SZALAY–BARÓTI: A MAGYAR NEMZET TÖRTÉNETE

4. Rudolf. (1576–1608.)

Miksa halála után fia Rudolf, már évek óta koronás ifjabb király, minden nehézség nélkül foglalta el a trónt. Az ifjú uralkodó épen legjobb éveiben volt: sem tulságosan fiatal, de nem is oly koros, hogy alkalmatlannak lássék hosszabb uralkodásra. A hosszú uralkodást nem is tagadta meg tőle a sors, de hogy milyen volt ez az uralkodás, arról a következő lapok szomorúan fognak tanuskodni.

Hogy minő férfiú vált Rudolfból, abban nem csekély része volt nevelésének, a melyet természettől komor kedélyű nagybátyjának, II. Fülöp spanyol királynak udvarában nyert. E király udvara egész Európában úgy volt ismeretes, mint a szigorúság s a komorság hazája. A híres spanyol király arczán tán egy ember se látott mosolyt. Rudolf a komorságban, az embergyűlöletben teljesen hasonló lőn hozzá, de abban azután igen különbözött, hogy míg Fülöp az összes állami ügyeket saját kezében egész a túlságig összpontosítá, az ő szemeiben alig volt valami kellemetlenebb, mint az országos ügyekkel való foglalkozás. Maga mindjárt uralkodása kezdetén elzárkózott prágai palotájában, tudományos és művészeti hajlamainak élve, s képeket meg ritkaságokat gyűjtögetve. A közügyek intézését minisztereire bízta, a kik aztán a maguk belátása és egyéni hasznuk szerint jártak el tisztökben.

Mikor trónra lépett, legelső teendője volt, hogy véget vessen a Lengyelországgal való viszálykodásnak, s ugyancsak trónra lépése évében, deczember 25-én, megkötötte a szerződést Törökországgal, mely szerint a békét a bár megszokott, de azért nem kevésbé gyalázatos föltételek alatt további nyolcz évre meghosszabbították. Bizonyára nem igen találta valami dicsőséges dolognak Rudolf, hogy ő, a római-német császár és magyar király a török szultánnak adófizetője legyen, de azt hitte, hogy ilyképen országának és magának biztosítja a békét. A következő évben Magyarország hadi kormányát öccsére: Ernő főherczegre bízta, Szlavónia s a még keresztény kézben levő horvát részek kivételével, a melyek kormányzójává meg Károly főherczeget tevé.

Ily körülmények között nem igen tartotta sürgősnek, hogy magyar alattvalói hódolatukat bemutassák, annál kevésbé, mert az országgyűlés még Miksa életében két évre szavazta meg az adót. A hódoló magyar országgyűlés egybehívását tehát egyre halogatta, s ha a magyar főtisztviselők nem sürgetik, tán akkorra sem hívja össze, a mikorra tette: t. i. 1578. február 2-ikára.

A Gyertyaszentelőre egybehívott országgyűlés a hónap utolsó napján nyílt meg. Rudolf abban tapintatos volt, hogy a megnyitó beszédet, melyet az egri püspök tolmácsolt a „diáktalan” rendeknek, nem a sértő német, hanem a nemzetközi latin nyelven mondá el. Az előterjesztés egyes pontjai azonban kevésbé nyerték meg a rendek tetszését. Különösen erősnek találták azt a kivánságot, hogy az adót minden porta után 3 frtra emeljék s hogy a különbség egész-, fél- és negyed-porták között eltöröltetvén, minden földmíves és tíz forint értékkel bíró jobbágy egész porta birtokosának tekintessék az állammal szemben; a községen belül azonban tekintettel kellett volna lenni a gazdaságra. Így tényleg nem 3, hanem valami 6 frt lett volna a portai adó. Azt is veszélyesnek találták a rendek, hogy a király Ernő főherczeg körül tanácsosokat kívánt gyüjteni. Rendkivüli esetekben készek voltak a főherczeget helytartóul elismerni, de azt, hogy egy uj, egyedül a királytól függő hivatalnak vessék meg alapját, határozottan ellenezték, mert ezzel a választásuk alá eső nádori hivatalt semmisítették volna meg. A királynak végre is engednie kellett: az adót portánként két forintban szavazták meg és pedig két évre, de a régi módon. Ernő főherczeg kormányzása ügyében ugyan elismerték a tényleges állapotokat, de a király kellő biztosításokat adott, hogy azok csak ideiglenesek lesznek. Ezen felül kinyilatkoztatá, hogy a tisztán magyar ügyeket magyar tanácsosokkal fogja intéztetni, s e czélból kivánta, hogy két tanácsadó állandóan udvarában tartózkodjék. Kijelenté azonban, hogy a Magyarországot úgy, mint többi országait illető ügyeket az udvari kamarára s a haditanácsra bízza, „mint az már régóta gyakorlatban van.” Ily gyorsan következett be az állapot, hogy míg a törvények szerint Magyarország teljesen független állam volt, a gyakorlatban a fontosabb ügyek idegen hatóságok kezébe kerűltek!

A két év mulva tartott országgyűlésen ismét több összeütközés volt a kormány s a rendek között, a minek következtében az utóbbiak nagy zaj közepette eloszlottak, a nélkül, hogy törvényt alkottak volna.

Míg azonban a Rudolf-féle kormányzat – a melyet leginkább az ügyeknek egyik hivatalról a másikra tolása jellemzett – a legjobb úton volt, hogy az uralkodó s a nemzet közötti viszonyt elmérgesítse, addig a törökkel kötött béke mellett is a nép folyton ki volt téve az ellenséges hadak pusztításainak. Mindjárt a fegyverszünet első évében, 1577-ben, százötven falut pusztítottak el a törökök, leginkább Horvát- és Tótországban – ez utóbbi alatt még mindig Zágráb-, Varasd- és Körös-megyék értendők – a hol Alapy Gáspárt a bánságban Ungnad Kristóf váltotta fel, miután az előbbi Károly főherczegnek s a gráczi kormánytanácsnak nem volt hajlandó magát alárendelni.

A törökök becsapásai évről-évre ismétlődtek s kivált 1580-tól kezdve öltöttek nagyobb mérvet, a mikor Szinán pasa, a keresztények elleni harcz buzgó barátja, lépett a nagyvezéri polczra. Ez évben azonban nem nagy sikerrel dicsekedhetett az ellenfél. Egyik nagyobb rablócsapatát, a melyet Ibrahim aga vezetett, Czobor Márton és Révay Lőrincz győri várnagyok, Speciacasa Ferdinánddal, Veszprém parancsnokával egyesülve, a főváros közelében fekvő Zsámbék mellett tették tönkre, az egri őrség a szolnoki törököket verte meg Nádudvarnál, Batthyányi Ferencz, Zrinyi György és Nádasdy Ferencz meg Iszkender pozsegai bég felett arattak Gorbonoknál diadalt. Az utolsó alkalommal maga a bég is elesett; fejét Károly főherczegnek küldötték el.

E győzelmek egyike sem volt valami kiváló fontosságú, mégis jelentékenyek valának, mert megmutatták, mikép a magyarokban mind a kedv, mind a tehetség megvan a török elleni harczra, s csak arra volna szükség, hogy a kormány több bizalommal lenne hozzájok s reájok fordítaná azt a költséget, a melyet az idegen zsoldosok nyelnek el.

Rudolf király arczképe és aláírása.
Sadelor E. egykoru metszete után. Az Orsz. Képtár metszet-gyűjt.

Miután az elmult évben eredmény nélkül oszlott el az Ernő főherczeg által vezetett országgyűlés, mindenki azt hitte, hogy a király rövid időn személyes vezetése alatt fog tartani egyet. De az ettől egyre vonakodott, ámbár Ernő főherczeg s a magyar tanácsosok ismételten sürgették s emelték ki fontosságát. Nagy nehezen mégis rábírták, hogy 1581-ben, Szt.-Márton-napra összehívja. Mikor azonban a határidő el érkezett, nem akart jönni. A rendek beleunván a várakozásba, ujévkor követséget küldtek érte s rábírták, hogy eljövetelét megigérje, a mit a hónap közepe táján teljesített is.

Február 19-ig maradtak együtt a rendek, de nem a legjobb hangulatban. A sérelmek fölött elkeseredett vita folyt köztük s az udvar között, míg végre némely főurak kezességet vállaltak a királyért, azokra nézve, a melyek könnyebb szerrel voltak megszüntethetők. A többiek tárgyalását a következő országgyűlésre halasztották. A nádor-választásba nem egyezett bele a király, de a derék történetíró: Istvánffy Miklós személyében legalább nádori helytartót tett, mire a rendek is megszavaztak adóban minden porta után két forintot.

A következő (1583.) évi márczius 1-ére egybehívott országgyűlést is személyesen vezette Rudolf. A sérelmeket ezen még hevesebben tárgyalták, mint előbb, miután a rendek azt tapasztalták, hogy a tavalyi igéretek legnagyobbrészt szép szavak maradtak, a melyeket tett nem követett. Hosszas tárgyalás után ugyan ismét elfogadták Draskovics kalocsai érseknek és Radéczi István egri püspöknek, valamint több világi urnak kezességét a király ujabb igéreteiért, s meg is ajánlának ujabb két évre két-két forintot, de azt a zárdékot kapcsolták hozzá, hogy ha sérelmeik még most is orvoslatlanul maradnak, többé nem fognak adót ajánlani, sem a király által egybehívott országgyűlésen megjelenni.

Rudolfot nem kevéssé hozta ki türelméből a rendek erélyes föllépése. Nem is mulasztá el, hogy neheztelésének kifejezést adjon. Sőt haragját tovább is érezteté a nemzettel, a mennyiben soha többé nem jött Magyarországba, négy éven át épen nem tartott országgyűlést, a sérelmek közül pedig csak a horvát-szlavon bánságra vonatkozót orvoslá, kinevezvén Erdődy Tamást az idegen Ungnad helyébe.

Ugyancsak 1583 elején meghosszabbították a békét a törökkel ujabb nyolcz évre. Azonban rosszul tartották meg és pedig mind a két részről. Most a törökök tettek kirándulást egész az ország legészakibb vidékén fekvő Dobsináig, vagy a Muraközt pusztították el, majd a magyarok Koppánt vették be s annak őrségét részint levágták, részint – valami 600 embert – rabul elhajtották. E harczokban mind a két fél sokat vesztett, kivált a magyar, mert hisz a török területen lakó szegénység szintén a mi vérünk vala. Mindazonáltal eleink nem irtóztak annyira e harczoktól, tudván, hogy ez a legjobb iskola a törökkel való komolyabb összeütközésre. S csakugyan, a későbbi rendes hadjáratok legjelesebbjei: Pálffy Miklós, Zrinyi György és Nádasdy Ferencz e kalandokban nevelkedtek azzá, a mivé lettek.

Míg a törökkel való kalandozás arra szolgált, hogy a nemzetben fölkeltse az önbizalmat, addig az udvar konok magatartása: az országgyülés nélkül való kormányzás s a sérelmek orvoslása helyett azoknak ujabbakkal való tetőzése egyre keseríté.

A király végre belátta, hogy ily kormányzat erkölcsi lehetetlenség. Kinyilatkoztatá tehát, hogy országgyűlést akar tartani. Ezt megelőzőleg azonban Ernő főherczeg Bécsbe értekezletre hívta egybe az ország több független előkelő férfiát s azt a kérdést intézte hozzájok: mi volna teendő, hogy oly zajos föllépésnek, a minek az előbbi országgyűlés volt tanuja, elejét vegyék? Az urak, bár minden összekocczanást kerültek, kinyilatkoztatták, hogy zaj mindenesetre lesz, de a nagyobb zajt úgy lehet elkerülni, ha addig a legfőbb sérelmeket orvosolják, különösen ha a hivatalokat magyarokkal töltik meg. Továbbá mint főfontosságú tényezőt kiemelték, hogy a királyi előterjesztésekben ne az adót, hanem a sérelmek orvoslását tűzzék ki első helyen.

Az udvar kénytelen volt nagyjából e tanácsokhoz alkalmazkodni. Rudolf az országgyűlést kihirdette Mindenszentek-napjára s az elhuzódott a következő évi január végeig. A hang az udvar közeledésének elismeréseül mérsékeltebb lett ugyan, de a lényegben a rendek határozottan megmaradtak a régi kivánalmak mellett. Tekintetbe véve azt a körülményt, hogy a kisebb hibák orvoslása hiábavaló, ha a főbb dolgokban minden a réginél marad, a rendek a fősulyt arra fektették, hogy a magyar királyi tanács önállóságát keresztülvigyék. Az volt a kivánságuk, hogy ez végezzen minden kanczelláriai és kamarai ügyet. Ernő főherczeg a kivánságot lehetetlennek találta, de végre is megegyeztek abban, hogy a tanács tárgyaljon minden fontosabb ügyet, a mi végett annak tagjai legalább minden negyed-évben összegyűljenek.

E megállapodás nehezen jött létre. A rendek nagy része még ezt is igen ellenségesen fogadta, sőt huszonegy megye kijelenté, hogy készebb elszakadni, hogysem e törvénynek alávesse magát. Csak a törvény ama ponjának reájok olvasásával lehetett őket lecsillapítani, mikép a kisebbség köteles magát a többségnek alávetni. Ezenfelül hire járt, mintha a nemesség között mozgalom volna, hogy Lengyelországhoz csatlakozzanak vagy a töröknek vessék magukat alá. Másrészt Rudolf s a németek azt tarták, hogy az engedményekben tovább mentek a megengedhető határnál.

Adóban a rendek két forintot ajánlottak meg minden telek után, 40–60 dénárt Ernő főherczeg részére, 10-et pedig ama bizottságok számára, a melyeknek teendőjük volt, hogy az ország viszonyairól a királyi tanácsnak jelentést tegyenek. Miután a nádori széket ismét nem töltötték be, helytartóvá Fejérkövy nyitrai püspököt nevezték ki. Ugyanez az országgyűlés hozta be a XIII. Gergely pápa által elfogadott s róla elnevezetett naptárt, bár a protestánsok egy része, mint pápai intézményt ellenszenvvel fogadta.

A nemzet a királyi tanács ujjászervezésébe vetett bizalmában nem kevéssé csalatkozott. Ha a király beleegyezett is a tanács felállításába, nem engedtek neki tulajdonképi ügykört s így nem is volt képes valamit végrehajtani.

E közben az összekocczanások a törökök és magyarok között mind gyakoriabakká és mind nagyobbakká lettek.

A figyelemre legméltóbbak egyike volt 1588 őszén a szikszói. A törökök ugyanis a békés időben is folytatták a behódoltatást s azon felül az elfoglalt területen jóval túl is kényszerítették a szegény népet adófizetésre, hogy rablásaiktól meneküljön. Ismervén a nép félénkségét, e váltságot mind nagyobbra emelték, így pl. az Abauj-megyében fekvő Szikszó városkára ezer aranyat róttak. A polgárok bízván a szomszéd erősségekbe: Egerbe, Kassába és Tokajba, az adó fizetését megtagadták. Megneheztelt ezért a budai basa s tizenkétezer emberből álló sereget gyűjtött össze a városka megfenyítése végett, a melynek vezérévé Kara Ali székesfehérvári béget nevezé ki. A polgárság jól tudván, hogy a város nem alkalmas a védelemre, elhagyá azt, csak a fiatalság maradt vissza, védelmezvén a bekerített templomot s lövöldözvén nagy kitartással az ostromló ellenségre. Egész nap vitézül védekeztek, estére végre megérkezett a magyar fölmentő sereg, Rákóczy Zsigmond egri várnagy vezérlete alatt, s vele voltak a kassai, kisvárdai, diósgyőri, ónodi és szendrői várnagyok is. Az összes keresztény erő megközelíté a kétezer hatszázat, de így is igen csekély volt az a törökhöz képest. Mihelyt a magyarok megérkeztek, azonnal elhagyta az ellenség a várost, előbb azonban felgyujtá. De a sík téren való harcz sem hozott a törökökre szerencsét: a magyarok bár szinte ötször annyian voltak, teljesen tönkre tették őket.

1591-ben ismét meghosszabbították az úgynevezett békét nyolcz évre, azonban a törökök az erélyes Szinán basa nagyvezérségének hatása alatt mind kevésbé tartották azt meg.

Jellemző a korra Sziszek védelme a következő évben. Mikáczy Miklós kanonok volt e vár parancsnoka. Egy napon megjelent előtte az ellenség követe: adja fel a várat, úgyis nagy az erő, azon felül – tevé hozzá – várnagy-társa már régóta összeköttetésben van a basával, s így mindent ismer. Megütődve hallá e szavakat Mikáczy, de eltitkolá felindulását s lakomára hívá a követet áruló társával együtt. Lakoma után a semmi rosszat nem gyanítókat zsákokba kötözteté s a Szávába dobatá.

Csata Sziszek mellett, 1593-ban.
A) Sziszek vára. B) Török tábor és sánczok. C) D) E) G) H) Keresztény hadak. F) Auersperg ezredes Hasszán basát megfutamítja. K) A Kulpa. L) A Száva. M) A janicsárok leshelye. N) Régi város romjai.
Ortelius Redivivus-ból.

Az ostromló török had vezére azt hitte, hogy követét letartóztatták; másnap tehát ujabb követet küldött, hogy amannak szabadon bocsátását szorgalmazza. „Én kibocsátottam a várból – mondá Mikáczi – Isten tudja, hol tévedt el”. Hozzátevé egyébiránt, hogy belátván gyöngeségét, kész a várat feladni, de csak úgy, ha az ostromló had előkelői jönnek átvételére. Negyed-napra tehát eljött a török sereg eleje. Mikáczi leereszté a vonóhidat, megkezdődik a bevonulás. Egyszerre nagy durrogás hallatszik: a várnagy a kapu elé puskaporos hordókat, ágyúkat ásatott a földbe s azokat elsütteté. Iszonyú volt a látvány, a mint a fölvetett törökök tagjai a levegőbe repültek. A rászedetés annyira elrontá Hasszán basa tekintélyét, hogy másnap kénytelen lőn visszavonulni.

Szinán basa.
Egykorú metszetről.

A törököknek mind sűrűbbé vált becsapásaikból látni lehetett, hogy a komolyabb háború alig lesz elkerülhető. Az országgyűlést tehát már január 25-ére hívták egybe, a mely méltányolva a helyzet nehézségeit, az adót portánként 3 forintra emelé, beszedését azonban kivevé a gyülölt kamara kezéből s a nemzet bizalmában álló főurakra: Rákóczy Zsigmondra, Illésházy Istvánra és Istvánffy Miklósra bízá. E gyűlésen szerepelt biztosul első ízben Mátyás főherczeg. A király ugyanis a német birodalmi gyűlésre való menetel színe alatt személyesen nem jelent meg, pedig az csak a következő évben tartatott.

Junius közepén a törökök ismét Sziszeket fogták osrom alá. Gyurák Balázs és Finticz Mátyás voltak ekkor a vár védői, a kik vitézül megfeleltek feladatuknak. Az utóbbi ugyan elesett, de társa hősiesen folytatta a küzdelmet, míg végre Erdődy bán s néhány német vezér alatt nyolczezer emberből álló fölmentő hadsereg érkezett. Ez jun. 22-én megtámadta a 25–30 ezer emberből álló, de az ostrom által már kifárasztott ostromló hadat s teljes győzelmet aratott rajta. 18,000 török lelte halálát a harczban, a Száva és a Kulpa hullámaiban, s az egész török tábor a mieink kezébe került. Az elesettek között volt Hasszán basa s a főtisztek legnagyobb része, köztük a szultán hugainak fiai is.

Veszprém és Palota ostroma 1593-ban.
A) Palota vára. B) C) A Vár főtornyai. D) A vizi árok. E) Török sánczok. F) Török tábor. 1) Veszprém vára. 2) A székesegyház. 3) Forrás. 4) Török temető. 5) Romok. 6) A Sárvíz-patak.
Ortelius Redivivus-ból.

E csapás hírére nagy lárma támadt Konstantinápolyban. A szónokok, kik a nemzetet érő minden nagy csapáskor fel szoktak lépni, most sem mulaszták el a kávéházakban csöndesen üldögélő népet izgatni, a mely nemsokára nagy csapatokban csődült össze uton-utfélen és bosszút követelt. Hozzájuk csatlakoztak a szultánnők is, s így könnyű volt Szinánnak kieszközölnie, hogy megszegjék a békét. Bár 80 éves volt, késznek nyilatkozott a hadjárat vezetésére, a melyre 150,000 embert vitt magával. Először Sziszeken kellett bosszút állani, azután Veszprémet és Palotát vette be. Majd Tatát akarta megtámadni, de ebben megakadályozták a janicsárok, a kik a hazavonulást sürgették.

Fülek megvétele 1593-ban.
A) Fülek vára. B) A belső vár. C) A külső vár. D) E) Ágyú-telepek. F) Teuffenbach tábora. G) Pálffy tábora. I) A török felmentő sereg megfutamítása.
Ortelius Redivivus-ből.

A keresztény sereg tétlenül várta Szinán elvonulását. Csak ezután lépett föl, Hardeck vezérlete alatt Székesfehérvárat vévén ostrom alá. A külvárosokat hamar fölperzselték s úgy látszott, hogy magának a városnak bevétele sincs messze. A budai basa tehát kötelességének tekinté, hogy megkísértse a fölmentést. A magyar csapatok eléje mentek és november 3-án Pákozd alatt összecsaptak vele. A csatában a mieink oly teljes diadalt arattak, hogy az ellenség mondhatni egészen tönkre tétetett.

A magyar vezérek: Pálffy Miklós, Nádasdy Ferencz, Zrinyi György, Forgács Zsigmond, Thurzó György és mások azt tarták, hogy most kell erélyesen föllépni, most van kilátás arra, hogy a megijedt török őrségek nemcsak Székes-Fehérvárt, de Budát és Esztergomot is feladják. Azonban bármennyire tudták is e tervöket megokolni, megtört az a rájok tolt Hardech makacsságán, aki az időt már későnek tartá a hadviselésre. Pálffy azonban, ha nem harczolhatott is a Dunán túl, nem akart pihenésre vonulni. Átment a felföldre s Teuffenbachhoz csatlakozott. Ettől kezdve annak a hadnak, amely leginkább a Tisza-vidéki nemességből és urakból állott, ő lett a lelke, aminek köszönhető, hogy az utóhadjárat alatt az Ipoly-völgyén fekvő s Hont- és Nógrád-megyék felett uralkodó várakat, köztük Füleket is, legnagyobbrészt felszabadíták. E diadalmas hadjáratnak csak a késő ősz vetett véget, mikor a csapatok – kivált a németek – zúgolódni kezdtek.

Győr ostroma 1594-ben.
A) A vár. B) Előváros. C) Sziget. D) Keresztény tábor E) Török tábor. F) Török sáncz. G) Török lovasok a Dunán átkelnek. H) A törökök betörése. I) A Rábcza folyó. K) A Duna folyam. L) Élelmet szállító hajók. M) Keresztény sáncz.
Ortelius Redivivus-ból.

Ez időben Ernő főherczeg helyébe, akit Fülöp spanyol király Németalföld kormányával bízott meg, Mátyás főherczeg vette át a magyar ügyek vezetését, míg Horvátország és Szlavónia ügyeit Rudolf Miksa főherczegre bízta, aki Károly főherczeg kiskorú fiának: Ferdinándnak is gyámja lőn Stíria s a többi herczegségek kormányában.

Mátyás mindjárt 1594 elején nagy tanácsot tartott Győrött a hadviselés érdekében. Ő és Pálffy Miklós a nagy hadjárat megkezdése előtt kisebbhez fogtak s bevették márczius elején Nógrádot. A főtábor ellenben Komárom alatt gyülekezett. De addig nem tettek semmit, míg 30,000 német és 20,000 magyar össze nem gyült. Ekkor Esztergomot vették ostrom alá. A keresztények a várost már bevették, de nem a várat, mikor Szinán basa fölmentésére érkezett 200,000 emberből álló seregével. A mieink erre a várost felgyujtották és visszavonultak. A török most Győrnek vette útját, útközben feladásra kényszerítvén a csak kevéssé erősített Tatát és Pannonhalmát. Az utóbbi helyen az apát s a szerzetesek is áldozatul estek az ellenség dühének.

Hardeck Ferdinánd gróf.
Egykorú metszet az Orsz. Képtár metszet-gyűjteményében.

Győr ostroma julius 31-ikén kezdődött s úgy látszott, sikertelen lesz; mert a vár jól meg volt erősítve, mindennel kitünően felszerelve, ezen felül a Duna balpartján odaérkezett Mátyás főherczeg is táborával, a melyet a várossal híd kapcsolt össze. De nem így történt. Mátyás főherczeg tábora semmit sem tévén meg idejében, oly helyzetbe jutott, hogy szeptember 8-án kénytelen volt elvonulni. A város további védelmét Mátyás Hardeckre bízta, a mi így sem látszott lehetetlennek. De Hardeck épen nem felelt meg a várakozásnak, s ámbár még mindennek bővében volt, feladta a várat szabad elvonulás föltétele alatt. A gyalázatos kivonulás szeptember 29-ikén történt meg. Hardecket minden felé megvetéssel fogadták a vezérek, a hadi törvényszék pedig a következő évben halálra ítélte, azzal a súlyosbítással, hogy előbb a kezét vágják le. De mindez nem adta vissza az elvesztett erősséget.

Hardeck gróf kivégzése.
Balfelől az ítélet kihirdetése, jobbfelől az ítélet végrehajtása.
Ortelius Redivivus-ból.

Ezzel a török hadjárat nagyjából be volt fejezve. Szinán ugyan táborba szállott Komárom alatt, ha talán annak is árulóvá lenne a parancsnoka, de nem történt úgy; fia ellenben bevette Pápát. Ezután visszavonult.

A másodrendű haderők működéséről megemlíthetjük, hogy Teuffenbach a Tisza-vidéki nemesség élén Hatvant vette ostrom alá s az annak fölmentésére jött nagyobb török haderőt Turánál megverte. Az ostromot azonban mégis kénytelen volt abbanhagyni. A horvát-szlavón határon élénken folyt a harcz s több helyet ismételten megostromoltak és bevettek a keresztények. Valami lényeges dolog azonban nem történt, amit különben nem is csodálhatni, mert az ottani előkelők legjelentékenyebbjei – mint Zrinyi György – a főseregnél valának.

Komárom ostroma 1594-ben.
A) A vár. B) A mezőváros, melyet a mieink felgyujtottak. C) a Csallóköz. E) Török sánczok. F) A törökök elvonulnak Győr felé.
Ortelius Redivivus-ból.

Mátyás főherczegnek szétoszlott serege nagyrészt ujból egyesült az őszi időben, de a főherczeg már semmit sem vélt tehetni és seregét ujból elbocsátá: a magyarokat hazaküldé szülőföldjükre, az idegeneket pedig a Csallóköznek az ez évi háborúk által a nélkül is agyon sanyargatott lakosságánál szállásolta el. Az idegenek aztán zsoldjok kimaradása feletti haragból, még azt is elpusztíták, amit az ellenség meghagyott.

* * *

Magyarországon, mint láttuk, az ismételt békekötések mellett immár a legszebben megindult a török háború. A tulajdonképeni harcztér a Duna vidéke volt, a mi természet szerint igen jelentékenynyé tette Erdély helyzetét. E kis országnak ugyanis módjában állt, hogy úgy a töröknek, mint Magyarországnak hátulról való támadással nagy kárt, illetve nagy hasznot okozzon. Ebből a dolog természete szerint az is következett, hogy ámbár Erdélynek alapelve volt, a két nagyhatalom közötti ingadozással tartani fönn magát, mégis kénytelen lőn állást foglalni, mihelyt a harcz nagyobb mérveket öltött. Annak, hogy a nagyhatalmak részvétét annyira sürgették, az is volt oka, hogy ez idő szerint belügyei viszonylag igen kedvezők valának.

S ez első sorban Báthory Istvánnak volt érdeme. Ő ugyan csak rövid ideig állott személyesen Erdély élén, mert alig ötévi kormány után lengyel királylyá választották, de testvére, Kristóf, a ki őt követte, teljesen az ő szellemében folytatá a kormányt, a mire István tanácsaival néha egyenesen is befolyt. Sajnos, hogy e fejedelemnek is rövidre volt szabva uralkodása s már 1586. május 27-én meghalt. Mielőtt azonban ez megtörtént volna, halálát előre érezve, ugyanazon évi április havában tartott országgyűlésen keresztül vitte, hogy 8 éves fiát, Zsigmond-ot utódául választották.

Báthory Kristóf arczképe és aláírása.
Az aláírás: Christophorus Bathory de Somljo Valuoda Transsilvanus; azaz: Somlyói Báthory Kristóf, erdélyi vajda.
Az arckép az Orsz. Képtárban őrzött egykorú metszetről.

Ez szükségessé tette, hogy Báthory István király ismét nagyobb mértékben befolyjon az országos ügyekbe. Ő volt tulajdonkép gyámja a kiskorú fejedelemnek, a ki helyett az ország kormányát a tanácsurakon kívül Bocskay István, a kiskorú fejedelem anyai nagybátyja, továbbá Csáky Dénes, Kendy Sándor és Kovacsóczy Farkas kanczellár vitték, míg nevelése Gálfy Jánosra és Leleszi János jezsuitára volt bízva. De ez a kormány, bár tagjai elég jelentékeny emberek valának, sokfejűsége miatt nem tudott az igényeknek megfelelni, úgy hogy már 1583-ban meg kellett változtatni. Vezetésével István király most három férfiút bízott meg – a kortársak ez intézményt szerették is a római példára „triumvirátus”-nak nevezni – a kik mellett a tanácsuraknak csak tanácsadó s nem döntő szavazatuk volt. Az uj kormány tagjai: Kendy Sándor, Kovacsóczy Farkas és Sombory László valának. A tanácskozásban mindegyiknek egyenlő szavazata volt, azonban mégis úgy, hogy a határozatokat Kendy Sándor mondta ki, az előterjesztéseket pedig a kanczellárnak kellett megtennie. Ha mindhármuknak eltérő volt a nézetök, és a másnapi kisérlet sem volt képes őket egy véleményre hozni, mindahárom véleményt fel kellett terjeszteniök István királyhoz, hasonlókép minden nagyobb jelentőségű ügyet. A kormányzók adományozhattak harminczkét telekig, de azon túl nem, ők nevezték ki a kisebb várak nagyjait, de nem a nagyobbakéit stb.

Az uj kormány tagjai tudományos emberek valának, úgy például Kovacsóczy kanczellárnak egy-egy fölterjesztése a lengyel királyhoz megannyi szép formába öltöztetett értekezés; a jóakarat sem hiányzott bennök, és még sem tudták kieszközölni, hogy a nép meg legyen elégedve velök. A főhiba az egész gépezet nehézkességéből származott: nem egy ember, hanem egy testület kormányzott, a mely minden valamire való ügyet Lengyelországba küldött, a honnan a távolság s az út nehézségei miatt csak hosszú idő mulva jöhetett meg az elintézés. Maga a király, a ki úgy látszik, a biztosabb ellenőrzés szempontjából óhajtá a többfejű kormányt, kénytelen volt belátni alkalmatlan voltát s 1585. május 1-én nagyobb hatalommal az egy Ghyczy János nagyváradi kapitányt állítá a kormány élére.

De ha ezek a kormányok nem is elégítették ki a nemzetet, korán sem kell azt hinnünk, mintha alattok Erdély hanyatlott volna. Sőt ellenkezőleg: műveltségben, jólétben folyton gyarapodott. Nagy csapás érte azonban a következő évben deczember 12-ikén, mikor István király meghalt. A nagy férfiú Erdély iránti szeretetének még végrendeletében is bizonyságát adá, az adóból 50,000, az oroszok váltságából 96,000 tallért hagyott végső szükség esetére.

Ez után, bár nem közvetlenül, némi hanyatlás állt be Erdély ügyeiben. Egyelőre azonban nem volt az érezhető s az erdélyi kormányférfiak rajta voltak, hogy fejedelmöket vagy annak unokatestvérét: Báthory Boldizsárt – István király és Kristóf fejedelem testvéröknek: Endrének a fiát – a lengyel királyi székre emeljék. Zsigmond néhány előkelő kíséretében e czélból meg is járta Lengyelországot, de kevés sikerrel, mert a választásnál még szóba sem hozták. A jelöltek Zsigmond svéd királyfi és Miksa osztrák herczeg, Rudolf királynak öccse valának. A Báthory-család a kettő közül a svéd jelölt mellett volt, mert leghűbb emberei, köztük Zsigmond sógora: Zamoyszky kanczellár szintén ahhoz csatlakoztak, így legbiztosabban remélvén lengyelországi javaik megtarthatását. Ekkép történt, hogy Erdély Báthory Boldizsár vezérlete alatt még segédhadat is küldött a svéd Zsigmondnak. A győzelem nem maradt el: az osztrák herczeg személyesen foglyul esett és szabadságát kénytelen volt megváltani azzal, hogy a lengyel trónra táplált igényeiről lemondott.

István király halála Ghyczy kormányát is megnehezíté. Annak a felsőségét mindenki elismeré s az biztos támaszul szolgált a kormányzónak. Megváltozott azonban ez a király halálával. Zsigmond fejedelem unokatestvérei: Boldizsár és István mind nagyobb és nagyobb befolyást akartak gyakorolni, ezenkivül a serdülő fejededelem is azt vélte, hogy ő már gyámság nélkül is meg tud állani a kormány rúdja mellett. Ghyczy ily körülmények között az 1588-ik évi októberben tartott országgyűlésen kijelenté szándékát, hogy lemond. A rendek tudván, hogy a lemondás elfogadásával Zsigmond nagykorúsítása fog járni, a mi a fejedelem szemében kívánatos és némi áldozatot érdemlő dolog, fel akarták azt a vallás-ügy biztosítására használni.

Erdély ugyanis ez időszerint majdnem teljesen protestáns ország volt, a magyarok és székelyek reformátusok és unitáriusok, a szászok lutheránusok lévén. A katholikusok száma igen csekély volt: az urak közül alig akadt egy-kettő, s csak a közszékelyek között, különösen a Csíkban, voltak nagyobb számmal. De ezek is oly kevés jelentőséggel bírtak, hogy II. János király idejében már nem is szerepeltek a felekezetek közötti küzdelemben. Azok a reformátusok és unitáriusok között folyván. Egyelőre az sem változtatott a dolgon, hogy a Szapolyaiak helyére lépett Báthory-család katholikus volt. István fejedelem nem akarván alattvalóival összeütközésbe jönni, nem tartott katholikus papot, hanem a protestáns Károlyi Péter szónoklatait hallgatá, s csak vadászat közben ment el egy-egy misére. E meglehetősen habozó magaviseletnek volt kifolyása, hogy lengyel királylyá választásakor azt a kérdést intézték hozzá: vajjon katholikus-e? A katholikus többségű országban ő is erősebb katholikussá lőn s onnan igyekezett az erdélyi katholikus egyház érdekében egyet-mást tenni. Így jórészt az ő műve volt, hogy Erdélyben 1579-ben megjelentek a jezsuiták.

E rendnek czélja volt a protestáns vallás terjesztését lehetőleg gátolni, illetőleg az általa elfoglalt tért visszafoglalni a katholikus egyház számára. Fegyverei hatalmasok valának: a protestánsok példájára tagjai felkarolták a hitszónoklatot s az ifjuság tanítását, ezen felül más, kevésbé helyes eszközöket sem vetettek meg.

Nem csoda, ha rövid időn roppant hatalomra jutottak s bárhol jelentek is meg, csakhamar számos előkelőt tudtak áttéríteni és pedig oly buzgó hívekké, hogy azok alattvalóikat és alárendeltjeiket, akár akarták ezek, akár nem, magukkal vonták, Így történt Erdélyben is. Ennek következtében már 1581-ben Zsigmond megválasztásakor a rendek azt tűzték ki föltételül, hogy a jezsuiták csak azon a két helyen tartozkodhassanak, a hol tényleg valának, t. i. Gyula-Fehérvártt és Kolozs-Monostoron. Ebbe Kristóf fejedelem meg is egyezett. De majdnem egyidejüleg az országgyülési végzéssel úgy biztosítá őket István király, hogy a kolozs-monostori apátságot nekik adományozá. E biztos helyekből tett kirándulásaikkal mind nagyobb és nagyobb mértékben sikerült nekik a térítgetés, úgy hogy mind nagyobb és nagyobb befolyást gyakorolának Erdély ügyeire. Az is jelentékeny eszközük lőn, hogy Kolozsvártt főiskolát állítának, a mely egyetemi ranggal bírt s még tudori czímet is osztogatott. Mindezzel magukra zudíták a protestánsok ellenszenvét s ez volt oka annak, hogy a rendek 1855-ban a vallás-ügy biztosítására oly nagy súlyt fektettek.

Az októberi országgyűlés nem vezetett eredményre. A jezsuitáktól nevelt fejedelem nem tanúsított hajlandóságot, hogy ellenök valamit tegyen, az országgyűlés pedig ily körülmények között jónak látta az adót meg nem szavazni.

Ezzel el voltak halasztva az ügyek, de csak egy időre. Deczember hó 8-ikára ujabban egybe kellett hívni a rendeket. Mindkét fél, érezvén a gyűlés döntő voltát, lehető nagy számmal jelent meg. A katholikusok közül minden csak némileg is úrnak mondható, a protestánsok közül pedig igen sok pap. Deczember 10-ikén kezdődött meg tényleg a gyűlés, heves kifakadásokkal a jezusiták ellen. Pár nap mulva a rendek követeket küldtek a fejedelemhez, hogy űzze ki a jezsuitákat. De a fejedelem erre nem volt hajlandó. Kölcsönös üzengetések között telt el az idő deczember 15-ikéig, miközben az indulatok árja mind nagyobb és nagyobb hullámokat vert. Egyes előkelők kísérleteket tettek a kiegyenlítésre, de hiába: sem a rendek, sem a jezsuiták nem akartak tudni róla. Az előbbiek elfogadhatatlannak találták azt az indítványt, hogy a jezsuiták csak egy helyen is lakhassanak, igen helyesen állítván, hogy onnan is kiterjeszthetik működésöket az egész országra; a jezsuiták viszont elvetének minden ajánlatot, amely arra czélzott, hogy szűkebb körre szoríttassanak.

Báthory István lengyel király ezüst érme.
Előlapján a király mellképe, fején koronával, jobbjában a jogarral; testét pánczél födi. A körirat: STEPHAN(us) D(ei) G(racia) REX POLON(iae) MAG(nus) DVX. Hátlapján négyfelé hasított pajzs, melynek első és negyedik negyedében a lengyel sas, második és harmadik negyedben. Lithvánia czimere látható. A szívpajzsban a Báthoryak czímere. A folytatólagos körirat: RVS(siae) PRVS(siae) MAS(oviae) SAM(ogetiae) LIVO(niae) PRIN(ceps) TRAN(ssilvaniae). Azaz: István, Isten kegyelméből Lengyelország királya, Oroszország, Poroszország, Masóvia, Szamogéczia, Lithvánia nagyherczege, Erdély fejedelme.
Fényképi fölvétel a Nemz. Muzeum régiségtárában őrzött eredetiről.

Végre a fejedelem s a jezsuita-párti urak kénytelenek voltak a rendek óriási többségének engedni, megszívlelvén Ghyczy szavait, hogy „az ország könnyebben talál magának más fejedelmet, mint a fejedelem más országot.” Deczember 16-ikán küldé el a fejedelem üzenetét a rendekhez, a melyben figyelmezteté őket, hogy a jezsuiták István királytól és Kristóf fejedelemtől hívatva jöttek Erdélybe, hogy a nevelés terén s különösen az övé körül nagy érdemeket szereztek, s így nem is illik, hogy őket magától eltávolítsa. Mindazonáltal kijelenté, hogy tekintetbe veszi a rendeknek szinte egyhangú kívánságát, s kiadja a rendeletet, hogy huszonöt nap leforgása alatt a jezsuiták hagyják el az országot. Szűnni nem akaró éljenzéssel fogadták a rendek a fejedelem üzenetét s a református és unitárius püspökök köszönetüket nyilváníták neki az üdvös elhatározásért.

A többi ügyek tárgyalása könnyebben ment. Ghyczy lemondott, a fejedelmet nagykorúvá nyilvánították, bár a volt kormányzó ama nézetnek adott kifejezést, hogy még ne bízzák Zsigmondra a teljes fejededelmi hatalmat, hanem ruházzák fel Gálffy János udvarmestert nagyobb hatalommal, nem pedig egyenlővel Báthory Boldizsárral és Kovacsóczyval, a kikkel együtt a fejedelem titkos tanácsosa lőn. A nagykorúsítás nagy ünnepélyességgel történt. A fejedelem fölesküdött a templomban, mire általános nagy lakoma következett. Az ebéd fél kettőkor kezdődvén, esti tízig tartott, a ház előtt dobosok és trombitások, a teremben Báthory István olasz zenészei játszottak.

Hogy Zsigmond mennyire volt kész megfelelni az általa megerősített törvényeknek, tanúsítja ajánló levele, a melyet a kiűzött jezsuitáknak adott. Ebben irja, hogy „bárkinek sérelme nélkül, alattvalóinak ifjai és mások tanítása és egyéb kegyes és keresztény hivatalok körül békésen, zugolódás nélkül, szorgalmasan és folytonosan eljártak”, s hogy „más okból”, „akarata ellenére” kénytelen elbocsátani őket.

A fejedelem nagykorúsítása a tanácsadók helyzetére nem volt nagyobb befolyással. A főváltozás az volt, hogy Ghyczy befolyása helyére a fejedelemé, illetőleg rokonaié lépett. István nagyváradi kapitány lett, Boldizsár pedig, Ghyczynek lemondása után két hétre bekövetkezett halálával, az ország főkapitánya. Később azonban a rokonok közötti jó egyetértést némikép megzavarták. Gálffy János, Geszti Ferencz és Gyulai Pál a fejedelmet Báthory Boldizsár ellen kezdték hangolni, a ki igen buja és erőszakos, de vitéz és eszes ember volt. Figyelmeztették nagy befolyására, hogy fényesebb udvart tart nála s hogy egyes lovagok kilépnek az ő szolgálatából, hogy a Boldizsáréba álljanak. Egy szóval, Boldizsárt úgy tüntették fel, mintha Zsigmond versenytársa lehetne a fejedelemség birtokában. A fejedelem gyanakodni kezdett. Gyanúja nőttön nőtt s vele a két rokon közötti rossz indulat. Igy történt, hogy egy torna alkalmával Jósika István, a fejedelem egyik kegyencze, viadalra hívta ki Boldizsárt. Ez roppant dühbe hozta a gőgös főurat, a ki iszonyú sértést látott abban, hogy egy fölcseperedett ember ki meri hívni. Elfogadta ugyan a kihívást, nehogy gyávának mondhassa bárki is, de miután legyőzte ellenfelét, arczul üté. Roppant haragra gerjedt erre a fejedelem, azonnal elhagyá a viadal színhelyét s Jósika számára fényesebb palotát építtetett a Boldizsárénál.

Így minden csekélységen összeharagudtak, s már 1591-ben felveté Zsigmond a kérdést tanácsosai előtt, hogy közte és unokabátyja között válaszszanak. Kendy Sándor egészen fölöslegesnek találta ezt. Ők oda fognak hatni – úgymond – hogy kibékülést hozzanak létre a fejdelem és unokabátyja között; de ha ez nem történik, nem szegik meg esküjöket, inkább vesszen Boldizsár. A tanácsurak határozatát Gálffy és Gyulay adták tudtára a fejedelemnek, de előbb megeskették, hogy a végrehajtásig nem szól senkinek róla.

Zsigmond azonban nem állott szavának. Ugyanis némely hívei közbenjárására kibékülvén Boldizsárral, elmondta neki, mily izenettel járultak eléje Gálffy és Gyulay. A vad főúr ezért, bár színre velök is megbékült, soha nem bocsátott meg nekik, sőt Zsigmondtól kieszközlé, hogy mindakettőt kivégeztethesse.

Báthory Zsigmond emlékérme.
A körirat: SERENISSIMVS SIGISMVNDVS TRANSILVANIAE VALACHIAE ET MOLDAVIAE PRINCEPS. Azaz: Zsigmond, Erdély, Oláh- és Moldvaország fenséges fejedelme.
Fényképi fölvétel a Nemz. Muzeum régiségtárában őrzött galvanoplasztikai másolatról.

Zsigmond e közben ifjúvá serdült fel. Kellemes külsővel bírt, nemes vonásokkal, magas homlokkal, nagy, nyugtalan szemekkel, erősen kiálló hegyes orral, gondozott szakállal. Észtehetségei sem voltak mindennapiak, de sajnos, hiányzott benne a jellem szilárdsága. Folytonosan ingadozott: ma mindent maga akart tenni, holnap azt hivé, hogy csak a magány adhat lelkének vigasztalást. Az esküszegés igen csekély dolog volt előtte: a kit ma szeretetéről biztosított, az kész lehetett, hogy holnap megöleti. Voltak ugyan nagy gondolatai, de az uralkodás rendes menetére csak káros hatást gyakorolt.

Legelső dolga volt, a mit különben az ő korában nem is csodálhatni, hogy a pénzügyeket teljes rendetlenségbe hozta. A Ghyczytől átvett kincstár nemsokára kiürült, a fejedelmi udvar tartására rendelt jószágok egyikét-másikát eladományozá. Udvartartását is fényesebbé tette, olasz zenészei, bohóczai és egyéb ingyenélők sok haszontalan kiadást okozának. Mindezek összeműködése folytán Zsigmond nemsokára fokozott mértékben volt kénytelen igénybe venni a nemzet áldozatkészségét. Ez azonban nem szívesen áldozott, mert látta, hogy a fejedelem csak oktalan pazarlása következtében jutott rossz körülmények közé; azonfölül tapasztalá, hogy azokat a föltételeket, a melyek alatt megválasztották, nem hajlandó megtartani, mert már 1590-ben egy, 1591-ben pedig három jezsuitát hozott az országba. Az utóbbiak között volt Carillo Alfonz, a kit mindjárt gyóntatójául fogadott s a ki reá rövid időn nagy befolyást gyakorolt. Így történt, hogy az 1591-ik év őszén tartott országgyűlésen a rendek többsége saját szabadságuk megoltalmazására azt a látszólag igen szigorú törvényt volt kénytelen hozni, a mely a katholikusokat általában eltiltja a hittérítéstől; a jezsuitákat ugyanis nem támadhatták meg, mert azok világi papokul szerepeltek.

Ily viszonyok között volt Erdély, mikor a Duna vidékén duló háborúban való részvétele szükségessé vált. Ez a háború hozta Zsigmondot érintkezésbe Rudolffal. Addig, bár buzgó katholikus volt, sem az osztrák háznak, sem a német nemzetnek nem volt barátja, hanem inkább az olaszokkal és lengyelekkel rokonszenvezett. Most azonban választania kellett a török s a Habsburg-ház között. Az utolsóhoz kívánt csatlakozni s azért alkudozásba bocsátkozott a prágai udvarral. Ez természetesen nem ment oly könnyen, mert Prágában kevés bizalommal viseltettek iránta, s igen hajlandók voltak azt hinni, hogy csak rá akarja szedni őket.

Így történt, hogy Zsigmond 1593-ban még nem nyilatkozhatott egyik fél mellett sem, hanem mindenféle ürügy alatt kivitte, hogy ne legyen kénytelen a török sereghez csatlakozni.

A következő év elején mind a császár, mind a pápa követei elmentek Erdélybe, a szövetség megkötése végett. Az alapra nézve eltért a véleménye Zsigmondnak és unokabátyjának: Báthory Endre bíborosnak, a ki testvére volt Istvánnak meg Boldizsárnak s Lengyelországban wermelandi püspök, s a kinek a Zsigmond s a pápai udvar közti összeköttetés létrehozásában némi része volt. A fejedelem független és családjában örökös Erdélyt kívánt, míg a bíboros el akart szakadni a töröktől, de a magyar szent koronától nem, s ezért a függetlenséget nem kívánta kimondatni. Továbbá azt vélte, hogy az örökös fejedelemséget nem lehet a Rudolffal való szerződésben kimondani, hanem abba a rendeknek is van beleszólásuk.

Báthory Zsigmond aláírása.
(Sigismundus Bathory m. p.)

Egyelőre azonban még nem volt a Rudolffal való szerződés megkötése oly közel: egyrészt a prágai udvar nehézkessége miatt, másrészt, mert az egész ügyet titokban kellett tartani a rendek előtt. A tavasz elején tartott országgyűlésen ennek következtében nem is vallá be Zsigmond szándékát, ámbár akkor már megkezdé a török elleni működést a Temesvár vidékén lakó ráczok fellázításával. Csupán csak arra a czélra kért pénzt, hogy a fenforgó nehéz viszonyok között mindenre készen lehessen. De utóvégre sem lehetett a dolgot a végletekig húzni. Május 12-ikén a Tordán tartott országgyűlésen ki is tört a küzdelem Zsigmond és politikájának ellenzői között, miután Kovacsóczy a fejedelem üzenetében elmondá, hogy nekik fegyverkezniök kell Magyarország védelmére, mert Magyarország bukásával Erdély is elbukik. Különben is – tevé hozzá, hogy a nagy tömegre hathasson – Szinán basának föltett szándéka, hogy Magyarország legyőzése után az erdélyi nemességet kiirtsa. E szavakra fölemelkedett helyéről Kendy Sándor s miután a közönséges tetszéssel fogadott tervet egyenesen meg nem támadhatá, a föllépés határidejét akkora kívánta kitűzni, a mikor majd Buda is keresztény kézben leszen. Higgadt előadása hatott a törökkel való kényszer-barátságban nevelkedett erdélyiekre, s ez ment határozatba.

Báthory Zsigmond arczképe.
Sadeler E. egykorú metszete, az Orsz. Képtár metszet-gyüjteményében.

A fejedelemnek azonban épen nem volt szándékában, hogy e határozat által magát terveiben megingattassa. Már sokkal inkább előrehaladt a németekkel való alkudozásban, sokkal inkább a ráczok felbujtogatásában, hogysem tisztességgel visszaléphetett volna. Az is lehetetlennek látszott, hogy a mult évi politikát folytathassa. El volt tehát határozva – s ebben néhány híve, köztük Bocskay is pártolák – hogy ha máskép nem megy, kierőszakolja a rendek beleegyezését az ő politikájába. Hogy azonban magát erre kellőkép erősítse, megesküdött, hogy egész életében a törökkel fog küzdeni. Ezért tartott juniusban ismét, ezuttal részleges országgyűlést. Határozatot a tulajdonképi kérdésben nem hoztak, de julius 1-ére fegyveres országgyűlés egybehívását rendelték el Gyula-Fehérvárra.

E közben a fejedelem folytatá előkészületeit és Konstantinápolyból visszahívta követeit. Magyarországon ez időben nem álltak a legjobban a keresztények ügyei s hírek érkeztek, hogy a tatárok Erdélybe készülnek betörni. E hírek természetesen megerősíték az ellenzéket. Másrészt a nagyvezér felszólítá Zsigmondot, hogy gyorsan csatlakozzék seregeihez. Ez viszont a fejedelemre volt oly hatással, hogy kész lőn minden áron kierőszakolni a rendek beleegyezését. Julius hava elközelgett. A fejedelem attól tartott, hogy a rossz hírek benyomása alatt a fegyveres nép ellene talál fordúlni, jónak látta tehát az országgyűlés színhelyét áttenni Tordára, Fehérvárra csak a főurakat kérvén.

Azonban csalódott, ha azt hitte, hogy a főurak hajlandóbbak lésznek politikája követésére. Épen köztük volt a legmakacsabb ellenzék Kendy vezérlete alatt, a melyhez most Kendy két veje: Báthory Boldizsár és Kovacsóczy Farkas is csatlakozának. Lehet, hogy tisztán csak azért, mert veszedelmesnek találták, hogy a törököt épen most kihívják, de az sem lehetetlen, hogy arra számítottak, mikép a fejedelem végleg lejárja magát e küzdelemben, s hogy Boldizsár lesz az utóda. A főurak tehát nem határoztak semmit, a kezdeményezést a tanácsurakra tolván. De ezek sem akarták magukra vállani a felelősséget s azt vélték, hogy ily fontos ügyben csak az összes rendek határozhatnak.

E közben híre érkezett, hogy a tatárok Máramaros felől bekerültek a Szamos völgyébe s azon fölfelé, Erdélybe hatolnak. Ez oly általános rémületet idézett elő, hogy minden megmozdítható hadi népet, még a fejedelem testőreit is ellenök küldték. Zsigmond küzdelmében most már épen senkire sem támaszkodhatott, legjobbnak látta tehát, hogy esküjével ellenkezőre ne kényszerítsék, Boldizsárral lépni egyességre. E szerint átadá neki Erdélyt bizonyos évi díj fejében, egyelőre pedig kormányzóvá nevezé ki. Maga azonnal Kővárra utazott. A rendek nem akarván még fejedelem-választáshoz fogni, tizenkét tanácsúrra bízták a kormányt, feloszlatták a tábori országgyűlést és rendeset hívtak össze Kolozsvárra. De nem tettek semmit, a mivel magukat az őket leginkább fenyegethető veszedelem: Zsigmond visszajövetele ellen védelmezhessék. Pedig ez már is látván, hogy a tatár had elvonult, azon törte a fejét, hogy lehetne az elhamarkodott lemondást megsemmisíteni.

E czélból összeköttetésbe lépett leghívebb embereivel: Bocskayval, Gesztivel és Kornis Gáspárral, s azok segélyével rövid időn sereget állított talpra. Kornis Kolozsvárra utazván, a jelenlevő szászokat és székelyeket is megnyerte. Zsigmond most már bátran írhatott a rendeknek, hogy nem volt szándéka „nagy hirtelenséggel elhagyni az országot”, s arra kéré őket, hogy várják be visszajövetelét. Kendy Sándornak és társainak, a kik semmit sem tettek annak meggátlására, természetesen nem maradt egyéb hátra, mint hogy örömet színleljenek. Egy részök Kővárra ment a fejedelemért, más részök Szamos-Ujvárt meg Szamosfalván fogadta.

Zsigmond augusztus 8-án érkezett Kolozsvárra, feloszlatá az országgyülést és 17-ikére ujat hívott össze, a mely tényleg 25-ike körül jött össze. Megjelentek az ellenzéki főurak is, miután Zsigmond visszajövetelekor jóindulatot színlelt irántok. De már most nem ellenkeztek: ráhagyták, a mit Zsigmond csak kívánt tőlök, sőt Kovácsóczy tette meg aug. 26-án a rendek előtt az előterjesztést a török béke felbontása iránt. Másnap irásban adták be szavazatukat: a legnagyobb rész elfogadá a török barátság felbontását.

Ezzel azt lehetett hinni, hogy Zsigmond is meg lesz elégedve. De nem. Ő az ellenzéket nem megtörni, de megsemmisíteni akarta. Másnap reggel megeskették az udvari darabontok és lovasok kapitányait, hogy bármit fognak is kívánni tőlök, azt megteszik, azután csapataikat elosztották a városban, harczra kész állapotban; ezen felül számos katholikus székely csapatot rendeltek be, misehallgatás színe alatt. Jósika a város bírájával elzáratta a kaput. Mindenki sejté, hogy valami történni fog, de hogy mi, azt senki sem tudá.

A főrendűeket reggeli 9 órára a fejedelemhez rendelték, hogy őt a templomba kövessék. Megjelentek díszesen felöltözve, a fejedelem fogadta őket és barátságos társalgásba elegyedett velök. Majd visszavonult, némi országos dolgokra vonatkozó leveleket adván át, hogy olvassák. De alig távozott a fejedelem, előléptek Fekete János, Király Albert és Csukás Péter hadnagyok számos darabonttal. Fekete felmutatá a fejedelem aláírásával ellátott elfogatási parancsot, a melynek értelmében a jelen volt Báthory Boldizsárt, Kendy Sándort és Ferenczet, Iffjú Jánost, Báthory Boldizsár mostoha atyját, Kovacsóczy Farkast, Kendy Gábort, Forró Jánost, Bornemisza Jánost, Lónyay Albertet, Gerendy Jánost, Szalánczy Györgyöt, Szentegyedi Literati Gergelyt, Senynyei Pongráczot és Vas Györgyöt letartóztatta. Az urak szó nélkül megadták magukat. Az utczákon elfogatások hírére támadtak ugyan zavarok, a katonaságnak azonban sikerült a csődülőket szétverni. Nagy lőn az izgatottság a rendek között is, a kik Süveg Albertet és Sügér Jánost küldték a fejedelemhez, hogy az urak szabadonbocsátását kérjék. A fejedelem azzal a biztatással bocsátá el őket, hogy nem fog egyik ellenében sem más, mint törvényes úton eljárni.

Ez azonban esze ágában sem volt, már el volt határozva, hogy ötöt nyilvánosan, ötöt titkosan kivégezzenek, a többiek pedig jószágukat veszítsék. A foglyokat részint aznap, részint másnap vitték el a fejedelmi palotából. Mikor Báthory Boldizsárt vonszolták, felrohant a fejedelemi palotába felesége és Zsigmond lábaihoz borulva kegyelemért könyörgött. De Zsigmond válaszra sem méltatta, hanem a testőrökhöz fordulva mondá: „Nem erre az asszonyra való a ruha, a mi rajta van. Szedjétek le róla!” A testőrök teljesíték urok parancsát s mikor Báthoryné félig meztelen volt, a fejedelem ujra oda szólt nekik: „Lökjétek ki, hadd öltöztesse a férje fényes fejedelmi ruhába!” A szerencsétlen asszony ugyanis néhány nappal előbb azzal kérkedett, hogy eddigi ruhái helyett nem sokára fejedelmieket fog magára ölteni, s erre czélzott a fejedelem.

Augusztus 30-ikán a kolozsvári piaczon Kendy Sándor és Gábor, Iffjú János, Forró János és Szentegyedi Gergely feje a porba hullott. Báthory Boldizsárt és Kovacsóczyt Szamosujvárt, Bornemisza Jánost és Kendy Ferenczet Gyalun végezték ki. Szalánczyt saját várában kellett volna megfojtani; kétségbeesetten védte magát, míg végre a dulakodás közben levágták.

E szörnyű jelenettel véget ért a fejedelem s a rendek közötti küzdelem. Többé senki sem ellenkezett.

De a fejedelem bosszúja még nem telt be. A következő évi április havában tartott országgyülésen kimondatá az általa önkényesen elitéltekre, hogy „hazaárulók” valának s ugyan így bélyegzé Báthory Boldizsár két testvérét: Istvánt s a Lengyelországban lakó Endre bíborost is. Elítélé valamennyiöket nemcsak saját vagyonuk vesztésére, hanem feleségök és gyermekeik vagyonának is elkobzására. E vérlázító törvény volt az, a melyet Erdélyben „kötélbe vert igazság”-nak vagy latinul „jus ligatum”-nak neveztek.

* * *

Báthory Zsigmond politikájának ellenzőit kiírtván, nagy erélylyel fogott annak megvalósításához. Még abban az évben megjelentek az erdélyi csapatok Havasalföldön és Moldvában. Az volt ugyanis a fejedelem terve, hogy e két oláh tartományt a maga felsősége alá hajtja s a keresztények nagy szövetségébe vonja a török ellen. A gondolat nem volt rossz: a három, addig a török védelem alatt állott országnak elszakadása és ellenség gyanánt való fellépése a törökre valóban vészt hozó lehetett. Mindenekelőtt megnyeré Mihály oláh vajdát, aki részben az ő segélyével jutott trónra, majd némileg Mihálytól segítve, reá bírta Áron moldvai vajdát is a csatlakozásra. Ennek következménye volt, hogy az erdélyiek által szervezett oláh és moldvai hadak még az őszön átkeltek a Dunán és számos helységet feldultak.

Most már semmi sem állotta útját a Rudolf és Zsigmond között kötendő szövetségnek. Utóbbi még őszszel felküldé a tulajdonképi tárgyalások eszközlésére Carillot, akit az év vége felé az ünnepélyes követség követett. Az egyesség 1595. január 28-án jött létre. Főbb pontjai a következők: Erdélyt elismeri Rudolf önálló fejedelemségnek oly kiterjedésben, a mint azt Zsigmond elődei is bírták, mindazonáltal kiegészítő része marad Magyarországnak. Ha Zsigmond örökösei kihalnának, Erdély visszaszáll a magyar koronára s erdélyi születésű vajda kormánya alatt fog állani. Zsigmond és utódai ezentúl nem vajdának, hanem Erdély fenséges fejedelmeinek fognak czímeztetni; s hogy a római német birodalom segélyére számot tarthassanak, római szent birodalmi herczegi czímmel és ranggal fognak felruháztatni, a nélkül azonban, hogy a német birodalmi gyülésen szavazatuk volna. A háborút Rudolf és Zsigmond közösen viselik és egyik fél sem köt békét a másik nélkül. A mit közösen foglalnak el, az a magyar király birtokává lesz, a mit Zsigmond külön, neki jut. Rudolf kieszközli a spanyol királytól, hogy az aranygyapjas rendet megküldi Zsigmondnak. Ha Zsigmond családja férfiágának kihaltával, leányok maradnának, azokat Rudolf, illetőleg utódai egyenként százezer rajnai forint hozománynyal kötelesek ellátni. Rudolf kieszközli, hogy Zsigmond az uralkodó családból nyer feleséget, segélyt igér neki hadai fentartására és kötelezi magát, hogy gondoskodni fog illő ellátásáról arra az esetre, ha a fejedelemségtől a török megfosztaná.

A szerződésnek egyik főfeltétele tehát Zsigmond sógorsága volt, a mely nélkül a többi feltétel elesett volna. Rudolf tudósítá erről Mária herczegnőt, Károly stíriai herczeg özvegyét, s erősen kéré, adja egyik leányát Zsigmondhoz, mert e szövetség igen fontos a családra nézve. A főherczegnő nem nagyon örült a dolognak, de azért kész volt engedelmeskedni. Nemsokára megjelent az erdélyi követség a főherczegnőnél, s márczius 5-én már aláírták a házassági szerződést. E szerint a menyasszony: Mária Krisztierna főherczegnő 55,000 forintot nyer hozományul, ugyanannyi összeget ád Zsigmond ellenhozományul, azonfelül 60,000 forintot nászajándékul. E három összeg fejében leköti a fogarasi uradalmat. A leendő fejedelem-asszonynak tűpénzül 2000 forintot rendelt évenként, s kijelölte a birtokokat, a melyek özvegysége esetén tartására szolgálnak. A lakodalmat ugyanazon évben augusztus 6-án tartották meg.

Mária Krisztierna főherczegnő, Báthory Zsigmond fejedelem neje.
A főherczegnő a XVI. század végén divatos Stuart-gallérral van ábrázolva. Ruhája bő, elől kihajtott, mellén drágakövekkel kirakott széles nyakék díszlik.
Egykorú metszet az Orsz. Képtár metszet-gyűjteményében.

Miután Magyarország és Erdély együttműködése biztosítottnak látszott, a magyar rendeket is lelkesebb hangulat szállotta meg. Az év elején tartott országgyűlésen oly adót szavaztak meg, minőt még soha, t. i. kilencz hónapon át havonként egy forintot minden porta után a jobbágytól, a földesuraktól pedig az egész időre hat forintot. Adó alá vetették az egy telkes és czímeres nemeseket is, nem különben a városokat és lelkészeket. A zsidókra és anabaptistákra fejenként 50 dénárt róttak, s a megyéket is csapataik kiállítására kötelezték.

Ily körülmények között természetesen hiába volt III. Mohamednek, az év elején elhunyt Murád utódának, a békére czélzó ajánlata.

Az 1595. évi hadjárat három részre osztható: a dunai hadseregé, a tiszaié és Zsigmondé. A dunai hadsereg valami 60,000 emberből állott s fővezérei Mátyás főherczeg, meg Mansfeld Károly herczeg valának. Az utóbbi azok közé a ritka német hadvezérek közé tartozott, a kik megnyerték a magyar nép szeretetét, a mit egy egykorú magyar államférfiú azzal okol meg, hogy „tudós és bölcs hadakozó ember, s mindezek felett igen istenfélő lévén, semmmi dulást, fosztogatást tenni nem engedett, s a németeknek sokszor sok szóval elébe adta, hogy ne legyenek háladatlanok a magyarok iránt, a kik sok és nagy országukat elfogyatták magokkal egyetemben a kereszténység mellett.” Különösen értett a fegyelemtartáshoz. Ebben igen szigorú volt, úgy hogy katonáit egy időre leszoktatá a szegény nép fosztogatásától. Seregében voltak magyar csapatok is, Pálffy Miklós és Nádasdy Ferencz, továbbá pápai csapatok Aldobrandini, és firenzeiek Medici János vezérlete alatt.

A dunai hadsereg legelső teendőül Esztergom ostromát tekinté. E helyen igen jól meg volt erősítve s a julius 1-én megkezdett ostrom igen hosszúra nyúlt. Különösen nagy szolgálatokat tett az esztergomi őrségnek a párkányi erősség, úgy hogy az ostromlók szükségesnek látták annak megvételét. Ezt Pálffy és Nádasdy julius 24-én vitték véghez. Ezután fölmentő sereg érkezett, de azt a mieink augusztus 4-én tönkre verték. Most már kevesebb gondot adott volna az ostrom, ha Mansfeld augusztus 14-én vérhasban el nem hal. Halálával megszünt a jó rend a csapatoknál, a melyet Mátyás főherczeg, a ki a vezérletet tényleg átvette, fentartani nem volt képes. Így szeptember 2-ika lett, mire Esztergom a keresztények kezébe került. Sajnos, hogy a német katonák győzelemittas állapotukban nagyobb pusztítást tettek, mint egykor a törökök. A dunai sereg ezután Visegrádot vette be, majd Miksa főherczeg és Básta György vezérlete alatt – Rudolf Mátyást visszahíván, ezekre bízta a vezérletet – október végén Szolnok alá szállott, de onnan semmit sem végezve visszavonult. A magyarok tanácsát, hogy mindjárt Esztergom megvétele után Buda alá szálljanak, a német főtisztek ellenzésére visszautasították.

Mansfeld Károly herczeg.
A kép körirata: ILLVSTRISSIMVS PRINCEPS CAROLVS MANSFELDIAE COMES SVMMVS CAESAREI EXERCITVS IMPERATOR. Azaz: Károly herczeg, Mansfeld grófja, a császári sereg főparancsoka.
Egykorú metszet a bécsi csász. és kir. családi hitbizományi könyvtár metszet-gyűjteményében.

Kevesebb jelentőséggel bírt a Miksa főherczeg, illetőleg Teuffenbach kassai főkapitány vezérlete alatt álló tiszai hadsereg, a mely inkább csak védelmi szolgálatot tett. Némi támadó munkát a szlavóniaiak s az azokkal határos megyék nemessége is végzett; így bevették Harasztoviczát, Górát és Babocsát.

De ez év munkájának oroszlánrészét Erdély fejedelme vitte véghez. Az év elején egyik gyanús szövetségesét: Áron moldvai vajdát kellett eltávolítania. Ez ugyanis semmikép sem akart egészen Erdélyhez csatlakozni, hanem a törökkel is fenn akará tartani a jó viszonyt, a mi természetesen lehetetlen volt. Üzelmeiről Zsigmond Rézván Istvántól, Áron testőreinek parancsnokától tudósítást nyervén, őt letette s Rézvánt emelte a helyére. Rézván igen alacsony sorsból emelkedett fel – atyja czigány volt – és teljes odaadással Erdélyhez csatlakozott. Moldva birtokának föltétele azonban az volt, hogy Zsigmondot ismerje el főurául. Az ez iránt való szerződést 1595. junius 3-ikán kötötték meg. Hasonló szerződést kötöttek pár nappal előbb Mihály oláh vajdával, a kit leginkább az bírt annak elfogadására, hogy erdélyi segély nélkül embereivel mozdulni sem tudott volna. Tisztjeit mind magyarok közül kellett vennie, csapatainak főszervezője pedig Király Albert vala. A törökkel is egykönnyen ki nem békülhetett, mert az összes oláhországi törököket legyilkotatta; különösen török hitelezőit, a kiket csalárdul magához hívatott.

Esztergom ostroma. 1595-ben.
A) A vár. B) Szt.-Tamás-hegye. C) A vizi város. D) A rácz város. E) Hévizű tó. G) A sziget. H) A keresztények tábora. I) Mansfeld sátra. K) Régi török mecset. L) A keresztények hajóhídja. M) N) Keresztények sánczai. O) A cseh ezred. P) A Garam. O) A Duna. R) Török gályák. S) Németalföldi karabélyos lovasok. T) Német és magyar lovasok. V) Sváb ezred. W) Schwartzenberg vértesei. X) Az anatóliai basa. Y) Görögország begler bégje. Z) A győri basa. A Károly- vagy szőlőhegy, keresztény őrházzal.
Ortelius Redivivus-ból.

A vajdákkal kötött szerződés főpontjai a következők valának: Egész Moldvaország, illetőleg Havasalföld vajdástul aláveti magát Erdély fejedelmének, az alatt a föltétel alatt, hogy őket a török ellen megvédelmezi. A fejedelem képét a vajda viseli, a kit a fejedelem erősít meg buzogány, zászló és kard küldésével, s a kinek fizetését is ő szabja meg. Adományt és szabadalmat azontúl csak a fejedelem osztogat. A vajdák tanácsosai az ő megerősítésének vannak alávetve. A vajdák nem irják magukat „Isten kegyelméből” való vajdáknak, az ország czímerét pecsétjükön nem használhatják, hanem csak családjukét. Keltezésnél nem írhatják „ez s ez városunkban”, hanem csak „itt és itt”; külföldi urakkal nem levelezhetnek. Ellenben kinyerik azt a kedvezményt, hogy tartományukban görög nem viselhet hivatalt, s hogy az erdélyi országgyűlésre képviselőt küldhetnek. Felsőbbségének jeléül Zsigmond fölvette Moldva és Havasalföld fejedelmének czímét is, úgy hogy czíme a következőkép hangzott: „Zsigmond Erdély, Moldvaország, Havasalföld s a római szent birodalom fejedelme, Magyarország részeinek ura s a székelyek főispánja”.

Visegrád ostroma 1595-ben.
A) Visegrád vára. B) A város. C) Nagy-Maros. D) Sáncz. E) Keresztény gálya. F) Élelmező hajó. G) Aldobrandini tábora.
Ortelius Redivivus-ből.

Miután Konstantinápolyban az aldunai fejedelemségek elszakadásáról értesültek, a fősúlyt arra vetették, hogy engedelmességre szorítsák azokat. Az agg Szinán nagyvezér jelentékeny sereget vezetett, első sorban Havasalföld megzabolázására. Mihály vajda és Király Albert Calugeräni-nél állottak első ízben ellent. Pompásan tartották magukat és tömérdek kárt tettek az ellenségben, de mégis szükségesnek látták a visszavonulást, míg Báthory Zsigmond fejedelem meg nem érkezik. Útközben kirabolták Bukurestet, mert nem akarták az ellenségnek hagyni. Mihály csapatai a Kárpátok tövében foglaltak állást. Szinán nem követte, hanem a városok és várak megszállásával tölté idejét s minden felé török kormányzást rendezett be, czélja lévén Oláhországból valóságos török tartományt csinálni.

Zsigmond e közben követeket küldött Prágába segély sürgetése végett. De az nem ment oly hamar, A nemességre is kevésbé számíthatott, mert az nem volt köteles az ország határain kívül hadi szolgálatot teljesíteni. Ily körülmények közt a székelyekhez fordult, jutalmul igérvén ősi szabadságaik helyreállítását, a melyektől II. János korában megfosztották őket. A harczias nép erre tömegesen sietett a fejedelem zászlai alá, úgy hogy midőn Havasalföldön csapatai fölött szemlét tartott, 20,000 lovasa és 32,000 gyalogosa volt. Hozzácsatlakoztak még Mihály és Király Albert is, 8000 emberrel. A sereg vezérletét Bocskay István vette át.

Szinán nagyvezér.
Egykorú metszet az Orsz. Képtár metszet-gyűjteményében.

Szinán ily jelentékeny haderőnek nem mervén ellentállani, visszavonulni kezdett. A magyarok azonban az általa megszállott és megerősített helyeket: Tergovistet és Bukurestet rövid időn megostromolták. Szinán ezek védelmét kisebb csapatokra bízta, maga lehetőleg gyorsan a Dunához sietett, hogy azon át visszavonuljon. A magyarok utána. Gyurgyevónál a nagyvezér csapatai nagy részével már átkelt a Dunán, mire az erdélyi had odaérkezett, s az utóhadat képező törökök között oly pusztítást vitt véghez, hogy egy sem menekült. A nagyvezér összes tábori fölszerelését is kézre kerítették.

Diadallal vonult innen Báthory Zsigmond Gyula-Fehérvárra, de nem soká élvezhette háborítatlanul dicsőségét. A lengyel kormánynak nem tetszett, hogy Moldvaország ennyire Erdélytől függjön, ezért Zamoyszky kanczellár beütött oda és Rézván helyére a lengyelekhez hajló Mogila Jeremiást ülteté a vajdai székbe. Ellenben Zsigmond az előbbi vajdát igen hűnek tapasztalván, visszahelyezésére csapatokat küldött Moldvába; de miután Rézván életét veszté s Mogila is késznek nyilatkozott a hűségeskü letételére, ő is megerősíté.

Tergovist ostroma 1595-ben.
A) Tergovist városa. B) Báthory Zsigmond tábora. C) A Király-hegy. D) Hegység, melyen át a törökök jöttek. E) A törökök veresége és menekülése. F) A Duna. G) A sas, mely az erdélyi fejdelem táborába repült.
Ortelius Radivivus-ból.

Nehezebb dolog volt a székelyek ügye. Ezek a köztük lakó birtokos nemesek ellen számos kihágást követtek el, egyszersmind Zsigmond igérete alapján a régi szabadságaikba való teljes visszahelyezést követelték. Az ügy a deczember 13-ikán tartott országgyűlés elé került, és Zsigmond elég hitvány volt, hogy azt a népet, a melynek diadalai legnagyobb részét köszönheté, a leggyávábban elhagyja. A helyett, hogy valami módot talált volna a székely szabadság helyreállítása folytán megkárosult nemesség kárpótlására, az ügy eldöntését jogtudósokra bízta. S ezek a kérdést így állították fel: A nemesség kiváltságai régibbek, mint a fejedelem említett rendelete, a nemesség semmit sem követett el, a miért azoktól meg kellene fosztani: Zsigmond intézkedése tehát semmis. S e véleményt az országgyűlés s a fejdelem helybenhagyták, olybá vevén a dolgot, mintha egyes nemesről, nem pedig az erdélyi három nemzet egyikéről volna szó. Ekképen a székelyek rövid ideig való szabadságuk után az imént még üldözött nemesek hatalma alá jutottak. De e hitvány politika nem maradt megtorlatlanul.

Csata Gyurgyevónál.
A „Hist. Chron. Pannoniae” czimű, 1607-ben megjelent műből.

A következő év elején Zsigmond csapatai fölmentették Lippát, majd Temesvárt vették ostrom alá, igaz, hogy hiába. Mindazonáltal a szultán igen kedvező föltételek mellett békét ajánlott. Az adónak örök időkre elengedésével is kecsegteté Zsigmondot, igen nagy támogatására lévén, ha a fejedelem csak közönyösen viseli is magát. Ezévben ugyanis a szultán személyes vezérlete alatt akart hadjáratot indítani. Zsigmond azonban nem volt hajlandó a semlegességre. A helyett személyesen Prágába utazott s Rudolftól csakugyan sikerült is némi segéd-csapatokat kieszközölnie.

Temesvár ostroma 1596-ban.
A) A kastély.B) A vár és a város. C) A malom. D) A rácz város. E) Nemesi udvarház. F) Zsigmond sátra és tábora. G) Király Albert sáncza. I) Kornis sáncza. K) A hol a törökök megtámadták a keresztény tábort. L) Mocsár. M) A Temes-folyó. N) Török malom.
Ortelius Redivivus-ból.

Hatvan megvétele 1596-ban.
A) A vár. B) A vár-templom. C) Fürdő. D) Élelemraktár. E) Torony. F) A város. G) A város temploma. H) Nyári lak és kert I) A bég lakása. K) A Zagyva. L) Patak. M) E helyen vették be a várat. N) Királyiak tábora. O) Russwurm emberei. P) Kinszky emberei. Q) Tertzky emberei. R) Teuffenbach emberei. S) Kút, melynél sok vitézt és szolgát agyonlőttek.
Ortelius Redivivus-ból.

A magyar országgyűlés, tekintettel a viszonyokra, ez évben még a tavalinál is nagyobb adót ajánlott meg: minden porta után 9 forintot a jobbágytól, s ugyanannyit a földesurtól. Elrendelte továbbá, hogy a keresztény sereg május 15-re jőjjön össze, a mi természetesen nem történt, de utóbb mégis összeverődött. Nagyobb tevékenységet azonban nem fejtett ki, csak kisebb rendű erősségek, mint Vácz és Hatvan ostromával tölté el az időt. Az utóbbi helyen a németek és vallonok borzasztó kegyetlenséget követtek el, s az asszonyok és gyermekek legnagyobb részét leölték.

III. Mohamed szultán.
Egykorú metszet az Orsz. Képtár metszet-gyűjteményében.

E közben megérkezett a szultán seregével. Nem a Duna mentén nyomult előre, hanem Péterváradtól Szegednek, Szolnoknak s így Eger felé fordult. Ezt akarta megostromolni. Pálffy Miklós javasolá, hogy a szultán seregét ne hagyják fogadás nélkül, vagy legalább az előre küldött Dzsáfer basa hadseregét támadják meg. De az óvatosság színét viselő gyávaság ismét a visszavonulást határozá el, előbb Vácz, majd Esztergom tájára. Így a szultán minden akadály nélkül mehetett Eger ellen. Ennek az erősségnek adtak ugyan némi segélyt, de az leginkább külföldiekből állott, akik nem akarták az ellenségnek ellent állani. Nyáry Pál kapitányt s a többi főbb tiszteket elfogták, s áruló módra feladták a várat, október 13-ikán. De nem sok hasznát látták, mert a törökök a magyarokat csak fogságra vetették, a németeket és vallonokat ellenben a hatvani kegyetlenség viszonzásaul irgalmatlanul leöldösték.

Eger Ostroma 1596-ban.
A) A vár. B) Kolostor, C) A várkapu. D) A várparancsnok lakása. E) Főőrség. F) A hol az ellenség először vetette meg a lábát. G) Út a várba. H) Kórház temploma. K) Székesegyház. L) Városháza. M) Püspöki lak. N) Eger-patak. O) A hol a várat aláaknázták. P) Mély árok, melyet a törökök ástak a roham czéljaira.
Ortelius Redivivus-ból.

A török szultán alkalmasint minden ellenállás nélkül visszatérhetett volna Konstantinápolyba, ha Báthory időközben föl nem készül hadaival a keresztény sereg megsegélésére. Október 18-án történt meg Sajó-Vámosnál az egyesülés. A keresztény sereg most már 40,000 emberből állott s október 22-én Mező-Keresztesnél ütött tábort. Már másnap megtámadták a törökök, de visszaverettek. A tulajdonképeni csata 26-ikán történt. A mieink nagy szerencsével küzdöttek, s már az ellenség tábora a szultán sátrával és 109 ágyúval kezökbe került. De kitűnt, hogy a seregnek nem volt kellő vezérlete; a győzelemittas csapatok minden rendről megfeledkezve, részben fosztogatáshoz láttak, részben a mulatságnak adták magukat. Ekkor Czikala basa, egy török csapat vezére, a kinek a katonái nem voltak tűzben, rajtok ütött s őket nagy zavarba hozta. Vad visszavonulás következett erre, úgy hogy a keresztények egész addigi győzelme megsemmisült.

* * *

A mező-keresztesi csata végső eredményében nem volt szerencsés a keresztényekre nézve. De még sem volt annyira kedvezőtlen, hogy elrontsa azt a jó hangulatot, a mely az utóbbi két év küzdelmei folytán a magyar nemzetben, a tulajdonképeni Magyarországon úgy, mint Erdélyben, támadt. Különösen Erdélynek emelték e viszonyok a tekintélyét, mert kitünt, hogy a keresztények s a mohamedánok közötti harcz csak Erdélynek az első párthoz csatlakozásával vált valóban jelentékenynyé, ellentétben az addigi, egyes várakért vívott harczczal. Sajnos azonban, hogy Erdély eme dicsősége nem tartott soká s hogy a következő években nem a törökkel való nagyszabású küzdelmek teszik nevezetessé.

Erdély e szerencsétlen fejlődésének oka Zsigmond fejedelem volt, illetőleg az ő szerencsétlen házassága. Három nappal esküvője előtt jutott arra a fölfedezésre, hogy a házasélet nem neki való. De már nem léphetett vissza, meg kellett történnie a házasságnak. A dologról azonban sietett Rudolfot tudósítani. Ez meg akará nyugtatni, a szelíd Mária Krisztierna is gyakorta kimutatá, hogy beéri azzal, ha nővére lehet: Zsigmondra mégis örökös szemrehányás volt feleségének a látása. Sehol rosszabbul nem érezte magát, mint otthon, ámbár mint mondják, mihelyt nem látta nejét, kimondhatatlan vágyat érzett utána. Így történt, hogy alig pár hétre a lakodalom után elhagyta otthonát s a havasalföldi harczok izgalmaiban keresett szórakozást. De azok, bár egy időre elfoglalták, szintén nem voltak képesek lelkének nyugalmát visszaadni. Összes gondolatainak középpontját a szabadulás szerencsétlen házasságától képezé. Így jött arra a gondolatra, hogy a fejedelemségről lemond s a papi pályára lép. E gondolattal már 1595-ben megbarátkozott s hogy a következő év elején Prágába utazott, annak ez irányban teendő alkuvások képezték főokát, nem pedig e segélykérés, a mi csak ürügyül szolgált. Zsigmond e lemondásával azt a tervet is összekapcsolá, hogy Erdélyt visszaszállítja a magyar királyra, de Rudolf és tanácsosai egyelőre lebeszélték erről.

A mezőkeresztesi csata.
Egykorú metszet az Orsz. Képtár metszet-gyűjteményében.

De csakis egyelőre. Szeptemberben már útban volt Carillo Alfonz Prága felé. Ura nevében oly egyességet ajánlott, hogy Erdélyt Opulia, Ratibor, Brandeis és Pardubitz birtokáért, továbbá évi 50,000 forint tiszteletdíjért átadja. Viszont Rudolf eszközölje ki, hogy elválhasson a feleségétől, pappá lehessen, s hogy a János-, meg a németrendi vitézek közé fölvegyék. Azonban a prágai udvarnak nem volt tetszésére a dolog, s így az alkudozások nem igen haladtak előre. Hogy siettesse befejezésöket, Zsigmond 1597 elején Bocskay, Jósika és Kornis társaságában ismét Prágába utazott. Ismét kisérletet tettek, hogy terveiről lebeszéljék, de ismét eredmény nélkül. Pedig márczius 6-ikán megkapta az oly rég óhajtott aranygyapjas rendet is. A kínos ügy tárgyalására Carillót tovább is Prágában hagyta. Azután színleg alkudozásba lépett a törökkel, hogy Rudolfra nyomást gyakoroljon. De Carillo utóbb is eredmény nélkül tért vissza. A nyár folyamán Zsigmond ujra elküldé őt, más föltételekkel. Most már csak Opulia és Ratibor birtokát kérte és 100,000 arany évi díjat, továbbá, hogy Rudolf eszközölje ki a pápánál az elválást s a bíborosi kalapot, mert a papi rendbe kíván lépni; Erdély kormányát vegye át egyik főherczeg s az vegye nőül Mária Krisztiernát.

Zsigmond e közben az erdélyi katholikus egyház ügyének megszilárdításán fáradozott. Mert az volt a terve, hogy lemondásakor ezt az egyházat megerősítve bizhassa utódjára. Tudjuk, hogy már évek előtt visszahozta a jezsuita-rendet; 1595-bnen elvette a protestánsoktól a gyula-fehérvári székesegyházat, majd a gyula-fehérvári püspökség helyreállítását eszközölte ki, s a több mint félszázad óta üres püspöki székre Naprágyi Demetert ülteté. Nagy-Váradra is bevitte a jezsuitákat. Az előbbi minden nagyobb akadály nélkül ment végbe, az utóbbi ellenben szinte lázadásra bírta a város polgárait s az ottani őrséget. A mozgalmat azonban elfojtania sikerült.

Carillo sok alkudozás után végre mégis némi eredményre jutott. A fejedelem kárpótlása végett hosszú és elkeseredett alkudozás után elfogadták az 50,000 forint évdíjat, Opulián és Ratiboron kívűl. Erdély jövendő kormányának megállapítása azonban kimaradt a deczember 23-ikán kötött szerződésből, csak azt határozták, hogy az ideiglenes kormány vezetésével Mária Krisztiernát bízzák meg.

Zsigmondnak most már csak az volt a vágya, hogy Erdélytől minél előbb szabadulhasson. De Rudolf kormányának szokott késedelmeskedésével az Erdély átvételére hivatott bizottságot csak január 31-én nevezték i. Ez a bizottság Szuhay váczi püspökből, Istvánffyból és dr. Petz udvari tanácsosból állott.

Azonban igen tévedne, a ki azt hinné, hogy most már valósággal történt valami. Mert márczius 17-ike volt, mire a biztosok közül az első Kassára érkezett. Szuhay és Petz április 10-én, Istvánffy 2-ikán érkezett meg Gyula-Fehérvárra. A fejedelem türelmetlenül várta őket. Márczius 23-ikára ugyanis egybehívta volt az országgyűlést, a melynek folyama alatt, bár a rendek még eddig semmit sem tudtak az ügyről, át akarta adni az országot.

Az utolsó pillanatban az országgyűlés megnyitása előtt levelet kapott Báthory Endre bíborostól, a kivel négy év óta semmi összeköttetésben sem állott, elválasztván őket egymástól Endre testvérének, Boldizsárnak a vére. Most azonban félretette a bíboros a méltó haragot, hogy Zsigmondhoz, mint Báthoryhoz szóljon, és hogy figyelmeztesse arra, hogy Erdélyt, melyet a család egy egész emberöltő óta bírt, annak kezéből ki ne vesse. De ez a felszólítás már későn jött. Zsigmondra pillanatig talán hatottak rokonának figyelmeztetései, de azután hamar elfelejté, mert hiszen oly közelnek látszott az, a miben boldogságát vélte feltalálni. A szabadulás Erdélytől és feleségétől.

Hogy az országgyűlést kellő hangulatba hozza, legjobb eszköznek találta, ha elrettenti. Addigi kedvencz kanczellárja: Jósika István volt az áldozat. Mi hozta ellene oly nagy haragra a fejedelmet? nem tudni. Valószínű, hogy a fejedelem azzal biztatá, mikép lemondása esetére a vajdai méltóság reá fog szállani. De mikor látta, hogy Zsigmondnak egészen más tervi vannak, elkezdett az átadás ellen izgatni. A fejedelem tehát, hogy példát mutasson, április 7-ikén elfogatta őt. A szerencsétlent aztán később, de már Rudolf biztosai parancsára, megölték.

Zsigmond már most biztos lehetett arról, hogy a rendek, a kik különben is a fejedelemnek kék darabontokkal megrakott palotájában voltak kénytelenek üléseiket tartani, nem fognak ellenszegülni. Így is történt. Április 8-ikán, miután a fejedelmet illedelemből maradásra kérték, felesküdtek Rudolf király hűségére. Két nappal utóbb megtörtént az átadás. A fejedelem megerősíté az országgyűlés törvényeit, érzékeny búcsút vett a rendektől és azután átadá a kormányt a biztosoknak.

Azt hitte, hogy a lemondásban megtalálta beteg kedélye orvoslását. Azonnal a gyűlésből Kisfaludra, egy nyárilakba vonult, s onnan utazott el pár nap mulva Carillo, Sarmasági és Szikszay kiséretében leendő székhelyére: Opuliába.

Mielőtt azonban mindent elhagyott volna, valóban elmeháborodottra mutató tettet követett el: elégette a palotában őrzött legfontosabb állam-okmányokat, s elpusztította az elődeitől felhalmozott óriási kincseket.

A biztosok ágya nem volt épen puhára vetve. Zsigmond az utóbbi időben elmulasztá minden fizetés teljesítését, még a katonák díját sem adta ki, a kincstárban volt készletet pedig elvitte magával. Ennélfogva kevésbé mult, hogy magán a pénzügyi nehézségen kudarczot nem vallottak a „római császár” képviselői. Czégül csakugyan sikerült Mária Krisztiernát megnyerniök. A szegény nő belenyugodott egyéb bajok között kívánságukba, csak azt kérte, hogy kormányzása ne tartson soká. Később Miksa főherczeg jött volna, de ennek nem volt nagy kedve, a miért is mindenféle nehézségeket támasztott. A közben a biztosok mind népszerűtlenebbekké váltak. Mint idegenek nem találták el az erdélyiek irányában a kellő hangot: büszkeségök époly sértő volt, mint barátságuk, a mely a leereszkedes szinét viselé.

Figyelmöket a Zsigmondtól függött tartományokra is fordíták. Junius 9-én megkötötték a szerződést Mihálylyal „Magyarország havasalföldi részeinek vajdájával”, a melyben sokkal több engedményt tettek, mint a mennyiben Zsigmond részesíté őt. A vajdai méltóságot Mihályra és családjára örökösen ruházták; a császár-király köteles volt neki 5000 emberből álló segédsereget vagy a helyett pénzt küldeni, a bekeblezés is elmaradt. Mindamellett a biztosok érezték, hogy minden tekintetben ingatag alapon állanak. Azért egyre sürgették, hogy Miksa nem volna-e hajlandó már bejönni? Ez végre rászánta magát és Mária Krisztierna is már Kolozsvárott volt, hogy folytassa útját szülőföldjére. S ekkor történt, hogy Zsigmond augusztus 20-án este egész váratlanul megérkezett.

Legelső dolga volt másnap reggel, hogy feleségét megnyerje. Ez teljesen sikerült is, s ezentúl közösen irták alá a hivatalos iratokat. Még az nap a kolozsvári néphez a piaczon beszédet tartott a fejedelem. Elősorolta szenvedéseit, a császári tisztviselők méltánytalanságát, ezen felül minden jót igért. A nép egész készséggel hitt neki, sőt mi több: egész Erdély szívesen hódolt e kegyetlen és megbízhatatlan fejedelemnek, az augusztus 29-ikén Tordán tartott országgyűlésen. A rendek csak arra használták fel az alkalmat, hogy a vallási ügyet biztosítsák. Kimondották, hogy jezsuitákat a fejedelem csak Kolozsvárott tarthat, Gyula-Fehérvárott és Kolozs-Monostoron nem; Nagy-Váradon az erőszakkal bevitt katholikus isteni tisztelet megszünik, az ottani katholikusok a szomszéd Szőllősre járhatnak.

Zsigmond így tisztában volt Erdélylyel, de igyekeznie kellett, hogy Rudolffal is megbéküljön. Sietett is vele összeköttetésbe lépni, s mindennek okául az opuliai nyomorúságot s a biztosok rossz kormányzatát tünteté föl. De a prágai udvar tapasztalván, hogy Zsigmond a törökkel nem békülhet ki, bár ez iránt lépéseket tett, egy ideig kérette magát s csak a következő év (1599) elején volt kész alkudozásba bocsátkozni Bocskayval és Naprágyival, a kik a fejedelem ujabb lemondása és kárpótlása alapján voltak készek az egyezkedésre. Csakugyan megkötötték a szerződést s nagypénteken visszautaztak.

De Zsigmond idő közben mást gondolt. Báthory Endre bíboros tavali levele most tette meg a hatását. A fejedelem azzal a gondolattal foglalkozott, hogy a fejedelemségről lemond ugyan, de nem Rudolf, hanem a bíboros javára. Majdnem ugyanakkor, mikor Bocskay és Naprágyi Rudolfhoz utaztak, elküldte Kabós István jezsuitát Endre bíboroshoz Lengyelországba. Ez a sürgető felszólításra február 20-ikán csakugyan Kolozsvárra érkezett. Márcziusban Zsigmond országgyűlést tartott. Ennek színe előtt kibékült rokonával s oly végzést hozatott, mely szerint a kötélbe vert igazság ama határozatai, a melyek Báthory Endrét és Istvánt hazaárulóknak nyilvánítják, megsemmisíttetnek. E kegyetlen törvényt ugyanis Zsigmond lemondásakor sem törölték el, sőt annak föntartását föltételül tűzte ki a zsarnok.

Később azonban a fejdelem előállott tulajdonképi tervével t. i. hogy lemond a fejedelemségről a bíboros javára. Ez szabadkozott ugyan, de a fejedelem kijelenté, hogy ha nem fogadja el a fejedelmi széket, úgy más főurat fog arra emelni. Ez hatott. Endre, a kinek főbecsvágya volt, hogy Erdély a Báthory-család birtokában maradjon, beleegyezett. Zsigmond márczius 29-én választatá őt meg az országgyűléssel, magának 24,000 forint évi fizetést és némely jószágok birtokát kötvén ki.

Az volt még a terve, hogy Endre bíboros kilépvén a papságból, Mária Krisztiernát vegye nőül. Endre talán nem is idegenkedett ettől, de a herczegnő visszakívánkozott szülőföldjére. A bíboros nem állotta útját, sőt nagy tisztelettel kíséré el.

Mária Krisztierna meg levén győződve arról, hogy Isten nem szánt neki földi örömöket, hátralevő napjait Hallban tölté, a hol 1621. április 6-án meghalt. Csak egyszer volt szó magányának elhagyásáról, Bocskay, hogy teljessé tegye a közte s a Habsburg-ház között a barátságot, a bécsi békekötés alkalmával lépéseket tett a herczegnő kezének elnyerése végett. De a családi gőg épúgy visszautasítá e kiváló embert, mint egykor Báthory Istvánt vagy később Bethlen Gábort. Pedig bármelyikök méltóbb férj lett volna egy habsburgi herczegnőhöz, mint a jellemtelen Zsigmond.

A fejedelem egyelőre Erdélyben maradt, azután pedig Lengyelországba ment, zavart kedélyét utazással akarván fölvidítani.

* * *

Endre bíboros művelt, jó indulatú, szeretetreméltó ember volt, de nem volt benne olyan tulajdonság, a mely képessé tette volna, hogy az akkori bonyolult viszonyok között megálljon. Nem ismerte Erdély viszonyait, nem ismerte az embereket s bámulatosan könnyen hitt mindenkinek.

Legelső törekvése volt, hogy Erdély számos ellenségeivel a békés kiegyezés útját egyengesse. Nemcsak mert pap volt, hanem mert neki is része volt abban, hogy Erdély a tizenötéves háborúban a keresztények oldalán vett részt, kétségtelenül nem nagy hajlammal, de mégis rászánta magát, hogy a törökkel, tatárral alkudozást kezdjen.

Báthory Endre bíboros aláírása.

A szomszéd vajdákkal való viszonyokat is rendezni törekedett. Barátságos összeköttetésbe lépett Mogila moldvai vajdával, s hogy barátságuk szorosabb legyen, a vajda leányát eljegyezte mostoha testvérével: Ifju Jánossal. De Moldvánál nagyobb figyelmet érdemelt Havasalföld vagy inkább annak a vajdája: Mihály. A bíboros természetesen azt kívánta, hogy ugyanoly viszonyba lépjen vele, mint a milyenben volt Zsigmonddal. A vajdának már akkor nagyobb dolgokon járt az esze. De gondolván: minek Endrét arról fölvilágosítani? egy esküvel több vagy kevesebb, úgyis mindegy – augusztus 14-ikén letett a hűségi esküt a bíboros irányában.

Kiváló figyelmet kívánt Endre a Rudolffal való kibékülésre is fordítani. Legjobb szerette volna ott venni fel a fonalat, a hol Zsigmond első lemondása előtt elejté. De a dolog nem ment. Rudolf és tanácsosai annak idején ugyan igen ellenezték Zsigmond lemondását, de mivel Erdély már a kezökbe került, nem akartak arról lemondani. Ámbár a biztosok rövid ott tartózkodása is csak arra szolgált bizonyítékul, hogy Erdélynek különállása ez időszerint szükséges. De nem akarták elhinni s a helyett, hogy Erdélylyel kiegyezve ismét egyesült erővel fordultak volna a török ellen, a mire a bíboros, a ki csak kényszerűségből kezdett azzal alkudozást, a legszívesebben ráállott volna, minden erővel azon voltak, hogy Endrét megronthassák. Ez okból nem is tettek semmit a tulajdonképi ellenség ellen, hanem nagy összegeket küldöztek Mihály vajdának, hogy kellőkép felkészülhessen. Azonkivül Rudolf kormánya még a Tisza vidékén is nagyobb sereget tartott Básta vezérlete alatt, a melynek szintén csak Erdély féken tartása volt a rendeltetése.

Így készült az a politika, a mely utóbb majd minden eredménytől megfosztá a szerencsésen kezdett háborút, s a mely egyelőre Báthory Endrét sodorta el. A szegény bíboros olyan volt, mint a vak. Nem bírva semmi emberismerettel, a legkényesebb ügyeket gyakran olyanokra bízta, a kik titkos ellenségei valának. Ilyen volt Kornis Gáspár, a kit Mihálynál is járatott követségben, s a kit az ország kapitányává nevezett ki. Így történt, hogy noha látta, mikép Mihály fegyverkezése igen komoly természetű s hogy az inkább ő ellene, mint sem a török ellen irányul, miért is szükségesnek látta hivatalosan megkérdeni czélját – beérte azzal, hogy a vajda hozzá való hűsége mellett esküdözött. Egészen elborzasztó hatást tettek reá az átkok, a melyeket Mihály a saját fejére kívánt, ha nem igaz híve neki: „Addig üldözzön az Isten s oly nyomorba jussak, hogy kénytelen legyen éhségemet saját fiam husával, szomjamat annak vérével csillapítani, ha nem vagyok igaz hűséggel Endre iránt” – mondá. S ezen megnyugodott a bíboros, sőt a szász városokban intézkedést tett, hogy Mihály fölszerelését elősegítsék.

Báthory Endre halála.
A „Neu eröffnete ottomanische Pforte” czimű, 1694-ben megjelent műből.

Így állván a dolgok, Rudolf miniszterei nem találták szükségesnek, hogy Endrével bármi viszonyba is lépjenek, s julius 23-án felszólítás ment az erdélyi rendekhez: térjenek vissza Rudolf hűségére.

Míg azonban a veszedelem felhői minden felől összetornyosulának, Endre aprólékos dolgokkal foglalkozott: templomokat építtetett, testvérének Boldizsárnak síremléket készíttetett, maga faragván számára koporsót; ezenfelül kedvencz szórakozásainak: a vadászatnak és halászatnak élt.

Mihály e közben felkészült s megindítá hadait Erdély ellen. Október 18-án lépett Erdély földjére. Betöréséről Endre csak két nap mulva nyert tudósítást. Gyorsan elkezdett fegyverkezni s mikor október 27-én találkoztak, már tekintélyes seregnek állott az élén. Mindazonáltal sokkal kisebb volt az, mint ellenfeléé, úgy hogy tanácsosnak látszott Szeben városra támaszkodva, védelmi helyzetben maradni addig, míg nagyobb haderő gyűl össze. De nem merte, attól félvén, hogy Szeben is árulóvá lesz. S ettől nem ok nélkül lehetett tartani, mert Mihály nem a maga, hanem a császár nevében jelent meg, a szász városok pedig mindig hajlamot tanusítának az ahhoz való csatlakozásra. Ennélfogva rászánták magukat Endre emberei, hogy másnap megütköznek. A Szeben közelében fekvő Sz.-Erzsébet és Schellenberg között folyt le a véres csata. Az oláh vajda seregeit ismételten visszaverték, de magyar csapatai ujra helyreállíták a harczot. Végre is az erdélyi sereg bukott el a nehéz küzdelemben. Mihály teljes diadalt aratott s pár nap mulva hat szürke lovon ünnepi bevonulását tartá Gyula-Fehérvárra.

Báthory Endre feje.
Egykorú metszet a csász. és kir. családi hitbizományi könyvtár metszet-gyűjteményében.

E közben Báthory Endre valami másfél száz nemes kiséretében Moldvának vette útját. Már-már közel volt ahhoz, hogy megmenekül, de a Báthoryak ellen gyűlölettel viseltető s Mihály ügynökeitől felizgatott székelyek megtámadták a vele volt kis csapatot s Pásztor-Bükknél szétverték. Endre ezúttal is elmenekült, de a Naszkalát hegyen Ördög Balázs október 31-én megölte. Fejét a lázadók Gyula-Fehérvárra vitték. Mihály törzsét is oda hozatta és fejedelmi pompával eltemetteté.

A vajda diadalai nem kevéssé lepték meg a prágai udvart. Hogy ennyire sikerüljön a dolga, azt nem várták s nem is óhajtották. A terv az volt, hogy míg Mihály délről támadja meg Erdélyt, addig Básta északról nyomul be, közösen meghódítják Erdélyt a azután Mihály holmi arany-gyapjas renddel vagy hasonló kitüntetéssel jutalmazva visszatér hazájába. De a ravasz vajda tudta ezt, s épen az volt egyik oka gyors föllépésének, hogy elejét vegye minden efféle tervnek. Így történt, hogy Básta nem is keríthetett egyebet kezére, mint a részeket Kővárral és Huszttal, s innen csak figyelemmel kísérhette, mikép gazdálkodik Mihály, a „királyi helytartó”.

Mihály vajda.
Sadeler E. metszete. Az Orsz. Képtár metszet-gyűjteményében.

Nagyjából ő is meghagyta. Erdély alkotmányát, a mint volt. Arra, hogy ott az oláh nemzetiség érdekében valamit tegyen, nem volt rá eset, mert még annyi oláh művelt ember sem létezett, a kikkel a havasalföldi hivatalokat és tisztségeket betölthette volna; ott is inkább magyarokat volt kénytelen alkalmazni. Azonban azzal igyekezett az Erdélyben fennállott viszonyokat megzavarni, hogy míg a nemességet s a szászokat oly adókkal terhelte, a melyek majdnem elviselhetetlenek valának, addig a székelyeknek visszaadá ősi szabadságaikat, még pedig nem a saját nevében, hanem egy Rudolf király nevére hamisított oklevéllel.

A közbiztonság szomorú állapotba jutott. Senki, de kivált a nemes, nem volt biztos a vajda katonáinak támadásai elől, s részben az ő hatásának tulajdonítható, hogy nemcsak a székelyek keltek föl nemeseik ellen, hanem az oláhjobbágyok is rendre pusztították a földesurak udvarházait, mi közben borzasztó kegyetlenségeket követtek el.

De ha Mihály nem tett is semmit, mintha Erdélyt oláhvá akarná tenni, s magát egyre Rudolf helytartójának nevezé, mégis mindinkább adta tanujelét, hogy végleg meg akarja magát fészkelni ez országban. Ez különösen Bástának tűnt fel, a kinek a szavára azonban egyelőre nem sokat hallgattak, úgy levén ismeretes, mint Mihály személyes ellensége.

Mihályról azt mondhatni, hogy egészen a Báthoryak utódai kívánt lenni. Hódító politikájában is Báthory Zsigmondot választá mintaképül. Csakhogy nem érte be azzal, hogy a tartományok vajdáit felsősége alá hajtsa. Magáról tudta, hogy annak kevés az értéke: tényleg akart uralkodni mind a három tartományban. Havasalföldet és Erdélyt már bírta, szemét tehát a harmadikra: Moldvára vetette. Szerencséje ismét nem hagyá el s 1600 őszén igen rövid hadjáratban elfoglalta Moldvát, miután Mogila Jeremiást saját katonái elhagyták.

Erdély állapotai e közben mind siralmasabbakká lettek. De az is kitünt, hogy nem tarthatnak már soká. Mihály egész uralma cseréplábon álló óriáshoz lévén hasonló, csak egy lökésre volt szükség, hogy összedőljön. A bomlás legelső jele volt, hogy többen a szolgálatában állott magyar főtisztek közül elhagyták, a kik között a vezérszerepet Székely Mózes vitte. A főurak ekkor összegyűltek Kolozsvárott és tanakodtak: mikép szabadulhatnának meg a legkönnyebben Mihály uralmától. Elhatározták, hogy szeptember elejére Tordára egybehívják a rendeket, míg Mihály Szász-Sebesre rendelte a táborba szállást, állítólag a török ellen.

Két helyen gyülekezett tehát Erdély népe. A megyék Hunyad és Szörény kivételével mind Tordának tartottak, a székelyek többsége Szász-Sebesre, Aranyos- és Maros-szék megfeledkezve a nemesség elleni haragról, a nemzeti ügy mellett kivántak küzdeni és szintén Tordának vették útjokat. A tordai tábor így rövid időn igen nagyra nőtt. Mihály azt hitte, hogy még könnyű szerrel megnyerheti, elküldé tehát főgenerálisát: Csáky Istvánt a rendek lecsillapítására. Ámde nem Csáky vitte át a nemességet, hanem ez hódította a maga részére őt és tette meg vezérévé.

A nemesség nem igen lelkesedett a német uralomért, mindazonáltal tudta, hogy csak Básta segélyével győzheti meg Mihályt. Azért a nemesek szintén Rudolf híveinek vallák magukat s Mihályt azzal vádolták, hogy el akar szakadni. Básta biztosításokat kívánt a rendektől, s miután azokat megnyerte, elérkezettnek vélte az időt az általa mindig veszélyesnek tartott Mihály kiűzésére. Benyomult tehát Erdélybe, egyesült a nemességgel s az egyesült hadsereggel Gyula-Fehérvár felé indult. Mihály is megindult Szász-Sebesről. A két sereg szeptember 18-án találkozott Miriszló és Decse között, nem messze Enyedtől. Mihály teljesen tönkre tétetett és földönfutóvá lett, miután Zamoyszky lengyel kanczellár és Mogila moldvai vajda nemcsak Moldvát foglalták vissza, hanem Havasalföldet és hatalmukba keríték, a hol Mogila Simont tették meg vajdává.

Básta György.
Egykorú metszet Ach J. festménye után. Az Orsz. Képtár metszet-gyűjteményében.

A kormányt most Básta és Csáky közösen vitték. De a dolog nem maradhatott soká eben a bizonytalan állapotban, mert ismételten oly jelek voltak észlelhetők, a melyekből kitűnt, hogy sem a török, sem a lengyel Rudolf uralmát nem fogja békén tűrni Erdélyben. Az is világos volt mindenki előtt, hogy nem ok nélkül hordja magával Zamoyszky Báthory Zsigmondot moldvai és havasalföldi harczaiban; ezenfelül a rokonszenv a haszontalan fejedelem iránt, minden érdemetlen volta mellett, még mindig jelentékeny vala. Tevékeny pártja élén Székely Mózes állott. Csak ha Rudolf kormánya valami rendkívüli erélyt fejt ki, a mi az erdélyieket biztosítja arról, hogy bármely ellenséggel szemben megállhat, akkor lehetett volna talán megtartani, de az nem történt meg. A rendek tehát azzal vélték a török és lengyel veszedelmet legjobban elháríthatni, ha Zsigmondot ismét visszahelyezik székébe, a mi a következő évi (1601.) febr. 3-ikán meg is történt.

De ha ezzel az egyik veszélyt elkerülték, beleestek a másikba. A prágai udvar ugyanis el volt határozva, hogy Erdélyt minden áron megtartja. Kész volt inkább megbocsátani Mihálynak, csakhogy Erdélyt valamiképen hatalmába keríthesse. Hogy a Mihály és Básta közötti ellenséges viszony ne álljon e terv útjában, Gonzaga kassai főkapitány által kibékíté a két régi ellenfelet, legalább színre aztán ujra megkezdte a harczot Erdélyért. A goroszlai csata (augusztus 3.) Rudolf javára döntött: Zsigmond kénytelen volt Moldvába futni.

Most kezdetét vette az iszonyú gazdálkodás. Mihály követte eddig gyakorlott rendszerét és Básta, a ki az előtt Erdélyben a mérséklet és kímélet fegyvereivel kívánt harczolni, szintén ezt a módot találta alkalmazandónak és különösen a városokra iszonyú sarczot rótt. Egymást ezután is gyűlölte a két fériú, s mihelyt Zsigmondtól nem volt mit tartaniok, elkezdték régi viszálykodásaikat, a melyeknek az lett a végök, hogy Básta Mihályt Beaury vallon kapitány által, augusztus 19-ikén, saját sátorában megölette.

Zsigmondon talán ismét a kétségbeesés vesz erőt, ha párthívei, különösen Székely Mózes – nem annyira személyeért, mint az általa, az igaz nyomorúságosan képviselt elvért: Erdély függetlenségéért – buzgón fel nem karolják ügyét. Így azonban némi török csapatoktól segítve, Erdélybe rövid időn visszatérhetett.

Ámde teljesen érdemetlennek mutatkozott annyi derék férfiú támogatására. Alig érkezett Erdélybe, alig sikerült Básta hadát kiűznie, alkudozásba bocsátkozott Rudolffal. Nem azért, mintha Erdély szabadságait legalább részben megmenteni akarná, hanem hogy saját személye annyira-mennyire ki legyen elégítve. A tanácsurak tudtán kívül űzött politikájában Marietti jezsuitára hallgatott leginkább. Tanácsosai csak akkor jutottak tudomására üzelmeinek, a mikor már bejött a német had, de Székely és még néhányan nem hallgattak Zsigmond szavára és fölvették a harczot. Julius 2-ikán volt a tövisi csata. Székely megveretett a leghősibb küzdelem után, a melyben majdnem egész csapata elhullott.

Zsigmond most nyiltan a császári táborba vette magát s onnan hirdetett bűnbocsánatot azok részére, a kik Rudolfhoz állanak. Majd tudtul adá az országnak, hogy kiegyezett a császárral, a kitől Csehországban Lobkovitzot nyerte tartózkodása helyéül, és 50,000 forintnyi év-díjat élete fentartására. Julius 26-ikán útra kelt, hogy végkép elhagyja Erdélyt.

Básta György emlékérme.
Előlapjának körirata: GEORGIVS BASTA D(omi) n(v) s in Svlt Equ(es) avr(atvs.) Azaz: BÁSTA GYÖRGY, Sult ura, arany sarkantyús vitéz. Hátlapjának körirata: S(uae) c(aesareae) M(ajestatis) ac Cath(olicae) Reg(is) His(paniae) Cons(iliarius) Bel(licus) et in Trans(silvania) capit(aneus) General(is). Azaz: Ő császári Felségének és Spanyolország kath. királyának hadi tanácsosa és Erdélyben fővezére. Középen: Vall(acho) Prof(ligato Sic(vlo) Dev(icto) Dac(ia) Rec(epta) 1603. Azaz: Az oláhok leverve, a székelyek legyőzve, Dáczia (t. i. Erdély) visszafoglalva, 1603-ban.
A Nemz. Muzeum régiségtárában. Eredeti fölvétel.

Most már utolsó foszlánya is eltünt annak a szeretetnek és ragaszkodásnak, a melylyel Erdély népe – részint kegyeletből, részint elismerésből egyes jó tulajdonaiért – a Báthory-család iránt viseltetett. Zsigmondot a nép átkai kisérték útjára. „Ime kiírtá – mondták – a legjobbakat, elfecsérlé a haza vagyonát, koldussá tette az országot, s midőn már nincs, a mit elveszítsen, elhagyja nyomorultan, megalázva!” S a magyarországi higgadt szemlélő is azt irá róla: „Bujdosni ment, mint Káin a sok ártatlanul kiontott vérnek miatta.” Halála 1613. márczius 27-ikén következett be.

Básta most ismét úr volt Erdélyben. Kormányzásának az volt alapelve, hogy Erdélyt fegyverrel hódították meg, tehát nincs joga, hogy alkotmányának fentartását kivánja. Egyébiránt azt ajánlá, hogy a nemesség megfékezése szempontjából a székelyek és szászok iránt, legalább egyelőre, tekintettel kell lenni. De nem volt könnyű az erdélyi nemességet megfékeznie. Székely Mózes, a szegény szülők gyermekéből fölemelkedett hadvezér, állt a nemesek élén. A tövisi csata után Temesvárra ment s az ottani basával jó viszonyban lévén, annak közbenjárására sikerült a török szultánt tervének megnyernie. Megkapta az athnámét, mely szerint ő és utódia lesznek Erdély örökös fejedelmei. Az adót néhány évre elengedték neki s későbbre is 15,000 forintról 10,000-re szállították le.

Tavaszszal kellett volna támadnia. Básta minderről nem nyervén tudomást, csapatai nagy részét kivonta Erdélyből. Ezzel Székely helyzetét igen megkönnyíté, úgy hogy rövid időn az egész tartomány urává lőn. Prágából most békeajánlat jött, az alatt a föltétel alatt, hogy Székely érje be Erdélylyel s a lugos-karánsebesi bánsággal, míg a többi részeket engedje át Rudolfnak. De Székely sem az erdélyiek, sem a török iránti tekintetből ily módon meg nem alkudhatott. Nemsokára módot találtak a megrontására. Radul oláh vajda véletlenül rajta ütött az országon, a nemesség iránt engesztelhetetlen székelyek nagy részét sikerült megnyernie, ezenfelül alkudozást kezdett a Székely segítségére levő török basával is, a mi által közöttök a jó egyetértést megzavarta.

Tata visszavétele 1597-ben.
A) A vár. B) Őrház. C) Török temető. D) Magyar temető. E) Meleg fürdők. F) Nagy tó. G) Erdő. H) A márvány-hegy. I) K) Német zsoldosok. L) Spanyolok és vallónok. M) Pálffy Miklós csapata. N) Őrség. O) Út Buda felé. Q) Út Győr felé. R) Esztergom fele.
Ortelius Redivivus-ból.

Pápa visszavétele 1597-ben.
A) A várkastély. B) A vár. C) Halastó. D) Nagy malom. E) Sváb hadi nép. F) Francziák és vallónok. G) Magyarok. H) Mátyás főherczeg tábora. I) Osztrák ezredek. K) Keresztények szánczai.
Ortelius Redivivus-ból.

Székely addig igyekezett húzni-halasztani az összeütközést, míg segítség nem érkezik, de nem lehetett. Julius 17-ikén történt meg Brassó mellett az összecsapás, a melyben a török csapatok hirtelen megfutamodtak, a magyarság azonban vitézül helyt állott. Nemsokára le kellett ugyan tenniök a győzelem reményéről, de életöket drágán adták el. Maga Székely is kitárta mellét az ellenség előtt, mondván: „Hadd veszszek el én is a hazával!” A csatában az erdélyi nemesség színe, virága elhullott. A győzelem után az oláhok vadúl pusztítottak mindent. Radul oly barbárnak mutatkozott, hogy nem átallá Székely fejét előbb karóba húzatni, majd Brassóban ebek elé dobni, míg végre egy odavaló polgár eltemeté.

Ezúttal azonban beérték az oláhok a szabad rablással. Radulnak nem voltak oly magas röptű gondolatai, mint Mihálynak, s miután csapatai eléggé megszedték magukat, elhagyá Erdélyt, a hova Básta ismét bevonult. Ujabb eljárásával még inkább sérté az erdélyieket. Nagy adót vetett ki, majd az országgyűléshez fordult e szavakkal: „Igazságot akartok-e vagy kegyelmet?” S az egész nemességet árulónak tekintvén, megszabta, hogy a nemesek ugyan megtartsák életöket s vagyonukat, de ennek negyedét készpénzzel váltsák meg. Az országgyűlésen meg nem jelentek egész vagyonukat elveszték, hasonlókép elkobozták azokét is, a kik a brassai csatában elestek. Unverzagt elvei szerint uj közigazgatást hozott be azután, a mely tíz tanácsúrra volt bízva; köztük hat külföldi volt s a négy belföldi közül is kettő szász. A főispáni és király-birói hivatalokat idegenekkel tölté be. A városokat elkezdé katholizálni s Kolozsvárra bevitte a jezsuitákat. Az urakat sorra kivégeztette. A templomokat elszedeté a protestánsoktól s papjaikat elűzé. A közbiztonság iszonyú lábon állott. Bármely hajdúnak jogában állott akármely urat föltartóztatni e kérdéssel: „Hol a gráczia?” azaz Básta menedéklevele, s ha nem volt, letartóztathatta. Hozzájárult, hogy a sok pusztítás, a barmok elhajtása következtében majdnem lehetetlenné vált a földművelés, s miután amúgy is rossz volt a termés, éhség állott be. Mind ez együttvéve borzasztóan siralmas emlékűvé tette a Básta-korszakot.

* * *

A mező-keresztesi ütközettel a tizenöt éves háború jelentékenyebb része befejeződött. Nem mintha e csata valami döntő jelentőségű lett volna, hanem mert ezentúl egészen az erdélyi ügy foglalta el a keresztény részt, a török pedig elgyöngülve csak az imént befejezett perzsa háborúban, majd gyöngítve e háború által is, örült, ha nagyobb hadjáratot nem kell viselnie. Évekig folyt ugyan még a küzdelem, a nemzet gyakran adta fényes tanujeleit hősiességének, a nép sokat szenvedett, de ezentúl már alig volt a háborúnak gyakorlati jelentősége.

Igy mindjárt az 1597-iki hadviselés majdnem eredmény nélkül végződött. Tatát a keresztények bevették, Pápa is a kezökbe került. Majd Mohamed Zerhard basa jött be egy sereggel, Tatát visszavette, azután Vácz ellen ment, a melyet a keresztények felgyujtva elhagyának, s ezt is megszállotta. Nemsokára azonban seregében viszály tört ki a szpáhik és janicsárok között, úgy hogy vissza kellett vonulnia.

Ez évben Báthory Zsigmond is alig tett valamit. Csak Temesvárt ostromoltatta Jósikával őszszel egy hónapig, de eredménytelenül.

Pálffy Miklós, a győri hős arczképe és aláírása.
Az arczkép Ortelius Redivivus-ból.

A következő évben már január 25-én megtartották az országgyűlést. A háború idejében ez általában igen szokásos volt, hogy már jókor legyen pénz. Ez alkalommal azt az ujítást hozták be, hogy az adót nem portánként, hanem füstönkint vagyis házanként vetették ki, és pedig a jobbágyra másfél, a nemesre fél forintot róttak.

Miután ez évre nem akartak nagyobb hadjáratot kezdeni, Pálffy Miklós és Schwarzenberg Adolf, és nem főherczegek voltak a keresztények vezérei. Ezek örvendvén, hogy megszabadultak a főherczegek mellett fontoskodó és minden jóravaló tervet gátló német tanácsosoktól, nem akarták az alkalmat felhasználatlanul hagyni. Összeszedtek tehát 3000 embert s azzal Győr ellen mentek. Márczius 28-ikán este beszakították a Mansfeld által nálunk is meghonosított petárdával a város egyik kapuját, a székesfehérvárit, és szinte észrevétlenül benyomultak rajta. Közben fölébredt a két ezer főre menő török őrség s oly vitézül küzdött, hogy ismételten kérdéses volt a harcz eredménye. Reggelre mindazonáltal a mieink kezében volt a 180 ágyúval megerősített vár. A törökök legnagyobb része elesett, valami 300-at elfogtak közülök.

Győr ostroma után egész sorát a másod- és harmadrendű erősségeknek vették be a mieink. Ilyenek voltak Szent-Márton, Tata, Palota, a melyet nyolcz napig ostromoltak, továbbá Gesztes, Vitán, Veszprém, Tihany, Vázsony és Csókakő.

Győr visszavétele 1598-ban.
A) A fehérvári kapu. B) A bécsi kapu. C) A vizi kapu. D) A vár. E) A székesegyház. F) G) Bástyák. H) Wobecourt csapata. I) Obernbruck csapata. K) Francziák és vallónok. L) Magyarok. M) Don a Lopus százada. N) Strassaldo lovasai O) Schwarzenberg. P) Hoin százada. Q) Werling százada. R) Pálffy-huszárok és más lovasok. S) Külváros. T) Kis-Csallóköz. V) Temető.
Ortelius Redivivus-ból.

Most Buda ostromát kezdték sürgetni a vitézek. Erre azonban nagy hadsereg volt összejövendő, a melynek élén ismét Mátyás főherczeg állott volna. A német birodalom segélyét is be kellett várni.

Szeptember volt már, mikor megjött az engedély, hogy Mátyás főherczeg megérkezése előtt is megtámadhatják Budát. Október 5-ikén a keresztény hadak Ó-Buda alá érkeztek, 17-ikén bevették a vizivárost. A Gellért-hegyet is bevette Pálffy, és jól megerősíté. De utóvégre is az őszi hidegek következtében november 3-ikán kénytelenek voltak felhagyni a további ostrommal. Pedig ha a haditanács előbb megengedi a támadást, alig kétséges, hogy Buda magyar kézbe jut. Másrészt a törökök is kevés eredményt mutathattak fel a Tiszán-túl viselt harczaikkal. Aradot, Csanádot, Nagy-Lakot bevették ugyan, de Nagy-Várad ellen hiába intéztek támadást.

Még kevesebb érdekest nyujtott az 1599-ik év. Az országgyűlést ismét Pál-fordulásakor tartották, adót is annyit ajánlottak meg a rendek, mint tavaly. Ebből 10,000 vitéz volt tartandó hat hónapon át, és pedig 4000 a tiszai megyékben, 3800 a Dunán-inneniekben, 1400 a Dunán-túl, mindenütt fele lovas, fele gyalog; Szlavóniában végül 200 lovas és 600 gyalog. A Várad vidékén fekvő megyékben, azaz az Erdélyhez tartozott részekben, a szükség szerint kellett tartani hadi népet. Fölkelésre a nemesség csak a király vezérlete alatt igérkezett hajlandónak, végső szükség esetére azonban még minden negyedik porta után készek voltak egy harczost állítani. A végek védelmére szükséges eme népen kívül alig lévén katonaság, Pálffy és Schwarzenberg sem igen tehettek egyebet portyázásnál. Az előbbi népszerűségét még azzal is emelé, hogy több ízben nagy számú, a törökök s tatárok által elhajtott foglyot szabadított meg, s általában figyelmét a legszegényebb népre is fordítá. Ez évben kísérletet tettek a béke megkötésére, de siker nélkül, mert mindegyik fél csak követelésekkel lépett fel. A törökök Győrt, Esztergomot, Füleket és Nógrádot követelték, a királyiak ellenben Egert, Hatvant s néhány Eger-vidéki kisebb erősséget.

Buda ostroma 1598-ban.
A) A várkastély. B) A felső város (a mai Vár). C) A zsidó- vagy viziváros. D) A hátsó külváros (a mai Attila-utcza). E) Palota és vámház a felső városban. F) Az alsóváros (ma: Tabán). G) Pest. H) Meleg fürdők. I) Kis erőd, melyet a törökök felgyujtottak és elhagytak. K) Régi romok a Margit-szigeten. L) Török temető. M) Sánczok, a honnan a várost lövöldözték. N) A Duna. O) Hajóhíd.
Ortelius Redivivus-ból.

Nagyvárad ostroma 1598-ban.
A) A vár. B) Szt. László temploma, mely előtt a király lovas szobra. C). Püspöki lak. D) Csonka bástya. E) Arany bástya. F) Velenczei bástya. G) Királyfi-bástya. H) Fa-bástya. I) A város. K) A külváros. L) Török sánczok. M) A törökök futó árkai. N) Török tábor. O) Tatár tábor. P) A Nagy-Kőrös. Q) A Kis-Kőrös.
Ortelius Redivivus-ból.

Valamivel élénkebb volt az 1600-ik év, a melyre a nemesség saját erszényéből ismét megajánlá ugyan a fél forintot, de a jobbágyok adóját egyre leszállítá. Ez évben az udvar is szándékozott valamit tenni. E czélból az év elején nagyobb haditanácsot tartanák, a melyre az utolsó években igen nagy tekintélyre emelkedett Pálffy Miklóst is meghívták. Sajnos, hogy ezzel kissé elkéstek, mert a hős vezér mindenek nagy sajnálatára márczius 23-ikán elhunyt. Nemsokára társa, a derék Schwarzenberg is követte őt. Pápán ugyanis bizonyos La-Motte vezérlete alatt fellázadt a zsold kimaradása miatt bosszús franczia őrség, a szigorú rendet tartó parancsnokot: Maróth Mihályt s a többi főbb tiszteket fogságra vetették, azután alkudozásba léptek szabadon bocsátott török foglyok útján a székesfehérvári béggel, a város átadását igérvén neki, ha zsoldjukat kifizeti s haza bocsátja őket. A keresztény vezérek eleinte a zsold megfizetésének igéretével lecsillapíthatni vélték a lázongókat, de később kitünt, hogy komolyabb természetű ügy van itt krdésben. Ha ugyanis az efféle szokássá válik, úgy az akkori viszonyok mellett, a mikor a zsold rendes kiszolgáltatása egészen szokatlan valami volt, nem lehetett volna sereget föntartani. Schwarzenberg tehát személyesen indult a lázadók megfékezésére, de egy kirohanás alkalmával, julius 26-ikán egy golyó fején találta s meghalt.

Schwarzenber Adolf arczképe.
Ach János metszete, természetről készült festmény után; az Orsz. Képtár metszet-gyűjteményében.

Az ostromlók a jelenlevő Nádasdyt választották meg vezérnek, de a hadi tanács ekkora sereg élén sem akarván magyart látni, Nádasdyt nem erősíté meg, hanem Redern Menyhértet nevezé ki. Csak miután ez is elhunyt, bízták a vezérletet Nádasdyra. Ez csakugyan be is vette Pápát, de e siker után engednie kellett katonái kivánságának, a kik azt követelték, hogy a lázadók felett ítéletet tarthassanak. Mint gondolni lehet, a vad vitézek a legkeresettebb kínzásokra itélték azokat, a kik zászlójukat elárulták. Többeket a földbe ástak s a reájok elsütött ágyúgolyóval zúzták szét fejöket.

Pálffy Miklós síremléke.
Eredeti fénykép nyomán.

Az ez évi hadjárat alatt Klóst, Kis-Komáromot, Babocsát – az utóbbit árulás folytán – továbbá egyik legjelentékenyebb végvárunkat Kanizsát vesztettük el. Lotharingiai Fülöp Manó, Mercoeur herczege, az idei hadjáratra kinevezett vezér, segítségére ment ugyan Kanizsának, de azt tapasztalván, hogy intézkedései fonákok, minden támadás kísérlete nélkül visszafordult. A várat parancsnoka: Paradeiser október 20-ikán feladta. Ezért a következő évben a hadi törvényszék a babocsai árulókkal együtt halálra itélte és kivégeztette.

A kanizsai és babocsai árulók kivégzése 1601-ben.
A) Paradeiser György, Kanizsa parancsnoka. B) Kugler György kanizsa al-parancsnoka. C) Uhrmüller Vilmos, Babocsa parancsnoka. D) Rasso Hugo babocsai alparancsnok. E) Nusch Pongrácz hadbíró. F) Stöckel Máté őrmester. – A kanizsai árulókat Bécsben, az „Am Hof” nevű téren, a babocsaiakat ugyancsak Bécsben, a „Graben”-en végezték ki.
Ortelius Redivivus-ból.

1601-ben a királyiak szerették volna kiköszörülni a rajtok esett csorbát. A hadjárathoz az országgyűlés is hozzájárulni kívánván, ismét megszavazott minden füst után a jobbágytól másfél, az úrtól fél forintot. Ez évben a pápa is küldött rokona: Aldobrandini vezérlete alatt 10,000 embert; Gonzaga és Medici szintén vezettek florenczi és mantuai csapatokat segítségül. A hadi tanácsban ennélfogva elhatározták, hogy Budát vagy Székesfehérvárt fogják megostromolni. Utóbb mégis a könnyebb Székes-Fehérvárt választák, az ellenség félrevezetésére azonban azt hiresztelték, hogy Budát akarják megtámadni. Ennek az volt a következménye, hogy kivált Budát erősítette az ellenség, Székes-Fehérvárra pedig a gazdagabb törökök azt vitték, a mi kinek-kinek a legbecsesebb. Szeptember 21-ikén esett az ősi királyi város ujra keresztény kézbe. A budai basa ezt nem nézhetvén békével, megtámadta a keresztény sereget, de a Sárvíznél október 15-ikén teljesen megveretett.

Kanizsa ostroma 1601-ben.
A) A vár. B) A régi vár. C) Kerek bástya. D) Lőpor-torony. E) Lóusztató. F) Vizi-árok. G) H) Hidak. I) Mocsár. K) Külváros, amely leégett. L) Pápai csapatok. M) Delphino Flaminius. N) Ferdinánd főherczeg. O) Medici János. P) Madrutz Gandentius ezredes. Q) Mantua herczege, spanyol hadi néppel. R) Sáncz, melyet a törökök elhagytak. S) Német lovasság. T) Magyar lovasság. V) De Monte Ferencz. W) Híd őrizetére szolgáló sáncz. X) Grácz felé vezető út. Y) Sziget felé vezető út. Z) Székesfehérvár felé vezető út. A Mura.
Ortelius Redivivus-ból.

Ugyanez évben Kanizsa visszafoglalására is tettek a keresztények kisérletet Ferdinánd stíriai herczeg vezérlete alatt. Hozzá csatlakozott Aldobrandini is, a ki nem volt rábírható, hogy a fősereghez jőjjön, mert, mint mondá, neki Kanizsa visszafoglalásán munkálnia tették feladatává. Az ostrom késő őszig elhúzódott. Utóbb az ostromlók Mátyás főherczegtől is nyertek segélyt Russwurm alatt, de már kifogytak az időből, úgy hogy Ferdinánd serege minden dicsőség nélkül visszavonulni volt kénytelen. Az 1602-ik évben is elég nagyban folyt a hadviselés, ámbár az ország a kormány által elkövetett visszaélések következtében oly ingerültségbe jutott, hogy azt sem tudta volna a magyar ember hirtelenében megmondani: ki az ő nagyobb ellensége: a török-e vagy a német? Mindamellett az országgyűlés most is megszavazott annyi adót, mint az elmult évben, ezenfelül Mátyás főherczegnek külön 20–20 denárt, mert Székes-Fehérvárnál kitüntette magát. A nemzet általában mindig szívesen megtett, a mit csak tehetett, elismerése kifejezésére, ha az uralkodóház valamely tagja csak némi érdeklődést is tanusított iránta. Ez évben az elhunyt Mercoeur helyébe, Russwurmot állították a sereg élére Mátyás mellé, aki csak névleges fővezér volt. Russwurm nem bizonyult valami kitünő vezérnek. Illésházy szerint „kevély, gonosz ember vala, kártyás, részeges német.” Addig készülődött Győr mellett, míg Székes-Fehérvárt a lázongó őrség az ellenség kezére játszotta. Itt fölmentő gyanánt nem működhetvén, bevette Pestet majd Budát fogta ostrom alá. Ennek bevételéről azonban ez évben is le kellett a keresztényeknek mondaniok. Nádasdy, Thurzó és más magyar kapitányok, hogy valami mégis történjék, bevették a fővároshoz közelebb fekvő s jelentékenyebb Duna-melléki helyeket: Adonyt, Földvárt, Paksot. Némelyek mozgalmaikat egész Tolnáig és Kalocsáig terjeszték, nem megszállván, de legalább kirabolván e helyeket.

Buda és Pest ostroma 1602-ben.
A) Pest. B) A várkastély. C) A felső város (a mai Vár). D) A hátsó külváros. E) A vizi- vagy zsidó-város. F) az alsó külváros (ma: Tabán). G) A felső külváros (ma: Ujlak). H) Vámház. I) Meleg fürdők. K) Gellért-hegy. L) Hajóhíd. M) A keresztények tábora.
Ortelius Redivivus-ból.

A következő évben (1603.) Russwurm ismét Buda táján táborzott. Hogy Budát ellássák, török sereg jött, a melyet azonban a keresztények, kivált Nádasdy buzgalma következtében, teljesen tönkre tettek. Ezután Hatvant vették be a mieink. Nemsokára elhunyt a derék Nádasdy, az év elején pedig Zrinyi György. Így haltak el sorra azok, a kik a tizenöt éves háborúban legkitünőbb embereinek valának. De az egész háború is már ellaposodott. A mi évről-évre történt, az korán sem felelt meg a ráfordított vér- és pénzáldozatnak. Az addigi harczokból az volt a tanulság, hogy ez idő szerint a török már nem képes ellenünk valami döntő súlylyal föllépni, de viszont az ő kiűzésének ideje sem érkezett el. S mégis a kormány oly garázdálkodást vitt véghez, mintha legalább is egész Magyarországot meghódította volna. Az ellene való védekezés látszott ennél fogva első sorban nemzeti teendőül.

Relief-kép Győr visszavétele s a törökök felett kivívott győzelmek emlékére.
Rudolf király megbízásából készíté Adriaen de Fries.
A bécsi csász. és kir. udv. muzeumban. Eredeti fényképi fölvétel.

* * *

Mielőtt részletesebben tárgyalnók a kormány tetteit és mulasztásait, a melyek a magyar nemzet hangulatában amaz ártalmas fordulatot előidézték, hazánk akkori vallási viszonyairól kell előzetesen néhány szót szólanunk. Mert a kormánynak ezen a téren elkövetett hibái igen nagy mértékben járultak az általános elégületlenség fölidézéséhez.

A mohácsi vész előtt, mint azt a maga helyén elbeszéltük, megkezdődött hazánkban a reformáczió, de még nem tudott a lakosság minden rétegeibe elhatni. A többség még a katholikus vallásnak volt a híve. Nem csoda, ha a mohácsi vész után mindkét király első kötelességének tartá, hogy az „eretnekség” ellen föllépjen. János király 1527. január 21-ikén adott ki rendeletet a lutheránusok ellen, a melynek következménye volt, hogy a libet-bányai lelkészt és tanítót elevenen megégették. De Ferdinánd sem akart hátrább maradni ellenfelénél s kiadta augusztus 26-iki rendeletét, a melynek néhány pontját a kor gondolkozás-módja s az uj irány miként való nyilatkozásának szempontjából fölemlíteni érdemes. A kik Szűz Máriáról azt állítják, hogy ő is csak bűnös, földi nő – mondja a rendelet – testi büntetéssel halállal vagy jószágvesztéssel lakoljanak; a kik pedig Mária s a szentek segítségül hívását elmellőzik, azok fogsággal és száműzéssel büntettessenek. Hasonlókép testi büntetéssel, illetőleg halállal és jószágvesztéssel fenyíttetnek azok, akik az úr vacsoráját két szín alatt veszik magukhoz. Az oly házat, a hol efféle történik, vagy kobozzák el vagy rontsák le. Azok a papok, a kik a katholikus lelkészekétől eltérő ruhát, hajat viselnek és megházasodnak: fogságot szenvedjenek, azután saját hatóságuknak adassanak át; a kik pedig fölszentelés nélkül hirdetik Isten igéjét és osztogatják a szentségeket, azokat fejezzék le, fojtsák a vízbe vagy égessék meg. A kik a bőjtöt elmulasztják, azokat ugyanannyi napon kenyéren és vízen tartsák. A kik évenként legalább egyszer nem gyónnak vagy pedig nem hisznek abban, hogy az élők a holtakért valamit tehetnek, fogsággal, száműzéssel lakoljanak. A kik az oltárokat, szentség-tartókat, keresztelő köveket, feszületeket avagy képeket lerombolják, azokat fenyítsék meg, esetleg veszítsék el szabadságukat, sőt jószágukat is. Ferdinánd király rendelete ezenfelül azokra is mért különféle büntetést, a kik személyesen nem követnek el a felsoroltakhoz hasonló cselekvényeket, de azok „elkövetőit” pártolják.

Azonban valamint a mohácsi vész előtt hozott szigorú törvények nagyrészt végrehajtatlanul maradtak, hasonlókép történt János és Ferdinánd rendeleteivel. Nemsokára észrevették a királyok, hogy sokkal általánosabb mozgalom a reformáczió, mintsem azt könnyű szerrel elfojthatnák, és mintsem érdekükben állana, hogy annak híveit ellenségeikké tegyék. Néhány kezdetben elkövetett vérengzés után e szigorú rendeletek azoknak a törvényeknek a számát szaporíták, a melyeknek a végrehajtása el szokott maradni. Így a reformáczió éveken át minden nagyobb akadály nélkül terjedhetett.

Szegedi Kis István.
Egykorú metszetről.

Előmozdítást nyert első sorban azzal, hogy nemsokára számos főúr csatlakozott hozzá – első volt köztük Perényi Péter – a kik a kegyuraságuk alatt álló helyeken megengedték a reformátorok működését, s így módot nyujtottak arra, hogy a néphez is eljusson az ujítás. Némelyek közülök – mind Nádasdy Tamás – nyomdákat állítottak, mások tanulókat küldtek külföldre stb. Nem megvetendő hasznára volt a reformácziónak az a körülmény sem, hogy miután a mohácsi csata után a főpapi székek legtöbbje megüresedett, azok birtokait világiaknak adták, a kik közül buzgó katholikus aligha volt, hanem vagy pártolói valának a reformácziónak vagy közönyösek minden vallási dolgok iránt. Sőt mikor a püspökségeket betöltötték is, a római kuria mindaddig nem erősíté meg a kinevezett főpapokat, míg a szokásos adókat le nem fizették. Azok pedig annak teljesítéséra az akkori nehéz viszonyok között gyakran képtelenek valának. Így történt, hogy mint nem valóságos főpapok, áldozárokat nem szentelhettek fel. A nép ennek következtében mind kevesebb katholikus lelkipásztorral bírt, a mi természetesen fokozta a hajlamot, hogy a reformátorokhoz csatlakozzék. Ezek főleg szónoklataikkal és a sajtó útján hatottak a népre. A külföldi egyetemek látogatása is elősegítette a reformáczió terjedését, mert külföldről a honfiak többnyire mint a reformáczió buzgó hívei tértek vissza. Mily általános volt e szokás, mutatja az, hogy magában Wettembergában 1560-ig ötödfélszáz magyar tanult.

Általánosabban a reformáczió először az erdélyi szászoknál terjedt el, a hol a római egyházat rövid időn kiszorítá. Így Szeben városa már 1529-ben meghagyta az ottani papoknak, barátoknak és apáczáknak, hogy vagy csatlakozzanak a reformáczióhoz, vagy hagyják el a várost nyolcz nap alatt. E rendeletnél nagyobb hatása volt a brassói Honterus föllépésének, a ki mint iró és nyomdász, mint tanító és mint pap egyaránt hirdette Luther tanait. Leginkább az ő működésének volt eredménye, hogy a szász egyházak már 1544-ben egyformaságot hoztak be a reformáczió kezdetén zavarba jött szertartásaikba, a következő évben pedig megtartották a medgyesi zsinat-ot, a mely végleg megállapítá a szász egyházat. Alapul elfogadták az ágostai hitvallást s a szász-országi szertartásokat; kimondták, hogy a papság továbbra is a tizedből nyerjen ellátást, s hogy az egyház fejéül szuperintendenst kell választani. Az utóbbi határozatot azonban egyelőre nem valósíták meg, mert György barát ellenséges indulatot tanusított a reformáczió iránt; sőt az általa 1544-ben, Debreczenben tartott országgyűlésen a lutheránusok üldözésére irányuló törvényeket is hozatott. Így a szuperintendens-választást csak Martinuzzi halála után, 1553-ban eljthették meg. Nagyban járult az erdélyi reformáczió biztosításához az, hogy az ottani országgyűlés 1556-ban elkobozta az egyházi javakat. A következő évben már törvényben is elismerték a lutheránus egyházat, 1558-ban pedig Izabella királyné megerősíté Hebler szuperintendenst, a kit az időközben elhunyt Wiener helyére választottak meg.

E közben Magyarország többi részeiben is nagyban terjedt a reformáczió. A reformátorok között első helyen Dévay Bíró Mátyás említendő, a kit ezért „magyar Luther” czímmel is kitüntetnek. Dévay kiképzését a krakkói egyetemen nyeré, a honnan mint buzgó katholikus pap jött vissza. De nemsokára hozzá is elhatottak reformátorok munkái s feltámadt lelkében a kétely. Elhagyta tehát állását, és a wittembergi egyetemet keresé fel, hogy a reformátorok tanaival közelebbről megismerkedjék s lássa: melyik félnek van igazsága? Visszatérvén elhatározá, hogy életét a reformáczió ügyének szenteli. Tanított Budán János, Kassán Ferdinánd király birtokán: az eredmény az lőn, hogy mindkét helyen fogságot kellett szenvednie. De mind a kétszer szerencsésen megszabadult. Ezután Sárvárra Nádasdy Tamáshoz, a reformáczió buzgó pártolójához vonult, a ki ujszigeti nyomdájában ez időtájt nyomatá ki az Erdősi (Sylvester) János által magyarra fordított bibliát. Némi megszakítással itt élt 1534–1541-ig. Ez időben úgy látszik a környéket reformálta, mert több község őt tiszteli alapítójául. Ezután ismét külföldre ment, a honnan csak két év mulva tért vissza.

E közben azonban némi változás állott be. Lutherrel majdnem egyidejüleg kezdette meg reformátori működését a svájczi Zvingli Ulrik. Nagyjából ugyanazokat az elveket vallotta, a melyeket Luther, de iránya határozottabb volt. Különösen abban tért el, hogy míg Luther a Krisztus testének jelenlétét fogadá el az úrvacsorában, addig Zvingli azt csakis jelkép gyanánt tekinté. A reformáczió barátai megkísérlék, hogy a két reformátort kibékítsék, de az általok létrehozott marburgi találkozó (1529.) végleges szétválásukat eredményezé.

A magyar nép természeti hajlamainál fogva hamar Zwinglihez csatlakozik vala, ha nem Németországból, ha nem Luther tekintélye alatt érkezik hozzánk a reformáczió. E körülmény azonban egy időre meggátlá azt. Mindazonáltal már 1530-ban János kis-szebeni lelkész Zvingli értelmében tanított, 1539-ben pedig egyik főúr: Révay tett Lutherhez némely kérdést, a melyek szintén ily értelműek valának. Így volt Dévay is. Kétségkívül nem esett könnyen megválnia egy-két kérdés miatt mesterétől, mindazonáltal visszajövetele után már Zvingli elvei szerint tanított és pedig most már Debreczenben. Tanítása a Lutherhez szigorúan ragaszkodó papoknál annyira szemet szúrt, hogy már 1544-ben panaszt emeltek Luthernél ellene. Luther nagyon csodálkozott a dolgon s kijelenté, hogy azt nem tőle tanulta.

Mindazonáltal még jó darabig nem állott be a magyar reformáltak között a szakadás, bár az 1545-ben Drágffy védnöksége alatt tartott erdődi zsinat Zvingli követői ellen nyilatkozott. A magyar reformátorok ugyanis nagyrészt inkább a szigorúbb svájczi tanokhoz húztak, de e mellett Luther tekintélye iránt is teljes elismeréssel viseltettek. Innen van, hogy régibb reformátoraink épúgy tekinthetők a helvét, mint az ágostai felekezet alapítóinak. Ezek névsorát, bármily jelentőséges volt is a munka, a melyet végeztek, e helyt nem adhatjuk. Be kell érnünk néhány kiválóbbnak fölemlítésével. Ilyenek voltak: Sztáray Mihály, a ki hét év alatt Baranyában s annak közelében 120 községet nyert meg a reformácziónak s a ki mint drámaíró is működött; Szegedi Kis István, a legtudományosabb reformátor, a ki részint saját akaratából, részint a viszonyok kényszerűsége folytán az ország legkülönbözőbb részein terjesztette a reformácziót, név szerint Tasnádon, Gyulán, Czegléden, Temesvárott; az utóbbi helyen iskola-igazgató volt, de Losonczy István elűzé. Majd Túron, Békésen, Tolnán, Laskón (Baranyában) tanított, a hol szuperintendenssé lett s a szigetvári őrséget is megnyeré, végre pedig Ráczkevén működött. Továbbá nevezetesebb reformátorok még: Radán Balázs, Kálmáncsehi Márton Debreczenben, Huszár Pál az ország nyugoti részein, Stöckel Lénárd Bártfán, Kopácsi István Nagy-Bányán, majd Zemplénben, Siklósi Mihály Perényi Péter megtérítője és mások. Igy rövid időn az egész országban megfészkelte magát a reformáczió. Különösen a városi lakosság csatlakozott hozzá, mint az összes felföldi városok, továbbá Debreczen, Nagyvárad, a török kézen levő Buda és Pest magyar lakosai stb.

Dévaynak Zvingli értelmében való tanítása óta mind nagyobbá lett a magyar reformátorok összeköttetése különösen Bullinger zürichi lelkészszel, a kinek iratait 1552-ben már világi magyarok is gyakran forgatták. A két protestáns felekezet elválását az is előmozdítá, hogy a szigorú lutheránusok látván a svájczi reformátorok tanának terjedését, teljes szigorral kivánták megállapítani a netovábbot. Így történt, hogy Kálmáncsehi Márton, debreczeni lelkész is kényszerítve lőn egyháza elhagyására. Arra határozá el magát, hogy Erdélybe megy s elveinek híveket szerez. Itt Petrovics volt pártfogója, az első református főúr. Azonban közvetlenül nem a legnagyobb siker koszorúzta Kálmáncsehi munkálkodását. A kolozsvári lutheránus egyház, élén Dávid Ferenczczel, határozott ellenfél gyanánt fogadá. 1558. májusban Tordán zsinatot és vallási vitatkozást tartottak, a melyben Dávid Kálmáncsehin teljes diadalt aratott.

Nemsokára maga Kálmáncsehi is elhunyt. Úgy látszék, hogy Magyarországon teljesen sikerült a protestantizmust a lutheránus alapon megtartani. Pedig dehogy. Ugyanaz a Dávid, a ki legyőzte Kálmáncsehit, nem bírta a saját lelkében felmerülő kételyeket legyőzni. Még ez évben letette a lutheránusoknál viselt szuperintendensi hivatalt, s a kálvinisták táborába ment át. Ugyanezen évben még más férfiú is ragadta meg a kálvinista egyház zászlaját. Ekkor választá ugyanis lelkészül a debreczeni egyház Melius, családi nevén: Juhász Péter-t. Még csak 23 éves volt, de rendkívüli erélyével egyszerre a kálvinisták vezérévé lett, s két év mulva már esperesi, három év mulva superintendensi hivatalt viselt. A neki adott „magyar Kálvin” nevet teljesen megérdemli, mert époly következetes, hajthatatlan, erőszakos, türelmetlen volt, mint a híres reformátor. Tevékenysége hasonlóan nem ismert határt. Irodalmi művei egész kis könyvtárt tesznek s azokból, bár czélja nem az irodalomból való megélés volt, mégis szép házat tudott a debreczeni piaczon szerezni. Még arra is kerített időt, hogy az első magyar fűvész-könyvet megírja. Pedig már 30 éves korában meghalt s addig folytonosan a legnagyobb küzdelmek között folytak napjai. Juhász egész erélyét arra fordítá, hogy a kálvinista vallást Magyarországon túlsúlyra segítse. Az ő műve volt nagyrészt, hogy az 1562-iki tarczali zsinat az e vidéken hatalmas Perényi Gábor minden ellenzése mellett is az úrvacsora kérdésében a református felfogáshoz csatlakozott. Ugyanabban az évben jelent meg a kálvinisták elveinek rövid összefoglalása, az u. n. „debreczeni vallástétel”, s ugyanez az Eger-völgyi egyházak részére „Confessio Catholica” (azaz: katholikus vallástétel) czím alatt. Ekkoriban t. i. a protestánsok magukat katholikusoknak nevezték.

Erdélyben tehát Dávid karolta fel éles eszével és buzgalmával a kálvinista vallás ügyét, de itt is nagy volt Melius befolyása s az 1559-ben megjelent „kolozsvári hitvallás” kettőjük közös munkája vala. Erdélyben Dávid példájára nagy mozgalom indult meg s az ottani magyarság általában hozzá csatlakozott. A tordai zsinat 1563-ban elfogadá Beza genfi reformátor, Kálvin barátja és társa hitvallását, s a lutheránusok és kálvinisták között mind mérgesebbé vált a harcz. János Zsigmond ennek véget vetendő, a következő évben Nagy-Enyeden nemzeti zsinatot tartott, a melynek az volt az eredménye, hogy az ellentétek kiegyenlíthetetlenek lévén, kimondták a szétválást. Maga János Zsigmond is a kálvinistákhoz csatlakozott és Dávidot nevezé ki udvari papjául.

A Tisza vidékén sem volt már sok hátra a kálvinisták végleges szervezkedéseig. Perényi Gábor 1563-ban Sátoralja-Ujhelyen tartott zsinatot a lutheránus vallás érdekében. Az sem volt képes a mozgalmat feltartóztatni s 1567-ben megalakult a Tisza-vidéki kálvinista egyház, a mely az összes Tiszán-túli egyházakon kívül a zemplénieket, abaújiakat s a borsodiakat is magában foglalta. Nemsokára a hódoltsági megyék is követték a példát s 1576-ban a baranyai egyházkerület, a mely nagyjából megfelel a mai Duna-melléki, a közép Duna két partján elterülő vidékeket magában foglaló egyházkerületnek, a herczeg-szőllősi zsinaton szintén a kálvinista irányhoz csatlakozott.

De a kálvinisták diadalaival sem végződött be a protestánsok közötti küzdelem. Ujabb irány támadt, a mely a kálvinista egyházat is leverni készült. Ez az unitárius vallás volt s ennek is főeszköze ugyanaz a Dávid Ferencz, a kivel előbb mint a lutheránus, majd mint a kálvinista vallás előharczosával találkozánk. Nyugtalan lelke nem hagyá őt békén, s így könnyű szerrel csatlakozott János Zsigmond orvosához, a Lengyelországból bejött Blandratához, a ki a Szentháromságot tagadó Socinus követője volt. Már 1566-ban föllépett ezzel a tannal Kolozsvártt, átvitte az egész egyházat, s így a kolozsvári nagy templom is unitárius egyházzá lett. Melius belátta, mennyire veszélyes e tan a kálvinistákra s egész erélyét arra fordítá, hogy terjedésének gátat vessen. Már ez évben Gyula-Fehérvárott vitát tartottak, de ez nem vezetett eredményre. A következő jelentékenyebb vitát 1568-ban, ugyancsak Gyula-Fehérvárott tartották. Ugyanakkor országgyűlés is volt, a mely a Dávid által az unitárius vallásnak megnyert fejedelem befolyása alatt elhatározá, hogy a református papok úgy taníthassanak, a hogy nekik és híveiknek tetszik. Ezzel már meg volt engedve az unitárius elvek tanítása, habár még a református egyházon belül. A harczot azonban ez nem hogy megakadályozá, de sőt elősegíté. Nagy mértékben szolgált az unitáriusoknak az is, hogy az állami nyomdában tudományos és vitázó röpirataikat tetszésök szerint nyomathatták.

A vita végleges eldöntése czéljból 1569-ben Nagyváradon tartának nagy vitát. A választott király elnökké Békest rendelte, a pártok főszónokai, fejei: Melius és Dávid valának. Kivülök ott volt mindkét felekezet minden kitünősége. A vita hevesen, magyar nyelven folyt. Harmadnap maga a fejedelem is beleszólt, a mi nem kevéssé keseríté a kálvinistákat, mert ezzel a vitatkozás szabadságát veszélyeztetve látták. Melius nyiltan ki is mondá, hogy „a kinek ura a pöröse, annak Isten az orvosa.” Végre János Zsigmond kijelenté, hogy ő minden résznek meg akarja adni a szabadságot, s így az unitáriusoknak is. Erre Nagy-Váradon, mely addig tiszta kálvinista város volt, háromezeren az unitárius hitre tértek át.

Meliust azonban az unitáriusoknak nyujtott fejedelmi pártolás sem volt képes csak rövid időre is eltántorítani kitűzött czéljától. A következő évben egyik munkáját a választott királynak ajánlá, a visszatérésre buzdítván őt. Ugyanabban az évben Csengeren zsinatot tartott, a melynek határozatai is kiválóan alkalmasak voltak a szigorú kálvinistaság megtartására.

Míg ekkép úgy a reformátusok, mint az unitáriusok a legnagyobb küzdelmeket várhatták, a következő évben bekövetkezett halálozások azt elháríták. 1571-ben ugyanis meghalt János Zsigmond és Melius. Az utóbbiban a kálvinisták elvesztették törhetetlen erélyü vezéröket, de az unitáriusok nem kevesebbet vesztettek Jánosban.

A választott király halála után az unitárius vallás hanyatlani kezdett. Az állami nyomda elvétele volt első veszteségök. Majd zsinattartási jogukat korlátozták, háromszéki papjaikat a református püspök hatósága alá rendelték, a kinek meg volt engedve, hogy őket szép szerivel térítgesse. Kiváló bajuk volt azonban az, hogy nem bíztak bennök, s hogy azt hitték róluk, hogy nem sokára egészen megválnak a kereszténységtől. Báthory István kész volt alattvalói kedvéért eljárni a protestáns isteni tiszteletre, de nem az unitáriusra. 1577-ben az országgyülés már határozottan a református egyháznak adott elsőséget. S ebben nem kis része volt Dávid Ferencznek, a ki ujítási vágyától mind tovább s tovább ragadtaték, s már azt tanítá, hogy Krisztust nem kell segítségül hivni. Ezt használták fel megbuktatására, mert pár év előtt eltiltotta volt az országgyülés az ujításokat, azaz a hitczikkelyekben nem foglalt dogmák behozatalát.

Dávid megbuktatásában maguknak az unitáriusoknak is kiváló részök volt. Ezek ugyanis látván, hogy bár vallásukat elismerik bevett vallásul, általában mégis nagy az ellenszenv minden ujítás iránt, szerették volna bebizonyítani, hogy az unitáriusság nem vonja maga után minden fönnállónak a felbontását. Blandrata ezért meginté Dávidot: hagyjon fel ama tannak úgy titkon, mint nyilván való tanításával, s minden eszközt mozgásba hozott, hogy Dávidot engedésre bírja. Még Socinust is behívta Lengyelországból – mind hiába. Dávid nem volt oly ember, a ki meggyőződéséből csak egy betűt is engedjen. Elhatározták tehát, hogy az egyház érdekében feláldozzák őt: bevádolják ujitó gyanánt.

Az 1579-iki országgyűlés határozott ügyében. Az elbetegesedett Dávid alig tudott szólni a gyöngeségtől, de azért a legkevésbé sem volt hajlandó engedni. A dolog vége az lett, hogy az unitárius papság egynek kivételével, kimondta reá, hogy ujító. Mint ilyent fogságra ítélték és Dévára vitték, a hol azonban rövid időn meghalt. Dávid tanai következtében az unitáriusok két felekezetre szakadtak: a Krisztust segélyül hivókra, s a nem hívókra. Az 1631-iki deési egyezmény azonban véget vetett e szakadásnak.

Míg az ország keleti részében ekkép megalakultak a felekezetek, addig az ország észak-nyugati részében a kálvinista irány hívei a lutheránusokkal egyesítve valának. A szakadást közöttük az okozta, hogy a szigorú lutheránusok a „Formula concordantiae” („A megegyezés zsinórmértéke”) czímű, külföldön alkotott mű elfogadását követelék. Erre sokan, köztük Beythe István, a dunántúli superintendens, nem valának hajlandók. Hogy a dolgot tisztába hozzák, nagy vitát rendeztek Csepregen 1591-ben, minek eredménye az lőn, hogy Beythe lemondott superintendensi állásáról. Mindazonáltal ellenségei: a lutheránusok annyi tekintettel voltak reá, hogy életében nem választottak saját püspököt, s így a teljes szétválás csak 1612-ben történt meg.

A protestánsok között folyt belső küzdelmek sem akadályozták meg a protestantizmus terjedését, sőt sok tekintetben hasznára voltak: a vallás embereiben ébren tarták a buzgalmat, de nem voltak oly nagyok, hogy a népnek e tanok iránt kételyei támadjanak. Így történt, hogy az egész magyar hazában a protestáns vallás mindenfelé tulsúlyra jutott. Az ország legelőkelőbb családjai hívei valának, s talán csak három főúri család volt, a mely hű maradt a katholikus egyházhoz.

E kornak jellemző vonása, hogy nemcsak az egyes protestáns felekezetek, de még a protestánsok és katholikusok között is nehéz volt határvonalat húzni kivált az ország nyugoti részeiben. A lutheránusok több helyen megtartották a katholikus szertartások és külsőségek nagy részét, megtűrték a templomokban a képeket, a főoltárt, a gyertyákat, használták a fehér karinget, sőt néhol még a misét is megtartották. Másrészt a katholikusok között is számosan voltak, a kik egyben-másban protestáns elvek szerint jártak el. Így különösen gyakori volt az eset, hogy az úrvacsoráját minden áron két szín alatt kívánták.

Az akkori viszonyok között természetesen nem csodálkozhatni azon sem, hogy a bőjtöt s a papi nőtlenség törvényét sem tartották meg valami szigorúan. E dolgok a katholikusok között annyira szokottak valának, hogy a tridenti zsinaton, a melyet a visszaélések eltörlése czéljából tartottak, a magyar főpapok határozottan követelék: engedjék meg a világiaknak is a kehely használatát s töröljék el a papok nőtlenségét, ha nem is az összes katholikus egyházakban, de legalább amaz országokban, a hol szükségesnek látszik. A zsinati atyák többsége azonban idegenkedett ez ujításoktól, bár a kelyhet a franczia király is követelé. Végre azt határozták, hogy az egyes nemzetek részére alkotandó kivételek megadását a pápára bízzák. Ferdinánd király buzgó sürgetésére meg is engedték Magyarországon a világiaknak a kehely használatát, ellenben a papok házasságáról az illető pápai bulla nem tesz említést. Egyébiránt a kehely használata is nemsokára megszünt, miután tapasztalták, hogy ez engedménynyel nem lehet a protestánsokat visszatéríteni.

A reformáczió az első szigorú intézkedések után alig talált ellenállásra, akár az állam, akár az egyház részéről. Időnként történtek ugyan egyes kisérletek az elnyomásra, de azok sikertelenek valának. Ilyen volt például, hogy Ferdinánd kétszer felszólítá Bártfa városát papja elküldésére, a mit az természetesen mindannyiszor megtagadott. A király 1548-ban az országgyülés elé is vitte a vallás ügyét, de a rendek semmit sem akartak tudni róla, mintha birtokaikon eretnekek is volnának és papjaik eretnek tanokat hirdetnének. Hogy azonban valami történjék. Elhatározták a szakramentáriusok s az ujrakeresztelők száműzését. Az említett országgyűlés tagjai különben abban a hitben valának, hogy a szakadást meg lehet szüntetni. Azért ők is sürgették az egyetemes zsinat megtartását, továbbá azt, hogy a papok között jobbak legyenek az erkölcsök, s így a belső javulás útján álljon helyre az egyház. Hogy ez jobban eszközölhető legyen, azt is elhatározá az országgyülés, hogy az elpusztult szerzetek és káptalanok javait iskolákra és lelkészek díjazására fordítsák. E határozatok a királyt nem elégítették ki. Azért 1550-ben ismét felhívta a rendek figyelmét a vallás-ügyre. A rendek tiltakoztak az ellen, mintha papjaik eretnek-tanokat hirdetnének, de hogy a királynak kedvét ne szegjék, az eretnekek ellen hatalmas végzést hoztak. Megjegyzendő azonban, hogy azt nem értették a lutheránusokra. A reformátusok pedig még együtt lévén velök, azokra sem volt érthető, s így tulajdonkép csak elővigyázati rendszabálynak volt tekinthető némi tulzó felekezetek ellen. Mert hiszen ha létezett is néhány hívök, azok jelentőséggel nem bírtak.

A katholikus főpapok közül is eleinte többen hajlottak a reformáczióhoz, sőt Kecseti veszprémi, Thurzó nyitrai püspök, Bebek Imre gyula-fehérvári, Horváth János szepesi prépostok, Frangepán György ladányi apát és mások egyenesen át is tértek. Csak Oláh Miklós, a ki 1554–1568-ig foglalá el az esztergomi érseki széket, tekintette komolyan feladatának a protestáns vallás megtámadását. Eleinte erőszakkal tett kisérletet, de az öt felső-magyarországi s a hét bányaváros polgárainak erélye megmutatá, hogy az a mód már nem időszerű. Ebben az is meggyőzheté, hogy Ferdinánd majd minden országgyűlésen tárgyalás alá terjeszté a vallás ügyét, de a rendek azt adván okul, hogy 1548-ban és 1550-ben meghozták a szükséges törvényeket, semmi módon sem voltak hajlandók annak tárgyalásába bocsátkozni. Igy meg kellett győződnie arról, hogy az egyedül hasznosnak látszó eszköz nem lehet más, mint a katholikus egyház belső reformja, továbbá a jobb fegyelem a papok között s a tanítás előmozdítása. A tanügy emelése czéljából Oláh 1561-ben behozta a jezsuitákat, a kik Ferdinándtól a bélyi és széplaki apátságot kapván, Nagy-Szombaton iskolát alapítának. Ezúttal azonban nem soká maradtak hazánkban. 1567-ben ugyanis leégett az iskolájuk s nem lévén, a ki fölépítse, a rend generálisa a rend tagjait visszahívta.

Ferdinánd halála után fia Miksa foglalá el a trónt, kinek a protestánsok iránt mutatott jó indulata lehetetlenné tette azok üldözését. Rudolf kevesebb jóindulatot tanusított irántok, s a hol közvetlenebbül befolyt az ország ügyeibe, ott protestánst nem alkalmazott hivatalra. De ez nem történt nálunk s így uralkodása alatt évek hosszú során semmit sem tettek a protestánsok ellen, kivéve azt, hogy 1586-ban visszahozták a jezsuitákat. Az ország főbb hivatalait is 1600 táján majdnem csupa protestánsok viselték.

* * *

Hogy a magyar nemzet az utolsó években a töröknél nagyobb ellenségnek tekinté a kormányt, a mely hazánkban a koronás király nevében uralkodott, azon épen nem csodálkozhatunk: az természetes következménye volt a mindinkább növekedő elnyomásnak. Mert sajnos, hogy a mohácsi csata óta bármikor is hivatkozhatott a kormány sikerre a török ellen, annak legelső eredménye a nemzetre nézve a zsarnokság terjeszkedése volt, a mely szinte kétségbeejté. Erre bátoríták a kormányférfiakat a tizenöt éves háború sikerei is. A nemzet e sikerekért sokat elnézett. Némán tűrte az erőszakot abban a reményben, hogy megszabadul a főellenségtől; de minél inkább látta, hogy ez a reménye füstbe megy, annál határozottabban lépett föl a kormány ellen.

Az 1602-ik évi országgyűlés volt különösen az, a melyen a nemzet több évi türelem után ismét határozottabban emelte fel szavát. „Magyarország rendei – így szól a bevezetés, a melylyel az akkor hozott törvény kezdődik – panaszt emelnek Isten és király előtt, hogy kérelmeik, bejelentett sérelmeik egytől-egyig meghallgatás, orvoslás nélkül hagyattak; sőt, hogy kínjaik, szenvedéseik napról-napra növekednek, tovább harapódznak, mélyebb gyökeret vernek. Ha lesz, a ki mondani fogja: „A magyarok megszokták már országgyűléseiket könnyűkkel, panaszszal, jajveszékeléssel megnyitni, míg belefáradva költségbe, szavakba, végre a fenforgó tárgyakhoz látnak” – ez czélzás volt arra, hogy a német tanácsadók egy ízben azon gúnyolódtak, mikép a magyarok már csak szokásból panaszkodnak, hogy kevesebb adót kelljen fizetniök – azt kell válaszolnunk: „Úgy van! De vehetni-e a megsebzettnek, a csontvelejéig fölemésztettnek rossz néven a panaszt?” Ezután áttérnek a főbb sérelmek felsorolására. Ezek nagyjából két csoportra oszthatók. Az elsőhöz számíthatók a panaszok a felett, hogy a kormány önkényesen jár el, hogy oda törekszik, mikép a régi magyar méltóságokat elenyésztesse; mert a magyar királyi tanácsot nem egészítik ki, a nádorságot nem töltik be, a rendeletek a német kanzellária útján jönnek hozzánk, a magyarországi kormányt szinte egészen az udvari kamara s az udvari haditanács ragadja magához stb. A második csoportba tartoznak a panaszok azon sérelmek felett, a melyek az egész népet a legközvetlenebbül sujták; így a bel- és külföldi katonák féktelen garázdálkodása, a melynek leírásaival tele vannak az országgyűlés irományai s a melyet a kormány elnéz. Pedig nem aprólékos kihágások voltak a panasz okai. A rendetlen pénzviszonyok között a katonák alig kapván ki zsoldjukat, minden szükségletöket a népen vették meg; sőt több helyt annyira mentek, hogy a falvakat formálisan kiosztották maguk között; fölverték, kirabolták az egyházakat, meggyalázták a nőket, számos szegény parasztot rabszolgául adtak el a töröknek stb.

De a kormány nem akarta megérteni az idő intéseit, s az 1602-iki országgyűlés panaszai ép oly kevéssé részesültek meghallgatásban, mint az előbbiek. A nemzet megajánlá a szükséges adót, s Prágában a többivel vajmi keveset törődtek. Pedig a nemzet türelme már-már fogytán volt. Ennek legközelebbi bizonyságaul szolgált az 1603-iki országgyűlés, a melynek vezetésével Rudolf nem Mátyást, hanem Miksa főherczeget bízta meg. Az előbbire ugyanis gyanakodni kezdett, miután némely jelekből azt tapasztalá, hogy a nemzet nem idegenkedik tőle; elküldte tehát valami megbizással Németországba.

Rudolf király mellszobra.
Adriaen de Fries-től. A bécsi cs. és kir. udv. muzeumban.

Az országgyűlés ismételte az előbb felhozott panaszokat, de már élesebben. Ezuttal azonban nem érték be a rendek azzal, hogy sérelmeiket egyszerűen fölterjesztik, hanem azok átadásával előkelő emberekből álló küldöttséget bíztak meg, a melynek tagjai: Naprágyi Demeter püspök, Révay Péter koronaőr és Jó János személynök valának. Ezek szerencsésen elujtottak Prágába, a király elé is bocsátották őket, de panaszaikra csak üres, semmitmondó feleletet nyertek: hogy a háborútól elválhatatlanok a katonaság kihágásai, hogy ennek átvonulásaitól a király többi országai is szenvednek, hogy biztosokat küld a panaszok megvizsgálására s hogy azokat adják elő részletesebben. A követek látván, hogy hiába fáradnak, kinyilatkoztatták, hogy a sérelmek a megyék fölterjesztéseiben elég részletesen vannak előadva s így azoknak bővebb előadása fölösleges; egyszersmind kijelentették, hogy ily módon nem csodálkozhatni, ha a nép rövid időn lázadásba tör ki.

A kormányférfiaknak most sem volt eszök ágában a sérelmek orvoslása. Sajátságos kormányzat is volt az, a mit Rudolf és tanácsadói véghez vittek. A király maga irtózott az állami teendőktől s az emberekkel való érintkezéstől, a miért is az állami teendők nagy részét testvérei és tanácsosai végezték. Maga gyüjteményei és műhelyei közepette csillagokról és aranycsinálásról álmodozott, s úgy tölté napjait. Az utóbbi években, körülbelül 1600-ban, már meglehetősen kifejlett elmebetegség jelei mutatkoztak nála „Legtöbb idejét – írja a mondott évben Mátyás főherczeg öcscsének Albertnek, a ki ez időben Németalföld kormányzója vala – félelemben, aggodalmak s oly gondolatok között tölti, mintha őt megölni vagy a trónról letaszítani szándékoznának. Egy titkos tanácsosnak, kamarásnak vagy szolgának sem hisz, s ilyes gyanúból űzé el két legrégibb tanácsadóját: Rumpfot és Trautsamot. Hajigál és csapkod maga körül, nyugtot sem ébren, sem alva nem talál, s maga is megbűvöltnek tartja magát. Időnként annyira erőt vesz rajta a félelem s a csüggedés, hogy nyavalyatöréstől vagy más effélétől kell félteni. Mindennek valóban bűvölet színe van vagy annál is több, mert néha órahosszat csöndes és értelmes, azután csak megváltozik.”

Illésházy István aláírása.

A király megrögzött bajának főoka úgylátszik az volt, hogy tisztább pillanataiban maga is belátta alkalmatlan voltát az uralomra. Ebből származott az a hite, hogy meg akarják fosztani trónjától. Napról napra bizalmatlanabb lett testvérei iránt, tanácsadóit is változtatgatta, s miből azonban nem következett az, hogy maga látott volna az állam ügyeihez, mert erre képtelen volt; hanem hogy egészen alsó rendű emberek, – közöttük különösen komornyikja, bizonyos Lang Fülöp – gyakoroltak hatalmat felette, alázatosság színe alatt. A trónfosztástól való félelemből származott az is, hogy az utolsó években legyőzhetetlen ellenszenvvel viseltetett a papok iránt, bár a protestánsoknak eleitől fogva nagy ellenségök volt. Az volt ugyanis a szokása, hogy Tycho de Brahe csillagászával minden nála megforduló emberekről jósoltatott magának; sőt néha maga is felállítá a horoszkópot. Tycho egy alkalommal azt jövendőlé neki, hogy őt is, mint III. Henrik franczia királyt, egy barát fogja meggyilkolni. Ettől kezdve papot nem is akart látni. Rettegésének volt kifolyása, hogy palotáját az utolsó években semmi áron nem akarta elhagyni s még sétáit is fedett folyosókban tette, hová kiváncsi vagy ellenséges szem nem hatolhatott.

Gyakran az ördögöt hívta, hogy tenné már rá a kezét. Jóakarói, a kik e jelenségből is azt következtették, hogy meg van babonázva, a Hradsin-hegyén élő kapuczinus-főnököt: Brindisi Lőrinczet kérték fel, imádkozna a többi barátokkal együtt érte. De Rudolf azt vitatta, hogy azok az imádságok kínozzák ám csak igazán.

Belgiojoso Barbiano Jakab, kassai kapitány.
Tasniere G. metszete. A bécsi cs. és kir. családi hitbizományi könyvtár metszet-gyűjteményében.

Ilyen ember csakugyan nem volt alkalmas arra, hogy a kormány élén álljon, különösen oly sok országból összetett monarchiában. Rokonai, jóakarói mind magának, mind pedig a Habsburg-háznak érdekében azt akarták tehát: hogy miután törvényes gyermekei nincsenek, választassa meg legidősebb fivérét: Mátyást – Ernő időközben elhunyt volt – római királylyá, épúgy mint Ferdinánd megválasztatá még életében Miksát, ez Rudolfot; s mint kormánysegéd az járjon el a teendőkben. Rudolfnak a czímen és jövedelmeken kívűl annyi tényleges befolyása maradhatott volna, a mennyinek gyakorlására képesnek és hajlandónak mutatkoznék. Ezt javasolták, bár a legszelídebb módon, legőszintébb jóakarói: a pápa és a spanyol király is. De Rudolf bármily kevéssé szeretett is foglalkozni állami ügyekkel, semmikép sem akart vélt hatalmáról lemondani. Nemcsak nem hallgatott a pápa s a spanyol király szavaira, hanem még az udvariasság szabályairól is megfeledkezett követeik irányában, elannyira, hogy míg az ő megbízottai segély-kérésökkel betöltötték Rómát és Valladolidot, addig azoknak egész éven át alig adott kihallgatást s akkor is csak alig pár szóra méltatta őket. Sőt, hogy eljárását ne tulajdonítsák egyszerűen az emberektől való irtózásának, kitüntető szívességgel viseltetett a franczia követ irányában. Pedig Franczia- és Spanyolország e korban egymásnak esküdt ellenségei, s Nyugoti Európa két ellenséges pártjának fejei valának.

Most már tettekkel is akará megmutatni Rudolf, hogy kormányozni tud. Ebbeli ügyességét valami nagyszabású működéssel akarta kitüntetni. Hazánk volt az a szerencsétlen ország, a melyet működése teréül választott s a czél nem kevesebb, mint a nemességnek s a protestáns vallásnak kiirtása vagy legalább teljes megtörése. Az első egyébiránt nem volt uj eszme. Ugyanis mióta a Habsburg-ház a magyar trónra jutott, német tanácsadói nem mulaszták el sürgetni a magyar nemesség tönkre tételét, miután az kiváltságaira támaszkodva, a fejedelmi önkénynek sok tekintetben korlátokat szabott. Voltak egyes tanácsadók, a kik különböző alkalommal az egész nemességnek különböző ürügy alatt hűtlenségben való elmarasztalását sürgették, a melyet a császár a városokkal s a parasztsággal szövetkezve hajtott volna végre. De az effélék véghezvitelére sem látszott minden pillanat alkalmasnak, s minden józan osztrák államférfiúnak be kellett látnia, hogy ily elnyomásra épen a jelen kor a legkevésbbé alkalmas, s hogy minden fölösleges erőt teljesen igénybe vesz az erdélyi nemességgel szemben tényleg alkalmazott s a birtok-elkobzáshoz közel járó Básta-féle eljárás. De mit törődött Rudolf az effélével? Nem gondolt azzal, hogy illő-e, helyes-e, királyi méltóságával egyezik-e, de azzal sem, hogy lehetséges-e ily küzdelmet egy-két év alatt végig küzdeni? A kamara kénytelen volt a legbotrányosabb birtok-ügyi és felség-sértési pöröket megindítani az ország előkelői ellen. Ezek között legnevezetesebb volt az Illésházy-féle.

Illésházy István egyike volt az ország legtekintélyesebb főurainak. Vagyona több volt egy millió forintnál, a mi annyit jelentett, mint mai nap annak tízszerese. Egyéni tulajdonaira nézve pedig egyike volt a legkiválóbb férfiaknak, a mi őt a királyi főudvarmesteri méltóságra, Trencsén- és Liptó-megyék örökös főispánságára segítette. Távol volt attól, hogy az uralkodó-ház iránt ellenséges állást foglaljon el, vagy tüzes népvezér gyanánt szerepeljen. De a nemzet jogaira igen sokat adott s kész volt azokat bármi megtámadás ellenében megvédeni. Ezen kívűl a protestáns valláshoz is buzgón ragaszkodott. Mindez elég ok volt arra, hogy a német miniszterek rossz szemmel nézzenek reá. Megtámadását azzal kezdték, hogy az általa beiratkép bírt bazini és szentgyörgyi uradalmakhoz tartozó Bazin és Szent-György mezővárosoknak megengedték, hogy magukat megváltsák, sőt Rudolf király 1598-ban e föltétel alatt királyi városi szabadalmakat is adott nekik. Illésházy úgy találta, hogy ezzel birtokában meg van sértve; a városok fölszabadulását tehát gátolá, egyszersmind mint főudvarmester az 1600-i országgyűlésből kizárta a rendek helyeslése mellett a Bazin és Szent-György által például vett, s már néhány országgyűlésre meghívott Modort. A rendek emez eljárásán nem csodálkozhatunk, mert a városoknak az országgyűlésen való részvétele nem volt szabályozva, s a tanácskozásra veszedelmesnek látszék, ha minden csekély s a kormány hatása alatt álló mezővároska oly befolyást gyakorolhat, akárcsak egy megye.

De a kormány nem hagyta magát ily könnyen elüttetni szándékától: visszaállítá Modor szabadságát, Illésházyt pedig, a ki jogait kissé határozottabban védte, felségsértés czímén perbe fogta. A magyar főúri bírák azonban tudván, hogy hasonló okon bármelyikök ellen is könnyen lehetne pert kezdeni, nem igen voltak Illésházy elítélésére hajlandók; s bár az udvartól ez ügyben sürgető levelek is mentek hozzájok, mégis más véleményeket terjesztének fel. Illésházy üldözése mind nagyobb mértékben vonta magára a nemzet figyelmét, úgy hogy az 1601-i országgyűlés a királynál közbenjárt érte. Most látták csak a kormányférfiak, hogy minő szelet vetettek, s talán vissza is léptek volna, ha Illésházy beleegyezik Szent-György és Bazin megváltásába. De az erről most sem akart tudni, miért is a kormány ujból megkezdte ellene a felségsértési pert. A bírák ismét eltérő véleményeket nyujtának be, s a Pethe Márton, kalocsai érsek és királyi helytartó elnöklete alatt tartott rendkívüli törvényszék sem jutott eredményre. Erre Istvánffy Miklós nádori helytartót Prágába hívták, de ő sem volt hajlandó egyes bírák nyilatkozatai alapján s még hozzá külföldön meghozni az téletet. Unverzagt kamarai elnök végre Joó János személynököt hívta meg, a kire, mint Illésházy ellenségére, számíthatni vélt. Illésházy látván, hogy Jóot hiába szólítja fel Istvánffy példája követésére, azzal akart segíteni ügyén, hogy Jóonak ezt irta: „Gondoljon kegyelmed magáról az országról és szép gyermekeiről, atyafiairól, barátiról. Ne hozza kegyelmetek arra a dolgot, hogy opinióval gubernáljanak (azaz: rendelettel kormányozzanak), mert ha én rajtam elkezdik, bizony többnek is jut benne.” Majd vádat emelt ellene, hogy leveleiben a kormány ellen még erősebb kifejezéseket használt, mint ő. Unverzagt ugyancsak örült e dolognak, s miután mindenáron szeretett volna Magyarországon birtokhoz jutni, rábírta Rudolfot, hogy mindkét főurat idéztesse Bécsbe, hogy aztán elfoghassák őket. A semmi rosszat nem sejtő Jóo csakugyan lépre ment, Illésházy azonban értesülvén a neki vetett cselről, azonnal visszafordult Bécsből és Lengyelországba menekült. A kormány benne lévén a dologban, még szélesebb alapon akara gyakorolni a nemesség megtörésére irányuló politikáját: Homonnay Bálintot a kamara által fej- és jószágvesztésre itéltette, Homonnay Györgytől elvéteté Terebest, Magócsy Gáspártól pedig Regéczet.

A nemesség elnyomására czélzó törekvéssel – a melyet bátran az egész nemzet elnyomására irányzottnak is nevezhetünk, mert akkoriban Magyarország szabadsága leginkább csak a nemesség kiváltságaiból állott – karöltve járt a protestánsok megtörésére tett kísérlet, ama felekezeté, a melyhez akkoriban a nemzet nagy többsége tartozott. Azzal kezdték, hogy 1603 végén Kassa városának meghagyták, mikép az Eger török kézbe jutásával földönfutóvá lett egri püspöknek és káptalannak adják át a város főegyházát, a melyet a polgárság protestáns többsége protestáns templommá alakított volt át. Egyszersmind megparancsolták Belgiojoso Barbiano Jakab kassai kapitánynak, hogy a rendeletet a város ellenkezése esetén is hajtsa végre. A város, mint előre látható vala, a parancsot nem akará teljesíteni, s követet küldött Prágába, hogy ott felszólaljon. Hiába, mert a követ a német tanácsosok gúnya mellett visszatérni volt kénytelen. De még ekkor sem hajlott meg a polgárság s csak a fegyveres erőnek engedve adta át templomát 1604. január 6-ikán. A várost ennek következtében felségsértőnek nyilváníták, papjait elűzték, huszonnyolcz faluját pedig elkobozták.

Ily viszonyok között nyilt meg az országgyűlés 1604. február 3-ikán. A gyűlés látogatott volt, mert a kassai eset folytán legszentebb érzelmeikben sértett protestánsok tömegesen siettek oda, hogy elégtételt követeljenek. A nemzet katholikus kisebbsége sem tudott örvendeni olyan kormánynak, a mely a nemzet elnyomására törekszik. Mátyás főherczeg ügyesen vitte dolgát. A protestánsok sérelmeit nem orvosolta ugyan, de folyamodásukat pártolólag terjeszté föl. Ennek következtében nem vonakodtak részt venni a tanácskozásban, megszavarták az adót, alkottak huszonegy törvényczikket és csak annyiban tanusítottak bizalmatlanságot, hogy Istvánffynál április 8-ikán előre is tiltakoztak minden oly rendelet vagy intézkedés ellen, mely a vallás-szabadságot sértené. A király azonban híven megkezdett irányához nemcsak nem orvoslá a sérelmeket, hanem ujabb veszélyes támadást intézett az alkotmány ellen. A törvény huszonegy czikkéhez ugyanis egész önkényesen még egy huszonkettediket ragasztott, a melyben kedvetlenségét fejezé ki azon, hogy a rendek e panaszszal járultak hozzá. Nem emlékszik – úgymond – hogy a protestáns rendeket vallásuk szabadságában megsértette, templomaikat avagy azok jövedelmét elvette volna. Ennélfogva annál kevésbé adhat helyet követelésöknek, mert abból azt látja, hogy a szabad királyi városokkal egy czélra törekszenek; holott ezek a korona s a király birtokai lévén, a rendeknek semmi közük hozzájok. Minthogy pedig dicső elődei: a római császárok és magyar királyok példájára a római katholikus egyház buzgó híve s azt tartományaiban, különösen pedig az annyiféle eretnekségtől elárasztott Magyarországon fölvirágoztatni óhajtja, ezennel megújítja elődeinek a katholikus vallás érdekében alkotott törvényeit. S hogy efféle vallási vitatkozások a közügyek tárgyalását ne akadályozzák, azokat végkép eltiltja, rendelvén, hogy ilyetén nyugtalankodók és ujítók az elődeitől kiszabott büntetésben részesüljenek.

Képzelhetni, mily hatást gyakorolt a király tette, mely az egész nemzetet általában, de különösen a protestánsokat sérté. Az általános megbotránykozásnak első ízben az észak-keleti, felső Tisza-vidéki megyék adtak kifejezést Gálszécsen, a reájok eső adó felosztása végett kihirdetett gyűlésökön. Homonnay Bálint főkapitányuk elnöklete alatt ugyanis kijelenték, hogy a minden alkotmányos szokás ellenére, a király által önkényesen a törvényhez ragasztott czikkely megsemmisíti az egész törvényt, s így nem létezőnek tekintendő. Az adó megszavazása ugyanazért szintén érvénytelen, s így azt fizetni nem fogják.

De Rudolf emberei vakon mentek tovább. Belgiojoso nagyban kezdé toborzani a hajdúkat, zsoldot igért nekik s azzal henczegett, hogy atyjokat, anyjokat levágathatja velök, ha zsoldot ad nekik, hát ha még szabad nyereséget is enged! Az ellenreformáczió hívei is buzgón dolgoztak. Pethe Márton kalocsai érsek, királyi helytartó és szepesi prépost, Rudolf s a lengyel király leveleivel kezében, a szepesi templomokat akará a protestánsoktól elszedni. De kevés sikert tudott fölmutatni. Szepes fővárosában a köznép kővel hajigálta meg, a polgárság pedig Gabler lelkész buzdító beszédére fogadást tett, hogy míg él, templomát elvétetni nem engedi. Az érseknek végre is szégyen-szemre el kellett hagynia a várost. Szepes-Olasziban a templom kerítése mögött elhelyezett őrök tűzzel fogadták a foglalni akarókat. Ellenben Belgiojosonak sikerült Liszkán elűzni a református papot és jezsuitákat vinni be a templomba.

Így álltak az ország dolgai 1604-ben. A nemzet szorongva várta: ha jön-e még megmentő vagy örökre vége van-e a magyar szabadságnak s örökre tönkre teszi-e azt egy magával is jótehetetlen vén ember, a ki Magyarország koronás királyának vallja magát?!

* * *

A szorongva várt megmentő nemsokára föllépett Bocskay István személyében.

Ő, mint láttuk, Báthory Zsigmond udvarában egyike volt a német-párti főuraknak s mint ilyennek, nem kis része volt ama szomorú eseményekben, a melyek a török elleni háborút megelőzték. Ez volt oka annak, hogy Endre bíboros hűtlenségben elmarasztalta. Szerencsére nem esett áldozatul, hanem Prágába ment, a hol egy ideig Rudolf király udvarában élt, mint annak tanácsosa. Hogy aztán Báthory Endre életét és uralmát veszté, Rudolf visszaadta erdélyi birtokait. Azonban némely befolyásos egyéniségek fondorlatai következtében most sem juthatott Erdélybe, hanem Bihar-megyei nagy terjedelmű jószágain élt.

Bocskay egész addigi életében semmi olyat nem tett, a mi őt német-ellenes színben tüntette volna fel. S mégis épen neki kellett a hazát a németektől megszabadítania. E különös jelenség magyarázata igen egyszerű. Bocskay nem tartozott a kicsinyes emberek közé, nem lelkesült sem a német, sem a török barátságáért, de lelkesült a magyar hazáért. Neki a szövetség akár az egyikkel, akár a másikkal, nem volt czél, csupán eszköz, Magyarország sorsának javítására. Hogy tehát annak idején kész volt a némettel szövetkezni, azért történt, mert azt vélte, hogy Magyarország – a mint akkoriban volt: a német császár királysága alatt, ennek többi országaitól is segítve – és Erdély egyesült erővel képes lesz, legalább nagyjából elűzni a törököt a haza területéről. S hogy ez nem volt oly minden alapot nélkülöző számítás, kitünik abból, hogy a háború eredménytelenségét csak az elkövetett bűnök és hibák sokasága okozá.

Bocskay István arczképe. Bihari főispán korából.
Caymox Boldizsár egykorú metszete, az Orsz. Képtár metszet-gyűjteményében. – Az arczkép jellemző az akkori magyar főuri viselet szempontjából is.

A következmények azonban megmutatták, hogy az addig követett út nem vezet czélhoz. Bocskay számos illuzióját széttépve tért haza Prágából. Látta az ottani borzasztó állapotokat, a melyek mellett minden lehetséges vala, csak az nem, hogy valami nagy, üdvös dolog történjék. Látta, mikép laposodik el a török háború s okoz csak pénz- és véráldozatot anélkül, hogy eredményre vezetne. Látta, hogy Rudolf kormánya mind a mellett a legnagyobb zsarnokságot fejti ki s megtámadja azt, a mi legszentebb volt előtte: a magyar nemzetiséget s a protestáns vallást. Ily tapasztalatok nem maradtak a nagyeszű emberre hatás nélkül. Nem volt oly gyönge tehetség, hogy csak megszokásból is mindig egy úton haladjon. Miután az nem mutatkozott czélra vezetőnek, kész volt azt jobbal fölcserélni. Így történt, hogy az egykor fő-fő német-párti körül csoportosulának azok, a kik Magyarországot és Erdélyt Rudolf zsarnoksága alól felszabadítani törekedtek.

Bocskay azonban mint okos, értelmes ember nem akarta ügyét idő előtt való föllépéssel koczkáztatni. Látszólag egész elvonultan élt nagyterjedelmű jószágain, szép csöndesen azonban összeköttetésbe lépett azokkal az erdélyi hazafiakkal, a kik Székely Mózes bukása után, a fiatal Bethlen Gábor vezérlete alatt, a temesvári basánál kerestek menedéket; összeköttetésbe lépett a felső-tiszai vármegyék hazafias főuraival. Minden el volt már készítve nagyjából, már a szultánhoz is ment követ, a ki megnyerje a konstantinápolyi hatalmasokat, s úgy látszik, hogy csak e követ megjövetelét várták, hogy aztán megkezdhessék a harczot, de egy véletlen valamivel előbb föllépésre kényszeríté őket. Belgiojosonak ugyanis a kezébe került a Bocskay és Bethlen között folytatott levelezés, s így nem lehetetett várakozni többé. A főkapitány azzal kivánta a hazafiak tervét meghiusítani, hogy Bocskay jószágait haddal támadta meg. Szent-Jóbot be is vette s már Kereki ellen indult, midőn oly esemény történt, a mely a legcsattanósabban bizonyítá, mennyire vízre van építve e tájon a német uralom. Ugyanis Bocskay titkon alkudozásba kezdett lépni a hajdúkkal, a kik Belgiojoso seregének tetemes részét tették. Lelkök elé tárta, hogy milyen ügyet szolgálnak s hogy közvetve maguk ellen harczolnak, mert hisz ők is magyarok és protestánsok. S az alkudozásnak az volt eredménye, hogy a hajdúk Lippay Balázs, Szilassy János és Német Balázs vezéreik alatt Bocskayval titkos szövetségre léptek. Majd mikor Kereki ellen indultak, az október 14-ikéről 15-ikére virradó éjszakán, Álmosd és Diószeg között megrohanták a velök együtt haladó németeket s azokat szétverték.

Rudolf uralma e tájon egészen a hadseregen alapulván, Belgiojoso rövid időn elveszté maga alól a talajt, úgy hogy Bocskay pár nap alatt az egész Tiszán-túli vidéket hatalmába keríté. Belgiojoso Kassát választá támaszpontul a Bocskay ellen való működésre, de rosszul számított. A kassaiak nem feledték el az 1604-i Vízkeresztet, hanem Bocskay szerencsés előmenetelének hírére visszavitték a protestáns lelkészeket, Mikáczi és Zalatnoki püspököket, a kik közül az első egyszersmind a gyűlölt kamara elnöke is volt, őrizet alá helyezték, s a várost, védelmi állapotba hozván, megtagadták Belgiojosónak a bevonulást. A vezér kénytelen volt Szepesvárra huzódni, a hol az akkor még katholikus vallású Thurzó Kristóf befogadá.

Huszár és hajdú a XVII. századból.
Egykorú metszetről.

Bocskay csapatai sem állották meg a Tiszánál, hanem Belgiojosot nyomban követték. Lippay Balázs hajdúi már október 30-ikán megszállották Kassát, a hova Bocskay, a városiaktól nagy örömmel fogadva, november 12-ikén maga is bevonult. Kassa példáját egész sora a kisebb erősségeknek követé. A honfiak tömegesen siettek Bocskay zászlai alá, Kassáról kelt fölhívására, hogy az alkotmány s a vallásszabadság védelmére fegyvert fogjanak.

A fölkelés jelentősége rövid időn világossá lett még a kormány előtt is és leküzdésére legjelesebb hadvezérét: Bástát küldé. Ez Bocskay csapatait két ízben: Osgyánnál, majd Edelénynél megverte, de minden nagyobb következmény nélkül. Kassát hiába kisérté meg bevenni, csak Eperjes hódolt meg a szabad vallásgyakorlat föltétele alatt. Ezután mindkét fél téli szállásra vonult.

Bocskay fölkelése a magyarokon s a kormányon kívül még egy igen tekintélyes felet érdekelt: a törököt. E nagyhatalmasság egészen a kardon alapulván, csakhamar aláhanyatlott s már is oda jutott, hogy nem a maga ereje, hanem a keresztények közötti egyenetlenség biztosítá fenmaradását. A tizenöt éves háború már nagy mértékben kimeríté. III. Mohamed halála után (1605.) békealkudozásokat kezdett, de sikertelenül, mert a keresztények Eger és Kanizsa, a törökök Győr és Esztergom visszaadását követelék. Most azonban kilátás nyílt arra, hogy a keresztények közötti viszály ismét lábra segíti őket. Ezért a legnagyobb készséggel nyujtottak kezet Bocskaynak. Október 19-ikén a szultán már kinyilatkoztatta, hogy hajlandó őt erdélyi fejedelmül elismerni, november 14-ikén pedig már athnáme is érkezett számára.

A telet a hadban résztvevők készülődésre használták föl. Mátyás főherczeg azonban nem sok eredményre hivatkozhatott, mert pénze nem lévén, sereget nem tudott fölszerelni, a nemzet legnagyobb része pedig elfordult tőle, mint Rudolf képviselőjétől. Ez kitünt abból is, hogy a Vízkeresztre egybehívott országgyűlésen alig jelent meg valaki. Ez okból Mátyás felhatalmazta a magyar tanácsot: lépjen összeköttetésbe Bocskayval, hátha meg lehetne még könnyű szerrel békélni. De Bocskay, a ki nem könnyen szánta rá magát a föllépésre, csak akkor volt hajlandó letenni a fegyvert, ha a nemzet sérelmeit valóban orvosolják. Ezt pedig csakis oly béke eszközölhette volna, a melyet a király s a nemzet kötnek egymással. Ámde a magyar tanács küldöttei: Naprágyi és Forgách Zsigmond ilyennek kötésével nem voltak megbízva s így Bocskay ki sem hallgatta őket, mondván, hogy neki nem a Tátrán-inneni urakkal van baja, a kik csak úgy szenvednek az elnyomatás alatt, mint a Tátrán-túliak.

Bocskay föllépésének alapja a Tisza vidéke volt ugyan, de mivel tudta, hogy Erdély nélkül nincs hátvédje, azon volt, hogy e tartományt szintén megnyerje ügyének, a miben Bethlen és társai voltak segítségére. Udvarhely-szék, a mely Mihály vajda idejében még a nemzet ellenségei táborában volt, belátva ennek sajnos következményeit, a nemzeti ügyhez csatlakozott. Nemsokára követték a többi székely székek meg a megyék, s a két erdélyi nemzet Bocskayt február 21-én fejedelemmé választá.

Bocskay az egész fölkelést rendszeressé akarván tenni, április 17-ikére Szerencsre egybehívá a Tisza-vidéki és erdélyi rendeket. Az időközben Pozsonyig húzódott Bástától nem kellvén tartani, a rendek nagy számmal jelentek meg, még az erdélyiek is, Bethlennel élükön. Sok tárgyalásra nem volt szükség: hisz mindenki érezte a bajokat, a melyeknek orvoslására törekedtek. Április 20-án megválasztották Bocskayt Magyarország és Erdély fejedelmévé; kimondták a római katholikus, református és evangélikus vallás teljes egyenlő-joguságát; megválasztották a főtisztviselőket: Homonnay Bálintot és Széchy Györgyöt fővezérekké, Kátay Mihályt pedig kanczellárrá; felszólíták az egész nemzetet a csatlakozásra s elrendelték Eperjes, Tokaj, Várad és Huszt ostromát, mert e várak a fölkelők kezében levő területen feküdtek, de tényleg a németek bírták. Különösen az áruló Eperjesre neheztelének s azt kívánták, hogy „elpusztíttassék, mint Attilától elpusztíttaték egykor Argentorata.” A csapatok jelszavául ezt választák: „Ha Istten velünk, ki ellenünk”, csatadalul pedig az „Erős várunk nékünk az Isten” kezdetű egyházi éneket.

Kassa a XVII. században.
A „Neu eröffnete ottomanische Pforte” czimű, 1694-ben megjelent műből.

Így állván a két fél ügye, szinte előre volt látható az 1605-ik évi hadviselés eredménye. A magyar csapatok mintegy rohammal kezökbe keríték az országot, a Dráván-túli vidék s néhány erősség kivételével. Sőt becsapásokat intéztek Morvába, Ausztriába és Stíriába is. A magyar főurak, a kik előbb habozának, sorra csatlakoztak a nemzeti ügyért küzdőkhöz; köztük volt Báthory István, a nagynevű család ecsedi ágának utolsó sarja és országbíró, a ki hivatalos pecsétjét Rudolf királynak visszaküldé; köztük több Thurzó, mint Szaniszló és Kristóf, továbbá Nádasdy és még sokan. De még a Lajtán túl sem idegenkedtek a Bocskay által képviselt ügygyel szemben. Rudolf kihirdeté ugyan márczius 31-én az osztrák rendeknek a fölkelést, de azok is a szabadítót látták Bocskayban.

A mozgalommal szemben az osztrák herczegek nem tudtak mit csinálni. A császári seregek visszaszoríttatván, pénz hiányában mindinkább föloszlottak. Rudolf egész közönynyel nézte a dolgok fejlődését. Ily körülmények között a herczegek látván, hogy a Bocskay-féle mozgalom az egész családot könnyen kivetheti birtokaiból, Linzben összejövetelt tartottak, a melyen elhatározták, hogy a császártól kivánni fogják: ha nem tesz semmit, legalább engedje őket tenni s e czélra adjon magán-kincstárából pár százezer aranyat. Ámde Rudolftól nem tudtak semmit sem kieszközölni. A német választó-fejedelmekhez fordultak tehát, de ezek sem tettek semmit, jobb szeretvén a trónon henye, mint tevékeny uralkodót. Mátyásnak végre is nem maradt egyéb hátra, minthogy a magyarokkal lépjen összeköttetésbe. El volt határozva, hogy engedni fog, mert meg volt győződve, hogy különben Magyarország könnyen elveszhet az uralkodó házra nézve. Követeket küldött tehát Bocskayhoz Kassára, békealkudozás czéljából. A fejedelem csak rövid ideig tárgyalt velök, mert épen Erdélybe készült. Ugyanis az ottani viszonyok úgy fejlődtek, hogy személyes jelenléte szükségesnek látszott. Átadta azonban Mátyás követeinek a főbb föltételeket, a melyek alatt megalkudni kész. Ezek szerint visszaadja az országot a királynak, viszont Rudolf engedje át Erdélyt a tiszai részekkel együtt fejedelemségül, állítsa helyre, illetőleg mondassa ki törvényileg a vallás-szabadságot, orvosolja a sérelmeket és kössön méltányos békét a törökkel.

Bocskay alig adta át Forgáchnak meg Pogrányinak – ezek voltak a követek – az alkupontokat, csakugyan elutazott Erdélybe, a hol a szászok helytartójának: Gyulafynak ismételt felszólítására sem akartak hódolni, sőt az oláhokat is behívták, a kikkel együtt Gyulafít Ebesfalvánál – a mai Erzsébetvárosnál – megverték. A török vezérbasának puszta bejövetellel való fenyegetése ugyan elég volt, hogy őket észre térítse s hódolatot igértessen velök, de hódoltatások mégsem látszott csupa formaságnak, azért Bocskay jónak látta, hogy előtte történjék az. A hódolás szeptember 14-én ment végbe s ez alkalommal a fejedelem Rákóczy Zsigmondot nevezé ki kormányzóvá.

Bocskay István aláírása.

Talán különösnek látszik, hogy Bocskay, a ki majdnem ellenállás nélkül foglalta el az ország legnagyobb részét, oly alapon volt kész alkudni Rudolffal, mely szerint csak Erdélyt s a tiszai megyéket tartotta volna meg. De csak pillanatra látszik ez különösnek. Mert a mit elfoglalt, az nem volt mind biztos birtok. Tanusítja az, hogy midőn hadai a Dráván túl is tettek kisérletet, Zrinyi, Batthyányi és Draskovics által megveretvén, egész a Dunáig szoríttattak vissza. Továbbá figyelembe veendő volt az, hogy ha Magyarország a török védelme alatt szabadult volna fel Ausztriától, ennek ellenségeskedését vonta volna magára, a minek következtében folytonosan a török kegyelmére lett volna utalva. Hogy ez nem volt valami kivánatos, abban kétségkívül az összes hazafiak megegyeztek. Hiszen legujabban is a török, ámbár a Bocskayval kötött szerződés értelmében Stíriában volt működendő és különösen el volt tiltva a várak ostromlásától, mégis arra használta fel a viszonyokat, hogy Esztergomot és Visegrádot elfoglalja. Érsek-Ujvárt is csak a legnagyobb vigyázattal tudta Illésházy és Homonnay tőle megmenteni. Különben is olyannak találták államférfiaink a török szövetséget, a melyet csak végső szükség esetén lehet igénybe venni. Mert mindig tekintettel voltak arra: mit mond Európa ahhoz, ha Magyarország, a mely előbb a kereszténység bástyája volt, a kereszténység ellenségétől függ? Azt is belátták, hogy az ország önállósága török védelem alatt csak ideig-óráig tarthatnak; hogy keresztény kézben levő része már csak földrajzi helyzete miatt – karima alakban vette körül a török kezén levő részt – sem fog fennmaradhatni, s hogy a Dunán túl levő részek rövid időn vagy a töröknek, vagy a németnek jutnának birtokába, de magyar kézen nem maradhatnának. – ezek voltak az okok, a melyek államférfiainkkal megértették, hogy a míg az ország szíve a török kezében van, addig teljesen nem szakadhat el Ausztriától. Viszont ennek volt a következménye, hogy legalább a keleti s a német részről nem is védhető rész külön nemzeti fejedelemség legyen, a mely lehetőleg szövetségben a törökkel a magyar nemzetiséget szokásban, intézményekben tisztán fentartása, s mely őrködjék a felett, hogy a király kezében levő részek is a magyar alkotmány élvezetében s magyar mivoltukban megmaradjanak.

Bocskay István koronája.
Az aranyból készült korona két főalkotó-részbő áll. Alsó része diadém, a melyet fent liliomok és levelek, lent gyöngyök szegélyeznek. A középső liliom hegyén egyenes szárú kereszt, a többi liliomokén egy-egy rubint. A liliomok felületén smaragdok, rubintok és türkisek. A levelek hegyét rubint ékesíti. Maga a diadém is sűrűn ki van rakva drágakövekkel. A korona felső része kupola-alakú. Gyöngysorok nyolcz részre osztják, a melyek drágakövekkel vannak borítva. A kupola csúcsán nyolcz aranylevélből alkotott kis korona látszik, középen smaragddal, a levelek hegyén pedig egy-egy gyöngygyel. A korona felülete nagyobb része niellós, gránát-almaszerű díszítéssel. A korona magassága: 0,235 méter, súlya 527 arany vagy 1.88 kilogramm. Van hozzá indiai selyemmel és ezüst brokáttal borított tok is. Némely adatok szerint a görög császárok, mások szerint a régi szerb, illetőleg bolgár fejedelmek viselték. Jelenleg a bécsi császári kincstárban őrzik, a hová Bocskay halála után került.
Baránski Emil rajza, fényképről.

De ha Bocskay, mint igaz államférfiú, nem személyes hiúságtól, hanem a nemzet érdekeitől vezetve, kész volt is lemondani az országról, mindazonáltal helyzetét annyira kivánta biztosítani, hogy szava kellő súlylyal bírjon. E czélból igen alkalmasnak látszott, ha a törökkel forma szerint megköti a szövetséget. Október 28-ikán hozták a végleges athnámét, november 10-ikén pedig Achmed nagyvezér átadta Bocskaynak Budán a királyi jelvényeket. A nagyvezér legelőször is hűségre intette az urakat Bocskay iránt, azután kardot övezett a fejedelem dereka körül, királyi pálczát tett jobbjába, fejére pedig koronát. Bocskay tudta, hogy nemzetünk felfogása ily koronázást nem helyesel, azért a koronát mindjárt levevé s a mellette álló Széchy Györgynek adta át, mondván, hogy a szultán barátsága jeléül szívesen fogadja, de nem a királyság jeléül; mert nem akarja csorbítani a nemzet jogait, a melyeknek a védelmére fegyvert fogott. Mindazonáltal ettől az időtől fogva használta – kivált a törökökkel való érintkezésben – a királyi czímet. Az uj athnémé is biztosítá Bocskayt egész Magyarország birtokában, ama helyek kivételével, a melyek már török kézben valának. Szabadon bocsátani rendeli a három év óta elvitt magyar foglyokat, tíz évre adómentességet enged s azontúlra is csak tízezer aranyat követel. Kívánja végre, hogy Bocskay a Báthory Zsigmondtól elfoglalt Jenőt és Lippát bocsássa vissza a szultán birtokába.

Ekkép rendezvén a törökkel való viszonyát, Bocskay nyugodtabban foghatott a Rudolffal és Mátyás főherczeggel való alkudozáshoz. Ezekben kiváló jelentőségre vergődött Illésházy István, a kit mindkét fél békéltetőül kívánt. Ő jobbnak látta Bocskay szolgálatába állani s hazajövén Lengyelországból, Bocskaytól a Dunán-inneni és túli megyék főkormányzójává neveztetett ki; mindazonáltal Mátyás főherczeggel is folytonos érintkezésben maradt.

Bocskay István koronázása.
A „Neu eröffnete ottomanische Pforte” czimű, 1694-ben megjelent műből.

Bocskay e közben november 17-ére országgyülést hívott össze Korponára a föltételeire adott válasz elfogadása és tárgyalása czéljából. A választ Mátyástól – de a Rudolf, illetőleg miniszterei utasításai szerint – Forgách és Pogrányi hozták meg. Olyan volt az, hogy a viszonyokkal nem ismerős azt hiheté, hogy nem Bocskay, hanem Rudolf seregei kerítették kezökbe az egész országot. Legyen elég itt a főbb pontokat felhozni. Bocskay a református, az ágostai s a katholikus felekezet számára egyenlően szabad vallás-gyakorlatot kívánt, a mire az volt a válasz, hogy a király eddig sem sértett senkit vallása gyakorlatában s azt ezentúl sem fogja tenni. Arra pedig, hogy a törvénytelenül becsúsztatott 22-ik czikket töröljék el, Rudolf semmiféle választ nem adott. A fölkelésnek egyik főoka a vallási elnyomás lévén, valóban nevetségesnek és sértőnek látszik a császári válasz. Hogy a szent koronát a hazában őrizzék – ekkor ugyanis Prágában volt – hogy a kamarát mint annyi bajok kútfejét, eltöröljék s a két kamarai elnököt: Szuhayt meg Mikáczit száműzzék, hogy a főpapok világi ügyekbe ne avatkozhassanak, hogy az indigenatust nyert idegenek csak a harmadik ivadékban viselhessenek hivatalt – szokás volt ugyanis a nemzet legnagyobb ellenségeit honfiúsítani s mint ilyeneket magyarok gyanánt a magyar nemzet csúfjára a legfőbb hivatalokra emelni – hogy Bocskaynak az egyházi javakból tett adományait megerősítsék, – minden kívánság teljesítését egyszerűen megtagadták. Másokét a következő országgyűlésre kivánta Rudolf halasztani, például: hogy a főpapok világi hivatalokat ne viselhessenek, hogy a jézsuitákat száműzzék stb. ezen felül amnesztiát csak olyanoknak kívánt adni, a kik kegyelmet kérnek s magukat külön esküvel hűségre kötelezik. Bocskayt csak Erdély hűbéres fejedelméül akará elfogadni, és csak az alatt a föltétel alatt, hogy évenként hódolati ajándékot küldjön. Végre kivánta, hogy Erdély követei a magyar országgyűlésen részt vegyenek s hogy Bocskay halála után a tartomány a koronára visszaszálljon.

Rudolf válasza természetesen a legkedvezőtlenebbül hatott a rendekre, a kik közül a hevesebbek minden alkudozást egyszerűen meg akartak szüntetni. Bocskay azonban nem vette úgy fel a dolgot, tudta, hogy a prágai udvar csak halasztani akarja a döntését, s meg volt győződve, hogy amit üzent, nem utolsó szava.

Az ujabb alkudozások megkezdésével Illésházyt és Mladossevith Horváth Pétert bízták meg, a kik deczember 3-ikán utaztak Bécsbe. Bocskay óhajtván, hogy Európában ne mint a török czinkosát, hanem mint a vallási s az alkotmányos szabadság bajnokát tekintsék, ügyének ismertetése s a külföldi hangulat megnyerése végett elküldé Kátay Mihályt Lengyelországba, Bocatius Jánost, a költeményei révén szép hírre jutott kassai birót pedig Németországba.

A bécsi béke befejező sorai.
Az aláírások: Mathias (Mátyás főherczeg); Paulus Sixtus Trautson, Ernestus a Molard, Thomas Erdődy comes perpetuus Montis Claudii, Sigismundus Forgách de Ghimes, Carolus a Liechtenstein, S(iegfridus) C(hristophorus) Preiner, Georgius Thurzó comes perpetuus de Arva, U(dalricus) a Krembergk, Stephanus Ilieshazy, Thomas Vizkelety, Andreas Ostrosith, Paulus Apponi.
Eredetije a bécsi állami levéltárban. Fényképi fölvétel.

A békealkudozások Bécsben január elején kezdődtek. Most már kissé jobban haladt a dolog, mert Mátyás főherczeg ama kisérletével, hogy a szultánt a Bocskay nélkül való békére bírja, kudarczot vallott. Ugyanis a szultán kijelenté, hogy szövetségese nélkül alkudozásba sem bocsátkozik. Először is juniuis 24-ikéig tartandó fegyverszünetet kötöttek tehát, majd február 9-én némi alapokon megegyeztek. De az április 24-ikére Kassára egybehívott országgyűlés ezeket a föltételeket sem találta kielégítőknek. Különösen a vallás-szabadság ügyében hozott alkupontok ellen tettek kifogást a rendek. Ezek szerint a törvénytelen 22-ik czikk eltöröltetvén, minden abban az állapotban maradt volna, a mint Ferdinánd, Miksa és más „jámbor királyok” alatt volt. Igaz ugyan, hogy e szavakat ara is lehetett magyarázni, miképen vallásáért senkit sem szabad háborgatni, mert Ferdinánd és Miksa korában az nem volt szokásos; mindazonáltal tekintettel a Rudolf korában felkapott szellemre, ez nem nyujthatott biztosítékot. Kifogást tettek az ellen is, hogy az alku a kormányzói hivatalt állandóvá tenni s a nádort annak alárendelni akarta. A rendek többsége ugyanis csak alkotmányos szempontból tekinté ez ügyet, nem pedig Illésházyéból, a ki ez állással Mátyás főherczegnek az utat a trónhoz kivánta egyengetni. A jezsuitákra nézve nem tudtak megegyezni. A rendek ezeknek a működését oly veszélyesnek találták, hogy feltétlen kiűzésöket követelték. Azt sem találták kielégítőnek, hogy Bocskay csak azt nyerje el, a mit Báthory Zsigmond bírt, hanem az általa követelt néhány megyét Erdélyhez kivánták csatolni. A Bocskay-féle adományokra nézve azt követelték, hogy a jövő országgyűlésig maradjanak érvényben, s akkor tegyék meg a szükséges intézkedéseket. Több másodrendű ponttal is elégületlenek valának a rendek. Egészben véve oly kellemetlen hatást tettek a békepontok, hogy sokan Illésházyt már gyanusítani kezdték. Azzal vádolták, hogy Mátyás főherczegtől meg van vesztegetve s nem a haza, hanem csak saját érdekeit tekinti.

Ennek következtében Illésházy abban akarta hagyni az egész dolgot s nem akart a rendek ujabb követeléseivel fölmenni Bécsbe. Utóbb azonban, kivált Bocskay kérésére, mégis rászánta magát. E közben német részről is kedvezőbben alakultak a viszonyok. A főherczegek ugyanis belátták, hogy ha továbbra is Rudolf szeszélyei szerint járnak el, könnyen meg lehet ugyan gátolni a békének létrejövetelét, de azzal magukat kiteszik annak, hogy a magyar rendek kifogynak a türelemből. Ép azért kieszközlék, hogy Mátyás márczius 21-ikén Rudolf részéről Magyarország teljhatalmú kormányzójává neveztetett ki, s miután ez sem látszott elég biztosítéknak, április 25-ikén őt tették meg a család fejévé. Ez a családi határozat felbátorítá Mátyást, hogy – bár Rudolf ellenére – mégis megkösse a békét. Másrészt az is gyakorolt nyomást a főherczegekre, hogy több eddigi, a királyi csapatok kezében volt város és vár, mint Tokaj is, éhségtől kényszerítve, Bocskaynak hódolt. Ennek következtében junius 23-ikán létre jött a bécsi békekötés.

Achmed szultán megerősíti a zsitva-toroki békét.
A szultán tugrájával vagyis névjegyével.
Eredeitje a bécsi állami levéltárban. Fényképi fölvétel nyomán.

E békében lényegesen ki vannak javítva a februári pontok. A vallás-szabadság most már világosan ki van kötve, csakhogy azzal a toldalékkal: „a katholikus egyház sérelme nélkül.” A fejedelem követei váltig harczoltak e pont ellen, noha Rudolf, illetőleg Mátyás főherczeg s ennek biztosai állíták, hogy azt semmi rosszra nem fogják magyarázni. E pont utoljára is benmaradt a béke szövegében. A nádori hivatalra nézve azt határozták, hogy a legközelebbi országgyűlésen betöltik. A főherczeg a királytól nyert felhatalmazás alapján oly hatáskörrel bír, mint ha maga a király volna az országban s a nádor is a tanácsosok révén fog kormányozni. Bocskay saját birtokául Erdélyt s azokat a részeket nyeri, a melyeket Báthory Zsigmond bírt, továbbá Bereg-, Szatmár- és Ugocsa-megyéket, valamint Tokajt tartozékaival; halála után azonban e részek visszaszállnak Magyarországra. A hivatalokat, várnagyságokat született magyarokkal töltik be, mindazonáltal két dunai várban osztrák alattvalók is nyerhetnek ily tisztséget. A jezsuitákra nézve nem tudtak megegyezni.

Miután a béke ekkép létrejött, hátra volt még, hogy maguk az uralkodók – Rudolf és Bocskay – megerősítsék. Egyikök sem volt vele megelégedve. Rudolf nagy nehezen megerősíté ugyan augusztus 6-ikán, de pár nap mulva nehézségeket támasztott, kijelentvén, hogy a vallás-szabadságot biztosító pont koronázási esküjét sérti. Csak föltételesen erősíté meg, a mit Mátyás nem mert a magyar rendekkel tudatni. Ezek több békeponttal elégületlenek valának, különösen azzal, hogy a vallás-szabadságot tárgyaló ponthoz becsempészték e mondatot: „A katholikus egyház sérelme nélkül.” A rendek egyre hangsúlyozták, hogy jó lesz a törökkel való szövetségben még egy támadást intézni Bécs ellen. A hajdók is kivánták, hogy ha zsoldot nem nyernek, bocsássák őket a német tartományokba, hadd zsákmányolhassanak ott.

Ily körülmények között Rudolf legjobbnak látta cselhez fordulni. A februári pontokat föltétel nélkül megerősítő márczius 21-iki oklevél keltét kiigazíttatá augusztus 6-ikára, s ezt adta át Bocskaynak és tette általában közhirré. Ezen köztudomásra hozatalra hivatkozott Mátyás is a rendek ellenében, s kész volt arra, hogy egyes homályos pontok iránt ő és Rudolf külön biztosító leveleket adjanak ki. Így állított ki egyet Mátyás szeptember 23-ikán, a melyben szentül fogadja, hogy a vallás-ügyben hozott egyességhez toldott pontot nem fogják a protestánsok kárára magyarázni. Másnap Rudolf adott ki biztosító levelet az iránt, hogy Erdély s a régebben hozzátartozott megyék ezentúl is szabadon válaszszanak fejedelmet, az ujabban odacsatolt megyék pedig Bocskay és fiutódai halálával visszaszálljanak a koronára.

Hátra volt még a békekötés két pontjának végrehajtása. Az osztrák tartományoknak kezeskedniök kellett a békepontok megtartásáért, ezenfelül meg kellett kötni a békét a törökökkel is. Az elsők szeptember végén csakugyan teljesítették a bécsi békekötés által reájok rótt kötelezettséget; annál szívesebben, mert ezzel közelebbi viszonyba reméltek lépni a magyarokkal, a mi alkotmányos szabadságuk szempontjából kivánatosnak látszott. Az utóbbiakkal az alkudozás október 20-ikától november 11-ikéig folyt, Bocskay követeinek közbenjárása mellett, a Zsitva-folyó torkolatánál fekvő szigeteken. A békét szerencsésen meg is kötötték és pedig oly föltételek alatt, a melyek a királyra jóval kedvezőbbek voltak, mint a tizenöt éves háború előttiek. A határokra nézve ugyan a tényleges birtokállapotot vették alapul, de az adófizetést végkép eltörölték. A helyett a király köteles volt egyszer-mindenkorra a szultánnak 200,000 tallér értékű ajándékot küldeni. Ezentúl kölcsönösen küldjenek egymásnak az uralkodók a húsz évi béke minden harmadik esztendejében, tetszésök szerinti, de körülbelül egyenlő értékű ajándékokat. Továbbá ezentúl egymást kölcsönösen császárnak czímezik, holott addig a törökök Rudolf és elődei irányában csak a „bécsi király” czímet használták.

Ekképen a tizenöt éves török háborút is befejezték: nem oly szerencsésen, a hogy kezdete után várni lehetett, de mégis jobb föltételek mellett, mint előbb.

Bocskay azonban még nem volt teljesen megnyugodva. Ezért, bár egészsége egyre hanyatlott – vizi betegségben szenvedett s baját állítólag kanczellárjának: Kátay Mihálynak számára kevert mérge is rosszabbítá – deczember 13-ikára Kassára egybehívá a rendeket. Az egybegyűltek legelőször is tiltakoztak az ellen, hogy Rudolf őket pártütőknek nevezé, holott csak igaz jogaik védelmére ragadtak fegyvert. Ezenfelül nehány pontnak megváltoztatását követelték. Így a vallás-szabadságot tárgyaló pontból ki akarták hagyni a hirhedt toldalékot, a vallás-gyakorlat szabadságát pedig a falvakra is ki akarták terjeszteni. Kivánták még, hogy a jezsuitákat űzzék ki, hogy Bocskay és Illésházy adományai és beírásai a következő országgyűlésig érvényesek legyenek, akkor pedig tárgyalás alá vétessenek; hogy Győrött és Komáromban az idegen főkapitányok mellett magyar alkapitányok is legyenek stb.

Bocskay István díszbuzogánya.
A nagyszebeni Bruckenthal-muzeumban. Baránski Emil rajza eredeti fényképi fölvétel nyomán.

E határozatokat deczember 22-ikén erősité meg Bocskay. Öt nappal előbb kelt a végrendelete, a melyben Erdély politikájára nézve sok becses tanácsot ád. Különösen hangsúlyozza a magyarországiak és erdélyiek között a testvéri összetartást, mindazonáltal nem javasolja, hogy Erdély teljesen beolvadjon az anyaországba. „Valameddig – úgymond – a magyar korona ott fönn nálunknál erősebb nemzetségnél: a németnél leszen, s a magyar királyság is a németeken forog, mindenkor szükséges és hasznos egy magyar fejedelmet Erdélyben fentartani, mert nekik javukra, oltalmukra leszen. A magyarországi állapotot arra hagyjuk, hogy a mint a császárral ő felségével végzésünk vagyon, a szerint minden dolgok exequáltassanak és a szent békesség, melyet egészen véghez vittünk, föl ne bomoljon, hanem megerősíttessék.” Az erdélyieknek azt tanácsolja, hogy halála után Homonnay Bálintot válaszszák fejedelemmé, tekintettel annak „ifjúságához képest megért, jó erkölcsű, istenfélő természetére, józan életére és Magyarországon régi úri nemzetére.” Homonnay a Tisza vidékén nagybirtokos volt; fejedelemmé választásával Bocskay Erdély és Magyarország között szorosabbá vélte tehetni az összeköttetést.

Néhány nap mulva – deczember 29-én – a nagy férfiú megszünt élni. Kivánságához képest a gyula-fehérvári székesegyház sírboltjában helyezték örök nyugalomra. Benne hazánk egyik legkiválóbb államférfia hunyt el. Jó katona, jó szónok, de mindenek felett diplomata volt, a milyen akkoriban leginkább kellett. Mint ilyen, gyakran volt kénytelen nem a legszebb eszközökhöz nyulni. Az is igaz, hogy eszközeit gyakran változtatta s kész volt törökkel, némettel egyaránt szövetkezni; kész volt lemondani kedvencz eszméiről, a melyekért éveken át lelkesült, ha azokat kivihetetleneknek találta. Így volt Erdélynek Magyarországhoz csatolásával. A kik nagy szellemét nem bírták fölfogni, készek voltak őt következetlen, önző embernek feltüntetni. Pedig távolról sem volt az. Változtatta az eszközöket, egyes eszméket, a melyekről hitte, hogy nem valósíthatók, elmellőzött, de czélja mindig egy volt: a magyar nemzetiség fenmaradása s ezzel kapcsolatban az ősi alkotmánynak s a vallásszabadságnak biztosítása. A mi önzését illeti, arra is meg lehet felelni könnyen. Igaz, hogy kereste a hatalmat, de csak hogy módjában álljon nemzetünk sorsára döntő befolyást gyakorolni; már pedig ennyi önzésre minden államférfiúnak szüksége van. Ha igazán önző, kicsinyes jellem, nem utasítja vissza a török nyujtotta koronát, hanem a szultán felsősége alatt megszerzi az egész országot. De ezt nem tette, tekintettel a jövőre és Európa közvéleményére. Mint annyi sok más jelesnek, neki sem adatott, hogy a haza javára irányuló nagy terveit mind végrehajtsa; de a bécsi békében mégis megvetette az alapot, a melyre a nemzeti szabadság védői támaszkodhattak azok ellen, a kik Magyarország beolvasztására törekedtek.

* * *

Bocskay halála után a bécsi békekötés hiányosan megoldott kérdéseinek javítása bizonyára hosszú időn át a jámbor szándékok számát szaporítja vala, ha Rudolf király csak némileg is megfelel fejedelmi kötelességeinek. Mert hiszen Mátyás főherczeg és Bocskay majd mindent elintéztek s az 1607-ik év hajnalán meg volt a kiegyezés magyarral, törökkel egyaránt. Erdély sem igen követelte a hiányok pótlását. E tartomány rendei ugyanis, hogy Bocskaynak végrendeletében adott tanácsa olyszerű példa gyanánt ne szolgáljon, mely a fejedelmet utódja kijelölésére feljogosítaná, Homonnay mellőztével kormányzójokat: Rákóczy Zsigmond-ot, az előbbinek ipát emelték a trónra, 1607. február 11-ikén. Ezzel meglazult az összetartás Erdély és Bocskaynak magyarországi hívei között, a kik Erdély fejedelmi székét Homonnaynak szánták. Sőt Rákóczy ennek következtében kényszerítve érzé magát arra, hogy a prágai udvarnál keressen támogatást, a minek megnyerése végett sietett is a Bocskaynak átengedett részeket visszabocsátani. Erdély nélkül meg a felső-magyarországi rendek nem érezték magokat elég erőseknek arra, hogy valami elhatározó tettet vigyenek véghez. De a mi ily módon megakadályoztatott, ahhoz Rudolf féleszűsége révén a sors segítette a nemzetet.

A királynak a zsitva-toroki béke semmikép sem volt ínyére s ámbár seregei a legutóbbi hadjáratok alatt szinte képtelenek voltak csak meg is kísérleni az ellenállást, egyszerre csak azzal állott elő, hogy a békekötés mily roppant könnyelműség volt, mert párja a bécsinek, a melyben Mátyás „Erdélyt alávaló módon odaveté Bocskaynak.” E felfogást a spanyol udvar is osztá, pedig ez a magyar ügyben folyton józan tanácsokat adott s Mátyás herczeg állását erősbíteni segíté. Nagy nehezen mégis rábírták Rudolfot, hogy deczember 9-ikén aláírta a békét s Teuffel János Kristófot kienvezte portai követté. Át is adott neki 80,000 tallért; a 200,000 forintnyi ajándékból még hiányzó részt Komáromban kellett bevárnia.

Rákóczy Zsigmond erdélyi fejdelem.
Egykorú metszet az Orsz. Képtár metszet-gyűjteményében.

Miután azonban Bocskay meghalt s Rákóczy nem mutatkozott olyannak, a ki elődjének nagy szabású politikáját folytatni fogja, Rudolf épen nem akarta a már aláírt békeokmányt kiadni. Ismételten fordultak hozzá Mátyás főherczeg, továbbá az osztrák s a morva rendek, a kik a békeért kezességet vállaltak s háború kitörése esetén attól tarthattak, hogy nagymérvű pusztításban lesz részök; hiába akarta a budai basa a békének Rudolfra való szükséges voltát azzal bizonyítani, hogy felizgatta a hajdúkat – a kiknek Bocskay a nemzeti szabadság érdekében tett szolgálataikért s egyszersmind a török magyar határ Tiszán-túli részének oltalmazása czéljából Szabolcs- és Bihar-megyékben több pusztát adományozott, de a kik kielégítésöket hasztalanul várták – s általok Homonnay Bálintot magyar királylyá választatta: Rudolf semmi áron sem akart a béke-okmány elküldéséről tudni s nagy buzgalommal készült a háborúra. Hogy pedig Mátyás fölötti bosszúságát is kitüntesse – úgy látszik megtudta mind a tavali április 25-ikén hozott családi határozatot, mind a bécsi békénél elkövetett cselt – nyiltan kifejezést adott abbeli szándékának, hogy őt kizárja az örökösödésből s utódává unokaöccsét: Lipót herzceget, Károly stíriai herczeg ifjabb fiát nevezi ki.

Mátyás azonban rossz indulatú bátyjának eme tervéről tudomást sem akart szerezni, csak azt sürgeté: küldje el valahára az aláírt békét. Végre is csak úgy sikerült az okmányt kinyernie, hogy az osztrák rendek megvesztegették Rudolf komornyikját: Lang Fülöpöt, a ki azután csakugyan elküldte azt. De még ezzel sem volt a dolgon segítve. Mert pár nap mulva megérkezett a rendelet, hogy Mátyás az oklevelet ne merje elküldeni. Mátyás erre felutazott Prágába. Három ízben tett Rudolfnál látogatást s kért, könyörgött neki, hogy engedjen már valahára: Rudolf kemény maradt mint a kő.

Mátyás erre a maga fejétől elküldé a budai basához az oklevelet, Konstantinápolyba pedig követeket küldött. Rudolf nem volt hajlandó ebben megnyugodni s Konstantinápolyban kinyilatkoztatá, hogy a Mátyástól küldött követek ál-követek. Egyszersmind visszatartotta a meghívókat az országgyűlésre, a melyet Mátyás ismételt sürgetésére végre kihirdetett volt. Később ugyan Thurzó György kérésére kibocsátá azokat, de a rendek hiában gyülekeztek össze: Rudolf nem adott meghatalmazást sem Mátyásnak, sem másnak az országgyűlés vezetésére. A rendek két hónapig várták, várták: mi lesz a dolog vége? míg a türelemből kifogytak s a pozsonyi káptalan előtt óvást tettek minden félremagyarázás ellen. Kimondták, hogy Magyarország a bécsi békétől nem akar tágítani, s a királynak ez ellen kibocsátott ujabb rendeleteit elfogadni nem hajlandók. Ha valaki e békét felbontja, ők annak okai nem lesznek; s ha mi romlás esik ennek következtében valamely országon vagy nemzeten, annak okozóját verje meg az Isten.

Hogy Rudolf mennyire el volt szánva, hogy a megkezdett rossz úton haladjon, abból is kitűnik, hogy ez évben Forgách Ferencz nyitrai püspököt, a bécsi béke leghevesebb ellenzőjét esztergomi érsekké nevezte ki, sőt számára a bíboros kalapot is megszerzé. Szuhayt pedig, a kit a rendek száműzni akartak, az akkoriban az egrinél jövedelmezőbb nyitrai püspöki székre tette át, egyszersmind tekintélyének emelésére a kalocsai érseki czímet is adta neki. A kalocsai érseki megye ugyanis egészen a török kezében volt. Mátyás még egyszer Prágába utazott, hogy bátyját jobb nézetre hajlitsa, de hiába. Ekkor találkoztak egymással utoljára a testvérek. Mátyás azzal a meggyőződéssel tért vissza, hogy le kell tennie a család feje iránti tiszteletből, nehogy az egész család veszedelembe jusson.

Mátyás főherczeg.
A kép a főherczeget magyar ruhában ábrázolja.
Egykorú metszet az Orsz. Képtár metszet-gyűjteményében.

Tapasztalván, hogy a többi főherczegek, ha helytelenítik is Rudolf eljárását, még sem kivánnak ellene határozottan föllépni, kénytelennek látta magát arra, hogy a magyar, osztrák és morva rendekkel szövetségre lépjen s azok segélyével bátyját a tróntól megfossza. Erre biztatták Mátyást a rendek befolyásos emberei, kivált Illéshzy, Thurzó György, a morva Zerotin s az osztrák Tschernembl, és Mátyás, bár kétségkivül nehéz szívvel, rászánta magát e lépésre. Magához kéretett még több hasonlóan befolyásos urat s azokkal megállapodván a teendők felett, deczember 27-ikére osztrák, január 10-ikére pedig magyar országgyűlést hívott össze önhatalmúlag.

Ugyanekkor levelet intézett Rudolfhoz, a melyben tudtára adá, hogy „a hajdúk megnyugtatása czéljából” kénytelen volt az ő beleegyezése nélkül országgyűléseket hívni össze. De Rudolf úgy látszik neszét vette a dolognak. Az a körülmény, hogy az osztrák rendek követek küldését határozták el a magyar országgyűlésre, igen alkalmas lehetett fölvilágosítására. Január 3-ikán kelt levelében tehát eltiltá az országgyűlést, s kedvetlenségét fejezé ki öccse eljárása felett. Egyszersmind késznek nyilatkozott márczius 11-ikére egybehívni a rendelet. De már késő volt. A rendek mind nagyobb számmal gyülekeztek Pozsonyba, tudván, hogy ott nem valami apróbb ügyek kerülnek tárgyalásra. Mátyás főherczegen is feltünt, hogy a kisebbek kegyét is igyekszik megnyerni: felhúzta a magyar nadrágot, haját, szakálát magyar módra viselé s kegyesen beszélgetett mindenkivel. Majd az országgyűlés megnyitásakor felszólítá a rendeket: nyissák meg szivöket, adják elő őszintén panaszaikat, mert ő az ország javáért, fentartásáért mindenre kész, még élete feláldozására is.

Az országgyűlés legfőbb teendője volt, hogy a Rudolf elleni lázadásnak megadja a törvényes formát, s ezt olyképen tették, hogy szövetkeztek az osztrákokkal a bécsi és zsitvatoroki békekötésnek bárki ellen való megvédésére. Egyszersmind követeket küldtek a budai basához, igérvén a békének rövid időn való végrehajtását; továbbá a Tisza-vidéki rendekhez, felszólítván őket a csatlakozásra, a miről különben már biztosak lehettek. Kinevezték végre a fölkelés szervezésére a főkapitányokat: a Dunán-inneni részre Thurzó Györgyöt és Révay Pétert, a Dunán-túlira Zrinyi Miklóst és Széchy Tamást, Szlavóniára Erdődy Tamást és Keglevich Györgyöt. A Tisza-vidékeiknek saját választásukra bízták, kit akarnak főkapitányul. A magyarok ezenfelül régi szokásukhoz híven a külfölddel is meg akarván az ügyek állását ismertetni, a Regensburgban ülésező német birodalmi rendekhez leveleket küldtek, a melyekben ügyöket fejtegették. De ezzel nem volt szerencséjök, mert a levelek vivőjét elfogták s a nála volt iratok Ferdinánd főherczegnek, a császár biztosának kerültek a kezébe. E főherczeg, Stíria, Karinthia és Krajna uralkodó herczege, 1606-ban szintén Mátyással tartott, de most – talán mert Mátyásnak a magyarokkal s az osztrák és morva protestánsokkal való szövetségét nem helyeslé – elvált tőle. Legelső dolga volt, hogy a leveleket Prágába küldte. Mátyás erre azzal felelt, hogy közzétette az 1606. április 25-ikén hozott családi határozatot, valamint megtette a fölkelésre a szükséges előkészületeket. Az alsó- és felső-ausztriai rendekkel még február havában elfogadtatta a pozsonyi országgyűlés határozatait s a különböző rendek által kiállítandó csapatokon felül maga is kezdett csapatokat gyüjteni.

De a viszonyok még korán sem voltak olyanok, a melyek Mátyást a sikerről biztosíthatták volna. A spanyol követ ugyan udvarát inkább Mátyás részére hangolta, de az osztrák főherczegek mindinkább visszahuzódtak, miután a császár február 23-ikán a pozsonyi országgyűlés összes határozatait semmiseknek nyilvánítá. Csehország is, bár Mátyás az ottani előkelők megnyerésére lépéseket tett olyformán viselkedett, mintha hajlandó volna ugyan állást foglalni, de nem Rudolf, hanem Mátyás ellen.

Ily körülmények között sok függött a különben elég jelentéktelen Morvától. S az itteni országgyűlés, miután Berka tartományi kapitányt elűzé, április 19-ikén, a városok és papság vonakodása ellenére elhatározá, hogy megköti a szövetséget Magyarországgal és Ausztriával.

Mátyás már ezen határozat hozatalakor Morva határán állott, 20,000 emberből álló seregével, a melyben 6000 hajdú vala. Homonnay 18,000 emberrel tartalékul Magyarországban maradt. Rudolf, a ki egész az utolsó pillanatig nem akart öccse föllépésének komolyságában hinni, most ijedt csak el s már április 20-ikán elküldé Dietrichstein bíborost, továbbá Sternberg és Kolovrat cseh főtisztviselőket s a prágai spanyol követet, hogy a bécsi és zsitvatoroki béke végrehajtását felajánlják, valamint azt, hogy a további teendők elintézése végett pünkösdkor értekezletet fognak tartani; Mátyást pedig kérte, hogy addig maradna békén. Ez azonban tudta, hogy mindez csak időnyerés kedvéért történik. Kijelenté tehát, hogy a tett ajánlatokkal most már nem érheti be, hanem hasonló esetek elkerülése végett Rudolf mondjon le koronáiról, vonuljon vissza Tirolba – a habsburg-ház tiroli ága kihalván, a tartományt a család nevében Miksa főherczeg kormányozá – tanácsosai pedig lakoljanak bűneikért. Egyúttal, hogy szavainak kellő súlyok legyen, május elején a Csehországban fekvő Német-Bródig nyomult. Május 8-ikán Rudolf kész is volt Magyarország és Ausztria átengedésére, csak a hozzá hű Csehországot kivánta megtartani, mellék-tartományaival együtt. Azt a kérdést is az ország rendeivel akarta eldöntetni: vajjon akarják-e Mátyást jövőben királyokul? Mátyás ezzel sem érte be, ámbár nem kevéssé zavarta az a körülmény, hogy az általa Csaszlauba egybehívott cseh országgyűlésre senki sem jelent meg, míg Rudolf májusban népeset tudott tartani. A cseh rendek csakugyan nem nagy hajlandóságot tanusítának, hogy magukat Mátyás alá adják; de felhasználták az alkalmat arra, hogy Rudolftól kieszközöljék a „felség-levél” czímű kiváltságlevelet, a mely rendi- és vallás-szabadságukat volt hivatva biztosítani.

A magyar koronát átadják Mátyás főherczegnek.
Gottfried J. L. „Historische Chronika” czimű, 1608-ig terjedő történeti művéből.

Míg azonban Mátyás előnyomult, Rudolf is gyűjtött némi sereget; ezen felül azzal kisérlé meg öccse megbuktatását, hogy a magyaroknak igen kedvező ajánlatokat tétetett arra az esetre, ha Mátyást elhagyva, hozzá pártolnak. De a magyarok nem voltak hajlandók ez aljas játékra. Rudolf eljárását, mint becstelent, visszautasították és figyelmeztették őt, hogy elég ideje lett volna a nemzet sérelmeinek orvoslására: most már késő.

Végre junius 25-ikén létre jött az egyesség. E szerint Mátyás Magyarországon és Ausztrián kívül a hozzácsatlakozott Morvát is elnyeré és biztosíttatott Csehországban a trónöröklésről; ellenben Tirolt illető igényeiről le kellett mondania Rudolf javára. Magyarország is biztosíttatott, hogy Csehország a török elleni segélypénzt továbbra is fizetni fogja.

Két nap mulva ünnepélyes követség jött a magyar táborba Dietrichstein biboros vezetése alatt, hogy Mátyásnak átadja a szent koronát s a hozzá tartozó királyi ékszereket. A biboros Mátyáshoz hosszú latin üdvözlő beszédet tartott, a melyben elmondá a császár üzenetét, t. i. hogy a koronát régtől fogva neki szánta, békés, dicsőséges uralkodást kíván, a földi élet után pedig a mennyei koronát. Az üdvözlő beszédre Thurzó György és Lépes Bálint adták meg a választ: földicsérték a főherczeget s megígérték neki, hogy királyul választják. De hogy a császári követség szíves szavai se maradjanak viszonzás nélkül, kijelenték köszönetüket, a császár „önkéntes” ajándéka felett. Az örvendetes napot nagy lakoma zárta be, a mely alkalommal angol zenészek mulattatták a társaságot.

* * *

Mátyás elérte azt, a mit kívánt, nem úgy a három ország rendei. Ezeknek most kellett még hasznát látni annak, hogy oly készségesen segítették Mátyást tervei megvalósításában. Magyarország ugyan annyira-mennyire biztosítva volt, de az osztrák és morva rendek kevésbé, mert ezeknek Mátyás csak általánosságban ígérte meg szabadságaik fentartását. Első dolguk volt tehát, hogy alkotmányos szabadságaikat biztosabb alapra fektessék, főleg a vallás-szabadságot. Az utóbbi mind Ausztriában, mind Morvaországban megvolt, legalább a nemességre nézve, de már a városokra nézve nem, mert ezeknek protestáns lakói a szomszéd urak birtokain levő egyházakba voltak kénytelenek járni. Mátyásnak fölemeltetése leginkább a protestánsok műve lévén, méltányosnak látszott, hogy eme kivánságaikat kielégítse. Hogy ebbeli óhajuk annál inkább teljesüljön, tizenkilencz befolyásos úr a három nemzetből még Csehországban, Stjerboholban titkos szövetségre lépett – köztök Zserotin morva tartományi kapitány, Tschernembl, Thurzó Szaniszló és Miklós, két Stahremberg és Herberstein. Egymást segítségökről biztosíták arra az esetre, ha a vallás-ügyben a főherczeggel nem tudván megegyezni, a hódolatot kénytelenek lennének megtagadni. Már ekkor látták ugyanis, hogy Mátyás czélját elérvén, kevésbé gondol arra, hogy őket kielégítse, mint inkább Spanyolország s a pápa megnyerésére.

Mátyás egyébiránt, mihelyt ügye eldőlt, mindjárt haza felé indította csapatait. Bécsbe érkezvén, azonnal felhívta a magyar rendeket, hogy szeptember 29-ikére országgyülés tartása végett gyüljenek össze Pozsonyba. E közben egybehívta a többi főherczegeket családi értekezletre, s jóindulatot tanúsítván az irányában ellenségesen viselkedett Ferdinánd és Lipót iránt is, sikerült őket egészen megnyernie. Csak a császárt nem tudták lekötelező hangon írt levelei jobb indulatra bírni. Midőn a főherczegek értekezletök után fölkérték Rudolfot: működnék azon, hogy utána Mátyás választassék császárrá, azt válaszolá: „Jobb szeretnék halva feküdni, hogysem Mátyást utódamul lássam!”

Mátyás a magyar országgyűlés megtartása előtt akarta átvenni Morva és Ausztria hódolatát. De az osztrákok megkötötték magukat s kinyilatkoztatták, hogy addig nem hódolnak, míg sérelmeiket nem orvosolják s ujaknak elejét nem veszik. Különösen a felső-ausztriaiak léptek fel határozottan Tshernembl vezetése alatt, s minden felé nyiltan protestáns isteni tiszteletet tartottak. Hiába állt elő Mátyás azzal, hogy Ausztria, mint örökös tartomány, köteles hódolni s csak régi szabadságai megerősítését kivánhatja, uj intézkedésekről később tárgyalhatnak: a rendek azt válaszolák, hogy így semmi értelme sincs annak, hogy Rudolftól elszakadtak, s hogy nem tágítanak. Mátyás erre előbb Morvában hódoltatott magának. A morva rendek eleinte ugyancsak a vallás-szabadságot tűzték ki föltételül, de azután beérték oly határozattal, mely szerint senkit se üldözzenek vallásáért, s augusztus 30-ikán meghódoltak. Mátyás visszatérvén Bécsbe, ismét sürgette az osztrákok hódolatát, míg végre az történt, hogy a protestánsok Hornba mentek, s onnan inték katholikus társaikat, hogy nélkülök ne hódoljanak, mert az valamennyiök szabadságát veszélyeztetné. De a katholikusok nem hallgattak rájok s október 8-ikán meghódoltak. Négy nappal előbb az osztrák protestánsok a magyarokat is felszólíták ügyök pártolására. Ezek csakugyan közben jártak érdekökben Mátyásnál, de figyelmeztették őket: ne döntsék hazájokat polgárháborúba.

Így történt, hogy Mátyás majd egy hónapig volt kénytelen várakoztatni a nagy számmal egybegyűlt magyar rendeket. Október 22-én érkezett Pozsonyba, a hol nagy örömmel és ünnepélyességgel fogadták, mert meg voltak győződve arról, hogy benne valóban „második Mátyást” nyernek.

A főherczeg azt szerette volna, ha a magyar rendek minden további vita nélkül királylyá koronázzák. Előterjesztéseiben csakis ezt kérte, nem pedig a választást, a mely kifejezést gondosan kerülte épúgy, mint atyja és nagyatyja, mikor utódaik megválasztását sürgették. De a magyar rendek bármily rokonszenvvel viseltettek is iránta, tudták, hogy száz esztendő alatt sem lesz oly jó alkalmuk szabadságaik biztosítására, mint most; azért nem akarták azt elszalasztani. El voltak határozva, hogy Mátyást csak akkor koronázzák meg, ha némely fontos ügyek iránt hozandó határozatokban, mint koronázás előtti törvény-czikkekben, előre megegyezik. Mátyás nem tagadhatta meg a rendek kívánságát, mert az országgyűlésen Rudolf megbizottai jártak, a kik a nemzet minden kivánságának teljesítését igérték, ha visszapártol hozzá. Viszont a rendek nagy nehezen beleegyeztek abba, hogy a nádor választása a királyválasztás után, de mégis a koronázás előtt történjék.

A koronázás előtti czikkek közül egyik legjelentékenyebb a vallás-szabadságról szóló. A toldalék „a katholikus egyház sérelme nélkül” elmaradt, ellenben világosan kitették, hogy az összes karok és rendek, a végbeli katonák, a kincstári jószágok lakói, végre a mezővárosok és falvak is szabadon gyakorolhassák vallásukat, s hogy a surlódások kikerülése végett minden felekezet papjai csak saját felsőségök alatt álljanak. A vallás-szabadsággal kapcsolatos kérdés volt az, hogy a jezsuiták, a felekezetek közti viszály okozói, birtokot ne birhassanak s le ne telepedhessenek. E két czikk ellen az országgyűlésen részt vett katholikus papság keményen tiltakozott, de tiltakozásukat nem vették figyelembe.

Elhatározták továbbá, hogy a király a rendek tudta és beleegyezése nélkül Magyarországon s az ahhoz tartozó tartományokban háborút nem indíthat. Különösen súlyt fektettek a nádori hivatalnak kellő hatalommal való helyreállítására. S hogy az udvarnak ne legyen módjában azt üresedésben hagyni, elhatározták, hogy ha a király egy év alatt nem hirdetne a nádori szék betöltése czéljából országgyűlést, úgy az országbíró vagy ennek nem létében a tárnokmester legyen köteles azt becsületvesztés terhe alatt kihirdetni. A választás módjára nézve megszabták, hogy a király a rendek közül két katholikust és két protestánst jelöljön ki, s ezek között történjék a választás. Kincstartót még az országgyűlés folyama alatt nevezzen ki a magyar tanácsosok sorából; hivatala nem függjön a bécsi udvari kamarától és külföldi ne viselhesse. A király itthon lakjék és személyesen kormányozza az országot; távolléte esetén a nádor s az ország-tanács helyettesítsék. Az ország igazgatásának minden ágaiban csak belföldieket alkalmazzanak, a végházakat adják át nyomban magyar várnagyoknak, egyedül Győrött lehessen német parancsnok, de az is a nádortól függjön. Mátyás főherczeg sokáig küzdött a mellett, hogy a bécsi béke határozata értelmében Komáromban is lehessen német várnagy, de a rendek elég engedménynek találták, ha Győrött lesz. A szlavóniai és horvát bán hatalmát is helyreállítani kívánták a rendek. Kimondták, hogy hatásköre a Drávától a tengerig terjedjen – a Dráván túl fekvő tulajdonképi magyar megyék ekkor már a török kezében lévén, nem képezhették intézkedés tárgyát – Ferdinánd stíriai herczegnek tehát semmi befolyása se legyen ott. A koronát hozzák azonnal Pozsonyba, s a koronázás után is az országban őrizzék, még pedig magyar főurak. A városokban a tisztségeket a különböző nyelvű polgárok felváltva viseljék, a magyarokat egyikből se zárják ki. Adományokat érdemekért a király a magyar kanczellária útján osztogasson és pedig ingyen. A Magyarországtól zálogkép bírt helyeket: Kőszeget, Fraknót, Kismártont stb. Ausztria bocsássa vissza.

Mikor az alkudozások szerencsés befejezéshez közeledtek, ujabb kérelem jött az osztrák rendektől: az, hogy a magyarok halaszszák el a koronázást, míg Mátyás főherczeg nekik is meg nem adja a vallás-szabadságot. A magyar főurak ujból is közbenjártak, de csak üres igéreteket kaptak; s miután Illésházy élénken kifejtette a minél előbb való koronázás szükségét, az osztrákok érdekében hozandó határozatra nem várva, Mátyást november 16-ikán megválasztották. Hányszor juthatott utóbb a magyaroknak eszökbe, hogy mily támaszát vesztették el saját polgári és vallási szabadságuknak azzal, hogy Ausztriában azt tönkre tenni engedték! – November 17-ikén volt a nádorválasztás. Protestáns részről Illésházy Istvánt és Thurzó Györgyöt, katholikus részről a Pázmány Pétertől áttérített Forgách Zsigmondot és Erdődy Tamást terjesztették elő. Ezek közül Illésházít választották meg egyhangulag; még a püspökök is egytől-egyik reá szavaztak.

Két nap mulva következett a koronázás. Ezúttal a szokottnál nagyobb örömmel kiálták a rendek az „igen”-t a nádor ama kérdésére: vajjon akarják-e Mátyás főherczeget királyul? – Ezután a főhivatalokat töltötték be: Homonnay Bálint országbíró lett, Lépes Bálint nyitrai püspök kanczellár, Forgách Zsigmond tárnokmester, Erdődy Tamás horvát-szlavon bán, Draskovich János főkamarás-, Dóczy Endre főpohárnok-, Batthyányi Ferencz főlovász-, Istvánffy Miklós, az addigi nádori helytartó, főajtónálló-, Széchy Tamás fő-udvarmester. Lippay János megmaradt személynöknek. A Dunán-túli részek főkapitánya lett Batthyányi Ferencz, a Dunán-innenieké Kolonics Szigfrid, a Tisza-mellékieké Forgách Zsigmond. A kincstartói tisztet, a melyre a rendek nagy súlyt fektettek, Thurzó György fő-étekfogó-mesterrel kivánták betölteni, de miután ez nem fogadta el, helyette ideiglenesen Vizkelety Tamást nevezték ki. A közvélemény azt tartá, hogy Thurzó azért nem vállalta el a kincstartóságot, mert nem tartá magát képesnek, hogy hivatalának törvény-biztositotta függetlenségét a német kamarától kieszközölje.

II. Mátyás koronázása.
Középen a koronázás, balról a kardvágás, jobbról az eskü letétele.
Egykorú metszet az Orsz. Képtár metszet-gyűjteményében.

Az országgyülés a koronázás megtörténte s a hivatalok betöltése után sem oszlott szét, hanem deczember 6-ikáig együtt maradván, számos igen jelentékeny törvényt hozott. Ezek közjogukban az „1608-ik évi koronázás utáni törvény-czikkelyek” neve alatt ismeretesek. Közülök a legfontosabbak azok, a melyek megszabják, kik értendők az ország „karai és rendei” kifejezés alatt. E szerint a főrendi-háznak tagjai a megyés püspökök, a zászlós urak s az ország-tanácsosok (a tekintetesek és nagyságosok rendje); az alsó-háznak pedig a megyék, városok, s a káptalanok követei, a független jószágos prépostok és apátok, s a pálos remeték fő-perjele; végre ugyanitt nyertek széket a távol levő főurak követei, az ország rendes bírái s azok helyettesei, az itélő-mesterek s a királyi tábla ülnökei. Különös jelentőséggel birt annak meghatározás: melyek azok a városok, a melyek ország-rendiséggel birnak? Annál is inkább, mert a kormány és nemzet között kitört viszályok egyik főoka épen az volt, hogy amaz az apró mezővárosoknak képviseleti jogot adván, igy akará a rendeket mesterségesen leszavaztatni. A rendek azonban, sajnos, hogy ebbeli buzgalmokban igen messze mentek s csak a II. Ulászló VII-ik törvénykönyvének 3-ik pontjában felhozott nyolcz városnak: Budának, Pestnek, Kassának, Eperjesnek, Bártfának, Pozsonynak, Nagy-Szombatnak és Sopronnak kivánták a rendiséget megadni, a többi erre igényt tartó városok ügyének eldöntését későbbre halasztván. Ezzel számos más várost az általok már régóta birt jogtól egész indokolatlanul megfosztottak, mert hiszen tudjuk, hogy például a bányavárosok, továbbá Lőcse, Szakolcza, a török hódítás előtt Fehérvár, Szeged és más városok szintén részt vettek az országgyűlésekben.

Más czikkelyek megsemmisíték az 1603-ik évben Illésházy és felesége, továbbá a Homonnay György ellen törvénytelenül hozott határozatokat, Joó Jánost pedig a király kegyelmébe ajánlották. A Bocskay-féle adományok ügyét elhalasztották a jövő országgyűlésig. A tized-pöröket a megyék törvényszékeire ruházták; a jobbágyok költözés-jogát meghagyták abban az állapotban, a melybe a megyék által történt szabályozás útján jutott. Végül megválasztották korona-őrökül Révay Pétert, Thúrócz-megye, és Pálffy Istvánt, Pozsony-megye örökös főispánját; az első a szent koronáról s azzal kapcsolatban a magyar királyi intézményről becses munkát hagyott ránk.

A bécsi és zsitva-toroki békekötések, valamint a II. Mátyás koronázása előtt és után hozott törvények korszakot alkotnak történelmünkben. A mohácsi vész után akkép alakultak a viszonyok, hogy szinte már csak idő kérdésének látszott: mikor fog a magyar alkotmány romba dőlni? Ez fönállott ugyan a maga középkori állapotában, de igen sokat bízott a király személyére. Igy történt, hogy a magyar király minden fontosabb ügyben tetszése szerint intézkedhetett, és senki sem akadályozá meg abban, hogy még a tisztán Magyarországot érdeklő ügyekben inkább német tanácsadóira hallgatott, mint a magyarokra. A folytonos háborúviselés szükségessé tette oly hivatal alkotását, a mely a hadügyeket intézi. Ennek is leginkább Magyarországon volt dolga. Ámde az uralkodó, a ki Magyarország adójából az itt szükségelt katonaságot fönn nem tarthatá, mivel a magyarokban nem igen bízott, inkább a segélyző országok népe és idegenek közül választá csapatait; s ezek fölött leginkább idegen tiszteket tartott, első sorban németeket. Ekképen a hadügy kormánya is leginkább német kézbe került. Az ország pénzügyeit sem lehetett abban a nyomorúságos állapotban hagyni, a mint a Jagellók korában valának. Ferdinánd tehát felállította a magyar királyi kamarát. De mivel egy-egy ország jövedelmét nem fordították csupán annak szükségleteire, Ferdinánd szükségesnek látta, hogy az országos kamarák fölé egy közös udvari kamarát állítson. Így történt, hogy a magyar pénzügy is teljesen elveszíté önállóságát. S míg az idegen hivatalok ekkép gyarapodának, a hazaiak mindinkább elfonnyadtak. A magyar királyi kanczellária úgyszólván minden jelentőségét elveszíté, miután a király rendeleteit többnyire az udvari kamara, a haditanács, sőt az osztrák kanczellária útján küldé le. A magyar királyi tanács szinte nem is létezett vagy legfölebb csak névre. A nádori intézményt fő-gátul tekinté az udvar törekvései ellenében, mert a nádor, ha tényleg gyakorolja mindazt, a mire a törvény feljogosítá, valóságos másod-királynak látszott. Ezért történt, hogy Báthory István halálától fogva II. Mátyásig csak egyetlen egy nádorunk volt: Nádasdy Tamás. Jobb szerették e helyett a királyi és nádori helytartók alkalmazását. Utóbbiak jártak el a nádor bírói teendőiben, az előbbiekre a közigazgatásból s a hadügyből annyit bíztak, a mennyit jónak láttak.

A nemzet eleinte alig vette észre a veszélyeket, a melyek ezen csöndes átalakulással fenyegették; a mikor pedig észrevette, az udvar azzal állott elő, hogy az intézményeken csak idővel lehet változtatni. Ily viszonyok között szinte isteni kegyelemnek kell Rudolf ész nélküli kormányát tartanunk, a mely a nemzetet felrázta. A bécsi békekötés s az 1608-i törvények tartalmazzák azokat a rendelkezéseket, a melyek hivatva voltak a nemzet függetlenségét a Habsburg-ház uralkodásával összeegyeztetni. A nádori hivatal, a magyar tanács s a magyar királyi kanczellária e törvények alapján oly hatáskört nyert, a mely némi hatalmat adott a kezökbe s képessé tette ellenállásra a bécsi hatóság túlkapásai ellenében. A magyar protestáns egyház szabadságát is biztosíták e törvények. Azonkivül hivatva lettek volna a magyar pénzügyet is önállóvá tenni. De ebben nem volt sikerök, mert maguk a magyarok nem bíztak a dolog lehetőségében. Végül az érintett törvények űzték ki hazánkból az idegen hivatalnokokat és katonákat, megmutatván, hogy azok nélkül is lehet rendes állapotokat fentartani. – Ezek voltak az utolsó évek harczainak vívmányai s ha ezeket utóbb ismételve megszegték is, a nemzetet egy pár generáczión át nem lehetett már úgy elnyomni, mint előbb.

A Bocskay-féle fölkelés hasznos útmutatásul szolgált a magyar nemzet és Erdély fejedelmei számára. Megtanította a nemzetet arra, hogy alkotmányát és vallásszabadságát legjobban úgy oltalmazhatja, ha Erdélyre támaszkodik. Erdély fejedelmeit pedig arra, hogy ha mint magyarok e természetes kötelességöknek eleget tesznek, azzal saját állásukat is legjobban biztosíthatják. Ez útmutatást a század folyamán még többször követték, s részben ez szolgált támaszául azoknak a magyaroknak, a kik mint nádorok és hasonló tisztviselők hivatva voltak az udvarral jó lábon állva védeni az alkotmányt.

A mi pedig a zsitva-toroki békét illeti, az oly alapot szolgáltatott a törökkel való viszonyra, a mely annak kiűzéséig nagyjából érvényben maradt.