SZALAY–BARÓTI: A MAGYAR NEMZET TÖRTÉNETE

IV. Hunyadi Mátyás kora. (1458–1490.)

Szilágyi Mihály magatartásának oka. A Hunyadi-párt Mátyást trónra emelni készül. Külföldi trónjelöltek: Frigyes császár, Vilmos szász herczeg és Kázmér lengyel király. A hazai főurak. Hunyadi Mátyás előnye felettök. Országgyűlés Pesten. Podjebrád György s a Hunyadi-párt szerződése. Egyesség Szilágyi Mihály és Garai között. Szilágyi seregével Pestre jön. Az urak ellenkezése. Mátyás királylyá választása. Szilágyi kormányzó. Mátyást behozzák. Hogy fogadták megválasztását a külföldön? Podjebrádot a csehek királyukká teszik. Mátyás meghasonlása Szilágyival. Mátyás elzáratja. A szegedi országgyűlés. Szilágyi visszanyeri szabadságát. Halála. Összeesküvés Mátyás ellen. Mátyás szigora. A lázadók Frigyest választják meg királylyá. Koronázása. Mátyás Frigyest visszaszorítja s a lázadást elfojtja. A pápa magatartása. A hűtlen főurak megtérése. Alkudozások Frigyessel. Podjebrád kétszínüsége. Fegyverszünet Mátyás és Frigyes között. A trencsényi és alamóczi értekezletek. Mátyás és Podjebrád szövetsége Albert herczeggel, Frigyes öccsével. A császár Giskrát nyeri meg a maga részére. A Podjebráddal való barátság meghidegülése. Folytatólagos alkudozások Frigyessel. Béke. Viszályok Szerbiában. István Tamás bosnyák fejedelem. Polgárháború Boszniában. István a törökök kezébe játszsza Szendrőt. II. Pius pápa tervei. A mantuai kongresszus. Vlád oláh vajda. A törökök megtámadják és elűzik. Radul vajda lesz utóda, akit Mátyás is megerősít. II. Mohamed szultán betör Boszniába. Országgyűlés Tolnán. Jajcza és Kliucs feladása. A szultán István fejedelmet lefejezteti. Mátyás boszniai hadjárata. Jajcza megvétele. Mátyás koronázása. A pápa keresztes háborút tervez. II. Pius halála. II. Mohamed ujból megtámadja Boszniát. Mátyás közeledésének hirére kivonul. Zvornik visszavétele. Szrebernik ostroma. Bosznia félig török, félig magyar kézben. Középkori magyar adózás. A kamara haszna. Állandó adó behozatala. A királyi kincstár bére. A melléktartományok adója: ötvened és nyestadó. Fölmentések. Vámrendszer. Mátyás király 1467-iki adójavaslata. A királyi kincstár adója s a koronavám behozatala. Kapuösszeírás. A koronajószágok elidegenithetetlensége. Az adótörvény hatása. Tótországi zavarok. Erdélyi lázadás. Moldvaországi hadjárat. Podjebrád György cseh király jellemzése. Kétszinű politikát űz. A pápa követe eretneknek nyilvánitja. Meghasonlása Rómával. Terve. II. Pius pápa maga elé idézi, szintúgy utóda: II. Pál. Podjebrád engedetlensége. A pápa a szomszéd fejedelmeket, köztük Mátyást háborúra szólítja fel ellene. Mátyás készsége. Mi birta rá a Podjebrád ellen való föllépésre? Sikertelen alkudozások. A pápa Podjebrádot kiátkozza s az átok végrehajtásával a császárt, továbbá a lengyel s a magyar királyokat bizza meg. A lengyel király semleges marad, Frigyes Mátyást biztatja a harczra. Podjebrád Frigyesnek hadat izen. Az országtanács elhatározza a háborút Podjebrád ellen. Hadüzenet. Mátyás lépésének végzetes volta. Szózat az európai államokhoz. Benyomulás Morvaországba. Alkudozások. Podjebrád a lengyeleket a keresztesektől elvonja. Trébics ostroma és megvétele. Brünn megnyitja kapuit. Spielberg ostroma. Ujabb alkudozások. Az olmüczi gyűlés. Országgyűlés Pozsonyban. Spielberg eleste. Mátyás betör Csehországba. Ismételt alkudozások. Mátyást a katholikus csehek királylyá választják. Fegyverszünet. Mátyást cseh királylyá koronázzák. Mátyás Boroszlóban a sziléziaiak hódolatát fogadja. A cseh husziták Ulászló lengyel királyt ismerik el trónörökösül. Viktorin, Podjebrád fia, ujból megkezdi a harczot Mátyás ellen. Mátyás megveri és elfogja. A magyar-bródi vereség. Mátyás viszonya a pápához és Frigyes császárhoz. Podjebrád halála. A cseh rendek Ulászlót teszik meg királylyá. Elégületlenség Magyarországon. Összeesküvés. Vitéz János érsek, az ellenzék vezére. Az elégületlenek Kázmér lengyel herczegnek ajánlják fel a trónt. Mátyás a rendeket a maga részére nyeri. Kázmér hadüzenete. Betör az országba. Nyitrát megszállja. A király megbékül Vitézzel. Nyitra feladása. Kázmér hadával kivonul. Vitéz ujabb fondorkodása. Mátyás szigoruan bánik el vele. Vitéz halála. IV. Sixtus pápa Mátyást elismeri cseh királyul és ki akarja békiteni a lengyel királylyal. Viktroin herczeg átadja Kolin várát és Mátyás érdekében pártot gyűjt. Mátyás Kuttenberg felé nyomul. Fegyverszünet. Eredménytelen alkudozások. A lengyelek betörése Zemplénbe. A háború folytatása. Hradisch ostroma. Tarczai János benyomul Galicziába, János sagani herczeg pedig Lengyelország nyugati részébe. Béke. A cseh rablók ártalmatlanná tevése. Mátyás megkéri Beatrix-ot, Ferdinánd nápolyi király leányát. Frigyes, Kázmér és Ulászló szövetsége Mátyás ellen. Mátyás Ausztriát megtámadja. A lengyel király hadával Sziléziába nyomul. Mátyás taktikája. Boroszló ostroma. Kázmér békét kér. Találkozás Mátyás, Kázmér és Ulászló között. Békealkudozások, fegyverszünet. Mátyás házassága Beatrix-szel. Mátyás meghasonlása Frigyessel. Frigyes és Mátyás jelleme. Beckensloer hálátlansága. Mátyás Frigyesnek hadat izen. Bécs ostroma. A gmundeni béke. Ujabb alkudozások Ulászlóval. Az alamóczi béke. Fegyverszünet és béke Lengyelországgal. Viszonyok a törökökkel. Szabács várának építése. A német rendek közönyössége. A törökök békeajánlatai. Nagyvárad kifosztása. István moldvai vajda megtagadja az adót. A törökök megtámadják, de Mátyás s a lengyel király visszaverik őket. Szabács viadala. Szendrő sikertelen ostroma. A törökök betörései. A kenyérmezei diadal. Kinizsi Pál és Báthori István. Otranto bevétele. II. Mohamed halála. Pártviszály Bajazid és Dsem között. Mátyás védelemre szoritkozik. Öt évi béke a törökökkel. Háború Frigyessel. A háború oka. Fegyverszünet. Sikertelen békealkudozások. A birodalmi gyűlés s a pápa magatartása. A háború megkezdése. Hainburg ostroma. Kőszeg visszavétele. A pápai követek közbenjárása. A háború folytatása. Bruck, Klosterneuburg és Korneuburg megvétele. Bécs ostroma. Mátyás diadalmas bevonulása Bécs városába. A tartomány rendeinek hódolata. Német-Ujhely ostroma. Stein eleste. Mátyás és Ulászló egyezkedése. Albert szász herczeg birodalmi haddal jő Mátyás ellen. Alkudozások Frigyessel. Hadi szervezet Mátyás korában. Állandó zsoldos katonaság. A fekete sereg felállítása. A gyalogság nagyobbodó szerepe. A lovasság. Huszárok, nehéz fegyverzetű lovasok. Tűzérség. Puskások. Műszaki csapatok. Mikép bánt Mátyás katonáival? Vezérei. Hadi fegyelem. Mátyás mint hadvezér. Hadfelállítás, taktika. A magyar sereg létszáma. Mátyás családi élete. Beatrix jellemzése. Corvin János, Mátyás természetes fia. A király őt akarja utódjává tenni. Beatrix ellenkezése. Az 1485-iki törvény. A nádori méltóság emelése. Corvin János eljegyzése Sforza Blankával. Mátyás betegsége és halála. Jelenetek a király halálos ágyánál. A temetés. Mátyás külseje. Uralkodásának, egyéniségének jellemzése. Mátyás mint a tudományok és művészetek pártolója. Könyvtára. A könyvnyomtatás meghonosodása. A budai s a pozsonyi egyetem. A művészet Mátyás korában. Mátyás hírvágya és nemeslelküsége.

Mi volt Szilágyi terve, mikor visszautasította azokat a pontokat, melyek hivatva lettek volna békét hozni létre V. László és a Hunyadi-párt között? nem tudjuk. Csak a föltételek ellen volt-e kifogása, mint a melyek a Hunyadi-ház birtokait kevesbitették volna, vagy talán általában lehetetlennek találta Hunyadi László halála után László királylyal a békét? – minderre lehetetlen feleletet adni. Meglehet, hogy magok a Hunyadi-párt vezérlő egyéniségei sem voltak ezzel tisztában. Tény, hogy az ország igen ferde helyzetben volt, midőn a királyt ellenségének tekinté. Azonban akármi volt is a Hunyadi-párt terve: V. László halála lényegesen megkönnyíté helyzetét. Most már határozottan ki volt tűzve a czél, hogy Hunyadi Mátyást, János kisebb fiát, ez idő szerint egyetlen tagját a dicső Hunyadi-családnak emelje a királyi székre. Igaz, hogy Mátyás még alig volt tizennyolcz éves – 1440-ben, Kolozsvárott született – s így alig volt hihető, hogy a kormányra alkalmas legyen, de atyja érdemei, bátyjának ártatlanul történt kivégezése oly népszerűvé tették, hogy a nemzet csak a legmagasabb polczra emelésével vélte eléggé kifejezni háláját az apa s részvétét a fiú iránt.

Mátyás király tudósai körében.
Than Mór falfestménye a Nemzeti Muzeum lépcsőházában. Doby M. metszetéről.

Gyakorlati tekintetek is javasolták e választást. Külföldi fejedelmi jelöltekben nem volt ugyan hiány, de egyikök sem látszott alkalmasnak a trónra. Az egyik trónkövetelő Frigyes római császár volt, Lászlónak atyai részről legközelebbi rokona s korábbi gyámja. Ámde a magyarokkal szemben nem viselkedett úgy e fejedelem, hogy rokonszenvet tudott volna ébreszteni maga iránt. Még az osztrákok sem akarták herczegöknek elfogadni, pedig azok az örökösödést tárgyaló törvények értelmében erre kötelesek voltak. Igényt táplált V. László mindkét nővérének férje: Vilmos szász herczeg és Kázmér lengyel király is. Az első különben leginkább csak a szomszéd Csehországra vetette tekintetét. Magyarországon majdnem teljesen ismeretlen lévén, itt semmi kilátása sem volt a sikerre. A második is igen jelentéktelen ember volt. Hosszú életén át a szerencse kedvezéséből, mint látni fogjuk, nem megvetendő szerepet játszott, pedig minden tehetsége vadász-szenvedélyében meg a pazarlásban nyilatkozott, a mely utóbbi miatt épen ez időtájt a lengyelek gondnokság alá akarták helyezni.

A hazai főurak között is bizonyára nem egy volt, a ki hajlandó lett volna a királyság gondjait magára vállalni, így Garai, Ujlaki és mások. Mindezek között azonban egy sem nyujthatott gyakorlati szempontból is annyi kedvező kilátást, mint Hunyadi Mátyás. Igaz, hogy a külföldiek megválasztása egy-egy ország segélyét szerezte volna meg, de még inkább ellenséges viszonyba hozta volna Magyarországot a többivel. Itthon pedig nem lett volna talaj, a melyen megálljanak. A hazai jelöltek közül is sem vagyonra, sem észre, sem jellemre nem vált ki egyik sem annyira, hogy a koronát megérdemelje. Mátyást ellenben óriási vagyona is ajánlotta, mert az már is nagyobb volt a királyénál, ily birtok pedig egy alattvaló kezében, kivált ha gyönge a király, könnyen veszélyessé válhatik.

Mátyás király szülőháza Kolozsvárott.
Vahot-Kubinyi: „Magyarország és Erdély képekben” czimű művéből.

Ehhez járult még Mátyás egyénisége is. Fiatal volt ugyan még, de minden, a mit róla tudtak: élénk esze, korához képest jártassága a tudományokban, atyja oldalán fejlett jelleme – mindez a legszebb reményekre jogosított. Végre Mátyás megválasztását javasolta a jobbára a középosztályból állott Hunyadi-párt érdeke is, mert más jelölt kormányra jutásakor nem lett volna kilátása arra, hogy érvényesüljön.

Mindezeknek a tekinteteknek összehatása az V. László halálakor már is tetemes sereggel rendelkező Szilágyit tette a helyzet urává. Hatalmával azonban nem élt vissza s az országtanács tagjai – pedig köztök voltak a Hunyadi-ház esküdt ellenségei – bántatlanul voltak Budán, a honnan az országgyülést újévre Pestre hívták össze.

A ki a magyarországi viszonyokat legelőbb átértette: Podjebrád György, Csehország kormányzója volt. László halálát arra akarta felhasználni, hogy Csehország számos trónkövetelője mellett ő nyerje el annak koronáját. Hamar feltünt neki annak előnye, ha a hasonló törekvésű Hunyadi-párttal kezet fogva jár el. Azért a László halála napján Prágába hozott Mátyást vendégként fogadta, kitüntető szívességgel bánt vele s arra az ígéretre birta, hogy leányát Katalint nőül veszi. De viszont a Hunyadi-párt is tudta méltányolni a benne kínálkozó szövetségest, azért Vitéz János még novemberben hozzá elutazott. Nagyjából megállapították a kötendő szerződés föltételeit, melyben kölcsönös barátságot fogadtak, házasságot Mátyás és Podjebrád leánya között, ezen kivül bizonyos váltság- vagy tartásdíjat Mátyásért, mit a magyarok fognának fizetni. E szerződésnek egyik lényeges pontja még az volt, hogy Podjebrád járjon közben a Magyarország északi részén dúló cseheknél, kibékítve őket a Hunyadi-párttal; továbbá engedje meg, hogy a magyarok Csehországban zsoldosokat fogadhassanak.

Szilágyi Mihály aláirása.
(Michal Zylagy de Horogzeg Regni Hungar(ie) Gubernator.)

E szerződés ismét nem kis mértékben növelte a Hunyadi-párt erejét. Érezték ezt ellenségei is, ámbár a szerződés föltételeit természetesen nem ismerték. A nemzet is mindinkább kitüntette, hogy Mátyást akarja királyául. Ily körülmények között a Hunyadi-párt ellenségei is közeledni óhajtottak. Csakugyan 1458. január 12-ikén Szilágyi Mihály és Garai, meg ennek nehány barátja barátságot kötöttek. De ez az egyesség nemsokára, nem tudni mi okból, felbomlott.

Szilágyi az országgyűlésen húszezer emberrel jelent meg. A köznemesség hozzá csatlakozván, hada mintegy negyvenezerre emelkedett. E nagy erőtől Garai és a főurak megrettentek. Nem akartak a gyülés helyéül kitűzött Pestre menni, hanem Budán a várban maradtak. Tervök volt, hogy húzzák-halaszszák a választást, remélvén, hogy azalatt a köznemesség elszéled. De csalatkoztak, mert az helyt állott emberül. E közben elkezdett a Duna zajlani, mi ismét alkalmul szolgált a főuraknak a választás halogatására. Nem sokára azonban a Duna befagyott. Ekkor végre Szilágyi Mihály bátorság-levelével kezökben ráadták a fejöket, hogy átmenjenek.

Másnapra, január 23-ára volt kitűzve a választás. Budán és Pesten alig volt a középkorban valaha annyi ember, mint ekkor. A köznép is nagy tömegekben jött a szomszéd Fehér- és Pestmegyékből a városba, hogy a nagy eseménynek tanuja lehessen. Még a Duna jege is meg volt rakva emberekkel. A Garaiéknak adott bátorságlevél értelmében ugyanis nem volt szabad Szilágyinak katonáit sem a két testvér-városban, sem a Rákoson elhelyezni, tehát oda rendelte őket, hogy kéznél legyenek.

A főurak elsőben meghallgatták a külföldi fejedelmek követeit, majd Szilágyinak rövid, de szívből jövő és szívhez szóló beszédét, melyben a nemzet általános óhaját tolmácsolá; azután hosszan tanakodtak. De a nép unni kezdte a várakozást, s mintha a választás már megtörtént volna, egy szívvel-lélekkel felkiáltott: „Éljen Mátyás király!” Most már a főurak sem tehettek egyebet, minthogy rámondták helyeslésöket és Szilágyival megkötötték a választás föltételeit. Mátyást ugyanis még fiatalnak tartván a kormányra, öt évre nagybátyját kormányzóvá választották. A választás föltételei szigorúak voltak s a kormányzónak, illetőleg a királynak igen megkötötték a kezét mind a hadviselésre, mind az adókivetésre nézve.

Szilágyinak első teendője volt, hogy követséget küldjön Mátyásért. A követség élén Vitéz János nagyváradi püspök, a Hunyadi-ház bizalmas barátja állott. A követeknek nem kellett Prágáig fáradniok. Mihelyt Podjebrád a választás eredményét megtudta, sietett Mátyáshoz, hogy ő legyen az első, a ki az örvendetes hírt közli vele, azután pedig díszes sereg élén Magyarország határához kísérte, a hova időközben a követség is megérkezett. A novemberben megállapított előzetes szerződést végkép megkötötték ez alkalommal. Mátyás váltságdíját 40–50,000 aranyban állapították meg, továbbá azt is határozták, hogy Mátyás Podjebrád leányát tizenkét éves korában vegye nőül, addig is Magyarországban neveltessék. Miután Pobjebráddal az alkuvásokat befejezték, Mátyás megindult a morvaországi Straszniczból, ahol a tárgyalások folytak. Az ország határszélén az előre ment követség fogadta, élén Vitéz Jánossal, a ki ismert ékesszólásával mondta el üdvözlő beszédét. De nemcsak a hivatalos ünnepélyeknek volt Mátyás tanuja: a nép is a legőszintébb örömmel üdvözölte utjában.

A külföldön nem találkozott választása mindenütt kedvező fogadtatással. Azok, akik maguk is óhajtották a magyar trónt, természetesen nehezteltek mellőztetésökért. Frigyes császár, a kihez csakhamar követség ment, hogy a korona visszaadását sürgesse, kitérő választ adott; mások csak a „felcsöpörödöttet” látták Mátyásban. De a kereszténység első embere, a pápa, sietett már márczius 14-én írt levelében nemcsak elismerni őt, hanem legnagyobb örömét is kifejezni a Hunyadi-család felmagasztalásán. Csehországban is rokonszenvesen fogadták a választást, mint mellékdarabját az ő eljárásoknak. Márczius 2-ikán ugyanis megválasztották királyul Podjebrádot. Fejére két magyar főpap tette a koronát, mert a prágai érsekség a huszita Rokyczana kezében volt, a többi főpapok pedig vagy Podjebrád ellenségei voltak, vagy nem birtak elég tekintélylyel.

Mátyás nemsokára kitüntette, hogy nem alkalmatlan a nagy tisztségre, a melyre emelték s korához képest valóban meglepő itélő tehetséget s önállást tanusitott. De kitűnt már ekkor az a más nagy emberekkel közös tulajdona is, hogy a mit helyesnek lát, azt minden tekintet nélkül végrehajtsa. Hamar belátta, hogy nagybátyja, a ki erőszakos ember volt ugyan, de nem erélyes, nem alkalmas az ország ügyeinek vezetésére; magában ellenben érezte az ehhez való tehetséget. Ezért nagybátyját mindinkább mellőzte s úgy látszik, hogy Hunyadi Lászlónak Gyula-Fehérvárt való eltemetése is jó alkalmul szolgált arra, hogy őt egy időre eltávolítsa. A május havában összegyült országgyülésen a király már egészen önállóan szerepelt; nagybátyja kormányzói hatalmát csupán a kincstár feletti fölügyeletre s a főbb várak kapitányságára szorítá, egyszersmind megadományozta őt a beszterczei örökös grófsággal.

De Szilágyi mindebben hálátlanságot látott öccse részéről. Nemsokára igen kellemetlenné vált a köztük lévő viszony: az igyekezett Mátyás minden tettében gáncsot találni, ez viszont érvényesíteni akarta a királyi tekintélyt nagybátyja ellenében, azon ember ellenében is, kinek koronáját köszönheté. E rossz viszony nem sokára annyira fejlődött, hogy Szilágyi a Hunyadi-ház ellenségeihez közeledett, kik nem kevéssé siettek őt szövetségökbe fogadni, remélvén, hogy most már a saját nagybátyja által is elhagyott ifjat könnyen kivethetik királyi székéből. De nem az lett az eredmény. Mátyás hirét vevén a dolognak, Vitéz Jánost küldte Szilágyihoz, hogy őt észre térítse és megkérlelje. S ez sikerült is neki. Szilágyi találkozót kért Mátyástól, a melyen a királylyal teljesen megbékült. Lemondott kormányzói tisztjéről, a helyett a király ujból kinevezte beszterczei örökös gróffá s a Hunyadi-ház birtokainak nagy részét átengedte neki. A gyenge öreget azonban csakhamar megtántorították. Alig két hónap mulva, hogy Mátyással kiegyezett, ujból ellenségeihez pártolt át. De a királyt ezuttal elhagyta béketürése. Tüstént elfogatta s kérlelhetetlen szigorral akart eljárni ellene: fejét akarta vetetni. De utóbb a pápai követ közbenjárására s bizonyára saját szivének sugallatát követve, megkegyelmezett életének s megelégedett azzal, hogy Világosvárott elzáratta.

Mátyásnak most alkalma nyilt, hogy kitüntesse államférfiúi tehetségét. A kormányzásban semmi fennakadás sem történt s az év végén Szegeden tartott országgyülés is igen simán folyt le. Ezen az országgyülésen Mátyás azt is ki tudta vinni, hogy a választásakor kikötött föltételeket jelentékeny részben mérsékelték s például a fölkelt nemesség szolgálati kötelezettségét tizenöt napról három hónapra emelték.

Szilágyival is megbékült a király. Belátta, hogy sokkal többel tartozik neki, hogysem hibái miatt örökös fogságra kárhoztathatná. Már a következő évben szabad lábra helyezte s megbízta az alvidék védelmével. Szilágyi buzgón járt el tisztében, de egy alkalommal, midőn a törökök becsapását megtorlandó, Törökországra ütött, serege megveretett, ő maga foglyul esett és Konstantinápolyba vitetvén, lefejeztetett.

Mátyás király.
Reliefkép a boroszlói székesegyházban. Arch. Ért. uj folyam, XI. köt.
A körirat: MATHIAS REX HVNGARIE. Azaz: Mátyás, Magyarország királya.

A főurakra, a kik Mátyást csak kénytelen-kelletlen választották meg, nem csekély hatást tett a királynak szigorú eljárása Szilágyi ellenében. Nem mintha az öreg bajnok sorsát valami nagy részvéttel kísérték volna, hanem mert így gondolkoztak: „Ha nagybátyjával, kinek trónját köszönheti, így bánik, miként fog eljárni ellenünk, kik mindenha ellenségei valánk?” Elkezdtek tehát gyűléseket, értekezleteket tartani, a melyeken elhatározták, hogy Mátyást leteszik a trónról s helyébe mást választanak királylyá. Frigyes császárnak tehetetlenségét és rossz indulatát ismerték már, szerettek volna tehát mást „fogni” királynak. Ezért alkudozásba bocsátkoztak Podjebrád Györgygyel, a cseh királylyal. Ez ügyes diplomata lévén, mindenfelé sok összeköttetésre tett szert. Ezzel szerzett tekintélyét ritka nagyravágyásának kielégítésére kivánván felhasználni, bár leánya Mátyásnak jegyese volt, nem utasította egyenest vissza a tervet, mely fiát Henriket, ki Ujlaki vejéül volt kiszemelve s mint ilyen, Magyarországban tartózkodván, a magyar nyelvet is elsajátította, a magyar trónra volt segítendő. De előbb a császárral kívánt értekezni, mert nemcsak nagyravágyó, de óvatos is lévén, nem akart egyszerre mind ezzel, mind Mátyással ellenséges viszonyba keveredni. Úgy látszik, hogy a császár azt tanácsolá neki, hogy ne nyujtsa ki kezét a magyar korona után, mert rövid idő mulva azt látjuk, hogy visszavonul a fondorlatok teréről.

Mátyás neszét vevén a főurak árulásának, megfosztotta őket hivatalaiktól s nádorrá Ország Mihályt, erdélyi vajdává pedig Rozgonyi Sebestyént tevé. Az országgyülésen pedig, melyet e hivatalok betöltése végett februárban tartott, azt a kérdést intézte a rendekhez: Akarják-e őt csakugyan királyokul vagy nem? Ha nem, úgy ő kész visszalépni, különben pedig adjanak segélyt a lázadók ellen. A hűtlen főurak mit tehettek egyebet, kénytelenek voltak Frigyes karjai közé vetni magukat. A németujvári gyülésen, melyben Garai, Ujlaki, a Szentgyörgyi és Bazini grófok, a Kanizsaiak, ugyanazok, a kik egy év előtt még Mátyás legbuzgóbb hívei valának, továbbá a Frangepánok, valamint némely osztrák urak, a kiknek hazánkban is voltak birtokaik, mint a monyorókeréki Elderbachok, szalonaki Paumkircher Endre és még többen vettek részt, február 17-én megválasztották Frigyes római német császárt, „néhai László király rokonát s a szent korona hű őrét” magyar királylyá. Frigyes úgy látszik komolyan vette a dolgot s pár nap mulva sietett válaszolni, hogy a magyar trónt elfogadni kész. A koronázást sem halogatták sokáig, hanem a Frigyes kezében levő szent koronát márczius 4-ikén fejére illesztették. Az igaz, hogy nem akadt magyar főpap, a ki a koronázásra vállalkozott volna, de az nem volt akadály. Salzburg érseke hajtotta végre az ünnepélyes cselekvést, a német-ujhelyi székesegyházban.

Mátyás a gyorsaságot tartván a hadviselés egyik legelső föltételének, sietett egy sereget Nagy Simon vezérlete alatt Frigyesnek s a lázadóknak egyesült serege ellen küldeni, de az Körmendnél április 7-ikén megveretett. Úgy látszik, a vezérletet tartották e vereségért általában hibásnak s a vitézek ezt annyira szívökre vették, hogy maguk kérték a királytól megtizedelésöket. Mátyás azonban éles szemével mindjárt átlátta, hogy a kik ennyire érzik a katonai becsületet, nem lehetnek rossz katonák s a helyett, hogy megbüntette volna őket, így szólott hozzájok: „Nem hogy megbüntetnélek, hanem inkább visszaküldelek benneteket az ellenség ellen. Ott köszörüljétek ki a csorbát, a mely becsületeteken esett!” Ki csodálja, hogy ilyen szavakra a katonák a legnagyobb elszántsággal mentek a harczba s Frigyes seregeit rövid időn vísszaszorították?

Mátyás király arany pénze.
Veszerle „Érm. Táblái”-ról.
Előlapján Mária a gyermek Jézussal. Mint Magyarország patronája Mária Mátyás aranyain jelentkezik először. A körirat: MATHIAS D(ei) G(racia) R(ex) VNGARIE. Azaz: Mátyás, Isten kegyelméből Magyarország királya. Hátlapján Szt. László, a szokásos körirattal.

A gyorsan támadt lázadásnak gyorsan vége is lőn. Frigyes az elégületlenek jóindulatát és bizalmát nemsokára eljátszotta, mit előmozdított az is, hogy e párt a pápában nem kevéssé csalódott. Tudjuk, hogy III. Calixt pápa a Hunyadi-háznak barátja volt s V. László halála után nemcsak nem működött ellenségesen Mátyás irányában, hanem inkább követe: Carvajal bíboros utján pártját növelni igyekezett. Majd ő volt az első külföldi uralkodó, a ki királyul elismerte. E derék főpap azonban 1458 nyarán elhunyván, helyébe Aeneas Sylvius, a kitünő tollú író, Frigyes császár volt titkára, választatott meg. Azt hitték róla, hogy Frigyes iránti hálából bizonyára elő fogja a lázadás ügyét mozdítani. Erre azonban semmi hajlandóságot sem mutatott s Frigyesnek így írt: „Senkinek sem kívánnánk jobb előmenetelt, nagyobb szerencsét és több országot, mint Frigyes császárnak. De nem tanácsos Magyarországot marczangolni, mert különben ez az ország, melyet a kereszténység védő pajzsának szoktak nevezni, nem felelhet meg rendeltetésének.” Ily körülmények között egyre-másra álltak át a főurak Mátyáshoz. Elsők a Kanizsaiak voltak. Példájokat a többiek is követték, mert Mátyás nemcsak megbocsátott nekik, hanem hivatalaikba is visszahelyezte a megtérőket vagy ujakra nyitott kilátást. Így Ujlakinak reményt nyujtott a boszniai királyságra, melynek uralkodója hűtlenné lett. Garai nem vehette el megtérése jutalmát, mert rövid idő mulva meghalt.

Ily viszonyok mellett már májusban megkezdődtek az alkudozások Frigyessel, a ki úgy látszik, már ekkor maga is letett arról, hogy igényeit megvalósítsa; legalább ez idő szerint, mert a magyar királyt Vitéz képviselte nála. Abban egyeztek meg, hogy Podjebrádot választják békéltetőnek, a kinek elnöklete alatt Brünnben voltak tartandók a kibékülést czélzó értekezletek. Ám mielőtt ezek megkezdődtek volna, Podjebrád titkos levelezésbe bocsátkozott Frigyessel, támogatását igérvén Magyarország elnyerésére czélzó törekvéseiben; viszont kérte, hogy ünnepélyesen erősítse meg őt Csehország birtokában. Frigyes, ki már-már letett reményéről, annyira megörült ez ajánlatokon, hogy személyesen elutazott Brünnbe, ott Podjebrádot kívánsága szerint megadományozta Csehország királyságával s oly szerződésre lépett vele, mely szerint segítséget ígért neki tervei megvalósítására; viszont Frigyes Magyarország három évi jövedelmét, azon felül 60,000 aranyat kötött le neki. A császár elutazása után megkezdődtek az alkudozások, melyekben a magyarok feje Vitéz János nagyváradi püspök volt. A békéltető kétes szerepet játszván, az alkudozások természetesen nem sok eredményre vezettek. Az összes eredmény a következő év junius haváig tartandó fegyverszünet volt. A kibékülést egy ujabb, 1460. januáriusában Alamóczon (Olmütz) összeülendő értekezletre halasztották. De ez sem vezetett 1461. februárig tartandó fegyverszünetnél többre, s hasonló volt az eredménye a májusban tartott értekezletnek is, Carvajal és Bessarion bíborosok, a pápa követei minden jóakaratú törekvése ellenére.

Ez időtájban uj fordulat állott be Podjebrád politikájában. A mit a császártól remélhetett, azt elérte, most tehát ujra Mátyáshoz közeledett. E közeledésnek következménye lőn aztán, hogy a trencséni és alamóczi értekezleteken elhatározták, hogy Mátyás 1461. május 1-én nőül veszi a Prágában felejtett Katalint, a mi meg is történt. A császárral folytatott alkudozások azonban ismét nem vezettek eredményre. Sőt nemsokára mind Mátyás, mind Podjebrád szövetkeztek Albert osztrák herczeggel, Frigyes öccsével s azt fegyverrel is segítették bátyja ellen. Mátyás valami négyezer embert küldött Ausztriába. A császár ellenben megnyerte Giskrát, ki a mult évben már azon a ponton volt, hogy Podjebrád közvetítése mellett kibékül Mátyással, őt állította Albert s annak magyar és cseh szövetségesei ellenébe. Azonban ennek is volt haszna, mert Giskra Ausztriában lévén elfoglalva, Mátyás ez évben is több várát elfoglalta, így különösen az erős Sárost és Ujvárt.

De a cseh királylyal való barátság nem igen volt állandó. Mátyásnak tudomására jutott, hogy az Ujlaki vezetése alatt álló főurak Podjebrád fiának: Viktorinnak ajánlották fel a koronát s hogy a cseh király ismét nem utasította azt határozottan vissza, ámbár Mátyás egyetlen felszólalására fiát hazahívta Ujlaki udvarából. Egyébként is az alkudozásokból arra a meggyőződésre jutott Mátyás, hogy jobb lenne Frigyessel egyenesen összeköttetésbe lépni, mintsem közvetítő útján, a ki hol mellette, hol ellene fondorkodik. A következő (1462.) év elején tehát Vitéz elutazott a zágrábi püspökségbe, mely akkor szintén az ő kormánya alatt állott, s onnan, a Mátyással való megállapodás szerint, mintegy csak megbízás nélkül, átrándult Gráczba, Frigyes császárhoz. De ez is kezdte már unni a viszonyt, mert mindinkább nyilvánvaló lett, hogy csak Podjebrád fog belőle hasznot húzni, a ki ekkoriban is izgatott Németországban a császár letétele és saját fölemelése mellett. A császár eddig szokatlan készséggel alkudozásba bocsátkozott a főpappal s nagyjából meg is csinálták a béke föltételeit. E szerint Frigyes azonnal visszaadta volna a koronát és Sopront 60,000 arany váltságdíj mellett; egyéb magyarországi birtokait megtarthatja ugyan, de azok Magyarországnak részei maradjanak s ide fizessenek adót, magyar egyházi hatóságok alatt álljanak és Frigyes halála után 40,000 aranyért visszaválthatók legyenek. Frigyes megtartotta volna a magyar királyi czímet is és ha Mátyás utódok nélkül múlnék ki, ő vagy utódai lettek volna örökösei.

Mátyás király nagy függő pecsétje.
Az Orsz. Levéltárban lévő eredetiről. Tull Ö. rajza.
A király diszes faragású gót stilü trónuson ül. Fejét korona ékesíti, testét hosszú palást és bő öltöny födi; jobbján a jogart, baljában az ország almáját tartja. A trónuson fönt az ország, középen Bulgária és Galiczia, lent Kumánia és Dalmáczia czimere; legalul a Hunyadi-czimer. A körirat: Sigillum maiestatis Matthie Dei gratia Hungarie Dalmacie Croaci(e) Rame Servie Gallicie Lodomerie Commanie Bulgarieq(ue) regis. Azaz: Mátyás, Isten kegyelméből Magyarország, Dalmáczia, Kroáczia, Ráma, Szerbia, Galiczia, Lodoméria, Kumánia és Bulgária királyának felség-pecsétje.

De Mátyásnak és Vitéznek az volt most a tervök, hogy úgy tüntessék fel az egész egyezkedést, mint a mire épen nincs szükségök. Vitéz tehát az alkudozások után, mintha semmi sem történt volna, visszatért a zágrábi püspökségbe. És csakugyan nem csalódtak föltevésökben. Mert nemsokára Frigyes küldött Mátyáshoz követséget ez ügyben. Mátyás azt felelé, hogy nem ismeri a föltételeket, mert Vitéz az ő tudta nélkül, csak nehány előkelő megbízásából utazott Gráczba és mindeddig jelentést sem tett arról, hogy mit művelt ott. Különben kész, – úgymond – a békére, csakhogy ezt sokkal fontosabb ügynek tekinti, hogysem arról tanácsosai meghallgatása nélkül határozhatna, azok pedig jelenleg sürgősebb dolgokkal vannak elfoglalva. Azonban mindezt csak azért mondta Mátyás, hogy Frigyes követei ne álljanak valami nagy föltételekkel elő. Sietett bizony az ügyet előbb a Váczon összegyült országtanács, majd a májusban tartott országgyülés elé terjeszteni. Az volt a közvélemény, hogy terhesek ugyan a föltételek, de nem elfogadhatatlanok s miután ily rendkivüli kiadás födözésére az ország rendes jövedelmei nem voltak elegendők, rendkívüli adót ajánlottak meg a rendek: minden nemes személye után egy aranyat. A városok is szép összegekkel járultak e hazafias ügyhöz, így Kassa ötezer, Raguza és Bártfa két-kétezer aranynyal.

Különben még jó darab idő telt el a béke végleges megkötéseig. Csak 1463. julius 19-ikén cserélték ki a békeokmányokat. Ugyanitt meg kell e békének egy titkos föltételét is említenünk. Mikor t. i. az alkudozásokat már majdnem befejezték, előállt Frigyes s azt követelé, hogy Mátyás tegyen igéretet, mely szerint, ha felesége, a ki nyilvánvalóan sorvadásban szenvedett, meg talál halni, nem fog ujra házasságra lépni. Mátyás, bár ezt csak oly föltételnek tekinté, melyet nem szokás teljesíteni, mégis igen vonakodott tőle s utoljára is csak abban egyezett meg, hogy Vitéz tegyen ez iránt igéretet a császárnak, de a többi magyar biztosok tudta nélkül.

A Frigyessel való békének hasznos voltát nem lehet tagadni. Azok, a kik Mátyás letételére számítottak, számításaikban megcsalatkozva, hozzácsatlakoztak mind. Giskra is megbékült. Mátyás a kezén volt felföldi várak helyett Lippát adományozta neki, továbbá Solymost Arad-megyében, azonkívül 25,000 aranyat fizetett ki részére. Az annyi harczban kipróbált katonái az u. n. zsebrákok legnagyobb részt a király szolgálatába léptek. A többi itt maradt csehek megszüntek számot tevő ellenség lenne, hanem egyszerűen csak rablóknak voltak tekinthetők, ámbár még nehány éven át nem kevés gondot adtak a felföldieknek.

* * *

Calixt pápa kétségkívül azért üdvözölte Mátyást oly örömmel a magyar trónon, mert benne atyja politikájának folytatóját látta, a ki hatalmát arra fogja használni, hogy a keresztény világot a török veszedelemtől megszabadítsa. És mégis harminczkét évi uralkodása után a török közelebb férkőzött Magyarország szívéhez, közelebb Európához, mint mikor a trónra lépett. Pedig benne sem hiányzott a jóakarat s a buzgó törekvés. Mily viszonyok voltak e sajnálatos körülmény okai? meglátjuk történetünk fonalán. Most térjünk vissza kiinduló pontunkra.

Mint láttuk, Brankovics György röviddel V. László halála előtt elhunyt. Halála után fiai és rokonai viszálykodtak csekélyre olvadt országa felett, melyet csak a szomszéd várak magyar őrsége tartott fenn. A fejedelmi hatalmat különben leginkább Lázár gyakorolta, a kit tizenhét év előtt némelyek Erzsébet királyné férjeül szántak. Ennek halála után özvegye: Ilona országát a szentszék védelme alá helyezé: s arra kérte a pápát, hogy vejét, Istvánt, a bosnyák fejedelem fiát erősítse meg annak birtokában. A pápa kész volt erre, de mégis az ország hűbér-urához, a magyar királyhoz utasítá. Ennek következtében István Tamás, a bosnyák fejedelem vagy király, a hogy némelyek czímezték, megjelent a szegedi országgyülésen s itt kinyerte, hogy a Szerbia déli részén keresztény kézben levő terület, melyet Ráczországban szoktak nevezni, Boszniához csatoltassék, fia pedig Szendrő vidékének birtokában megerősíttessék. De Szendrő uj ura nem volt különb a régieknél. Hogy Bosznia koronáját saját fejére tehesse, atyját erőszakos módon megfosztotta életétől. Ennek következtében Boszniában polgárháború keletkezett, mert a királyi családnak több tagja vágyott a koronára. Egyikök mohamedánná is lett, hogy a törökök segélyét megnyerje. István, hogy magának ezek ellenében legalább a törökök semlegességét, ha nem is segélyét biztosítsa, 1459-ben kezökbe játszotta Szendrőt. Ez azonban oly hirtelenül történt, hogy Mátyás, ki nem lehetett rá elkészülve, nem akadályozhatta azt meg. Így ismét elbukott egyik délszláv tartomány.

E közben nagy szabású terveket forgatott agyában a III. Calixt helyére lépett II. Pius. Ő is átlátta, hogy Magyarország nem bírja még kiállani a törökök folytonos támadásait, ha csak a többi keresztény államok részéről hathatós segítségben nem részesül. E czélból egy nagy kongresszust tervezett, mely Mantuában volt összejövendő s a melyre minden keresztény államot és fejedelmet meghívott. Össze is jött az 1459 nyarán, de nem sok köszönet volt benne. A fejedelmek közül csak nehány kisebb olasz állam uralkodója jelent meg, a követek pedig, kiket más országok küldtek, nem pótolhatták a fejedelmeket, mert oly jelentéktelen emberek valának, hogy szinte nem volt érdemes velök ily fontos ügyekről értekezni. A pápa nem kevéssé bosszankodott ezért. A császár követeit visszautasította s csak azokat fogadta el, a kiket helyökbe küldött. Csalódásának a gyülekezethez intézett szónoklatában ily szavakkal adott kifejezést: „Azt hittük, hogy minden országból nagyszámú meghatalmazottal fogunk itt találkozni s reményünkben csalódva látjuk magunkat. Ha látjuk e lanyhaságot, sőt hidegséget a fejedelmeknél és népeknél, fájdalommal és szégyennel telünk el. A törökök átkozott istentelenségökért készek a halálba menni, a keresztények a hit védelmére a legcsekélyebb fáradságot és költséget is sajnálják. Ha ez így tart, nem sokára vége lesz a kereszténységnek!” A kongresszus a következő január elejéig elhúzódott, de tulajdonkép semmi eredménye nem volt. Elhatározták ugyan a keresztes hadjáratot, megválasztották fővezérül Frigyes császárt, de a további módozatok megállapítását a pápa ellenére a német birodalmi gyülésre halasztották. E gyülések azonban, miután minden német fejedelem a maga kezére űzött politikát, tulajdonkép senkit sem képviseltek, senkit sem köteleztek. Határozataik legfeljebb annyit értek, mint egy-egy mérsékelten látogatott népgyüléséi s így a mit egyszer azokra bíztak, az el volt temetve. Hozzájárult még a Mátyás és Frigyes közt fenforgó viszály, mely – mint láttuk – még három éven át tartott s így az egész tervből nem lett semmi.

Mátyás addig sem hanyagolta el egyébként a török elleni ügyet. A pápától pénzzel gyámolítva igyekezett jó állapotban tartani a „végeket”, vagyis a határszéli várakat és tartozékaikat, s minden támadást visszaverni. De 1462-ben, mihelyt az egyesség létre jött s azt az országgyülés is elfogadta, azonnal Szegedre ment, hogy ott a törökök ellen nagyobb csapatokat gyüjtsön össze. A szultán ugyanis most Oláhország ellen indított hadjáratot. Vlád, az oláh vajda, aki István bosnyák királylyal Mátyásnak bemutatta hódolatát, egyike volt a legborzasztóbb szörnyetegeknek. Szinte mesésnek látszik, a mit a krónikások a parancsára történt karóba húzásokról, embereknek a szó szoros értelmében való megnyúzásáról stb. beszélnek. E dicső tulajdonait eddigelé leginkább csak saját alattvalói irányában mutatta ki, most azonban nagyobb dolgokra is érezvén hivatást, a törökökön is kezdte gyakorolni. Ezért igyekezett Mátyáshoz közeledni, a kinek önmegtagadása annyira ment, hogy a közös ellenség ellen még e szörnyeteggel is kész volt szövetkezni. De mielőtt a király felkészűlt volna, elborították a törökök Havasalföldét. Vládot, a kit említett tulajdonaiért karó-vajdának, alattvalói hóhérnak neveztek, onnan elűzték s helyébe öccsét, Radult iktatták a vajdaságba. Mátyás némi sereget gyűjtve, a török fősereg elvonulása után, Vládot vajdaságába visszahelyezni készült. De tudomására jutván, hogy a törökökkel lépett összeköttetésbe s kalauzul ajánlkozott az általa jól ismert Magyarország ellen, a közeledése hírére meghódoló Radult megerősítette, Vládot pedig Budára fogságba vitette.

A következő évre ismét nagy készületeket tőn Mátyás, szándéka lévén, hogy támadólag lép fel a törökök ellen. Hogy vállalata sikeresebb legyen, nem mulasztott el ujra segélyt sürgetni szövetségeseinél. De II. Mohamed szultán megelőzte. 1463 tavaszán óriási sereggel betört Boszniába, melynek fejedelme bízva Mátyás segítségében, megtagadta a már évek óta fizetett adót s az azt sürgető török követeket gúnyosan visszautasította. Mátyás, hogy a veszedelmet elháríthassa, mindjárt országgyülést hívott össze Tolnába. Az egybegyült rendek elhatározták a hadviselést, minden öt kapu után egy aranyat szavazván meg. De a haderő sokkal lassabban gyűlt össze, hogysem Mátyás a teljes erővel támadó szultán ellen mehetett volna. Azért azt a tanácsot adta a bosnyák fejedelemnek, viselje magát tisztán védőleg, a mig a szultán serege kifárad, az övé pedig szervezkedik s akkor támadják meg minden erővel a szultánt. De a fejedelem gyáván elhagyta fővárát, Jajczát, úgy hogy a nép egészen elkedvetlenedett, maga pedig Kliucsba vonult. Ott is abban bízott, hogy megadással leginkább segíthet ügyén s az erős várat négy napi vívás után feladta, kikötvén, hogy magát és seregét bántatlanul hagyják. A szultán azonban nem tekinté a vezér adott szavát kötelezőnek, hanem a fejedelmet lefejeztette.

Jajcza és Kliucs feladása után a bosnyákok nem tanusítottak semmi ellenállást s megadással igyekeztek a törököket kiengesztelni, a kik Boszniát már teljesen török tartománynyá szervezték. Ekkor haza indult a szultán, Haram nevű béget hagyván tetemes sereggel kormányzóul. Út közben több kisebb Boszniához nem tartozó szláv államocskát is sarczoltak vagy hódítottak meg a törökök.

Így álltak juliusban az ügyek Boszniában. Mátyás ekkor Budán volt. Ekkor kötötte meg Frigyessel végleg a békét s ekkor érkezett haza a szent korona. Mátyás érezte a koronázás szükségét, mert ismerte a magyar közvéleményt. Módja is lett volna benne, de addig nem akarta megtartani, míg a török részről fenyegető veszedelmet legalább részben el nem hárítja. Azért mikor a szultán Boszniából visszavonult, seregével benyomult az uj török tartományba s a ferenczrendi barátoktól felizgatott bosnyákok segítségével majdnem három havi ostrom után karácsonra bevette Jajczát s több más várat is, úgy hogy Bosznia legnagyobb részét visszahódítá a töröktől s a tartományt Szapolyai Imre tárnokmester gondjaira bízta.

E szerencsés hadviselésnek méltó befejezéséül tetszett a már hat évig elmaradt koronázás. E végből Mátyás már Boszniából hazajövet Dombróról összehívta az országgyűlést. A koronázást márczius 29-én meg is tartották óriási fénynyel, ámbár a fiatal királyné röviddel előbb elhunyt.

A pápa, a ki a mantuai kongresszus után igen elkedvetlenedett, Mátyás hadjárata után ujra föllelkesült s ismét nagy keresztes háborút tervezett, melynek ő maga lett volna a vezére. Most már nem folyamodott kongresszushoz, hanem az érdekelt vagy lelkesebb hatalmakkal külön-külön kezdett alkudozni. S csakugyan több olasz állam szép segítséget igért. A hajóhadnak Anconában kellett volna összegyűlni. A pápa el is utazott oda junius 18-ikán, de bizony a haderő sokkal lassabban gyülekezett, mint várta volna. A különben is gyöngélkedő pápa e felett való bosszúságában még betegebb lett s augusztus 14-én meghalt.

Ezzel ujra meghiusult a nagy vállalat. Az egészből nem lett egyéb, mint hogy Velencze 20,000, a bíborosok, a pápa végső akarata folytán, 40,000 aranyat küldtek a magyar királynak a törökök ellen. E segély bár nem volt elegendő valami nagy vállalatra, annyival jobbkor jött Mátyásnak, mert II. Mohamed szultán ujra megtámadta Boszniát s óriás fölszereléssel Jajczát ostromolni kezdé. A vitéz magyar őrség s a lakosság buzgalma azonban nem engedték a kereszténységnek ezen bástyáját elesni. Annyira kifárasztották a szultán hadait, hogy az a király vezérlete alatt Boszniába nyomult magyar sereg közeledésének hírére, minden podgyász és ostrom-szer hátrahagyásával, vad futásban keresett menedéket. Zvornikot is szerencsésen bevették hadaink, de Szreberniket a már télire vált időben hosszú ideig hiába ostromolták s végre is elvonulni voltak kénytelenek alóla.

A törökök nemsokára békét ajánlottak Mátyásnak, de ez nem fogadta el. Mindazáltal tényleg éveken át egyik fél sem támadta meg a másikat. Bosznia megoszlott köztök: az észak-nyugoti rész, Jajcza fővárossal, magyar kézben volt s Ujlaki kormányozta, még pedig, hogy a nagyravágyó ember czímvágya kielégítve legyen, királyi czímmel; a délkeleti rész török tartománynyá vált.

* * *

Furcsa dolog volt az a középkori adózás. Minden osztályú embernek másféle volt az adója s minden adó alól annyi a mentesítés, hogy az akkori adószervezet épen olyan bonyolult volt, mint a mai. A középkori magyar adózás alapjául a királyt illető pénzverési jog szolgált. Ebből fejlődött ki az a szokás, hogy a királyok igen gyakran verettek uj és rosszabb pénzt s ezzel cserélték be az addig forgalomban lévőt. Az ebből befolyt jövedelem volt a kamara haszna. Ezt a pénzátváltást azonban igen terhesnek találták. Azért, a mint láttuk, Károly Róbert idejében a kamara haszna helyett állandó, rendes adót vetettek ki, a mely minden telek után 18 dénárt tőn s később 30-ra emelkedett. Ez azonban nem volt az egyedüli neme a rendes adózásnak: a városok, a szászok s némely más kiváltságos testületek királyi kincstár bére s más hasonló czímen fizettek adót s miután az adóknak állami kezelésétől – könnyen érthető okból – igen tartottak, azt a kedvezményt is kinyerték sokan, hogy a kamara hasznából reájok eső részt se kapuk szerint, hanem általában fizethessék. Igy kétféle adójuk gyakran összeolvadván, hol egyik, hol másik néven neveztetett. A melléktartományok: Erdély, Tótország (a mai Horvátország) szintén kivételes, s tulajdonképeni magyarországiaknál mérsékeltebb adóval járultak az ország szükségleteinek fedezéséhez: amott az ötvenedet fizették, mely mindenféle baromnak ötvenedrészét tette, itt pedig a nyest-adót, mely elnevezés onnan eredt, hogy e tartomány lakói eleinte bőrökben tettek eleget adózói kötelességöknek. Még zavarosabbá tette az adószervezetet a rengeteg sok fölmentés.

De nemcsak a közvetlen adózásban látunk ennyi zavart. A vám-rendszer semmivel sem állott jobban. A harminczad alól is hasonlókép sok volt a mentesítés vagy könnyebbítés. Ehhez járult, hogy számos harminczadhely el volt zálogosítva. Egy szóval a legzavarosabb viszonyok uralkodtak a magyar állam pénzügyeiben, melyek folytán a kincstárnak nagyon kevés volt a bevétele, viszont a nép igen sok zaklatásnak volt kitéve; s miután kevés ember tudta, mennyivel tartozik voltaképen, csak a sok pörre támadt alkalom.

Mátyás mint éles látású ember, fölismerte e viszonyok visszásságát; azért az egész közvetlen és közvetett adórendszert megváltoztatni czélzó javaslattal lépett az 1467-ik évben, a bőjt idején összeült országgyűlés elé. A rendes adózásnak addig dívó fajait e szerint eltörölték volna, hogy helyöket a királyi kincstár adója foglalja el. Ez minden telek után csak 20 dénár lett volna ugyan, de mindenkit terhelt volna, a nemesi majorsági földek tulajdonosai kivételével; így még a jobbágytalan vár- és egyházi nemeseket, sőt a városokat, az erdélyi szászokat, jászokat, kunokat, oroszokat és tatárokat is. A harminczad helyére pedig a korona-vám (vectigal coronae) lépett volna, melylyel a nemesek kivételével mindenki tartozott volna; a városokkal azonban erre nézve egyességek kötése volt megengedhető. S az uj korona-vám kezelését egy uj, a kincsartótól is független tisztviselőre bízták. E javaslatokat az országgyűlés minden ellenkezés nélkül és igen gyorsan elfogadta, úgy hogy a törvényt márczius 25-ikén már kihirdethették. Azt is megszabta a törvény, hogy mind a királyi kincstár adója, mind a korona-vám elidegeníthetetlen királyi tulajdon s arra azoknak, kik harminczadokat zálogban bírnak, semmi igényök nincs, hanem egyébképen kárpótlandók.

A törvény a rendes adóra nézve még azt is megszabta, hogy a kapuk számának megállapítása czéljából minden év elején az adókivetők kötelesek a helységeket egy szolgabiró kíséretében bejárni s úgy állapítani meg, szükség esetén hites vallomások alapján is, a kapuk valóságos számát. Ilyenkor szállásuk a birónál legyen, a ki ellátásuk fejében adómentességet élvezzen, maguk pedig minden kapu után két pénzt nyerjenek fáradozásuk díjául. Miután némely telken több jobbágy is lakott, határozattá lőn, hogy azokat külön-külön ne terheljék egész telek díjával, de mégis többet fizessenek, mintha csak egy ember laknék a telken. Így megállapították, hogy ha egy telken két-három jobbágy lakik, másfél; ha négy, két telek adójával tartozzanak.

Ugyanez az országyülés, úgy látszik, a koronajószágok elidegeníthetetlenségét is elhatározta, sőt elrendelte az elidegenítettek visszaszerzését, legalább ezt tette Fogarassal, Radnával és Omlással.

Bármely kímélettel legyen is valamely uj intézmény az addigi szokások iránt, lehetetlen, hogy sok érdeket ne sértsen. Így volt e törvénynyel is, mely ugyan mind a közvetlen, mind a közvetett adót leszállította, de az adózás terhét igen sokra kiterjesztette, a kik addig mentesek valának. Mindazonáltal az ország legnagyobb részében elég könnyen behozhatták; csak kevés zavargásra adott alkalmat, mind pl. Zalamegyében. A Tótországban felmerült kérdést is könnyen elintézték. Ott ugyanis az egyházi nemesek hivatkozva arra, hogy ők minden tekintetben egyenlők az országos nemesekkel és ezektől csak abban különböznek, hogy a püspök zászlaja alatt katonáskodnak, vonakodtak az uj adófizetéstől. A király az ügyet a tótországi tartományi gyülésnek adta ki véleményadás végett s annak tanácsára a nemesség adómentességét csakugyan kiterjesztette reájok.

Komolyabb zavarokra adott azonban alkalmat az uj intézmény Erdélyben. Itt különösen sok kiváltságos lakván, nagyobb mértékben érezték magukat terhelve. A szászok és a városok nehéz szívvel viselték, hogy ezentúl ők is kapuszám szerint adózzanak, a nemesség pedig jobbágyai megterhelése miatt zúgolódott, mert úgy kevesebb hasznukat vehették. A királyi kincstár adója ugyanis jóval nagyobb volt az eddigi ötvenednél. Ehhez járult, hogy az uj törvény még az oláhokra uj terhet rakott. Kivetették ugyanis rájok a tizedet, melyet azonban nem az egyháznak, hanem az állam szükségleteire kellett fizetniök. Ez az intézkedés méltányos volt ugyan, mégis mint uj teher rossz vért szült.

Így történt, hogy tartományszerte nagy lőn a forrongás. A legfőbb izgatók Farnosi Vörös Benedek, Zsuki László, Dezső Antal és Veresmarthi Geréb Péter, a szebeni királybiró valának. De ha az izgatók színből csak a „nemesi szabadság” helyreállítását emlegették is – melyet az új intézmény nem érintett – titkon nagyobb dolgon törték a fejöket. Azt akarták, hogy Erdély, mely szerintök elég erős arra, hogy önálló államot alkosson, szakadjon el Magyarországtól s válaszsza a vajdát: Szentgyörgyi és Bazini János grófot királyává. A nemesség, a székelység, a városok, még a király szülőfölde, az általa kedvezményekben részesített Kolozsvár is, végül a szászság, mind csatlakozott a zendülőkhöz; egyedül Brassó maradt hű a királyhoz, mint mondják, az ottani plébános lelkes beszédére.

A mozgalom annyira el volt terjedve, hogy könnyen igen veszélyessé válhatik, ha fejei alkalmasak lettek volna vezetésére. De mind oly emberek voltak, a kik sokat beszélnek, de keveset tesznek. A király hamar megtudta a dolgot, s mikor arra gondoltak volna, hogy a szorosokat Magyarország felé el kellene állani, akkorra már megérkezett csekély, de válogatott seregével. A megrettent nemesség erre ijedten szétrebbent, vádolva izgatóit, hogy őket megcsalták, mert ők nem akartak a király ellen harczolni. Mátyás ezután Kolozsvár alá nyomult, mely város remegve nyitotta meg kapuit, félve a király haragjától. A vajda ekkor merész lépésre szánta el magát. Többekkel együtt megjelent a király előtt s magát bűnösnek vallva kegyelmet kért. Mátyás nagylelkűen megbocsátott neki. Annál szigorúbb büntetésben részesültek azok, a kik magukat meg nem adták. A kor szokásának megfelelően lefejezték, kerékbe törték, felnégyelték vagy karóba húzták őket. Sok nemes vesztette el nemességét, a pártütőket mint hűtleneket elmarasztalták s egyetemesen négyszázezer arany sarczot róttak ki rájok. Sőt az egész erdélyi nemességet meg is bélyegezték olyformán, hogy vérdíját – a középkorban az ember becsét vérdíja nagysága szerint mérték – kétszáz forintról hatvanhatra szállították le, hogy ne igen különbözzék a parasztokétól.

A fiatal király az előtte kedves Erdélynek igen rossz néven vette e lázadást s épen ennek tulajdonítható vele szemben tanusított kegyetlensége. A lázadás lecsillapításával nem elégedett meg, hanem Moldva ellen indult, a hova a lázadók közül sokan menekültek volt. Tanácsosai közül, tekintettel a téli időre, sokan lebeszélni igyekeztek őt, de ő hajthatatlan volt s Moldvában Bánya nevű városig nyomult elő. Itt a vajda alkudozásokba bocsátkozott vele, hódolást igérvén. Tulajdonkép pedig csak ámítani akarta, hogy éjszaka megtámadhassa. A király azonban szerencsére megtudta a dolgot s felkészülve fogadta a moldvaiakat. Véres volt az éjjeli harcz, a lakosok a magyarokra gyujtották a várost, de hosszú küzdelem után, melyben maga Mátyás is megsebesült, végre is a magyarok győztek. Mindazonáltal a hadjáratot tovább folytatni nem lehetett. A király tehát, miután István vajda meghódolt, megerősíté őt Moldva birtokában és aztán hazafelé sietett.

Látván, hogy a lázongás már teljesen megszünt, most már kegyesnek mutatta magát. A megyéket egymás után feloldotta a hűtlenségi büntetés alól, a szászokat és Kolozsvárt ismét megerősíté szabadságaikban, Brassót pedig az egész idő alatt tanusított tántoríthatatlan hűségeért külön kedvezményekben részesíté.

* * *

Podjebrád György cseh király arczképe.
A laxenburgi várkastélyban lévő egykoru festményről. Rajzolta: Baránski Emil.

Mint említettük, kevéssel Mátyás megválasztása után a csehek is választottak nemzeti királyt: Podjebrád György, az addig kormányzó személyében. Podjebrád eszes, tevékeny, a kormányzásban épúgy, mind a hadvezérletben egyaránt ügyes ember volt s így épen nem csodálhatni, hogy a csehek őt tüntették ki Frigyes császár, Kázmér lengyel király s a szomszéd német fejedelmek fölött. S volt még egy tulajdonsága, mely őt a cseh nép legnagyobb része előtt különösen kedvessé tette: t. i. az, hogy ő is huszita volt, de nem a táboriták, orebiták véres felekezetéből, hanem a kelyhesekéből. De ha ez előny volt alattvalói nagy részének szemében, hátránynak volt tekinthető, mind a külfölddel, mind alattvalóinak másik, katholikus részével szemben. Igaz, hogy e felekezet s a katholikus vallás között igen csekély volt a különbség, mégis a római udvar ép ez időtájban a bázeli zsinat által tett engedményeket vissza akarta venni s általában hangsúlyozta a husziták eretnek voltát. Podjebrád ily körülmények között szükségesnek látta, hogy mindjárt trónra léptekor fiúi engedelmességet fogadjon a szentszék iránt. Mindazonáltal az volt a szándéka, hogy öröklött hitében megmaradjon, de a mellett a pápával is lehetőleg jól megférjen. S csakugyan az apostoli széket annyira sikerült a maga részére nyernie, hogy ez gyakran pártját fogta ellenségei ellenében. A Mátyás és Frigyes közti viszályt pedig úgy felhasználta Podjebrád, hogy e tájon ő lett a legbefolyásosabb ember. De a két szinű politikának az a végzete, hogy összedől önmagától. Rómában kezdtek már türelmetlenkedni, mikor mutatja ki már a cseh király fiúi engedelmességét, vagyis, – mert ezt értették ott alatta – mikor kényszeríti népét, hogy megváljék a kehelytől. De a cseh király ezt nem tehette, még ha akarta volna is, mert szándéka szükségkép megtört volna népe ellenszegülésén.

A viszonyok kezdtek zavarosodni s a pápa már 1462-ben De Valle Fanti bíboros személyében rendkívüli követet küldött Prágába. De ott nem a kibékülésre, hanem a harczra gondoltak. Nemsokára odajutott a dolog, hogy az apostoli szék követe, rendes isteni tisztelet alatt, eretneknek nyilvánította a cseh királyt. Ez nagy lépés volt. A különben oly csöndes, higgadt Györgyöt elragadta a bosszúság és tanácsosai unszolására fogságra vetette a követet. Hevességét ugyan hamar megbánta, szabadon bocsátotta s az ország határáig kisértette, nehogy a felizgatott nép valamit tegyen ellene. De a hibát nem lehetett helyrehozni s maga is látta, hogy ha csak teljesen meg nem alázza magát, mindenképen harczra kerül a dolog Rómával. Eleinte bízott még diplomácziai ügyességében s minden követ megmozdított a béke érdekében. Terve volt, hogy egy ujabb egyetemes zsinatot hozzon létre, mely a bázeli zsinatnak mintegy folytatása lett volna. Több német fejedelmen kívül különösen két uralkodóra vetette tekintetét, mint a kiknek hozzájárulását elkerülhetetlennek találta. Az egyik XI. Lajos franczia, a másik Mátyás magyar király volt. Azonban a XV. század második fele nem volt oly zsinatkedvelő, mint az első. Meggyőződtek a konstánczi és bázeli zsinatok példájából, hogy ezektől nem lehet sokat várni. Ezért XI. Lajos is, a ki különben nem volt idegen egy Csehországgal való szövetségtől Frigyes császár ellenében, ezt nem javasolta; Mátyás pedig még inkább elutasítólag felelt Marini Antalnak, Podjebrád ügynökének, aki ezen felül azzal is meg volt bízva, hogy Mátyásnak az imént elhunyt Katalin helyett, a franczia király leányát ajánlja feleségül. Mátyás erre nézve azt válaszolá, hogy „illem és dicséretes szokás tiltják már most nyilatkoznia; miután az isteni végzet özvegységet rendelt számára, abban akar maradni s csak később gondolkozni arról, mi válnék hasznára.”

E közben a pápa elhatározó lépésre szánta el magát. Megidézte 1464. julius 15-dikén György királyt, hogy száznyolczvan nap alatt jelenjék meg előtte s feleljen eretnekségéről.

E lépésnek azonban nem lett eredménye. A pápa, ki nemcsak a husziták, hanem a törökök ellen is kiváló hévvel buzgólkodott, mint említettük, ez év augusztus havában, a keresztes háború érdekében tett intézkedései közepette elhunyt.

A cseh király most könnyebben lélekzett fel abban a reményben, hogy az uj pápa nem fogja Szent Péter székével egyszersmind elődjének gyűlöletét is örökölni a husziták ellenében. S egy ideig csakugyan nem történt semmi lépés, bár a száznyolczvan nap lejárt. Azonban egy magában csekély jelentőségű dolog ujra folyamatba hozta az ügyet. Abban az időben a főurak nem voltak a rendszeretet mintaképeinek tekinthetők s nem egygyel volt a királyi hatalomnak baja. Egyike a rakonczátlanoknak: Lichtenburg Hynek, a ki Rómába menekült, ott mint vallásáért üldözött mutatta be magát. Ezért ujra levelet váltott az apostoli szék kanczelláriája a csehvel s az eredmény az volt, hogy 1465. augusztus 2-ikán II. Pál pápa megint megidézte György királyt.

Előre lehetett látni, hogy a cseh király e meghívásnak sem fog engedelmeskedni, a mi nem volt másnak tekinthető hadüzenetnél. De a háborúhoz fegyver szükséges, Rómában pedig nagyon jól tudták, hogy az egyház fegyverei, a különböző fokú dorgálás vagy a kiátkozás csak ott tehetnek tönkre egy uralkodót, a hol a nép a római katholikus egyház híve; eretnekek ellenében csak a kard alkalmazható. Ezért fel is szólították Csehország szomszédait, név szerint a német fejedelmeket s köztük első sorban a császárt, továbbá a lengyel királyt és kiváló bizalommal Mátyást. Ez meg is felelt a beléje helyezett bizalomnak. Sietett készségét kinyilatkoztatni, írván: „Én országomat eleitől fogva az apostoli széknek szenteltem s kész vagyok annak parancsára bárki ellen megküzdeni, kivált ha az anyaszentegyháznak is javára szolgál. Harczoltam már félelmesebb ellenséggel a cseh királynál s ha az egyház felhívja, mindig készen találja Mátyást és Magyarországot.”

Mátyás jól tudta, hogy a cseh király nem megvetendő ellenfél. Mi volt az oka, hogy mégis oly hamar, alig hogy felszólították, késznek nyilatkozott az ellene való föllépésre? Hogy nem csak vallásos buzgalomból tette, az kétségtelen. Elhatározására származása is befolyt. Igen jól érezte, hogy rá van szorulva az egyház segélyére, melylyel különben a Hunyadi-ház még atyja idejéből igen benső viszonyban állott. Mint nem királyi vérből eredt királynak arra kellett törekednie, hogy az európai államrendszerben, hol őt a született királyok csak amolyan „fölcseperedettnek” tekintették, a pápában támaszt nyerjen. Magában a hazában is a papságra s kivált a főpapságra kellett támaszkodnia az oligarchákkal szemben. Személyes oka is volt, hogy Podjebrád ellen föllépjen. Láttuk, hogy ez tartása vagy szabadon bocsátása fejében óriás összeget zsarolt ki az országtól, egyszersmind sorvadásos leányát az életüde ifjúra kötötte. A Mátyás és Frigyes császár közötti viszálykodást is mindenkép a maga hasznára akarta fordítani, sőt még attól sem volt idegen, hogy Mátyást a magyarországi elégületlenek segélyével trónjától megfoszsza, mint az ismételt fondorlataiból világosan kitünt. Az is bánthatta a királyt, hogy felhasználva a köztük levő családi viszonyt, a külföld előtt mintegy gyámjaként akart szerepelni; a határvillongások, rabló-beütések alkalmával tanusított kicsinyes haszonlesése és ellenségeskedése sem lehetett Mátyásra valami jó hatással. Még Podjebrádnak a német császári trónra való törekvése is veszélyes lehetett, mert bizonyos, hogy ily erélyes ember a német trónon sokkal nagyobb erőt fejthetett volna ki, mint a gyámoltalan Frigyes. Bizonyára azt is hitte Mátyás, hogyha a cseh király ellen intézendő keresztes háború jellegű harczra vállalkozik, Európa részéről bőséges segélyben fog részesülni s azzal rövid időre véget vethet a hadjáratnak; s akár megadja magát Podjebrád, akár nem, mindenesetre nyerni fog. Az első esetben megszünnék magától a huszita viszály, a második esetben elnyerné Csehországot s talán a német császári koronát. Mindkét esetben befejezve lévén az egyházi villongás, a kereszténység összes figyelmét a főellenség: a török ellen lehetne fordítani. Mily máskép ütött ki az eredmény, nemsokára meglátjuk.

De ha Mátyás ily készségesnek mutatkozott is az első felszólításra föllépni, a harcz nem kezdődött meg oly hamar. A következő év egészen alkudozásokkal és készülődésekkel telt el. A cseh király különösen érezte, hogy alig fogja kiállhatni a harczot, melyet a katholikus világ Csehország ellen indít. Azért igyekezett azt magától lehetőleg elhárítani. Késznek mondta magát hitvallása ügyét akár egyetemes zsinat, akár egy kiküldendő bizottság elé terjeszteni. Közvetítésre fölkérte a fejedelmeket s azok csakugyan nem is mulasztották el, hogy a pápát az iránt felkérjék. Köztük volt Mátyás is, a kit Podjebrád mindenkép igyekezett megnyerni. Fia: Viktorin herczeg a morvaországi rablókat most erősen fogta s oly egyességre kényszeríté, hogy Magyarországon épített vagy elfoglalt váraikat visszaadják, a többi ügyeket pedig választott magyar-cseh bizottság elé terjeszszék. Mátyás azonban a megoldásnak ezt a módozatát nem tartá rangjával megférőnek s kinyilatkoztatá, hogy rablókkal egyezkedni nem fog. De ezzel nem volt kimondva az utolsó szó s az alkudozások a magyar s a cseh udvar között egész a következő év elejéig elhúzódtak. Hogy eredményre ne vezessenek, arról gondoskodtak Rómában. Podjebrádot, a kit most már nem czímeztek cseh királynak, deczember 23-ikán a konzisztoriumban, 25-ikén pedig Szent Péter templomában nyilvánosan kiátkozta a pápa. Az átok végrehajtásával a császárt, továbbá a lengyel s a magyar királyokat bizta meg.

Kenyértörésre azonban még most sem került a dolog. Még tulajdonkép az sem volt eldöntve, hogy ki fog a „szent háború” élén állani. Elméletileg legtermészetesebb vezér a császár volt, mint az egyház világi feje. S csakugyan bosszúból Podjebrád iránt, kinek a német korona után való vágyairól Frigyes tudomást nyert, nála szokatlan határozottsággal lépett fel s buzgón gyűjtötte Németország-szerte a kereszteseket, a fejedelmeket is intvén a csatlakozásra. De azért mégis tudta mindenki, hogy Frigyes még ha akarná sem lenne képes a cseh királyt országából kivetni, másrészt ha képes lenne, sem volna meg benne az akarat, miután mindig jobb szeretett másokat küldeni a harczba, mint személyesen föllépni. A cseh katholikus rendek, a kik már 1465-ben szövetségre léptek egymással királyuk ellen, el voltak határozva, hogy a korona fölajánlásával is megnyerik a két szomszéd király egyikét ügyöknek. Először a lengyel királyhoz fordultak. Talán azért, mert szerették volna ügyöket még azzal is támogatni, hogy ők tulajdonkép nem lázadók, hanem csak az V. László halála után a lengyel királyi házat illető országot törvényes urának akarják visszaadni. A lengyel király bár szerette volna a cseh koronát, mégis nagynak találta a feladatot. Tanácsosai talán már ekkor belátták, hogy több kilátásuk van eredményre, ha semlegesen maradnak, mint ha ők állanak a „szent harcz” élére. Ezért a lengyelek minden tevékenysége a cseh ügyben csak arra szorítkozott, hogy egy időre fegyverszünetet hoztak létre.

E szerint minden áron Mátyást kellett megnyerni az ügynek, ki már különben is egész éven át lankadatlanul folytatta hadi készületeit „a törökök ellen,” a mely czélra azt a kedvezményt nyerte, hogy Németországból vámmentesen hozathatta be a lőport. S talán már ez évben kitör a harcz, ha annak őszén és telén lázadás nem üt ki Erdélyben. Ezt azonban nemsokára leverte Mátyás s diadalmasan tért haza.

Mátyás király szobra.
Bautzenben, a Mátyástól 1483–86. épített vár tornyán. Rajzolta: Tull Ö.

Út közben, Egerben, négy követséggel találkozott. Az egyik a pápáé, a másik a császáré, a harmadik a cseh katholikus rendeké, a negyedik a törököké volt. A három első egy járatban volt: rábirni Mátyást a föllépésre György király ellen, mire most annál nagyobb volt a szükség, mert ez beleunván Frigyes fondorkodásaiba s a keresztes had gyüjtésébe, a császárt addig tönkre akarta tenni, míg Mátyás Erdélyben van elfoglalva. Ezért január 8-ikán fiával Viktorinnal hadat izent neki. Viktorin be is nyomult Ausztriába és rövid időn szép sikereket is mutatott fel. Podjebrád maga ezalatt a már nyiltan fellázadt cseh főurak ellen vitte hadait. Ha Mátyás most visszautasítja a katholikus ügyért való harczot, úgy egyrészt Frigyes császár lett volna kénytelen a cseh királytól békét kérni, másrészt a cseh katholikusokat zúzta volna össze a cseh király. Roverella, a pápai követ, a magyar király előbbi igéreteire, valamint vallásosságára hivatkozott. Frigyes császár követei pedig az 1463-iki békeszerződésre, mely szerint a császár és Mátyás között oly viszonynak kell fennállnia, mint atya és fiú között s ennek folytán Mátyás köteles Frigyest ellenségei ellen megvédelmezni. Egyszersmind igérték, hogy ha Mátyás lép fel Podjebrád ellen, urok folytonosan segélyezi ezer emberrel s azonkívül rendelkezésére bocsátja egy évi egész jövedelmét. Frigyesnél most is kitűnt, bár egyébként korlátolt ember hírében állott, hogy az ellene megkezdett harczot másnak a nyakába tudja varrni. A cseh katholikusok követei végre azzal kivántak hatni Mátyásra, hogy György elűzése esetén neki igérték Csehország trónját. Mátyás nem idegenkedett a cseh háború gondolatától, de előbb szükségesnek látszott, hogy az ügyet az országtanács elé vigye. Itt azonban a harczvágy nem volt nagy. Sokan, mintha látták volna a lejtőt, a melyre Magyarország sodortatik a husziták elleni harcz megindításával, erélyesen szólaltak fel ellene. Hangsulyozták, hogy Magyarországot a veszély nem nyugotról, hanem délkeletről fenyegeti, e szerint Hunyadi János politikáját kell követni: a nyugoti népekkel szemben be kell érni a védelemmel, de a törökök ellen minden erővel támadólag kell föllépni. Vitéz János esztergomi érsek azonban – Mátyás az agg Széchi Dénes halála után e kitünő férfiú tehetségét s egyszersmind iránta eddigelé tanusított rendületlen hűségét megjutalmazandó, a magyar katholikus egyház élére állítá – válaszolt nekik. S ha lényegében nem is tudta megczáfolni a felhozott kifogásokat, mégis úgy tudott az urak büszkeségére és vallásosságára hatni, hogy azok végre is helyeselték a harczban való részvételt. Most már semmi sem állott a háború útjában. Úgy látszik a cseh király fiai ettől nem reménylettek sok sikert, mert leveleikben erősen hivatkoztak Mátyás barátságára s mindenféle módon igyekeztek, hogy azt továbbra is fentartsák.

Április 8-án izente meg Mátyás a háborút. Láttuk, mily okok voltak azok, melyek őt a harczba sodorták; láttuk, hogy sok tekintetben erkölcsi kényszer hatása alatt állott, mégis a következményeket ismerve, e tették végzetesnek mondhatjuk. Mátyás uralkodásában fordulópontot képez a hadüzenet napja. Addig gyümölcsözőnek volt egészben nevezhető kormánya, mert vezéreszméje a török elleni küzdelem volt. Ettől fogva fényes volt ugyan, sokkal fényesebb az előbbinél, de egészben véve minden haszon nélküli, és szinte elszomorító hatást tesz, midőn látjuk, hogy Magyarországnak s korának mindenesetre leglángeszűbb fejedelme arra fordítja összes gondját, azért fokozza az ország erejének kifejtését a végsőig, hogy nyugoton nehány megtarthatatlan tartományt szerezzen. Lehet, sőt valószínű, hogy Mátyás utóbb a nyugoti erőkkel is erősbült Magyarországgal vélt a török ellen fellépni, de nem gondolta meg, mily erőbe kerül ez az egyesülés a nyugoti szomszédokkal; hogy az alatt a török mind közelebb-közelebb ér hazánk szívéhez s hogy ha ezt az erőt, melyet a nyugoti háborúk elnyeltek, a török ellen fordítja, azok ellen is szép eredményeket lehetett volna kivívni.

De lássuk, miként haladt Mátyás megkezdett útján. A hadüzenetet legközelebb szózat követte az európai államokhoz, melyekben föllépését megokolja s egyebek között azt a nyilatkozatot is teszi, hogy a husziták elleni harczot nem tartja kevésbbé szent vállalatnak, mint a törökök ellenit. De nem maradt sokáig a szónál. Fényesen kitüntette világszerte ismert erélyét, midőn nem nagy – mindössze tizenhatezer emberből álló – de a korhoz képest a legkitűnőbben szervezett seregével nyomban benyomult Csehországnak hazánkkal szomszéd melléktartományába: Morvaországba. Már április 13-án Znaim városánál állott, miután a császárnak csekély csapatai is hozzá csatlakoztak volt. Podjebrád is megjelent s hasonlókép kitünő seregével egész közel Mátyáshoz ütött tábort, úgy hogy őket csak a Thaya folyó választotta el egymástól. Mindegyik fél vonakodott a támadástól. Mindegyik ismerte a másik kitünő tehetségét a hadvezérletben s ha Mátyás tartott ellenfele érettebb korától, bővebb tapasztalataitól, viszont ez is félt annak nagyobb frissességétől, mozgékonyságától, szóval azon előnyöktől, melyek a fiatalokban vannak meg nagyobb mértékben. Különben is bajos támadni bármely félnek, ha folyó választja el őket. Mert az átkelő megosztván seregét, igen könnyen ki van téve annak, hogy az ellenség hadait részenként tönkre teszi.

A sok farkasszem-nézés közben ujra megkísérlették, hogy helyreállítsák a békét. Alkudozásba bocsátkoztak, de mihelyt a vitában a bázeli egyezményekre került a sor, mindannyiszor meg kellett szakadnia az alkudozások fonalának. Mert hiszen a pápának sem volt egyéb kifogása a cseh király ellen, minthogy azokat fenn akarja tartani, ennek viszont az ellen, hogy el akarja törölni. A pápa követe ezt tudván, nem is helyeselte az alkudozásokat, hanem más irányban működött: a lengyel királyt is rá akarta bírni a föllépésre, azt ajánlván, hogy nagyobbik leányát Mátyás, a kisebbiket Miksa herczeg, a császár fia, vegyék el s mindhárman egyesült erővel lépjenek fel Podjebrád ellen. De a lengyelek ravaszabbak voltak. Tudván, hogy ha a pápa közbenjárásával akarnak Csehország birtokába jutni, az utoljára sem fog eredményre vezetni, Podjebráddal kezdtek alkudozni. S ez, hogy a keresztes háború viselőitől végkép elvonja őket, május havában azt az igéretet tette, hogy saját fiai mellőztével azon lesz, hogy a lengyel királyfi: Ulászló választassék örökösévé. Miután az alkudozások a Thaya partján ily eredményre vezettek, a cseh király az ország belsejébe vonult vissza, fiát Viktorint nagy csapattal Trebics nevű erősségbe küldvén. Mátyás azonnal hozzá fogott e vár ostromához s rövid ostrom után be is vette. A cseh herczeg azonban egy megerősített kolostorban még sokáig fenn tudta magát tartani, úgy hogy mikor testvére Henrik hadát arra vezette, kiszökhetett hozzá.

Brünn, mely mint német s katholikus város eleitől fogva rokonszenvezett Mátyással, mindjárt kaput nyitott előtte, nem úgy a szomszédságában levő Spielberg nevű erősség. Ennek ostroma junius 23-án kezdődött. A cseh király maga jött tetemes sereggel a veszélyeztetett vár fölmentésére, de látván, hogy a magyarok előnyös helyzetben vannak, alkudozásra fogta a dolgot.

Külsőleg a két udvar egészen jól volt egymással s közösen nem egy lakomát tartottak. Egy alkalommal az jutott eszébe Sternberg Zdenkónak, a katholikus csehek fejének, vívjon meg a két király udvari bolondja királyaik igénye felett. Ez a tréfa nagyon megfelelt a kor ízlésének. Nagy érdeklődéssel várták a bolondok közt támadt viadalt. A cseh bohócz magasabb volt, de a magyar vállasabb. Utóbbi már fölemelte ellenfelét, hogy a földhöz csapja, midőn egy cseh udvarnok kissé segített ennek. Ez vitára adott alkalmat az urak között s kevésbe mult, hogy a tréfából véres küzdelem nem támadt.

De az alkudozásoknak majdnem párbaj lett a vége a királyok között. György ugyanis felszólította Mátyást, hogy személyes küzdelemben döntsék el az ügyet. Ezt az ajánlatot, úgy látszik, csak bátorsága fitogtatására tette a már öregedő cseh király, de Mátyás mégis elfogadta. Azonban a föltételeken nem tudtak megegyezni, a mennyiben a cseh király gyalog, a magyar pedig lóhátról akart vívni. Így Podjebrád ismét kénytelen volt elvonulni, a nélkül, hogy valamit végezett volna. Most Mátyás sem folytatta tovább Spielberg személyes vívását, hanem azt Magyar Balázsra és Kinizsire bízta. Maga Alamóczba (Olmücz) ment, hogy ott királyi helyettes czímmel átvegye a meghódított, illetőleg hozzá csatlakozott cseh tartományok és vidékek kormányát. Ugyanitt összehívta a cseh katholikus rendeket. Emlékeztette őket arra, hogy ő egyedül saját erejével nem viselheti a háborút s épen a cseh katholikusoknak kellene, mint a kiknek érdekében folyt tulajdonkép a hadjárat, legbuzgóbban részt venniök abban. A király beszéde hatott s augusztus 22-ikén a csehek majdnem húszezer embert igértek. Mátyás a császárt is felszólította, hogy tegyen már valamit. De ez a pénz- és katonaadástól vonakodván, legczélszerűbbnek tartotta, ha kötelességét egy körlevéllel rójja le, melyben a német fejedelmeket felszólítá, hogy Mátyást, mint a kereszténység főkapitányát, szent vállalatában minden erejökből segítsék. Alig kell említenünk, hogy azok császári főurok példáján indultak. Mátyás ezután kinevezvén Sternberget Morvaország kormányzójának s fővezérnek, Magyart pedig helyettes fővezérnek, visszajött Magyarországba.

E közben ugyanis már összejött volt Pozsonyban az országgyülés. Itt ismét nem sok jó indulatot tanusítottak a király cseh politikája iránt. A rendesnél nagyobb adót ajánlottak ugyan meg, de kényszerítették Mátyást, hogy ujból esküdjék meg a törvényekre, s fogadja, hogy a rendkívüli adóra jogot nem formál. A rendek azon kivánságaiba is bele kellett egyeznie, hogy igéreteiért több főur mintegy kezességet vállaljon, a kiknek pecséteit az általa kiállított okmányra függesztették.

A következő év (1469) első eredménye az volt, hogy a féléven túl ostromlott Spielberget Mátyás hadai bevették. Ezután Mátyás a tulajdonképeni Csehországba tört be. Azonban Podjebrád oly ügyesen intézte a hadműveleteket, hogy Mátyás szinte körülvétetett, s csak tetemes áldozattal vághatta volna keresztül magát. A cseh király felhasználta ezt a reá nézve igen kedvező körülményt, hogy ujra alkudozásokat kezdjen Mátyással, a melyekre ez nem csak azért hajlott, mert kedvezőtlen katonai helyzetben volt, hanem mert úgy találta, hogy azok, akik őt a harczra bíztatták: a pápa, a császár s a katholikus csehek úgyszólván egészen cserben hagyták. Az egyezkedés alapja az lőn, hogy Mátyás békítse ki Györgyöt a szentszékkel; György tartsa meg országát élte fogytáig, halála után pedig örökölje azt Mátyás, a kit a csehekkel királylyá választat. A Podjebrád-ház ezzel nem hogy vesztett, hanem inkább nyert volna, miután Mátyás beleegyezett abba, hogy Viktorin morva őrgróffá legyen, sőt magtalan halála esetén egész Csehországot örökölje. Az egyezkedést meg is kezdték, de a pápai követek s a cseh katholikusok el voltak határozva, hogy azt minden áron megakadályozzák. Az utóbbiak tehát Mátyást április elején cseh királylyá választották. Mátyás azonban, Vitéz tanácsa ellenére, a választást visszautasította. De az alkudozás még sem vezetett eredményre. A bázeli egyezményeken ismét megakadt annak fonala s mikor a lengyel követektől György azt is megtudta, hogy a cseh katholikusok Mátyást megválasztották, igen megharagudott s így szólt: „Ha az alamócziak megválasztják Mátyást, a prágaiak négy lengyellel válaszolnak nekik!” Ezután szó nélkül távozott, fiait megbízván azzal, hogy igyekezzenek egy évi fegyverszünetet kötni. Ez létre is jött.

De most már Mátyás is, hallván Podjebrád igéretét s látván, hogy a legjobb akarat mellett sem bír kiegyezést létre hozni a pápa s a cseh király között, végre engedett a rábeszélésnek s a május 3-ikán ismételt választást elfogadta. Elhatározása zajos örömet idézett elő a cseh katholikusok között s hogy az még nagyobb legyen, Mátyást cseh királylyá is koronázták. A rendek ujból megajánlották a húszezernyi segélyhadat, a nép között folyt a bor s ujjongva hurczoltak az utczákon szalmából, rongyból készült bábukat, a melyek György királyt ábrázolták, s azokat máglyán megégették. Különösen Sziléziában volt nagy a lelkesedés s első sorban annak fővárosában Boroszlóban, mely ekkor leginkább buzgólkodott a katholikus ügy mellett. Mátyás sietett is híveihez s májusban fogadhatta a sziléziai herczegek és városok hódolatát.

Mátyás király pajzsa.
Bécs városa muzeumában. Baránski E. rajza.
A pajzson fönt Magyarország és a Hunyadiak czimerei, lent Mátyás király monogrammja; középen Sz. György, amint megöli a sárkányt.

A csehek e választást azzal kívánták ellensúlyozni, hogy juliusban megválasztották Ulászló lengyel királyfit trónörökösül, az alatt a föltétel alatt, hogy Györgynek Ludmilla nevű leányát feleségül vegye. E választás Lengyelországban igen jó hatást tett, csak azt a föltételt nem akarták elfogadni, hogy Ulászló az „eretnek herczegnőt” nőül vegye. Továbbá abban a véleményben lévén, hogy Mátyás a választás elfogadásával a fegyverszünetet maga is felbontottnak tekinti, ujra megkezdte Viktorin a harczot. De Mátyás Kulinnál megverte, elfogta s Trencsénbe, majd Visegrádra vitetvén, tisztességes fogságban tartá. A cseh fegyvereken esett csorbát Henrik sietett kiköszörülni s Mátyás seregét Magyar-Bródnál teljesen megverte. Nemsokára azonban Mátyás friss csapattal kezdte meg a harczot s most Henrik volt kénytelen visszavonulni.

A következő 1470-ik évben nem igen történtek nagyobb események a harcztéren. A diplomácziai működésnek volt első sorban szentelve ez az év. A pápa, a ki Mátyást folytonosan tüzelte a harczra s a ki Podjebrádot már régen megfosztotta a tróntól, vonakodott Mátyást királyul elismerni, miután a kelyhes-párt is a katholikus lengyel herczeget választotta meg királynak. Összes tevékenységét arra fordítá, hogy a magyar s a lengyel udvar között békés kiegyezést hozzon létre. Még bajosabbak voltak a viszonyok Frigyes császárral. Mátyás először mintegy csak ennek segítségére kezdte meg a harczot, mégis Frigyes mindinkább kihuzta magát a küzdelemből, úgy hogy Csehországgal való háborúja tényleg megszünt. A mult év szeptemberében Mátyás és Frigyes ugyan megujították a szövetséget, de jó viszony nem tudott létre jönni, sőt Mátyásnak ez év február havában Bécsben tett látogatása még nagyobbá tette a köztük levő ürt. Szó volt ugyanis arról, hogy Mátyás vegye el Frigyes leányát: Kunigundát. De a házassági egyesség felett alkudozván, annyira összekaptak, hogy Mátyás szó nélkül távozott el Bécsből. Frigyes pedig a lengyel királylyal kezdett alkudozni, hogy vele Mátyás ellen szövetkezzék s már némileg eredményre is jutottak. Ily körülmények között jónak látta Mátyás, hogy közeledjék Podjebrádhoz, a kit a lengyel király ujabban azzal is megsértett, hogy a Frigyessel való ujabb alkuvások szerint nem az ő, hanem a császár leányát vetette volna el fiával. A cseh király érezte már közeli halálát, szerette volna tehát népének a békét biztosítani. A Mátyással való alku fiának is juttatott volna egy nagy tartományt, a pápával való alkuvásokat pedig gondolta, hogy kihúzhatja élete végéig. A pápa, hogy Mátyást a Podjebráddal való szövetségtől elvonja, szentelt süveget és tizennyolczezer aranyat küldött neki a következő év elején, de azért nem ismerte el királynak. Mátyás ennél fogva jónak látta, hogy tovább folytassa az egyezkedést Györgygyel. Ennek következménye volt, hogy a cseh rendek január 20-ikán megsemmisítették Ulászló választását. Mátyásé több nehézségbe ütközött, mert a buzgóbb kelyhesek igen vonakodtak őt urokul fogadni s midőn lengyel követek jelentek meg és igérték, hogy Rómában mindent eligazítanak, elhalasztották a választást.

E közben, márczius 22-én, meghalt Podjebrád, kiben a csehek egyik legnagyobb fejedelmöket vesztették el. Bár nem állott tudományos műveltség tekintetében kora színvonalán, mert még latinul sem tudott, mégis gyakorlati dolgokban igen értelmesnek mutatta magát. Kitűnt úgy kormányzói és hadvezéri tehetségével, mint igazságos törvénylátásával. Magán-jelleme és erkölcse feddhetetlen volt, a mit állami ügyekben nem mondhatni róla, mert ott haszonlesőnek és ravasznak mutatkozott. Csehország a középkorban háromszor állott magas polczán a hatalomnak: II. Otakár idejében, a ki IV. Bélának volt kortársa és ellensége, IV. Károlyéban, a ki Zsigmond királyunknak volt atyja, végre Györgyében. De ha azok uralma talán fényesebb volt is, oly igazi nemzeti uralkodójuk nem volt több a cseheknek, mint Podjebrád. Mátyás királyunknak ő volt legméltóbb ellenfele s tehetségeik, erényeik is hasonlók valának. Sajnos azonban, hogy e két nagy uralkodó tevékenységök legnagyobb részét, országaik erejét, az egy más ellen való harczban fogyasztotta el. Csehország e harczok következtében elvesztette mindörökre jelentőségét az európai államok között, s hogy Magyarország később annyi ideig sínylette a török igát, az is némileg e háborúnak tulajdonítható.

Podjebrád halálával megszünt az eretnekek elleni háború, de azért a cseh háborúnak még nem lett vége. Mátyás most kapott brévét a pápától, mely őt királyul rendeli, de azért mégis meg akarta várni a választást, annál is inkább, mert a kelyhes párt meg lévén oszolva, nem volt lehetetlen, hogy ő nyeri el a többséget. A kelyhesek jelöltjei voltak: Ulászló, Albert szász herczeg, az elhunyt király veje, végül Henrik, Podjebrád fia. A nagy többség Ulászló mellé sorakozott már csak azért is, mert a Mátyás mellett buzgólkodó pápai követ mindenkit egyházi átokkal fenyegetett, a ki nem szavaz reá. S csakugyan a május 27-én megejtett választás Ulászlót emelte a cseh trónra. Mátyás erre kihirdetteté a brévét s nem akarván lemondani igényeiről, a többi trónkövetelővel kisérlé meg a kiegyezést. Albert szász herczeggel ez sikerült is. A Podjebrád-család személyes barátait a Visegrádon fogva levő Viktorinnal kötött barátságával nyeré meg. De a lengyel király mereven visszautasítá a kiegyezést és fiát útnak indítá Csehország felé.

* * *

Mikor Mátyás azt a hírt hallotta, hogy Ulászló útban van Csehország felé, seregének egy nagyobb osztályát küldte ki, hogy útját állják. Egyidejűleg azonban más hírt is hallott, azt t. i., hogy a lengyel király kisebb fiát a magyarországi elégületlenek meghívására Magyarországba küldi. Mátyás ugyan nem akart e hírnek valami jelentőséget tulajdonítani s az egészet a schweidnitzi sörházakban támadt pletykának nevezte, de mégis volt oka elég, hogy elmélkedjék rajta.

Magyarországon a helyzet Mátyásra nézve valóban aggasztó volt. Általános volt az elégületlenség kormányával. S ezt nem is igen lehet csodálni. A cseh háború majdnem teljesen kimerítette az országot. Az urak dandárai, mint tudjuk, nem igen szoktak külföldi hadjáratokban részt venni, s ha nem állították ki a törökök ellen, még ritkábban tették a csehek ellen. Így Mátyásnak nem igen maradt hátra egyéb, minthogy zsoldosokkal viselje a háborút. Nagyszámú zsoldos hadnak hosszú időn át való tartása azonban rendes pénzügyeket tételez fel, a minők ekkor nem voltak nálunk, de a többi európai államokban sem. Mátyásnak igértek ugyan segélypénzeket, de azok igen rendetlenül s igen kis mértékben folytak be. Igy egyedül Magyarország viselte a háború terhét. A nemzet mondhatni évről-évre megszavazta a rendes adó négyszeresét-ötszörösét, a mi természetesen elégületlenséget idézett elő. Hozzájárult, hogy Mátyás, tekintettel arra, hogy a háború keresztes had jellegével bír s épen az egyház biztatására jött létre, a pápa követének beleegyezésével, az egyháziakra még külön rendkivüli adókat vetett ki. Mind ez általánossá tette az elégületlenséget. S hogy még nagyobb legyen, ép akkor, mikor Magyarország majdnem összes erejét a katonaság fentartására fordítá, a törökök bántatlanul intéztek becsapásokat az ország szívéig. Nem kevésbbé keseríthette a népet az a körülmény is, hogy a rémséges összegeket elnyelt katonaság, Mátyás minden szigora mellett is, kivált ha kissé elmaradt a zsoldja, iszonyúan pusztított, úgy hogy egyik e korbeli törvény szavai szerint „a lovas és gyalog hadak kihágásai következtében az ország végpusztulásra jutott, annyira, hogy szegény lakosai életöket is alig bírják már fentartani.” Hogy ily időben minden más törvénysértést, mint a nemesek letartóztatását, a tisztviselők kapzsiságát stb. is jobban fölhányták, az is természetes.

Mátyásnak addig legmelegebb barátai is kezdtek elégületlenek lenni a viszonyokkal. Köztük találjuk Vitéz János esztergomi érseket is, a Hunyadi-családnak jóban, rosszban hívét. Kétségtelen, hogy a király egész politikájának irányával nem volt megelégedve, ámbár a cseh háborút javasolta s Mátyás király szavai szerint az ő tekintélyének és bölcsességének volt köszönhető, hogy a rendeket rábírhatta a háborúra. De nem akarta azt oda vinni, hogy az összes szomszédokkal összekoczczanjunk miatta. A politikai okokhoz személyes okok is járultak. A király Vitézt mellőzni kezdte, tanácsát legalább ritkán kérte ki. Helyét a ravasz sziléziai Beckensloer foglalta el, a kit a király az egri püspöki székre emelt. S ha az ősz férfi, régi szolgálataira hivatkozva, talán kissé tolakodó volt kéretlen tanácsával, a király még inkább mellőzte. Azzal pedig anyagilag is sértette, hogy a pénzverés hasznából az arra való felügyelet czimén az esztergomi érseket megillető részt a háború czéljaira lefoglalta.

Igy fejlettek apránként a viszonyok odáig, hogy már az 1470-iki országgyülésen Vitéz lépett fel, mint az ellenzék szónoka, kijelentvén, hogy a nemzet kész ugyan a végvárak védelmére mindent megtenni, de idegen érdekekért költeni pénzét s ontani vérét nem hajlandó. A király ezen igen megütközött, mert eddigelé sikerült neki az alkotmányos formák megtartásával minden akaratát keresztül vinni; kérdé tehát, vajjon nem kap e más választ? S midőn az érsek ismétlé szavait, a király, mint mondják, arczul csapta. Ez kétségkívül még engesztelhetetlenebb gyülölettel tölté el Mátyás iránt s úgy látszik, már ekkor elhatározta, hogy az elégületlenek élére áll. Társakat könnyen talált. Neveik ugyan csak kis részben ismertesek, mert úgy látszik, hogy a legnagyobb rész csak félig csatlakozott a mozgalomhoz, de a főbbeket még is ismerjük. Köztük voltak: Csezmiczei János pécsi püspök, Vitéz unokaöccse, ki Janus Pannonius néven, mint e kor egyik leghiresebb latin nyelvű költője volt ismeretes s a ki még nem sokkal ez előtt Mátyásnak moldvai hadjáratát énekelte meg. Soraikban találjuk még Thúz Osvát zágrábi püspököt, Rozgonyi Rénoldot, Szapolyai Imrét és másokat. Alkalmasint már ekkor összeköttetésbe léptek a lengyel udvarral, a lengyel király ifjabb fiának: Kázmérnak ajánlván fel a trónt. A lengyel királyi ház csak örülhetett az elégületlen magyar urak szövetségének, mert, ha talán nem bízott is abban, hogy a magyar koronára táplált igényeit érvényesíthesse, bennök igen alkalmas eszközt vélt feltalálni arra, hogy Mátyást hon foglalkoztatva, Ulászlónak a cseh trónt biztosíthassa. A magyarok pedig azért találták a lengyel királyi családban legtermészetesebb szövetségesöket, mert szükségük volt arra, hogy lázadásuk palástolására az örökösödés elvére hivatkozhassanak, azt állítván, hogy V. László halála után testvérét s annak gyermekeit illeti a korona, bár ez esetben is a szász herczeg felesége s nem a lengyel királyné következett volna.

Az összeesküvés a következő év elején már annyira fejlett, hogy az elégületlenek a csehországi királyválasztásra követeket küldöttek, a kik lebeszéljék a cseheket Mátyás megválasztásáról. Azzal biztatták őket, hogy „Mátyás fejéről nem sokára itthon is lehull a korona.” Mindez azonban oly titokban folyt, hogy Mátyás csak kevés értesítést kapott róla. Valamit tudott ugyan az esztergomi kanonokok s Beckensloernek a lengyel udvarnál levő ügynökei útján, de sokkal kevesebbet, hogysem jelentőséget tulajdonított volna a dolognak. Nemsokára azonban mások is értesítették, mint például Ország nádor, s ekkor látta csak az örvényt, a melynek szélén áll.

Nehéz napok voltak azok, melyeket a király ekkor átélt, de semmi sem tünteti fel nagyságát jobban, mint az ezen alkalommal tanusított eljárása. Igaz, hogy az összeesküvés vezérei nem voltak forradalmi emberek s nem értettek hozzá, mikép kell ilyenkor eljárni. De mégis oly általános volt az elégületlenség, hogy Mátyásnak minden erélyére volt szüksége, hogy elnyomhassa. Mátyás módot akarván nyujtani a bűnösöknek a megtérésre, országgyűlést hirdetett, a melyre minden megyét s minden főurat meghívott, ígérvén egyszersmind pártfogását a lengyelek s a „még ismeretlen” pártosok ellen. Ugyanakkor egyik seregét kivonta Morvaországból s a lengyel határra küldötte Csupor Miklós vezérlete alatt. Ennek következtében aztán Ulászló háborítatlanul bevonulhatott Prágába, a hol augusztus 22-ikén cseh királylyá koronázták.

Szeptember elején gyűlt össze az országgyűlés. Már előbb számosan különböző kedvezményben részesültek, különösen az ingadozó főurak, így például Ujlaki Miklós, a kinek régi vágya teljesült, elnyervén a bosnyák királyi czímet. Az országgyűlésen pedig a rendeket együttvéve sikerült megnyernie Mátyásnak. A legtöbb visszaélés orvoslását „önszántából” igérte, megelőzvén a rendek panaszait. S eljárása annyira sikeres volt, hogy a rendek ismét megajánlották a rendes adó négyszeresét.

Mikor az országgyűlés a király s a nemzet közti legszebb egyetértésben oszlott el Budáról, tényleg megbukott már a Kázmér herczeggel való terv. De Vitéz és társai sokkal inkább bent voltak a dologban, hogysem visszaléphettek volna. Nemsokára megjelent Kázmér herczeg hadüzenete, Mátyáshoz intézett nyilt levél alakjában. Vitéz fogalmazta. Szinte rosszul esik az embernek, ha látja, hogy az, a ki hazája igaz ügyében annyi s oly sok meleg hangú diplomácziai levelet írt, most arra adja a fejét, hogy az ellenség ügyét védelmező iratot készítsen. Stílusa ennek a levélnek is kitünő, de minden sorából kirí az őszinteség hiánya. Azt olvassuk benne, hogy Mátyás „bitorló zsarnok,” hogy „erőszakkal foglalta el az országot.” S mindezt az mondja el, a kinek oly tevékeny része volt Mátyás trónraemelésében.

Magyarország czímere 1470-ből.
Azelőtt a budai Mátyás-templom főtornyán; most a templom egyik oldalfalában
E czimer a budai Mátyás-templom főtornyát ékesíté. Jelenleg a déli bejárat mellett, a falba van illesztve. A koronás czímer-pajzson fönt a négy pólyát s a kettős keresztet, lent Dalmáczia és Csehország czimerét, középen, kisebb pajzsban, a király családi czímerét szemléljük. A korona fölötti szalagon az évszám: 1470.

Ezután elindult Kázmér herczeg, hogy elfoglalja az „ő” királyságát. Atyja tizenkétezer embert adott melléje. Vitézék úgy festették az ország hangulatát, hogy elég lesz kibontani Kázmér zászlóját a Kárpátokon s azonnal az egész nemzet, apraja-nagyja, elhagyja Mátyást. Azonban várakozásaikban igen csalódtak. A herczeg, a ki október 2-ikán indult el Krakkóból, 29-ikén még Sároson volt, várva híveit, a kik közül mindössze csak Rozgonyi Rénold, a két Perényi s nehány felföldi nemes jelent meg. Ezután folytatta útját Pest felé. A királyi hadakkal megrakott Kassát jónak látta kikerülni. November 8-ikán Hatvanban volt, hogy onnan egyenest a Rákosra jőjjön, a fogadásra egybegyűlt rendek közé. De bizony nem a rendeket, hanem Mátyást találta ott seregével. Ily körülmények között hadával az Ipoly völgyén át nyugotnak fordult s Nyitrát szállotta meg, melynek kapuja Vitéz parancsára, a ki ekkor az ottani püspökséget is kormányozta, megnyilt. Egyebet Vitéz sem tehetett, mert Mátyás elszedte birtokait s őt magát is Esztergomban ostrom alá fogta.

Biztos volt, hogy a város nem állhat sokáig ellen, mert a lengyelek örültek, hogy Nyitrában téli szállást találtak, s Esztergom fölmentésére kísérletet sem tettek. A király azonban Vitézzel is inkább ki akart békülni. A békét csakugyan deczember 19-ikén Rangoni kalocsai érsek, Beckensloer egri püspök, Ország Mihály nádor s az országgyűlés elején a király hűségére visszatért Szapolyai Imre közvetítésével megkötötték. A király feledést igért mindenért s hogy megfizeti azt, a mivel az érseknek tartozik; az érsek pedig kötelezte magát, hogy Mátyást törvényes királyaul elismeri, várnagyait a király hűségére is megesketi s a várakat a királyi hadak előtt bármikor megnyitja. Ezután a király személyesen is fölkereste az agg főpapot s őt bocsánatáról biztosítá.

A következő év elején Nyitrát is feladták, a honnan Kázmér csapatai jelentékeny részével még 1471-ben kivonult. Ez Csezmiczei Jánosnak a királylyal kötött egyessége alapján történt. De a béke nem volt tartós. Az érsek és öccse ujra fondorkodtak, mire a király Vitézt fogságra vettette. Pár hét mulva ugyan ujra szabadon bocsátá, de nem oly föltételek mellett, mint előbb, hanem Beckensloer felügyelete alá helyezé őt. Vitézt megtörte e megaláztatás: augusztus 8-án befejezte életét.

* * *

Az 1471-ik év folyamán elhunyt II. Pál pápa helyére IV. Sixtust választották meg. Ez tekintetbe véve azon körülményt, hogy Mátyás a római udvar sürgetésére keveredett a cseh háborúba, megtette azt, a mit előde annyi ideig elmulasztott: 1472. márczius 1-én elismerte Mátyást cseh királyul, sőt átkával fenyegeté azokat, a kik ezen jogában háborgatják. Egyszersmind lépéseket tett, hogy a lengyel király és Mátyás között egyességet hozzon létre. A lengyel király ugyanis, mióta fia: Ulászló cseh királylyá választatott, Csehországnak is mintegy képviselője lett.

A pápai közvetítésnek azonban nem lett azonnal eredménye. Mátyás tehát jónak látta, hogy állása erősbítésére Csehországban föllépjen. Egy nem megvetendő ügyvédet is küldött oda ügyének előmozdítása végett. Ez az ügyvéd Viktorin herczeg volt. A herczeg, mint láttuk, a magyar király fogságába esett. Mátyás mindig kiváló tisztelettel bánt vele, úgy hogy a két férfi között őszinte barátság fejlett ki; az anyagiakra nézve is megegyeztek, mint az előbbi alkudozások is kitüntették. Viktorin, ki időközben a huszita felekezetről a katholikus vallásra tért át, azzal ment haza, hogy a cseh rendektől százezer aranyból álló váltságdíjat eszközöljön ki. De mivel erre a rendek nem voltak hajlandók, átadta Mátyásnak Kolin várát s érdekében pártot gyűjtött. Mátyás így nem minden kilátás nélkül a sikerre nyomult Kuttenberg felé, mikor a pápai követ: Barbo a feleket fegyverszünet kötésére bírta. Az alkuvásokat a következő 1473. év márczius havában, Neisse nevű sziléziai városkában kezdették meg. A pápai követ Csehország felosztását javasolta, hogy minden résztvevő bizonyos mértékben kielégíttessék. E terv szerint Ulászlót elismerték volna cseh királynak s meghagyták volna a tulajdonképeni Csehország birtokában; a lengyel király Sziléziát nyerte volna el, Mátyás Morvaországot tartotta volna meg, továbbá elvette volna a lengyel király Hedvig nevű leányát, ki hozományul a Zsigmond király óta zálogban levő szepesi városokat nyerte volna. De az alkuvásnak nem lett eredménye. A magyarok keveselték, viszont a lengyelek sokalták azt, a mit nyertünk volna. Ehhez járult, hogy a gőgös lengyel királyné Mátyást, mint nem királyi vérből származottat, megvetette s vejéül fogadni nem akarta. Különben kevésbé mult, hogy a fegyverszünetnek vége nem szakadt. Az alkuvások alatt ugyanis hírül hozták, hogy a lengyelek minden népjog ellenére betörtek Zemplénbe. Mátyás erre minden összeköttetést meg akart szüntetni, de a pápai követnek sikerült kivinnie a fegyverszünet meghosszabbítását, sőt az alkudozásoknak ujból való kitűzését. Az uj összejövetelt augusztus havában Troppau sziléziai városban tartották meg. De mintha csak az ellentétek lehetőleg éles kifejezése végett jöttek volna össze. A magyarok azt kivánták, hogy Ulászló Csehországot csak mintegy Mátyás helyetteseként bírja, ki őt fiául fogadná; Csehország melléktartományai: Morvaország, Szilézia és Luzáczia pedig közvetlenül Magyarországhoz csatoltassanak, a melyeket Csehország csak másfélmillió aranyért válthatna vissza; ezenkivül a házasságot Mátyás és Hedvig herczegnő között is szóba hozták. A lengyelek viszont azt vitatták, hogy örüljön Mátyás, ha a lengyel király Magyarországra való igényeit nem érvényesíti. S egyebet nem is ajánlottak, mint segélyt a törökök ellen.

Ily kevés békülésre való hajlam mellett természetesen nemcsak békéről, hanem fegyverszünetről sem lehetett szó. Mátyás Morvaországban az Ulászló-párt kezén lévő Hradisch-t ostromoltatta, Szilézia védelmére a részünkre állott Viktorin herczeget küldte, maga pedig a lengyelektől a fegyverszünet megbontásával elfoglalt zempléni várak: Nagy-Mihály és Homonna visszaszerzésére indult. De nem csak védőleg lépett fel, hanem beküldé Galicziába Tarczai Tamást, a Sziléziával határos részekbe pedig János sagani herczeget, a kik Lengyelországot kegyetlenül pusztították. Erre megrémült a lengyel király s békét ajánlott. Mátyás unván a sok háborút, készséggel fogadta az ajánlatot s így a béke 1474. február 21-én a Lengyelország határán fekvő Szepes-Ófaluban megköttetett. E szerint Ulászló és Mátyás között is három évi fegyverszünet lett volna.

Mátyás király aláirása.
(Mathias Rex manu p(ro)p(ri)a.)

Mátyás, kinek tevékenységét nem csodálhatni eléggé, most sem pihent. Üres idejét arra használta fel, hogy a felföldi cseh-lengyel rablók utolsó maradványait is ártalmatlanná tegye. Komorovszky-tól magához váltotta várait, harczban gyakorlott csapatait pedig zsoldjába fogadta. Mindjárt alkalmazta is őket a Morvában és Sziléziában garázdálkodó urak ellen, mint e vidék békés lakossága nem kis érdemül tudott be neki. Ugyanez év május havában követséget küldött Nápolyba, hogy az odavaló király: Ferdinánd második leányának, Beatrixnak kezét számára megkérjék.

Míg Mátyás ily békés ügyek elintézésével foglalkozott, addig ellenségei a csak imént kötött béke gyalázatos megszegésén törték a fejöket. Némi alkudozás után már márczius derekán szövetséget kötöttek Nürnbergben: Frigyes császár, a lengyel király és fia Ulászló. E szerint ők meg az oláh vajda négy oldalról közösen támadtak volna Magyarország ellen. Az eredeti tervből azonban semmi sem lett. Frigyes császár megfélemlítésére elég volt, hogy Mátyás néhány dandárt Alsó-Ausztriába küldött, de a lengyel király meg Ulászló erős készületeket tettek, hogy Sziléziából, melynek kivált német lakossága igen ragaszkodott Mátyáshoz, kiűzzék a magyarokat. A lengyel király szeptemberben negyvenezer emberrel lépte át Szilézia határait s fia huszezerrel csatlakozott hozzá. Mátyás, ki nem a nagy, hanem a jó seregben kereste az erőt, tízezer emberével Boroszlóba vette magát, biztatva az eleinte kishitű népet, hogy a lengyel magától el fog pusztulni éhen. Igy is történt. Szapolyai István és Kinizsi Pál Lengyelországba törvén, minden onnan jött szállítmányt felfogtak, hasonlókép tett Haag Ferencz a Csehországból jöttekkel. Útjokból Sziléziában is mindent eltakarítottak, a falusi lakosság pedig a városokba szorult. Az ellenség nem vette észre helyzetének veszélyes voltát s mind Mátyásnak, mind a szász herczegnek békét ajánló követségeit gúnyosan visszautasítá. De rövid időn beállott a nagy táborban az éhség, a nyomor, míg a Mátyás által kitünően ellátott Boroszlóban semmi hiány sem volt s az ostromlók szeme láttára – úgy akarta a király – lakoma lakomát követett. Az éhség következtében nem kis mértékben bomlott fel a rend s a magyar csapatok naponként kitörvén, tömérdek foglyot ejtettek. Utóbb hely és élelem szűke miatt már csak az előkelőbbeket tartották meg, míg a többieket egy vágással arczukon útnak eresztették. Az ostrom alatt érkezett meg a hír, hogy a nápolyi király hajlandó Mátyást vejéül fogadni. Ezt megünneplendők, az egész őrség nagy lakomát csapott, a város pedig meghúzatta a harangokat. A lengyelek azt hitték, tűzvész van, siettek tehát az alkalmat felhasználni s megrohanták a várost. De a falakon készen fogadták őket az ágyúk s a király legjobb lövészei.

Végre megtört a lengyel király gőgje. Békét kért Mátyástól, a ki azt kivánta, hogy a király személyesen kérje azt. November 15-én találkoztak, de mivel csak Kázmér jelent meg, Mátyás nem bocsátkozott vele alkudozásokba, hanem azt kivánta, hogy másnap mindkét király jelenjen meg előtte. Megengedte azonban, hogy három napra való eleség osztassék ki az éhenhaló ostromlók között. Másnap csakugyan mindkét király eljött Mátyáshoz, a ki őket igen kitünően fogadta. Mindjárt megkezdették a békealkudozásokat s deczember 8-án be is fejezték azokat. E szerint fegyverszünetet állapítottak meg 1477. május 25-ikéig. Mi legyen Mátyásé, mi Ulászlóé? azt a két fél biztosainak kell megállapítaniok, mert kiindulási alapul a cseh korona országainak felosztását tűzték ki. Egyszersmind kilenczven napi határidőt szabtak, mely alatt Frigyes, mint Kázmér és Ulászló szövetségese, kijelentheti csatlakozását.

Két évvel a boroszlói események után, mi közben, mint alább látni fogjuk, Mátyás a törökök ellenében aratott babérokkal övezte fejét, másnemű, sokkal örvendetesebb készületekkel volt Magyarország elfoglalva. Most volt megérkezendő a király jegyese: Beatrix. Fényes követség ment érte, melyben úgy Magyarország, mint a cseh tartományok voltak képviselve. Tagjai között látjuk a váradi és boroszlói püspököt, Pongrácz János erdélyi vajdát, Henrik münsterbergi herczeget, György cseh király fiát, a Szentgyörgyi grófokat stb. Kiséretökben nagyszámú cseléd, továbbá törökök, zenészek és udvari bolondok is voltak. A király szándékosan fejtett ki oly fényt, hogy a császár s a lengyel király irígyeljék a szerencsét, a mely leányaiknak kinálkozott s a melyet elutasítottak. A menyasszony a Dráván túl látva a török pusztítás sokféle nyomait, nem a legjobb előérzettel közeledett hazánk felé. De midőn azon innen viruló tájakat, erőteljes s örvendező népet látott, mindenképen megtetszett neki Pannónia.

A király számos fejedelem kiséretében Székes-Fehérvárig ment jegyese elé, a ki deczember 10-én érkezett oda a Pettauig eléje utazott Szilágyi Erzsébet, a király anyja, továbbá a magyar követség tagjai, bátyja: Ferdinánd s a nápolyi érsek kiséretében. Mátyás fényes kisérettel ment eléje s midőn találkoztak, Beatrix középkori szokás szerint térdre borult leendő ura előtt. Az egri püspök olasz, mások latin és magyar nyelven üdvözölték. A koronázást 12-ikén tartották meg; 22-ikén követte az esküvő, de annak már Buda volt a színhelye. Ezután sokáig fényes lakomák, játékok következtek, melyek közül a jégen lefolytak különösen megnyerték a királyné tetszését, a ki Olaszország ege alatt effélét soha sem látott.

Beatrix királyné.
Reliefkép a bécsi csász. és királyi udv. muzeumban. Fényképről.
Fehér márványból faragott egykorú reliefkép, ismeretlen olasz mestertől. A bécsi cs. és k. udv. muzeumban. A királyné magyaros ruhát és fejkendőt visel. Ruhája gazdagon van kivarrva gyöngyökkel és drágakövekkel.

Nemsokára a lakodalom örömei után Mátyás ujra haczba bonyolódott. Frigyes császárral való viszonya már rég nem felelt meg az 1463-iki béke szavainak, mely szerint olyannak kellett volna lennie, mint az apa és fiú közöttinek. A két uralkodó természete is oly ellentétes volt, hogy nem állhatott fönn köztük jó barátság. Mátyás erényeiben és hibáiban egyaránt nagy ember volt, Frigyes mindkettőben kicsiny. Az erélyes mindenben, ez alattomos; az nyilt politikát űz, ez apró fondorlatok barátja; az pompakedvelő és bőkezű, ez egyszerű, sőt czinikus és zsugori; Mátyás megjelenése vonzó, modora élénk, Frigyes kellemetlen jelenség s csak a nyugalomra vágyó; az minden finomabb anyagi és szellemi élvezet barátja, ez nem kíván egyebet egy pohár sörnél. A természeti ellentétekhez járultak a viszonyok. Frigyes alattomos modorával többször rászedte Mátyást. Tudjuk, hogy a cseh háború eleinte Frigyes és Podjebrád között folyt, s láttuk, hogy tolta azután az egész ügyet Mátyás nyakára. De még azt a csekély pénzsegélyt sem adta meg, a melyet ígért, azok a katonák pedig, a kiket küldött, oly hasznavehetetlenek valának, hogy Mátyás őket rövid idő mulva hazaküldeni volt kénytelen. Később Frigyes annyira ment, hogy egyenesen Mátyás ellenségeivel: a lengyel királylyal meg annak fiával czimborált s Mátyás ellen haditerveket szőtt. Aztán, ha valaki Mátyás alattvalói közül pártot ütött, Frigyesnél szívesen látott vendég volt. Természetes, hogy Mátyás sem hagyta ezt megtorlás nélkül: Paumkircher, a Lichtensteinok s más osztrák elégületlenek benne is támaszt találtak.

Az 1476-iki évben különösen nevezetes eset történt. Beckensloer, kit Mátyás Vitéz halála után az esztergomi érseki székre emelt, a király iránt ritka hálátlanságnak adta tanújelét. Megszökött, magával vivén az egyház több százezer aranyra menő kincsét s a Vitéz által nagy költséggel összegyűjtött kéziratokat. Frigyes a fejedelmi jogokkal bíró salzburgi érseki széket igérte a hálátlannak, a ki nem szünt meg Mátyást a leggyalázatosabb módon rágalmazni. Mátyás követséget küldött a császárhoz, hogy meggyőzze őt Beckensloer hazugságairól, de hiába.

A viszonyok mindinkább elmérgesedtek. Május 3-ikán a Lichtensteinok Mátyásban bízva, már hadat mertek izenni uralkodójoknak. Junius 10-én megadományozta Frigyes Ulászlót Csehországgal, junius 12-én Mátyás hadat izent neki. A hadjárat igen rövid, de fényes sikerű volt. Augusztus 14-ikén hadaink már Bécset vették ostrom alá, október elején pedig már csak Bécs, Német-Ujhely, Hainburg, Stein és Krems voltak még Frigyes hadai kezében, azok is többé-kevésbbé szorongattatva a mieinktől. Miután a császárt a lengyel király nem segítette, mert a Mátyással szövetségben állott német rend ellensúlyozta, szivesen vette a pápa közbenjárását, minek következtében a béke deczember 1-én Gmundenben megköttetett. E szerint Frigyes és Mátyás között helyre áll a régi viszony, Frigyes százezer arany hadikárpótlást fizet s Mátyást megadományozza Csehországgal, mi deczember 8-ikán meg is történt.

E közben lejárván a fegyverszünet a lengyel királylyal és Ulászlóval, az alkudozások a végleges béke érdekében, újra megkezdődtek. Ezekhez annál nagyobb bizalommal foghatott Mátyás, mert a rendek az 1478. évre is megajánlották a rendes adó ötszörösét, t. i. egy arany forintot minden telek után, hogy a király nyugoti ügyeit becsülettel lebonyolíthassa s azután a török ellen fordulhasson. A követek márcziusban összeülvén, a tulajdonképeni Csehországon kivül még a melléktartományok egy részét is Ulászlónak szánták, de ebbe Mátyás nem akart beleegyezni. A lengyel király erre szokott esetlen és műveletlen emberre valló eljárásával követséget küldött Mátyáshoz, hogy azt lepiszkolja. A legelső vád az volt, hogy Mátyás a lengyel püspököket királyuk ellen lázítja; azután következett a többi. A király válaszában mindenre pontról-pontra megfelelt, de az elsőt a magyarok csodálkozására s a lengyelek örömére felelet nélkül hagyta. Ezt azonban csak azért tette, hogy végül annál csattanósabb legyen hatása azon mondásának, hogy ő mint fiatalabb mindig a tapasztaltabbak példája után indult, azért követi ebben is a lengyel király eljárását; mi természetesen nem kis derültséget idézett elő.

A béke azonban mégis létre jött deczember 7-ikén Alamóczon. E szerint Ulászló megtartotta ugyan a tulajdonképi Csehországot, de annak összes melléktartományai: Morvaország, Szilézia és Luzáczia, melyek együttvéve jelentékenyebbek voltak Csehországnál, Mátyásnak jutottak. Mátyás halála után jogában áll ezeket Csehországnak 400,000 aranyon megváltani, ha pedig Ulászló halna meg előbb és Mátyás választatnék meg cseh királylyá, úgy minden kárpótlás nélkül a cseh koronára szállanak.

Mátyás király.
Reliefkép a bécsi csász. és királyi udv. muzeumban. Fényképről .
Fehér márványból faragott egykorú reliefkép, ismeretlen olasz szobrásztól. A bécsi cs. és k. udv. muzeumban. A király arcza csupasz. Haja hosszu fürtökben omlik vállaira. Fejét cserkoszoru övezi. Ruhája prémes gallérral van ellátva. Nyakáról kövekkel kirakott vastag nyakláncz lóg le.

Ugyanakkor fegyverszünetet kötött Mátyás Lengyelországgal is, melyből csak 1480. február 2-ikán vált végleges béke. De Ulászlóval már 1479 nyarán, az Alamóczon tartott összejövetel alkalmával lépett barátságra, mely összejövetel egyike volt a legfényesebbeknek, melyeket valaha tartottak.

* * *

A boszniai háború után a törökkel tényleg létre jött a fegyverszünet. Mátyást a szerencsétlen nyugoti viszonyok foglalták el. Ezalatt a törökök Velencze ellen a tizenhatéves háborút viselték, melynek czélja volt, hogy a velenczeiek kezén volt partvidékeket és szigeteket meghódítsák. E czélt el is érték. Ehhez járult, hogy Mátyás szinte elvül állította fel, hogy Magyarország csak akkor léphet fel a törökök ellen, ha a többi európai államok megsegítik; a segítséget pedig a pápák, hitszónokok, tudósok, államférfiak egyaránt hiába sürgették.

A törökök ekkoriban attól sem idegenkedtek, hogy Magyarországgal végleges békét kössenek. 1468-ban követeket is küldtek, de a király visszautasítá őket.

1470-ben azonban megváltoztak a viszonyok. A miért a törökök éveken át küzdöttek: Negroponte szigetét meghódították s figyelmöket nyugot felé fordították. Nem csak Magyarországot sanyargatták, hanem különösen gyakoriakká váltak beütéseik Ausztriába, hol még biztosabb tere nyílt rablásaiknak; mert a tartomány igen rosszul volt ellátva várakkal s azok őrségekkel. Ugyanebben az évben a Száva partján, Nándor-Fehérvár felett, Szabács nevű várat építettek, hogy támaszul szolgáljon Magyarország ellen intézendő támadásaiknak. Javában folytak akkor a cseh viszályok, miért is Mátyás csak annyit tehetett, hogy csapatokat küldött az uj vár építésének megakadályozására. De az nem sikerülvén, további intézkedéseket nem tett s a tőle segélyt kérő velenczeikeket azzal utasítá el, hogy akkor fog velök szövetségben föllépni a török ellen, ha Dalmácziát, melynek birtokára nyilvánvaló a magyar korona joga, visszaadják. Ez azonban csak puszta kifogás volt a király részéről; mert pár évvel előbb s pár évvel utóbb e körülmény nem vetett gátat a szövetkezés elé.

De ha Magyarországnak vonakodását megokolhatjuk a cseh háborúval, nem menthetjük a németeket. A német rendek szokott nagy hangú modorukkal 1471-ben gyülést tartottak Regensburgban. Eget-földet igértek, de a vége a dolognak mégis az volt, hogy a birodalmi gyülés minden gyakorlati eredmény nélkül oszlott szét. Ezután ismét Ázsiában támadtak kellemetlenségeik a törököknek. 1473-ban tehát ujra kisérletet tettek a békére. Most támadó és védő szövetségre akartak lépni, igérvén, hogy ha Magyarországon keresztül szabadon viselhetnek háborut a nyugoti népek: a németek és olaszok ellen, készek annak fejében átengedni Szerbiát és Bosznia meghódított részét. Mátyás, a ki a nyugotiakat addig is szerette azzal ijesztgetni, hogy ha nem segítik, úgy magukra vessenek, ha ő is csak saját érdekeit fogja tekinteni, maga elé bocsátotta a szultán követeit, sőt alkudozásokba bocsátkozott velök, azon reményben, hogy ennek csak lesz némi hatása. Azonban csak annyi volt, hogy a pápa sietett Mátyást e szövetségről, melyet az úgy sem szándékozott megkötni, lebeszélni.

A következő 1474-ik évben Oláhországban dúltak a törökök, ugyanekkor becsaptak Magyarországba is s pusztításukat a Tiszán-túli vidék akkor első városáig: Nagy-Váradig kiterjesztették. Magát e várost is meglepték és kegyetlenül kirabolták, nagy számú lakost leölvén vagy rabságba hajtván.

Ugyanez évben történt, hogy István moldvai vajda, a moldvai vajdák által már mintegy húsz éve fizetni szokott adót megtagadta. Ezen a török szultán nem kevéssé megbosszankodott s még ez év vége felé elküldé Chadim Szulejmán nevű vezérét százhúszezer emberrel, hogy a vajdát vakmerőségéért megbüntesse. A vajda nem bízván saját erejében, mindkét főurát: a magyar és a lengyel királyt felkérte segély nyujtására. A lengyelek küldtek is némi csapatokat, a mi részünkről pedig Magyar Balázs tetemes hadtest élén ment Moldvába. Az egyesült hadsereg a visszavonulás taktikáját követte, úgy hogy a törökök téli időben, élelemhiányt is szenvedve, harcz nélkül is vert hadnak tüntek fel. Így kedvezők voltak a keresztény sereg kilátásai, midőn 1475. január 17-én csatába bocsátkozott. Csakugyan sikerült is a törököket teljesen tönkre tenni. Számos zászló került a győzők kezébe, melyeket Krakkóba, Budára és Rómába is elküldöztek.

Ez az esemény igen lelkesítőleg hatott a magyarokra s az országgyűlés ismét megajánlotta az ötszörös adót, egyszersmind a személyes fölkelést is arra az esetre, ha a szultán maga jönne ellenünk. A moldvaiakhoz követség ment, hogy őket buzdítsa s magyar segélyt igérjen, ha fejedelmök hűséget esküszik Mátyás királynak. A vajda ezt teljesíté is.

A király ezután legelső teendőnek az öt év előtt épített Szabács bevételét tekinté. E várost a magyarok többször megkisérlették bevenni, így nem régiben a bosnyák király, Ujlaki Miklós, de mindannyiszor sikertelenül. A törökök is igen érezték e vár nagy jelentőségét. Azért a szultán tudomást nyervén Mátyás szándékáról, ötezer válogatott katonát helyezett bele s hogy nagyobb legyen a lelkesedés, saját kezével tűzte a rózsát turbánjaikra.

Az ostrom, melyet tízezer emberből álló csapat élén maga a király vezetett, igen érdekes volt. Mind az ostromlók, mind az ostromlottak mindent megtettek, a mit csak kivánni lehetett. Már jó ideig húzódott az ostrom eredmény nélkül. Egy napon a király két kísérővel csolnakra ült s megkerülte a várat. Ennek a várban hamar híre fut, s minden ágyú a király csónakjára intézte lövéseit. Az egyik kísérőt el is sodorta egy golyó a király mellől, ő azonban nem hagyta magát zavarni s csak akkor tért vissza az életeért remegő táborba, mikor a vár állapotát egészen kikémlelte. Ezúttal kiismervén, hogy hol legalkalmasabb a hely a támadásra, azontúl a mieink leginkább arról az oldalról intézték ostrom-műveleteiket. De hogy a várost bevegyék, cselhez is kellett folyamodniok. Mátyás ugyanis seregének egy részét alkalmas helyen elrejté, a többivel pedig visszavonulást színlelt. A folytonos küzdelemben kimerült védők könnyebben vették most a dolgot s elmulasztották – kivált a visszavonulókkal ellenkező oldalon – a vigyázatot. Itt Mátyás fekete vitézei éjszakának idején támadást intéztek, mire a másik oldalon visszavonultak is megfordultak s reggelre bevették a hatalmas erősséget. Mátyás eleinte le akarta romboltatni, de tapasztalván, hogy benne kiváló jelentőségű végvárunk támad, védő műveit helyreállítá s magyar őrséget vetett belé.

Sabácz vára.
Schedel Hartmann „Liber Chronicarum” czimű, 1493-ban megjelent művéből.

Ez történt 1476. február 1-én. Szabács bevétele nem kis örömet idézett elő mind Magyarországon, mind a külföldön. A pápa és Velencze kilenczvenezer aranyat küldtek, hogy Mátyás folytathassa vállalatait a törökök ellen. Azonban Szendrő ostroma nem volt ily sikeres s a király, a ki ekkor lakodalmára készült, októberben abban hagyta az ostromot, azt hivén, hogy a Szendrővel szemben épített három kisebbszerü erősséggel teljesen féken fogja e várat tartani. Azonban míg Budán a lakodalmi ünnepélyeket tartották s Beatrix királyné nagy gyönyörűséggel szemlélte a befagyott Dunát, a törökök azon átjöttek s mind a három erősséget felgyujtották, sőt mintegy harminczezren egész Erdélyig dúltak s valami negyvenezer békés polgárt elhajtottak magukkal.

A lakodalom után ujra nyugoti háború – Frigyes ellen – foglalta el Mátyást. Ismét abban kellett hagynia a törökök elleni vállalatokat s csak akkor lépett fel ellenök, midőn a velenczeiek 1479-ben velök megbékélvén, ujból egész erővel Magyarországra vetették magukat. Azonban ez évben nem sok siker kísérte fegyvereiket. Egy jelentékenyebb csapatuk Zala- és Vas-megyét dúlta, de Szapolyai Istvántól és Geréb Pétertől megveretett. Maga Mátyás aztán Boszniáig üldözte, a hol Orbász várát bevette s egész Herczegovináig hatolt.

Még fényesebb sikerrel végződött az erdélyi hadjárat. Ali bég negyvenezer törökkel és húszezer oláhval indult Erdély ellen. Úgy látszik hódításra gondolt, mert nem rendetlen, hanem válogatott, rendes katonasággal jött. Báthori István vajdának nem volt annyi ereje, hogy vele szembe szállhasson. Segítséget várt azonban Kinizsi Páltól, a ki temesi főispán s az alvidék kapitánya volt. Hogy e segédcsapatokkal egyesülhessen, Báthori úgy intézte mozdulatait, hogy a törököket pusztítani hagyván Erdélyben, seregével hátuk mögé került. A törökök már elkezdtek kifelé takarodni, midőn Szászváros közelében, a Fel-Kenyér falu mellett elterülő Kenyérmezőn észrevették Báthori hadait. Ez, bár serege sokkal kisebb volt a törökökénél, elfogadta a csatát, miután kémei tudósítása szerint minden órán várhatta Kinizsi megérkezését. De az egyre késett. Már-már megveretett a minden lelkesültsége mellett is kimerült sereg, midőn Kinizsi végre megjött. A roppan erejű férfiú erős hangján a csatazajt is túlkiáltva kérdé: „Báthori, hol vagy?” Majd két karddal küzdve, utat tört a sebeiben már-már elvérző Báthori felé s a törököket teljesen szétveré. Ekkép a magyarság fényes diadalával áldozott le a nap 1479. okóber 13-án.

Kinizsi Pál kardja.
A Nemzeti Muzeum régiségtárában. Baránski Emil rajza.
Találták Nagyvázsonyon, a hős sírjában, 1794-ben. Jelenleg a Nemz. Muzeum régiségtárában.)

A nagy diadalt nagy vigasság követte. A török harczokban elvadult magyar katonák az ellenség hulláit használták asztal gyanánt, majd tánczra kerekedtek. Maga Kinizsi sem röstelt résztvenni ebben. Egy török hulláját a nélkül, hogy kezével hozzá nyult volna, fogával kapta fel s úgy járta el a toborzót.

Mátyás, a ki ez időben nem volt nyugoti háborúkkal elfoglalva, szerette volna, ha e győzelmek után nagyobb, általános hadat indithat a törökök ellen. Ezért Németországba ujra követet küldött, de a birodalmi gyülés most is a szokott eredménynyel végződött. Szentgyörgyi, a magyar követ, jegyzőt vitt magával a gyülésbe s azzal hivatalosan fölvetette tiltakozását az ellen, mintha a magyarok lennének oka annak, ha a kereszténységet valami veszedelem éri. Olaszországban sem tudott Mátyás kieszközölni semmit: az összes odavaló fejedelmek a pápával együtt határszéli kérdések felett czivakodtak.

Kinizsi Pál pánczélinge és sodronyos fejtakarója.
A Nemzeti Muzeum régiségtárában. Baránski E. rajza.
(Találták a hős sírjában. Jelenleg a Nemzeti Muzeum régiségtárában.)

A következő évben azonban a törökök nagyon ráijesztettek az olaszokra. Állítólag a nápolyi király iránt féltékeny velenczeiek biztatására áthajóztak Nápolyba s Otranto városát bevették. Mátyás elfeledve az olaszok hanyagságát, még ez évben küldött nekik Magyar Balázs és Nagy János vezérlete alatt némi huszárcsapatokat segítségül s most már a megrémült pápától is buzgón pártolva izgatott a keresztes háború mellett. Azonban ez a buzgalom is rövid ideig tartott. A nagy hódító, II. Mohamed, 1481-ben meghalván, a törökök letettek olaszországi terveikről s csapataikat onnan kivonták. S midőn így elmult a közvetlen veszély, ismét belviszályaikkal foglalkoztak az olaszok. Pedig most lett volna alkalom, hogy a keresztények minden erővel megtámadják a törököket. Mohamed fiai: Bajazid és Dsem között ugyanis polgárháború ütött ki. Azonban ezt felhasználatlanul hagyták a keresztények. Azaz nem egészen. Mikor Dsem fivére által teljesen legyőzetett, a rhódusi lovagokhoz menekült. Ezek azután felhasználták arra, hogy Bajazidtól egyet-mást kicsikarjanak. A szultán negyvenötezer aranyat fizetett a vele barátságra lépett szerzetnek évenként, hogy Dsemet ki ne ereszsze s azonkívül egyéb engedményeket is tett. A vendégjognak ily gyalázatos megsértésével fogolylyá tett herczeget később a lovagok elvitték francziaországi birtokaikra s ott a legméltatlanabb bánásmódban részesítették. Mátyást e közben török basák keresték fel, kérvén: eszközölje ki Dsem szabadon bocsátását, a kik őt szultánná akarnak tenni. Igérték, hogy ezért készek Boszniából, Szerbiából és Bolgárországból kivonulni. De Mátyás hiába tett ez iránt kisérletet.

Mátyás így cserben hagyva a többi uralkodóktól, csak a védelemre szorítkozott. E védelmi harczok főintézője Kinizsi Pál volt, aki a törökökéhez hasonló vadsággal bírván, legjobban vissza tudta nekik adni a kölcsönt. Ő is feldulta a török birtokokat, egyszersmind arra a gondolatra jött, hogy legczélszerűbb volna a törököktől elpusztított dél-magyarországi megyéket Törökországból elhajtott lakosokkal megtelepíteni. Így egyik beütése alkalmával ötvenezer ráczot és ezer törököt hozott magával.

Harcz magyarok és törökök között.
Egykorú kép a „Weisskunig”-ból.
A „Weisskunig” Miksa császárnak allegorikus életleirása. Az előtérben egy török egy magyarnak az orrát készül levágni, a háttérben törökök nyargalnak lándzsáik hegyére tűzött fejekkel.

De ezek a kölcsönös dúlások is károsabbak voltak egészben, hogysem megszüntetésök ne lett volna kivánatos. Mátyás tehát látván a keresztény államok részvétlenségét s miután, mint alább látni fogjuk, ujra szerencsétlen nyugoti háborúba keveredett, jónak látta 1483-ban öt évre békét kötni a törökkel, a melyet leteltekor ujból három évvel meghosszabbított.

Ennyi volt összes eredménye Mátyás harminczkét évi uralkodásának a törökök ellenében. A határokat nagyjából megvédte, de egészben véve az ellenség halálakor veszélyesebb volt, mint trónra lépte idején.

Mátyás három évtizedre terjedő uralkodásának második tizedét a cseh háború foglalta el. Fegyvereink dicsőséget arattak abban, de utóvégre is, mint láttuk, elég kétes volt az eredmény. A végzet úgy hozta magával, hogy a magyar nemzet most sem fordíthatta teljes erejét arra, hogy az országon a hosszú harcz-ütötte sebeket begyógyíthassa vagy hogy fő- és természetes ellensége: a török ellen fordulhatott volna. Ismét támadt egy nyugoti háború, a mely Mátyás királyt hátralevő egész életén át foglalkoztatta.

Mátyás király arany emlékérme.
A bécsi csász. és kir. udvari muzeumban.
Előlapján a király babérkoszorus feje. A körirat: MATHIAS REX HVNGARI(e) BOHEM(ie) DALMACI(e). Azaz: Mátyás, Magyarország, Csehország, Dalmáczia királya. Hátlapján csatajelenet. Az érem hihetőleg a törökök fölött kivívott győzelem emlékére veretett.

A cseh háborúban Mátyás első ízben Frigyes segélyére ment s utóbb mégis odajutott köztük a dolog, hogy Frigyes Mátyás ellenségeivel szövetkezett. Így mérgesedtek el a viszonyok annyira, hogy 1477-ben kitört a háború. Lefolyása alig volt egyéb, mint a magyarok diadalmenete Alsó-Ausztrián keresztül. A gmundeni békekötés véget vetett a háborúnak. E szerint a régibb alkalmatlan föltételeket jó részt mellőzték – a házasság tilalma alól Frigyes már régebben fölmenté Mátyást, ki aztán meg is házasodott – ellenben uj nehézség támadt, t. i. a Frigyesre rótt százezer arany hadi kárpótlás. A békének ez a pontja mód felett keseríté a kicsinyesen fösvény császárt, azért mindenkép vonakodott a fizetést teljesíteni. Alattvalói ugyan úgy tudták a dolgot, hogy tényleg beszedte a tetemes rendkivüli adót, csakhogy magának tartotta azt. Így ismét feszült lett Frigyes és Mátyás között a viszony. Ujra elkezdték egymás alattvalóit bujtogatni s velök terveket forralni urok ellen. Frigyes tudta, hogy alattvaló között nagy az elégületlenség s hogy készek Mátyást ellenében támogatni, de azért a százezer aranyat nem fizette meg, noha a fizetés határidejét ujra meg ujra meghosszabbították. Már csak egy szikra kellett, hogy a lobbanó anyaggal telt levegő tüzet fogjon. E szikrát ismét a Beckensloer-ügy szolgáltatta. Beckensloer ugyanis erélyesen kezdte a neki igért salzburgi érsekséget követelni, kivált miután a Magyarországból magával hurczolt óriás mennyiségű kincset már majdnem teljesen Frigyesnek adta, kisebb-nagyobb kölcsönök alakjában. Frigyes rajta is volt, hogy igéretét teljesítse, csakhogy az érsekség nem volt üresedésben. Egy kanonok útján igyekezett ugyan lemondásra bírni Rohr Bernát addigi érseket, de ez sokáig vonakodott minden efféle tervtől. Végre mégis sikerült sok zaklatással kieszközölnie, hogy az érsek 1479-ben egyességre lépett, mely szerint átengedi érseki székét a volt esztergomi érseknek, fentartván magának az érseki czímet, illő évdijat s a székhelyet.

Mátyás király legyőzi Holubárt.
Wagner Sándor festménye a fővárosi vigadóban. – Tull Ödön akvarell-képe után.

De alig kötötték meg a szerződést, Rohr lemondását ismét visszavonta. Frigyes erre felszólítá a salzburgi kanonokokat, hogy előbbi érseköket ne segítsék Beckensloer ellenében. De az is tudta, hogy mint fogják lemondását fogadni; sietett tehát még ezen év november 19-kén a magyar királylyal szövetségre lépni. Ezen egyesség értelmében még a folyó 1479-iki évben magyar csapatok szállották meg a salzburgi érsekségnek Stiriában és Karinthiában fekvő számos birtokát. Az érsekség ugyanis egyszersmind világi független fejedelemség volt s hozzá a mai Salzburg nevü osztrák tartományon kívül, számos, más tartományok területén fekvő birtok is tartozott.

Miután Salzburg független ország volt, elméletileg nem sértett meg Mátyás senkit e szövetség kötésével, mégis a császári hadnagyok a mieinket gátolni akarták az érseki birtokok megszállásában. Ennek következménye több császári várnak bevétele volt. Igy bevették csapataink Regedét, sőt Gráczot is ostromolták. Frigyes ezért békeszegéssel vádolta Mátyást a német rendek előtt. Mátyás azzal mentette magát, hogy ő csak az érsek meghívására küldött csapatokat annak birtokaiba. Arra is hivatkozottt, hogy a császár még mindig nem tett eleget a gmundeni béke föltételeinek. Már pedig ha Frigyes a fizetést a határidőre nem teljesítené, a béke értelmében jogában áll – a nélkül, hogy e miatt a békeszegés vádja érhetné – annak bármely birtokából kielégítenie magát. Arra is hivatkozhattak a magyar megbizottak, hogy a mult évben, míg mi Törökország ellen küzdöttünk, Frigyes beütött Magyarországba s itt Győr tájékáig pusztított. A német rendek azonban mégis a császárnak fogták pártját.

Tavasz felé erre nyolczvan magyar hadnagy békétlenséget izent Frigyesnek s megkezdődött a salzburgi érseki birtokokból a kis harcz a császár ellen Stiriában és Karinthiában. Az év folyamán az alsó-ausztriai tartomány kormányzóját is felszólította Mátyás, hogy vele semlegességre lépjen, de ez erre nem volt hajlandó. Most tehát Zelena nevű cseh hadnagyát küldé a király a tartomány megfékezésére. Ez több várat be is vett, de diadal-útjában megakadályozta a fegyverszünet, a melyre Frigyes és Mátyás Caffarelli bíboros, ascolei püspök közvetítésére léptek egymással.

A következő évet békealkuvások foglalták el, amelyek azonban semmi eredményre sem vezettek, mindkét félben kevés lévén a hajlam s még kevesebb a kölcsönös bizalom. Ezért különösen a német birodalmi rendeket terheli a felelősség. Ekkor halt meg ugyanis II. Mohamed és sokan elérkezettnek vélték az időt arra, hogy Törökország ellen egyesült erővel nagyobb hadjáratot indítsanak. Mátyás is tett ez iránt indítványt a német rendek nürnbergi gyűlésén. A birodalmi gyűlés azonban inkább Frigyesnek szavazott meg segélyhadat Mátyás ellen. Természetesen, hogy ezzel elejét vették a kiegyezésnek, mert előre lehetett látni, hogy Frigyes a lehetetlenségig fogja fokozni igényeit. Pedig ha Mátyás indítványát a német rendek elfogadják, Frigyessel is jót tesznek, mert Mátyást elfoglalván keleten, elvonják vala a császár elleni vállalatoktól. Az apostoli szék sem tanusított ez időben tapintatos eljárást. A dolog természete szerint az lett volna feladata, hogy kibékítse a két uralkodót s mégis nem restelt a theanói bíborosban oly nem tetsző követet küldeni, hogy Mátyás kényszerítve érezte magát visszahívását kérni. Ily viszonyok között nem megelégedés nélkül látta a magyar király, mily magas hullámokat vert már a polgárháború az úgynevezett belső-ausztriai tartományokban t. i. Stririában, Karinthiában és Krajnában. A „császáriak” s a „királyiak” – így nevezték a Mátyással való összeköttetéseik alapján magukat a lázadók – a legvéresebb harczot folytatták egymás ellen, mi közben felbomlott minden társadalmi rend.

De ezek a bajok nem voltak elegendők. Ha a németek nem akartak Mátyással menni a törökök ellen, ezek fölkeresték őket s Belső-Ausztriát rendszeresen feldúlták; azon felül ez évben még a döghalál s a sáskák járultak a tartomány nyomorának növeléséhez.

Alsó-Ausztriában is elkezdtek ez évben Mátyás hívei mozogni, sőt Hohenburg báró már nyiltan felmondta a császárnak az engedelmességet.

Természetes, hogy mikor Frigyes birtokaiban a viszonyok ily kedvezők voltak Mátyás föllépésére s mégis oly kevés békülésre való hajlamot mutattak a német rendek s a császár, a király sem látta helyén valónak, hogy mérsékletet tanúsítson irántok. A következő év (1482.) elején tehát megizente Frigyesnek a háborút. De ha Mátyás mintegy ki is volt híva, mégis sajnálnunk, sőt hibáztatnunk kell, hogy a háború terére lépett. Nem lett volna szabad elfelednie, hogy Frigyes minden idétlensége, sőt szemtelensége mellett sem veszélyes ellenfél s hogy köztük a háború, mint azt kevéssel utóbb egy bíboros mondá, csak olyan, mint az oroszlán s az egér közötti harcz. De másként volt írva a sors könyvében s 1482-ben megkezdődött a valóságos háború.

A harcz nem volt nagy seregeknek mérkőzése, hanem csak várvívás. A császár seregei szabad téren csak mint fölmentő csapatok léptek fel, és pedig első ízben sikerrel. Mátyás ugyanis a Pozsonynyal majdnem szemközt épült Hainburg osztrák várost kezdte vívatni, mikor az igért birodalmi had közeledett. Mátyás ez ellen Szapolyai Istvánt küldé, de az megveretett, úgy hogy maga a király is jónak látta, hogy Pozsonyba visszavonuljon. A magyarok túlsúlya azonban csakhamar helyre állott. Dóczi Orbán győri püspök és királyi kincstartó ötezer fegyverest hozott a király táborába, a minek ez annyira megörült, hogy felkiáltott. „Nem támad pár száz év alatt oly úri ember, mint Dóczi püspök!” Ugyanekkor számos hadiszert rendelt ide a király, a melyek közül különösen nagy feltünést keltett az u. n. „varga-mozsár”. Ez oly nehéz volt, hogy szállítására 80 ló volt szükséges. Hainburg kitartó védelem után szeptember 30-ikán megadta magát. Több más erősség követte példáját, úgy hogy már ez évben Bécs alá nyomulhatott a magyar had. De az idő előre haladván, ostromra nem került a sor. A király befejezte az ez évi hadjáratot s az eddig Frigyes kezén volt Kőszeget útközben megvévén, hazatért.

III. Frigyes császár.
Egykorú festmény a bécsi csász. és kir. udvari muzeumban.

A következő évben nem folyt ily erővel a háború. Előbb Sándor forlii bíboros püspök folytatá a közvetítés művét, majd a castellai bíboros püspök. Ez előbb Frigyes udvarában járt, a hol csupa oly híreket hallott, mintha Mátyás ereje pénzben és emberben már végkép kimerült volna. A hallottak benyomása alatt kezdett a királylyal beszélni, aki azt észrevevén, sietett a püspököt tévedéséről felvilágosítani. Szeme előtt indított útnak tizenhét oly nagy ágyút, minőket tizennyolcz lóval kellett vontatni, végig vezette kincstárán, úgy hogy a főpap nem tudta, min csodálkozzék jobban: Mátyás gazdagságán, vagy pedig azok tájékozatlanságán, akik erejét kimerültnek hitték? A király egyénisége is igen jó benyomást tett a biborosra. „Bölcs, tudós király – írja róla a pápának – kinek előadását tekintély, méltóság diszíti, a ki soha sem mond többet, mint a mi szükséges. Bizonyára tekintve elméjét, beszédét, magaviseletét, általam ismert fejedelmet – a bíboros majdnem minden európai udvarnál megfordult – felülmul eszélyben és bátorságban. Fáradhatatlan munkásságú, ernyedetlen erélyű, harczias király, a kinek lelke nagy tervekkel foglalkozik, a ki nem hetvenkedik, hanem tesz.”

Bécs városa 1485 táján.
Klosterneuburgban őrzött egykorú festményről. „Az Osztr.-magy. monarchia irásban és képben” czimű mű I. kötetéből.

De a finom pap, ha látta is, hogy Mátyásról ellenségei mennyire valótlan dolgokat beszélnek, nem mulasztotta el megkisérleni, hogy őt békére hangolja. A király késznek mondta magát erre, az alatt a fölétel alatt, hogy a császártól elfoglalt birtokok három évig a pápa kezén legyenek, az alatt pedig a német birodalom folyton tízezer embert adjon segélyül a törökök ellen. A püspök ezt oly föltételnek tekinté, a melyet a császár nem fog elfogadhatni s emlegette, hogy Frigyes biztosította őt, hogy ha Mátyás szép módjával megbékül, tettleg kimutatja iránta háláját. „Az öreg pedig – tevé hozzá a püspök – bizonyára nem hazudott.” Mátyás erre hangosan felkaczagott, mert a ki annyiszor csalta meg, vagy legalább akarta megcsalni, annak nem hitt. Végre megegyeztek abban, hogy a pápa hirdessen birodalmi gyűlést s az határozza el a segélyt a törökök ellen. De a castellai bíboros, aki ez ajánlattal visszament a császárhoz, nem hozott tőle kedvező választ, s miután a pápa sem mutatkozott hajlandónak, hogy beleegyezzék Mátyásnak Dsemmel való tervébe, a király megharagudott s békét kötött a törökökkel, hogy Frigyes ellen a következő évben nagyobb erélylyel léphessen fel.

Az 1484-iki hadjárat nem is volt eredménytelen. Előbb Bruck adta meg magát, majd Klosterneuburg, végre Korneuburgot vették ostrom alá a mieink. Korneuburg falai alatt elesett a derék Dávidházi István, a ki mindezeket az erődöket kiostromolta s ekkor a király személyesen vette kezébe a hadműveletek vezetését.

Bécs a XV. század végén.
Schedel Hartmann „Liber Chronicarium” czímű 1493-ban megjelent művéből.

Ebben az évben történt, hogy a törökök néhány moldvai erősséget, a Duna torkolata közelében, elfoglaltak. Mátyás ezt békeszegésnek vette s miatta panaszt emelt a szultánnál. De ez megmutatta, hogy a békekötésben felsorolt tartományok között Moldva nem fordul elő. Hogy kimaradt, mindenesetre hiba volt Váradi Péter kalocsai érsektől, a király kanczellárjától, de azért még sem érdemlé meg, hogy Mátyás őt elfogatván, Árva várába, majd Visegrádon elzárassa.

Az egész háború legfényesebb szakasza az 1485-iki hadjárat. Mindenekelőtt a mult évben megszállott Bécs ostromát erősen folytatták. A bécsi nép jól viselte magát, vitézül küzdött, de a császár csak nem küldött segélyt. Május elején már igen rosszul állottak az ügyek: a legtöbb külváros már a mieink kezében volt, a városban elfogyott az eleség, úgy hogy a lakosság a ló- és macskahúst már csemegének tekinté. Ehhez járult még a polgárság között kitört belviszály. A jobb modú polgároknak ugyanis voltak élelmi szereik, de azokat nem akarták a többi lakosoknak átengedni, viszont magukról gondoskodva lévén, a várat sem akarták feladni. Ezért a köznép fellázadt. Mátyás minderről igen jól volt értesülve, mert – mint mondják – maga személyesen két ízben volt a városban, hogy azt kikémlelje. Végre megtörött a bécsiek ellenállása s május 15-ikén az egyetem képviselői megjelentek Mátyás táborában. A polgárság úgy hitte, hogy a tudomány-kedvelő királynál tudósok eszközölhetnek ki legtöbbet. Ezuttal ugyan csak hat napi fegyverszünetet kötöttek, melynek lejártával, május 23-ikán, azt igérték a bécsiek, hogy ha junius 1-ig nem nyernek segélyt, feladják a várost. Úgy is történt. Mátyás diadallal vonult be Ausztria fővárosába, biztosítván mind a várost, mind az egyetemet, hogy minden szabadságaikban megtartja őket. Junius 5-én érkezett meg Beatrix is s ezen a napon mutatta be ünnepélyesen a tartomány lakossága hódolatát a királynak s fiának: János herczegnek, a híres, Sz. Istvánról nevezett székesegyházban. Ettől fogva Mátyás „Ausztria ura” vagy „Ausztria herczege” czimét is kezdte használni s mintegy Alsó-Ausztria fejedelmének tekinté magát. Junius 24-re országgyűlést is hívott össze, a melyre a tartomány rendei szép számmal jelentek meg, mind a mellett, hogy Frigyes levélben ettől eltiltotta őket. Még ez évben megkezdték Német-Ujhelyt ostromolni a mieink, s Felső-Ausztria nagy része is követte Alsó-Ausztria példáját.

Mátyás király arany emlékérme 1486-ból.
Bécsben a cs. és kir. udv. muzeum éremgyüjteményében.
Előlapján a király feje a néző felé fordulva. A körirat: MATH(ias) HVN(iades) COR(vinus) PANNONIAR(um) BOH(emiorum) REX. Azaz: Hunyadi Hollós Mátyás a magyarok és csehek királya. Hátlapján négyszögü táblán következő felirat: CAESARE MAGNA MIHI VICTO THRACUMQ(e) TYRANNIS MAIOR APOLLINEA GLORIA PARTA TVBA EST ANNO MCCCCLXXXVI. – Azaz: A császár legyőzésével nagy dicsőség jutott osztályrészemül, Apollóénál nagyobb a thrákok zsarnokainak (értsd a törököknek) legyőzésével, az 1486-ik esztendőben. Az érem alján a király családi czimere.

A következő év elején a német birodalom rendei megválasztották Miksa herczeget, Frigyes fiát, római királylyá, egyszersmind segélyt is szavaztak meg neki Mátyás ellenében. De a német birodalmi csapatokból alig érkezett valamelyes ide, a magyar hadak pedig ellenállhatatlanul folytatták az osztrák tartományok meghódítását. Alsó-Ausztriában a sokáig és vitézül védett Stein is elesett. Ugyanebben az évben nevezetes húzást tett Mátyás. Szeptember 1-én találkozója volt Ulászló cseh királylyal, a ki neheztelt a császárra, mert a királyválasztó gyűlésre nem hívta meg, ámbár választó-fejedelem volt. A találkozás alkalmával oly egyességre léptek egymással, mely szerint Mátyás nem ellenzi, ha Ulászló a Csehországgal határos osztrák részeket országához kapcsolja.

A következő 1487. évben némely német birodalmi had jelent meg Albert szász herczeg vezérlete alatt. A herczeg hadat izent Mátyásnak, mint a birodalom ellenségének, a ki viszont kinyilatkoztatá, hogy nem a német császár, hanem az osztrák herczeg ellen viselvén háborút, a római szent birodalommal, vagyis Németországgal semmi dolga nincsen. S a herczeg, bár nem volt teljesen meggyőződve Mátyás okoskodásának helyes voltáról, csakugyan olyanformán járt el, mintha teljesen egy nézeten volna vele. Ugyanis Linzben – a mely helyre, mint kész fegyvertelepre utasította őt a császár – körülbelül semmit sem talált, a mire föllépésében támaszkodhatott volna; s így kénytelen volt nézni, mint veszik be augusztus 17-én csapataink Német-Ujhelyt, a császár egykori székvárosát, polgárainak több mint másfél évi hősi ellenállása után. Albert herczeg ily körülmények között nemsokára, bár a császár ellenzé, 1488. november 1-ig tartó fegyverszünetre lépett Mátyással. Hogy Mátyás is kész volt diadalútja abban hagyására, annak oka egyrészt abban rejlett, hogy a pénzből majdnem teljesen kifogyott, úgy hogy nem várhatván be, míg egybegyülnek az ország rendei, csak az országtanács beleegyezésével, tehát törvénytelenül volt kénytelen az adót kivetni; másrészt abban, hogy fiának, Corvin János herczegnek ügyei Sziléziában igen összebonyolódtak.

Ettől kezdve Mátyás és Frigyes oly viszonyban állottak egymással, hogy folyton megújították a fegyverszünetet. A király mindinkább közeledett halálához s azt nemcsak maga, de ellenfele is tudta.

Az utolsó alkudozásokat 1489-ben tartották. Az uralkodók személyesen készültek megjelenni, de Frigyesnek a megjelenés terhére esett, Mátyás pedig már beteg volt. Az utóbbi helyett Proszniczi János nagyváradi püspök, az előbbi képében pedig fia Miksa herczeg jelent meg. Mátyás tiszteletét akarván tanusítani a herczeg iránt, 1200 aranyat, 400 ökröt és 400 hordó bort küldött neki ajándékul. Követe az összes osztrák tartományokért hadi kárpótlásul 700,000 aranyat kívánt. Miksa ezt sokallotta, de elfogadhatónak vélte a tárgyalás alapjául, Frigyes ellenben még annak sem. Ez különben értesülve levén Mátyás nagy betegségéről, abban a nézetben volt, hogy huzzák ki a dolgot fegyverszünettel Mátyás haláláig, akkor úgy is ingyen szállanak vissza ama tartományok. Fiának ellenkező nézetén pedig annyira megbotránkozott, hogy azt az ajándékok által megvesztegetettnek tartván, minden összeköttetést megtiltott neki a magyarokkal.

És csakugyan itt akadt meg az alkudozások fonala Frigyessel. A béke nem is jött létre egész a király haláláig.

* * *

Hogy abban a dicsőségben, a mely Mátyást kortársai előtt és azóta is napjainkig környezé, jelentékeny része volt a nagy király hadi tetteinek, az bizonyos. Mátyás kitünő szervező és kormányzó tehetsége sokkal csekélyebb jelentőségűnek tűnt fel a sokaság előtt, mint az a tulajdonsága, hogy minden ellenségével szemben kitünő vezérként állott meg. De bármennyire becsüljük is a személyes vitézséget, a dolog természetéből folyt, hogy valaki azzal, hogy hősies lelkületű férfiú, még nem lesz vezérré, és viszont ha valakiben a szorosabban vett vezéri tulajdonok megvannak is, kellő hadsereg nélkül azokat nem érvényesítheti. Hasonlóképen a legjobb sereg is jó vezérlet hiányában nem mehet semmire. Ily módon két kérdés lép előtérbe, t. i. hogy melyek voltak az eszközök, a melyek segélyével Mátyás oly híres hadvezérré lőn és miképen tudta ő azokat alkalmazni?

Mátyás király kardja.
A bécsi csász. és kir. udv. muzeumban. – Az eredetiről készült fényképről.
Pengéjén a következő aranyozott fölirat olvasható: MATHIAS CORVINUS REX UNGARIE PRO REGE DIVINA LEGE ET GREGE. Azaz: Hollós Mátyás, Magyarország királya: a királyért, vallásért s a népért.

A hadi szervezet mind Hunyadi János, mind Mátyás korában elvileg az maradt, a mi Zsigmond korában volt. A hadsereg elemei, a mint azokat az 1435-i törvény megállapította, megvoltak 1490-ben is. Még a részletekben is alig találkozunk módosulással, legfeljebb, hogy az 1459-i országgyűlés ismét megkísérlé a szegény nemesek személyes fölkelésének, mint haszontalannak, megszüntetését, de hasztalan, mert a nemesség nem akarta a kötelességet megszüntetni, mivel ennek az lett volna a természetes következménye, hogy jogaik is megszüntek volna.

Gyakorlatban mégis lényegesek voltak a változások. Már Zsigmond életének vége felé mind folytonosabb lett a harcz a törökkel, Hunyadi János korában pedig állandóvá vált. E harczok a Magyarország melléktartományaiként tekintett Szerbia, Bosznia és Bolgárország területén folytak rendesen s így fölmerült a kérdés: vajjon ezek Magyarország részeinek tekinthetők-e a szó szoros értelmében, azaz tartoznak-e itt a nemesek s a telek-katonaság hadi szolgálatot tenni? E kérdést fölvetette már a Zsigmond-féle törvényjavaslat is, s ámbár az akkori országgyűlésnek erre adott válasza nem ismeretes, a következmények mutatják, hogy az tagadó volt. E válasz azonban nem jelentette azt, hogy a törököket magyar haderő a mellék-tartományokban ne háborgassa, hanem csak azt, hogy e harcz a királyi és főtisztviselői hadak által viselendő. Azonban mindenki tudta, hogy erre a rendes bandériumok nem elegendők. Mással kellett tehát a bajon segíteni: nagyobb számú zsoldosok tartásával, a mely czélra a rendek szívesebben szavaztak meg pénzt, hogysem maguk felültek volna.

A zsoldosokat többnyire csak egy-egy hadjáratra fogadták fel, de miután a törökök pusztításainak kitett vidéken folyton volt reájok szükség, mindinkább állandóan kezdtek szolgálatban maradni. Mindazonáltal e hadak álladósítására egész Mátyásig semmi sem történt, a min különben annál kevésbbé csodálkozhatni, mert a többi európai államokban sem volt még rendes katonaság. Mátyás lángesze azonban hamar meggyőződött arról, hogy annyi ellenséges szomszédtól környezett ország, mint a mienk, csak akkor állhat fenn, ha katonailag fölényt gyakorolhat fölöttök. De erre az addigi magyar haderő, mely tisztán a védelemre volt berendezve, nem volt képes. Hamar kitalálta azt is, mi volna e helyett a legalkalmasabb: állandó, zsoldos katonaság tartása. Két nép szolgált neki például: a török, a melynek janicsárhada kitünő állandó gyaloghad volt, s némileg a cseh. Csehországnak ugyan nem volt rendes hadserege, de a „testvércsapatok”, a minők Magyarországot is annyi éven át háborgatták, oly állandó hadi szervezettel bírtak, hogy kisebb állandó seregül voltak tekinthetők. Ily előzményekből folyt Mátyás kitünő gondolata, hogy a Giskra példájára nagyrészt meghódolt cseh csapatokból minél többet állandóan szolgálatába fogadjon. Eleinte csekély volt a számuk és cseh hadnagyaik alatt is maradtak. Később azonban az ezután is nagy számmal felfogadott cseheken kívül más nemzetbelieket is vettek fel ebbe a válogatott csapatba, a melynek Mátyás legtöbb diadalát köszönheté, s a mely a fekete sereg név alatt ismeretes. Honnan kapta e csapat a „fekete sereg” nevet? meg nem mondhatjuk. Némelyek a vitézek ruhájától származtatják, de ez kevéssé valószínű, mert akkoriban még nem volt egyenruha. A fekete sereg utóbb tizenhatezer főnyi volt s magyar vezérek alatt állott. Azzal is korszakot alkot Mátyás uralkodása a magyar hadügy történetében, hogy a magyar hadseregben a gyalogság is nagyobb mértékben kezd szerepelni. De e mellett a lovasságra is kiváló gondja volt a királynak. Az addigi magyar lovasság, a melyről már előbb bővebben megemlékeztünk (156. l.), ámbár könnyebb volt a nyugot-európai népekénél, egészben mégis inkább nehéz fegyverzetűnek volt tekinthető. Hogy a főellenség; a török ellen kellőkép fölléphessünk, annak hadrendjéhez kellett ebben a tekintetben is jobban alkalmazkodnunk. E könnyű lovasság védő fegyvere csak a sodronyos fejtakaró, pajzs, meg a pánczél volt. Támadásra az idegenek előtt még mindig igen félelmes nyilat s a kardot használta; utóbbi a törökökkel való érintkezés folytán visszanyerte eredeti görbe alakját. E csapatokat nevezték huszárok-nak. Mellettök nehéz fegyverzetű lovasok is voltak, de csekély számmal. Az utóbbiakat a régi arány szerint vetették ki, az előbbiekhez minden húsz telek után kellett egy embert állítani. A tűzérség is kezdett ez időtájt nagyobb jelentőségre emelkedni. A várnai csata leírásában még alig olvasunk szerepéről, azonban Nándor-Fehérvár ostroma alkalmával számos, a mezei táborozásra is alkalmas ágyú került kezünkbe, minden következtében országos ágyúink is valának. Az egész korban azonban mégis leginkább a városok szolgáltak mind ágyúval, mind tűzérséggel. Midőn Mátyás 1468-ban a csehek ellen indult, a még mindig divatban lévő hajító-gépeket, valamint a kisebbszerű tűzi fegyvereket nem számítva, ötven ágyút vitt magával. Ebben az időben általános volt a hit, hogy minél nagyobb az ágyú, annál jobb, azért Mátyás seregében is gyakran találunk olyanokat említve, a melyeket tizennyolcz, sőt nyolczvan ló vont. A gyalogos ekkoriban még nem használta rendesen a puskát, hanem csak nehány válogatott ezred. A gyalogságnak mintegy ötöd-része volt puskával ellátva. Az ilyeneket a tűzérséghez számították. Kézi tűzi fegyver kétféle volt: a haubitz s a puska. Az előbbit nem tudta a katona karján tartva elsütni, hanem kétágú villát kellett a földbe ütnie s arra helyezve puskáját, lőtt. E szerint a puskások között is megkülönböztették a könnyű és nehéz fegyverzetűeket. A magyar műszaki csapatok a korhoz képest szintén elég jók valának. Igy például Bécs ostroma alkalmával oly erős sánczokat hánytak, hogy midőn e várost az osztrákok tőlünk visszafoglalták, azokat majdnem mint külön erősségeket kellett kiostromolniok.

Mátyás király kisebb pajzsa.
A párisi arzenálban. A Nemzeti Muzeumban lévő másolatról rajzolta Baránski Emil.
Középen négyfelé hasított czímerpajzsban a négy pólya, a cseh oroszlán, a dalmát párduczfejek s a kettős kereszt; a sziv-pajzsban a Hunyadiak hollója. A pajzs körirata: ALMA DEI GENITRIX MARIA INTERPELLE PRO REGE MATHIA. Azaz: Istennek szent anyja, Mária, könyörögj Mátyás királyért.

Mint minden nagy hadvezér, úgy Mátyás is kitünően tudott bánni katonáival. E tekintetben vezérelve volt: megadni nekik mindent, a mi megilleti őket, de meg is követelni tőlük mindazt, a mivel tartoznak. Ezért különös súlyt fektetett arra, hogy a katonák mindig megkapják zsoldjokat s jó élelemben se szenvedjenek soha hiányt.

Személyes érintkezésben katonáival nyájas volt. Tudott a nyelvükön beszélni s mindig azon volt, hogy a mit akar, azt katonái önként, becsületből tegyék. Ennek egyik legszebb példája a Körmendnél csatát vesztettek irányában tanusított eljárása. De, ha kellett, tudott szigoru is lenni hozzájok. Mikor az ágyú-vezetők egy alkalommal késedelmeskedtek, azt izené nekik: „Ha kellő időben nem lesznek helyökön a hadiszerek, mindnyájatokat felakasztatlak!”

De ha mástól megkívánta az odaadást, maga is előljárt mindenben. Katonáinak nem egyszer az elszántság legfényesebb példáit mutatta. Láttuk, hogy tette ki magát az ellenség golyóinak Szabács alatt. Azután az érdemet jutalmazni is tudta, s ebben nem ismerte sem a nemzetiségi, sem a rangbeli különbséget. Innen van, hogy talán egy királyunknak sem volt annyi kitünő vezére, mint neki. Elég legyen csak Kinizsit, Magyar Balázst, Szapolyai Istvánt, Dávidházit, Báthori Istvánt, Székely Jakabot, Gerébet, Tarczait, Csupor Miklóst, Tettauert, Zelenát említeni. De annyi alacsony származású vezére sem volt egynek is. Katonáitól nem sajnálta az elismerést sem anyagi, sem erkölcsi tekintetben. Főbb vezéreiből főurak lettek, hadnagyaiból jó birtokú nemesek. Másrészt nem maradt el ünnepélyes alkalmakkor a díszkardok és buzogányok kiosztása sem. 1487-ben Német-Ujhely előtt a legvitézebbeknek levette sarkantyúikat, mondván: „Ezek lesznek az utolsók, a kik megszaladnak!”

Az egykorú írók bámulva emlegetik, mily mintaképe volt Mátyás serege a csendnek, rendnek és erkölcsös életnek. Az utóbbi szempontból szívesen fogadta fel a feleséges katonát, de a nyugot-európai seregeket csapatostól kísérni szokott nőszemélyeket nem tűrte meg táborában. A csend és rend pedig oly nagy volt abban, mint valami kolostorban. Mintha szerzetesek s nem katonák lettek volna a vitézek. Az ő idejében az is kiváló dicséretet érdemlő dolognak volt tekinthető – mert a nyugot-európai vezérek ilyesre gyakran a legjobb akarat mellett sem voltak képesek – hogy csapatai szentül megtartották a fegyverszüneteket s a helyőrségen létel unalmait nem törekedtek a polgárokon való erőszakoskodással elűzni. Egyes kihágások történtek ugyan, de azért az általános itélet helyességét kétségbe vonni nem lehet. Mátyás seregének erkölcsére nézve a legkedvezőbb bizonyítványt a nagy király főellenségei: III. Frigyes császár és fia Miksa állíták ki, midőn halála után ügynököket bíztak meg, hogy vitézeiből minél többet igyekezzenek szolgálatukba fogadni, „miután magukat eddig jámborul és vitézül viselték.”

Mátyás mester volt a hadvezérletben. Ép úgy tudott óvatosan körültekintő, mint merész lenni. Terveiben általában az előbbi, a kivitelben az utóbbi sajátság jellemzi őt. A hadfelállítás nyugoton ez időtájt nagy változáson ment át, amennyiben a tisztán lovagi csapatok helyébe változatosabbak lépvén, az eddigi tömör csatavonalat az ékalakú hadrend váltotta fel. Az első sorban három, a másodikban öt ember állott s így tovább s az volt a győztes, a ki az ellenfél seregébe úgy tudott benyomulni, hogy az ék nem tört szét. A magyar sereg az egyes csapatoknak mindig több mozgást engedett. Sőt Hunyadi János idejében, hogy hadaink a törökök nagy seregeivel szemben ne legyenek nagyon kicsinyek, igen is hosszú vonalokon voltak szétszórva. Mátyás, a ki különben a törökökkel ritkán víván nagy csatát, erre nem is igen szorult, Bonfinius, azon korbeli történetíró szerint skorpióhoz hasonló alakban állította fel csapatait, a két szárnyon előre nyomuló előcsapatok képezvén annak ollóit. A csatákat egészben véve kerülte, inkább igyekezett ellenségeit ügyes mozdulatokkal sarokba szorítani. S különösen művészetté fejlett nála – mint egy német katonai író találóan mondja – az ősmagyaroknál ösztönszerüen jelentkező jellemvonás, hogy nem ott s nem akkor támadt, ahol s amikor az ellenség kívánta. Ő is bírt atyjának ügyességével, hogy a különböző csapatokat összehangzóan tudta használni, csak hogy neki abban atyjánál sokkal több módja volt.

Serege sokkal nagyobb volt, mint bármely más uralkodóé a szultánt kivéve. A cseh háborúba 16,000 emberrel indult, kik között 5000 gyalogos volt, élete végén pedig valami 30,000 ember állott rendes zsoldjában. Seregét a hűbéres fejedelmek hadával 163,000-e teszik. A zsoldos sereg eltartása igen nagy költséggel járt, mert mikor a katonaság életpálya volt, sokkal többe került az egyes katona, mint most az általános katonai kötelezettség idején. Így egy nehéz lovas zsoldja tizenöt arany forint volt évnegyedenként, a könnyűé tíz, a pajzsos gyalogosé nyolcz, a lándzsásé hat. Ezen kívül a bandériumokat tartó főtisztviselők is a királytól kapták a szükséges költséget, például az erdélyi vajda 9000 forintot pénzben és 300-at sóban. A végvárak évenként 130,000 forintba kerültek, a fekete sereg négyszázezerbe, úgy hogy az egész hadügyi költségvetés majdnem egy millió forintra rúgott, a mi abban a korban óriási összeget képviselt.

* * *

Mátyásnak, a mily dicső volt uralkodása, oly szerencsétlen volt családi élete. A király kétszer házasodott meg. Első feleségével csak rövid ideig élt. Hosszú özvegység után 1476-ban végre elvette a nápolyi király leányát, Beatrixot. A nő testileg szép volt, a mellett kora műveltségének színvonalán állott. Jól beszélt latinul, érdeklődött a tudomány és irodalom, valamint a művészetek iránt. De mindez inkább csak külső máz volt rajta. Belseje sivár volt s minden nemesebb érzés iránt hozzáférhetetlen. Ezen kívül uralomra vágyott: minden országos ügyben előtérbe igyekezett lépni s hatalmát kitűntetni. Talán ha anya lesz, némileg javul természete, ez azonban nem következett be. Így történt, hogy Mátyás, miután országát a hatalom magas fokára emelte, törvényes utód hiányában nem tudta: mi lesz annak sorsa? Életének utolsó tizedében leginkább ez a gondolat foglalkoztatta. Egy ideig – mint mondják – neje öccsére: Ferdinánd nápolyi herczegre gondolt, de ez úgy látszik csak felesége muló befolyásának volt következménye. Utóbb mást szemelt ki örökösül, a ki valóban sokkal közelebb is állott hozzá.

Mikor 1469-ben Boroszlóban a nagy ünnepségeket tartották, rendkívül megnyerte a király tetszését egy odavaló leány, a kiről csak annyit tudunk, hogy Borbálának hívták. Mátyás megszerette s magával vitte Budára, a hol 1473-ban fiat szült, a kit a király atyja emlékére, Jánosnak kereszteltetett. Mátyás fiát nagyon szerette. Korán udvarába vette s a leghíresebb tudósok: Ugoletti Tádé és Galeotti Martius által neveltette.

Beatrix magtalansága mind nyilvánvalóbbá lévén, Mátyás azzal a gondolattal kezdett foglalkozni, hogy törvénytelen fiát emelje maga után a trónra. S ez a középkorban korán sem volt annyira különös dolog, mint volna jelenleg. Portugáliában például minden fenakadás nélkül váltotta fel a valódi burgundi házat az álburgundi ház, vagy a valódi burgundi ház utolsó sarjának törvénytelen fia és utódai. Olaszországban meg épen napi renden volt az ilyes. Maga Ferdinánd nápolyi király, Mátyás ipa is törvénytelen fia volt Alfonz aragoniai királynak.

Beatrix királyné aláirása
(R(egin)a Beatrix manu p(ro)p(r)ia.)

Mátyás terve fiával azonban nem volt szerencsés. Akadályok merültek fel, a melyekkel szemben a királyt mintha elhagyta volna szokott erélye. Az akadályok főleg két helyen merültek fel: a nemzetnél s a királynénál. Ezeknek ellenzését Mátyásnak csak úgy lehetett volna elnémítani, ha teljesen kiteszi magát fiának trónörökössé választása mellett. A nemzetben előforduló ellenzés utóbb is csak eloszlott volna, a mennyiben a törvénytelen születést illette; a mennyiben pedig más tervekre irányult, ezzel megsemmisült volna. De Beatrix is kénytelen lett volna hallgatni. Ez az asszony, a ki már ekkor úgy látszik, azon gondolkozott: ki fogja őt férje halála után elvenni, minden áron azt akarta kivinni, hogy Mátyás őt nevezze ki örökösévé. Ha a király valamit fia érdekében tenni akart, mindjárt ott volt könnyeivel, sóhajaival, panaszaival, sőt Mátyás életének utolsó szakában szitkaival is. Hiába hivatkozott a király arra, hogy a magyarok nem barátai az asszonyi kormánynak, hogy a nemzet őt semmi esetre sem fogja uralkodójául elismerni s ellenzésével csak azt fogja elérni, hogy Corvin János helyett – így nevezték a herczeget – a ki minden esetre anyjaként tisztelné, a Hunyadi-ház valamely ellensége fog diadalmaskodni. A király felkérte a királyné egyik testvérét is, igyekezzék Beatrixot tervéről lebeszélni, mert – ugymond – sajnálattal tapasztalja, hogy a nemzet nem is szereti őt s uralkodójául semmi esetre sem fogja elismerni. De a herczeg közbenjárásának sem volt sikere. Lehet különben, hogy nem is akarta nénjét lebeszélni; mert bizonyos, hogy egy alkalommal a nápolyi király követet küldött Mátyáshoz, hogy Beatrix igényeit pártolja.

A trón feletti harczban nem a nagy király volt a győztes. A ki egy ellenségétől sem ijedt meg, az gyávának mutatta magát feleségével szemben. Annyira elhagyta magát, hogy elállott fiának trónörökössé tételétől, már t. i. nyilvánosan. E helyett mintegy becsempészni akarta őt a királyi székbe. Mindenek előtt óriási vagyonnal ruházta fel. Már 1481-ben hunyadi gróffá, később liptói herczeggé tette. Ráruházta a Hunyadi-család birtokait, számos koronajószágot s a magvaszakadt családok: a Szilágyiak, Garaiak és mások vagyonát. Szilágyi Erzsébet is ráhagyta összes birtokait. Úgy látszik a herczeg érdekében hozták 1485-ben a nádori hivatalról szóló törvényt is. E törvény alkotmányunk történetében különösen nevezetes, mert ez tette a nádori hivatalt oly kitünő állássá, mint a milyennek azt a legujabb korig ismertük. Így a nádorra ruházta a királyválasztó gyülés vezetését, melyen az első szó őt illette, s reá bízta a kiskorú király gyámságát. A nádori hivatalra Mátyás Szapolyai Imrét segítette, a ki épúgy, mint öccse István, neki köszönheté emelkedését, s igy hűségére számíthatni vélt. Ámde ezzel a tervével is kudarczot vallott. Szapolyai Imre ugyanis korán elhunyt s Mátyás nem talált senkit, a kihez annyi bizalommal lett volna, hogy az általa ily rendkívüli jelentőségűvé tett nádori hivatalt ráruházni merte volna.

Időközönként, hogy a királynét lecsillapítsa, igyekezett neki kedvezni. Ez okból az ország első egyházi méltóságát is mintegy zsákmányul dobta oda családjának. A király, a ki általában csak tehetségeit nézte az embereknek, számos külföldit emelt minden téren magas állásokra, így egyházi téren is, mint Beckensloert, Rangoni Gábort, Proszniczi Jánost és másokat. Csakhogy ezek mind ügyes emberek voltak, bár részben haszonlesők és nagyravágyók. Az esztergomi érseki székre azonban külföldieket az atyafiság révén juttatott. Beckensloer szökése után János bíborost, a királyné testvérét tette meg érsekké, annak eltávoztával pedig az ország s az egyház nyilvános csúfjára Esztei Hippolitot, a királyné tíz éves unokaöccsét. A pápa nem ok nélkül szólalt fel ez ellen, de a király addig erőltette a dolgot, míg végre is belenyugodott.

Mátyás azzal is igyekezett fia ügyét előmozdítani, hogy előkelő olasz fejedelmi házzal akarta összeházasítani. Élt akkor Milanóban egy herczegnő, az uralkodó herczeg testvére: Sforza Blanka, a ki mind szépségéről, mind gazdagságáról Európa-szerte híres volt. Ezt szánta Mátyás a fiának. Hogy azonban ne találkozzék visszautasítással, egy Fontana nevű olaszt küldött el, hogy kiösmerje a milanoi udvar véleményét a maga tervéről. Nem akarván, hogy felesége tudjon róla – mert tartott káros befolyásától – úgy intézte a dolgot, mintha Fontana kiesett volna kegyéből s azért hagyná el az udvart. Miután Fontana kedvező tudósításokat küldött, 1486 végén Mátyás elküldé Proszniczi János váradi püspököt, a kit Milanóban igen szívesen fogadtak. Meg is kötötték a házassági szerződést, s ennek folytán 1487. november 25-ikén megtörtént a meghatalmazott utján való házasságkötés is. Blanka százezer aranyat kapott volna kész pénzben hozományul, azonfelül negyvenezret ékszerben és tízezret ruhában meg asztalkészletben. A király és János herczeg viszont ötvenezer aranyat kötöttek le jegyajándékul. Biztosítékul Ausztria, a hunyadi grófság, a munkácsi, debreczeni, gyulai, baróthi, siklósi uradalmak, Gara vára tartozékaival, Árva-, Liptó- és Thurócz-megyék, továbbá Sziléziában a troppaui, tosti, leobschützi, loslaui, beutheni és ratibori herczegségek, valamint a Saganra és Ölsre való örökösödés joga voltak szolgálandók. Sforza Lajos azonban, a kiskorú milanói herczeg gyámja, még azzal a kívánsággal is állott elő, hogy János herczeg törvénytelen születése a királyi, illetőleg trónörökösi czím által ellensúlyoztassék. E föltételt el is fogadták magyar részről, de ez nem bírta a királyt arra az elhatározásra, hogy most már egészen nyiltan föllépett volna. Beszélt némely főurral s közülök többtől, valamint némely várostól eskü alatt igéretet is vett, hogy fiát fogják örökösül elismerni. De miután néhol kitérően feleltek vagy pedig felelni vonakodtak, ismét beérte azzal, hogy Jánost nyilvános ügyek tárgyalásánál, lakomáknál, betegséget színlelve, a maga helyére ültette. Utóbb kerülő uton akart czélhoz jutni. Remélte ugyanis, hogy Jánost Morvaország és Szilézia utján – ez utóbiban már több herczegsége volt, másokat pedig gyakran igazságtalan eljárással igyekezett neki megszerezni – cseh királylyá választathatja. Ámde ennek a tervnek az volt a hátránya, hogy az ország ismét ellenségeskedésbe keveredett a cseh és lengyel udvarokkal, bár háborúra nem került a dolog. A lengyelek ellen az oroszokkal való szövetkezésnek kellett volna biztosítékot nyujtani, a kikkel Mátyás alkudozásokat folytatott. Mindazonáltal Csehországgal való terve sem sikerült, úgy hogy 1488-ban követet kellett küldenie Milanóba, a házasság elhalasztása végett.

A következő 1489-ik évben már érezte a király közeledő végét. S mégis semmi határozott lépést nem tett fia királysága érdekében, hanem megelégedett azzal, hogy Buda várát s a kincstárt átadta Ráskai Balázsnak, a ki szavát adta, hogy a király halála esetén egyedül János herczegnek nyitja meg a vár kapuit. Hasonlóképen rendelkezett Visegrádról s az ott őrzött koronáról, továbbá más városokról és várakról. Úgy látszik, a királynéval szemben nem mert semmit sem tenni, bár iránta való szerelme egészen lehült. Ez kitünik abból, hogy nehány bizalmas emberének azt a megbízást adta: fizessék ki a királyné jegybérét, mihelyt ő meghalt, s azután küldjék haza Nápolyba.

Ily szomorúak voltak családi viszonyai a nagy királynak, melyek őt mint embert s mint királyt egyaránt elkeserítették. S élete alkonyán nem volt az a megnyugvása, hogy mind családját, mind országát jó rendben hagyja hátra; sőt inkább az a gondolat háborgatta, s nem ok nélkül, hogy uralkodása eredményeit a családjában felmerült bonyodalmak meg fogják semmisíteni.

* * *

Mikor Mátyás 1487-ben majdnem az összes osztrák tartományokat hatalmába kerítette volt, mindenki azt hitte róla, hogy életének, hatalmának tetőpontján áll. De másként volt megirva a sors könyvében. A folytonos túlfeszített munka, a szakadatlan harczok, a terhes gondok kimerítették az alig negyvenhét éves férfi erejét, kinek izmait pedig bárki aczélból valóknak gondolta. Egészséges 1488-ban rohamosan hanyatlott, elannyira, hogy a következő év januáriusában Bécsben dühöngött égi háborúból már halálát jósolták. Azt pedig mindenki tudta, hogy halála nem lesz egyszerű személyváltozás, hanem oly esemény, a mely megérzik egész Európában. Nem csoda, ha aggodalmas vagy kárörvendő kiváncsisággal tekintettek minden felől a bécsi palota betegeskedő lakója felé. A fejedelmek nem bíztak a kapott tudósításokban, elküldték tehát legbizalmasabb embereiket, kémleljék ki, hogy áll valóban Mátyás egészsége? Ipa is, kinek érdekében állott, hogy Frigyes császárral jó lábon álljon, még más követet is küldött a rendes ügyvivő mellé: Ranzani Péter, luceriai püspök személyében. Ennek az volt a legfőbb megbízása, hogy igyekezzék békét létrehozni a császár s a király között. Ferdinánd király ugyanis remélte, hogy ezzel Frigyest maga iránt örök hálára kötelezi. Frigyes azonban, mint láttuk, túljárt eszökön. Látta, hogy Mátyás közel van a halálhoz, s gondolván, hogy egy-két év nem a világ, nem tett semmi engedményt.

Mátyás király ezüst-garasa.
Veszerle „Érm. Táblái”-ról.
Előlapján Magyarország, Dalmáczia és Csehország czimerei, egy pajzson egyesitve; középen kisebb pajzson a Hunyadi-czimer. A körirat: † MONETA MATHIE R(e)GIS VNGARI(e). Azaz: Mátyásnak Magyarország királyának pénze. Hátlapján Mária a kis Jézussal; oldalt a kettős kereszt. A körirat: PATRON(a) VNGAR(ie). Azaz: Magyarország védő asszonya.

A sulyosan beteg királyt a sok követjárásra hihetőleg még inkább elfogta a bekövetkezendő halál érzete s azzal a vágy, hogy mielőtt elköltöznék a földi életből, még egyszer megtekintse azokat a helyeket, a hol élete legnagyobb részét tölté s a melyeket oly fényesekké tőn: Budát, az ország fővárosát, és Visegrádot. Szapolyai Istvánt tehát kinevezte Bécs s vele Alsó-Ausztria kormányzójává s márczius 22-ikén útnak indult Magyarország felé, nem, mint rendesen szokta volt s a mint e korban gyakorlatban vala: lóháton, hanem hajón.

Arra lett volna a hanyatló egészségű királynak szüksége, hogy minden gondtól menten csakis egészsége ápolásának élhessen, de ezt megtagadta tőle a sors. Azon kellett folyton gondolkodnia: mikép intézhetné el kedvezően a trónöröklés kérdését, mivel biztosíthatná fiának a trónt? S képzeljük el e kínos állapotot oly asszony oldalán, mint Beatrix, a ki nem azon van, hogy férjének arczáról a gondtól összevont redőket, barázdákat elsimítsa, hanem a mikor más baja nem volt, előállott sóhajaival, panaszaival, sőt szitkaival, hogy a már szinte haldoklótól kierőszakolja a kineveztetését trónutóddá.

A királyt teljesen a császárral való kiegyezés kérdése s a cseh ügy foglalván el, miután ha testét nem is, de legalább lelkét felüdíté Visegrád és Buda látásával, ismét Bécsbe készült. De egész nyáron át sokkal gyöngébb volt, hogysem útnak indulhatott volna. Láttuk, hogy a Miksával folytatott békealkudozáson sem jelenhetett meg. Ősz felé már készen állottak a kocsik, hogy a királyt Bécsbe szállítsák, de a csillagjósok, a kikre e kor általában s maga Mátyás is igen sokat adott, s a kiknek megkérdezése nélkül semmi jelentékenyebb dologba nem kapott, a november és deczember hónapokat veszélyeseknek mondták a király életére nézve. Ezért útját ismét elhalasztá. A jóslatok nemcsak a budai királyi palota lakóit aggasztották, hanem hirök egész Európában elterjedt s épen ezekbe vetette czinikus naivsággal hitét Frigyes császár, midőn Mátyásnak az októberi békealkuvás alkalmával tett ajánlatait visszautasítá. De a jóslatok nem teljesültek s Mátyás ujév után felutazott Bécsbe, még pedig ruganyos hintón, a melynek feltalálását neki tulajdonítják. Ott egészsége a gyakori köszvényes bántalmaktól eltekintve, javuló félben látszott, úgy hogy husvét után Boroszlóba készült, hogy ott a rendeket fia hűségére eskettesse.

Buda Mátyás király idejében.
Schedel Hartmann „Liber Chronicarum” czímű 1493-ban megjelent művéből

Virágvasárnap reggelén annyira jól érezte magát, hogy reggelizés nélkül elment udvari kápolnájába, a hol hat órát töltött. Mire visszament palotájába, igen megéhezett s mivel felesége, a ki még több egyházat ment látogatni, még nem tért vissza s az ebédre várakoznia kellett, fügét adatott magának. Mohón kapott a gyümölcs után, de véletlenül épen férges akadt a kezébe, a melytől igen megundorodván, nagy haragra lobbant. E közben hazatért a királyné. Férjét arczából egészen kikelve találván, mindenkép meg akarta vigasztalni, de most már semmi sem kellett neki. Délután már nyilvánvaló volt, hogy elérkezett utolsó pillanata. Több ízben szólani akart, de a „jaj” és „Jézus” szavaknál egyebet nem birt mondani. Hiába forgolódtak körülötte a királyné, fia Corvin János, a Bécsben levő magyar urak s az orvosok, hiába tettek meg mindent, a mit az akkori orvosi tudomány hasznosnak tartott: a halálküzdelem mind erősebbé lett, úgy hogy a király kínjában szinte ordított. Másnap reggeltől fogva csöndesebb lett, talán mert a fájdalmak alább hagytak, vagy mert az éjszakai küzdelem minden erejét kimeríté. Csak félig volt magánál. Tiszta pillanataiban ismételve próbált szólani, de nem birt. Csak kimondhatatlanul fájó tekintete beszélt, a melyet hol a királynéra, hol fiára vetett, mintha inteni, kérni akarta volna őket, hogy legyenek egyetértők. Este felé elaludt s álom közben elhagyta nagy lelke. Április 6-ikán reggel nyolcz óra tájban az élet utolsó szikrája is kialudt benne.

Ott álltak a halálos ágy körül a magyar országnagyok, komor gondolatokba merülve az ország jövendő sorsa felett; ott Beatrix és Corvin János: az a férjet, ez az atyát siratta. Utóbbi, mihelyt némileg magához tért fájdalmában, a királyné lábaihoz borult s kérte őt, hogy ne vonja meg tőle szeretetét. Megható látvány volt s a királyné, a kire ekkor még talán némi hatással voltak a haldokló király kérő pillantásai, magához emelte az ifjat s megígérte neki, hogy anyaként fogja szeretni. Az urak pedig azonnal hűséget esküdtek mindkettőnek.

A budai királyi palota Mátyás király idejében.
Restaurált kép Schedel krónikája nyomán. Dörre Tivadar rajza.
Legrégibb része a bal kéz felől emelkedő legmagasabb torony tájéka. E tornyot Nagy Lajos király öccse: István herczeg épitteté, kiről István-toronynak nevezték. Alatta bal kézről volt a kincs- és a levéltár, vagyis az u. n. tárnoki ház, s a főbejárat is. Innen jobb kéz felé, az egész képnek közepe táján látható a vártemplom. E templom s az István-torony közt levő épületek Mátyás király palotái. Itt volt a hires könyvtár is. A templomtól jobbra következnek Zsigmond király építményei, legszélről az u. n. fris palota. A templomtól bal felé a kőfal fölött fedett folyosó fut végig. A Dunaparton az istálló áll, melyet szintén fedett folyosó köt össze a felső várral. Az egész várat kőfal övezi, melyet a Duna felől a sarokban egy mellékbejárat szakít meg.

Ez után készületeket tettek a temetésre. A király testét szurokkal bevont koporsóban, hajón hozták Budára, innen Székes-Fehérvárra vitték, hol – miután az általa rendelt sírbolt még nem volt készen – ideiglenesen a Boldogságos Szűz székesegyházában temették el. Ez alkalommal ki voltak állítva a királynak az egyház számára tett ajándékai, a melyeket százezer forintra becsültek, továbbá Corvin János herczegéi, a melyek hetvenötezer forintot értek.

A nép, bár nem tudta, mi következik Mátyás halála után, ösztönszerüleg érzé veszteségét s nem egy kunyhóban őszintébb részvétkönyeket hullattak, mint a fényes palotákban. A király halálát a nép mérgezésnek tulajdonítá, s főleg a királynét meg Szapolyai Istvánt vádolta. Azonban a leghitelesebb adatok arról győznek meg bennünket, hogy a király halála betegségének volt természetes következménye.

* * *

Elérkeztünk Mátyás uralkodásának végéhez, de nem állhatjuk meg, hogy még egy futó tekintetet ne vessünk történetünk e letünt nagy alakjára.

Mátyás nem igen tünt ki szépségével s így nem ok nélkül mondta a költőnek, a ki őt üdvözlő költeményében venusi szépséggel megáldottnak magasztalá, hogy ezentúl ilyesmiről bizonyára nem fog beszélni. Különben közép termetű volt. Lábai rövidebbek voltak a rendesnél, minek következtében lóháton többet mutatott, mint állva. Nyaka vastag volt, válla széles, melle erős, arczának nyilt, értelmes volt a tekintete. Haja vereses szőke fürtökben omlott alá. Ereje csak középszerű volt, de igen edzett lévén, a vívásban, birkózásban a legerősebbekkel is kiállta a versenyt. Igy ismeretes, hogy egy óriás cseh vitézt, Holubárt, a ki vele mint sokkal gyöngébbel alig akart megmérkőzni, párbajban teljesen legyőzött.

De a testi tulajdonságok igen alárendelt jelentőségűek, midőn Mátyásról beszélünk. Ha lelki tulajdonságait tekintjük, nem igen tudunk róla helyesebb jellemzést adni, mint ha azt mondjuk, hogy igazán nagy ember volt, a nagy embereknek majd minden erényével és hibájával.

Igaz, hogy uralkodása végeredményeiben nem tünteti fel azt a jó állapotot, minőt dicsősége után elképzelünk, sőt elbeszélésünk folyamán nem egyszer mutattunk egyik-másik oly tényére, vállalatára, a melyet egészben véve nem tartottunk helyesnek. Mindamellett elismerjük nagyságát, mert hiszen csak azért nem vagyunk uralkodása eredményeivel megelégedve, mert többet vártunk volna tőle, s ha a nyugoti háborúkat nemcsak szerencsétlenségnek, de hibának is tartjuk, nem lehet tagadni, hogy Mátyás eljárását helyzetével lehet menteni.

Már maga az a körülmény, hogy Mátyás, a ki annyi akadálytól háborítva, oly számot tevő tényezővé tudta tenni Magyarországot Európában, eléggé tanusítja ritka fejedelmi tehetségeit.

Kormánya ellen egyike a leggyakoribb vádaknak, hogy nem volt alkotmányos. Ez igaz is, nem is. A mai kor igen megütköznék azon, ha a király maga avatkoznék a kormányzás részleteibe. Ámde az ő kora ezt nemcsak eltűrte, de követelte; míg azt, hogy a nemzet más tagjai vigyék a kormányt, csak kisegítő eszköznek tekinté. Igaz, hogy Mátyás oly egyéniség volt, a ki úgy tudta az országgyűléseket vezetni, hogy azok – bár szándékuk ellenére – mindent megszavaztak neki. De tény, hogy az alkotmány külső formáit lelkiismeretesen megtartotta. Csak egy ízben vetett ki a rendes adónál többet az országgyűlés megkérdezése nélkül, de akkor is kikérte az országtanács beleegyezését. Országgyűléseket gyakran tartott, úgy hogy a nemzet meg is sokalta. S épen az ő idejében szokott a nemzet jobban hozzá a rendes országgyűlések tartásához, a mi Zsigmond korában még csak kivételes esemény volt; s fennen hirdette az elvet, hogy az országos ügyeket közös tanácskozások útján kell elintézni.

A budai királyi palota nyugat felől.
A XVI. század elején készült, s az Orsz. képtárban őrzött metszetről.
Jobbról az István-torony (St. Steffans-Thurn), közvetlenül e mellett a várkápolna, tovább bal felé a csonka torony (Gefengniss-Thurn), szélről pedig a király lakosztálya (Des Kunig Haus). Az István-torony alatt a királyi terem (Kunigs Sal), szélről a Duna felé a vizi-torony (Wasser-Thurn), a Gellért-hegy felé pedig bástya (Bastey.) A várat hármas fal veszi körül (Die erst, die ander, die dritt mauer); az első felett fedett folyosó fut végig (Lustgang), ugyanilyen köti össze a király lakosztályát a bal felőli nyugati szélső toronynyal, mely neve után (Lust-Thurn) itélve, úgy látszik arra szolgált, hogy a kilátást évezzék róla. A palota alatt a királyi kertek (Lustgarten), benne nyári lakok (Schöne somerheuser), a kertek mellett meleg fürdő. (Warm Bad).

A kormányzásban vaskézzel járt el, a mi sehogy sem tetszett ama kor önfejű urainak. Sokakat közülök törvénylátás nélkül fogságra vetett. Egészben véve azonban mégis jó közigazgatása és igazságos volta volt az alap, a melyen népszerűsége a nemzet legtöbb rétegében fölépült. Ha kénytelenek vagyunk a Thúz Osvát, a Várdai Péter s mások irányában tanusított eljárását határozottan hibásnak mondani, nem tagadhatjuk el azt, hogy egészséges irányú volt az a kormány, a melynek letüntével a nép azt mondá: „Inkább fizetnők meg évenként háromszor az adót, csak Mátyás királyt visszavarázsolnák az életbe!” S ugyanarra vall a világhírűvé lett szójárás is: „Meghalt Mátyás király, oda az igazság!”

Mint hadvezérről másutt emlékeztünk meg róla. Közgazdasági téren is ujító volt, amennyiben a pénzgazdálkodást akarta behozni. Ezért szerette, ha a rendek hadi kötelezettségöket pénzzel váltották meg, a min állandó, rendes, zsoldos hadat tarthatott. Ily módon természetesen nagyobb lett a királyi hatalom. A főurak korlátozására a megyék hatalmát is növelte.

Nagyon értett ahhoz, mikép kell a nagy tehetségű férfiakat maga köré csoportosítani. E tekintetben nem volt válogatós, csak épen a képességet nézte. Igy történt, hogy alatta, kivált Vitéz összeesküvése óta, a főpapi karban is nagy számmal voltak idegenek. De ezen eljárásnak is megvoltak a maga hátrányai. Ha tudatlan ember nem is, de lelkiismeretlen, jellemtelen kalandor akadt azok sorában, a kiket a király bizalmára méltatott.

Gyakran halljuk Mátyás ellen azt a vádat emelni, hogy hideg volt a magyar nemzetiség irányában; a mit leginkább azzal okolnak meg, hogy van ugyan tőle igen sok latin, német és cseh nyelven írt oklevél, de magyarul irottat egyet sem mutathatunk fel. Ezt a vádat azonban nem tekinthetjük alaposnak. Igaz ugyan, hogy a magyarok már akkor feltüntek a külföldiek előtt azzal, hogy nemzeti nyelvöket írásban kevéssé használják, de ez a vád nem illetheti Mátyást, nem illethet egyeseket, hanem illeti az egész nemzetet. Vagy talán a királynak tulajdonítható-e, hogy mikor nemcsak külföldön, hanem nálunk is saját nyelvöket használták a német legtöbb városok hivatalos irataikban, addig Fehérvár, Esztergom, Pest stb. mind a latin nyelvvel éltek? Némelyek emlegetik, különösen külföldiek, a kik ezt a magyarok gyalázatára igyekeznek felhasználni, hogy a Mátyástól oly buzgón pártolt tudományos irodalom is latin volt, hogy az általa alapított budai egyetemen latinul folyt a tanítás. Ámde abban az időben a nemzeti nyelven író tudósok s az azon tanító egyetemek még Olaszországban sem voltak, mely pedig legelőbbre haladt. Más tekintetben inkább azt tapasztaljuk, hogy Mátyás szeretettel viseltetett a hazai nyelv iránt. Minden lakománál felhangzott a magyar dal a királyi palotában s a királytól pártolt tudósok közül a magyarok már tudományos szempontból, más nyelvekkel összehasonlítva kezdték a magok nyelvét tanulmányozni.

S itt helyén valónak tartjuk megemlékezni azokról az érdemekről, melyeket Mátyás, mint a tudományok és művészetek bőkezű pártfogója szerzett magának. A renaissance-nak nevezett szellemi mozgalom, mely az ó-kori irodalom és művészet termékeinek beható tanulmányozása és utánzása folytán a XIV. században keletkezett, Mátyás király korában érte el tetőpontját. Maga a király egész hévvel csatlakozott hozzá. Nevelője és atyjának barátja: a tudós Vitéz János hatása alatt már kora ifjuságától fogva meleg érdeklődéssel viseltetett a klasszikai tanulmányok iránt. Kedvvel olvasgatta a régi írók műveit. Élénk szellemének érdeklődése az emberi tudás egész körére kiterjedt. orvosi tudomány, csillagászat és csillagjóslás, theológia és történet egyformán érdekelték, de leginkább mégis a hadtudomány. S hogy mindezekben nem csupán felületes jártassággal bírt, mutatja az, hogy híres tudósokkal is vitába mert bocsátkozni, s őket mély itéletével, józan eszével nem ritkán le is főzte.

Igy tett egy alkalommal egy Gatti János nevű theológussal, aki Vitéz érseknél a királylyal társaságban lévén, szörnyen hánytorgatta, hogy a hittudományban minden kérdésre feletet tud adni. Mátyás szerénykedésével s a tudományokban való járatlanságának emlegetésével még inkább beugratva őt, azzal a kérdéssel fordult hozzá: mi lehet az oka annak, hogy ámbár János apostol hívebb volt Krisztushoz, mint Péter, az úr, a kitől pedig igazságtalanságot nem lehet föltételezni, mégis az utóbbit tette az egyház fejévé? A híres theológus nem kis zavarba jött, s nem tudván feleletet adni, Jézus eljárásának okát isteni titoknak állítá. Ámde Mátyás Sz. Jeromosra hivatkozva, azzal magyarázta meg a dolgot, hogy János sohasem térvén le az erény útjáról, nem tudna az ember gyarlóságávaival úgy számolni, mint Péter. Képzelhető, mennyire megszégyenítette a pöffeszkedő tudóst ez a leczke, a melyet a királytól kapott.

„F” kezdőbetű.
A bécsi udv. könyvtárban lévő Livius-codexből, mely valamikor Mátyás király könyvtárában volt.

A renaissance Olaszországban lépett fel először s ott is érte el virágzását. Mátyás már uralkodása kezdetén érintkezésbe lépett az olasz humanistákkal, még inkább második házassága óta. Csakhamar udvara az olasz tudósok és művészek gyülekező helyévé lőn. Költők, szónokok, orvosok, csillagjósok, theológusok és bölcselkedők jelennek meg Budán, csábítva a nagy király bőkezűségétől és udvarának fényétől. Közülök Galeotti, Ugoletti, Naldi, Fontana és Bonfini a legnevezetesebbek. Utóbbi Beatrix királyné felolvasója volt, s különösen azzal tette magát hiressé, hogy Mátyás megbizásából ékes latin nyelven megírta a magyar nemzet történetét.

Mátyás Budán nagy könyvtárt is alapított, a híres Corviná-t, a mely több ezer kötetet foglalt magában s egyike volt kora legnagyobb könyvtárainak; a könyvek pazar kiállítását tekintve pedig az első helyet foglalta el. Gyarapítására Mátyás évenként 33000 aranyat fordított. A könyvek kötése is remek volt: bársonyból vagy bőrből készült és díszes kapcsokkal volt ellátva. Mátyás Budán állandóan harmincz könyvmásolót foglalkoztatott, a kiknek Raguzai Felix volt a mesterök. Flórenczben és másutt is másoltak számára könyveket. A flórenczi másolók közül a leghíresebbek voltak: Attavantes és Chierico, a kik az általok másolt könyveket gyönyörű initiálékkal és remek miniature-képekkel diszítették.

A híres könyvtárt a király halála után széthordták. A megmaradt könyvek nagy részét Szolimán szultán 1526-ban Konstantinápolyba viteté. Egy részök a szultánok bőkezűségéből ujabban visszakerült s jelenleg az egyetemi, illetőleg a muzeumi könyvtárban őriztetik.

Mátyás király idejében honosodott meg nálunk a könyvnyomtatás mestersége is, a melyet röviddel előbb a mainzi Gutenberg talált fel. Az első könyvnyomdát Magyarországon 1473-ban Geréb Péter prépost állítá fel, még pedig Budán. Hess András állt az élén, a kinek keze alól a mondott évben került ki a Magyarországon nyomtatott első könyv: a budai krónika.

Miután a Zsigmondtól alapított ó-budai egyetem rövid idő mulva megszünt, Mátyás Vitéz János és Janus Pannonius ösztönzésére s a pápa engedélyével 1467-ben Pozsonyban állított fel főiskolát. De úgy látszik ez is csak rövid ideig állott fenn, mert a király utóbb Budán egy másik főiskolának vetette meg alapját.

A művészeteket is fejedelmileg pártfogolta Mátyás király. Főleg az építészetet, a miről a budai és visegrádi királyi paloták fényesen tanuskodtak. Építkezéseinél olasz mestereket alkalmazott s ugyancsak olaszok valának a festők és szobrászok is, – a Cellini testvérek, Masolino, Verocchio és mások – a kik palotáit feldiszitették.

A Magyarországon nyomatott első könyv: a „Budai Krónika” utolsó lapja.

A budai krónika utolsó lapjának olvasása és fordítása.

Mátyás igen nagy barátja volt a hírnek és a dicsőségnek s abban a véleményben volt, hogy királyhoz ennél semmi sem illik jobban. Ez okból a hízelgés, ha nem volt épen durva, nem volt ellenére. Azonban itt sem szabad tekinteten kívül hagynunk a kort. Mert olvassuk el bármely azon korban írt munka ajánló levelét, szinte émelyeg a sok dicsérettől, úgy hogy Galeotti ezen áramlathoz hasonlítva, Mátyást olyannak találta, a ki a hizelgésnek viszonylag ellensége.

Nemeslelkűsége ellenségei irányában is nagy volt. Midőn a Frigyes ellen indított háború kezdetén egyik katonája elbocsáttatását kérte, mert – ugymond – megesküdött, hogy nem fog a császár ellen harczolni, nemcsak nem neheztelt, hanem megdicsérve s megajándékozva bocsátá őt el. S mikor Podjebráddal folytatott alkudozások közben ennek fiai minden biztonságlevél nélkül elkísérték táborába – e kor annyira erőszakos volt, hogy a magánemberek is adtak egymásnak ilyeneket, különben nem mervén egyik a másikat fölkeresni – s a pápai követ elfogatásukat tanácsolá, Mátyás e tanácsot nagy botránkozással utasítá vissza, mondván: „Nem elég biztonságlevél, hogy velem barátságosan beszélgetve jöttek ide?!”

Mátyás ezüst dénárja.
Veszerle „Érm. Táblái”-ról.
Előlapján a Hunyadiak hollója. A körirat: MONETA MATHIE D(ei) G(racia). – Hátlapján a mai czimerünkkel egyező koronás czimer. A körirat: REGIS (Hu)NGARIE. Azaz: Mátyás, Isten kegyelméből Magyarország királyának pénze.

Ilyen ember volt Mátyás király!