó a szemedbe mosolyogni. Hiszen fiatal vagy és erős, karcsúak a tagjaid, és nyakadban aranylánc lóg. De nem értem, hogy mi választ el attól a nőtől, akire áhítozol. Még ha férjes asszony is, nincs az a kőfal, amely elég magas ahhoz, hogy a szerelmet meggátolja, és ha a nő férfi után epekedik, a ravaszsága minden akadályt legyőz. Ezt bizonyítják mindkét birodalom meséi is. Azt mondják, hogy a nő hűsége olyan, mint a szél. Mindig egyformán fúj, csupán az irányát váltogatja. Azt is mondják, hogy az erénye olyan, mint a viasz. Ha felmelegítik, elolvad. Nem az kerül szégyenbe, aki csal, hanem az válik nevetségessé, akit megcsaltak. Így volt ez mindig, és így lesz a jövőben is.

- Nincs neki férje - mondta Horemheb ingerülten. - Hiába beszélsz hűségről, erényről meg szégyenről. Még csak észre sem vesz engem, pedig ott vagyok a szeme előtt. Nem érinti meg a kezem, ha kinyújtom, hogy felsegítsem a gyaloghintóba. Talán piszkosnak vél, mert a nap feketére sütötte a bőrömet.

- Előkelő származású talán? - kérdeztem.

- Felesleges beszélni róla - intett le Horemheb. - Szebb ő, mint a hold meg a csillagok, de messzebb is van tőlem, mint azok. Bizony, könnyebb lenne a holdat karomba zárnom, mint őt. El kell hát felejtenem, és el kell hagynom Thébát, különben elpusztulok.

- Talán csak nem a nagy királyi anya után lobbant fel a vágyad? - kérdeztem tréfálkozva, hogy megnevettessem. - Azt hittem eddig, hogy túl öreg és túl kövér egy fiatalember számára.

- Ott van neki a papja - mondta fitymálva Horemheb. - Azt hiszem, jócskán paráználkodhatott vele már a fáraó életében is.

Akkor felemeltem a kezem, és így szóltam:

- Bizonyosan sok mérges kútból ittál már azóta, hogy Thébába jöttél.

Horemheb ekkor elárulta titkát:

- Ő, aki után epekedem, ajkát és arcát sárgásvörösre festi, szeme keskeny és sötét, és tagjait a királyi gyolcs alatt még nem érintette senki sem. Baketamon a neve, és ereiben a fáraók vére csörgedezik. Most már te is ismered az őrültségemet, Szinuhe. Ám ha bárkinek is elmondanád, vagy csak egy szóval is eszembe juttatnád, eljövök és megöllek, akárhol légy, fejedet a lábaid közé dugom, és a testedet kihajítom a falakra. Többé a nevét sem említheted előttem, mert különben csakugyan megöllek.

Megijedtem, mert szörnyű volt, hogy egy alacsony származású ember a fáraó leányára merte vetni a szemét, és őutána vágyakozott. Ezért így szóltam Horemhebhez:

- Senki emberfia nem érintheti őt, és ha majd valaki feleségül veszi, az csak fivére, a trónörökös lehet, aki királyi hitvesként emeli magához. Így lesz ez, kiolvastam a hercegnő tekintetéből a fáraó halottaságyánál, mert nem nézett senki másra, csak a fivérére. Féltem is tőle, mert ő olyan nő, akinek teste senkit sem melegít, s keskeny szemében üresség van és halál. Ezért én is azt tanácsolom neked: menj utadra barátom, Horemheb, mert Théba nem neked való.

De Horemheb türelmetlenül legyintett.

- Mindezt én is tudom, jobban, mint te, és beszéded csak olyan a fülemben, mint a légyzümmögés. Beszéljünk inkább arról az ördögről, amit az előbb emlegettél, mert a szívem tele van, és most, hogy bort is ittam, nem bánnám, ha bármilyen nő is a szemembe mosolyogna. De a ruhájának királyi gyolcsból kell lennie, vendéghajat viseljen, arca és szája sárgásvörösre legyen festve, és ha a szeme nem olyan keskeny, mint a holdsarló az égen, bizony nem gyulladok vágyra utána.

Mosolyogva feleltem:

- Bölcsen beszélsz. Fontoljuk meg tehát együtt, barátok módjára, hogy mi lesz a leghelyesebb. Mennyi aranyad van?

Horemheb fennhéjázón válaszolt:

- Nem szoktam méregetni, mert nekem az arany csak olyan, mint a lábamra ragadt ganéj. De a nyakamon van egy lánc és a csuklómon karkötők. Elég lesz?

- Talán arany nem is kell. Talán okosabb lesz, ha csupán mosolyogsz, mert a királyi gyolcsba öltözött nők kiszámíthatatlanok, és talán a mosolyoddal is lángra tudod gyújtani valamelyiket. Biztosan akad olyan nő a palotában, és akkor nem kell elvesztegetned az aranyadat, amire még máskor szükséged lehet.

- Köpök a palotára - mondta Horemheb. - De tudok másvalamit. Tiszttársaim között van egy Kefta nevű krétai, akit megrúgtam, amikor kinevetett. Azóta nagyon tisztel engem. Ez a Kefta ma meghívott előkelő lakomára egy házhoz, amely valamilyen macskafejű isten temploma mellett áll, de az isten nevére már nem emlékszem, mert nem akartam elmenni.

- Biztosan Basztet istennőre gondolsz. Ismerem azt a templomot, és az a hely éppen megfelel neked, mert a könnyűvérű nők gyakran imádkoznak a macskafejűhöz és áldozatot mutatnak be neki, hogy gazdag szeretővel áldja meg őket.

- De ha nem jössz velem, Szinuhe, egyedül nem megyek oda - jelentette ki Horemheb, és egészen elbátortalanodott. - Alacsony származású vagyok, és tudom, hogyan kell rúgásokat osztani és korbácsot suhogtatni, de nem tudom, mik a szokások Thébában, és hogyan kell viselkedni itt a nőkkel. Te sokat látott ember vagy, Szinuhe, és Thébában születtél. Velem kell jönnöd.

Bor volt bennem, és Horemheb bizalma is nagyon hízelgett. Sehogyan sem akartam beismerni, hogy magam is éppoly keveset értek a nőkhöz, mint ő. Elég bort ittam ahhoz, hogy Kaptahot hordszékért küldjem, és miközben Horemheb, szívének bátorítására, tovább ivott, meg is egyeztem a teherhordókkal a fizetségben. A teherhordók elvittek bennünket Basztet templomához, de amikor látták, hogy a ház előtt, ahová igyekeztünk, fáklyák és lámpák égnek, hangosan veszekedni kezdtek a bér miatt, amíg Horemheb néhány korbácsütéssel hallgatásra nem bírta őket. A templom kapujánál fiatal nők álldogáltak, reánk mosolyogtak, és hívtak, hogy áldozzunk velük együtt az isteneknek, de testüket nem királyi gyolcs takarta, és a hajuk is közönséges volt, így hát ott hagytuk őket.

Beléptünk a házba, én előrementem, és senki sem csodálkozott látogatásunkon, sőt vidám arcú szolgák vizet öntöttek kezünkre. A házból egészen a verandáig áradt a forró ételek, finom kenőcsök és virágok illata. Rabszolgák virágfüzérekkel ékesítettek fel bennünket, azután beléptünk a terembe, mert a bor elűzte félelmünket.

Ahogy a terembe léptem, szemem nem látott mást, csak egyedül azt a nőt, aki odajött elénk. Fején nehéz, kék színű vendéghajat hordott, sok vörös ékszer díszítette testét, szeme sarkát feketére, szeme alját zöldre festette. De mindennél zöldebb volt két szeme, olyan, mint a Nílus a nyári napsütésben, és menten magukhoz láncolta szívemet, mert a nő Nefernefernefer volt, akivel egyszer Ámon templomának oszlopcsarnokában találkoztam. Már nem ismert meg, kérdően tekintett ránk, és rámosolygott Horemhebre, aki üdvözlés gyanánt felemelte tiszti korbácsát. Kefta, a fiatal krétai is odafutott hozzá, útközben minduntalan belebotlott a zsámolyokba, megölelte és barátjának nevezte Horemhebet. Velem senki sem törődött, így kedvemre nézegethettem szívem húgát. Öregebbnek látszott, mint annak idején, szeme sem mosolygott többé, hanem merev volt, mint a zöld kő. Szeme már nem mosolygott, csak a szája, és elsőnek a Horemheb nyakát övező aranyláncot nézte meg. Nekem mégis elgyengült a térdem Nefernefernefer láttán.

A teremben más vendégek is voltak, a falakat a legjobb művészek festették, és a mennyezet tarka liliomos oszlopokon nyugodott. Férjes és férjetlen asszonyok egyaránt akadtak, mindegyik a legvékonyabb vászonból készült ruhát viselt, mindegyiknek vendéghaja és sok ékszere volt. Az asszonyok ránevettek a körülöttük legyeskedő férfiakra, akik között egyaránt voltak fiatalok és öregek, szépek és csúnyák. Rajtuk is sok aranyékszer csillogott, gallérjuk nehéz volt a drágakövektől és az aranytól. Mindenki kiabált és nevetett, a földön felfordított boroskorsók, serlegek, és széttaposott virágok hevertek, s a szíriai zenészek olyan vadul játszottak hangszereiken, hogy a zajban elveszett a beszéd. Nagyon sok bort ittak már, mert az egyik asszony rosszul lett, és mivel a szolga későn nyújtotta oda az edényt, beszennyezte a ruháját, s mindenki kinevette.

Kefta, a krétai, engem is megölelt, bekente az arcomat kenőccsel, és barátjának nevezett. De Nefernefernefer ekkor, szemét reám emelve, így szólt:

- Szinuhe! Egy Szinuhét ismertem valamikor. Az is orvosnak készült.

- Az a Szinuhe én vagyok - válaszoltam, belenéztem a szemébe, és közben egész testemben reszkettem.

- Nem, te nem az a Szinuhe vagy - ellenkezett Nefernefernefer, és elutasítón emelte karját maga elé. - Az a Szinuhe, akit én ismertem, fiatal volt, szeme pedig úgy ragyogott, mint a gazella szeme. Te pedig már férfi vagy, férfi módra viselkedsz, két ránc van a homlokodon, és arcod sem sima, mint az övé volt.

Ekkor megmutattam neki a zöld köves gyűrűt az ujjamon, de ő tanácstalanul csóválta fejét.

- Rablót fogadtam hát házamba, mert biztosan megölted azt a Szinuhét, akinek láttán szívem örömre gyúlt. Biztosan megölted őt, és elloptad tőle ezt a gyűrűt, amelyet hüvelykujjamról ajándékoztam neki barátságunk emlékéül. Még nevét is elraboltad tőle, és az a Szinuhe, akit szerettem, már nincs többé. - Amint ezeket mondta, a bánat jeléül felemelte karját. Keserű lett a szívem, és bánat áradt szét tagjaimban. Ujjamról lehúztam a gyűrűt, és azon nyomban odanyújtottam neki.

- Vedd hát vissza a gyűrűdet! Elmegyek, hogy ne zavarjam örömödet, mert nem akarok utadban lenni.

De ő így szólt:

- Ne menj el! - kezét könnyedén vállamra tette, mint valamikor régen, és gyengéden ismételte:

- Ne menj el!

Ekkor már tudtam, hogy az öle jobban égetne, mint a tűz, és hogy nélküle soha többé nem tudnék boldog lenni. A szolgák bort töltöttek nekünk, mi pedig ittunk, hogy szívünket felvidítsuk, és én sohasem éreztem olyan édesnek a bort, mint akkor.

Az az asszony, aki korábban rosszul volt, kiöblítette száját, és tovább ivott. Aztán levette magáról bepiszkított ruháját, és elhajította, sőt a vendéghajat is levette fejéről, úgyhogy egészen meztelen lett. Ekkor kezével mellének két dombját egymáshoz nyomta, megparancsolta a szolgáknak, hogy öntsenek közé bort, és két tenyeréből itatott mindenkit, aki inni akart. Imbolygó lépésekkel ment végig a termen, és hangosan kacagott. Fiatal volt, szép és féktelen. Horemhebhez is odament, hogy mellének két dombja közül bort kínáljon neki. Horemheb odahajolt hozzá, és ivott, de amikor fejét újra felemelte, arca sötétvörös volt. Belenézett a nő szemébe, fejét két kezébe fogta, és csókot nyomott rá. Mindenki nevetett, a nő is, de aztán hirtelen elszégyellte magát, és másik ruhát kért. A szolgák felöltöztették, és ő újra fejére húzta a vendéghajat, leült Horemheb mellé, de már nem ivott többet. A szíriai zenészek tovább játszottak, és én véremben, és minden tagomban éreztem Théba lázát, s tudtam, hogy a világ hanyatlásának korában születtem, de nem törődtem semmivel, mert szívem húga mellett voltam, és kedvemre bámulhattam zöld szemét és piros ajkát.

Így találkoztam újra Neferneferneferrel Horemheb jóvoltából, bár jobb lett volna, ha sohasem találkozom vele.

- Tiéd ez a ház? - kérdeztem tőle, midőn mellettem ült, és zöld, kemény szemével fürkészőn nézett rám.

- Enyém - válaszolta -, és a vendégek is az én vendégeim. Minden este vannak nálam vendégek, mert nem akarok egyedül lenni.

- És Metufer? - kérdeztem erre, mert mindent tudni akartam, még akkor is, ha fájdalmat okoz. Újra fürkészőn nézett rám, és összeráncolta szemöldökét.

- Hát nem tudod, hogy Metufer meghalt? Metufer meghalt, mert elverte a pénzt, amit a fáraó adott apjának, hogy templomot építsen belőle. Metufer meghalt, és apja sem királyi építőmester többé. Hát nem tudod ezt?

- Ha ez igaz - mondtam mosolyogva -, még képes volnék azt hinni, hogy Ámon büntette meg, mert valamikor kigúnyolta őt. - És elmeséltem neki, hogyan köpdöste le Metufer és a pap Ámon szobrát, hogyan mosták le aztán, és hogyan kenték be magukat Ámon szent kenőcsével. Nefernefernefer elmosolyodott, de szeme hideg maradt, és valahová a messzeségbe meredt. Aztán hirtelen megszólalt:

- Miért nem jöttél hozzám akkor, Szinuhe? Ha kerestél volna, bizonyosan megtalálsz. Rosszul tetted, hogy nem jöttél hozzám, hanem inkább más nőket kerestél fel az én gyűrűmmel ujjadon.

- Fiatal voltam még, és talán féltem is tőled - válaszoltam. - De álmaimban téged láttalak, húgom, Nefernefernefer, és kinevethetsz, de még sohasem töltöttem kedvemet nővel, mert arra vártam, hogy egyszer találkozunk.

Elmosolyodott, és kezét felemelve így szólt:

- Most biztosan nem mondtál igazat. Bizonyára öreg és csúnya vagyok a szemedben, és örömet szerez neked, ha gúnyolódhatsz és hazudhatsz előttem. - Rám nézett, és a szeme olyan vidáman mosolygott, mint régen. Megfiatalodott, és olyan volt, mint amikor először láttam, úgyhogy szívemet összeszorította a fájdalom.

- Az igaz, hogy még sohasem érintettem nőt - mondtam. - De az talán nem igaz, hogy csupán reád vártam. Azért mondom, mert most őszinte akarok lenni hozzád. Sok nő került már utamba, fiatal és öreg, szép és csúnya, okos és buta, de mindegyiket csak az orvos szemével néztem, és szívemet egyik sem gyújtotta lángra. Hogy miért, azt nem tudom.

- Gyermekkorodban talán kocsirúdra estél és megütött lábaid között a rúd. Azért lettél bánatos, és azért tudsz meglenni egyedül is - mondta tréfálkozva, és gyengéden megsimogatott, úgy, ahogyan még egyetlen nő sem tette. Felesleges volt válaszolnom, mert maga is jól tudta, hogy nem így van. Gyorsan visszahúzta a kezét, és odasúgta: - Igyunk bort, hogy felvidítsuk a szívünket. Meglehet, hogy még kedvemet töltöm veled, Szinuhe.

Ittunk, és a rabszolgák néhány vendéget már elcipeltek a gyaloghintóikba, Horemheb pedig átölelte a mellette ülő nőt, és húgának nevezte. A nő mosolygott, kezét Horemheb szájára tette, és azt mondta, hogy ne beszéljen bolondságokat, amelyeket másnap úgyis megbánna. De Horemheb felállt, és borospoharával kezében kiáltotta:

- Bármit teszek is, sohasem fogom megbánni, mert mától kezdve csak előrenézek, hátra soha! Sólymomra és mindkét birodalom ezer istenére esküszöm, akiknek nevét most nem fogom elsorolni, de azért hallják meg mind az eskümet! Nyakáról levette az aranyláncot, és a nő nyakára akarta akasztani. A nő azonban félretolta, és haragosan így szólt:

- Én tisztességes nő vagyok, nem pedig utcalány. - Megsértődve felállt, és elment, de az ajtóból, anélkül, hogy a többiek észrevették volna, odaintette Horemhebet, az pedig követte őt. Aznap este nem láttam többé egyiket sem.

Távozásukat senki nem vette észre, mert már későre járt az idő, és a vendégeknek amúgy is indulni kellett volna hazafelé. A vendégek, persze, egyre csak ittak, a zsámolyokban botladozva tántorogtak végig a termen, s a zenészektől zsákmányolt csörgőket lóbálták. Egyszer ölelgették, és testvérnek, barátnak nevezték egymást, a következő pillanatban pedig összeverekedtek és kandisznónak, meg heréknek nevezték a másikat. A nők szégyenkezés nélkül vették le vendéghajukat, és megengedték a férfiaknak, hogy csupasz fejüket simogassák, mert attól kezdve, hogy a gazdag és előkelő nők csupaszra borotváltatták fejüket, a férfiakat semmi más nem izgatta fel jobban, mint az ilyen fej simogatása. Néhány férfi megkísérelt odajutni Neferneferneferhez is, de ő visszalökdöste őket, én pedig, amikor már túlságosan tolakodóak lettek, a lábukra tapostam. Nem törődtem se rangjukkal, se állásukkal, hiszen mindegyik részeg volt a bortól.

Én is részeg voltam, de nem a bortól, engem Nefernefernefer közelsége és kezének érintése részegített meg. Nefernefernefer nemsokára jelt adott, és a szolgák kezdték kioltogatni a fényeket, az asztalokat és zsámolyokat félrehordták, a padlóról felszedték az összetaposott virágokat és koszorúkat, és gyaloghintóikba cipelték a boroskorsók mellett elaludt vendégeket. Ekkor így szóltam:

- Nekem is mennem kell. - De mindegyik szó úgy marta szívemet, ahogy a sebet marja a só, mert nem akartam elveszíteni őt, és nélküle haszontalan volt életem minden pillanata.

- Hová akarsz menni? - kérdezte színlelt csodálkozással.

- Megyek őrködni a házad elé - válaszoltam. - Megyek, hogy áldozatot mutassak be Théba minden templomában azért, hogy újra találkozhattam veled, mert megint hiszek az istenekben. Megyek virágokat szakítani a fákról, hogy lábad elé szórjam, ha kilépsz a házadból. Megyek mirhát vásárolni, hogy bekenjem vele ajtófélfádat.

Nefernefernefer elmosolyodott.

- Jobb, ha nem mégy el, mert virágom és mirhám nekem is van. Jobb, ha nem mégy el, mert a bortól mámorosan még idegen nőkhöz tévedsz, és én azt nem akarom.

Szavai annyira megörvendeztettek, hogy meg akartam ragadni a kezét, de ő eltolt magától.

- Hagyj! Nem akarom, hogy meglássák a szolgák, mert bár egyedül élek, mégsem vagyok akármilyen utolsó nő. De mert őszinte akartál lenni hozzám, én is őszinte akarok lenni tehozzád. Nem foghatunk még hozzá ahhoz, amiért jöttél, hanem inkább elmegyünk a kertembe, és ott elmondok neked egy mesét.

Kimentünk a kertbe, amelyet beragyogott a holdfény. Mirtuszok és akácbokrok illata áradt felénk, a tarka kövekkel szegélyezett medence vizén a lótuszvirágok éjszakára becsukták kelyhüket. A szolgák vizet öntöttek kezünkre, aztán sült libahúst és mézben megforgatott gyümölcsöt hoztak elénk. Nefernefernefer így szólt:

- Egyél, és örvendezz velem, Szinuhe! - De a sóvárgástól összeszorult a torkom, és egy falatot sem tudtam lenyelni, ő pedig pajkosan mosolyogva nézegetett, és jó étvággyal evett. Valahányszor rám nézett, megcsillant szemében a holdfény. Amikor befejezte az evést, azt mondta:

- Megígértem, hogy elmondok neked egy mesét. Most el is mondom, mert reggelig még sok idő van, én pedig nem vagyok álmos. A mese Szetna Hamuaszról és Tabuburól, Basztet papnőjéről szól.

- Hallottam már ezt a mesét - szakítottam félbe, mert már alig bírtam magammal. - Sokszor hallottam már, húgom. Gyere velem, hogy ölembe zárjalak és elaltassalak karjaim között! Gyere már, húgom, mert testem beteg a sóvárgástól, és ha nem jössz, kővel sebet szakítok arcomon, és kiáltani fogok a vágytól.

- Csitt, Szinuhe! - mondta Nefernefernefer, és gyengéden megérintett. - Túl heves vagy, és én félek tőled. Hogy megnyugodjál, elmondom a mesét. Az úgy volt, hogy Szetna Hamuasz, egy alkalommal, amikor Thot elzárt könyvét kereste, meglátta a templomban Basztet papnőjét, Tabubut, és annyira megtetszett neki, hogy utánaküldte a szolgáját azzal a paranccsal, kínáljon fel tíz deben aranyat, ha hajlandó egy órát vele tölteni, és gyönyört ajándékozni neki. De Tabubu azt válaszolta: "Papnő vagyok, nem pedig valami utolsó nőszemély. Ha urad valóban kívánja azt, amit mond, jöjjön maga hozzám, az én házamba, ahol senki sem lát bennünket, és ahol nem kell utcalány módjára viselkednem." Szetna nagyon boldog volt, el is ment gyorsan Tabubu házába, ahol a papnő kedvesen üdvözölte, és borral kínálta. Amikor azonban Szetna felvidította szívét borral, és ahhoz akart kezdeni, ami végett eljött, Tabubu így szólt: "A házba bizony bejutsz, hiszen bent vagy már, de én papnő vagyok, nem pedig valami utolsó nőszemély. Ha valóban azt kívánod tőlem, amit mondasz, ide kell adnod vagyonodat és minden tulajdonodat, házadat, földedet, és mindent, ami csak tiéd." Szetna ránézett, aztán törvénytudó írnokért küldött, és elkészítette az írást, amelyben minden vagyonát Tabubunak adományozta. Akkor Tabubu felkelt, és királyi gyolcsba öltözött, amelyen át tagjai olyannak látszottak, mint az istenek tagjai, és ragyogóan feldíszítette magát. De amikor Szetna ahhoz akart kezdeni, ami végett eljött, Tabubu eltolta magától, és így szólt: "Tüstént bejutsz a házamba, hiszen már ott vagy! De papnő vagyok, nem pedig valami utolsó nőszemély. Ezért el kell küldened a feleségedet a házadból, mert biztos akarok lenni afelől, hogy szíved nem fog visszahúzni hozzá." Szetna ránézett, és elküldte szolgáit, hogy elkergessék feleségét. Akkor Tabubu azt mondta: "Jöjj szobámba, heveredj ágyamra, és megkapod jutalmadat." Szetna örömtől mámorosan ment Tabubu szobájába, és leheveredett az ágyra, hogy megkapja jutalmát, de akkor egy szolga jött hozzá, és így szólt: "Itt vannak a gyermekeid, és a kapu előtt jajgatva siratják anyjukat!" Szetna azonban nem látott, nem hallott, hanem egyre csak ahhoz akart hozzákezdeni, ami végett eljött. Akkor Tabubu kijelentette: "Papnő vagyok, nem pedig valami utolsó nőszemély. Félek, hogy gyermekeid összevesznek az örökségen az én gyermekeimmel. Ennek nem szabad megtörténnie, ezért meg kell engedned, hogy gyermekeidet megöljem." Szetna megengedte, hogy a papnő ott, előtte, megölje gyermekeit, aztán kidobja őket kutyák és macskák étkéül az udvarra. És amint Tabubuval együtt itta a bort, hallotta a gyermekei húsán marakodó kutyák és macskák üvöltését.

Félbeszakítottam Nefernefernefert, mert a szívem éppúgy elszorult, mint amikor gyerekkoromban hallottam ezt a mesét, és így szóltam:

- De mindez csak álom volt. Mert Szetna az ágyon Tabubu sikítását hallotta, és felébredt. Úgy érezte magát, mintha tüzes kemencében volna, és nem volt rajta egy szál ruha sem. Mindez csak álom volt, és ezt az álmot Nanoferkaptah varázslata idézte elő, akiről egy másik mese szól.

De Nefernefernefer békítően megjegyezte:

- Szetna valóban álmot látott, aztán felébredt, de sokan csak a Halottak Házában ébrednek fel álmukból. Bizony, Szinuhe, azt kell mondanom neked, hogy én is papnő vagyok, nem pedig valami utolsó nőszemély, és akár az én nevem is lehetne Tabubu. - De amikor rám nézett, szemében megcsillant a holdfény, és én nem hittem neki. Megpróbáltam ölembe vonni, de ő eltolt magától, és azt kérdezte: - Tudod-e, miért ábrázolják macskafejűnek Basztet istennőt, a szerelem istennőjét?

- Nem érdekelnek sem a macskák, sem az istenek - válaszoltam, és újra megpróbáltam ölembe vonni. Szemem már könnyes volt a kínzó vágytól. Ő azonban ellökte kezemet.

- Nemsokára megérintheted tagjaimat - mondta -, és ha megnyugtat, azt is megengedem, hogy kezedet mellemre és ölembe tegyed, ám először meg kell hallgatnod engem, és meg kell tudnod, hogy a nő olyan, mint a macska, és a szenvedély is olyan. Mert a macskának a mancsa lágy és puha, de éles és marcangoló karmok rejtőznek benne, amelyek könyörtelenül hatolnak egészen a szívig. És a nő is olyan, mint a macska, mert a macska is élvezettel kínozza, karmával élvezettel gyötri áldozatát, és nem unja meg ezt a játékot sohasem. Aztán amikor áldozatát már megbénította, akkor falja fel és elindul újabb áldozatot keresni. Azért mondom el neked mindezt, hogy őszinte legyek hozzád, mert semmiképpen sem akarok neked rosszat okozni... Bizony, semmiképpen sem akarok neked rosszat okozni - ismételte, aztán szórakozott mozdulattal megfogta egyik kezemet, és a mellére tette, a másikat pedig ölébe húzta. Remegni kezdtem, és szememből könnyek peregtek. De rögtön utána türelmetlenül félretolta kezemet, és így szólt: - Az én nevem Tabubu, és mivel már te is tudod, menj el innen és ne térj sohase vissza, hogy ne árthassak neked. Ha pedig nem mégy el, ne engem okolj, hogyha bajod történik.

Hagyott egy kis időt, hogy elindulhassak, de én ott maradtam. Akkor könnyedén felsóhajtott, mintha már elege lenne a játékból.

- Hát legyen. Meg kell adnom neked azt, amiért jöttél. De ne légy túl heves, mert fáradt vagyok, és félek, hogy elalszom karjaid közt.

Bevezetett a szobájába. Elefántcsontból és ébenfából volt az ágya, s ő levette ruháját, és megnyitotta nekem az ölét. Úgy éreztem, mintha szívemmel együtt mindenem porrá égett volna az ölében. De ő nemsokára ásított egyet, és így szólt:

- Csakugyan fáradt vagyok, és most már elhiszem, hogy még sohasem érintettél nőt, mert szörnyen esetlen vagy, és nem szerzel gyönyört nekem. Ám az olyan ifjú, aki életében először van nővel, pótolhatatlan ajándékot ad neki. Ezért nem is kérek tőled semmi mást. De most már menj utadra, és hagyj aludni, mert megkaptad, amit kerestél!

Amikor újra át akartam ölelni, visszalökött, és elküldött magától, így hát elindultam hazafelé. De testemet, mintha tűz égette volna, minden forrt és zúgott bennem, és tudtam, hogy sohasem tudnám Nefernefernefert elfeledni.

Másnap meghagytam Kaptahnak, hogy ezután küldje el az összes beteget, magam pedig türelmetlenül tanácsoltam, hogy keressenek másik orvost. Aztán borbélyhoz mentem, megmosdottam, illatos olajjal kentem be testemet, és felöltöztem.

Gyaloghintót rendeltem, és sietésre nógattam a teherhordókat, mert Nefernefernefer házához igyekeztem, és nem akartam ruhámat és lábamat az utca porában beszennyezni. Félszemű szolgám, Kaptah, aggódva lesett utánam, és erősen csóválta fejét, mert a nap kellős közepén még sohasem hagytam el orvosi szobámat, és attól félt, hogyha elhanyagolom a betegeket, majd elmaradnak az ajándékok. De az én fejemben csak egyetlen gondolat lakozott, és testem forró volt, mintha tűz égette volna. S nekem olyan jólesett ez a forróság.

Egy szolga nyitott ajtót, aztán bevezetett Nefernefernefer szobájába. Nefernefernefer tükör előtt szépítgette magát, rám nézett, de szeme merev volt és közönyös, mint a zöld kő.

- Mit kívánsz, Szinuhe? - kérdezte. - Untatsz a jelenléteddel.

- Jól tudod, hogy mit kívánok - feleltem, és át akartam ölelni, mert a múlt éjjeli engedékenységére gondoltam. De ő kelletlenül eltolt magától.

- Buta vagy, vagy rosszakaró, hogy zavarsz engem? - kérdezte indulatosan. - Hát nem látod, hogy ki kell szépítenem magamat? Szidónból egy kereskedő érkezett a városba, és van nála egy sírból való királynői fejdísz. Ma este nekem ajándékozza valaki azt a fejdíszt, mert már régóta vágyom olyan ékszer után, amilyen nincs senki másnak. Ezért kell kiszépítenem magam, és ezért kell testemet bekenetnem kenőccsel.

Szégyenkezés nélkül vetette le ruháit, aztán leheveredett az ágyra, hogy rabszolganője kenőccsel bedörzsölje tagjait. Szívem a torkomban dobogott, tenyerem izzadni kezdett szépségének láttán.

- Mit késlekedsz, Szinuhe? - kérdezte, amikor a rabszolganő elment, ő pedig gondtalanul hevert tovább az ágyán. - Miért nem mentél már el? Nekem öltözködnöm kell.

Akkor elragadott a szenvedély, és odarohantam hozzá, de ő ügyesen félretolt, úgyhogy nem tudtam hozzáférni. Tehetetlen vágyamban sírni kezdtem. Végül azt mondtam neki:

- Ha módomban állna, tudod jól, vennék neked fejdíszt. De nem engedem meg senki másnak, hogy hozzád érjen. Inkább meghalok.

- Komolyan mondod? - szólt gyengéd hangon, és félig behunyta szemét. - Valóban nem engeded meg senki másnak, hogy megöleljen? Mi lenne, ha neked áldoznám a mai napot? Mi lenne, ha ennék, innék és kedvemet töltenem veled, Szinuhe? És mi lenne, ha ma csinálnám, mert senki sem tudja, mit hoz a holnap? Mit adnál érte, Szinuhe? - Széttárta karját, és kinyújtózott az ágyon, sima hasa besüllyedt, egyetlen szőrszál nem volt testén, sem fején, sem másutt, ahol rendesen nőni szokott. - Mit adnál érte? - ismételte, újra nyújtózott egyet, és rám nézett.

- Hiszen semmim sincsen, amit neked adhatnék - válaszoltam és körülnéztem szobájában, mert ágya elefántcsontból és ébenfából készült, a padozat türkizzel díszített lapisz lazuli kőből volt, és mindenfelé aranyserlegek hevertek. - Bizony semmim sincsen, amit neked ajándékozhatnék - mondtam újra, térdem elgyengült, és el akartam menni. De ő visszatartott.

- Sajnállak téged, Szinuhe - jelentette ki gyengéden, és puhán nyújtózott egyet. - Igaz, hogy odaadtad nekem azt, ami felér egy ajándékkal, bár utólag úgy érzem, eltúlozzák ennek az ajándéknak az értékét. De hát végül is van házad, ruhád, és vannak orvosi szerszámaid. Mégsem vagy egészen szegény.

Egész testemben megremegtem, de így szóltam:

- Mindenem a tiéd, Nefernefernefer, ha úgy akarod. Mindenem a tiéd, ha a mai napon kedvedet töltöd velem. Nem sok értékem van, de házam el van látva orvosi felszereléssel, és biztosan akad olyan tanuló az Élet Házában, aki jó pénzt ad érte, ha szüleinek vagyona megengedi.

- Gondolod? - kérdezte Nefernefernefer, és meztelen hátát felém fordítva, nézegette magát a tükörben, hosszú ujjaival szemöldökének fekete ívét simogatta. - Legyen hát, ahogyan kívánod! Eredj írnokért, hogy papírra vesse a dolgot, és nevemre írathassam minden vagyonodat! Mert ha egyedül élek is, nem vagyok akármilyen utolsó nő, és gondoskodnom kell a jövőmről, ha egyszer elhagynál engem, Szinuhe.

Meztelen hátát nézegettem, és a nyelvem megduzzadt számban, a szívem pedig olyan vadul kezdett verni, hogy azonnal elrohantam, és szereztem egy törvénytudó írnokot, aki rövid idő alatt megírta az összes szükséges papírt, aztán elküldte megőrzésre a királyi levéltárba. Amikor visszaértem, Nefernefernefer már királyi gyolcsba öltözött, fején vendéghaj volt, vörös, mint az arany, nyakát, csuklóját és bokáját gyönyörű ékszerek díszítették, háza előtt előkelő gyaloghintó várakozott. Átadtam neki a törvénytudó írnokkal megíratott okmányt, és azt mondtam:

- Minden vagyonom a tiéd most már, Nefernefernefer, még a rajtam levő ruhák is. Együnk, igyunk és töltsük el együtt örömben ezt a napot, mert senki sem tudja, mit hoz a holnap!

Ő pedig fogta az okmányt, és bezárta egy ébenfa ládikába, aztán felém fordult:

- Nagyon sajnálom, Szinuhe, de az előbb vettem észre, hogy havibajom elkezdődött, így hát nem érinthetsz engem, ahogy szeretném. Jobb, ha most elmégy és magamra hagysz, hogy tisztálkodhassak, mert nehéz a fejem, és az ágyékom is fáj. Majd egy másik napon újra eljöhetsz, és akkor megkapod, amit kívánsz.

Ránéztem, és szívembe halál költözött, nem tudtam megszólalni. Türelmetlen lett, néhányszor toppantott, és így szólt:

- Menj utadra, mert nincs sok időm! - Amikor kezemmel érinteni akartam, azt mondta: - Ne mázold el arcomon a festéket!

Ekkor hazamentem és elrendeztem a holmimat, hogy minden rendben legyen az új tulajdonos jövetelére. Félszemű szolgám minden lépésemet követte és csóválta fejét, míg egyszer csak megelégeltem, és dühösen kifakadtam:

- Ne járkálj utánam, mert nem vagyok többé a gazdád! A te gazdád már másvalaki. Légy hozzá engedelmes, és ne lopj tőle olyan sokat, mint éntőlem, mert meglehet, hogy az ő botja keményebb, mint az enyém.

Akkor Kaptah a földig hajolt előttem, bánata jeléül feje fölé emelte karját, keservesen sírva fakadt, és így szólt:

- Ne küldj el magadtól, uram, mert öreg szívem nagyon megszeretett, és megszakad bánatában, ha elhagysz. Mindig hűséges voltam hozzád, bár fiatal és egyszerű ember vagy, és amit elloptam tőled, azt úgy loptam el, hogy gondosan szem előtt tartottam a te érdekeidet, és azt, hogy mennyit lehet ellopni tőled. Öreg lábammal a déli forróságban róttam az utcákat, nevedet és orvosi tudásodat kiáltoztam az emberek fülébe, még akkor is, amikor a többi orvos szolgái bottal vertek és ganajjal dobáltak meg.

Szívemet mintha só marta volna, szájamban pedig megkeseredett a nyál, amikor az arcára néztem. Megindultan érintettem meg a vállát.

- Kelj fel, Kaptah! - mondtam. A vétellevélben Kaptah volt a neve, de én sohasem szólítottam így, nehogy túl nagy legyen az önbizalma és hozzám hasonlónak képzelje magát. Ha hívni akartam, csak azt kiáltottam neki, hogy "rabszolga", "mihaszna", vagy "tolvaj".

Most, hogy valódi nevét hallotta számból, még keservesebb sírásra fakadt, homlokával megérintette kezemet és lábamat, aztán pedig lábamat a fejére tette, mire végül is megdühödtem, belerúgtam és megparancsoltam, hogy keljen fel.

- Itt már nem használ a sírás. De talán jobb, ha megmondom, hogy nem haragomban adtalak másnak, mert bár szégyentelenül csapkodtad az ajtókat és csörömpöltél az edényekkel, ha valami nem tetszett neked, mégis meg voltam elégedve szolgálatoddal. Ha loptál is tőlem, nem haragudtam rád, mert a lopás a rabszolga joga. Így volt ez a múltban és így lesz a jövőben is. De mégis oda kellett téged adnom, mert más adnivalóm nem volt. Odaadtam a házamat is, odaadtam mindenemet, még a ruha sem az enyém, amit hordok. Fölösleges hát sírnod előttem.

Kaptah akkor felkelt, és vakargatni kezdte fejét.

- Gonosz nap van ma. - Mélyen eltűnődött, és így folytatta: - Nagy orvos vagy, Szinuhe, pedig még fiatal vagy, és nyitva áll előtted a világ. Azért a legjobb lesz, ha gyorsan összeszedem a legértékesebb holmikat, és éjszaka, amikor sötét van, elmenekülünk és elrejtőzünk valami hajón, amelyiknek nem válogatós a parancsnoka, aztán elvitorlázunk a folyón lefelé. Mindkét birodalomban akad éppen elég város, és ha a törvény emberei felfedeznének téged, vagy az én nyomomra jutnának a szökött rabszolgák jegyzékéből, elmehetünk a vörös föld országaiba, ahol senki nem ismer. A tengeri szigetekre is elmehetünk, ahol fanyar borok és vidám nők teremnek. Vagy akár Mitanni országába és Babilóniába is, ahol fordítva folynak a vizek, és nagyra becsülik az egyiptomi orvostudományt, tehát gazdag ember lehet belőled, én pedig akkor tiszteletben álló úr szolgája lehetek. Siess hát, uram, hogy még sötétedés előtt összeszedhessem a holmidat! - S ujjamnál fogva rángatni kezdett.

- Kaptah! Kaptah! Ne zavarj ostoba beszédeddel, mert szívem szomorú, mint a halál, és már a testem sem az enyém. Olyan láncok kötnek, amelyek erősebbek, mint a rézlánc, ha nem is látni őket. Ezért nem menekülhetek el, mert Thébától távol minden pillanatom olyan lenne, mintha tüzes kemencében ülnék.

Kaptah letelepedett a földre, mert lábán sok fájós csomó volt, amelyeket időnként én gyógyítgattam.

- Ámon nyilván elhagyott minket, amin nem is csodálkozom, mert olyan ritkán jártál hozzá áldozatot bemutatni. Én viszont mindig hűségesen feláldoztam neki az ötödét annak, amit tőled loptam, hogy megköszönjem, amiért fiatal és egyszerű gazdát adott, de engem is elhagyott. Bizony, bizony... Keresnünk kell egy másik istent, és áldozatot kell bemutatnunk neki, hogy elűzze fejünk felől a rosszat, és a dolgokat újra jóra fordítsa.

- Ne beszélj bolondságokat - szóltam rá, és már megbántam, hogy nevén szólítottam, mert azonnal bizalmas hangot ütött meg. - Beszéded csak olyan a fülemben, mint a légyzümmögés. Nem gondolsz arra, hogy már semmink nincsen, amit áldozatként bemutathatnánk, hiszen minden, ami itt van, már másé?

- És férfi vagy nő az? - kérdezte Kaptah egyszerre kíváncsian.

- Nő - válaszoltam, hiszen miért is titkoltam volna. Amint ezt meghallotta, újból sírva fakadt, és haját tépve kiáltozta:

- Bárcsak soha ne jöttem volna erre a világra! Bárcsak megfojtott volna anyám a köldökzsinórommal még a születésem napján! Mert semmi nincsen keserűbb annál, mint szívtelen nőt szolgálni, és szívtelen kell hogy legyen, ha egyszer így bánt veled. Majd azt parancsolja, hogy fájós lábammal reggeltől estig ugráljak és szaladjak, és tűvel fog szurkálni és bottal fogja verni öreg hátamat, amíg ordítani és sírni nem kezdek. Ez lesz a sorsom, pedig áldottam Ámont és áldoztam is neki hálából azért, hogy fiatal és tapasztalatlan gazdát adott nekem.

- Ne félj, új gazdád nem szívtelen - szólaltam meg, mert az ember néha ostoba tud lenni, és mivel nem volt más, aki előtt kiönthettem volna szívemet, rabszolgámnak kívánkozott beszélnem Neferneferneferről. - Amikor meztelenül fekszik ágyán, szebb ő, mint a hold, tagjai selymesek a finom olajoktól, és a szeme zöld, mint a Nílus a nyári napsütésben. Irigylésre méltó és boldog ember leszel, Kaptah, ha közelében élhetsz, és azt a levegőt szívhatod, amelyet ő.

Kaptah erre még nagyobb sírásba fogott.

- Majd elad engem teherhordónak vagy kőfejtőnek, hogy a tüdőm kifullad, körmöm alól kiserken a vér, és úgy halok meg a mocsokban, mint egy kiebrudalt szamár.

Szívem mélyén én is úgy éreztem, hogy nem jár messze az igazságtól, mert Nefernefernefer házában aligha jut szállás és kenyér olyanféléknek, mint ő. Az én szememet is elöntötte a könny, bár nem tudtam, hogy Kaptahot, vagy magamat siratom-e. Ezt látván, Kaptah rögtön elhallgatott, és ijedten vizsgálgatta arcomat. De én két kezem közé szorítottam a fejemet és nem törődtem azzal sem, hogy rabszolgám szeme előtt sírok. Kaptah, széles tenyerével, megsimogatta fejemet, és bánatosan mondta:

- Én vagyok a hibás mindenben, mert nem őriztem eléggé uramat. De hát nem is sejtettem, hogy olyan fehér és tiszta, mint a ruha, melyet még egyszer sem mostak. Mert másképp nem értem az egészet. Igaz, nagyon csodálkoztam, hogy gazdám, ha éjszakánként megjött a borozóból, sohasem küldött lányokért. Azok a nők pedig, akiket elküldtem hozzád, hogy levetkőzzenek előtted, és kedvüket töltsék veled, elégedetlenül jöttek ki szobádból és patkánynak meg szemétevő madárnak neveztek engem. Pedig fiatal, sőt szép nők is akadtak közöttük. Minden törődésem kárba veszett, és már örülni kezdtem szívemben, hogy talán soha nem fogsz asszonyt hozni a házadba, aki fejemre csapna, és forró vizet öntene a lábamra, ha már veled kiveszekedte magát. Én bolond! A nádkunyhó rögtön porrá ég az első tüzes üszöktől is.

Még sokáig fecsegett, míg beszéde végül csak olyan volt fülemben, mint a légyzümmögés. Később megnyugodott, ennivalót készített nekem, és vizet öntött kezemre, de én nem tudtam enni egy falatot sem, mert testem tűzben égett, és amikor leszállt az est, szüntelen csak ugyanarra a dologra gondoltam.

Már korán reggel elmentem Nefernefernefer házához, de ő még aludt, és a szolgái is aludtak. Amikor felébresztettem őket, szitkozódni kezdtek, és piszkos vizet öntöttek a fejemre. Így aztán koldus módjára üldögéltem a kapunál, egészen addig, míg a házból mozgást és hangokat nem hallottam, és újra megkísérelhettem a bejutást.

Nefernefernefer ágyban feküdt, arca kicsi volt és sápadt, szeme sötétzöld a bortól.

- Untatsz engem, Szinuhe - mondta. - Nagyon untatsz. Mit akarsz tőlem?

- Enni, inni akarok és kedvemet akarom veled tölteni - válaszoltam bánatos szívvel -, ahogyan megígérted.

- Az tegnap volt, ma pedig már új nap van - jelentette ki Nefernefernefer.

Egy rabszolgalány lehúzta róla összegyűrődött ruháját, aztán bekente, és megmasszírozta tagjait. Akkor megnézegette magát a tükörben, kifestette arcát, feltette a vendéghajat, és elővett egy fejéket, amelynek régi, finom aranyát gyöngyök és drágakövek díszítették, s a homlokára csatolta.

- A fejdíszem szép - mondta -, és biztosan megéri az árát, bár igaz, hogy fáradt vagyok, és tagjaim olyan erőtlenek, mintha egész éjjel birkóztam volna. - Ásított egyet, és bort ivott, hogy felfrissítse magát. Engem is kínált, de benne gyönyörködvén, nekem nem ízlett a bor.

- Tegnap tehát hazudtál nekem, és nem volt semmi bajod, ami megakadályozta volna, hogy kedvedet töltsd velem. - Mindezt felesleges volt mondanom, hiszen szívem már tegnap is tudta.

- Tévedtem - válaszolta Nefernefernefer -, de már valóban itt volna az ideje. Félek, hogy teherbe ejtettél, Szinuhe, mert elgyengültem az öledben, és te nagyon heves voltál hozzám. - Miközben ezt mondta, mosolygott és incselkedve nézett rám, úgyhogy tudtam, csak gúnyolódik.

- A fejdíszed biztosan Szíriából, királyi sírból való - folytattam -, emlékszem, hogy tegnap ilyesmiről beszéltél.

- Ó - sóhajtott bágyadtan. - Fejdíszem egy szíriai kereskedő fejpárnája alól való, de nem kell aggódnod, mert nagy hasú ember, hájas, mint egy disznó és hagymaszagú. Megkaptam, amit akartam, de nem akarom látni többé.

Levette fejéről vendéghaját és a fejdíszt, közönyösen ledobta a padlóra, és újból végignyújtózott az ágyon. Feje sima volt és szép, kihúzta magát, és a tarkója alá tette kezét.

- Gyenge és fáradt vagyok, Szinuhe - mondta. - Visszaélsz a helyzetemmel, amikor így nézegetsz engem, és én nem tudom megakadályozni. Emlékezned kell arra, hogy nem vagyok akármilyen utolsó nő, ha egyedül élek is, és meg kell őrizzem jó híremet.

- Jól tudod, hogy nincs semmim, amit neked ajándékozhatnék, mert már mindenem a tiéd - válaszoltam, fejemet lehajtottam ágya szélére, és éreztem kenőcseinek és bőrének illatát.

Megérintette hajamat, de rögtön vissza is húzta kezét, felnevetett és fejét csóválta.

- Milyen álnokok és csalfák a férfiak - szólalt meg. - Te is hazudtál nekem, de nem tehetek róla, hogy kedvellek, mert gyenge vagyok. Azt mondtad egyszer, hogy ölem jobban éget, mint a tűz, de ez éppen nem igaz. Kipróbálhatod, és meglátod magad is, hogy hűs és kellemes. A mellemet is megsimogathatod, mert fáradt és simogatásra vágyik.

De amikor kedvemet akartam vele tölteni, ellökött magától, felült az ágyon és rám förmedt:

- Bár gyönge vagyok és magányos, mégsem engedem meg, hogy egy álnok férfi hozzám nyúljon. Eltitkoltad előttem, hogy apádnak, Szenmutnak is van egy háza, a kikötői szegénynegyedben. Nem sokat ér, de közel van a rakparthoz, és talán a berendezésért is lehet kapni valamit, ha a piacon eladjuk. Ha azt is ideadnád, talán ennék, innék és kedvemet töltenem veled még ma, mert senki nem tudja, mit hoz a holnap, és nekem meg kell őriznem jó híremet.

- Apám tulajdona nem az én tulajdonom - mondtam megrémülve. - Nem követelhetsz tőlem olyat, ami nem az enyém, Nefernefernefer!

Megrázta fejét, és rám nézett zöld szemével. Arca sápadt és kicsi volt, amikor így szólt:

- Apád tulajdona a te törvényes örökséged, Szinuhe. Ezt jól tudod magad is, mert szüleidnek nincsen leányuk, akinek elsőbbségi joga volna veled szemben, te vagy egyetlen gyermekük. Azt is eltitkoltad, hogy apád vak, és ezért rád bízta pecsétjét és egész vagyonát, hogy úgy rendelkezzél vele, mintha sajátod volna.

Igazat beszélt, mert Szenmut, midőn látása meggyengült, rám bízta pecsétjét, és arra kért, hogy törődjem vagyonával és ingóságaival, mert már a nevét sem tudta leírni többé. Kipával együtt gyakran beszéltek arról, hogy a házat jó pénzért el kellene adni, s aztán vehetnének a városon kívül egy parasztházacskát, és ott élnének egészen addig, amíg elkerülnek sírjukba, és megkezdik útjukat az örökkévalóság felé.

Szólni se tudtam, olyan rémület fogott el, amikor arra gondoltam, hogy becsapjam apámat és anyámat, akik megbíztak bennem. De Nefernefernefer félig behunyta szemét, és így kérlelt:

- Vedd kezedbe a fejem, és érintsd meg ajkaddal mellemet, mert van benned valami, ami elgyengít engem, Szinuhe, ezért nem is gondolok magammal, és egész nap kedvedet töltheted velem, ha ideadod apád nem is sokat érő vagyonát.

Kezembe vettem sima és kicsiny fejét, és ekkor kimondhatatlan szenvedély lett úrrá rajtam.

- Legyen, ahogy akarod! - mondtam, és saját hangom szinte recsegett a fülemben. De amikor meg akartam érinteni, így szólt:

- Mindjárt, mindjárt! Előbb keress egy törvénytudó írnokot, hogy a törvény szerint megírja a szükséges papírokat, mert nem bízom a férfiak ígéretében. A férfiak mind álnokok, és nekem meg kell őriznem jó híremet.

Kerestem egy törvénytudó írnokot, de Nefernefernefertől távol, minden perc szenvedés volt számomra. Siettettem hát az írnokot, ahogy csak bírtam, rányomtam a papírra apám pecsétjét, és aláírtam helyette nevét, hogy az írnok még aznap elküldhesse megőrzésre a királyi levéltárba. De már nem volt sem ezüst-, sem rézpénzem, hogy megfizethessem munkáját.

Elégedetlen volt, de végül is beleegyezett, hogy amíg el nem adják a házat, vár a pénzére, és ezt is írásba foglalta.

Amikor visszatértem, a szolgák azt mondták, hogy Nefernefernefer alszik, és nekem késő estig kellett várnom, amíg felébredt. Akkor végre fogadott engem, én átadtam neki az okmányt, ő pedig közönyösen zárta el fekete ládikójába.

- Szörnyen makacs vagy, Szinuhe - mondta -, de én becsületes nő vagyok, és mindig megtartom ígéretemet. Vedd hát, amiért jöttél!

Végigfeküdt az ágyon, és megnyitotta nekem ölét. Ám ő nem örült velem együtt, félrefordította fejét, nézegette magát a tükörben, és kezét szája elé tette, mert ásítozott. Az öröm, ami után annyira epekedtem, semmivé lett. Amikor felemelkedtem mellőle, így szólt:

- Megkaptad, amit akartál, Szinuhe, most már hagyj nyugodni, mert nagyon untatsz. Nem szerzel semmiféle gyönyört, mert esetlen és féktelen vagy, és a kezed is fájdalmat okoz. Mégsem panaszkodom, mert hát ügyetlen vagy. De most már igazán hagyj nyugodnom. Majd egy másik napon újra eljöhetsz, bár bizonyára meguntál már.

Olyan lettem, akár egy üres tojáshéj, tántorogva távoztam Nefernefernefertől, és hazamentem. Minél hamarabb sötét szobámba akartam jutni, hogy fejemet kezembe temethessem s kisírjam szívem bánatát és csalódását. A verandán azonban egy idegen várakozott reám, fonott vendéghajat viselt és tarka szíriai ruhát. Fennhéjázón üdvözölt és orvosi segítséget kért.

- Nem fogadok már betegeket - mondtam -, mert a ház nem az enyém.

- Fájós csomók vannak a lábamon - magyarázta, szíriai szavakat keverve beszédébe. - Okos rabszolgád, Kaptah, ajánlott tégedet, azt mondta, hogy jól értesz a kelések gyógyításához. Szabadíts hát meg a bajomtól, és biztosan nem fogod megbánni!

Olyan makacs volt, hogy végül is bevittem fogadószobámba, és kiszóltam Kaptahnak, hogy hozzon meleg vizet kézmosáshoz. De Kaptah nem jelentkezett, és amikor vizsgálni kezdtem a szíriai lábát, csak akkor vettem észre, hogy Kaptah bütykös lábát tartom kezemben. Kaptah levette vendéghaját, megmutatta arcát, és hangosan kinevetett.

- Miféle bolondság ez? - kiáltottam, és rásóztam botommal, mire a nevetése egyszerre jajgatássá változott. Amikor eldobtam a botot, végre megszólalt:

- Mivel már nem a te rabszolgád vagyok, hanem másé, bevallhatom, hogy szökni akarok, és most kipróbáltam, hogy felismersz-e ilyen viseletben.

Emlékeztettem a büntetésekre, amelyek a szökött rabszolgákat fenyegetik, és figyelmeztettem, hogy egyszer biztosan elfogják, mert nem is tudja magát eltartani. De ő így válaszolt:

- Mivelhogy sok sört ittam, álmot láttam az éjjel. Álmomban te, uram, tüzes kemencében feküdtél, de én odamentem és kemény szavakat mondtam neked, aztán megragadtalak, és gyorsan folyó vízbe dobtalak, és a víz magával sodort téged. Elmentem a piactérre, és megkérdeztem az álomfejtőt, vajon mit jelent az álmom. Azt mondta, hogy a gazdám veszélyben forog, én pedig sok botütést kapok a merészségemért. Azt is mondta, hogy hosszú utazás vár a gazdámra. Igazat mondott az álom, mert csak arcodra kell nézni, uram, és rögtön látszik, hogy nagy veszélyben forogsz, én pedig már meg is kaptam a botütéseket. Azért szereztem magamnak ezt a ruhát, hogy ne ismerjenek fel, mert követni akarlak utadon.

- Hűséged megindít, Kaptah - próbáltam gúnyolódni. - Meglehet, hogy valóban hosszú út áll előttem, de ha így van, az az út a Halál Házába vezet, és oda aligha akarsz velem jönni.

- Senki nem tudja, mit hoz a holnap - mondta Kaptah szemtelenül. - Fiatal vagy még, és zöld, mint a borjú, akit az anyja nem nyalt tisztára. Nem merlek egyedül elengedni arra a fáradságos útra, amely a Halál Házába és az alvilágba vezet. Veled maradok, ha kell, és segítlek tapasztalataimmal, minden bolondságod ellenére, mert szívem ragaszkodik hozzád. Nekem nem volt fiam, és bár biztosan sok gyermeket nemzettem, sohasem láttam őket, ezért szeretném azt gondolni, hogy te vagy a fiam. Ezt igazán nem azért mondom, hogy megszégyenítselek, hanem csak azért, hogy lássad, mit érzek irántad.

Kaptah arcátlanságában túl messzire merészkedett, de nem akartam már megverni, hiszen nem volt többé az én rabszolgám. Bezárkóztam szobámba, fejemet betakartam egy ruhával, és úgy aludtam reggelig, mintha meghaltam volna, mert ha az embernek a bánata és szégyene nagyon nagy, úgy hat rá, akár a bódító gyógyszer. Ám reggel, alighogy felébredtem, első gondolatom Nefernefernefer szeme és teste volt, úgy éreztem, mintha újra kezemben tartanám sima fejét, mintha melle most is ott volna az enyém alatt. Miért volt így, nem tudom, de talán Nefernefernefer megigézett valami ismeretlen varázslattal, bár többé nemigen hiszek a varázslatokban. Csak azt tudom, hogy megmosakodtam, felöltöztem, bekentem arcomat, és elindultam hozzá.

Nefernefernefer kertjében fogadott, a lótuszvirágos kis tó partján. Szeme vidáman ragyogott és zöldebb volt, mint a Nílus vize. Amikor meglátott, felkiáltott és így szólt:

- Szinuhe! Hát mégis visszajöttél hozzám? Talán mégsem vagyok öreg és csúnya, hiszen nem untál még meg. Mit akarsz tőlem?

Úgy néztem rá, mint az éhező a kenyérre, de ő megrázta fejét, és haragosan kérdezte:

- Szinuhe, Szinuhe csak nem kedvedet akarod tölteni velem újra? Igaz, hogy egyedül élek, de nem vagyok akármilyen utolsó nő és meg kell óvnom a híremet.

- Tegnap odaadtam neked apám minden vagyonát - mondtam. - Most már szegény ember, pedig régen tiszteletben álló orvos volt, és ki tudja, hogy öregségének napjaira nem kell-e majd kenyerét vak koldusként megszereznie, anyámnak pedig mosóasszonyként tengetnie életét.

- Tegnap az tegnap volt, ma pedig ma van - válaszolt Nefernefernefer, és szeme sarkából nézegetett. - De én nem vagyok követelődző és szívesen megengedem, hogy mellém ülj, és kezemet is megfoghatod, ha akarod. Szívem ma örvendezik, és örömömet veled is meg akarom osztani, bár másképpen nem akarom kedvemet tölteni veled. - Pajkosan rám nézett, elmosolyodott, és könnyedén végigsimított mellén. - Nem is kérdezed, hogy szívem miért örvendezik? - fordult hozzám neheztelőn. - Nem baj, elmondom neked. Tudd meg hát, hogy az alsó birodalomból előkelő férfi érkezett a városba, és egy majdnem száz deben súlyú aranyedényt hozott magával, amelynek oldala tele van gyönyörű és szórakoztató képekkel, öreg már és olyan sovány, hogy a csontjai biztosan szúrni fogják a derekamat, de azért remélem, holnap már az én házamat díszíti az az aranyedény. Utóvégre is nem vagyok akármilyen utolsó nő, és nagyon kell vigyáznom jó híremre.

Mivel nem szóltam semmit, nagyot ásított, s álmodozó szemmel nézegette a lótuszokat és a kert többi virágát. Aztán lassan levette ruháit, és a tó vizébe ereszkedett. Feje a lótuszok mellett bukkant fel a hullámokból, és szebb volt, mint azok. A vízen lebegett előttem, s kezét tarkója alá tette.

- Nagyon hallgatag vagy ma, Szinuhe - jegyezte meg. - Csak nem én rontottam el a kedvedet? Ha jóvátehetem, szívesen megteszem.

Akkor már nem bírtam szó nélkül megállni, és azt mondtam:

- Jól tudod, hogy mit akarok, Nefernefernefer.

- Arcod piros és a halántékodon kidagadnak az erek, Szinuhe - válaszolta. - Jobban tennéd, ha levetnéd ruhádat és bejönnél te is a vízbe hűsölni, mert ma valóban meleg nap van. Itt nem lát bennünket senki, ne félj.

Levetettem a ruhámat, és beereszkedtem a tóba Nefernefernefer mellé. A vízben egymáshoz ért a testünk, de amikor meg akartam fogni, nevetve úszott el, és vizet fröcskölt a szemembe.

- Jól tudom, hogy mit akarsz, Szinuhe, s én is elgyengülök, ha rád nézek. De először ajándékot kell adnod, mert tudod, hogy nem vagyok akármilyen utolsó nő.

- Esztelen vagy, Nefernefernefer - kiáltottam izgatottan -, hisz magad is tudod, hogy mindenemből kiforgattál. Szégyellem magamat, és nem merek többé szüleimmel találkozni. De azért orvos vagyok most is, és a nevem be van írva az Élet Könyvébe. Talán egyszer lesz annyim, hogy illő ajándékot adjak, most azonban könyörülj meg rajtam, mert a vízben is tüzes a testem, és ha rád nézek, véresre harapom a kezemet.

Nefernefernefer mélyebbre merült, és mellbimbói úgy emelkedtek a víztükör fölé, mint pirosló virágok.

- Az orvos kezével és szemével gyakorolja mesterségét, nemde, Szinuhe? - szólalt meg. - Kéz és szem nélkül aligha lennél már orvos, legyen bár ezerszer beírva neved az Élet Könyvébe. Talán ennék, innék és kedvemet töltenem veled ma, ha megengednéd, hogy kiszúrjam a szemedet, és a kezedet levágjam. Diadaljelvényül felakasztanám az ajtófélfára, hogy vendégeim tiszteljenek és lássák, hogy nem vagyok akármilyen utolsó nő.

Rám pillantott zöldre festett szemhéja alól, és közönyösen folytatta:

- Nem, mégse kívánom ezt, mert a szemeddel nem tudok mit csinálni, a kezed meg csak bűzlene és legyeket csalogatna a szobámba. Hát valóban nem tudunk már semmit se kitalálni, amit nekem adhatnál? Nagyon elgyengítesz, Szinuhe, és most, hogy meztelenül látlak a tavacskámban, egészen elvesztem a fejemet. Igaz, hogy esetlen és tapasztalatlan vagy, de azt hiszem, egyetlen nap alatt meg tudlak tanítani sok olyan dologra, amit még nem ismersz, mert nem egy módot tudok, amelyet a férfiak kedvelnek és a nőnek is örömet szerez. Gondolkozz hát egy kicsit, Szinuhe!

De amikor meg akartam ragadni, fürgén kiugrott a tóból, és megállt egy fa alatt, hogy karjáról lerázza a vizet.

- Én csupán gyenge nő vagyok, a férfiak pedig álnokok és csalfák - kezdte újra. - Te is ugyanolyan vagy, Szinuhe, mert mindig csak hazudsz nekem. Ha erre gondolok, bánatos lesz a szívem, és majdnem könnyezem, mert látni való, hogy meguntál. Másképp nem titkoltad volna el, hogy a szüleid szép sírt vettek maguknak a Holtak Városában, és a templomban letétbe helyeztek annyi pénzt, hogy testüket bebalzsamozzák, és megkapjanak minden szükségeset a halottak birodalmába vezető útjukra.

Ezt hallva, körmömmel felhasítottam mellemet, hogy a vér csak úgy ömlött belőle és így kiáltottam fel:

- A te neved valóban Tabubu! Most már elhiszem!

De ő bánatosan mondta:

- Nem vádolhatsz engem azért, mert nem akarok akármilyen utolsó nő lenni. Hiszen nem én hívtalak magamhoz, te magad jöttél. Jól van. Most már tudom, hogy egy cseppet sem szeretsz, csak azért jöttél, hogy kigúnyolj, hisz ilyen semmiség is elválaszthat tőlem.

Könnyek csorogtak végig arcomon és zihálni kezdtem a fájdalomtól, de odaléptem hozzá, ő pedig gyengéden hozzám érintette testét.

- Már maga a gondolat is bűnös és istentelen - mondtam. - Fosszam meg szüleimet az örök élettől? Hagyjam, hogy testük szétporladjon, mint a rabszolgák és nyomorultak teste, meg azoké, akiket gonoszságukért a folyóba vetnek? Ilyet nem kérhetsz tőlem.

De ő meztelen testével hozzám simult, és így kérlelt:

- Add nekem szüleid sírját! Azt fogom súgni a füledbe, hogy: bátyám, az ölem neked adja forró gyönyörét, és ezer dologra is megtanítalak, amit még nem ismersz, és amit kedvelnek a férfiak.

Nem tudtam többé uralkodni magamon, csak sírva fakadtam.

- Legyen hát, ahogyan akarod, és legyen az én nevem mindörökre átkozott! Nem tudok neked ellenállni, olyan erős varázslattal bűvöltél el.

Nefernefernefer azonban így szólt:

- Ne beszélj előttem varázslatról, mert nagyon megsértesz vele! Tudod, hogy nem vagyok akármilyen utolsó nő, a saját házamban lakom, és vigyázok a jó híremre. De mert rosszkedvű és szomorú vagy, elküldöm egy szolgámat a törvénytudó írnokért, addig meg eszünk, iszunk, hogy szívünk vidám legyen, és majd kedvedet is töltheted velem, ha a papírok készen lesznek. - Vidáman felnevetett, és befutott a házba.

Felöltöztem, és bementem utána. A szolgák vizet öntöttek kezemre, és kezüket térdükhöz kapva meghajoltak előttem. Ám a hátam mögött kinevettek, és gúnyosan beszéltek rólam. Jól hallottam, bár úgy tettem, mintha beszédük olyan lenne csak fülemben, mint a légyzümmögés.

Amikor Nefernefernefer bejött, rögtön elhallgattak, mi pedig ettünk és ittunk. Ötféle hús, tizenkétféle sült tészta között lehetett válogatni, és kevert bort ittunk hozzá, ami gyorsan az ember fejébe száll. Aztán megérkezett a törvénytudó írnok, és megírta a szükséges papírokat. Odaadtam Nefernefernefernek szüleim sírját minden felszereléssel együtt, és odaadtam a templomban levő pénzüket is. Szüleim ily módon elvesztették az örök életet, és haláluk után nem indulhattak többé a halottak birodalmába. Az iratokra rányomtam apám pecsétjét, és aláírtam a nevét, az írnok pedig még aznap elvitte őket a királyi levéltárba, hogy az ajándékozás törvényessé váljék. Nefernefernefer is kapott mindegyikből egy másolatot, amiket közönyösen bezárt fekete ládikójába, aztán az írnoknak megfizette munkáját, mire az hajlongva és kezét térdéhez kapva távozott a házból.

Ekkor én így szóltam: - Ettől a pillanattól átkozott és gyalázatos vagyok emberek és istenek előtt, Nefernefernefer. Bizonyítsd be hát, hogy tettem megérte az árát!

Ám ő mosolyogva azt mondta:

- Igyál bort, fivérem, hogy szíved vidám legyen! - Amikor meg akartam érinteni, ügyesen kikerült, és a korsóból bort töltött poharamba. Kis idő múlva a napra nézett. - Lám, elmúlt az idő, és mindjárt este lesz. Mit akarsz még, Szinuhe?

- Tudod te, mit akarok - válaszoltam.

Erre azonban megkérdezte:

- Tudod-e, hogy nincs olyan mély kút, amely egyszer meg ne telne? Öltözködnöm kell, ki kell festenem arcomat, mert egy aranyserleg vár reám, hogy holnap házamat díszítse. - Amikor meg akartam fogni, újra kikerült, bántóan felnevetett, aztán nagyot kiáltott, úgy, hogy a szolgák berohantak. Akkor így szólt hozzájuk:

- Honnan került a házamba ez az undok koldus? Dobjátok ki innen, ne engedjétek többé ajtómon belülre, és ha makacskodnék, verjétek ki bottal!

A szolgák kidobtad a házból, mert a bortól és a dühtől egészen elerőtlenedtem. Amikor kővel kezdtem verni a bezárt kaput, kijöttek, és bottal estek nekem. Én egyre üvöltöttem és kiabáltam, a nép odacsődült körém, és a szolgák azt mondták:

- Ez a részeg férfi megsértette úrnőnket, aki saját házában lakik, és nem akármilyen utolsó nő.

Végül botjaikkal eszméletlenre vertek és otthagytak fekve az utcán, ahol az emberek fejemre köptek és a kutyák rávizeltek a ruhámra.

Amikor magamhoz tértem és rádöbbentem nyomorult helyzetemre, nem is kívántam felkelni, s ott feküdtem mozdulatlanul egészen reggelig. Oltalmába vett a sötétség, és én úgy éreztem, hogy soha többé nem mutatkozhatom emberek előtt. A trónörökös az "Ő, aki magányos" nevet adta nekem, és valóban, azon az éjjelen én voltam a legmagányosabb az egész világon. De pirkadatkor, midőn újra megjelentek az emberek az utcán, a kereskedők kirakták áruikat a boltjuk elé, és az ökrök elindultak taligáikkal, felkeltem, és elmentem messze a városon kívülre. Három napig étlen-szomjan bujkáltam a nádasban. Testem és lelkem kegyetlen sebet kapott, és ha valaki akkor megszólít, üvölteni kezdek. Már attól féltem, hogy megőrülök.

A harmadik napon megmostam arcomat és lábamat, kimostam a megszáradt vért ruhámból, visszatértem a városba és a házamba mentem. De a ház már nem volt az enyém, a kapun idegen orvos táblája függött. Előhívtam Kaptahot, és ő futva jött hozzám; örömében, hogy láthat, elsírta magát, és karjával átkulcsolta térdemet.

- Uram - kezdte -, mert szívemben most is te vagy az uram, akárki jön ide nekem parancsolgatni. Egy fiatal férfi jött házadba, aki azt gondolja magáról, hogy nagy orvos, és sorra felpróbálja ruháidat és vidáman nevetgél. Az anyja már járt a konyhában, forró vizet öntött a lábamra és patkánynak meg ganajlégynek nevezett. De a betegeid mind utánad áhítoznak, és azt mondják, hogy az új orvos keze nem olyan könnyű, mint a tied, túl nagy fájdalmakat okoz, és a bajaikat sem ismeri úgy, mint te.

Még sokáig fecsegett, vöröses szélű fél szeme tele volt félelemmel, amikor rám nézett. Végül is így szóltam:

- Mondj csak el mindent, Kaptah! A szívem olyan, mint a kő, nem bánt már engem semmi sem.

Akkor mély bánata jeléül felemelte a karját.

- Egyetlen szememet is odaadnám, ha elűzhetném a szomorúságodat. Gonosz nap van ma, és jó, hogy megjöttél. Mert tudd meg, hogy szüleid meghaltak.

- Apám, Szenmut, és anyám, Kipa! - szólaltam meg döbbenten, karomat felemeltem, ahogyan szokás, és a szívem megdobbant.

- Ma reggel a törvény szolgái feltörték ajtajukat, mert tegnap már kilakoltatták őket - mondta Kaptah -, de szüleid az ágyban feküdtek és nem volt már élet bennük. Ma el kell vinned őket a Halál Házába, mert holnap lebontják a házat, így rendelkezett az új tulajdonos.

- Tudták a szüleim, hogy mi történt? - kérdeztem és nem bírtam ránézni Kaptahra.

- Atyád, Szenmut, keresett téged - válaszolt Kaptah. - Anyád vezette őt, mert már nem látta maga előtt az utat. Mindketten öregek és gyengék voltak, remegett a lábuk. De én nem tudtam, merre vagy. Akkor atyád azt mondta, hogy talán jobb is így. Elmesélte, hogy a törvény szolgái kilakoltatták házából, és lepecsételték ládáját és minden holmiját, úgyhogy nem maradt egyebük, mint a rajtuk levő rongyos ruha. Amikor megkérdezte, miért lakoltatják ki, a törvény szolgái nevetni kezdtek, és azt mondták, hogy fia, Szinuhe, eladta a házat, eladott minden holmit, és eladta sírjukat is, hogy egy rosszféle nőnek aranyat adhasson. Atyád sokáig tétovázott, végül néhány rézpénzt kért tőlem, hogy egy írnokkal levelet írathasson neked. De a házadba új gazda érkezett, anyja éppen akkor hívott valamiért, és bottal megvert, amiért koldusokkal töltöttem időmet. Elhiheted, ha mondom, hogy szívesen adtam volna rézpénzt atyádnak, mert bár új gazdámtól még nem tudtam lopni, abból, amit tőled meg előző gazdáimtól loptam, megtakarítottam magamnak valamicske rézpénzt, sőt még ezüstöt is. Ám amikor visszamentem az utcára, szüleid már eltávoztak, új gazdám anyja pedig nem engedte, hogy utánuk siessek, hanem bezárt a sütőverembe éjjelre, hogy meg ne szökhessek.

- Atyám tehát semmiféle üzenetet nem hagyott nekem? - kérdeztem.

- Apád semmiféle üzenetet nem hagyott neked, uram - felelte Kaptah.

Szívem már nem vert úgy, mint az előbb, és a gondolataim tiszták és békések voltak, akár a hideg levegőben szálló madarak. Elgondolkoztam, aztán azt mondtam Kaptahnak:

- Add nekem az összes rézpénzedet és ezüstödet. Add nekem, és talán majd Ámon, vagy valamelyik másik isten megjutalmaz érte, ha én nem tudnálak megjutalmazni. Szüleimet el kell vinnem a Halottak Házába, és nincsen semmim, amivel megfizethetném bebalzsamozásukat.

Kaptah sírva fakadt, óbégatni kezdett, és mély bánata jeléül felemelgette karját, de végül is elindult a kert egyik zuga felé, és közben hátra-hátranézett, mint a kutya, amely az elásott csontot megy megkeresni. Ott aztán félretolt egy követ és előszedte alóla a rongyot, amelybe rézpénze és ezüstje volt belecsavarva. Nem nyomott még két debent sem, pedig egy rabszolga egész életén át megtakarított vagyonkája volt. De Kaptah az egészet nekem adta, még ha sírt és szörnyen bánkódott is érte. Legyen ezért áldott az idők végéig, és maradjon meg épségben a teste örökké!

Igaz, voltak barátaim, és talán Ptahor vagy Horemheb is kölcsönözhetett volna aranyat, és Thotmesz is segíthetett volna, de fiatal voltam még, és azt hittem, hogy szégyenem híre már minden ember fülébe eljutott, és nem nézhetek többé barátaim szemébe, inkább meghalok. Azért, amit tettem, átkozott lettem az emberek és istenek előtt. Kaptahnak sem tudtam megköszönni a segítségét, mert a verandán megjelent az új gazda anyja, és gonosz hangon beparancsolta rabszolgáját. Arca olyan volt, mint a krokodilé, kezében botot tartott. Kaptah azonnal elrohant mellőlem és már a veranda lépcsőjén jajgatni kezdett, még mielőtt a bot hozzáért volna. Most még tettetnie sem kellett magát, mert rézpénze és ezüstje miatt jajgatott olyan keservesen.

Ezután apám házába siettem, és láttam, hogy az ajtókat feltörték és minden holmin rajta van a törvény szolgáinak pecsétje. A szomszédok az udvaron álltak, karjukat emelgették a bánat jeléül, de senki nem szólt hozzám egy szót sem, hanem elborzadva tértek ki utamból. A belső szobában ott feküdt Szenmut és Kipa, arcuk piros volt, mintha még élnének. A padlón most is izzott a parázstartó, amelynek gázától örökre elaludtak a szorosan bezárt ajtók és ablakok mögött. Ügyet sem vetve a törvény szolgáinak pecsétjeire, takaróba göngyöltem testüket, és kerestem egy szamárhajcsárt, aki hajlandó őket elszállítani. A hajcsár segítségével a szamár hátán elvittem apámat és anyámat a Halottak Házába, de ott nem fogadták be őket, mert még a legolcsóbb balzsamozásra sem futotta ezüstjeimből. Akkor így szóltam a halottmosókhoz:

- Szinuhe vagyok, Szenmut fia. Nevemet beírták az Élet Könyvébe, bár olyan kegyetlen volt hozzám a sors, hogy nincs elég ezüstöm szüleim temetését megfizetni. Ámon és Egyiptom minden istenének nevére könyörögve kérlek benneteket, balzsamozzátok be szüleim testét, és én minden tudásommal szolgálni fogok nektek egészen addig, amíg csak a balzsamozás tart!

A halottmosók átkoztak makacsságomért, és durván szidalmaztak, de végül is himlőhelyes vezetőjük elvette Kaptah rézpénzét és ezüstjét, beakasztotta horogját apám állába és belódította testét a szegények hatalmas medencéjébe. Aztán anyám testébe is belevágta a horgot, és őt is bedobta ugyanabba a medencébe. Összesen harminc medence volt, és közülük egy mindennap megtelt, egy pedig megürült, így hát a szegények teste harminc napon és éjjelen át hevert sóban és lúgban. Ezenkívül a halottmosók nem is csináltak semmit, hogy a szegények holttestét tartósítsák, de akkor én még nem tudtam ezt.

Nekem még vissza kellett mennem apám házába, hogy a törvény szolgái által lepecsételt takarókat visszavigyem. A halottmosók vezetője gúnyosan nevetett, és így szólt hozzám:

- Aztán reggel gyere vissza szolgálni minket, mert különben kihúzzuk a medencéből szüleid testét és kutyáknak dobjuk oda eledelül! - Ebből megértettem: nem hitte el, hogy törvényes orvos vagyok, azt gondolta, csak hazudtam.

Visszamentem apám házába, és szívem olyan volt, akár a kő, bár a falak töredezett agyagtéglái szinte beszéltek hozzám. Beszélt mindegyik tégla, beszélt a vén szikomorfa az udvaron, és gyermekségem apró tavacskája is. Ezért aztán, amint helyére raktam a takarót, gyorsan elindultam, de a kapunál összetalálkoztam azzal az írnokkal, aki az utcasarkon, a fűszerkereskedő boltja mellett gyakorolta mesterségét. Amint meglátott, a bánat jeléül magasba emelte karját és azt kérdezte:

- Te vagy Szinuhe, a derék Szenmut fia?

- Én vagyok - feleltem.

Az írnok folytatta:

- Ne siess, mert atyád üzenetet hagyott nálam, melyet maga akart neked elmondani, de nem talált otthon.

Akkor lerogytam a földre, és kezembe rejtettem arcomat, de az írnok elővette papírját, és olvasni kezdte:

- Szenmut, akinek nevét beírták az Élet Könyvébe, és felesége, Kipa, üdvözlik fiukat, Szinuhét, aki a fáraó házában az "Ő, aki magányos" nevet kapta. Az istenek küldtek téged hozzánk, életed minden napján csak örömet szereztél nekünk, bánatot sohasem; ezért nagy volt a mi büszkeségünk. Most bánatosak vagyunk, mert sok viszontagságon mentél keresztül, és mi nem tudunk segíteni rajtad, ahogyan szeretnénk. Hisszük, hogy mindazt, amit cselekedtél, helyesen cselekedted, és nem is tehettél másképpen. Ne bánkódj miattunk, ha el is kellett adnod sírunkat, mert biztosan nem tetted volna, ha nincsen rá okod. De a törvény szolgái sürgetnek bennünket, és nincs már türelmünk megvárni halálunk napját. Nekünk a halál olyan kedves, mint az elcsigázottnak az álom, és mint az üldözöttnek a menedék. Életünk hosszú volt és sok örömmel teli, de a legnagyobb örömet te ajándékoztad nekünk, Szinuhe, aki a folyón érkeztél hozzánk öregségünk és magányunk napjaiban. Ezért megáldunk téged, és arra kérünk, ne legyen szíved bánatos, ha nincs is sírunk, mert az élet hiábavalósága határtalan, és talán jobb, ha eltűnünk a semmiben, és nem kell többé félnünk a sok bajtól és veszedelemtől, amely a halottak birodalmába vezető úton várna reánk. Ne feledd el soha, hogy halálunk könnyű volt, és távozásunk előtt megáldottunk téged. Óvjanak meg Egyiptom istenei a veszélyektől, szívedet ne érje bánat soha, és legyen gyermekeidben éppolyan sok örömed, mint amennyi örömünk nekünk volt benned. Ezt kívánják neked atyád, Szenmut, és anyád, Kipa.

Szívem már nem volt olyan, mint a kő, hanem hevesen dobogni kezdett, ellágyult, és ömlöttek a könnyeim a föld porába. Az írnok pedig így szólt:

- Ím, itt van a levél. Nincs ugyan rajta atyád pecsétje, nevét sem tudta aláírni, de hihetsz nekem, mert szórul szóra azt írtam le, amit ő mondott, és bizonyítékul anyád könnyei mázolták el itt is, meg amott is. - Megmutatta nekem a papírt, de szemem megvakult a könnyektől, és semmit sem láttam. Aztán megint összecsavarta, kezembe tette. - Atyád, Szenmut, derék ember volt és anyád, Kipa is jó asszony, ha néha civakodott is, ahogyan asszonyoknál szokás. Ezért írtam le mindezt atyádnak, noha nem tudott érte még egy aprócska ajándékot sem adni. A papírt is neked adom, bár finom papír, és az írást le is lehet törülni róla, és újra lehet írni rá.

Eltűnődtem egy pillanatra, és azt mondtam az írnoknak:

- Nekem sincsen semmim, amit neked ajándékozhatnék, jóember. Fogadd el hát a vállkendőmet, mert bár szennyes és gyűrött, de legalább jó anyagból van. - Levettem vállkendőmet, és odaadtam neki, mire gyanakvóan tapogatta meg az anyagot, de aztán bámulva emelte fel karját.

- Igazán bőkezű vagy, Szinuhe - jelentette ki -, mondjanak az emberek rólad, amit akarnak. Még ha azt mondanák is, hogy kifosztottad atyádat és anyádat, és ruhátlanul a halálba kergetted őket, én megvédelek. De vállkendődet nem fogadhatom el, mert drága anyagból való, és nélküle vörösre süti hátadat a nap, bőröd felhólyagzik és a hólyagok kegyetlenül fognak fájni.

- Fogadd csak el - válaszoltam -, és áldjon meg téged Egyiptom minden istene, és maradjon meg tested épségben örökké, mert magad sem tudod, milyen jót tettél nekem!

Akkor elvette vállkendőmet, és magasra emelve feje fölé, boldogságában nevetve elment. Én pedig elindultam a Halál Házába egyetlen szál ágyékkötőben, mint a rabszolgák és ökörhajcsárok, hogy harminc napon és harminc éjszakán át a halottmosókat szolgáljam.

Orvos lévén, azt gondoltam, hogy éppen elég halált és gyötrelmet láttam már, és megedződtem a bűzös szagok, kelések, gennyes sebek közepette, de midőn a Halál Házában megkezdtem szolgálatomat, rádöbbentem, hogy még csak gyermek vagyok, és nem ismerek semmit. A szegények holttestével nem volt sok vesződség, mert nyugodtan hevertek a lúgtól és sótól fanyar szagú medencéikben, és a horog használatát is gyorsan megtanultam, amivel ide-oda lehetett rakosgatni őket. De a magasabb rangúak holttestéhez már több ügyesség és munka kellett, és a belső részek kiszedése és korsókba gyömöszölése érzéketlen szívet kívánt. A legnagyobb érzéketlenség azonban ahhoz kellett, hogy szemtanúja legyek, miképpen fosztja ki Ámon a halottakat, még jobban, mint az élőket. Mert a balzsamozók becsapták a halottak hozzátartozóit, és mindenféle drága olajat, kenőcsöt és tartósító anyagot soroltak fel, mintha elhasználták volna, pedig mindegyik ugyanaz a szezámolaj volt. Igazán alaposan csak az előkelők holttestét készítették ki. A többi holttestbe olajat fecskendeztek, amely feloldotta a belső részeket, aztán gyantázott nádat tömtek a helyükre. A szegényekkel még ennyit sem vesződtek. Harminc nap múlva kihúzták holttestüket és száradni hagyták, azután átadták hozzátartozóiknak.

A papok felügyelete ellenére a halottmosók és balzsamozók ott loptak, ahol tudtak, és a lopást saját joguknak tartották. Szagos füvektől drága olajokig, kenőcsökig és lenpólyákig mindent elloptak, és a papok sem tudták őket megakadályozni, mert csak akkor végezték jól a munkájukat, ha kedvük volt hozzá. A Halál Házába különben sem volt könnyű embereket szerezni. Csak az istenek kitagadottjai, meg a törvény elől menekülő gonosztevők szegődtek el halottmosónak. Már messziről jelezte őket a só, a lúg és a hullák szaga, amely a Halál Házában evődött beléjük. Az emberek kitértek előlük, és megtiltották, hogy bormérésbe vagy örömházba belépjenek.

A halottmosók azt hitték, hogy hozzájuk hasonló vagyok én is, hiszen magam ajánlkoztam a szolgálatra, és nem titkolták előttem munkájukat. Ha nem történt volna velem olyasmi, ami még sokkal rosszabb volt, bizonyosan megrémülök és elszaladok, amikor látom, hogyan űznek csúfot még az előkelők holttestéből is, és hogyan marcangolják őket széjjel, hogy varázslóknak eladhassák azokat a testrészeket, melyekre szükségük van. Ha létezik a halottak országa, mint szüleim kedvéért magam is szeretném, gondolom, sok halott igen megdöbbenne, amint meglátná, milyen hiányosan kezdi meg fárasztó útját, bár a temetésére aranyat helyezett letétbe a templomban.

De a Halál Házában az jelentette a legnagyobb örömet, ha fiatal nő holtteste került hozzájuk, akár szép volt, akár csúnya. Az ilyen holttestet nem lökték be rögtön a medencébe, hanem a halottmosók hálótársaként tölthette el az első éjszakát, és veszekedtek, sőt kockát is vetettek azért, hogy ki kapja meg elsőnek. Mert a halottmosóktól annyira iszonyodott mindenki, hogy még a legutolsó utcalány sem volt hajlandó kedvét tölteni velük, hiába kínáltak akár aranyat is. Még a néger nők sem kívánták meg őket, mert nagyon is féltek tőlük. Régebben pénzt gyűjtöttek össze, és a nagy hadjáratok után, amikor olcsó áron adták a rabszolgákat, rabszolgalányokat vettek közös szórakozásra. De a Halál Házában olyan szörnyű volt az élet, hogy az odavitt rabszolgalányok elvesztették eszüket, lármát csaptak és olyan megbotránkozást keltettek, hogy a papoknak végül meg kellett tiltaniuk, hogy rabszolganőket a Halál Házába eladjanak. Ezután a halottmosók maguk készítették ételüket, maguk mosták ruháikat, és beérték azzal, hogy holttestekkel töltsék kedvüket. Mesélték, hogy valamikor a nagy fáraó idejében egy nő életre kelt a halottmosók kezei közt, ami Ámon dicsőségét hirdette, és nagy örömet szerzett a nő szüleinek és férjének. Ezért aztán jámbor kötelességük volt, hogy továbbra is megpróbálkozzanak a csodatevéssel, és borzalmas meleggel hevítsék a Halál Házába kerülő nőket, hacsak nem olyan öregek, hogy életre keltésük már senkinek nem hoz örömet. Hogy a papok tudtak-e erről, azt nem tudom megmondani, mert mindez a legnagyobb titokban és éjjelente történt, amikor a Halál Háza zárva volt.

Aki egyszer belépett a Halál Házának kapuján, és elszegődött halottmosónak, az csak ritka esetben ment el onnan, hogy az emberek gúnyolódását elkerülje, többnyire ott élte le életét a holttestek között. Az első napokban azt gondoltam, hogy mindegyikük amolyan istenektől megátkozott ember, és a holttestek gúnyolása és gyalázása elborzasztotta fülemet. Ám az első napokban csak a legerkölcstelenebbeket és legocsmányabbakat láttam közülük, akik boldogan parancsolgattak nekem, és a legpiszkosabb munkákkal bíztak meg. Csak később vettem észre, hogy a halottmosók és balzsamozók seregében ügyes, hozzáértő emberek is vannak. Ezek nagy tiszteletben tartották foglalkozásukat, és tudásukat mindig a legjobbak útján örökítették a következő nemzedékre. Mindegyiknek megvolt a maga területe és feladata, éppúgy, mint az orvosoknak az Élet Házában. Egyik a halott fejét, másik a gyomrát, harmadik a szívét, negyedik a tüdejét készítette ki, míg végül minden testrészt örök időkre tartósítottak.

Volt közöttük egy Ramósze nevű idős férfi, neki jutott mindegyik közt a legnehezebb feladat. A holtak agyát távolította el fogókkal az orron keresztül, aztán tisztító olajjal kiöblögette koponyájukat. Észrevette kezem ügyességét, nagyon elcsodálkozott rajta, és tanítani kezdett. Amikor a Halál Házában szolgálatom idejének fele eltelt, maga mellé vett segítségnek, és attól kezdve tűrhetőbb lett a sorsom. Én minden halottmosót gonosznak láttam, és olyannak, akár az állat, mert gondolkodásuk és beszédük egészen más volt, mint azoké az embereké, akik a napvilágon éltek. Ramósze leginkább a teknősbékára emlékeztetett, amely csendesen éldegél páncélja rejtekében. Nyaka görbe volt, mint a teknősbékáé, arca és keze olyan ráncos, mint a teknősbéka pofája és mancsai. Az ő munkáját segítettem tehát, amely a legtisztább és legbecsesebb munka volt ezen a helyen. Ramósze hatalma olyan nagy volt, hogy a többiek már nem mertek ijesztgetni és nem mertek a belső részekkel meg a holttestek piszkával dobálni. Hogy ezt a hatalmat hogyan szerezte, nem tudom, mert egyszer sem hallottam, hogy hangosan beszélt volna.

Amikor láttam, hogy a halottmosók mennyire lopnak, és milyen keveset törődnek a szegények holttestének tartósításával, bár a fizetség sok érte, elhatároztam, hogy bármi módon is segítek szüleimen, és ellopom számukra az örök életet. Mert úgy véltem, hogy az ellenük elkövetett bűnöm már oly nagy, hogy bűnösségemet a lopás sem tudja súlyosbítani. Ramósze jólelkűen kioktatott arra, hogy mit és mennyi aranyat lophatok az előkelők holttestéről, mert ő csupán ilyen holttestekkel foglalkozott, én pedig segítőtársa voltam. Így aztán a horoggal kihúztam szüleim holttestét a szegények medencéjéből, belsőjüket kitömtem gyantás náddal, aztán lenpólyába csavartam őket, de ennél többet nem tudtam tenni értük, mert a lopásnak szigorú határai voltak, melyeket még Ramósze sem léphetett át.

Szüleimnek egyetlen vágya és öröme az volt, hogy testüket örök időkre tartósítsák. Vágyukat Ramósze segítségével teljesítettem is, és negyven napot és negyven éjszakát töltöttem a Halál Házában, mert másképp nem tudtam volna elegendőt lopni ahhoz, hogy holttestüket rendesen tartósítsam. De sírhelyem, sőt még egy fakoporsóm sem volt, amelybe belefektethettem volna őket, ezért mindkettőjüket bevarrtam ugyanabba a marhabőrbe, hogy együtt élhessenek örök időkig.

Amikor időm a Halál Házában letelt, tétovázni kezdtem, hogy elmenjek-e, és szívem reszketett. Ramósze is, aki felfedezte kezem ügyességét, kért, hogy maradjak mellette segítőtársaként. Ha itt maradok, jól kereshetek, lophatok is eleget, és a Halál Házának üregeiben leélhetem életemet anélkül, hogy barátaim tudnák, hol vagyok, és nem kell elszenvednem a mindennapi élet szomorúságát és kínjait.

De én, amennyire lehetett, megmosdottam, letisztítottam magam, és a halottmosók káromkodásai és gúnyolódása közepette kiléptem a Halál Házának kapuján. Nem akartak rosszat, az ilyesmi csupán szokás volt náluk, és más szokást nem ismertek. Még segítettek is kivinni a marhabőrt, amelybe szüleim testét belevarrtam.

Bár megmosdottam, az emberek kikerültek, és gyalázkodva mutogattak rám, oly erősen belém evődött a Halál Házának bűze, és nem akadt senki, aki átvitt volna csónakon a folyó másik partjára. Ezért megvártam, míg leszállt az éj, és az őrökre ügyet sem vetve, loptam a partról egy nádcsónakot, aztán szüleim holttestével áteveztem a Halottak Városába.

A Halottak Városát éjjel is szigorúan őrizték. Nem találtam egyetlen őrizetlen sírhelyet sem, ahová elrejthettem volna szüleim testét, hogy elnyerjék az örök életet, és elfogyaszthassák az áldozati ételeket, melyeket a gazdagoknak és előkelőknek hoznak. Ezért hátamon elcipeltem őket a sivatagba, ahol a nap megperzselte a bőrömet, és kiszívta az erőt tagjaimból. Zihálni kezdtem, és azt hittem, már meghalok. De csak cipeltem a marhabőrt, olyan veszedelmes ösvényeken másztam a hegyekre, melyeket csak a hullarablók mernek használni, s végül a tiltott völgybe vittem szüleim testét, ahol a fáraók nyugodtak. Sakálok üvöltöttek éjszaka, a sivatag mérges kígyói rám sziszegtek, skorpiók tekeregtek a forró sziklákon, de nem féltem, mert szívem érzéketlenné vált a sok-sok veszélytől, és bár fiatal voltam, örömmel fogadtam volna a halált, ha megkíván engem. Amint visszatértem a napvilágra és újra találkoztam az emberekkel, szégyenemet olyan keserűnek éreztem, mint a lúgot, nekem már az élet nem tudott kínálni semmit.

Akkor még nem tudtam, hogy a halál elkerüli azt, aki vágyódik utána, és csak olyat ragad magához, akinek szíve telve van az élettel. A kígyók kitértek utamból, a skorpiók sem bántottak, és a sivatagi forró napsütés sem ölt meg. A tiltott völgy őrei is vakok és süketek voltak, és amint a völgybe ereszkedtem, nem láttak meg, és nem hallották a guruló kövek zörgését. Ha meglátnak, nyomban megölnek, és ott hagyják testemet a sakálok étkéül. De éjszaka volt, amikor jöttem, és az őrök talán féltek a völgytől, melyet őriztek, mert a papok az uralkodók sírját a legerősebb bűvölettel varázsolták el. Ha mégis megláttak a holdfényes völgyben, amint hátamon a marhabőrt cipeltem, vagy meghallották a hegyoldalon guruló kövek zaját, meglehet, hogy félelmükben elfordították arcukat, és fejüket betakarták ruháikkal, mert azt hitték, a halottak bolyonganak ott. Így hát nem kellett kitérnem senki elől, de nem is térhettem volna ki, mert nem tudtam, merre állanak az őrök. Csak mentem, és nem rejtőzködtem. Feltárult előttem a tiltott völgy, amely halálos csendjében, komorságában fenségesebb volt szememben, mint bármelyik trónján ülő fáraó, akit életemben láttam.

Egész éjjel jártam a völgyet, hogy megtaláljam a nagy fáraó sírját és sírjának befalazott, és a papok pecsétjével lezárt kapunyílását. Ilyen messzire jutván, úgy gondoltam, hogy szüleimnek csak a legelőkelőbb sír lesz megfelelő. Olyan sírt akartam találni, melynek lakója nem túlságosan régen szállt Ámon csónakjába, így a neki hozott áldozati ételek még frissek, és folyóparti templomában még buzgón szolgálják. Szüleim számára csak a legjobb sírt tartottam megfelelőnek, hiszen saját sírhelyet nem tudtam adni nekik.

Midőn a hold lebukott, a nagy fáraó sírjának kapunyílása mellé a homokba mélyedést vájtam, és belétettem a marhabőrt, melybe szüleim testét bevarrtam, aztán betakartam homokkal. Távol a sivatagban sakálüvöltés hangzott, ebből tudtam, hogy Anubisz jár arrafelé, gondját viseli szüleimnek és elkíséri őket utolsó útjukon. Tudtam azt is, hogy a nagy Ozirisz előtt szüleimnek szíve ki fogja állni a mérlegelés próbáját a papok halotti könyve és olyan betéve ismert hazugságok nélkül is, melyekhez a gazdagok folyamodnak. Nagyon megkönnyebbültem tehát, amikor homokot szórtam szüleim testére. Tudtam, hogy az idők végezetéig a nagy fáraó közelében fognak élni és élvezni fogják a neki hozott finom áldozati holmikat is. A halottak birodalmában a fáraó hajóján utazhatnak, ehetnek kenyeréből, ihatnak borából. Kitettem értük magamat az őrök lándzsájának, ám cselekedetemet nem lehet érdemnek tekinteni, mert nem féltem lándzsáiktól, és azon az éjszakán a halál a mirhánál is kedvesebb lett volna nekem.

De amint a homokot bekapartam, kezem valami keménybe ütközött. Egy szent szkarabeuszt találtam, szemei apró drágakövek voltak, vörös kőből faragott testét szent jelek borították. Reszketés fogott el, könnyezni kezdtem, s a homokba csurogtak könnyeim, mert ott a halál völgyének közepén azt hittem, szüleim üzenete ez, amellyel jelzik, hogy elégedettek velem, és jól vannak. Ezt akartam hinni, pedig tudtam, hogy a szkarabeusz nyilván a fáraó sírjából esett ki, s úgy került a homokba.

Lement a hold, és az ég halotti szürkére változott. Lehajoltam a homokra, kezemet felemeltem, és elbúcsúztam apámtól, Szenmuttól, és anyámtól, Kipától. Maradjon meg testük épségben az idők végezetéig, életük legyen kellemes a halottak országában! Mert csak az ő kedvükért kívánom, hogy legyen halottak országa, én magam nem hiszek benne többé. Elindultam, és vissza se néztem már. De kezemben volt a szkarabeusz, és nagy lehetett az ereje, mert az őrök nem láttak meg, bár én láttam őket, amint felkeltek, és tüzet raktak, hogy elkészítsék ételüket. Nagy erő lakozott a szent bogárban, hiszen lábam egyszer sem csúszott meg a sziklákon, és nem bántottak sem a kígyók, sem a skorpiók, pedig már nem volt hátamon a marhabőr. Aznap este visszaértem a Nílus partjára, ittam vizéből, aztán lerogytam a földre, és a nádasban töltöttem az éjt. Lábam véres volt és sebes, kezem is vérzett, és lejött róla a bőr. A sivatag megvakította a szememet, a nap pedig testemet vörösre és hólyagosra égette. De mégiscsak éltem, és a fájdalom sem űzte el álmomat, mert nagyon fáradt voltam.

Reggel a nádasban kacsák hápogása ébresztett fel. Ámon már hosszú utat tett meg az égen aranycsónakjában, a folyó másik partjáról hallatszott a város lármája. Csónakok és hajók úsztak a folyón tiszta vitorlákkal, mosóasszonyok sulykolták a ruhát, nevetgéltek, és hangosan kiáltoztak egymásnak. Ragyogó reggelre ébredtem, de szívem üres volt, életem hamuvá égett.

Testem kínjai örömet szereztek, mert adtak valami értelmet életemnek. Eddig egyetlen célom és feladatom az volt, hogy megszerezzem szüleimnek az örök életet, melytől az idő előtti halálba hajszolva megfosztottam őket. Bűnömet, ahogyan tudtam, jóvá tettem, de életemnek most már nem volt semmi célja. Rongyos ágyékkötő volt csupán rajtam, mint a rabszolgákon, hátam sebesre égett, és egyetlen rézpénzem sem akadt, amin ennivalót vehettem volna. Tudtam, hogy ha kimerészkedem a nádasból, gyorsan az őrök karjaiba kerülök. Rám kiáltanak, megkérdik, ki vagyok, honnan jövök, én pedig nem tudok válaszolni, mert úgy éreztem, hogy a Szinuhe név örökre átkozott és meggyalázott. Barátaimhoz sem mehettem, mert nem akartam, hogy szégyenemet megosszák velem, és azt sem akartam, hogy kezüket elutasítón nyújtsák felém, és hátat fordítsanak, mert ez elkeserítette volna szívüket. Éppen elég rosszat tettem már addig is.

Ilyen dolgok fordultak meg fejemben, amikor egyszer csak észrevettem, hogy a közelemben valami élőlény mozog. Amikor megláttam, azt hittem, nem is ember, hanem rossz álomból való szörny. Orra helyén lyuk tátongott, füle hiányzott, ijesztően sovány volt. De midőn figyelmesebben megnéztem, láttam, hogy nagy, erős, bütykös keze van, teste pedig inas, és tele van teher vagy kötél okozta sebhelyekkel.

Amikor rájött, hogy észrevettem, megszólalt:

- Mit tartasz a kezedben, hogy így ökölbe szorítod?

Kinyitottam kezemet, és megmutattam neki a fáraó szent bogarát, melyet a tiltott völgy homokjában találtam, mire így szólt:

- Add ide, hogy szerencsét hozzon nekem, mert szegény ember lévén, nagy szükségem van a szerencsére!

De én azt válaszoltam:

- Magam is szegény vagyok, és nincsen semmim, csak ez a bogár. Meg akarom tartani talizmánnak, hogy szerencsét hozzon.

- Szegény és nyomorult vagyok - mondta -, mégis adok érte egy darab ezüstöt, bár egy ilyen színes kő igazán nem ér annyit. De odaadom az ezüstöt, mert sajnállak szegénységedért. - Öve alól elővett egy ezüstöt, de én még jobban megfogadtam, hogy megtartom a szkarabeuszt, mert úgy éreztem, egyszer még boldogságot hoz nekem. Meg is mondtam neki, mire dühösen így szólt:

- Elfelejted, hogy álmodban megölhettelek volna, mert sokáig néztelek, míg aludtál, és csodálkoztam, vajon mit tartasz ökölbe szorított kezedben. Megvártam, amíg felébredsz, de már bánom, hogy nem öltelek meg, mert hálátlan vagy.

- Orrodról és füledről látom, hogy kőfejtőből megszökött gonosztevő vagy - feleltem. - Ha megöltél volna, míg aludtam, csak jót teszel velem, mert senkim sincsen, és nincs hová mennem. De vigyázz magadra, és menekülj innen, mert ha az őrök meglátnak, elfognak, megbotoznak, aztán fejjel lefelé felakasztanak a falra, vagy visszavisznek a kőfejtőbe, ahonnét megszöktél.

- Ha akarnálak, megölhetnélek most is, mert nyomorúságom ellenére erős ember vagyok - jelentette ki. - De egy haszontalan kődarabért nem teszek ilyet, mert közel van a Halottak Városa, és az őrök meghallanák jajszódat. Tartsd hát meg a szerencsédet, mert talán valóban nagyobb szükséged van rá, mint nekem. De mondd csak, miféle országbeli vagy? Nem tudod, hogy nem kell félnem az őröktől, mert nem vagyok többé rabszolga, hanem szabad ember? Elmehetnék a városba is, de nem akarok, mert az utcán a gyerekek megrémülnének arcomtól.

- Hogyan lehet egy egész életére bányamunkára ítélt ember szabad? Mert, hogy elítélt vagy, azt látom orrodról, meg levágott füledről - mondtam gúnyosan, mert azt hittem, hogy csak kérkedik előttem.

- Beszéded nem haragít meg, mert jámbor ember vagyok és istenfélő. Azért is nem öltelek meg, amikor aludtál. De csakugyan nem tudod, hogy a trónörökös, midőn a két birodalom koronájával megkoronázták, megparancsolta, hogy oldják meg az összes láncokat és szabadítsák fel a bányákban és kőfejtéseken dolgozó rabokat? Akik ma ott dolgoznak, azok már szabad és fizetségért dolgozó emberek. - Hosszan maga elé nevetett, és így folytatta: - Vagyunk is itt a nádasban erős legények éppen elegen. A Halottak Városában megesszük a gazdagok asztaláról odavándorló áldozatokat, mert az őrök félnek tőlünk, mi pedig nem félünk a holtaktól. Az olyan ember, aki megjárta a bányákat, nem fél többé semmitől, mert annál rosszabb nem történhet vele. Legtöbben közülünk már az istenektől sem félnek, de szerintem legjobb a biztonság, ezért vagyok jámbor ember, bár mint látod, tíz évig éltem bányában magam is.

Ekkor tudtam meg, hogy a trónörökös IV. Amenhotep néven elfoglalta uralkodói székét, és minden rabszolgát és elítéltet szabadon bocsátott, úgyhogy a bányák és kőfejtők a keleti tengerparton mind kiürültek, és kiürültek Szináj bányái is. Egyiptom földjén nem volt senki sem olyan bolond, hogy saját jószántából bányába menjen dolgozni. Mitanni királyának leánya, a nagy királyi hitves, babákkal játszott, a fáraó pedig új istennek szolgált.

- Az ő istene biztosan furcsa isten - jegyezte meg a volt bányarab -, hiszen megengedi, hogy a fáraó esztelenségeket csináljon. Mindkét birodalomban szabadon járkálnak a rablók és a gyilkosok, a bányák pedig üresek, és nem gazdagítják többé Egyiptomot. Én magam ártatlan vagyok, és igaztalanul szenvedtem, de ilyen mindig volt, és mindig lesz. Esztelen dolog elengedni gonosztevők százait meg ezreit, csak azért, hogy egyetlen ártatlan megszabaduljon. De ez a fáraó dolga, nem az enyém. Gondolkodjék helyettem ő!

Beszéd közben megnézegetett, megfogta kezemet és sebhelyes hátamat tapogatta. A Halál Házának bűze nem ijesztette el, és látnivalóan sajnált fiatalságomért, mert így szólt:

- A bőröd bizony leégett. Nálam van olaj. Talán megengeded, hogy bekenjelek vele. - A férfi bekente hátamat, lábamat és kezemet, de közben egyre átkozódott és azt dörmögte: - Ámonra mondom, igazán nem tudom, miért teszem ezt veled, hiszen nem kapok érte semmit. Amikor megvertek, és teli voltam sebekkel, átkoztam az isteneket azért az igazságtalanságért, ami velem történt, engem senki sem kent be olajjal.

Tudtam, minden rabszolga és elítélt esküszik arra, hogy ártatlan, de mert barátságos volt hozzám, én is az akartam lenni őhozzá. Nagyon egyedül voltam, féltem, hogy elhagy, és újra magamra maradok fájó szívemmel. Ezért így szóltam:

- Meséld el, milyen igazságtalanság történt veled, hadd osszam meg a bánatodat!

- A bánatot már az első évben kiverték belőlem a botok a rézbányában - mondta a férfi. - A gyűlölet makacsabb volt, mert öt évig eltartott, míg kiverték belőlem, s míg szívemből minden érzés kihalt. De miért ne mesélnék el neked mindent, hogy szórakoztassalak, hiszen kezem biztosan fájdalmat okoz, amikor sebhelyeidet dörzsölöm. Tudd meg, hogy valamikor szabad ember voltam, saját földemet műveltem, volt kunyhóm, ökröm, asszonyom, és sör is akadt korsómban. Ám volt egy szomszédom, hatalmas ember, Anúkisznak hívták. Porladjon el a teste! Földjeit nem mérhette meg, marhája annyi volt, mint a homok a sivatagban, bőgésük úgy hangzott, mint a tenger zúgása, mégis az én földecskémre vágyott. Ezért folyvást bosszúságokat okozott nekem, és minden áradás után, midőn a földeket újra felmérték, közelebb rakta kunyhómhoz a határkövet. Nem tehettem semmit, a földmérők nem törődtek velem, csak az ő parancsainak engedelmeskedtek, mert gazdag ajándékot adott nekik. Aztán betömte öntözőárkomat, elzárta földjeimről a vizet, mire ökreim szomjazni kezdtek, gabonám kiégett és korsómból elfogyott a sör. De panaszomat nem hallotta meg soha, mert télen Thébában élt nagy házában, nyáron pedig, midőn eljött birtokára, hogy felfrissítse magát, szolgái bottal támadtak nekem, és rám uszították a kutyákat, ha közeledni mertem feléje.

Az Orrnélküli mélyet sóhajtott, és olajat kent a hátamra. Aztán így folytatta:

- Mégis ott élnék talán kunyhómban, ha az istenek nem átkoznak meg és nem adnak nekem egy szép leánygyermeket. Öt fiam és három lányom volt, mert a szegény gyorsan szaporodik. Amikor felneveltem őket, sokat segítettek rajtam, és nagy örömöm telt bennük, bár az egyik fiamat még kiskorában ellopta egy szíriai vándorkereskedő. Legkisebb lányom nagyon szép volt. Büszke voltam reá, és nem engedtem, hogy nehéz munkát végezzen, leégesse bőrét a földeken, és vizet hordjon. Okosabban tettem volna, ha levágom a haját, és bekormozom az arcát, mert Anúkisz meglátta, és megtetszett neki. Attól kezdve nem volt egyetlen nyugodt napom. Törvénybe idézett, esküdözött, hogy ökreim összetaposták földjét, fiaim garázda módon betömték öntözőárkát, és dögöket dobáltak kútjaiba. Arra is esküt tett, hogy szűkös években gabonát kölcsönöztem tőle, és mindent, amit mondott, szolgái esküvel bizonyították, engem pedig meg sem hallgatott a bíró. De földemet meghagyta volna, ha odaadom neki a lányomat. Nem egyeztem bele, mert abban reménykedtem, hogy lányom szépségével olyan tisztességes férfit szerez, aki öregségem napjaiban majd kegyes lesz hozzám, és eltart. Végül nekem rontottak a szolgái. Nem volt nálam más, csak a botom, de azzal úgy fejbe vertem az egyiket, hogy nyomban meghalt. Akkor levágták fülemet, orromat, és bányába vittek. A kifizetetlen adósságok fejében asszonyomat és gyermekeimet eladták rabszolgának. De legkisebb lányomat Anúkisz megtartotta és miután kedvét töltötte vele, odaadta szolgáinak szórakozására. Hát ezért mondom, hogy igazságtalanság történt velem, amikor bányába kerültem. Most, hogy tíz év után a fáraó felszabadított, azonnal hazasiettem, de kunyhómat szétrombolva találtam, rétemen idegen marha legelt, és lányom sem akart megismerni, hanem forró vizet öntött a lábamra a marhapásztorok házában. De hallottam, hogy Anúkisz már meghalt, nagy sírja van Thébában a Halottak Városában, és sírjának bejáratát hosszú felirat ékesíti. Eljöttem hát, hogy szívemet felvidítsam azzal, amit sírjának bejáratára felírtak, de nem tudok olvasni, és bár megtaláltam a sírt, senki nem olvasta el nekem a feliratot.

- Ha akarod, én elolvasom neked - mondtam -, mert tudok olvasni.

- Maradjon meg tested épségben örökké - hálálkodott az ember -, ha megteszed! Szegény ember vagyok, és mindenben hiszek, ami írva van. Ezért akarom megtudni, mit írtak Anúkiszról, még mielőtt meghalok.

Egész testemet bekente olajjal, ágyékkötőmet pedig kimosta a vízben. Aztán együtt mentünk el a Halottak Városába, és az őrök nem állítottak meg utunkon. Addig jártunk a sírok között, míg az ember rá nem mutatott egy nagy sírra. A sír előtt hús, sült tészta, gyümölcs és virág hevert, de még egy lepecsételt boroskorsó is volt ott. Az Orrnélküli evett az áldozati ételekből, nekem is adott belőlük, aztán megkért, hogy olvassam el, mi van a sír kapujára írva. Én pedig elolvastam:

- Én, Anúkisz, gabonát termesztettem, gyümölcsfákat ültettem, és termésem mindig bőséges volt, mert istenfélő voltam, és minden termésem ötödrészét feláldoztam az isteneknek. A Nílus kegyes volt hozzám, és míg éltem, nem éheztek sem a földemen élők, sem a szomszédaim, mert földjeikre vezettem a vizet, és a szűkös esztendőkben elláttam őket gabonával. Az árvák könnyeit felszárítottam, s nem raboltam meg az özvegyeket, sőt elengedtem adósságukat, és ezért szerte az országban áldották a nevem. Aki elvesztette ökrét, annak én másik ökröt adtam. A határköveket nem raktam máshová, és nem zártam el a vizet szomszédaim földjéről, hanem egész életemben igazságos és jámbor voltam. Így cselekedtem én, Anúkisz, hogy az istenek kegyesek legyenek hozzám és megkönnyítsék utamat a holtak birodalmába.

Az Orrnélküli figyelmesen hallgatta, s amikor a végére értem, keservesen sírva fakadt.

- Szegény ember vagyok, és mindenben hiszek, ami írva van. Látom tehát, hogy Anúkisz jámbor ember volt, és halála után is tisztelik. A jövő nemzedékek is elolvassák majd a sírfeliratot, és tisztelni fogják őt. Én viszont nyomorult gonosztevő vagyok, nincsen fülem, nincsen orrom, ezért minden ember láthatja szégyenemet, és amikor meghalok, testemet a folyóba vetik, és többé nem létezem. Hát nem hiábavaló minden ezen a világon?

Feltörte a boroskorsó pecsétjét, és inni kezdett. Ekkor megjelent egy őr, és megfenyegette botjával, de ő így szólt:

- Anúkisz, míg élt, sok jót tett velem. Evéssel és ivással akarom hát tisztelni emlékét itt a sírja előtt. De ha bántani merészelsz engem, vagy barátomat, aki mellettem áll, s aki tanult ember, mert el tudja olvasni a feliratokat, vagy ha segítségért kiabálsz a többi őrnek, vigyázz, mert sok erős férfi van még a nádasban, sokunknak kése is van és éjjel eljövünk, és elvágjuk a torkodat. Sajnálnám, ha így kellene bánni veled, mert jámbor ember vagyok és nem akarok rosszat tenni senkinek. A saját érdekedben jobb lesz tehát, ha békében hagysz, és nem veszel észre minket.

Szemét kidüllesztve meredt az őrre, rongyaiban, orr és fül nélkül, szörnyű látvány volt. Az őr elhitte, amit mondott, körülnézett és elment. Mi pedig ettünk, ittunk Anúkisz sírja mellett, az áldozati tető hűs árnyékában. A bor után az Orrnélküli megszólalt:

- Már tudom, hogy jobb lett volna, ha önként odaadom lányomat Anúkisznak. Talán akkor meghagyta volna kunyhómat, talán ajándékot is adott volna, mert a lányom szép volt és ártatlan, bár azóta Anúkisz szolgáinak elhasznált ágyrongya lett. Már tudom, hogy a világon nincsen más igazság, csak a gazdagok és erősek igazsága, és a szegények szavát nem hallja meg a fáraó.

Magasra emelte a korsót, hangosan felnevetett, és így folytatta:

- Egészségedre, derék Anúkisz! Maradjon tested épségben örökké, mert nem akarok utánad menni a halottak birodalmába, ahol te, és a hozzád hasonlók boldogan élnek, anélkül, hogy az istenek megakadályoznák. De azt hiszem, rendjén való lenne, ha még itt a földön folytatnád jótékonyságodat, és megosztanád velem az aranyserlegeket és az ékszereket, melyeket sírodba raktak. Éjjel, ha a hold felhőkbe bújik, meglátogatlak.

- Mit beszélsz, Orrnélküli? - kérdeztem ijedten, és ösztönösen Ámon szent jeleit vetettem magamra. - Csak nem akarsz sírrabló lenni? Hiszen ez minden gaztettnél gyalázatosabb istenek és emberek előtt.

Ám az Orrnélküli megvadult a bortól.

- Tanult ember létedre badarságokat beszélsz! Anúkisz tartozik nekem, és én nem leszek olyan jóságos, mint ő, hanem elveszem, ami az enyém. Ha akadályozol, elvágom a nyakadat. De ha okos vagy, segítesz nekem, mert négy szem többet lát, mint kettő, és ha éjjel nem világít a hold, és a sírt feltörjük, ketten többet bírunk elvinni.

- Nem akarok megkorbácsoltan, fejjel lefelé lógni a falakon - feleltem megrémülve. De midőn tűnődni kezdtem, rájöttem, hogy szégyenemet aligha nagyobbítaná, ha barátaim látnának a falakon lógni, a haláltól meg amúgy se féltem.

Ettünk, ittunk tehát, s mikor a korsó kiürült, összetörtük, és a cserepekkel dobálni kezdtük a sírokat. Az őrök nem kiáltottak ránk, inkább hátat fordítottak, mert féltek. Éjjelre katonák eveztek át a folyón, a Halottak Városába, hogy a sírokra vigyázzanak, de az új fáraó nem ajándékozta meg őket, mint a koronázás után szokásban volt. Ezért zúgolódva fáklyákat gyújtottak, és miután az áldozati tetők védelmében heverő boroskorsókat kiürítették, feltörték, és fosztogatni kezdték a sírokat. Nekünk sem állt utunkba senki, amikor feltörtük Anúkisz sírját, felborítottuk koporsóját, és annyi aranyserleget meg más kincset vittünk magunkkal, amennyit csak elbírtunk. Hajnalban a folyóparton már egy sereg Szíriai kereskedő várakozott, hogy megvásárolja a sírokból elrabolt holmikat, és csónakon elszállítsa a folyón lefelé. Eladtuk nekik a zsákmányt, és majdnem kétszáz deben aranyat meg ezüstöt kaptunk érte, amit a beléjük pecsételt súlyjelek alapján elfeleztünk. De a fizetség, amit a kincsekért adtak, csak elenyésző része volt igazi értéküknek, és a kapott arany is kevert arany volt.

Az Orrnélküli így is igen örvendezett, és kijelentette:

- Gazdag ember lesz belőlem, mert ez a munka kifizetődőbb, mint a teherhordás a rakparton, vagy mint a víz kimérése az öntözőárkokból.

Én azonban így szóltam:

- A korsó addig jár a kútra, míg eltörik.

Elváltunk tehát, én egy kereskedő csónakján átjutottam a másik partra, és visszatértem Thébába. Új ruhát vásároltam, borozóban ettem és ittam, mert a Halál Házának bűze már kezdett rólam eloszlani. De egész nap áthallatszott a folyón keresztül a Halottak Városából a kürtök hangja és a fegyverek csörgése. Hadiszekerek száguldoztak ott a sírok között, s a fáraó testőrei vadásztak lándzsáikkal a fosztogató katonákra, meg a bányákból kiszabadult férfiakra, akiknek halálüvöltése elhangzott egészen a városig. Aznap este a város fala telis-teli volt fejjel lefelé lógó holttestekkel, s a rend ismét helyreállt Thébában.

Az éjszakát egy fogadóban töltöttem, aztán másnap elmentem hajdani házamhoz és bekiáltottam Kaptahnak. Kaptah sántikálva jött elő, arca dagadt volt a sok veréstől, de midőn meglátott, egyetlen szeme könnyezni kezdett örömében. Lábam elé vetette magát, és így szólt:

- Uram, hát visszatértél, pedig már azt hittem, halott vagy. Azt gondoltam, hogyha élnél, visszajönnél hozzám rezet és ezüstöt kérni. Mert aki egyszer ad, annak máskor is adnia kell. De sokáig nem jöttél, pedig új gazdámtól - porladjon el a teste - annyit loptam, amennyit csak bírtam. Láthatod ezt az arcomon és térdemen is, mert tegnap megrugdosott. Anyja, a krokodil - porladjon el ő is - megfenyegetett, hogy elad, s ezért most nagyon félek. Hagyjuk itt ezt a gonosz házat, én elszököm veled, uram.

Haboztam, s ő nyilván félreértett, mert így folytatta:

- Eleget loptam ahhoz, hogy egy ideig eltarthassalak, uram, és ha elfogy, dolgozni fogok érted, csak vigyél magaddal és szabadíts ki ennek a nőstény krokodilnak és a fiának kezéből.

- Azért jöttem csupán, hogy megfizessem neked adósságomat, Kaptah - válaszoltam és tenyerébe számoltam aranyat meg ezüstöt, sokszorosát annak, amit egyszer adott nekem. - De ha akarod, megveszem uradtól a szabadságodat is, és akkor oda mehetsz, ahová tetszik.

Kaptah, az arany és ezüst súlyát érezvén tenyerében, egészen magánkívül volt, öreg ember létére ugrándozni kezdett örömében, és még a sántikálásról is megfeledkezett. De aztán elszégyellte magát.

- Igaz, hogy keservesen sírtam, amikor odaadtam neked, amim volt, de ne ródd fel bűnömül - mondta. - Ha most felszabadítanál, hova is mennék, hiszen világéletemben rabszolga voltam. Nélküled olyan vagyok, mint a tehetetlen macskakölyök, vagy mint a kisbárány, kit anyja elhagyott. Nem szabad a drága aranyat arra költened, hogy kiválts, hiszen minek is fizetnél azért, ami már úgyis a tiéd. - Hamiskásan hunyorgatott egyetlen szemével, és igyekezett okos arcot vágni. - Amikor vártalak, mindennap érdeklődtem a hajók felől. Éppen most indul Szimirrába egy nagy, erős hajó. Ha elég áldozatot mutatott be valaki az isteneknek, rábízhatja magát. Csak azt sajnálom, hogy mióta Ámont, aki csak rosszat tett nekem, elhagytam, még nem leltem egy eléggé hatalmas másik istent. Pedig folyvást kutatom, és már a fáraó új istenét is kipróbáltam, akinek templomát újra kinyitották. Rengeteg nép jár oda, hogy elnyerje a fáraó kegyét. De azt beszélik, hogy a fáraó maga mondta: az ő istene az igazságból él, így aztán félek, hogy egészen rossz isten, és aligha tud rajtam segíteni. Akkor eszembe jutott a szkarabeusz, amit találtam, odaadtam Kaptahnak, és hozzáfűztem:

- Itt van neked egy isten, aki nagyon hatalmas, bár termetre kicsi. Őrizd gondosan, mert hiszem, hogy szerencsét hoz nekünk, hiszen kis zsákom máris tele van arannyal. Ölts hát magadra szíriai ruhát és szökj meg, ha akarsz, de ha elfognak, ne engem okolj érte. Segítsen téged ez a kis isten, mert talán valóban jobb, ha vagyonunkat megőrizzük, hogy megfizethessük az utat Szimirrába. Théba városában nem nézhetek többé senkinek a szemébe, de ugyanúgy másutt sem Egyiptom földjén. Elmegyek hát, mert valahol élnem kell, és soha többé nem térek vissza Thébába.

De Kaptah így szólt:

- Legjobb uram, ha nem fogadkozol annyira, mert senki sem tudja, mit hoz a holnap, és az az ember, aki egyszer ivott a Nílus vizéből, nem tudja szomját oltani más föld vizével. Különben bölcs a gondolatod és még bölcsebben cselekszel, ha elviszel magaddal, mert nélkülem olyan vagy, mint a csecsemő, aki maga nem képes pólyáját megkötni. Nem tudom, mi rosszat tettél, bár elfordítod a szemedet, ha arról beszélsz. De fiatal vagy még, és egyszer úgyis elfelejted. Az ember tette olyan, mint a kő, melyet vízbe hajítanak. Hangosan csobban, s gyűrűket vet a vízen, de néhány pillanat múlva elsimul a víz, és a kőnek nyoma sem marad. Ilyen az emberek emlékezete is. Ha elég idő telik el, mindenki elfelejt és mindenki elfelejti tettedet. Akkor nyugodtan visszatérhetsz, és remélem, addigra már olyan hatalmas és gazdag leszel, hogy engem is meg tudsz védelmezni, ha netalán a szökött rabszolgák jegyzéke bajt hozna rám.

- Elmegyek, és nem jövök vissza soha - mondtam határozottan, de abban a pillanatban az új gazdasszony harsány hangon kiáltott Kaptah után. Ott hagytam a házat, és az utcasarkon várakoztam Kaptahra. Nemsokára meg is érkezett, kosarat hozott, benne egy kis batyut, s markában rézpénzt csörgetett.

- Minden krokodilok anyja a piacra küldött, hogy bevásároljak - mondta nagy vígan. - Igaz, hogy most is alig adott valamicske pénzt, de még azzal is jól járunk az úton, mert gondolom, Szimirra nagyon messzire van innen.

Kosarában magával hozta ruháját, meg vendéghaját. Elmentünk a partra, ott a nádasban ruhát váltott, én pedig díszes botot vásároltam neki, amilyet az előkelők szolgái és fullajtárjai használnak. Utána a rakpartra indultunk, ahol a szíriai hajók szoktak kikötni. Találtunk egy nagy, háromárbocos hajót, melynek orrán derékvastagságú kötél lógott, s árbocán ott lengett az indulást jelző zászló. A szíriai kapitány nagyon megörült, amikor megtudta, hogy orvos vagyok, mert nagyra becsülte az egyiptomi orvostudományt és sok hajósembere volt beteg. A szent bogár csakugyan szerencsét hozott nekünk, mert beírt minket a hajó könyvébe, és nem fogadott el tőlünk semmit az utazásért, csupán az étkezésről kellett magunknak gondoskodni. Ettől kezdve Kaptah istenként tisztelte a szkarabeuszt, bekente mindennap jóféle kenőccsel, és drága szövetbe csavarta.

A hajó eltávolodott a parttól, a rabszolgák evezni kezdtek, és tizennyolc nap elmúltával megérkeztünk a két birodalom határához. Újabb tizennyolc napi hajózás után arra a helyre értünk, ahol a folyó két ágra szakad, s két nap múlva a tengeren voltunk. Utunk közben számtalan várost és templomot hagytunk magunk mögött, láttunk szántóföldeket és nyájakat, de Egyiptom gazdagsága nem vidította fel szívemet. Türelmetlenül vártam utunk végét, s azt a pillanatot, midőn végleg elkerülök a fekete föld országából.

A hajó most már himbálódzni kezdett, Kaptah megfogódzkodott a kötelekben, s arca elszürkült. Nemsokára bánatos hangon kijelentette, hogy gyomra a füléig vándorolt, és tudja, hogy meg fog halni. Bár én csaltam el erre az útra, ő nem akar vádolni, hanem megbocsát nekem, hogy az istenek majd kegyesen bánjanak vele. Remélte, hogy a tengervíz sója elégséges lesz testének épségben tartására, ha a tengerbe fúl, s aztán eljut a Holtak Földjére. De a hajósok hallották szavait, és kinevették, azt mondták neki, hogy a tenger teli van szörnyekkel, melyek bekapják őt, mielőtt fenékre érne.

Közben megerősödött a szél, és a hajó egyre vadabbul himbálódzott. A kapitány olyan messzire vezette, hogy a partból már nem látszott semmi. Ekkor én is aggódni kezdtem, mert nem tudtam megérteni, hogyan találhat majd vissza a partra, ha egyszer elvesztette szem elől. Már nem nevettem Kaptahon sem, fejem szédülni kezdett, s furcsán éreztem magam. Kaptah hányt, végigvágódott a fedélzeten, arca zöld lett, és meg sem szólalt többé. Nagyon megrémültem, és látván, hogy sok más utas is hányni kezd, arcuk elváltozik, s azt jajgatják, hogy meghalnak, a kapitányhoz siettem. Megmondtam neki, hogy az istenek bizonyára megátkozták a hajóját, mert minden orvosi tudományom ellenére félelmetes járvány tört ki a fedélzeten. Kérleltem, hogy fordítsa vissza a hajót, míg csak partot nem ér, mert különben nem felelhetek a következményekért. Azzal is érveltem, hogy szörnyű vihar tombol körülöttünk, s úgy dobálja a hajót, hogy csak úgy recsegnek az eresztékei, de hozzátettem, hogy nem akarok beleavatkozni abba, ami az ő dolga.

A kapitány azonban megnyugtatott, és kijelentette, hogy nincsen semmi baj, sőt, kedvező szelet kaptunk, ezért hát ne káromoljam az isteneket azzal, hogy viharról beszélek. A betegség pedig szerinte abból eredt, hogy az utasok, akik az étkezésért is fizettek, a hajó tulajdonosainak rovására, túlságosan teleették magukat.

Szavai mégsem nyugtattak meg, és megkérdeztem, vajon reméli-e, hogy visszatalál a parthoz, mert már erősen sötétedett. Azt válaszolta, hogy őrhelyén egész sereg isten segíti őt, hogy megtalálja a helyes irányt. Azt mondta, hogy az istenek éjjel-nappal segítenek, ha süt a nap, s ha éjjel látszanak a csillagok. Ám biztosan hazudott, mert ilyen istenek aligha léteznek.

Megpróbáltam Kaptahon és a beteg utasokon segíteni, ahogy csak tudtam, de midőn megérintettem őket, átkozni kezdtek. Amikor étellel kínáltam Kaptahot, hogy megerősödjék, elfordította fejét és olyan hangokat hallatott, mint a víziló, midőn gyomrát kiüríti, pedig az ő gyomrában már semmi kiüríteni való nem volt. Soha még nem történt meg, hogy Kaptah az ételt visszautasította volna. Félni kezdtem, hogy igazán meghal, és el voltam keseredve, mert ostoba fecsegésével már nagyon szívemhez nőtt.

Leszállt az éj, és végül is elaludtam, bár sokáig rémisztett a hajó hánykolódása, meg a hullámcsapások után felhangzó szörnyű vitorlacsattogás. Teltek a napok, de az utasok közül nem halt meg senki, sőt a legtöbbje újra enni kezdett, és sétákat tett a fedélzeten. Csupán Kaptah feküdt a helyén, anélkül, hogy ételhez nyúlt volna, ám valami életjelt mégiscsak adott magáról, mert újra imádkozni kezdett a szkarabeuszhoz. Ebből láttam, hogy felébredt benne a remény: mégis eljut élve a szárazföldre. Hét nap elmúltán ismét előbukkant a part, s a kapitány bejelentette, hogy Joppe és Türosz mellett hajózunk el, és kedvező széllel haladunk egyenesen Szimirra felé. Hogy mindezt honnan tudta, még ma sem értem. Mindenesetre a következő napon megláttuk Szimirrát, és a kapitány bőséges áldozatokat mutatott be a tenger és saját őrhelye isteneinek. Bevonták a vitorlákat, az evezősök vízbe merítették lapátjukat, s a hajó befutott Szimirra kikötőjébe.

Amint csendes vizekre értünk, Kaptah feltápászkodott, és megesküdött a szkarabeusz nevére, hogy soha többé nem teszi lábát hajóra.

Szíriáról és azokról a városokról kell most mesélnem, melyekbe eljutottam. Legjobb, ha elmondom, hogy a vörös föld országaiban minden másképp van és másképp történik, mint a fekete föld országaiban. Nincsen ott folyó, de a víz az égből árad a földre, és úgy nedvesíti meg. Mindegyik völgy mellett hegy emelkedik, a hegy mögött újra völgy nyújtózik, s mindegyik völgyben más nép él, s felette önálló fejedelem uralkodik. A fejedelem adót fizet a fáraónak, legalábbis abban az időben még fizetett. Mindegyik nép más nyelvet beszél, s a part mentiek halászattal, vagy kereskedéssel a tengeren keresik kenyerüket, a belső részek lakói pedig földművelésből, vagy egymás kifosztásából élnek, amit az egyiptomi helyőrség nem képes megakadályozni. Ezek az emberek tarka ruhákat hordanak, melyeket gyapjúból szőnek ügyesen, s a testüket tetőtől talpig befedik vele. Gondolom, azért teszik ezt, mert országukban hidegebb van, mint Egyiptomban, meg azért is, mert testük meztelenségét szégyennek tartják, kivéve, amikor a szabad ég alatt végzik szükségüket. Ez viszont szörnyű dolog egy egyiptomi ember szemében. Hosszú hajat hordanak, és szakállukat is megnövesztik. Mindig házaikban étkeznek, s isteneik, melyek minden városban mások, emberáldozatot is követelnek. Mindebből, amit elmondtam, már bárki megérti, hogy a vörös föld országaiban minden másképp van, mint Egyiptomban, de hogy miért van így, nem tudom megmondani, mert magam sem ismerem okát.

Azt is megértheti mindenki, hogy azok az egyiptomi előkelők, akiket akkortájt Szíria városaiba küldtek, hogy az adófizetést ellenőrizzék, s a helyőrségeket irányítsák, feladatukat inkább büntetésnek, semmint kitüntetésnek tartották. Mindnyájan visszavágytak a Nílus partjára, s csak néhány akadt, aki már annyira elpuhult, hogy engedett az új és idegen szokások csábításának, felcserélte ruháját, gondolkodását, és áldozni kezdett az idegen isteneknek. A szíriaiak furcsa szokásai, folytonos ármánykodásuk és huzavonájuk az adófizetés körül, s a fejedelmek közötti viszálykodások mind megkeserítették az egyiptomi elöljárók életét. Ám megvolt Szimirrában is Ámon temploma, s az egyiptomiak lakomát tartottak, összejöttek, s közösen ülték meg ünnepeiket, ekképpen őrizvén meg saját szokásaikat, és amennyire csak tehették, megpróbálták azt képzelni, hogy Egyiptomban vannak.

Két évig éltem Szimirrában, s ezalatt megtanultam a babiloni nyelvet és írást, mert azt mondták, hogy aki ezt tudja, beutazhatja az egész ismert világot, és mindenütt szót érthet a művelt emberekkel. A babiloni írásjegyeket, mint ismeretes, hegyes íróvesszővel agyagtáblára vésik, s a királyok levélváltása is ezeken a táblákon történik. Hogy miért van ez így, nem tudom, de talán azért, mert a papír eléghet, ám az agyagtábla örökké megőrzi, és elmeséli, hogy a királyok és uralkodók milyen gyorsan elfelejtik szövetségüket és szent egyezményeiket.

Amikor azt mondtam, hogy Szíriában minden másképp van, mint Egyiptom földjén, arra is gondoltam, hogy ott az orvosnak kell beteget keresnie, s nem a betegnek orvost. Ott, ha valaki megbetegszik, azzal az orvossal gyógyíttatja magát, aki éppen eljön hozzá, mert azt gondolja, hogy istene küldte. Az ajándékot is előre odaadják, s ez nagyon előnyös az orvosnak, mert a meggyógyult beteg könnyen megfeledkezik a háláról.

Szokásban van, hogy az előkelők és gazdagok saját orvost tartanak, s míg egészségesek, ajándékokat adnak neki, de amint megbetegszenek, többé nem adnak semmit, s csak felgyógyulásuk után ajándékozzák meg ismét.

A legnagyobb csendben akartam megkezdeni orvosi munkámat Szimirrában, de Kaptah más véleményen volt. Azt akarta, hogy minden vagyonomat drága ruhákra és kikiáltókra költsem, akik a város forgalmas helyein elterjesztenék híremet. A kikiáltóknak azt kell mondaniuk, hogy én nem keresem fel a betegeket, ellenkezőleg, nekik kell eljönniük hozzám. Kaptah nem engedte meg, hogy beszéljek olyasvalakivel, aki nem hozott ajándékul legalább egy darab aranyat. Megmondtam neki, hogy ebben a városban ez igazán ostobaság, hiszen senki nem ismeri tudásomat, s a szokások is másfélék, mint a fekete föld országaiban. De Kaptah nem engedett, s én nem tehettem semmit, mert ha valamit egyszer fejébe vett, olyan csökönyös volt, mint a szamár.

Végül is rávett arra, hogy elmenjek Szimirra legjobb orvosaihoz, és elmondjam nekik: "Szinuhe egyiptomi orvos vagyok, akinek a fáraó e nevet adta: Ő, aki magányos. Hazámban nagy az én hírem. A holtakat felélesztem, a vakoknak visszaadom látását, ha istenem úgy akarja, mert utazóládikómban magammal hordok egy kicsiny, de erős istent. Ám az ismeretek s a betegségek mégsem mindenütt egyformák. Azért jöttem tehát városotokba, hogy megismerjem és gyógyítsam a betegségeket, s tanuljak tudásotoktól és bölcsességetektől. Semmiképpen nem akarom zavarni törvényes mesterségeteket, hiszen hogyan is versenyezhetnék veletek. Az arany is olyan nekem, mint a por, melyen lábam tapos, ezért azt kérem, hogy küldjétek hozzám mindazokat a betegeket, akikre istenetek megharagudott, tehát nem tudjátok meggyógyítani őket, és küldjétek hozzám azokat, akiknek gyógyításához elő kell venni a kést. Ti kést nem használtok, hát küldjétek hozzám ezeket, hogy megtudhassam, meggyógyítja-e őket az én istenem. Ha egy ilyen beteget meggyógyítok, odaadom nektek a felét az ajándéknak, melyet kapok tőle, mert nem aranyért, hanem a tudásért jöttem ide. Ha viszont nem sikerül meggyógyítanom, nem fogadok el tőle semmit, hanem ajándékostul visszaküldöm őt hozzátok."

Szimirra orvosai, akikkel az utcákon és tereken találkoztam, midőn betegeket kerestek, meglengették palástjukat, és szakállukat markolászva kijelentették: "Igaz, hogy fiatal vagy, de istened bizonyára bölcs ésszel áldott meg, mert beszéded tetsző a mi fülünknek. Különösen bölcsen szóltál, amikor az aranyról és az ajándékokról beszéltél. Az is tetszik nekünk, amit a késről mondtál, mert a beteg gyógyítására kést sohasem használunk, hiszen ha késsel illetik, biztosabban meghal, mint akkor, ha nem éri kés. Csupán egyet kérünk tőled, s ez az, hogy senkit ne gyógyíts varázslattal, mert a mi varázslatunk igen hathatós és ebben már éppen elég nagy a versengés Szimirrában, meg a többi tengerparti városban."

Amit a varázslatokról beszéltek, igaz volt, mert az utcákon a tanulatlan emberek egész serege kódorgott, írni ugyan nem tudtak, de azt ígérték a betegeknek, hogy varázslattal meggyógyítják. Ezek a léhűtők háborítatlanul híztak a hiszékeny emberek házában, míg a beteg meggyógyult, vagy meghalt. Ebben is mások voltak a szokások, mint Egyiptomban, mert mindenki tudja, hogy ott a varázslatot csak templomban szabad gyakorolni, és csak magas rangú papok foglalkoznak vele, a többieknek titokban, büntetéstől félve kell űzniük.

Mindennek következménye az lett, hogy eljöttek hozzám azok, akiket mások már nem tudtak meggyógyítani, s én meggyógyítottam őket. Akiket mégsem sikerült meggyógyítanom, azokat visszaküldtem Szimirra orvosaihoz. Ámon templomából szereztem magamnak szent tüzet, hogy megtisztuljak, mint illő. Kést is mertem használni és különféle műtéteket végeztem, amin a szimirrai orvosok szakállukat vakarászva csodálkoztak. Sikerült egy vaknak is visszaadnom a látását, bár orvosok és varázslók egyaránt sikertelenül próbálták meggyógyítani a szemébe mázolt por és köpet keverékével. Én, mint Egyiptomban szokás, tűvel gyógyítottam meg, s ezzel nagy hírnévre tettem szert, bár a beteg később újra elvesztette látását, mert az ilyen műtétek hatása sohasem tartós.

Szimirra kereskedői és gazdagjai szerfölött tunyán és mértéktelenül éltek, kövérebbek voltak, mint az egyiptomiak, és nehéz légzés meg gyomorbajok kínozták őket szüntelenül. Ezeket késsel gyógyítottam, s úgy ömlött belőlük a vér, akár a disznókból. Amikor gyógyszereim elfogytak, nagy hasznát vettem, hogy megtanultam, hogyan kell gyógyfüveket gyűjteni akkor, midőn a hold és a csillagok állása kedvező. A szimirrai orvosok oly kevéssé ismerték ezt, hogy semmiképpen sem bízhattam meg orvosságaikban. A kövéreknek olyan gyógyszert adtam, melyek csillapították gyomorfájásukat és megakadályozták a megfúlást. Ezeket a gyógyszereket drága áron adtam el, mindenkinek vagyona szerint, s igyekeztem mindenkivel jó viszonyban lenni, ajándékokat küldtem a város orvosainak és elöljáróinak. Kaptah egyre terjesztette híremet, házamban koldusokat és mesemondókat tartott, hadd dicsérjenek ők is az utcákon és tereken, hogy ne feledjék el nevemet a város lakói.

Egész halom aranyat szereztem. Mindazt, amit nem költöttem el, s nem osztogattam szét ajándék gyanánt, a szimirrai kereskedőházak vagyonába fektettem, amelyek Egyiptomba, a tenger szigeteire és a hettiták földjére küldték hajóikat. Ilyenképpen számtalan hajónak lettem a résztulajdonosa, hol egy századrész, hol egy ötszázad rész volt az enyém, befektetett vagyonomtól függően. Voltak olyan hajók, amelyek soha nem tértek vissza, de a legtöbb hajó mégis visszatért, s a kereskedőházak könyveibe bejegyzett aranyam kétszeresére meg háromszorosára nőtt. Szimirrai szokás volt ez, amelyet Egyiptomban nem ismertek. Még a szegények is foglalkoztak vele, és vagy gyarapították, vagy pedig elvesztették még azt is, amijük volt. Tíz-húsz szegény gyűjtött össze annyi rézpénzecskét, hogy megvásárolhatták egy hajónak és rakományának egy ezredrészét. Nekem viszont nem kellett aranyamat tolvajok és rablók prédájául otthon tartanom, mert minden aranyam be volt jegyezve a kereskedőházak könyveibe. Amikor más városba, Bübloszba vagy Szidónba utaztam betegekhez, nem kellett aranyat vinnem magammal, hanem kaptam egy agyagtáblát, s ha valamire szükségem volt, vagy vásárolni akartam valamit, az ottani kereskedőházakban bemutattam, és azonnal kifizették az aranyakat. Legtöbbször azonban nem volt szükségem erre, mert elég aranyat kaptam betegeimtől, akik saját városuk orvosaiban nem bízva többé, értem küldtek Szimirrába.

Jól ment tehát a sorom, vagyonom gyarapodott, Kaptah pedig hízott, drága ruhákat öltött magára, finom kenőcsökkel kente testét, és velem is fennhéjázón kezdett viselkedni, míg rá nem vertem a bottal. Hogy miért ment a sorom ilyen jól, nem tudom megmondani.

Ám továbbra is magányosan éltem, és az élet nem adott nekem örömet. Ráuntam a borra is, mert nem vidította fel szívemet; arcom elkomorult, s ha bort ittam, szerettem volna meghalni. Ezért inkább tudásomat gyarapítottam, megtanultam a babiloni írást és nyelvet, egyetlen munkátlan pillanatom sem volt, és éjjelenként mély álomba merülve aludtam. Mert ha nem akadt munkám, eszembe jutott, hogy mit tettem, és szívemet lúgnál keserűbben marta a bánat.

Megismerkedtem Szíria isteneivel is, hadd lássam, mondhatnak-e nekem valamit. Csakúgy, mint minden, az istenek is másfélék voltak Szimirrában, mint Egyiptomban. Nagy istenük, Baál, kegyetlen isten volt, akinek papjai kiherélték magukat, s aki embervért kívánt, hogy kegyes legyen Szimirra városához. A tenger is sok áldozatot követelt, Baál pedig azt kívánta, hogy apró gyermekeket áldozzanak neki, ezért a szimirrai kereskedőknek és elöljáróknak szakadatlanul áldozatok után kellett járniuk. Ily módon Szimirrában nem élt egyetlen testi hibás rabszolga sem, s a szegény népet a legkisebb bűnökért is szörnyű büntetések fenyegették. Azt, aki halat lopott, hogy családjának enni adhasson, áldozatképpen feldarabolták Baál oltárán, aki viszont meghamisította a mérleget, vagy ezüstöt kevert az aranyba, s így csapta be a másikat, nem bűnhődött, hanem csupán ravasz kereskedőnek számított. Ilyenkor így szóltak: "Az ember azért született, hogy megcsalják." Hajósembereik és hajóskapitányaik gyermekeket raboltak Egyiptomból s a tengerparti helyekről, hogy feláldozhassák őket Baálnak, és ezt mindenki igen nagy érdemnek tartotta.

Istennőjük Astarte volt, s miként a ninivei Istárt, Istárnak is hívták. Astarténak sok keble volt, mindennap lenge ruhákba öltöztették és ékszereket aggattak rá, és olyan nők szolgálták, akiket valamiféle okból a templom szüzeinek neveztek, bár egyáltalán nem voltak szüzek. Éppen ellenkezőleg, az ő feladatuk a templomban az öröm szolgálata volt, melyet az isten előtt kedvesnek tartottak, s annál kedvesebbnek, minél több ezüstöt vagy aranyat ajándékozott a vendég a templomnak. Ezek a nők versengtek abban, hogy miképp tegyenek a férfiak kedvére. Gyermekkoruk óta arra nevelték őket, hogy gyönyörködtessék a férfiakat, hadd áldozzanak a kedvükért sok aranyat az istennőnek. Ilyen sem fordulhatott elő Egyiptomban, ahol nővel szórakozni a templom területén nagy bűn volt, s akit ezen rajtakaptak, azt bányába vitték, a templomot pedig megtisztították utána.

Ám saját asszonyaikat Szimirra kereskedői szigorúan, zárt kapuk mögött őrizték, és tetőtől talpig vastag ruhákba burkolták, hogy látásuk ne csábítsa az idegen férfiakat. Maguk mégis eljárogattak a templomba, a változatosság kedvéért, s azért, hogy kedvesek maradjanak az istenek előtt. Ezért Szimirrában nem voltak örömházak, mint Egyiptomban, s aki nem elégedett meg a templom szüzeivel, feleséget vett magának, vagy rabszolgalányt vásárolt szórakozására a piacon. Rabszolgákat bármelyik nap lehetett kapni eleget, mert a szimirrai kikötőbe szakadatlanul érkeztek a hajók, és minden kívánságot és ízlést kielégítettek a különféle színű, termetű, kövér és sovány rabszolgák, gyermekek és fiatal lányok. A testi hibás rabszolgákat a városi kormányzat vette meg olcsó áron, hogy feláldozza Baálnak, s miután ez megtörtént, a város urai vidáman mosolyogtak és mellüket verdestek, szörnyű ravasznak képzelték magukat, hogy ily módon sikerült becsapni az istent. Ha pedig a rabszolga már túlságosan vén, fogatlan, láb nélküli, vagy halálosan beteg volt, bekötötték az isten szemét, hogy ne lássa az áldozat hibáit, hanem csak orra élvezze a tiszteletére kiömlő vér szagát.

Én is áldoztam Baálnak, mint a város istenének, mert legbiztonságosabb volt jó viszonyban lenni vele. De egyiptomi lévén, nem vásároltam emberáldozatot, hanem aranyat adtam neki. Néha Astarte templomát is meglátogattam, melyet esténként nyitottak meg, hallgattam a zenét, és elnéztem, hogy a templombeli nők, akiket nem akarok szüzeknek nevezni, miképpen járják buja táncaikat istennőjük tiszteletére. Mert az volt a szokás, kedvemet töltöttem velük, és nagyon elcsodálkoztam, amikor számtalan olyan dologra tanítottak, amit nem ismertem. Ám a szívem nem örült velük, mindent csak kíváncsiságból csináltam, és amikor megtanítottak mindenre, amire megtaníthattak, meguntam őket, nem jártam el többé a templomukba, mert semmi sem volt számomra egyhangúbb, unalmasabb, mint az ő mesterségük.

Kaptah nagyon aggódott értem, és ha rám nézett, rosszallón csóválta fejét, mert arcom megöregedett, homlokomon a ráncok mélyebbek lettek, és szívem elzárkózott a világ elől. Azt akarta, hogy vásároljak egy rabszolganőt, s ha időm engedi, vele töltsem kedvemet, hiszen az idegen népből nem vehettem feleséget, az ottani egyiptomiakkal pedig nem jöttem össze, ezért nem tölthettem kedvemet azokkal az asszonyokkal sem, akiknek férje elutazott, vagy katonai szolgálatot teljesített az ország belsejében. Mivel Kaptah vezette háztartásomat és aranyam is őnála volt, egy napon vásárolt nekem egy ízlésének megfelelő rabszolgalányt. Megmosdatta, bekente kenőccsel és felöltöztette, aztán este bemutatta nekem, amikor a napi munkától kimerülve nyugovóra akartam térni.

A leány valamelyik szigetről származott, bőre világos volt, fogai hibátlanok, teste telt. Szeme kerek és szelíd volt, mint egy üsző szeme. Tisztelettudóan nézett rám, látszott, hogy fél ebben az idegen városban. Kaptah buzgón sorolta fel bájait, én pedig, hogy örömet szerezzek neki, megpróbáltam kedvemet tölteni a leánnyal. Bár mindent megtettem, hogy ne legyek oly egyedül, szívemet nem vidította fel, s én a legjobb akarattal sem tudtam őt húgomnak nevezni.

Ám rosszul tettem, hogy barátságos voltam hozzá, mert ezzel csak elkapattam, és amikor betegeimet kezeltem, állandóan zavart. Sokat evett, hízni kezdett, és szakadatlanul ékszereket meg új ruhákat kért tőlem. Állandóan a nyomomban volt, bánatosan nézett rám, és folyton-folyvást kedvét akarta velem tölteni. Az sem segített, ha az ország belsejébe, vagy a tengerparti városokba utaztam, mert hazatérvén, elsőnek üdvözölt, sírt örömében, hogy újra láthat, és megint csak járt utánam, hogy kedvemet töltsem vele. Mit sem használt, ha mérgemben elvertem, mert ettől még jobban tűzbe jött, és csodálta erőmet. Ily módon házamban kibírhatatlan lett az életem.

De a szkarabeusz végül mégis szerencsét hozott, mert egy napon eljött hozzám az amorriták fejedelme, Aziru, aki már hallott rólam. Elefántcsontból új fogat faragtam annak a fognak a helyére, melyet a szomszédaival vívott küzdelemben elvesztett, hibás fogait pedig bevontam arannyal. Mindezt a legjobb tudásom szerint csináltam. Aziru Szimirrában lakott, mert a város elöljáróival Szimirra és az amorriták közös ügyeiről tanácskozott, és mindennap eljött hozzám. Meglátta a rabszolgalányt, akit a tenger szigeteiről Keftiunak neveztem el, mert nem tudtam kimondani az ő pogány nevét, és szerelmes lett bele. Aziru erős volt, mint egy bika, és világos bőrű. Szakálla kékesfeketén fénylett, szeme vadul csillogott, s Keftiu egyre sóvárabb pillantásokat vetett rá, hiszen a nőket minden idegen érdekli. Azirunak pedig különösen Keftiu kövérsége tetszett, hiszen a leány még fiatal volt, s ruhái is nagyon feltüzelték, mert Keftiu krétai módon öltözködött: nyakát eltakarták a ruhák, de mellét szabadon hagyták, és a fejedelem csak ahhoz volt hozzászokva, hogy asszonyát tetőtől talpig beburkoltan lássa. Végül is nem tudta legyűrni vágyakozását, sóhajtozni kezdett és így szólt:

- Barátod vagyok, Szinuhe, meggyógyítottad fogaimat, és neked köszönhetem, hogy aranytól csillog a szájam, ha kinyitom, ezért nagy lesz a hírem az amorriták országában. Mindezért olyan gazdagon megajándékozlak, hogy az ámulattól magasba emeled karodat. Mégis meg kell téged bántanom, mert megszerettem azt a nőt, aki házadban lakik, és vágyamat nem tudom elfojtani, mert úgy marcangolja testemet, akár egy vadmacska, s ebből a betegségből nem tud kigyógyítani a te tudományod. Oly nagyon vágyódom e nő után, hogy úgy érzem, beteg vagyok. Sohasem láttam még hozzá foghatót, és megértem, hogy nagyon szereted, midőn éjjel az ágyadban testedet melegíti. Mégis elkérem őt tőled, hogy feleségemmé tegyem többi feleségem között, s hogy ne legyen többé rabszolga. Azért mondom el neked mindezt őszintén, mert becsületes ember és a barátod vagyok, s mindent megadok érte, amit csak kérsz. De azt is őszintén megmondom, hogy ha nem adod ide szépszerével, erőszakkal fogom elrabolni, és elviszem országomba, ahol még akkor sem találod meg többé, ha bátorságot vennél ahhoz, hogy keresésére indulj. Ha megszöknél vele Szimirrából, akkor is megtalálnálak. Követeim a föld alól is előkerítenék, és elhoznák nekem a leányt, téged pedig megölnének. Mindezt előre megmondom neked, mert becsületes vagyok, és a barátod vagyok, és nem akarlak álnok szavakkal megcsalni.

Szavainak annyira megörültem, hogy örömömben magasra emeltem karomat, de Kaptah, aki szintén hallotta, amit Aziru mondott, haját kezdte tépni, és jajgatva így beszélt:

- Gonosz nap van ma, és jobb lett volna, ha gazdám sohasem születik meg, mert el akarod venni tőle az egyetlen nőt, aki szívének kedves. Ilyen veszteségért nem kárpótolhatod semmivel, mert gazdámnak a leány drágább minden aranynál, drágakőnél és tömjénnél, hiszen szebb ő a teliholdnál is. Hasa kerek és fehér, mint egy halom búza, bár még nem láttad, fejedelem, keble pedig olyan, mint a dinnye, ahogy a szemed is bizonyíthatja.

Kaptah azért beszélt így, mert Szimirrában megtanulta a kereskedők fogásait, és sokat akart kapni a leányért, pedig egyetlen vágyunk az volt, hogy megszabadulhassunk tőle. Ezt hallván, Keftiu is sírva fakadt, és kijelentette, hogy nem hagy el soha, de azért sírás közben, ujjai között, csodálva nézte Azirut és göndör szakállát.

Akkor felemeltem a kezemet, csendre intettem őket és komolyságot erőltetve, így szóltam:

- Aziru fejedelem, amorriták királya és barátom! Ez a nő valóban drága szívemnek, és húgomnak nevezem őt, ám a te barátságod mindennél drágább számomra. Ezért barátságunk zálogául odaadom neked, nem fizetségért, hanem ajándékképpen. Kérlek, bánj vele jól, és tedd vele meg mindazt, amire testedben az a vadmacska vágyik, mert ha nem tévedek, szíve máris hozzád húz, és azok a dolgok tetszeni fognak neki, hiszen amennyire én ismerem, az ő testében is több vadmacska bujkál.

Aziru felkiáltott örömében.

- Bár egyiptomi vagy, Szinuhe, és minden rossz Egyiptomból jön, a mai naptól fogva testvérem és barátom vagy, és nevedet áldani fogják az amorriták földjén. Ha eljössz hozzám vendégségbe, jobbom felől fogsz ülni, minden előkelő emberem és vendégem előtt, még akkor is, ha királyok a vendégeim. Erre esküszöm neked!

Amint ezt elmondta, felnevetett, fogai csillogtak az aranytól. Ránézett Keftiura, aki már elfelejtette a sírást, és komoly arcot vágott. Szeme izzani kezdett, akár a parázs, úgy rántotta ölébe a lányt, hogy annak csak úgy ringtak a dinnyéi, aztán pehelyként dobta hordszékébe. Így ment el Aziru, s így vitte magával Keftiut. Három napig sem én, sem más nem látta őt Szimirra városában, mert három napra és három éjjelre bezárkózott a házába. Kaptahhal együtt nagyon boldogok voltunk, hogy megszabadultunk ettől a rettenetes leánytól. Később azonban Kaptah mégis szemrehányást tett nekem amiatt, hogy nem kértem érte semmit, pedig Aziru mindent megadott volna. De én azt mondtam:

- Ajándékba adtam Keftiut Azirunak, s ezzel megszereztem a barátságát. Senki nem tudja, mit hoz a holnap. Bár kicsiny az amorriták országa, és népe csak szamarakat meg juhokat nevel, egy király barátsága mégiscsak király barátsága, és tán többet ér, mint az arany.

Kaptah csóválta a fejét, de azért szent bogarunkat bekente mirhával és hálából, amiért megszabadultunk Keftiutól, friss trágyát rakott eléje.

Aziru, mielőtt visszatért volna országába, még egyszer eljött hozzám, földig hajolt előttem, és így szólt:

- Nem kínálok ajándékot neked, Szinuhe, mert olyasvalamit adtál nekem, amit nem lehet ajándékkal viszonozni. A leány még csodálatosabb, mint gondoltam. Szeme olyan, akár a feneketlen kút, és soha nem tudok betelni vele, pedig már kisajtolta belőlem a magot, miként bogyóból az olajat. Őszintén bevallva, országom nem túl gazdag. Nem tudok aranyat szerezni másképpen, csak úgy, hogy megadóztatom az országomon átutazó kereskedőket, és háborúkat indítok szomszédaim ellen, de akkor az egyiptomiak tüstént a nyakamon teremnek, akár a bögöly, s legtöbbször nagyobb a kár, mint a haszon. Ezért nem tudok neked olyan ajándékot adni, amilyet érdemelnél. Szívem haragszik Egyiptomra, mert elvette ősi szabadságunkat, nem viselhetünk többé háborút, s nem foszthatjuk ki a kereskedőket, mint apáink tették. De megígérem, hogyha bármikor jössz is hozzám, és bármit kérsz is tőlem, odaadom neked, ha módomban van, csak ezt a nőt ne kérd és lovat se kérj, mert a ló kevés és az is kell a hadiszekereinkhez. Bármi mást kérsz, megadom neked, ha módomban van. S ha valaki megbánt, üzenj csak nekem, s az embereim megölik őt, bárhol legyen, mert Szimirrában és Szíria más városaiban is vannak embereim, bár nem mindenki tudja, és remélem, te is titokban fogod tartani. Megmondom neked, hogy tudjad: bárkit megöletek, ha akarod, úgy, hogy nem fog tudni róla senki, és nevedet nem keverik a dologba. Ilyen nagy az én hozzád való barátságom.

Így szólt Aziru, aztán szíriai módra megölelt. Látni való volt, hogy tisztel és becsül, mert nyakáról levette aranyláncát és az én nyakamba akasztotta, noha nyilván nagy áldozatot hozott ezzel, mert közben nagyokat sóhajtozott. Ezért odaadtam neki saját aranyláncomat, melyet Szimirra leggazdagabb hajókészítőjétől kaptam, amikor megmentettem felesége életét egy nehéz szülés alkalmával. Így hát az ajándékozással nem járt rosszul, ami nagy örömet szerzett neki. Azzal elváltunk.

Keftiutól megszabadulván, szívem könnyű lett, mint a madár, szemem új után vágyakozott, nyugtalanság fogott el. Nem volt többé maradásom Szimirrában.

Újra eljött a tavasz, a kikötőben a hajók hosszú utakra készülődtek, s a papok, midőn a fű kizöldült, kimentek a város falain túlra, és kiásták istenüket, Tammúzt, akinek őszi temetésénél oly rémesen jajgattak, és olyan sebeket hasítottak testükön, hogy csak úgy ömlött a vérük.

Nyugtalanságomban a papok után mentem, együtt a tömeggel. A föld élénkzöld színben virított, a fák lombosodni kezdtek, galambok búgtak mindenütt, s a tavakban békák lármáztak. A papok félregördítették a követ a sír szájáról, kiemelték istenüket, s kijelentvén, hogy feltámadt és újra él, harsány örömkiáltásokban törtek ki. A tömeg is velük ujjongott, majd tombolni és üvölteni kezdett s a fák ágait tördelte. Az emberek sört meg bort ittak a piaci sátraknál, melyeket a kereskedők vertek fel gyorsan a sír körül. A nők pedig szekérféle alkalmatosságokon fából készült hatalmas férfitagot vonszoltak maguk után nagy örömujjongással, s midőn leszállt az éj, ledobták ruháikat, s meztelenül futkostak a réteken. Nem volt különbség házasok és nem házasok között, mindenki ott kerített magának párt, ahol éppen talált, s a rétek és hegyoldalak megteltek zsibongással. Ebben is mások voltak ők, mint az egyiptomiak. Amint elnéztem őket, irigység fogott el, és arra gondoltam, hogy jómagam már születésem pillanatában öreg voltam, éppúgy, mint ahogy a fekete föld országa is öregebb minden más országnál, s íme, ezek fiatal nép gyermekei, és istenüket is úgy szolgálják, mint fiatalok.

A tavasz jöttével egyidőben elterjedt a hír, hogy a habiruk elhagyták a sivatagot, és Szíria határföldjeit fosztogatják északtól délig, felperzselik a falvakat, s a városokat körülzárják. Ugyanakkor a fáraó seregei is megérkeztek Tanisz városából a Szináj sivatagon keresztül, felvették a harcot a habirukkal, vezérüket vasra verték, és visszakergették őket oda, ahonnan jöttek. Ilyesmi más tavaszokon is megtörtént, most azonban Szimirra lakosai nagy aggodalomban voltak, mert a habiruk kifosztották Katna városát, ahol egyiptomi helyőrség tartózkodott, fejedelmét megölték, és levágták az összes egyiptomit. Nem kegyelmeztek a nőknek és a gyermekeknek sem, s nem vitték el őket rabszolgának, hogy váltságdíjat kapjanak értük. Emberemlékezet óta nem fordult még elő ilyen eset, mert a megerősített városokat a habiruk mindig elkerülték.

Így tört ki a háború Szíriában. Én még sohasem láttam háborút, ezért elutaztam a fáraó seregeihez, mert meg akartam nézni, vajon a háború mond-e valami újat nekem, s mert tanulmányozni akartam a vágófegyverek és buzogányok okozta sebeket. Ám főképpen azért utaztam oda, mert a fáraó seregeinek vezére Horemheb volt, s magányomban látni vágytam barátom arcát, hallani vágytam hangját. Szívemben harc dúlt, s arra gondoltam, hogy Horemheb nem köteles többé megismerni engem, ha szégyelli tettemet. De azóta sok idő eltelt már, és két év alatt sok minden történt velem. Talán szívem is megkeményedett, mert szégyenletes tettem emléke nem borzasztott már annyira, mint régen.

Nemsokára egy kis városba érkeztem, mely egy hegy tetején épült, és falakkal volt körülvéve. A várost Jeruzsálemnek hívták. Kisszámú egyiptomi helyőrség védelmezte Jeruzsálemet, ahol Horemheb a háború idejére felütötte hadiszállását. A szóbeszéd Szimirrában igen eltúlozta a fáraó seregének nagyságát, mert egyetlen hadiszekércsapatból és néhány ezer íjászból meg lándzsásból állt csupán, míg a habiruk seregében ezen a tavaszon a hírek szerint több harcos volt, mint ahány homokszem a sivatagban.

Horemheb egy szurtos sárkunyhóban fogadott ezekkel a szavakkal:

- Ismertem valamikor egy Szinuhét, aki szintén orvos volt, és az én barátom. - Megnézett, s a szíriai köpeny, melyhez már egészen hozzászoktam, igen meglepte. Akárcsak ő, én is megöregedtem azóta, arcom megváltozott. Ám mégiscsak felismert, mert üdvözlésül felemelte arannyal átfont vezéri korbácsát, elmosolyodott, és így szólt: - Ámonra mondom, te vagy az, Szinuhe, pedig már azt hittem, hogy meghaltál! - A törzstiszteket és az írnokokat térképeikkel és papírjaikkal együtt kizavarta, aztán bort hozatott, megkínált, és így folytatta: - Különösek Ámon útjai, hogy a vörös föld országának ebben a mocskos fészkében kell találkoznunk.

Szavainak hallatára megdobbant a szívem, és most jöttem rá, mennyire hiányzott nekem Horemheb. Meséltem neki életemről, viszontagságaimról annyit, amennyit helyénvalónak tartottam, mire azt mondta:

- Ha akarod, eljöhetsz velünk orvosnak, és osztozhatsz dicsőségünkben, mert ezeknek a piszkos habiruknak olyan verést akarok adni, hogy megemlegessék a nevemet, és megsirassák azt is, hogy világra jöttek. - Aztán hozzátette: - Amikor először találkoztunk, még bizonyára ostoba fiú voltam, és még nem mostam ki a ganajt a lábujjaim közül. Te viszont már akkor is érett férfi voltál, és okos tanácsokat adtál nekem. Ma már többet tudok, és mint látod, aranyos korbácsot tartok kezemben. Ám mindezt nyomorúságos munkával szereztem meg. A fáraó őrcsapatában kellett vadásznom azokra a rablókra és gonosztevőkre, akiket esztelenségében szélnek eresztett a bányákból. Fárasztó munka volt, míg megöltük őket. De amikor a habiruk támadásáról hírt vettem, azonnal seregeket kértem ellenük a fáraótól. Egyetlen rangosabb tiszt sem versengett velem, mert a fáraó közelében több az arany meg a kitüntetés, mint a sivatagban, s mint már magam is tapasztaltam, a habiruknak hegyes a lándzsájuk és szörnyű a harci üvöltésük. Így végre sikerült tapasztalatokra szert tennem, és seregemet most igazi harcokban gyakoroltatom. De a fáraó egyetlen gondja csak az, hogy istenének templomot emeljek itt Jeruzsálemben, és a habirukat vérontás nélkül kergessem vissza.

Horemheb felnevetett, és a korbáccsal meglegyintette lábát. Én is nevettem, de ő hirtelen elkomolyodott, ivott egy kortyot, és így szólt:

- Őszintén bevallom, Szinuhe, azóta nagyon megváltoztam. Hiszen aki a fáraó közelében él, akkor is megváltozik, ha nem akarja. A fáraó nyugtalanná tesz, mert állandóan csak töpreng és istenéről beszél, aki más, mint a többi isten. Thébában gyakran úgy éreztem, mintha fejemben hangyák nyüzsögnének, és éjjelenként csak akkor tudtam aludni, ha előbb bort ittam, és nővel töltöttem kedvemet, hogy fejemet megtisztítsam. Hát ilyen furcsa az ő istene. Nem jelenik meg semmilyen alakban, mégis jelen van mindenütt. Képe kerek, keze áldást oszt minden teremtményre, és nem tesz különbséget rabszolgák és előkelők között. Hát mondd, Szinuhe, nem egy beteg ember beszéde ez? Nem tudok mást gondolni, mint azt, hogy veszett majom harapta meg kiskorában, mert csak egy őrültnek juthat eszébe, hogy a habirukat vérontás nélkül kell elűzni. Ha meghallanád harci üvöltésüket, belátnád, hogy igazam van. Ám, ha a fáraó úgy akarja, csak mossa a kezét. Én szívesen magamra vállalom istene előtt a vétket, és a habirukat hadiszekereimmel fogom összetiporni.

Újra húzott egyet a borból.

- Az én istenem Hórusz - folytatta -, és Ámon ellen sincsen semmi kifogásom, mert Thébában számtalan remek átkozódást tanultam meg az ő nevével, amivel hatni lehet a katonákra. De megértem, hogy Ámon túl hatalmassá lett, és az új isten azért harcol ellene, hogy megerősítse a fáraó hatalmát. Ezt a nagy királyi anya mondta nekem, és Eje, a pap is megerősítette, aki most a fáraó jobbján a görbe botot hordja. Atón segítségével akarják megdönteni Ámont, vagy legalább hatalmát korlátozni, mert nem jó, hogy a fáraó felett Ámon papjai uralkodnak Egyiptomban. Ez bölcs, és rendjén való dolog, katona lévén, meg tudom érteni, miért van szükség az új istenre. Nem is volna ellene semmi kifogásom, ha a fáraó megelégednék templomok építésével és papok tartásával, de ő túl sokat töpreng istenén, túl sokat beszél róla, és semmi nem történhet anélkül, hogy előbb vagy utóbb szóba ne kerülne az új isten. Ezzel a körülötte levő embereket még saját magánál is bolondabbá teszi. Azt vallja, hogy az igazságért él, ám az igazság olyan, mint a gyermek kezében az éles kés, és egy őrült kezében még annál is veszedelmesebb, mert a kést tokban kell tartani, és használni csak akkor szabad, ha valóban szükség van rá. Bizony, ilyen az igazság, és senkinek se veszedelmesebb, mint az uralkodónak és vezérnek.

Ivott, és hozzátette:

- Hálás vagyok sólymomnak, hogy elkerültem Thébából, mert Théba az ő istene miatt úgy felbolydult, akár egy kígyófészek, és nekem semmi kedvem ahhoz hogy belekeveredjem az istenek viszályába. Ámon papjai különféle szemérmetlen dolgokat terjesztenek a fáraó származásáról, és a népet fellázítják az új isten ellen. A fáraó házassága is nagy felháborodást keltett, mert Mitanni királyának a lánya, ki még babákkal játszott, hirtelen meghalt, és a fáraó egy Nefertiti nevű lányt tett hitvesévé, aki Ejének a gyermeke. Igaz, hogy Nefertiti szép lány és jól öltözködik, de nagyon önfejű, és mindenben hasonlít apjára.

- Miben halt meg a királylány? - kérdeztem, mert magam is láttam ezt a tágra nyílt szemű gyermeket, amint ijedten szemlélte a várost, midőn isten módjára felöltöztetve és feldíszítve a Kosok útján a templomba vitték.

- Az orvosok azt mondják, hogy nem bírta Egyiptom éghajlatát - felelte Horemheb, és nevetni kezdett. - Badarság, hiszen mindenki tudja, hogy egyetlen országban sincs olyan egészséges éghajlat, mint Egyiptomban. De te is tudod, hogy a fáraó ágyasházában több gyermek hal meg, mint a szegények városnegyedében, noha ezt senki sem hinné. Legokosabb, ha neveket nem említünk, bár én a magam részéről, ha volna hozzá merszem, hadiszekeremmel Eje háza ellen rontanék.

Ezután nyugovóra tértünk. Reggel kürtök hangjára ébredtem. A katonák csoportokba gyűltek, aztán sorokba rendeződtek. A sorok között alacsonyabb rangú tisztek és parancsnokok futkostak, ordítottak, oldalba bökték és korbáccsal csapkodták őket. Amikor mindenki a helyén volt, megérkezett Horemheb. Kezében tartotta aranyos korbácsát, egy szolga pedig napellenzőt emelt feje fölé és egy légycsapóval a legyeket hessegette körülötte. Horemheb így szólt a katonákhoz:

- Egyiptomi katonák! Egyiptomi katonákat mondok, és titeket is így nevezlek, koszos négerek, piszkos szíriai lándzsások, meg titeket is, sardánok és hadiszekérhajtók, akik leginkább hasonlíttok katonákra meg egyiptomiakra ebben az egész mekegő és bőgő csordában. A mai napon harcba viszlek titeket, mert kémeim jelentették, hogy a habiruk tábort vertek a hegyek mögött. Azt, hogy mennyien vannak, nem tudom megmondani, mert a kémek, mielőtt megszámlálhatták volna őket, megijedvén, futásnak eredtek. Ám remélem, elegen vannak ahhoz, hogy mindnyájatokat megöljenek, hogy végre megszabaduljak csúf és gyáva pofátok látásától, és visszatérhessek Egyiptomba olyan sereget gyűjteni, amelyben igazi férfiak vannak, akik szeretik a zsákmányt és a dicsőséget. Te altiszt ottan, te bevert orrú, rúgj bele abba a disznóba, aki a fenekét vakarja, amikor én beszélek! Ma utoljára adok nektek lehetőséget arra, hogy megpróbáljatok tisztességesen verekedni!

Horemheb zordan nézett a katonákra, pillantása mindenkit elért. Moccanni sem mertek, amikor folytatta:

- Harcba viszlek benneteket, és tudja meg mindenki, hogy elsőként fogok a harcba hajtani, s nem állok meg, hogy azt lessem, ki jön és ki nem jön utánam. Mert én Hórusz fia vagyok, előttem sólyom repül, és ma meg akarom verni a habirukat még akkor is, ha egyedül kell megtennem. De azt is megmondom előre, hogy korbácsom este vért fog fakasztani, mert saját kezemmel korbácsolom meg azokat, akik nem követnek a harcban, hanem megpróbálnak elbújni vagy elszaladni az ellenség elől. Azt is megbánják, hogy meglátták a napvilágot, és biztosítalak benneteket arról, hogy a korbácsom jobban harap, mint a habiruk lándzsái, mert azok csak ócska rézből vannak és könnyűszerrel eltörnek. Nincs is a habirukban semmi félelmetes, csak a hangjuk ijesztő, de aki fél az üvöltésüktől, dugjon sarat a fülébe. Nem lesz abból semmi baj, mert a habiruk üvöltése közepette amúgy sem fogjátok meghallani a parancsokat. Mindenki kövesse a maga parancsnokát, és az egész sereg kövesse sólymomat! Még azt is elmondom nektek a habirukról, hogy rendetlenül, összevissza harcolnak, olyanok, mint a csorda. Benneteket viszont megtanítottalak sorokban harcolni, s az íjászokat megtanítottam, hogy adott parancsra, vagy jelre egyszerre lőjenek. Hát azért mondom, hogy Széth és összes ördöge pörkölje meg mindegyiket, aki hamarabb kilövi a nyilat, vagy célzás nélkül pazarolja el a nyílvesszőjét. És nehogy jajgatva induljatok a harcba, mint holmi vénasszonyok, hanem igyekezzetek férfiak módjára viselkedni, akik nem szoknyát, hanem ágyékkötőt hordanak. Ha legyőzitek a habirukat, tiétek lesznek a marháik, tiétek lesz minden holmijuk, és gazdagok lesztek, mert sok zsákmányt raboltak össze a felperzselt falvakból. Nekem nem kell egyetlen rabszolga és egyetlen ökör sem, mindent eloszthattok egymás között. Az asszonyaikon is osztozhattok, és azt hiszem, szívesen fogtok henteregni velük majd este, mert a habiru asszonyok szépek és tüzesek, és szeretik a bátor katonákat.

Horemheb végignézett seregén, s a harcosok torkából hirtelen kiáltás tört elő. Lándzsával verték a pajzsukat, íjukkal hadonásztak, és kiabáltak torkuk szakadtából. Horemheb elmosolyodott, hanyagul a levegőbe suhintott korbácsával, és folytatta:

- Látom, már égtek a vágytól, hogy megverjenek benneteket, de előbb fel kell szentelnünk a fáraó új istenének, Atónnak a templomát. Igaz, hogy Atón olyan isten, aki ellenzi a háborút, így hát nem hiszem, hogy sok örömetek lesz belőle. Ezért a fősereg induljon előre, a hátvéd pedig maradjon itt templomot szentelni, hogy elnyerjük a fáraó kegyét. Hosszú menetelés áll előttetek, mert azt akarom, hogy olyan fáradtan harcoljatok, amennyire csak lehet, s ne legyen erőtök elszaladni, hanem annál hősiesebben küzdjetek a bőrötökért.

Ismét suhintott egyet aranyos korbácsával, s a fősereg lelkes kiáltozás közepett elindult a városból. Szörnyű összevisszaságban vonultak kifelé, mindenki a saját csapatának hadijelvényét igyekezett követni, melyet hosszú rúdon a csapatok élén hordoztak. Oroszlánfarkat, sólymokat, krokodilfejeket követtek ekképpen a harcba, s előttük könnyű hadiszekerek haladtak, hogy az utat biztosítsák. De a főtisztek és a hátvéd Horemheb vezetésével a templomba mentek, mely a város szélén egy magas sziklára épült. Útközben hallottam, amint a tisztek elégedetlen hangon beszéltek Horemhebről, és azt mondták:

- Rendjén van-e, hogy a hadvezér elsőnek hajt a harcba? Ezt ugyan nem fogjuk csinálni, mert minden időkben az volt a szokás, hogy a vezéreket és tiszteket hordszéken vitték a sereg után. Hiszen az íráshoz egyedül ők értenek, és másképpen hogyan is tudnák feljegyezni, mit csinálnak a katonák, és hogyan tudnák megbüntetni a gyávákat?

Horemheb jól hallotta beszédüket, de csak korbácsát lóbálta, mosolygott magában, és nem szólt semmit.

A templom aprócska volt, sebtiben tákolták össze fából és agyagból. Nem hasonlított a többi templomhoz, mert középen nyitott volt, és ott állt az oltár, az istent meg egyáltalán nem lehetett látni sehol. A katonák álmélkodva forgolódtak, hogy megpillantsák az istent és ekkor Horemheb így szólt hozzájuk:

- A fáraó istene kerek és olyan, mint a napkorong. Keressétek hát meg az égen, ha szemetek bírja! A fáraó istene megáld benneteket, bár úgy vélem, hogy a mai menetelés után az ujjait forró tűknek fogjátok érezni a hátatokon.

A katonák morogni kezdtek és azt mondták, hogy a fáraó istene túlságosan messze van. Ők olyan istent akartak, aki előtt leborulhattak a földre, s akit, ha bátorságot vesznek hozzá, meg is érinthetnek kezükkel. De amikor megjelent a pap, elhallgattak. Vézna, fiatal férfi volt, borotválatlan fejjel, fehér vállkendővel. Szeme fényesen, lelkesen tüzelt. Tarka tavaszi virágokat, olajat és bort áldozott az oltáron, mire a katonák hangosan nevetni kezdtek. Azután himnuszt énekelt Atónhoz, melyről azt beszélték, hogy maga a fáraó írta. Mindenesetre nagyon hosszú volt és egyhangú, s a katonák nyitott szájjal hallgatták és nem értettek belőle semmit. A pap így énekelt:

Szép vagy, midőn felkelsz az ég partja mögül, élő Atón,
élők között első!
Míg feljössz a keleti égre
minden földet betölt a pompád,
mert szép és nagy vagy, s magasan ragyogsz a föld felett.
Sugaraid átölelnek minden birodalmat, melyet teremtettél,
melyet a szeretet sugaraival összekötsz,
s bár távol vagy, sugaraid itt ragyognak,
bár szentséges vagy, lábad földi rögöket érint.

Énekelt még az éj sötétségéről, az oroszlánokról, melyek éjjel előbújnak barlangjukból, és énekelt még a kígyókról is. Sok katonát ezeknek hallatán elfogott a félelem. Énekelt a nap ragyogásáról, énekelt arról, hogy a madarak reggelenként Atón dicséretére csattogtatják szárnyukat. Arról is énekelt, hogy az új isten ad életet az asszonyok méhében levő magzatnak, s ő ad teremtő erőt a férfi magjának is. Énekét hallgatván, azt hihette az ember, hogy nincs a világon egyetlen olyan apróság, amelyhez Atónnak ne volna köze, mert szerinte még a csirke sem képes kibújni a tojásból, s nem képes csipogni Atón segítsége nélkül. Aztán így folytatta:

Te lakozol szívemben egyedül,
és nem ismer téged senki más,
csak fiad, a fáraó.
Te megosztod véle titkaidat,
és megáldod őt hatalmaddal.
Kezedben olyan a világ,
amilyenre alkottad azt,
fényed élteti az embereket,
s ha lenyugszol, meghalnak ők,
mert te vagy az élet,
s általad élnek az emberek.
Minden szem a te szépségedet nézi,
míg ragyogsz az égen,
s minden munkának vége van,
midőn lenyugszol nyugaton.
Mióta a világot alkottad,
Fiad kedvére tettél itt mindent,
aki öledből jött a világra,
a fáraó kedvére, aki az igazságért él,
a két birodalom urának, Ré fiának kedvére,
aki az igazságért él,
a koronák urának kedvére alkottad a világot,
s az ő nagy királyi hitvesének kedvére,
a két birodalom szeretett uralkodónőjének,
Nefertitinek kedvére, ki éljen és viruljon örökkön-örökké.

A katonák, lábukkal a homokot turkálva, hallgatták a papot, aztán megkönnyebbülten nagyot kiáltottak a fáraó tiszteletére, mert a himnuszból csupán egyetlen dolgot értettek meg, s ez az volt, hogy a himnusz dicsőítette, és az isten fiának nevezte a fáraót. Ezt helyesnek és rendjén valónak tartották, hiszen mindig így volt, és mindig így is lesz szokásban. Horemheb elbocsátotta a papot, mire az ifjú a katonák lelkesedésétől elragadtatva távozott, hogy a fáraónak levelet írjon a történtekről. De nem hiszem, hogy a himnuszból és annak gondolataiból sok öröme lett volna a katonáknak, akik a homokot turkálták lábukkal, s nem egy közülük az erőszakos halál elé ment.

A hátvédsereg elindult, s követték az ökrök a taligáikkal, meg a teherhordó szamarak. Horemheb előrehajtott kocsiján, a főtisztek pedig, a hőségre panaszkodván, beültek hordszékeikbe. A sereg egészen délutánig menetelt, és csak rövid pihenőt tartott, amikor megengedték a katonáknak, hogy éhüket és szomjukat csillapítsák. Egyre többen dőltek ki az útszélre fájós lábuk miatt, s nem is keltek fel többé, pedig a tisztek korbáccsal és rúgásokkal nógatták őket. A katonák felváltva énekeltek és káromkodtak, s midőn megnyúlt az árnyék, a környező hegyoldalakról láthatatlanul süvöltő nyilak kezdtek röpdösni feléjük. A zilált sorok között egy-egy ember időnként a vállához kapott, amelyben ott rengett a nyílvessző. Sokan arccal az útra zuhantak. De Horemheb nem állt meg, hogy a halottakat elhordassa, hanem meggyorsította a menetet, mire a katonák futólépésben mentek tovább. A könnyű hadiszekerek feltúrták az utat. Az út szélén nemsokára néhány habiru holttestét pillantottuk meg. Rongyos ruha volt rajtuk, szájukon és szemükön legyek nyüzsögtek. Néhány katona lemaradt, hogy a holttesteket megforgatva valami emlékhez jusson, de már nem akadt semmi fosztogatnivaló.

Végül elénk tárult a széles rónaság, amelyen a habiruk táboroztak. Horemheb megfújatta a kürtöket, és előkészítette seregét a támadásra. A lándzsásokat középre, az íjászokat pedig a sereg két szárnyára állította fel. A hadiszekereket azonban elküldte, mire mindegyik féktelen gyorsasággal elszáguldott, s olyan porfelhőt kavart, amely egészen eltakarta a szem elől. Körülötte csupán néhány nagyobb hadiszekér maradt. A hegyek mögül, a távoli völgyekből, égő falvak füstje szállt az ég felé. A síkságon táborozó habiruk serege mérhetetlen nagynak látszott. Midőn elindultak felénk, ordításuk és kiáltozásuk úgy betöltötte a levegőt, akár a tenger harsogása. Pajzsaik és lándzsáik hegye félelmetesen villogott a nap sugaraiban. De Horemheb érces hangon kiáltotta harcosainak:

- Ne remegjen a térdetek, mert nincsenek sokan, amit láttok, csupa barom, nő meg gyerek, és mielőtt eljön az este, mind a ti zsákmányotok lesz! A fazekaikban már vár rátok a jó meleg étel, hát igyekezzetek, hogy még sötétedés előtt ehessünk, mert olyan éhes vagyok, mint egy krokodil!

De a habiruk serege félelmetesen özönlött felénk, nagyobb volt, mint a mi seregünk, s lándzsáik a napsugárban oly hegyesnek látszottak, hogy már egyáltalán nem volt kedvemre az egész háború. Lándzsásaink sorai meginogtak, s hátrafelé kezdtek nézegetni, akárcsak én, de az altisztek megsuhogtatták korbácsukat, szitkozódtak, a katonák pedig bizonyára túl fáradtak és éhesek voltak ahhoz, hogy megfutamodjanak a habiruk elől, mert soraikat csakhamar újra rendezték. Az íjászok izgatottan pengették íjukon a húrt, s várták a jeladást.

A habiruk, midőn már elég közel jutottak hozzánk, olyan félelmetes üvöltésben törtek ki, hogy fejemből kifutott a vér, s a lábam remegni kezdett. Ugyanakkor rohanvást megindultak, nyilakat lődöztek felénk, és én hallottam a fülem mellett süvítő nyilakat, amint legyek módjára "pzz, pzz" hangon zümmögtek a levegőben. A nyilak süvöltésénél és zümmögésénél idegesítőbb hangot életemben soha nem hallottam, de nagyon felbátorított, amint észrevettem, hogy nem tesznek sok kárt, mert vagy fölöttünk repülnek el, vagy pedig beleütköznek a pajzsokba. Horemheb ekkor elkiáltotta magát: "Katonák, kövessetek!" Kocsihajtója nekieresztette a lovakat, s a többi hadiszekér is nyomába eredt. Az íjászok egyszerre kilőtték nyilaikat, a lándzsások pedig a hadiszekerek után rohantak. Ugyanabban a pillanatban minden torokból kiáltás tört elő, amely félelmetesebb volt még a habiruk üvöltésénél is, mert mindenki a saját életéért kiabált, hogy félelmét csillapítsa. Én is azon kaptam magamat, hogy teli torokból ordítok, s ez nagyon könnyített rajtam.

A hadiszekerek szörnyű dübörgéssel vágtattak bele a támadó habiru seregbe, legelöl, a porfelhő és a ringó lándzsaerdő felett, Horemheb strucctollas sisakja csillogott. Mögöttük oroszlánfarkas és sólymos jelvényeiket követve a lándzsások rohantak, az íjászok pedig elözönlötték a mezőt, és egyszerre lőttek a habiruk zilált csoportjaira. Ettől fogva minden egyetlen szörnyű összevisszaságba, lármába, dobogásba, ordításba és halálüvöltésbe olvadt össze. A vérszag elnyomta az izzadságnak és a katonáknak a szagát, s az égből növekvő rajokban hollók ereszkedtek alá a síkságra. Mire leszállt a nap, a csatatér tele volt levágott kezű holttestekkel. A habiruk tábora kigyulladt, s körülötte mindenfelé szétszéledt marhák bőgtek.

Ám a katonák a győzelemtől megrészegülten tovább folytatták az öldöklést, lándzsájukat mindenbe belevágták, ami csak eléjük került, s megölték azokat is, akik már eldobták a fegyvert. A gyerekekből buzogánnyal verték ki a lelket, s nyíllal lődöztek az eszeveszetten menekülő marhacsorda után, mígnem Horemheb újra megfújatta a kürtöket. Ekkor a parancsnokok és altisztek végre észhez tértek, és korbácsukkal nekiláttak a katonák egybeterelésének.

Aztán összegyűjtötték a foglyokat és egy bekerített helyre hajtották őket. A fegyvereket halomra rakták, az elszéledt marhák összeszedésére pásztorokat küldtek szét. A habiruk olyan sokan voltak, hogy nagy részüknek sikerült elmenekülniük, de Horemheb úgy vélte, hogy egész éjjel futni fognak, és egyhamar nem is lesz kedvük visszatérni. Égő takarmányosszekerek és sátrak fényében hozták Horemheb elé az istent tartalmazó ládikát. Horemheb felnyitotta, és kivette belőle Szehmetet, az oroszlánfejűt, aki a tűz fényében büszkén düllesztette ki famellét. A katonák örömujjongás közepette fröcskölték le a sebeikből ömlő vérrel, s győzelmi jelvény gyanánt levágott kezeket dobáltak eléje. A levágott kezekből magas halom emelkedett, s voltak olyanok is, akik négy vagy öt kezet dobtak a halomra. Horemheb nyakláncokat és karpereceket osztott szét közöttük, s a legbátrabbaknak altiszti rangot adományozott.

Jómagamnak sok munkám volt, mert a habiruk lándzsái és buzogányai szörnyű sebeket ejtettek. Égő sátrak fényében dolgoztam. A sebesültek üvöltése egybevegyült azoknak a nőknek a jajgatásával, akiket a katonák magukkal vonszoltak, hogy sorshúzás után kedvüket töltsék velük. Kimostam és összevarrtam a tátongó sebeket, a kicsüngő beleket visszadugtam a szétnyílt hasakba, s visszahajtottam a helyére a sebesültek szemébe lógó fejbőrt. Azoknak, akiket már nem lehetett megmenteni, sört és bódító szereket adtam, hogy békében haljanak meg éjjel.

Azokat a habirukat is gyógyítottam, akik sebük miatt nem tudtak elmenekülni és összevarrtam sebeiket, de hogy miért tettem, nem tudom. Talán azért, hogy Horemheb jobb áron adhassa el őket rabszolgának. Ám sokan közülük nem törődtek a segítségemmel. Amint gyermekük sírását, s az egyiptomiak által megerőszakolt feleségük jajgatását meghallották, újra feltépték sebüket. Lábukat maguk alá húzták, fejüket betakarták ruhájukkal, aztán amikor vérük elfolyt, meghaltak.

Amint elnéztem őket, már nem voltam olyan büszke a győzelmünkre, mint rögtön a csata után. Hiszen a habiruk csupán nyomorult sivatagi nép volt, amelyet éhségében hívogatón csábított a völgyek sok marhája és gabonaföldje. Hát ezért támadtak Szíriára, hogy kifosszák. Soványak voltak, és sokuk szembetegségben kínlódott. Igaz, hogy a harcban vadak és félelmetesek voltak, igaz, hogy égő falvak füstje és sírás meg jajgatás követte őket, de szívem mégis elszorult, amikor nagy, széles orruk elfehérült, és haldoklás közben fejükre húzták rongyos ruháikat.

Másnap találkoztam Horemhebbel, aki megköszönte segítségemet. Azt tanácsoltam neki, hogy építtessen itt egy megerősített tábort, amelyben a súlyos sebesültek felgyógyulhatnának, mert ha Jeruzsálembe vinnénk őket, meghalnának az úton. Horemheb újra hálálkodott, és így szólt:

- Nem gondoltam, hogy olyan bátor vagy, mint tegnap saját szememmel láttam. Ha akarod, egyszer a saját hadiszekeremen viszlek a harcba. Úgy látszik, veled van a jó szerencse, hiszen sem lándzsa, sem buzogány nem volt nálad, mégis életben maradtál.

- Katonáid dicsérik nevedet s esküdöznek, hogy követnek bárhová - válaszoltam hízelegve. - De miképpen van az, hogy egyetlen seb nem esett rajtad, pedig amikor elsőként hajtottál a lándzsák és nyilak ellen, biztosra vettem, hogy meghalsz? Meleg a bőröd, s alatta vér folyik, mint a többi embernek. Elvarázsoltad talán magadat valami erős varázslattal, hogy nem kapsz sebet? Mitől van az, hogy nem félsz soha?

- Én is hallottam varázslatokról, sok katonám hord varázszacskót a nyakában, hogy megvédelmezze őt - mondta. - De a csata után most is sok varázszacskót szedtek össze az elesettek nyakából, és ezért én nem hiszek az erejükben. Annyi hasznuk van csupán, hogy bátorságot öntenek a tanulatlan katonába, aki nem tud olvasni és írni. Őszintén szólva, az egész csak ganaj, Szinuhe. Én egészen más vagyok, mert tudom, hogy nagy tetteket kell végrehajtanom. De azt, hogy honnan tudom, képtelen vagyok neked megmondani. A katonának vagy van szerencséje, vagy nincs. Mellém pedig már akkor odaszegődött a szerencse, amikor sólymom a fáraóhoz vitt. Igaz, hogy a sólyom nem szerette a palotát, elrepült, és többé nem tért vissza. De midőn a Szináj sivatagban meneteltünk Szíria felé, és éhség meg szomjúság gyötört bennünket, mert magam is együtt szenvedtem katonáimmal, hogy megtudjam, mit éreznek, s ily módon parancsolni tudjak nekik, egy völgyben égő bokrot pillantottam meg. Élő tűz volt, s nagy bokorhoz, vagy fához volt hasonló, nem aludt ki, de még csak nem is kisebbedett, hanem éjjel-nappal szakadatlanul lángolt. Körülötte olyan szag terjengett, amely fejembe szállt, és bátorrá, vakmerővé tett. A sereg előtt hajtottam akkor, és a sivatag fenevadjaira vadásztam. Csak én láttam a tüzet, meg a kocsihajtóm, aki bizonyítani is tudja, senki más. De attól kezdve már tudtam, hogy korábban, mielőtt időm betelik, nem fog engem a lándzsa, a nyíl s a buzogány. Azt, hogy honnan tudom, képtelen vagyok megmondani, mert az ilyesmit titok borítja.

Hittem Horemheb beszédének, és nagyon tiszteltem őt, hiszen semmi oka sem volt, hogy szórakoztatásomra ilyen dolgot kitaláljon. Még ha akarta volna is, akkor sem találja ki ezt a történetet, mert olyan ember volt, aki csak azt hitte el és vallotta, amit látott, és amit kezével megfoghatott.

Három nap múlva Horemheb feloszlatta seregét. A katonák egy részét Jeruzsálembe küldte vissza, hogy elvigyék, ami a zsákmányból megmaradt, mert a csatatérre nem érkezett elegendő kereskedő ahhoz, hogy meg tudják vásárolni a rabszolgákat, a főzőedényeket, és a gabonát. Másik részüket elküldte marhát legeltetni. A sebesülteknek tábort építettek, melynek védelmére oroszlánfarkas katonák maradtak hátra, de a legtöbb beteg belehalt sebeibe. Horemheb hadiszekerével a habiruk üldözésére indult, mert a foglyok vallatásánál megtudta, hogy a menekülő habiruknak sikerült magukkal vinni istenüket.

Engem is elvitt magával, bár én nem akartam vele tartani. Derekába kapaszkodva álltam mögötte a kocsiban, s magamban azt kívántam, bárcsak soha ne jöttem volna a világra. Úgy hajtott, akár egy őrült, és én minden pillanatban attól féltem, hogy felborulunk, s fejjel a kövek közé esem. De Horemheb csak nevetett, és gúnyolódott, azt mondta, hogy megkóstoltatja velem a háborút, hiszen azért jöttem, hogy meglássam, mond-e valami újat nekem.

A háborút megkóstoltatta velem alaposan. Láthattam az orkán gyanánt támadó hadiszekereket, amint belegázoltak a habiruk tömegébe, akik örömittasan énekeltek, s pálmaágakkal csapkodva hajtották a lopott marhákat a sivatagi rejtekhelyek felé. Lovai öregeket, asszonyokat, meg gyerekeket tiportak össze, körülötte égő sátrak füstje gomolygott. Vér és könnyek árán tanította meg a habirukat, hogy jobban teszik, ha megmaradnak szegénynek a sivatagban, éhen halnak a rejtekhelyükön, és nem támadják meg a termékeny és gazdag Szíriát, hogy beolajozhassák napégett bőrüket, s meghízhassanak a lopott gabonán. Ily módon kóstoltam bele a háborúba, amely most már nem háború, hanem csupán üldözés és gyilkolás volt. Aztán Horemheb is megelégelte már, és újra felállíttatta a határköveket, amelyeket a habiruk kidöntöttek. Eszébe sem jutott, hogy beljebb helyeztesse a sivatagba, pedig megtehette volna.

- Meg kell őriznem a habiruk magját - mondta -, hogy seregemet igazi harcban gyakoroltassam, mert ha az összest elpusztítom, nincs olyan hely a föld színén, ahol háborúzhatok. Hiszen már negyven esztendeje béke uralkodik a világon, minden nép egyetértésben él, és a nagy birodalmak uralkodói leveleikben testvérnek meg barátnak nevezik egymást, a fáraó pedig aranyat küld nekik, hogy elkészíthessék belőle a szobrát és felállíthassák templomaikban. Meg kell hát őriznem a habiruk magját, mert az éhség néhány év múlva újra kihajtja őket a sivatagból, és akkor elfelejtik, amit most kaptak tőlem.

Horemheb a habiruk istenét is elvette, sólyomként csapott le rá, mire hordozói ledobták a földre, otthagyták, és elmenekültek a hegyekbe. Az istent apró darabokra törette, aztán Szehmet színe előtt elégette. A katonák pedig mellüket verték és büszkén mondogatták: "Így égetjük el a habiruk istenét." Az isten neve Jéhu vagy másként Jahve volt, rajta kívül nem is volt a habiruknak más istene. Ily módon isten nélkül, és még nyomorultabban kellett visszatérniük a sivatagba, mint ahogyan onnét elindultak, pedig már énekeltek, és pálmaágakat lengettek örömükben.

Horemheb visszatért Jeruzsálembe, ahol időközben a határvidék minden menekültje összegyűlt, és újra eladta nekik marháikat, gabonájukat és főzőedényeiket. Azok pedig megszaggatták ruhájukat, és így kiáltoztak: "Ez a rabló rosszabb a habiruknál is!" Nagy bajba mégsem jutottak, mert templomaik, a kereskedők, meg az adóhivatalok kölcsönöztek nekik pénzt a vásárláshoz. Azt, amit nem tudtak visszavásárolni, Horemheb eladta a Szíria minden zugából odagyűlt kereskedőknek. Ily módon réz és ezüst formájában oszthatta fel a zsákmányt katonái között, és ekkor értettem meg, hogy miért halt meg a legtöbb sebesült, minden fáradozásom ellenére. Társaik ellopták tőlük ruháikat, fegyvereiket, s a rajtuk található ékszert, és sem vizet, sem ételt nem adtak nekik, úgyhogy meghaltak, és a társaiknak több jutott a zsákmányból. Most értettem csak meg, hogy a tudatlan mészárosok miért jöttek oly szívesen a háborúba, s miért tértek vissza Egyiptomba oly gazdagon.

Jeruzsálem tele volt lármával, sikoltozással és a szíriai hangszerek nyekergésével. A katonáknak már volt rezük és ezüstjük, így hát sört ittak, és kedvüket töltötték a kifestett lányokkal, akiket a kereskedők hoztak Jeruzsálembe. Aztán birkóztak, vagy verekedtek, megsebesítették és kirabolták egymást, de kirabolták a kereskedőket is, aminek az lett a következménye, hogy a város falain mindennap fejjel lefelé lógó katonákat lehetett látni. Ám ez sem vette el kedvüket, csupán ennyit mondtak rá: "Így volt mindig, és így lesz a jövőben is." Rezüket és ezüstjüket elköltötték sörre és lányokra, aztán a kereskedők elmentek és a pénzt magukkal vitték. Horemheb a kereskedőket jöttük és távozásuk alkalmával egyaránt megadóztatta, és habár a katonák javára lemondott a zsákmányrészről, ugyancsak meggazdagodott. Gazdagsága mégsem töltötte el örömmel, mert amikor el akartam tőle búcsúzni, hogy visszatérjek Szimirrába, így szólt hozzám:

- Ez a háború befejeződött, még mielőtt elkezdődött volna. Levelében megfedd a fáraó, mert tilalma ellenére vért ontottam. Vissza kell térnem Egyiptomba, vissza kell vinnem katonáimat, és el kell őket bocsátanom. Sólyom és oroszlánfarkas jelvényeiket a templomok őrizetére kell bíznom, de hogy mi lesz ennek a vége, azt komolyan nem tudom megmondani, mert ez volt az egyetlen gyakorlott sereg egész Egyiptomban. Mások csak ahhoz értenek, hogy a falakra csináljanak, meg a nőket csipkedjék a piacon. Ámonra mondom, könnyű a fáraónak aranyos palotájában énekeket költeni az isten dicsőségére, de ha csak egyszer hallaná az égő falvakban felkoncolt emberek üvöltését és az asszonyok jajgatását, amikor az ellenség átzúdul a határokon, akkor talán másképp gondolkodnék.

- Egyiptomnak nincsenek ellenségei, hiszen ahhoz túlságosan gazdag és hatalmas - feleltem. - A te híred is elterjedt Szíria földjén, és a habiruk nem merik többé kidönteni a határköveket. Miért is ne oszlatnád szét seregedet? Hiszen amikor lerészegednek a katonáid, őszintén szólva, úgy garázdálkodnak, akár a fenevadak, szállásuk bűzlik a vizelettől, ruhájuk teli van nyüzsgő férgekkel.

- Nem tudod, mit beszélsz - vágott közbe. Maga elé meredt, és dühösen vakarta meg a hónalját, mert a város királyának vályogháza is teli volt férgekkel. - Egyiptom nagyon elbízza magát, és ez nem jó dolog, mert a világ nagy, és nem látjuk, hogy hol vetik el azokat a magokat, melyekből tűz és romlás terem. Hallottam, hogy az amorriták királya lovakat gyűjt, és hadiszekereket vásárol, ami igazán nem helyénvaló, mert jobban tenné, ha rendesebben fizetné az adót a fáraónak. Lakomáin az előkelők arról beszélnek, hogy egykor az amorriták uralkodtak az egész világ felett, amiben annyi igazság van, hogy az utolsó hikszoszok az ő földjükön laknak.

- Aziru király a barátom. Hiú ember, mert azt kívánta, hogy arannyal vonjam be a fogát - mondtam. - Azt hiszem, más gondja van most neki, mert hallottam, hogy olyan feleséget szerzett, aki elszívja derekából az erőt, és előbb-utóbb elgyengíti a térdét.

- Sok dolgot tudsz, Szinuhe - kezdte Horemheb, és vizsgálódva nézett rám. - Szabad ember vagy, magad döntöd el, hogy mit cselekedj, és városról városra utaztadban sok olyat hallasz, amit mások nem hallanak. Ha én a te helyedben lennék, és szabad volnék, mint te, beutaznék minden országot, hogy tanuljak. Elutaznék Mitanni földjére, meglátogatnám Babilont, és talán azt is megnézném, hogy a hettiták miféle hadiszekereket használnak, és hogyan képzik ki seregeiket. Ellátogatnék a tenger szigeteire, és megnézném, milyen nagyok a hadihajóik, melyeket oly sokszor emlegetnek. De én nem tehetem ezt, mert a fáraó hazarendelt. A nevemet is ismerik már egész Szíriában, és talán nem is hallanám meg, amit akarok. De te, Szinuhe, szíriai ruhát viselsz és olyan nyelvet beszélsz, melyet a tanult emberek mindenütt beszélnek. Aztán meg orvos vagy, és senki sem hiszi rólad, hogy máshoz is értesz, mint amihez az orvosnak értenie kell. A beszéded is egyszerű és sokszor gyerekes a fülemnek, és nyílt szemmel nézel rám, de mégis tudom, hogy szíved zárkózott, és tudom, olyasvalami lakozik benned, amit egyetlen ember sem ismer. Igazat beszélek?

- Talán igazat beszélsz - mondtam -, de mit akarsz tőlem?

- Mi lenne, ha adnék neked sok aranyat - folytatta -, és elküldenélek azokba az országokba, amelyekről beszéltem, hogy foglalkozásodat gyakoroljad, és Egyiptom orvosi tudományának meg saját tudásodnak hírét terjesszed? A gazdagok és előkelőek minden városban meghívnának, beleláthatnál szívükbe, és talán még királyok és fejedelmek is meghívnának magukhoz, és az ő szívükbe is beleláthatnál. Ám miközben foglakozásodat gyakorolnád, szemed az én szemem, füled az én fülem lenne, és mindent az eszedbe vésnél, amit látsz és hallasz, hogy visszatérvén Egyiptomba, elmondhasd nekem.

- Sohasem akarok visszatérni Egyiptomba - válaszoltam. - Egyébként pedig olyan dolgokról beszélsz, amelyek veszélyesek, és nekem semmi kedvem ahhoz, hogy egy idegen város falán lógjak fejjel lefelé.

- Senki sem tudja, mit hoz a holnap - mondta Horemheb. - Hiszem, hogy vissza fogsz térni Egyiptomba, mert aki ivott egyszer a Nílus vizéből, annak szomját nem oltja semmiféle más víz. A fecskék és darvak is minden télen visszatérnek Egyiptomba, mert más országban nem érzik jól magukat. Ezért a beszéded olyan a fülemben, mint a légyzümmögés. Az arany is csak annyi nekem, mint a por, melyen lábam tapos, és inkább tudásra cserélem. Ugyanúgy ganaj dolog az is, amit az idegen város faláról beszélsz, mert nem azt kérem tőled, hogy kárt vagy bármiféle rosszat tegyél, vagy megsértsed az idegen országok törvényeit. Hát talán nem hívogatja minden nagyobb város az utazókat, hogy templomaikat megmutassa nekik? Talán nem rendez mindenféle ünnepségeket a csalogatásukra, hogy otthagyják aranyaikat a lakosoknak? Minden országban tárt karokkal fogadnak, ha van nálad arany. Gyógyító tudományodat is szívesen fogadják azokban az országokban, ahol - mint hallottam - az öregeket agyonütik, a betegeket meg a sivatagba viszik, hogy meghaljanak. A királyok büszkék a hatalmukra, és gyakran parádéztatják katonáikat, hogy az idegenek is tiszteljék azt a hatalmat. Nem teszel azzal semmi rosszat, ha megnézed, hogyan menetelnek, milyen fegyvereket hordanak, vagy ha megszámlálod, hány hadiszekerük van. Nincs abban semmi rossz, ha eszedbe vésed, nagyok és nehezek, vagy pedig kicsik és könnyűek-e azok a hadiszekerek, és két vagy három embert visznek-e, mert azt hallottam, hogy némelyek a hajtón kívül pajzshordozót is visznek magukkal a harcba. Fontos azt is tudni, hogy a katonák jól tápláltak, olajtól csillogók-e, vagy pedig soványak, férgesek és szembajosok, mint az én katonáim. Aztán mondják, hogy a hettiták új fémet varázsoltak elő a földből, s a fegyver, melyet abból kovácsolnak, még a legjobban kovácsolt rézbaltát is kicsorbítja. Állítólag kékes színű és vasnak nevezik, de hogy igaz-e, nem tudom, mert talán csak új módot tanultak meg a réz edzésére és keverésére. Szeretném tudni, hogyan csinálják. A legfontosabb pedig, hogy megtudjam, milyen az uralkodók szíve, és milyen a tanácsadóik szíve.

Ránéztem, de ő már ügyet sem vetett rám, csak közönyösen lóbálta az aranyos korbácsot, és az ablaknyíláson át Jeruzsálem vályogfalait és szikláit nézegette, amelyek vörösen égtek a napsugarakban, meg az olajfákat, melyeknek levelei szürkék voltak a portól. Ám éppúgy elnézett ezek felett is, mint énfelettem, mintha távoli földeket figyelt volna. Nyaka kiegyenesedett, szemében komor fény villogott.

- Értem már a beszédedet - szólaltam meg hosszú tűnődés után. - Mostanában az én szívem is nyugtalan és heves, akár a kalitkába zárt madár. Ezért jöttem hozzád megízlelni a háborút, bár a szolgám óva intett tőle. Nincs is ellenemre, hogy messzi földekre utazzam, ahol még kevés egyiptomi járt, mert Szimirra kicsi és már nagyon meguntam. Beszéded közben elcsodálkoztam azon, hogy miképpen is bírhattam ki ott olyan sokáig. De talán az ember lassan határoz, és nem egykönnyen indul útnak, ha valaki nem parancsol rá és nem küldi el. Te mégsem vagy a parancsolóm, és azt sem értem, hogy miért akarod mindezt megtudni, mi hasznod van belőle, amikor a fáraó aranyházában ülsz és nőkkel játszadozol.

Horemheb csak ennyit mondott:

- Nézz reám!

Ránéztem, és hirtelen mintha megnőtt volna előttem. Szeme komor lánggal égett, istenre hasonlított most. Szívem reszketni kezdett, meghajoltam előtte és kezemet térdemhez kaptam.

- Elhiszed már, hogy a parancsolód vagyok? - kérdezte ekkor.

- Szívem azt mondja, hogy parancsolóm vagy, de hogy miért van így, nem tudom - válaszoltam, s nyelvem megduzzadt szájamban, reszkettem a félelemtől. - Talán az is igaz, hogy sokak parancsolójának születtél, mint mondottad. Útnak indulok hát, és szemem a te szemed, fülem a te füled lesz, de nem tudom, hasznodra válik-e, amit látok és hallok, mert abban, amit tudni akarsz, ostoba vagyok, és csak orvosi tudásom jobb, mint másoké. Mégis meg akarok tenni mindent, ami csak erőmből telik, és nem aranyért, hanem azért, mert barátom vagy, és mert nyilván az istenek is így rendelték, ha ugyan léteznek egyáltalán.

Horemheb pedig így szólt:

- Nem hiszem, hogy valaha is megbánod, hogy a barátom vagy, de mindenesetre adok aranyat is neked, mert szükséged lesz rá, ahogy az embereket ismerem. Ne kérdezd, miért drágábbak nekem az aranynál is azok a dolgok, melyeket tudni szeretnék. Annyit mégis elmondhatok neked, hogy a nagy fáraók mindig elküldték eszes, ügyes férfiakat más birodalmak udvaraiba, de a mostani fáraó követei ostoba emberek, nem értenek máshoz, csak ahhoz, hogy miképpen ráncolják köntösüket, miképpen hordják a kitüntetést, és hogy a különféle szertartások alkalmával melyik álljon a fáraó jobb vagy bal oldalán. Ha ezekkel találkozol, ne törődj velük, beszédük csak annyit jelentsen fülednek, mint a légyzümmögés.

A búcsúzásnál Horemheb már nem viselkedett méltóságteljesen, hanem megsimította arcomat, és fejét vállamra hajtotta.

- Szívem nehéz, midőn elindulsz, Szinuhe, mert ahogyan te magányos vagy, ugyanúgy én is magányos vagyok, és szívem titkait élő ember nem ismeri. - Így szólván, azt hiszem, még mindig Baketamonra gondolt, akinek szépsége egykor rabul ejtette.

Horemheb sok aranyat adott nekem, többet, mint gondoltam volna. Azt hiszem, az összes aranyat ideadta, amit a háború idején Szíriában szerzett. Aztán fegyveres kíséretet rendelt mellém a tengerpartig, úgyhogy nem kellett tartanom a rablóktól. A tengerparton aranyamat egy nagy kereskedőházban helyeztem el, és agyagtáblákra váltottam, amelyeket biztonságosabb volt az útra vinni, mint az aranyat, mert a rablók semmit sem érhettek vele. Aztán hajóra szálltam, hogy visszatérjek Szimirrába.