SZALAY–BARÓTI: A MAGYAR NEMZET TÖRTÉNETE

10. Köz- és műveltségi állapotok a Habsburg-házból való választott királyok korában.

A török a XVI. században hazánk szívét: a leggazdagabb országrészt, a mely addig legelőbbkelő családainknak szolgált fészkül, meghódítván, Magyarországból csak egy karima maradt meg, a mely a közben eső hódoltságot egészen bekerítette. Mi történjék a keresztény kézben levő országrészszel? azt a földrajzi helyzet szabta meg. Az a terület, a melyet egy részről Ausztria és Csehország, más részről a török birtok határolt, reá volt utalva az Ausztriával való szövetségre. Az ország keleti része ellenben alig vehette hasznát az osztrák szövetségnek. Mert ha a bécsi kormány még a hozzá közel eső helyeket sem birta eléggé védeni, még kevésbbé tehette azt a hódoltságtól elválasztott s csak éjszakon, némi keskeny csík által összefüggő területtel. A nyugoti rész is kénytelen volt adót fizetni a töröknek; a keleti országrésznek czélszerűbbnek látszott azt a maga kezére cselekednie. Míg a hatalmas Habsburgokat a szultán az adófizetés mellett is folytonosan ellenségei gyanánt tekintette, addig a kis keleti Magyarország, mint nem veszedelmes, némi engedékenységre tarthatott számot, nehogy a Habsburg-házzal szövetkezzék. Ez volt oka, hogy az ország keleti része a Ferdinándhoz csatlakozó politika kudarcza után János király fiát visszahívta, halála után pedig megválasztotta Báthory István erdélyi fejdelemmé. Ilyképen a viszonyok Magyarországot, a mely a középkoron át európának mondhatni legegységesebb állama volt, akkor szakították három felé, a mikor más, addig szétszaggatott nemzetek is tömörülni kezdének.

A viszonyok körülbelül százötven évig alig változván, az országnak ez a három részre oszlása, némi kisebb határváltozásokat leszámítva, ugyanegy állapotban maradt.

A hódoltságnak nagyjából olyan sorsa volt, mint a többi, keresztényektől lakott török tartományoknak. Különössége abban állott, hogy nem szünt meg összetartozása a keresztény kézben maradt országrészekkel s hogy a török kormányzat mellett a magyar kormányzat is fennállott benne. A magyar kormányzat leghívebben az ország keleti részében, Erdélyben s hozzá tartozó részekben maradt fenn.

Nehéz volt a helyzet a királyi Magyarországon. Ez elméletileg egészen független ország volt, a melynek a vele egy uralkodó alatt álló országokhoz az uralkodó személyének közös voltán kívül semmi köze; tényleg azonban nem csekély volt az eltérés az elméleti állapottól.

A XVI. és XVII. században az uralkodó nemcsak uralkodott, de kormányzott is. A királynak igen nagy s épen nem pontosan körülírt befolyása volt az ország kormányába s így módjában állott – személyes befolyásának czége alatt – idegen hatóságoknak szerezni befolyást a magyar ügyekbe.

Ekképen történt, hogy hazánk legfontosabb ügyeiben a magyar kormányon kívül tényleg a legfőbb hatalmat a bécsi hatóságok gyakorolták. Ezek a bécsi hatóságok a következők valának: a hadi tanács, az udvari kamara, a mely a magyar kamarát, noha törvényeink ezt függetlennek nyilvánították, folytonos függésben tartotta, az udvari kanczellária s a titkos udvari tanács. Az első a had-, a második a pénzügyeket intézte. Minden egyéb a két utóbbira tartozott és pedig úgy, hogy igen nehéz volt elhatározni: mi felett intézkedhetik egyenesen a kanczellária, mi felett kell az udvari tanács határozatát bevárni? A kibocsátványokat azonban egytől-egyig az udvari kanczellária adta ki. E két hatóság készítette el a király nevében kiadott országgyűlési utasításokat, ezek tárgyalták: mit kelljen a királynak a rendek egyik-másik kívánságára válaszolni, ezeknek a tagjai voltak többnyire a király országgyűlési biztosai, néha a kamara vagy a hadi tanács tagjai is. I. Ferdinánd országgyűlésre való meghívást is adatott ki az udvari kanczellária által, a magyar kanczellária mellőzésével. Ezenfelül minden fontosabb ügyben ezek a hatóságok határoztak és mondtak véleményt. Mire a nemzet ezt a helyzetet fölismerte, már minden téren meghonosodott a német befolyás, úgy hogy a megszüntetésére irányuló küzdelemnek az ujítások nehézségeivel kellett bajlódnia. 1608 után ugyan majd egy félszázadon át igen megcsökkent az említett hatóságok befolyása, de utóbb apránként visszanyerték ismét.

Mindezen törvénytelen hatóságok működése a nemzet legfőbb törvényes tényezőjének: a király-nak hatalmán alapult. Maga a királyi méltóság e korszak legnagyobb részén át választás utján töltetett be. Bár az uralkodóház az örökösséget vitatta, tényleg elismerte a nemzet valasztó jogát, az uralkodóházon belül. A királyok azzal igyekeztek a folytonosságot fentartani, hogy utódukat még életökben választatták meg. Kivételt egyedül Rudolf tett, Bocskayt, Thökölyt az uralkodóház mellőzésével választotta meg a nemzet fejedelemmé, Bethlen Gábort pedig királylyá; de ez nem változtatott a tényen, hogy a királyi méltóság a Habsburg-házra szorítkozott. Mert ezeknek a megválasztása nem volt egyéb, mint tiltakozás a kormány önkénye ellen, hogy jobb útra tereljék. Az 1687-ik évi országgyűlésen a nemzet a választói jogról lemondott. Ezóta Magyarország is örökös monarchia. A Rákóczy-féle fölkelés megkísérlette ugyan ennek a megszüntetését, de mint látni fogjuk, hiába.

A királyi hatalom korlátai a választáson kívül a következők valának: a koronázási hitlevél és eskü, az országgyűlés és bizonyos mértékig a nemzeti hatóságok s az országtanács is. A koronázási hitlevél I. Ferdinánd idejében még igen egyszerű volt. Szabatosabbá s a nemzet jogainak igazibb biztosítékává II. Mátyás alatt vált, a miért is az uralkodók a XVII. században folytonosan a meggyöngítésére törekedtek.

A koronázási esküvel és hitlevéllel való összetartozás okozta, hogy a „magyar szent korona” iránt a kegyelet a protestáns vallás elterjedésével sem szünt meg. Mennyire nem vallásos, hanem nemzeti ügynek tekintették protestánsaink a koronázást, kitűnik abból, hogy a koronaőri méltóságot épúgy katholikusokkal, mint protestánsokkal kívánták betölteni.

Törvények intézkedtek arról, hogy a koronát nem szabad, mint Rudolf tette, az országból kivinni, hanem miután Visegrád elesett, Pozsonyban kell őrizni. Hogy mind a nemzet, mind a király nyugodt legyen, a korona mellett magyar és német őrség volt. Az elsőnek czíme: „A szent korona körül vigyázó magyar sereg.” A koronázás e korban Fejérvár eleste óta, rendesen Pozsonyban történt. A szertartásokban igyekeztek a régi szokást lehetőleg megtartani. Az udvar s a főurak ilyenkor versenyeztek minél nagyobb fény kifejtésén. Tornajátékok, tánczvigalmak és népmulatságok követték egymást. A királynék megkoronázása is szokásban maradt. Koronázáskor a nemzet ajándékkal kedveskedett a koronázottnak, még pedig gyakran igen jelentékeny ajándékkal; de az egész korszak alatt nem volt eset, hogy az uralkodó abból valami közhasznú intézményt alkotott volna.


I. József koronázása alkalmával tartott tornajáték.
Egykorú metszetről, az Orsz. Képtár metszet-gyűjteményében.

Hogy a királyok semmit sem áldoztak magyar czélokért, szivesen elnézte volna a nemzet, ha másban találta volna őket, ha nem is jó indulatúaknak, de legalább előzékenyeknek maga iránt; így például a székhely kérdésében. Nem hogy rendes lakását valamelyik uralkodó ide tette volna: még azt sem tették meg, hogy legalább egy-egy királyfi tegye ide a lakását. Egyedül az országgyűlés kedveért jöttek le királyaink Pozsonyba s akkor is csak rövid ideig tartózkodtak itt. I. Ferdinánd idejében a nemzet még kívánta az itt lakást s a király jobb időkre meg is igérte. Később azonban már felhagyott a nemzet ezzel a hiúnak tapasztalt követeléssel.

A királyi hatalom legjelentékenyebb korlátja az országgyűlés volt. A nemzet akarata ezen nyilatkozott a leghathatósabban. Ezért természetesen nem volt kedves ez az intézmény a kormány előtt. Azonban összehívását nem lehetett elkerülni, mert adót kivetni csak az országgyűlésnek volt joga. I. Ferdinánd király ugyan megkisérlette 1558-ban körlevéllel relrendelni az adó beszedését, de a nemzet ellene szegült. A következő évben pedig arra akarta bírni a rendeket, hogy egyszerre hat évre szavazzák meg az adót. De ezt is megtagadták, hivatkozva a viszonyok változandóságára, egyszersmint azt az okot sem hallgatva el, hogy az országgyűlésnek nemcsak az adó megszavazása a teendője; már pedig ha az adót megszavazták, a király nem hívná össze őket. A XVI. században hallatlanul sok országgyűlést tartottak; a XVII-ben jobban el tudták azokat kerülni. I. Lipót például alig tartott.

Az országgyűléseken sem a király, sem a rendek nem jelentek meg pontosan. Tartamuk a XVI. században többnyire csak öt-hat hét; a XVII. században hosszabb ideig tartottak. Kik legyenek az országgyűlés tagjai? egész 1608-ig nem volt megállapítva. Ezentúl csak az országgyűlés adhatta meg a rendiséget akár főúrnak, akár testületnek. Mégis a czímzetes püspökök, az 1608-i törvények ellenére, bár soha be nem fogadták őket, tényleg személyes rendi jogokat gyakoroltak. A két-táblás rendszer azonban egy-két alkalom, mint például a királyválasztás kivételével, folytonosan érvényben volt már a mohácsi vész óta. A felső táblán a nádor, az alsón a királyi személynök elnökölt.

Az országgyűlés egyik főhibája a ház-szabályok hiánya volt.

Érdekes olvasnunk, mit tartott Eszterházy Miklós nádor, ez ügyben kidolgozott javaslatában az országgyűlés ama hibáinak, a melyek szerinte minden esetre orvosolandók volnának. Így kívánta, hogy a rendek az uralkodó iránt, míg jelen van, valamint fölterjesztéseikben nagyobb tisztelettel legyenek, hogy jó indulatát megnyerjék. Igen nagy bajnak tartá, hogy a rendek a sérelmek tárgyalásánál – többnyire az adó megszavazása s a sérelmek képezték tárgyát az országgyűlésnek – mindenféle magán-bajaikkal foglalják el az időt. Nagy hibának mondja, hogy a helyekben nincs szorosan megállapított rend, úgy hogy kisebbrendű ember gyakran foglal el jobb helyet, mint az előbbkelő. Kifogásolja a szónokok latinságát és pedig nem annyira a stílus, mint inkább az érthetőség szempontjából. Hibáztatja, hogy a megyék szoros utasítást adnak követeiknek. Panaszkodik azon, hogy sok hiábavalóságot írnak a törvényekbe. Azt is hibáztatja, hogy a rendek szentesített törvényt ujabban is fölvesznek a czikkelyek közé. Kívánja, hogy a követek megeskettessenek, mikép magán-érdekeikre nem néznek s nem határozzák el előértekezleten, hogyan fognak szavazni. Igen hibáztatja azt a szokást, hogy a rendek az egész országgyűlés folyamán veszekednek, az utolsó napokon aztán, minden rend nélkül egy-két czikkelyt összeütnek, hogy ne mondják, mikép hiában jöttek Pozsonyba. Kívánja, hogy országul állapítsák meg a napidíjat s azt, hogy hány napra jár; mert addig a követeket a megyék fizették. Kívánja, hogy a szavazatokat ne számlálják, hanem mérlegeljék, azaz a tekintélyes emberek szava többet nyomjon a latban, mint a jelentékteleneké. Kívánja, hogy azok az ügyvédek, a kiknek az udvarnál dolguk van, továbbá az alispán és főjegyzők, mint a törvénykezés kérdéseiben érdeklettek, ne küldessenek fel követekül. S hogy a független elemek kevésbé vonakodjanak a követségtől, megbírságoltatni kívánta azokat, a kik a reájok esett választást visszautasítják.

Az országgyűlésnek mondhatni csak egyetlen egy szabálya volt, az: hogy egy rend sem tiltakozhatik az ellen, a mit a másik kettő elfogadott.

A valóságos országgyűléseken kívűl részleges országgyűléseket is tartottak, különösen a XVI. században. Később ezek kimentek a gyakorlatból. A XVII. században csakis a Dráván-túli vagy tótországi, valamint az ország éjszak-keleti részén levő megyéknél maradt fenn ez a szokás.

Az országgyűlések rendes helye e korban Pozsony volt, a hol a rendek a XVII. században országházat is építtettek. Néha azonban Sopronban, Beszterczebányán, Korponán és más városokban is tartottak országgyűlést.

A dolog természete szerint kevesebb mértékben gyakorolhatták az ellenőrzést az országtanács s az országos hivatalok. Az országtanács csakis a harminczéves háború korában bírt némi jelentőséggel. Egyébként a kormány alig nevezett ki tagokat s azoknak sem igen volt módjukban, hogy tanácsot adjanak.

A legszebb állást a nádor, vagy mint akkoriban nevezték: a nádorispán foglalta el. Helyzete mint választott tisztviselőé sokkal szabadabb volt az udvarral szemben, mint bárki másé. Működésének köre mindenre kiterjedt, a nélkül, hogy szabatosan körülírva lett volna. Az ő vezetése alatt állott a helytartótanács, a mely az ország közigazgatását volt hivatva végezni, de tekintettel ingatag helyzetére, igen keveset tehetett. Az udvar a nádori méltóság betöltésétől mindig irtózott. A XVI. században rendszerint három tisztviselő foglalta el helyét: a királyi helytartó, a ki a helytartó tanács élén állott és a politikai ügyekben helyettesítette; bírósági ügyekben a nádori helytartó, hadi ügyekben az ország főkapitánya volt helyettese.


Pozsony.
A „Neu eröffnete ottomanische Pforte” czimű, 1690-ben megjelent műből.

Szintúgy idegenkedtek a bécsi hatalmasak a tótországi bán-tól is. Ennek állása a XVI. században a főparancsnokok mellett valósággal függővé lett, mígnem az 1608-iki országgyűlés hatáskörét nagyjából helyreállítá ismét.

A többi főméltóságot jobbára úgy maradtak, mint voltak a mohácsi vész előtt, csakhogy az erdélyi vajdaság s a kincstartóság megszünt. Az utóbbi helyére a királyi kamara lépett, s akárhányszor sürgették is a rendek a kincstartóság helyreállítását, az mindig csak jámbor óhajtás maradt.

Kiváló gondja volt a nemzetnek a kanczellárságra. Ennek hivatása volt, hogy a királynak a legfontosabb ügyekben tanácsot adjon, s hogy rendeleteit törvényes formában közre bocsássa; tényleg azonban nem volt nagy jelentősége. A királyok nem a magyar, hanem központi kanczellárságuk által vitatták meg az ügyeket. A XVI. században például egészen mindennapi dolog volt, hogy Magyarországra szóló kiadványokat az udvari kanczellária adott ki. S ha 1608-tól a külső formát jobban megtartották is, a magyar kanczellária lényegileg alig volt egyéb, mint a magyar ügyek kiadóhivatala.

Ily zavaros volt Magyarország ama részének belső szervezete, a mely a király hatalma alatt állott, és pedig a sokféle hatóság miatt.

* * *

Sokkal egyszerűbb volt a kormány Erdély-ben. Az egésznek a fejdelem volt a feje. Hatalmát a nemzettel szemben korlátozta a szabad választás, az ekkor szabott választási föltételek, az országgyűlések s az országtanács. A fejedelmek megválasztásukkor eleinte csak az alkotmányra tartoztak megesküdni. Választási föltételek-et először Báthory Zsigmond második fejedelemsége alkalmával szabtak, határozattabbakat pedig csak Báthory Gábor választásakor. Ezután is módosították a föltételeket, s mikor a nemzetet a török annyira zaklatta, a fejedelmi hatalom korlátozásában keresett némi kárpótlást. Igy történt Apaffy megválasztásakor. E föltételek közül a fejedelemre leginkább megalázó volt az, a mely megállapítja, hogy a fejedelem megerősítése nélkül is törvény erejével bírjon, a miben mind a három nemzet megegyezett.

A fejedelmi hatalom másik korlátja az országgyűlés sok tekintetben eltért a magyartól. Egy kamarából állott, választott elnökkel az élén. Nem volt egyházi rendje, s a három rend helyett a három „nemzet” vagyis a magyarok, székelyek és szászok egyensúlyán alapult. Valamint Magyarországon nem volt egy rend tiltakozásának ereje a más két rend határozatával szemben, úgy Erdélyben a két nemzet határozata kötelező volt a harmadikra. A három nemzet elvileg egyenlő volt, mégis a főhatalmat a Részektől is támogatott magyar nemesség tartotta kezében.

Erdélyben sokkal gyakrabban tartottak országgyűlést, mint Magyarországon, de gyakran csak egy-két napig. Az országtanács jobban ki volt fejlődve, mint Magyarországon. Tagjai tényleg befolytak a kormányba, felelősségök is ki volt mondva Bethlen Gábor óta.

A főméltóságok és főhivatalok nem voltak meg olyképen, mint a tulajdonképi Magyarországon. A fejedelem közvetlenebbül gyakorolta hatalmát s a főhivatalok nem voltak egészen állandók. A legjelentékenyebbek voltak: a kanczellárság, a kincstartóság – rendesen külön fejedelmi és külön országos – az országos főkapitányság, a nagyváradi kapitányság s a lugos-karánsebesi bánság.

De megváltozott a helyzet, mikor Erdély a Habsburg-ház hatalma alá került. A közigazgatás ügyét a királyi kormányszék vitte, a pénzügyek élén a kincstartóság állt. Ezenfelül megalakult az erdélyi kanczellária is, a mely kezdetben nem volt egyéb, mint a kormányszék bécsi ügynöksége. Később helyzete épúgy parancsoló volt a kormányszékkel, mint függő az udvari hatóságokkal szemben. Az ország főkapitányának hivatala névleg fenmaradt, tényleges hatalma azonban nem igen volt, alig lévén egyéb, mint a nemesi főlkelés parancsnoka. Erdélyben mindezen hatóságoknál több hatalma volt a parancsnokoló császári tábornoknak, a kitől minden dolog függött. S bár névleg nem volt semmi hatásköre, mint a király képviselője, tényleg a hatóságoknak nem melléjök, hanem föléjök volt rendelve. A hivatalok betöltésénél uj elvet hoztak be: a négy bevett vallás-felekezet egyensúlyát.

* * *

A társadalmi osztályok a XVI. és XVII. században ugyanazok voltak, mint a mohácsi vész előtt. Az első helyet most is a főpapság foglalta el, mindamellett, hogy a reformáczió meggyöngítette tekintélyét s hogy a török elfoglalta legjobb birtokait. A második rend volt a főnemesek-é, a harmadik a köznemesek-é.

Ezeknek egymáshoz való viszonyában a török hódítása nagy változást idézett elő. Annak az erős küzdelemnek, a mely e két rend között a Jagellók korában folyt, a nemzetet ért nagy csapás véget vetett. A Ferdinánd és János közt vívott harczok idején ujból a főurak viszik a nagy szót, mígnem Buda s vele az ország közepe török kézbe jut. A főuri családok nagy része ennek következtében elszegényedett, úgy hogy nem volt képes jelentékeny csapatokat kiállítani. A bandériumok fogytak s miután a nemzet nagy seregeket nem állított ki, a megmaradtak is vesztettek jelentőségökből. Az ország nem védte magát jelentékeny seregeknek az ellenséggel szembe állításával, erre már nem képes; hanem védte magát azzal, hogy minden ponton vigyázott, mindenütt ellenszegült, támogatva mindazon előnyöktől, a melyeket a hazai föld a védő hadaknak nyújt. E védelemnél a régi magyar hadrendszernek azon elemei, a melyek a mohácsi vészig alig jöttek tekintetbe: a nemesi fölkelés s a telek-katonaság mind nagyobb szerepet játszanak s velök együtt a megye, s az a rend, a melynek ez volt az organuma: a köznemesség. Míg annak előtte a megyék a főpapoktól, főuraktól függtek, ez időben kiterjesztik hatalmukat némileg ezekre is. 1595-ben az országgyűlés elrendeli, hogy ha valamely úrnak több megyében van birtoka, minden egyes megye zászlóaljához adja az illető megyében levő birtok után járó katonaságot. Az 1659-iki törvény a főpapokat és főurakat is kötelezi arra, hogy csapataikat a megyei alispán által rendelendő évi szemlére kiállítsák.

De nemcsak a honvédelem terén emelkedett ily jelentőségre a köznemesség. Az országgyűléseken az alsóház mind jelentékenyebb szerepet játszik, s a nemzeti ellenállás az önkényuralom ellen, habár a főurak is elősegítették, egészben a megyékre támaszkodik. Önrendelkező hatalma is növekszik. Ez különösen abban nyilatkozott, hogy a megye mind kiterjedtebb s kiterjedtebb mértékben folyt be az igazságszolgáltatásba. A tolvajok, gyilkosok, gyujtogatók megfenyítése, mindjárt a mohácsi vész után a megye kezébe került. 1563-ban kapta meg a jogot, hogy hatalmaskodás felett is mondhasson ítéletet, ha annak bírsága legfölebb száz forint. Ekkor azonban azt is ki kellett mondani, hogy ha a megye elégtelen az ítélet végrehajtására, az országos főkapitány legyen segítségére. 1659-ben végre elnyerték a megyék a büntető jogot a főurak felett is.

Nehezebben terjedt ki a megye hatalma a polgári ügyekben. 1588-ban nyerték a szolgabírák a jogot, hogy világos adóssági ügyekben 20 forint erejéig itélhetnek. 1649-ben a megyék illetékességét e tárgyban 1200 forintra emelték. Látni való, hogy a magyar népnek nehezére esett a megyei autonómia ily kiterjesztése, de a szükség kényszerítette reá; mert a főbb törvényszékek majdnem mindig szünetelvén, a megye volt a középpont, a mely körül a nemesi osztály egész élete forgott. A viszonyok hozták tehát magukkal, hogy a megyék s velök a nemesség hatalma növekedett. S mikor a törököt kiűzték, a megye mint kifejlett intézmény állott a hatalmát ismét kiterjeszteni törekvő központi hatalommal szemben. S annál több joggal kivánhatta időközben kifejlett autonómiájának tekintetbe vételét, mennyivel inkább foglalt tért a központi hatalomban az idegen befolyás.

A megye tisztikara a tárgyalt korban majdnem ugyanaz volt, mint a mohácsi vész előtt. Mindazonáltal a lényegben nagy változások történtek. Régebben a főispán volt a megye tulajdonképi ura. A török korszak alatt – legalább nagy részben – a főispáni hatalom puszta czímmé sülyedt. A megye hatalmának az alispán volt a képviselője, a kit most már a rendek teljesen függetlenül választottak. A szolgabírák hatalma szintén növekedőben volt, Az 1613-ik év uj intézményt szerzett a megyének: a táblabírák intézményét. Ezek oly nemesek valának, a kiket a nélkül, hogy hivatalt viseltek volna, a szükség szerint a törvényszék tagjaiul behívtak.

A tulajdonképi magyarországi megyékével majdnem egészen megegyezett az erdélyi megyék szervezete. A főkülönbség az volt, hogy Erdélyben, Hunyad kivételével, minden megyének két főispánja volt, a kik közül az egyik rendesen a megyében tartózkodott s annak ügyeit vezette, a másik pedig az udvarnál képviselte érdekeit vagy nemességét a harczba vezette. Miután az egyik főispán rendesen a megyében lakott, állása nem vált annyira tiszteletbelivé, mint a tulajdonképi magyarországiaké. A tizenkét székbiróból álló megyei derékszék-en (törvényszéken) is ő elnökölt. Az erdélyi megyék nem emelkedtek oly jelentőségre, mint a magyarországiak. A mohácsi vész előtt is kevesebb önállásuk volt a vajdai hatalom következtében. A mohácsi csata után nem maradt reájok a honvédelem, hiszen egészen Apaffy Mihályig sohasem hatolt a hódoltság Erdélyig; a törvénykezésben sem voltak annyira elhagyatva, hiszen a fejedelem nem volt messze és valóban igazságot szolgáltatott. Így esett, hogy mikor Erdély elvesztette függetlenségét, sokkal kevesebb önállást tudott felmutatni, mint a tulajdonképi Magyarország, a melynek minden megyéje, hozzá lévén törődve az önálláshoz, egy-egy támaszpontja lett az ellenállásnak minden, a nemzet elnyomására irányuló kisérlettel szemben.

Sokkal kevesebb jelentőségök volt a városok-nak. Ezek általában nem igen fejlettek nálunk valami nagy szerencsével. Az Anjouk kétségkívül bennök keresték a főurak ellensúlyát, azonban már I. Ulászló kora óta kitünt, hogy nem képesek arra s hogy ama tisztnek a köznemesség felel meg legjobban. A török hódítás addigi helyzetöket is igen meggyöngítette. A legjelentékenyebb városok: Buda, Pest, Fejérvár, Szeged stb. az ellenség kezébe kerültek, a megmaradt kisebbek nem voltak képesek ezek helyét elfoglalni, különösen mivel lakosságuk nagyobb részt idegen eredetű volt s már ennél fogva is nehezebben tölthetett be nagyobb szerepet, mint ama magyar városoké.

A városok mind a XVI. mind a XVII. században folytonos belső forrongásban valának. A török veszedelem idején az ellenség kezébe került városok lakossága nagyrészt a felföldi városokban keresett menedéket, szaporítván azok magyar lakosságát. Több helyen a németek, eddigi elsőségöket féltve, ezt a bevándorlást megakadályozni s a már megtelepült polgárokat legalább a hivatalokból kizárni igyekeztek. Másrészt a magyarok, a kik között számos nemes is volt, egész Erdélylyel követelték az egyenjogosítást, hivatkozva az állam érdekeire, a melyek szempontjából kivánatos, hogy az ország védelmére rendelt megerősített helyeken, minden ellenséggel szemben megbízható, tehát magyar lakosság legyen.

Különösen ellenezték a városok a nemesek megtelepedését, részint nemzetiségi okból, részint mert ezek mindig ki akarták magukat a polgári kötelességek teljesítése alól vonni. A törvények ugyan megszabták, hogy a városok kötelesek a megtelepedést megengedni, a nemesek meg kötelesek a terheket viselni; de tényleg majdnem folytonos volt e körül a harcz.

Más mozgalmak is támadtak. A városi polgárság egyszerűbb elemei, a melyeket a XV. században s a XVI-ik elején az előkelők – a százas, ötvenes s hasonló testületek szervezésével – a tényleges polgári jogból kiszorítottak, ujból igyekeztek régi jogaikat visszaszerezni. A felső vidéken ugyanez időtájt a városokba szivárgó tót elem is kezdé magát észrevétetni.

E belső küzdelmekhez járult még a harcz a királyi kapitányokkal, a kikre a jelentékenyebb városok őrizete volt bízva s a kik egészen mint a város urai viselkedtek: mindenféle adókat, vámokat, ajándékokat zsaroltak ki, sőt a város belügyeibe is avatkoztak.

A XVII-dik században tovább folyt a mozgalmas élet: az ellentétes elemek lassanként kibékülnek s a század dereka táján a nemzetiségi küzdelem is alább hágy. E helyett valamennyinél nagyobb ingerültséget okozó viszály támad, a melyet a kormány keltett a protestánsok üldözésével. A kormánykörökben igen el volt terjedve a nézet, hogy a városok a királynak csak olyan alattvalói, mint a nemeseknek az ő jobbágyaik, tehát teljes joggal kizárhatja onnan a neki nem tetsző vallás követőit.

Ily belső harczok foglalták el a városokat legnagyobb részben s nem csoda, hogy a nemzet közös ügyeire nem igen nyílt mód befolyásuk gyakorlására. Politikailag legjelentékenyebb volt a felső-magyarországi öt város: Kassa, Eperjes, Bártfa, Lőcse és Kis-Szeben, a melyek Thököly és Rákóczy korában a protestáns vallás megvédhetése kedvéért teljes odaadással csatlakoztak a velök szomszéd megyékhez.

A városok ily módon nem tudták kieszközölni, hogy az országgyűlésen nagyobb befolyásuk legyen s hogy adójukat maguk állapíthassák meg. Egyébként régi szervezetök nagyjából megmaradt, csakhogy több helyen elkülönítették a bírói hatáskört a közigazgatás vezetésétől, a mi a polgármester tiszte lőn. Továbbá a XVI. század minden küzdelme ellenére teljesen győzött a százas, ötvenes s hasonló számú választott polgárok intézménye. Ezek a testületek a kebelökben támadt üresedéseket maguk töltötték be s miután a tanács választásának joga is az ő kezökbe ment át, tulajdonkép csakis ők gyakoroltak polgári jogokat a többi polgárság kizárásával. Erdélyben is sokkal kevesebb számmal voltak a nem szászföldi városok, hogysem nagyobb jelentőségre emelkedhettek volna.

Az erdélyi kiváltságos népek: a székelyek és szászok, még jelentékenyebb politikai szerepet vittek XVI. és XVII. században, mint a mohácsi vész előtt, ámbár az előbbiek szabadságát jelentékenyen megnyesték s őket is adó alá vetették. Kormányzatuk nagyjából ugyanaz volt, mint a megyéké, csakhogy a két főispán helyét náluk a főkapitány s a főkirálybíró, az alispánét az alkirálybíró és alkapitány, a szolgabíróét pedig a duló foglalta el.


Kolozsvár a XVII. században.
A „Neu eröffnete ottomanische Pforte” czimű, 1690-ben megjelent műből.

Az államiság szempontjából nagyon hibás intézmény volt a szászoknál az egyetem, a mely zsarnokilag uralkodott az egész népen s elnyomott minden önállásra való törekvést. Az egyes székek elnyomásáért ezek főhelyei abban kerestek kárpótlást, hogy basáskodtak a falvakon. E miatt igen szigorú törvényekre volt szükség, hogy a falvak lakóit a megyékbe vándorlástól visszatartsák. A szász egyetem megtörésére Báthory Gábor vállalkozott, de nem elég meggondolással.

A szászok különállása jelentékeny akadály volt beolvadásukra. A nagyobb szerepre törekvők megtanultak ugyan magyarul, sőt a német név mellett általános divat volt magyart is viselni, de a nép között a magyar nyelv nem igen foglalhatott tért; mert támogatta a szászok törvénye, mely szerint köztük nemes ember házat nem vehetett. E törvényt 1653-ban az országgyűlésen folyt kemény harcz után eltörölték ugyan, de a bekövetkezett zavarok következtében a legtöbb helyen nem érvényesülhetett.


Hajdú.
Wagner J. Kristóf „Delineatio Provinciarum Pannoniae et imperii Turcici” czimű, 1685-ben megjelent művéből.

Csak a szászföldtől elszakadt Kolozsvárt győzött teljesen a magyarság, a mely nagyobb jelentőségre még Szászvároson emelkedett. Lehet, hogy ha még egy századig magyar fejedelmek uralkodnak Erdélyben, hogy megmagyarosodnak a szászok. De mióta a német katonák lábokat betették Erdélybe, ujra kezdték a szászok magyar-ellenes politikájokat, hűségesen felajánlván szolgálataikat a szabadság megtörésére, csakhogy a magyarokat meggyöngíthessék.

A harmadik kiváltságos nép: a kunok a jászok-kal együtt mondhatni egészen elvesztették jelentőségöket. Török uralom alá kerültek; s a mint az alól fölszabadultak, azonnal a német lovagrendnek zálogosították el s az országgyűlés minden panaszai ellenére sem váltották ki. Ez volt egyik főoka, hogy miért küzdöttek a játszok és kunok oly buzgalommal Rákóczy soraiban.

Jelentékenyebb elem volt a XVII. században a hajdúság, a mely a török idő alatt majdnem teljes függetlenségben maradt a három összesarkaló hatalmasság között, s az erdélyi fejedelmeknek a magyarországi hadviselések alkalmából nagy szolgálatokat tett.

Jelentékeny, de még mindig nem szabályozott elemet alkotott a ráczság, a melyet a kormány mindenkép meg akart tartani katonai állapotban. Ez idő szerint nehéz megmondani: alá volt-e vetve a megyéknek vagy nem? Ezek igényt tartottak a felettök való hatalomra, ők azonban csak saját tisztviselőiket akarták elismerni. Legtöbb helyt tényleg csak a katonai hatóság gyakorolt felettök hatalmat. Végleges szabályozásuk a következő kornak maradt feladatul.

A megyéken, királyi városokon s a már felhozott kiváltságos népeken kívül voltak még testületek, a melyek félig függő viszonyban voltak a megyéktől, például a lándzsások területe Szepes-megyében, a Túrmező Zágrábban, a vajkai és verebélyi szék Pozsonyban, Barsban és hasonlók.

Szólnunk kell még azokról az osztályokról is, a melyek nem alkottak önálló testületeket, első sorban a jobbágyság-ról. Ennek helyzete még a XVII. század elején is elég sanyarú volt, reá nehezedvén a földesúri s az állami adók, meg az iszonyú katonai rekvizicziók terhe. S nem volt kormány, kivéve Bethlenét, Rákóczyét Erdélyben, a mely a népnek terhét megkönnyítette volna azzal a törekvéssel, hogy földjének nagyobb hasznát vehesse s hogy azt, a mit termelt, jobban értékesíthesse. Egészben véve jobb helyzete volt ugyan, mint közvetetlenül a mohácsi vész után, hisz tudjuk, hogy pár évtized mulva az országgyűlés kimondta, hogy az ország nyomorúságának legfőbb oka a jobbágyság elnyomása, azért elrendelte, hogy ezen osztály ismét szabadon költözhessék. De azt sem érvényesítették teljesen. A parasztságban volt ugyan erkölcsi ragaszkodás a magyar államhoz, mint azt a hódoltság ismertetésénél kiemeltük; de a mellett nem hiányzott az elnyomott bosszú az urak iránt, a kik előtt rendesen térdet, fejet kellet hajtaniok s a kik közül elég sokan kegyetlenül bántak a néppel.

Sok nyomort hozott a jobbágy-osztályra a török hódítás, a mely annyi meg annyi falu népét földönfutóvá tette. Másrészt azonban meg volt az a haszna, hogy számos nagyobb helység ekkor kezdte egészben megváltani úri tartozásait, például Kecskemét. E dúlásokkal méltán versenyezhetett az a pusztítás, a melyet a vallásos üldözés idézett elő s a mely szintén ezer meg ezer embert űzött el ez osztályból ősi lakóhelyéről. Itt-ott előfordultak úrbéri engedmények, de rendszeresen semmi sem történt ez osztály sorsának javítására, kivéve legfölebb az 1553-ki törvényt, a mely az egy telekre nehezedő robot-napok számát évi 52-ről 40-re szállította el. Az utolsó években beszélt ugyan a bécsi kormány a köznépnek a nemesség által való elnyomásáról, emlegette atyai szeretetét, de azért még nagyobb adót vetett reá.

A jobbágy-osztály felett való hatóságot a megye gyakorolta, a földesúr közvetítése mellett. Ez azonban a legtöbb dologban nem járt el személyesen, hanem a jobbágyok közül választott bíró és esküdt emberek által hajtatta végre rendelkezéseit. Azok a helységek, a melyek csak félig voltak földesuriak, majdnem ugyanazt a szervezetet adták előljáróságuknak, mint a szabad királyi városok.

Aránylag keveset foglalkoznak e korszakbeli törvényeink a zsidók-kal. Mindjárt a mohácsi vész után elhatározták a rendek, hogy a zsidók az országból kiűzendők. János király megtagadta e törvény megerősítését, Mária királyné ellenben csakugyan kiűzte őket Pozsonyból, a hol házaikat olcsón eladták a polgároknak, kint levő követeléseiket pedig elengedték. Később azonban ismét visszatértek e városba, a mely mindenkor egyik főfészkök volt. A többi királyi városok alig tűrtek meg határukban zsidót. Az oly megyékben, a hol bányavárosok vannak, épen nem volt szabad lakniok. Egészben véve nem volt nagy a számuk s a kereskedésben is inkább a városi polgároké volt az elsőség. Még inkább csökkent jelentőségök a török uralom megszünésekor, mert a török kézben volt főbb városokban igen megfészkelvén magukat, a törökökkel tartottak s ezért a keresztényektől szintén kiűzettek.

Meg kell még emlékeznünk az oláhok-ról és oroszok-ról is, a kik a mohácsi vész idején még jelentékeny részben nomád életet éltek. Ezek nagyrészt megtelepedtek mint jobbágyok és zsellérek, ámbár még mindig voltak köztük nagy számmal olyan pásztorok, a kik a Beszkidektől a Balkánig és Rhodopéig minden hegyes vidéken otthonosak valának. Számuk mód felett szaporodott. Folytonosan özönlöttek be, nem katonáskodtak s inkább a félreeső vidékeken lakván, az ellenséges hadak pusztításainak korán sem voltak annyira kitéve, mint a magyarok. Egy-egy pusztító hadjárat elmultával pedig békés úton számos elhagyott falut elfoglaltak. A földesurak is szerették őket, mert sokkal inkább meghunyászkodtak, mint a magyar jobbágy s könnyebb volt nekik parancsolni. Nem gondolták meg, hogy ennek szomorú következménye lesz. Mert ennek tulajdonítható, hogy úgy a Szamos, mint a Maros mentén oláh beszéd járja most, a hol egykor magyar szó hangzott. Pedig ha kissé utána látnak a földesurak, némi engedmények árán szerezhettek volna magyar jobbágyokat is.

A görög-keleti vallásról az oroszok a XVII. század derekán nagyrészt áttértek a görög-katholikusra, a minek azonban papságuk műveltségi színvonala némi emelkedésénél egyéb eredménye nem volt. Nagyobb mozgalmat idézett elő az, hogy az oláh papság – legalább az erdélyi – a XVII. század végén majdnem teljesen „unióra” tért. A nép köteles volt a példát követni. Névleg akármely bevett valláshoz csatlakozhattak, de ki volt adva az utasítás, hogy reformátusokká nem lehetnek. Lutheránusokkal, unitáriusokkal való egyesülésről pedig szó sem volt. A kormánynak az volt a terve, hogy velök növelvén a katholikusok számát, ezen Erdélyben megfogyatkozott és jelentőségét vesztett felekezet nagyobb hatalomra emelkedjék. Azonban az oláhság nagy része a térítők túlbuzgósága következtében ellenzéki állást foglalt el az unióval szemben. Végre sok viszálykodás után két felekezetre oszlott: a nem egyesültekre, a kik az ó-hitre visszatértek s az egyesültekre, a kik megmaradtak az unió mellett.

A mi végre a czigányok-at illeti, ezek végleg abba az állapotába jutottak, a melyben most vannak. Külön törvényhatóságuk: a fővajda megszünt, ügyeiket, mint más földesuri alattvalókét intézték.

* * *

Az igazságszolgáltatás-ról a lefolyt korszakban nem mondhatunk sok dicséretest. A baj első sorban a szervezetben gyökerezett. Maga az a körülmény, hogy a szervezet lényegileg ugyanaz volt, mint a mely Mátyás király korában állott fenn s már akkor is nagy mértékű javításokat igényelt, elég tanuság arra, hogy annyi idő multán nem felelhetett meg azoknak a követelményeknek, a melyeket minden, némileg művelt nép az igazságszolgáltatás iránt támaszt.

Főtörvényszékeink ekkoriban is a nádori törvényszék (a hétszemélyes tábla) s a királyi tábla valának, a melyek elvileg évenként több ízben, bizonyos ünnepek nyolczadain vagy oktáváin – innen a törvényszékeket is oktávák-nak nevezték – ültek össze. Míg azonban a Jagellók idejében már oda irányult a fejlődés, hogy e törvényszékeket lehetőleg állandósítsák, addig a Habsburgok idejében eleinte – a törökkel való örökös harcz következtében, a mely a főtörvényszékek tagjait nem egyszer elszólítá, azután pedig az uralkodó hatalomtól akadályozva – a főtörvényszékek néha évtizedeken át sem ülhettek össze. A királyi tábla ülésezett ugyan minden országgyűléskor, de ezeket sokkal ritkábban és rövidebb ideig tarthatták, hogysem minden pert elő lehetett volna venni, nem is szólva arról, hogy az országgyűlési pártoskodás nem volt a legjobb légkör a pártatlan igazságszolgáltatásra.

Hogy a kormány ennyire gátolta az igazságszolgáltatást, igen természetesen dologban találja magyarázatát. A bécsi kormány úgy találta, hogy ezek a magyar főurakból álló törvényszékek sokkal függetlenebbek, hogysem oly eszközökké válhassanak, a melyekkel tetszése szerint hajtathatná végre az azon korban Európaszerte szokásos törvényszéki gyilkosságokat. A bécsi hatalmasok tehát azon voltak, hogy mellőzzék ezeket, s hogy helyöket az udvar tetszése szerint itélő udvari törvényszék foglalja el. A nemzet ellenállott ennek a kisértésnek s igen határozottan felpanaszolta sérelmek gyanánt azokat az eseteket, a melyekben a kormány udvari törvényszékek által láttatott törvényt. Sőt még az udvarhoz legközelebb álló főuraink is szigorúan ragaszkodtak az elvhez, hogy magyar honfi felett külföldön még hazai bírák sem mondhatnak ítéletet.

Hogy a hazai igazságszolgáltatás ügyét végkép el nem nyomták, csak abban találja magyarázatát, hogy a kényszerűség mind nagyobbá és nagyobbá tette a megyék bíráskodó jogkörét úgy a büntető, mint a polgári igazságszolgáltatás terén. A megyék mellett a hiteles helyek is fenmaradtak hatáskörükben. A hol a protestántizmus a káptalanokat és konventeket megszüntette, mint Erdélyben, ott világiakból állítottak ezek helyére hatóságot. Így Gyulafehérvártt és Kolozsmonostoron. A megyei bíráskodásnak megvolt az az előnye, hogy nem kellett érte messze fáradni, hogy a viszonyokkal ismerős emberek tettek törvényt s hogy semmi udvari befolyástól nem kellett tartani. Hátránya volt azonban, hogy gyakran érezhető volt az atyafiság, sógorság és hasonló összeköttetések káros volta.

A városoknak már a középkorban a törvénykezést illetőleg nagy önhatóságuk volt. S ebben megmaradtak, legfölebb annyiban növekedett az, hogy a tárnoki szék sem ült rendesen össze.

Jobban álltak az ügyek Erdélyben, a hol nem volt külföldi kormány, a mely a nemzet elnyomására törekedett. Mindazonáltal itt is sok volt a kivánni való. A főbaj az volt, hogy a fejedelmek gyakran változtak s ennek következtében nem volt meg a kellő állandóság a viszonyokban. Ezen felül a fejedelem nagy hatalma is gyakran visszaélésekre vezetett. Erdélyben sem voltak ismeretlenek a hűtlenségi pörök, a melyeknek tulajdonképi oka volt, hogy az uralkodónak vagy befolyásos emberének valamely jószágra fájt a foga. A mi az alsóbb hatóságokat illeti, nagyjából ott is úgy volt, mint nálunk, csakhogy az erdélyi megyéknek az igazság-szolgáltatás terén époly kevéssé volt önhatóságuk, mint a közigazgatásén.

Baj volt Magyarországon, hogy nem voltak rendszeres törvénykönyvek. Verbőczy „Hármas könyv”-ét, a mely az egész magyar köz- és magánjogot foglalja magában, egy király sem erősítette meg, és pedig főleg azért, mert nagyon is határozottan hangsúlyozza a nemzet egyes tagjainak jogait az uralkodóval s a kormánnyal szemben. Ez okból I. Ferdinánd egy ujabb törvénykönyvvel akarta helyettesíteni, a mely az uralkodónak nagyobb befolyást enged.

1548-ban az országgyűlés beleegyezésével hét tagú bizottságot is nevezett ki e czélból a király. A bizottság el is készült munkálatával és 1552-ben bemutatta azt Ferdinándnak. Ez azonban három pontnak fölvételét kivánta a törvénykönyvbe, mielőtt a rendek elé terjesztik. E három pont a következő: Az uralkodó ellen senki sem pörölhet és fölötte ítéletet senki sem mondhat; a királyokat fiaik a trónon nem választás, hanem örökösödés alapján követik; a király tetszése szerint tarthat az országban idegen hadi népet s fölötte tetszése szerint itél, a rendeknek s a nemzeti hatóságoknak minden beleszólása nélkül. De mivel a bizottság nem érzett hivatást, hogy e kivánságoknak eleget tegyen, sem a királytól az előkelőkből összehívott értekezlet, az egész ügyet elejtette, gondolván, hogy sokkal helyesebb az ő szempontjából, ha a nemzet jogai védelmében csak a szokásra s királyi megerősítést nem nyert jogkönyvre hivatkozhatik, a melynek érvényét esetleg kétségbe is vonhatni, mintha azok a királytól ünnepélyesen megerősített törvénybe vannak foglalva.

Az ujabb törvénykönyv alkotása végkép elmaradván, Verbőczy műve tényleg törvényerőre emelkedett. Pótlásaul a XVI-ik század vége felé Mosóczy Zakariás és Telegdy Miklós püspökök elhatározták, hogy az Ilosvay Istvántól összegyüjtött törvényeket a maguk koráig folytatva közrebocsátják. Ez az úgynevezett Corpus Juris, a mely ugyan igen tökéletlen gyüjtemény, de jobb hiányában mégis nagy szolgálatokat tett, s a melyet folyton pótolva napjainkig számos kiadásban bocsátottak közre.

Minél tovább haladt az idő, annál nehezebbé lett rendszeres törvények nélkül a sok, a pillanatnyi szükséghez képest alkotott törvényczikk között az eligazodás, s annál több mód kinálkozott a törvények elcsavarására. Az 1608-ki országgyűlés, a mely kapva az alkalmon, hogy egyszer a nemzet van előnyös helyzetben az uralkodóval szemben, minden téren tisztázni igyekezett a helyzetet, a törvények rendezésére is küldött ki bizottságot, de az nem jutott semmi eredményre. Később sem a nemzet, sem az uralkodó nem akarta kezdeni a dolgot, mindenik attól tartván, hogy a másik fél igazaiban korlátozhatná. A törvények rendezésének kérdése csak a XVII-ik század végén, a Kollonics-féle reform-tervezet korában merült fel ujra, de ismét kapcsolatban azzal a törekvéssel, hogy ezúttal oly elveket csempészszenek a magyar jogba, a melyek alkalmasak a kormány hatalmának öregbítésére. Ám a nemzet ellenállásán e törekvés megtörött, s Lipót halálával épúgy híjjával volt a nemzet a rendes törvénykönyvnek, mint a rendszeres bíróságnak. Mindegyik téren nagy szükség volt a reformra.

Erdély a törvénykönyv-alkotás ügyében előbbre vitte. Itt Verbőczy „Hármas-könyvét” valóságos törvénynek tekinték, s a fejedelem épúgy fogadta ennek, mint az aranybullának megtartását. A fejedelmek alatt hozott törvényekből két gyüjtemény készült. Az elsőt II. Rákóczy György idejében állította össze egy Bethlen Ferencz korlátnok vezetése alatt állott bizottság, fölülvizsgálta és elfogadta az 1653-iki orzsággyűlés. Ezek az Approbatae Constitutiones azaz „Ujból megerősített czikkelyek”, a melyek nem – mint czimökből gondolni lehetne – latin, hanem magyar nyelven voltak szerkesztve. Apaffy Mihály idejében az ujabbakból alkották a szintén magyar szövegű Compilatae Constitutiones azaz „Összegyűjtött czikkelyek” czimű gyüjteményt. Erdély egész igazságügye általában jobb volt a tulajdonképi Magyarországénál, egész a török kiüzéseig. Ekkor azonban a régi nemzeti hatóságok többé-kevésbé megszüntek vagy legalább elvesztették jelentőségöket, s a tényleges hatalmat gyakorló katonai parancsnokok nem sokat törődtek – ha nem rólok vagy embereikról volt szó – akár Verbőczyvel, akár a diplomával, akár az approbált és kompilált czikkelyekkel. Ezért Erdélyben a karlóczai béke idején az igazság-szolgáltatás semmivel sem volt jobb, mint a tulajdonképi Magyarországon.

Rendezetlen főtörvényszékek és rendetlen törvényhozás mellett természetes, hogy sem magán-, sem büntető-, sem perjogunk nem tett valami nagy haladást. A magánjogban az ősiség az avval összefüggő örökös tiltakozással, ellenszegüléssel, foglalással teljesen érvényben maradt. A büntető jogban aránylag jobban megközelítettük Nyugot-Európát. Nálunk is érvényre jutott a kínvallatás az elrettentő büntetések rendszere. S a boszorkánypörök is még mindig gyakorlatban voltak, épúgy, mint Európa többi országaiban. A perjogban a tanuskodás kezdé az esküt kiszorítani; a tanutól már megkérdezték: látta-e azt, a mit állít, avagy csak hallomásból tudja? míg régente csak beszélgetés színe volt az egész tanuskodásnak.

A törvényszékek rendezetlen voltából következett a perek hanyag, gyakran részrehajló elintézése. Ismételten kellett törvényeket hozni, a melyek a bíráknak megparancsolják, hogy a perek elintézésében serények legyenek. Az ügyvédek ellen is sok volt a panasz: hogy minden rossz ügyet elvállalnak, továbbá, hogy szőrszálhasogatással, csűréssel-csavarással akarják az ügyeknek idejében való elintézését meggátolni. Mindez azonban nem annyira az egyének, hanem a viszonyok hibája volt. Ezek ellen behozták 1574-ben a „patvarkodási eskü”-t, mely szerint nem volt szabad az ügyvédeknek hiú és alaptalan kifogásokkal kihúzni az időt. Igaztalan ügyet nem vállalhattak el és nem volt szabad az ellenféllel titkos egyetértésben állaniok. Azonban az utóbbi pontot kivéve, semmi valódi hasznot nem nyujthatott ez az intézmény, úgy hogy két év mulva eltörölték; annál is inkább, mert az ügyvédek sok helyt megtagadták az ügyek vitelét. A zavaros viszonyok között az itélettel nem járt együtt a végrehajtás. Gyakran történt, hogy egy főúr ellen egész életében nem mertek föllépni s csak halála után támadtak örökösei ellen. E rendszernek tovább-fejlése volt azután, hogy hűtlenség czímen megholtak ellen is indítottak pert. S ha elmarasztaltattak, mint például Thököly István és a Wesselényi-féle összeesküvéskor, úgy vagyonukat elkobozták az ártatlan örökösöktől.

* * *

Miután egy előbbi fejezetben előadtuk a honvédelem állapotát, a minőben az a XVI. században s a XVII. első felében volt, annak megértésére, hogy minők voltak e nembeli intézményeink Lipót halála idején? csak az ujabb fejlődést kell fölemlítenünk.

Elvben még mindig fenállottak a régi intézmények: a nyolczad bandériumok önállását még mindig elismerték, telek-katonaság, nemesi fölkelés a régi jogi helyzetben maradtak. De tényleg mégis nagy változások következtek be. Ez irányban legnagyobb jelentősége volt az 1649-ik évi törvénynek, a mely a végek védelmét az uralkodóra bízza. Eddigelé a magyar végbeli hadak a nádor alatt állottak; most már megszünt ennek hatalma a hadügy felett s nemcsak egyes behozott csapatok, hanem az egész védelmi rendszer az uralkodó s általa a hadi tanács befolyása alá került. 1655-ben a magyar országgyűlés is elismerte azt, csak annyit kötött ki, hogy a hadi tanácsnak legalább két magyar tagja legyen. Ez utóbbi pontot azonban sohasem vették figyelembe.

Innentől kezdve rendszeresebb lett a magyarországi főkapitányságok vagy generálisságok intézménye, s habár az ezredek még mindig közvetetlen összeköttetésben állottak a hadi tanácscsal, a főkapitányságok mégis erősebb vidéki központokul szolgáltak, a melyek a területökön levő ezredek felett, a szoros értelemben katonai ügyekben tényleges hatalmat gyakoroltak.

A legfőbb változás azonban, a melyet az 1649-ik év eredményezett, az volt, hogy ez időtől kezdve a magyar katona is kezdett „császári-királyi” katonává válni. Már a harmincz éves háború idején szolgáltak ugyan egyes magyar csapatok a német harcztéren: már ekkor ismeretes lett a magyar huszár, mint a császári sereg egyik főtényezője, már ekkor elkezdték a császári tábornokok elismerni, hogy a magyar lovas kitünő katona. De ezeket a csapatokat hol megfogadták, hol elbocsátották, úgy hogy az egész intézménynek semmi állandósága nem volt. Egész más lett a helyzet 1649 után. Az udvar a harminc éves háború tapasztalatain okulva, nem tartotta tanácsosnak, hogy a végbeli népet, a mely addig a magyar várakban őrködött, teljesen szélnek ereszsze s hogy németekkel vagy egyéb külföldiekkel helyettesítse. Mert azok is ép oly fegyelmezhetőknek bizonyultak, a magyar hatóságoknak reájok való befolyásának elestével épúgy alkalmazhatók voltak mindenre, mint ezek; nemzeti fegyverzetökkel pedig uj elemet hoztak be a császári hadba s ezzel annak erejét csak nevelték; végre kevesebbe is kerültek amazoknál. Ezentúl tehát állandóan voltak magyar csapatok a király seregében.

De azért ekkoriban nem volt még állandó hadsereg a szó mai értelmében. Mert a császári hadseregnek sem magyar, sem idegen elemei nem voltak állandó alkalmazásban. A katonát a szükséghez képest felfogadták s ha fölöslegessé vált, elbocsátották. De szokássá vált, hogy a tiszteket a legénységnek egy részét minden ezredből béke idejére megtartsák, hogy a kiegészítésnél keretet képezzenek, a melybe az ujonczokat beilleszthetik. A „német” csapatoknál már előbb kezdtek egyes ezredek állandóakká lenni, a XVII-ik század vége felé így volt az a magyarokkal is.

A legrégibb máig fennálló huszárezredet 1688-ban alapította Czobor Ádám gróf; ma a 9-ik számot viseli. Utána következik a 8-ik, a melyet 1696-ban Deák Pál s a 3-ik, a melyet 1702-ben Forgách Simon alapított. Az utolsóval egy idős a legrégibb magyar gyalogezred, akkor Bagossy Pálé, ma az 51-ik számú. Ezek az ezredek nem voltak már annyira az ezred-tulajdonos személyéhez kötve, mint előtt. Halálával nem szűnt meg az összetartás, egyszerűen a tulajdonjogot az uralkodó másra ruházta. Sőt az sem volt példátlan, hogy valaki még életében másnak adta át ezredét. Így tett Pálffy János, a ki 1700-ban átvevén az addigi Gondola-féle vasas-ezredet, huszárezredét báró Ebergényi-féle tábornoknak adományoztatta.


Magyar huszár a XVIII. század elejéről.
Egykoru festményről, Batthyány József gróf birtokában.

A fegyverzet és ruházat lényegileg ugyanaz volt, a melyet mint a XVII. század derekán szokásosat leírtunk. A ruházatot illetőleg az volt a főváltozás, hogy mindinkább egyformává lett. Nagyobb változások estek a fegyverzet dolgában. Míg Montecuccoli hadtudományi munkájában a kopját vagy pikát a fegyverek királyának nevezi, a XVII. század végső éveiben már alig volt egy-két ezrednél alkalmazásban s a spanyol örökösödési háboruban pikás csapatok már nem is szerepeltek. Eltünt a használatból a muszkéta (a régi mód szerint való puska) is. Helyöket a szuronyos puska foglalta el, a mely fegyvernek óriási hatását a franczia sereg nem egyszer éreztette a császári hadakkal. E fegyvert állítólag 1684-ben alkalmazták először Lipót király hadseregénél. Buda ostormánál már lényeges szolgálatokat tett, azonban költséges volta miatt csak a XVII. század vége felé kezdték nagyobb mértékben használni. A pikának egy kisebb faja: a fél-pika vagy alabárd, mint az altisztek fegyvere, azután is, hogy a közhasználatból kiesett, alkalmazásban maradt.

A magyar gyalogság különös fegyvere volt a csákány, a melyet 130 czentiméternyi nyélen hordtak. Kardot majdnem minden katona viselt és pedig görbe kardot vagy szablyát. A mely gyalog csapat azonban szuronyos puskát kapott, az elvesztette a kardot. Pisztoly és karabély a lovasság fegyverzetének kiegészítéséhez tartoztak; pisztolyokat a gyalogsági tisztek is használtak. A nyíl és íjj a XVII. század elején már nem volt használatban. De a nagy török háborúban még használták, mert a törököknél jelentékeny csapatoknál alkalmazásban volt. Tiszti jelvények voltak: a németeknél a partisane, a magyaroknál a buzogány.

Tűzérségről és műszaki csapatokról ez időben alig lehet szó nálunk. Tüzérségünk körülbelül a fejlettség azon a fokán állott, mint a többi európai országokban, még a furcsaságokban is. Nálunk is gyönyörűséget találtak az óriás ágyúkban, a mire példa gyanánt szolgálhat II. Rákóczy György „farkas”-a, a melynek tovaszállítására nem kevesebb, mint nyolczvan pár ökör volt szükséges. A mint azonban a magyar had beolvadt a császári hadseregbe, a magyarokat ritkán vagy épen nem alkalmazták a tűzérségnél s a műszaki csapatoknál.


Huszár-főtiszt kiséretével.
A XVII. század végén készült metszetről, az Orsz. Képtár metszet-gyűjteményében.

Miután a legénységet majdnem minden hadjárat után legnagyobb részt elbocsátották, igen gyakran volt szükség a hadkiegészítésre. Az ujonczokat vagy az ország szavazta meg, a mikor a megyéknek kellett azok előteremtéséről gondoskodniok, vagy pedig az ezredes maga fogadta fel. A megyék rendesen arra néztek, hogy minden csavargót, gonosztevőt, közcsendháborítót összefogassanak s a lehetőség szerint ezekből állították ki a reájok eső illetéket. Gondolhatni, hogy az ily módon összegyüjtött népet csak a legszigorúbb fegyelemmel lehetett némileg rendben tartani. De így is igen nagy volt a szökevények száma. A fogadás több költséggel és idővesztéssel járt, mert a fogadó tiszteket és altiszteket hosszú időre elvonta a rendes szolgálattól.

A zsold jelentékenyen jobb volt, mint napjainkban, azonban igen rendetlenül szolgáltatták ki. Gyakran hónapszámra nem volt a kormány oly helyzetben, hogy a zsoldot megküldhette volna. Máskor a nagy-nehezen megérkezett összeg az időközben pénzzavarba jött ezredes s néhány más fő-tiszt markában rekedt. A fizetés egy része a legénységnek posztóban járt ki. Itt a kormány egész rendszeresen űzte a katona megkárosítását, a mennyiben a posztót olyan árba számította, mintha bécsi rőfjével adná, pedig a jelentékenyen kisebb brabantival kapta a katona. Mindezen károsodásért természetesen a szegény nép szenvedte a katona bosszuját, mint arról másutt már megemlékeztünk. Az ezrével foglalkozás nélkül maradt, elbocsátott katonáktól is sokat szenvedett a szegény nép.

A rokkantakról való gondoskodás ügye az egyedüli, a mely dicsőségünkre válik. Széchenyi György érsek 1692-ben 175,000 forintot tett le részökre, mely adomány az egész monarkiában jobb fordulatot adott a rokkantak ügyének.

A Rákóczy-féle nemzeti hadsereg is oly szervezettel bírt, mint a császári és királyi hadseregben levő magyar csapatok. S ez természetes, mert Rákóczy seregének magvát némely, előbb császári szolgálatban volt csapatok tették. A bandériumok, telekkatonaság már nála sem érvényesültek. Egyedül a nemesség személyes fölkelését lehetett még kissé nagyobb mértékben használnia, de tulajdonkép az ő hada is csak zsoldosokból állott. Csakhogy kevés lévén seregében a régi katona, seregének nagy része csak igen kevéssé volt igazi katonasággá fejleszthető.

Az e korbeli magyar csapatokban nem volt még akkoriban az a német szellem, a mi mai napság. A magyar csapatok tisztikara is nagy részt magyar volt s a magyar nyelvet hivatalosan is használta. Csak a legfőbb tisztségek viselői – a tábornokok és tábornagyok – voltak valósággal „közös” katonák. A viszonyok nehézségei és valljuk meg őszintén, őseink gondatlansága következtében történt, hogy a császári és királyi hadsereg magyar csapataiból nem támadt valóságos magyar hadsereg, hanem hogy mindinkább elvesztettek nemzeti jellegöket s odafejlettek, hogy a „német”, vagy helyesebben osztrák meg a magyar csapatok között csakis a legénység eredetét illetőleg van különbség.

Erdélyben szintúgy volt a hadügy szervezve a nemzeti fejedelmek idejében, mint a tulajdonképi Magyarországon, a rendes csapatokat leszámítva. A nádor helyét az ország főhadnagya vagy főkapitánya foglalta el, a kit a XVII-ik század második felében az „ország generálisá”-nak kezdtek nevezni. De a mint az erdélyi fejedelmek helyére a császár-király lépett, az addig tartott fejedelmi rendes hadsereg megszünt s helyét a császári és királyi hadsereg foglalta el.

Szlavónia és Horvátország még mindig a belső ausztriai hadi tanács alatt állottak, a melyet az elsőben a varasdi, az utóbbiban a károlyvárosi generálisság képviselt. A rendektől a bán vezérlete alatt fentartott hadi nép az Unna vonalát őrizte.

Jelentékeny katonai elem volt a XVII. század végén betódult ráczság, a melyből idővel a határőrség fejlett ki; ekkor azonban még teljesen rendezetlenek voltak viszonyai.

* * *

Szóljunk most röviden a pénzügy-ről. Az egész korszakon át nagy küzdelem folyt e téren is a nemzet s a bécsi kormány között. Ez úgy fogta fel a dolgot, hogy a pénzügyek felett való intézkedés egészen a király dolga s így a rendeknek abba semmi beleszólásuk. A nemzet azonban nem volt hajlandó hozzájárulni eme felfogáshoz. De tényleg csak keveset tudott kivívni. Sikerült ugyan fentartania az adó megszavazásának jogát, azt azonban semmikép sem tudta elérni, hogy joga legyen a költségvetést megállapítani. Az 1608-iki törvények ugyan megállapították, hogy az országtól megszavazott adóról számot kell adni, a kamara azonban ezt a kötelességet csak igen léhán teljesítette. Az első számadás 1622-ben történt az 1608–1621 évekre. 1635-től 1649-ig nem számoltak el; az 1681-ik évi törvényekben is panaszt emelnek a rendek, hogy már harminczkét éve, mióta a kamara nem számolt. De ha az elszámolást rendesen teljesítette volna is a kamara, annak sem lett volna valami nagy haszna. Mert a kor viszonyai között arról szó sem lehetett, hogy azokat a jövedelmeket, a melyek a „királyéi”, szintén fölvegyék a budgetbe, már pedig hiányos kimutatásnak semmi értéke sincs.

Több súlyt fektettek a rendek a pénzügyi önállóságnak más biztosítékára. Nem az ellen volt első sorban kifogásuk, hogy a király a pénzügyek felett az adó megajánlása kivételével önhatalmulag intézkedik, hanem az ellen, hogy a király ezt a jogát vagy hatalmát nem hazai, hanem idegen hatóság útján gyakorolja. A főintézkedés az udvari kamara kezében volt, ugyanazéban, a mely az uralkodó összes országai pénzügyeinek központi vezetését gyakorolta, s a melynél még csak illedelemből sem alkalmaztak magyar tisztviselőt. Fennállott ugyan a magyar kamara is, de alig volt nagyobb önállósága, mint napjainkban egy-egy pénzügyigazgatóságnak. A birtokok „beirása” s egyéb fontosabb ügyekben legfölebb mint alantas közeg működött; az eldöntés nem függött tőle, az ezen műveletekből bejövő pénz sem folyt be hozzá, hanem az udvari kamarához. Hogy különböző oldalról jövő, egymással ellentétes parancsok ne nyujtsanak a magyar kamarának módot arra, hogy önálló hatóságot gyakoroljon, 1550-ben szigorúan meghagyták, hogy a magyar királyi kanczellária rendeleteinek ne tegyen eleget, hacsak nincsenek ellátva az udvari kamara ellenjegyzésével.

Mindezeket a körülményeket tekintetbe véve, a rendek azt kivánták, hogy az ország pénzügyét minden külföldi befolyástól menten egy világi úr, mint kincstartó vezesse. Később csak a kamarát kivánták önállóvá tenni, de nem értek czélt. Törvénybe volt ugyan foglalva, hogy a magyar kamara önálló, de ez az önállóság tisztán képzeleti volt.

Ily viszonyok között az állami bevételekről és kiadásokról bajos teljes képet összeállítani. A jövedelmek egy része a magyar, más része az udvari, ismét más része – például a bányavárosoké, azután azoké a városoké és jószágoké, a melyek egykor Frigyes császárnak voltak elzálogosítva, továbbá számos Lajta-menti birtoké, mint a borsmonostori apátság jószágaié stb. – az alsó-ausztriai kamara pénztárába folyt. Némely jövedelmeket egyes katonai hatóságok szedtek be.

A kiadások sem mentek mind a magyar kamara kezén keresztül. Így a horvátországi végeket Karinthia és Krajna, a szlavóniaiakat Stíria rendei látták el közvetetlenül. A német birodalomból, továbbá az Ausztriából s a cseh korona országaiból jött segélyt szintén a magyar kamara mellőzésével fordították a hazánkban működő német hadakra, vagy pedig erődítésre. A teljes áttekintést az a körülmény is nehezíti, hogy az adó soha sem folyt ba pontosan, valamint az, hogy az állam az őt terhelő fizetéseknek soha sem tett pontosan eleget. Egyes előkelőknél óriási követelések halmozódtak fel, amelyeket elkobzott vagy uratlan jószáguk eladományozásával igyekeztek kiegyenlíteni.

Ilyen lévén a pénzügy állapota, azt, hogy mennyi volt az ország összes évi bevétele s kiadása? meghatározni nem lehet s csak némi általános áttekintést adhatunk a czímekről.

A bevétel legfőbb forrása a rendektől megszavazott adó volt, a melyet portánkint, a szükség s a rendek kisebb-nagyobb áldozatkészsége szerint kisebb-nagyobb összegben vetettek ki. Ezt az adót rendszerint a jobbágyság tartozott fizetni, azonban – különösen a XVI. század végén – elég gyakran fordult elő az az eset is, hogy a nemesség saját erszényéből is járult hozzá, felét is magára vállalván. A XVII. század végén Lipót király kormánya a nemeseket rendszeresen kívánta megadóztatni, a mi természetesen nagy visszatetszést szült, annálinkább, mert az adót önkényesen akarták megvenni rajtok. Ez önkényeskedésnek igen nagy része volt abban, hogy a nemességnek ezentúl mintegy jelszavává lett az, hogy „nem adózunk”. A rendektől megajánlott adót, mint említettük, portánként vetették ki. A porta azonban nem felelt már megy egy-egy paraszt-teleknek, mert a XVII. század derekán már 4 egész telek vagy 12 zsellérház tett egy portát. Az adó kivetését „rovás”-nak nevezték, a honnan az adónak „rovatal” lett a neve.

A középkori pénzügyek ismertetésénél fölemlítettük azt az általános egyenes adót, a mely a királyt a pénzváltásnál befolyt nyereség váltságául, a rendek megajánlása nélkül is megillette. Tudjuk, hogy a „kamara haszná”-nak hitták. A török idő óta azonban mind nagyobb mértékben levén szükség „rendkivüli segélyre” e kettőt összefoglalva szokták már a mohácsi vész előtt is kivetni. Később mindinkább összeolvadt egymással a két adónem s a XVI. század derekán már azt vitatták a magyar tanácsosok, hogy oly esetben, ha nincs adó megajánlva, opportunitás tekintetéből nem tanácsos a kamara hasznát kivetni. A kamara küzdött ugyan e felfogás ellen, de utóbb sem tudott czélt érni s így a XVI. század végén teljesen megszünt a kamara haszna.

Voltak természetbeli adók is. Az 1619-ik évben ugyanis a rendek minden kapu után megszavaztak egy köböl gabonát, később két kassai köblöt, illetve hat nagyszombati vékát. Fennállott a végek fentartására az ingyen közmunka is, a melyet 1557-ben évi hat napban állapítottak meg. 1567-ben pedig tizenkettőre emeltek minden kapu után.

Mindezek az egyenes adónemek, a melyek a rendszerint a jobbágyságot terhelték, a korhoz képest tűrhető rendben voltak a Wesselényi-féle összeesküvésig. Hogy azonban ennek elnyomása után a kormány az osztrák pénzügyi rendszert Magyarországra is kiterjesztette, a rend majdnem teljesen fölbomlott. Az 1681-iki országgyűlés ugyan a segélyt a rendes módon szavazta meg, de utána kitörvén a nagy török háború, a rendes adóztatás elmaradt s helyét minden rend nélkül valón zsarolás foglalta el pénzben, életben és munkában egyaránt. Volt év, a melyben többet vettek a nemzeten öt milliónál. Ez után következtek a reform-törekvések, a melyek szerint Magyarországnak – de tulajdonkép csak egy részének – a monarchia összes adójának harmadát kellett volna fizetnie.

Erdélyben is az adórendszer nagyjából ugyanaz volt, mint a tulajdonképi Magyarországon. Itt is teljesen elméleti kulcs gyanánt szolgáltak a kapuk. Legkevesebbet fizetett a székelység s azt is kelletlenül, mert régi szokás szerint, mint határőrség, teljes adómentességre tartott igényt. Aránylag legnagyobb terhet a szászságnak kellett viselnie, a mi azonban természetes volt, mert a szászok adója egyszersmind azt a földbért is magában foglalta, a melylyel mint királyi föld haszonélvezői tartoztak. De igy is lényegileg kevesebb volt a teher, amely vállukat nyomta, mint az, a mely a magyar köznépre nehezedett.

Később Erdély elvesztvén önállóságát, ott is a rekvirálás rendszere lett uralkodó. A XVIII. század elején a pénzügy az egész országban fel volt bomolva. A kormány ezt az állapotot saját hatalma érdekében fölhasználni igyekezett. A rendek ellenben a régi rendszerhez visszatérni kívántak.

A városok adója, a királyi jószágok jövedelme aránylag csökkent, mert a török hódítás alatt mindenik java kiesett a király kezéből. Figyelemre méltó volt a királyi jövedelem a bányászatból, mely a Jagellók korabeli nyomorúságos állapotból jelentékenyen fölemelkedett ismét. Nagy értéket képviseltek a harminczadok s a vámok is.

A rendkívüli jövedelmek soha ily nagyok nem voltak. Számos birtok került magszakadás vagy elkobzás folytán a kormány kezére. S ezeket a rendek minden ellenkezése ellenére most már nem adományozták el ingyen, hanem pénzért, leggyakrabban pedig csak bizonyos összegért beírták. A XVII. században az egyházi javadalmakat is hosszabb ideig üresedésben hagyták s úgy adományozták el, s akkor is többnyire csak bizonyos föltételek alatt. Figyelmet érdemelnek a király s királyné koronázásakor a nemzet részéről felajánlott ajándékok is. Mindezeket a jövedelmeket királyi jövedelmekül tekintették. Az uralkodó nem érezte az erkölcsi kötelességet, hogy egyéb nemzeti czélra is költsön, mint a katonaság s a végházak föntartására s a főhivatalnokok fizetéseire. Iskolai s más kulturális czélokra egy krajczárt sem áldozott, sőt még az országház emelésére is külön adót kellett a rendeknek megajánlaniok.

Erdélyben némileg eltért a kezelés módja. Fennállott az országos kincstár, a melybe a megajánlott adó folyt be, s a fejedelmi, a melybe a fejedelmet megillető jövedelmeket szolgáltatták be. Kiadás dolgában azonban sokkal nagyobb volt a különbség. Az erdélyi fejedelmek folyton jelentékeny összegeket áldoztak tudományos, művészeti s általában nemzeti czélokra. Az ország pénzügyei II. Rákóczy György bukásáig elég jól állottak. E szerencsétlen fejedelem ellen viselt török hadjáratok kárait is nagyjából kiheverte Apaffy alatt. Az állandó nyomorúság korszaka csak a császári csapatok benyomulásával kezdődött. A török adó megszünt, az igaz, de a lotharingiai herczeg által egy év alatt zsarolt összeg többre ment, mint az az adó, a mit a töröknek száz év alatt kellett fizetni.

* * *

A mohácsi vésztől Lipót haláláig terjedő korszak nem volt kedvező az ország közgazdasági fejlődés-ére. Hogy mégis hazánk anyagi ereje inkább csak viszonylag hanyatlott s nem általában, az abban találja magyarázatát, hogy a hadak s a kereskedelem útjától félreeső vidékeken csakugyan gyarapodott a lakosság számban és vagyonban, ha nem is úgy, mint más, szerencsésebb országokban.

Minő más volt az ország egyes vidékeinek ereje a karloviczi béke idején s a mohácsi vészkor, ezt megtudjuk, ha összehasonlítjuk: minő arány van az adónak egy-egy megyére eső része között a XVI. század elején, s a XVII. század végén? A nagy s a mohácsi vész előtt az országnak vagy egy huszad-résznyi adóképességével bíró Baranyának összes lakossága például vagy 20,000 emberre olvadt le s kevesebb adót fizetett Mosonynál. Zala és Somogy külön-külön lakottabb volt Vasnál; most ez ama kettőt együttvéve fölülmulta. Árva-megye, a mely azelőtt majdnem lakatlan volt, majdnem annyi adót fizetett, mint a nagy Pest-Pilis és Solt; Bihar meg nem versenyezhetett Szatmárral, Mármarossal, Bács, Csongrád, Csanád, Békés-megyék szinte lakatlanok voltak. Bátran mondhatni, hogy az országrészeken a lakosság minden igyekezete mellett sem tudta kiheverni a csapásokat, a melyekkel az örökös harcz, a törökök példátlanul rossz gazdálkodása s különösen a népnek rabságba hurczolása sujtotta.

Még kevésbé tudott a városi lakosság megküzdeni az idők mostohaságával. Pest házainak száma például 1696-ban nem volt több 218-nál, s ezek közül 4-et sorolnak a nagy, 46-ot a középszerű s 168-at a kis házak közé. A ház nélküli polgárok összes száma 22 volt. Buda valamivel, de csak kevéssel volt különb, míg Ruszt több adót fizetett e két város bármelyikénél s nem sokkal kevesebbet, mint a kettő együtt véve. Pozsony, Sopron, Debreczen, Eperjes, Kassa, Lőcse, Nagy-Szombat szinte elérhetetlennek látszó magasságban tündököltek ama városok felett, a melyek Mátyás király korában Európa-szerte híresek valának. Az ujabb idő ismét közelebb hozta az arányokat azokhoz, a melyek a mohácsi vész előtt fennállottak: a közép Duna vidéke ismét visszanyerte elsőrendű helyzetét az országban s Budapest hasonlíthatatlanul túlszárnyalt minden más magyar várost.

A mi a közgazdaság egyes ágait illeti, első helyre természetesen a mezei gazdaság-ot kell helyeznünk. S e téren egyike a legérdekesebb jelenségeknek, hogy a nemesség saját majorsági földjeit sok vidéken, a hol kevés jobbágyainak az adója nem volt elegendő, már eke alá fogta, sőt az egészen szegények közül már nem egy a jobbágyi adózások fejében jobbágyi földet is vett művelés alá.

A gabonafajok száma egy ujjal szaporodott: az Amerikából behozott kukoriczá-val, a melyet különösen az ország délkeleti részén kezdtek el nagyobb mértékben termelni. Eleinte sok előitélettel találkozott. Erdélyben a földesúri jogok károsítása czímén meg is tiltották művelését, de utóbb mégis utat tört s különösen oláhjainknak nemzeti eledelökké vált.

Az Amerika által nyujtott hasznos növények másodika: a burgonya, még ismeretlen volt. Nem úgy a dohány: ez rövid időn elterjedt egész Európában. Szinte komikus, mily eltérő nézetek uralkodtak e növényfajról. Némelyek dicsőítették, mint Istennek valami nagyszerű adományát; mások ellenben az ördög művének tekintették és sokan irtak is ellene. Magyarországon is többször tilalmazták. Sokfelé elrendelték az elültetett növényeknek hivatalos közegekkel való kitépését, de megesett, hogy maguk a biztosok pipaszó mellett jártak el tisztökben. Mindamellett a dohány művelése meghonosult az ország nagy részében s földművelésünk uj ággal szaporodott.

E termény eladásra-termelésének egy nagy előnye volt: kis helyen is kevés súlylyal is nagy értéket képviselvén, szállítása alig ütközött nehézségbe. A szállítás volt pedig akkoriban a legnehezebb dolog. Nem egyszer megesett, hogy az ország egyik vidéke az éhen-halással küzködött, míg a másiknak gabonája a vermekben megdohosodott, mert a szállítás költségeit nem lehetett megbírni. Ez volt első sorban oka annak, hogy gabonát kevés vidéken termeltek a szükségleten felül, s hogy akkori nemzetgazdaságunk szempontjából a bor jelentékenyebb volt a gabonánál.

A szállítás nehézségéből következett az óriási különbség, a mely a gabona-árak között időnként mutatkozott. Így 1583-ban egy köböl rozs Erdélyben 40 dénárba került, 1603-ban Segesvártt 10, Beszterczén 24, Kolozsvártt meg épen 40 forintba.

A borfajok-at, ami illeti, a török kézbe esett Szerémség termelése hanyatlásnak indult. Helyette a tokaji foglalta el minden ellenmondás nélkül az első helyet. A bornak, bár az akkori pénzszükség mellett nagy árakról szólni sem lehet, aránylag drágább volta mellett nagyobb volt a külföldre szállítása. Különösen jó piaczunk volt Lengyelország, a melynek borral való ellátása Magyarországnak szinte monopóliuma volt. Nyugatra is szállítottak sokat, de ott mindenféle beviteli tilalmakkal kellett küzdeniök. Jelentékeny volt a bortermelés Pozsony- és Sopron-megyékben, továbbá Erdélyben is.

Meg kell még említenünk a kertészet-et. E tekintetben az első helyre a dinnye termelését kell tennünk, a mely hazánknak egyik kiváló czikke volt s a mely a szomszéd külföld előtt is nagy becsben állott. Termesztettek finom baraczk-, szilva-, körtefajokat is. Előkelőink jóféle oltó-ágért, csemetéért nem restelték a levélírást. Nagy gondot fordítottak a korán érő gyümölcsre, mint a cseresznyére, meggyre, s a királyi asztalon ezek rendszerint magyar urak kedveskedése gyanánt jelentek meg első ízben. A zöldségfajok szintén majd mind ismeretesek voltak, a melyek ma, és termelésök is általános volt. A virágok közül ellenben, a melyek most a legszegényebb embereknél is találhatók, nem egy még a legnagyobb ritkaságok közé tartozott. Ezek helyett inkább szerették a szagos füveket, mint a rozmaringot, a majoránnát, az istenfát, levendulát, zsályát stb., a melyeket a füszeres ételek kedvelése miatt a konyhán is nagyban alkalmaztak. Meg kell e helytt a sáfrántermelésről is emlékeznünk. E növényt, mely napjainkban sokfelé majdnem teljesen kiesett a használatból, akkoriban óriás mértékben fogyasztották. Igyekeztek is termelni, a hol csak lehetett, különösen az ország nyugati részén.

A kivitel szempontjából a földművelésnél jelentékenyebb volt a baromtenyésztés. Híres és keresett volt a magyar ló, kedvelt az idevaló szarvasmarha, úgy hogy az ausztriaiak, a kik semmi akadályt sem mulasztottak el a bor bevitele elé gördíteni, a szarvasmarhának odaszállítását Bécs élelmezése tekintetéből igen megkönnyítették. Juhaink nem voltak finomítva s így áruk viszonylag is igen csekély volt. A disznóknak már nagyobb volt az értékök. A méhészet jelentősége a mainál nagyobb volt. A méhser még nem ment ki a divatból; előkelőink pinczéiben hordószámra állott. A „nádméz” – úgy nevezték akkoriban a czukrot – drága is volt, szokatlan is volt, és számos ételhez, a melyhez most czukrot használnak, ekkor még a mézet vették. A viasz is jelentékenyebb szerepet játszott, mint napjainkban. Minden eléggé megmagyarázza, miért volt nagyobb a méhtenyésztés.

Bár minden szükséges megtermett nálunk, a behozatal nem volt teljesen kizárva. Így jöttek be déli borok, mint a kedvelt malvasier; hoztak be lovakat is. Különösen kedvelték a „szerecsen”, azaz az arab lovakat; oláhországi mokány szintén nem egy volt magyar istállókban található. Az angol lovat még akkor nem igen keresték.

A mezei gazdaság függelékeül szólhatunk a vadászat-ról s a halászat-ról, mint foglalkozási ágakról. Mindkettő elég jelentékeny volt még. A Duna s a Tisza – a kisebb folyókról s a tavakról nem is szólva – oly gazdagok voltak halban, hogy a parti városok polgárai között a halászok igen tekintélyes állást foglaltak el. A vadászatot szintén sok vidéken valódi foglalkozásként űzték; a farkas, medve, hiúz, bölény irtása pedig érdem volt egy-egy vidéken, úgy hogy megyék, városok kötelességöknek tartották a vadak behozóit jutalmazni, például egy medve behozásáért adtak 50–75 dénárt. A vadászok egyik faja voltak a solymárok. Ilyenek leginkább a székelyek között akadtak. A sólymoknak fészkül szolgáló hegyeken e madarakat a fejedelmi udvar részére összefogdosták, a fejedelmek viszont a szultánnak küldték.

Iparunk lényegesen jelentéktelenebb volt, mint földművelésünk. A czéhrendszer még mindig virágzott. Megemlítendő, hogy még ekkoriban is többféle mesterség követői gyakorta alkottak közös czéhet. Pozsonyban, az ország egyik élénk iparú városában, 1600 táján mindössze hét czéh volt. Kisebb helyeken gyakran nem rokon mesterségek űzői is alkottak közös czéhet.

A mesteremberek életében előforduló ünnepélyességek szertartásai lényegileg a régiek maradtak, csak egyben-másban változtak.

A czéhek most is gyakorolták tagjaik fölött a gyámságot, most is megkivánták az ünnepélyes összejövetelekben való részvételt, meg a kiszabott ékes beszédet, kiterjesztették figyelmöket a tag magánéletére, kényszerítették a házasságra, követelték abban az erkölcsösséget, de másrészt gondoskodtak arról is, hogy ha valami baj éri, ne kelljen tönkre mennie.

Érvényesek voltak, kivált vásári áruknál, az árszabások, a minek az volt a hivatása, hogy oly helyen is, a hol csekély a kínálat, megvédjék a fogyasztót, s a versenyzésben való költekezést elkerüljék. De megvolt mindenütt a helybeli iparos védelme az idegennel szemben, a czéhtagé a kontár ellenében. Az utóbbi áruit nem árulhatta a mesterek között, a sokadalom estéjén sem rakodhatott ki, hanem csak a napján. Mindez természetesen nehezítette a forgalmat, a szabad mozgást. Egész iparrendszerünk általában nem igen irányult oda, hogy nagy vállalatok keletkezzenek, azonban alkalmas volt arra, hogy a közepes, rendes mesterember tisztességesen megélhessen.

Az egyes iparágak között első helyre a fémneműek gyártása teendő. Nagy buzgalmat fordítottak a fegyverek és hadi szerek készítésére. Puskák, pisztolyok, kardok, bombák nagy tömegekben kerültek ki a felföldi és erdélyi gyárakból. Jelentékeny volt a hazai ötvösipar. Eleink ugyanis igen szerették az arany, ezüst, drágaköves holmit s igen sokat költöttek effélére. Ezenfelül a nemes fémeket nem volt szabad feldolgozatlanul kivinni az országból. E két körülmény összehatása folytán igen elterjedt ez az iparág, s még oly kis városban is, mint Korpona, számos mestere élt. E téren a műgyakorlatban igen sok nemzeti sajátság fejlett ki, így különösen a zománczozás terén. Mindazonáltal a fémipar terén is elég nagy volt a behozatal, és pedig Törökországból inkább, mint nyugotról. E korban ugyanis, habár szellemi életünk teljesen fentartotta, sőt öregbítette is az összeköttetést a nyugattal, művészetben, szokásokban a keleti befolyás épen nem volt jelentéktelen.

A fémipar után kiváló jelentősége volt a bőripar-nak. Timárok, cserzővargák országszerte el voltak terjedve s még oly kis helyen is, mint Rajeczen, százon felül volt a számuk. Azonban a bőrt itthon feldolgozni még sem bírták s azért igen sokat nyersen szállítottak a külföldre. E helyen meg kell emlékeznünk a kocsigyártás-ról is, a mely – mint másutt elmondók – a középkorban s a XVI. század elején Magyarországnak mindenfelé nagy becsületet szerzett. Sajnos, hogy a kedvezőtlen viszonyok következtében a fejlődés ezen nemzeti iparczikknél sem felelt meg a kor igényeinek. A XVII. század vége felé nemcsak leszorulunk a külföldi piaczokról, hanem már külföldi hintókat is hoznak be.

Gyöngén álltunk a szövő-ipar terén. A felföldön ugyan igen sok városban virágzott a vászonkészítés, de nem oly mértékben, hogy elég lett volna a hazai szükséglet födözésére. A posztókészítés az ország nyugoti részén és Brassóban volt jelentékeny, de fehér abánál és közönséges kék posztónál egyebet nem igen termelt. A finomabb posztófajok, a melyekbe a csak kissé módosabb rendek öltöztek – a selyemről, bársonyról nem is szólva – Angliából, Németalföldről, Németországból kerültek hozzánk. Mint majdnem magából álló kezdeményezést kell felemlítenünk, hogy Szelepcsényi érsek, Gombán, Pozsony-megyében finom posztó-gyárat állított fel. A készített kelmék szépek voltak, de a gyár veszteséggel dolgozott s az érsek halála után megszünt.

A XVII. század végén számos mesterembert telepítettek az országba. Ezek nehány uj iparágat honosítottak meg, például a paszomány-készítést. Régebben erre nem volt szükség, mert a paszományos köntösök viselése csak Buda visszafoglalása idején honosult meg.

A finomabb iparczikkek gyártása, valamint mai napság, azonképen akkor is igen csekély volt. Ezekre nézve legalább a XVI. században még mindig Velencze volt a főpiacz, a XVII. pedig inkább Bécs és Konstantinápoly. Az ötvösmunkán kívül kivált a hímzés volt az, a melyben legtöbb eredetiség található. Voltak üveggyáraink, de azok alig készítettek tükröt, még kristály-poharat sem igen, hanem csak közönséges palaczkot. Voltak órások is, de nem igen készítettek egyebet, mint toronyórákat. Egyéb órákat majdnem kizárólag külföldről hoztak.

Hogy nemcsak ezek az iparágak voltak hazánkban ismeretesek, felesleges említenünk. Minden olvasó tudja, hogy akkor is voltak szabóink, csizmadiáink, czipészeink, voltak kitünő gombkötőink, voltak ácsaink, asztalosaink, kőmüveseink stb.

* * *

Az őstermelés és ipar között mintegy átmenetet képező bányászat egyik volt közgazdaságunk legfejlettebb ágainak e korban. Oroszország nem igen szerepelvén még az európai piaczon, arany- s ezüst-termelésben Magyarország volt a földrész első országa. E tekintetben különben nagyobb volt a híre valódi gazdagságánál. Így például a XVI. század végén mesélték, hogy Magyarországon egyes növényeken is jön ki arany.

A főfigyelem a nemes fém-bányászatra szorult. Érdekes, hogy ekkoriban Erdélyben a kéneső is igen jól jövedelmezett. Fejedelmi egyedáruságnak volt tárgya; mindenki kereshette ugyan, de tartozott a fejedelmi kincstárba – mázsáját 75 forinttal számítva – beszolgáltatni. A fejedelem mázsánként 120–140 forintjával adta el, leginkább Lengyelországba. Szállítottak azonban Velenczébe s a török portára is. Egy ízben a Konstantinápolyba küldendő ajándékok között 641 korsó kénesőt találunk említve.

Igen jelentékeny volt, bár még kevéssé becsülték, Erdélyben szintúgy, mint a felföldön a réz- és vas-termelés is. Sok harangot öntöttek ezekből, s a csíki hámor 1687-ben 400 mázsát szállított Moldvába.

A legjelentékenyebb bányászati ágak egyike volt, mint mindig, a sótermelés. Az erdélyi kevésbé jelentékeny volt, mint a mármarosi. Ebben a korban virágzott leginkább a sóvári bányászat is.

* * *

Magyarország kereskedelmé-ről nem sokat szólhatunk. Amerika fölfedezése s a török hódítás mondhatni teljesen kiszorították hazánkat a világkereskedelemben való részvételből. Ez más utakat keresett s így tulajdonkép csakis annyi kereskedelmünk volt, hogy azokkal a szomszédos országokkal, a melyeknek a mi terményeinkre, vagy a melyek terményeire nekünk szükségünk volt, összeköttetésben álltunk. A gyarmati czikkeket, a melyeket a távolabbi országokból hoztak, leginkább Hollandia közvetítette.

Külkereskedelmünknek három főiránya volt: a nyugoti kereskedelmet közvetítették Pozsony, Sopron és Nagy-Szombat, az éjszakit – Lengyel-, Orosz- és északi Németország felé – az öt város u. m.: Kassa, Eperjes, Lőcse, Bártfa meg Kis-Szeben, valamint Késmárk, Törökország felé az erdélyi városok, első sorban Nagy-Szeben, Brassó és Kolozsvár.

A belföldi kereskedésnek ezeken a városokon kívűl 1660-ig egyik főpontja volt Nagyvárad, a melynek vásárai a Tiszán-túli vidéknek központul szolgáltak. A mint azonban e város török kézbe esett s polgárai nagy részt kivándoroltak, jelentőségét Debreczen ragadta magához. Másik főpont volt a török uralom idején is Buda, a melyet török urai is szerettek „kincses Buda” néven emlegetni. Ez volt az egyetlen város, a melyben a zsidók kezében volt az üzlet. A török kiűzésekor azonban ezek is kénytelenek lévén távozni, egy időre mind Buda, mint Pest teljesen elvesztették jelentőségüket s csak később szerezték azt vissza. Jelentékeny maradt a reá nehezedő török uralom mellett Szeged is. Polgárai – talán egyetlen kivételül az ország összes városai között – majd mind megmaradtak a katholikus vallásban. A jelentékenyebb kereskedő helyek közé tartozott még Győr és Komárom.

A XVII. század vége felé uj elem kezd az ország kereskedelmében jelentékeny részt követelni: az örmények, a kik Erdélyben s az alföldön a kereskedelmet nagyrészt magukhoz ragadták. Társaik voltak a görögök. Ezeknek a főerejök abban állott, hogy mindenütt testületekké, „kompániákká” szervezkedtek s a mire az egyes csekély vagyonánál fogva képtelen volt, azt közösen vitték keresztül. Albán kereskedők is jöttek az országba, akiknek Gyöngyösön volt társaságuk.

A kereskedelemnek fő-gátjai voltak a vámok és harminczadok, a még mindig virágzó árumegállító-jog, az a körülmény, hogy ekkori királyaink nem követték az utak építésében elődeiket, végül a pénz drágasága. Rendszerint igen magas volt a kamat. A törvényes kamatlábat csak 1647-ben szállították le 6%-ra, s pénzt leginkább csak zálogra lehetett kapni. A pénz-kölcsönadással leginkább örmények, zsidók és görögök foglalkoztak, de a tiszta magyar városok polgárai között is voltak „tőzsérek”. Sőt mint érdekes dolgot fölemlíthetjük, hogy ekkoriban a főuraknak is gyakran volt tőkepénzök.

A kereskedelemnek nagy akadályára volt még, hogy törvényhozásunk ezen a téren igen korlátolt felfogást tanusított. Úgy látszik, hogy a városok követei maguk sem fogták fel a dolgot, tekintélyök pedig épen nem volt. Igy esett például, hogy nem egyszer eltiltották a hazai kereskedőket egy vagy más czikk kivitelétől, hogy az idegen kereskedők kénytelenek legyenek az országba jönni. A hazai kereskedő ugyanis kisebb vámot tartozott fizetni, mint az idegen. S e csekély haszonért vetett a törvényhozás békót a kereskedelemre! Nagy nehézségünkre volt viszonyunk az osztrák tartományokkal is. Ezek a magyar czikkekre gyakran igen terhes vámokat vetettek s ha a magyar országgyűlés visszatorlást akart gyakorolni, a király nem szentesítette a törvényjavaslatot, hanem megigérte közbenjárását, a minek meg nem igen volt eredménye.

* * *

És most vessünk egy pillantást őseink magán-élet-ére is. Keressük fel őket házaikban, nézzük meg, mint butorozták azokat be, mint viselkedtek, minők voltak mulatságaik, ünnepélyes és gyászos szertartásaik?

Első sorban a főúri és nemesi osztálylyal kell foglalkoznunk, részint mert az alsóbb néposztályokról sokkal kevesebb maradt emlékezetül, részint mert a németesedés előtt nem volt az a nagy különbség a különböző osztályok szokásai között, mint ennek hatása alatt a mult század végén s a jelen század elején, midőn előkelőink s a nép között mesterséges ellentét támadt.

A magyar főúri és nemesi birtokos osztály a tárgyalt korban falusi életet élt, még pedig oly mértékben, mint sem azelőtt, sem azután. A főurak és jobb birtokú nemesek a mohácsi vészig, illetőleg Buda elestéig e városban töltötték legalább nehány hónapot, a hol a királyi udvar központúl szolgált. Buda elestével nem volt intézmény, mely ezt pótolta volna. Az erdélyi udvar is csak kis mértékben felelt meg a hatalma alatt álló országrészt illetőleg e feladatnak, mert állandó uralkodóháza nem volt s alig egy-két uralkodója, a ki csak némileg hosszabb ideig uralkodott. Még inkább áll ez a tulajdonképi Magyarországról. Itt teljesen hiányzott a központ. Pozsony csak az országgyűlés helye volt s azt az egy-két koronázást, a melyek alkalmával élénkebb társas élet mutatkozott e városban, mint különös eseményt jegyezték fel; Bécsben lakni padig nem tetszett még ekkor a magyar uraknak.

A főúr és birtokos nemes lakása tehát ez idő szerint általában jószágán: falujában vagy pusztáján van. A magas hegyek tetején épült várakat, a melyek nálunk a középkorban sem voltak oly nagy számmal, mint Európa többi országaiban, végképen elhagyják. Az általánosan szokásos úri lak most oly kastély vagy udvarház, a mely az uraság cselédei és jobbágyai lakásainak közelében, habár rendesen kissé emelkedettebb helyen épült.

E kastély vagy udvarház a legtöbbször téres, földszintes épület: de kivételesen fordulnak elő olyanok is, a melyekre „felsőrend” – vagy mint most nevezzük: emelet volt építve. Alakjuk rendesen négyszögletes, azonban a negyedik oldal többnyire, a harmadik is elég gyakran kiépítetlenül maradt.

Ha az épületbe annak központi részén belépünk, először is a folyosón találjuk magunkat. Jó tágas helyiség, mert a házbeliek igen szeretnek itt üldögélni, mint levegős, de eső, nap és szél ellen meglehetősen védett helyen. A folyosót elől kőfal környezi, a mely derékon felül ér; ebből emelkednek az oszlopok egész a tetőig. A folyosóból a ház legtéresebb szobájába: az ebédlőbe lépünk. Az ily nagy szobát gyakran találjuk „palotá”-nak nevezve („ebédlőpalota”), míg a kicsinyeknek megkülömböztető nevök „kamara” és „bolt”; a „ház” nevet pedig minden szoba nevéül használják épúgy, mint a hogy Erdélyben napjainkig is szokásos. Az ebédlőnek térességén kívül még egy jellemző tulajdonsága van: a karzat. Ennek az a rendeltetése, hogy rajta a zenészek foglaljanak helyet, a kik nélkül soha sem tartanak jelentékenyebb lakomát. Az ebédlővel szomszédos egyik szoba az uré, ez után következik az urfiaké s az inasoké: a másik oldalon szomszédos az asszonyé, melyet a leányoké követ. Rendesen ezekhez csatlakozik a konyha a nagy éléstárakkal, a cselédek szobája és egyéb mellékhelyiség. Ezeken kívül egyik vagy másik, vagy mindkét oldalon a szívesen látott vendégek számára külön szobák vannak fentartva.

Az eddigiekben megismerkedvén a ház tervezetével, tekintsük meg annak egyes részeit. A szobák ajtai részint kemény, részint fenyőfából készültek s elég gyakran be vannak festve. Az ajtók egyik legnagyobb nevezetességét a zárak tették. Ezek rendszerint igen szövevényes szerkezetűek, hatalmas kulcsokkal, a melyekkel egy embert is agyon lehetne ütni. Ily zárakat természetesen csak jó erős, vastag ajtókra lehetett alkalmazni.

Az ajtó bársonyból vagy posztóból készült függönynyel volt ellátva; szintúgy az ablak, a mi meglehetős homályt idézett elő, mert a vastag falon vágott keskeny, ezen felül vasrostélylyal ellátott ablak a nélkül is kevés világosságot adott, különösen mivel nem nagy üvegtáblák voltak rajta, hanem igen kicsiny, négy vagy hatszögletű vagy épen kerek táblák, a melyek mellett az azokat összekötő faszerkezet és ólmozás is igen jelentékeny területet foglalt el. Különben nemcsak ajtón és ablakon találunk függönyt; nagyon gyakori dolog, hogy a mennyezetet és a falakat is beborították élénk színű drága szőnyegekkel, a melyekből a szebbeket Törökországból vagy Perzsiából hozatták, de itthon készült szőnyegeink is voltak. E keleti czikkekkel versenyre keltek a nyugoti eredetű kárpitok, a melyek selyemből, posztóból, bőrből, vászonból készültek és díszesen ki voltak festve mythologiai és bibliai jeleneteket ábrázoló képekkel, virágokkal stb. A falak díszeül szolgáltak még domború művek vagy festmények, különösen családi képek, a melyeket szőnyeggel bevont falakra is felakasztottak. A padló csak a legszegényebb osztálynál volt földes; valamire való háznál legalább téglával rakták ki, jobb módúaknál fenyőfa-deszával vagy épen kemény fával és szőnyeggel borították be.

A butorzat bár több darabból állt, mint a mohácsi vészt megelőző időben, egészben nem mondható valami nagynak. Legjelentékenyebb részei voltak az asztalok. Ezek leginkább négyszögletesek valának, különösen az ebédlők, de a hatszögletes, meg a kerek asztal sem volt ismeretlen. Némely asztalnak igen sok fiókja volt, más a rárakott holmikkal vonta magára a figyelmet. Itt egy biblia, ott egy régi történetekről szóló munka feküdt, máson kisebb rejtett fiókokkal ellátott ládák nyertek helyet, például ékszeres, varrószeres, illatszeres és gyógyfüves vagy úgynevezett patika-ládák. Olyan asztalra, a melyen semmi efféle nem foglalt helyet, szép szőnyegeket terítettek.

Szekrényekben ebben a korban is nagy volt még a hiány. A legelőbbkelő emberek házánál is a ruhák és drágaságok közönséges, zöldre, pirosra, sárgára vagy tulipántosra festett „hímes” ládákban voltak elhelyezve. Az almáriumok, szekrények és tékák – ezek a nevek fordulnak elő – csak fegyvereknek és apróságoknak szolgáltak elrakó helyül. Csupán a pohárszék nyert általánosabb elterjedést. E mellett használatos volt a tálak felakasztására rendelt tálas vagy tálszék is.

Ülő bútorul székeket, padokat használtak. Az utóbbiakat gyakran kipárnázták, szőnyeggel és kárpittal betakarták, a mi a divánt pótolta. Használatban voltak a karos székek is. Némelyik oly nagy volt, hogy két-három ember bátran elülhetett benne.

Jelentékeny helyet foglaltak el az ágyak. A XVI. század első felében még igen kis számmal találhatók, később azonban már minden háznál több volt s már rostélyokkal ellátott gyermekágyakat is használtak. A korszak díszesítgető izlése szerint nem szerették az olyan egyszerű ágyat, a milyen korunkban szokásos, hanem mennyezetes és oszlopos ágyakban nyugodtak. A mennyezetre s az oszlopokra függönyül szőnyeget vagy selyem-kárpitot tettek. Ezt hívták az ágy öltözetének.

A mi az ágy belső berendezését illeti, használtak szalmazsákot, amelyre azonban ritkán tettek szalmával vagy gyapjuval töltött matráczot, hanem finom pehelylyel töltött derékaljat. A derékaljra jött a lepedő és pedig rendesen kettő egymásra: az egyik egész egyszerű volt, a másik ellenben fel volt díszítve csipkével, tarka „kötéssel” vagy himzéssel. A himzések rendesen virágokat, lombfűzéreket ábrázoltak, néha azonban bibliai jeleneteket is. Fejaljnak szintén tollal töltött vánkost vettek. Ennek végét szépen kihímezték. Sőt az sem volt szokatlan, hogy arra az oldalára is jött kivarrás, a melyre a fej hajlik.

Takaró kétféle volt használatban: a tollal töltött dunyha s a gyapjuval bélelt paplan. A dunyhák nem álltak olyan becsben, mint az utóbbiak. Ezek rendesen selyemből, bársonyból készültek, olykor mindakettőből. Gyakran még hímzessel is fel voltak diszitve. E czélra a családi czímert választották igen sok esetben. Általános divat volt, hogy a paplanok behúzására olyan szoknyákat alkalmaztak, a melyek vagy el voltak már használva vagy a melyekre tulajdonosuk ráunt.

Az ágyak keigészítéseül említendők még a melegítő palaczkok.

A zongora ekkoriban már nem volt ismeretlen házainknál. Egy ezen korból való a Nemzeti Muzeumban van; valamikor a Thököly Istváné volt. Használtak fogasokat is; a férfi-szoba díszítéseül szarvas-agancsokat, fegyvereket aggattak fel. A butorzathoz számíthatók a nagy lábas órák, továbbá a kályhák, a melyek készítésében már szintén igen nagy ügyességre vitték. Rendesen élénk szinű fiókokból álltak; különösen gyakori volt a zöld, a vörös s a fehér.

A mi a butorok elhelyezését illeti, az nagyrészt a szobák természetéből folyt. Leginkább kifejtették a csínt az asszony nappali vagyis elfogadó szobájában, valamint azokban a szobákban, a melyeket a vendégek számára tartottak fenn. A kisasszonyok szobája már egyszerűbb volt s ebben nem hiányozhatott a rokka s a szövőszék.

Miután megnéztük a házat, tekintsük meg a tájékát is. Az udvarnak jó téresnek kellett lennie, hogy számos kocsi megfordulhasson benne, s hogy hely legyen a csűr s a majorság, valamint az istállók számára. A ház háta mögött terült el a kert, a mely rendesen még nagyobb volt, mint az udvar, s konyhakertből, gyümölcsösből meg díszkertből állott.


Hímzés a XVII. századból.
Lorántffy Zsuzsánna kézi munkája.

Az udvarral, kerttel együtt a nemesi kuria gyakran több hold területet foglalt el. Az egészet erős kőfallal vették körül, a minek az a jó tulajdonsága is volt, hogy kisebb támadások ellen védelmül szolgált. A míg a török ki nem takarodott, az ország nagy részében folyton készen kellett lenni potyázó csapatok megjelenésére. Ezen felül a még műveletlenebb s ennek következtében szenvedélyesebb urak gyakran megtették, hogy lóra ültették életrevalóbb cselédeiket és jobbágyaikat, és valamelyik szomszédjok ellen mentek, ha megnehezteltek rá. Nagyobb uraknál még árokkal is bekerítették a kuriát; ebbe aztán vizet vezettek, ellátták fölvonó híddal, a kapuhoz pedig tornyot építettek, a melyben kis ágyú volt elhelyezve.

Egészben véve ugyanígy volt berendezve a kisebb nemesek kuriája is, csakhogy szegényesebben. A városi s a paraszt-házakat az úri kastélytól vagy a kisebb nemesi háztól is főleg az különböztette meg, hogy rendes sorokban épültek, s hogy kőfal-kerítéseik kisebbek voltak vagy épen hiányoztak. A városi házak gyakran összefüggőleg épültek, mint napjainkban. Különösen megemlítendők a „lábas-házak”. Ezek oly emeletes házak valának, a melyeknek földszinti része előtt oszlopsor állott, míg az emelet az oszlopokkal egy vonalig nyult ki. Ilykép árulásra alkalmas csarnokok támadtak.

Megismerkedvén a házzal, udvarral és kerttel, néhány szóval emlékezzünk meg a ház lakóiról is. Ezek gyakran igen nagy számmal voltak, mert olykor három, sőt négy nemzedék is lakott egy födél alatt. A mellett a háznép is számos volt. A régi magyar ugyanis, mint általában minden oly nép, a melynek nincs magasabb műveltsége, sokat adott arra, hogy minél több cselédsége legyen.

A családban a ház urának igen nagy volt a hatalma. Ez abban is nyert kifejezést, a hogy a család tagjai czímezték. Felesége „édes, szerelmes uram” czímen szólította s nem nevezte „te”-nek, hanem „kegyelmed”-nek, míg ő családja minden tagját tegezte, még a feleségét is. A gyermekek szüleiket „nagyságos vagy tekintetes vagy nemzetes uram atyám vagy asszonyom anyám” névem szólították, míg ezek őket tegezték. Az a régi szokás, hogy a nő férje testvéreit, „öregbik uram”-nak és „kisebbik uram”-nak nevezte, még az úri rendnél is megvolt.

A czimezés különben e korban általában igen nehézkes volt nemcsak nálunk, hanem Európa minden országaiban. A nemes ember rendes czime „nemzetes és vitézlő”, a ki magasabb állással bírt, azé „tekintetes”. A „nagyságos” czímet Erdélyben csak a főurak (grófok és bárók) s a tanácsosok viselték. Magyarországon ennélé magasabb czím volt a „tekintetes és nagyságos” az előkelők részére. A nádort tulajdonkép szintén csak ez a czím illette meg, de a közönség szívesen adott neki nagyobbat és „méltóságos fejdelem”-nek szólította. A „kegyelmes uram” megszólítást sokkal általánosabban alkalmazták, mint napjainkban.

Az erdélyi fejedelmeknek, továbbá Thökölynek, Rákóczy Ferencznek a „nagyságos és fölséges” czímeket felváltva adták, az utóbbival azonban csak „fenséges”-t akartak mondani. A király czimei voltak: „Ő szent fölsége” „fölséges Urunk, kegyelmes királyunk”. – A czim megadása annyira vérévé vált a magyarnak, hogy a szóban forgó harmadik személyt is folytonosan uram és asszonyom gyanánt emlegette, még ha a saját testvére volt is.

Sokat adtak a családi becsületre, a miben a törvények és törvényes szokások is kezökre jártak. Hűtlenségért férjnek, úgy mint feleségnek lefejezés volt a büntetése, ha a sértett fél kivánta, de a megkegyelmezés is jogában állott. Hogy mindamellett voltak hűtlenségi esetek, azt alig szükséges említenünk. Bizonyos azonban, hogy az az általános ledérség, a mely a XVII. század vége felé a legtöbb európai udvaroknál s általok a nép között is elharapózott, a magyar családi életre nem terjesztette ki mételyező befolyását. S ez nem annyira az említett szokásnak, mint inkább a nemzet tisztultabb erkölcsi érzületének köszönhető.

A ház urának önkénykedő, uralkodó hajlamát különösen előmozdította az a körülmény, hogy életének legnagyobb részét olyan emberek társaságában töltötte, a kik nála kisebb állásúak voltak, sőt épen alárendeltjei. Poharazni, vadászgatni ritkán volt alkalma hozzá hasonlókkal, rendesen cselédei társaságában tette. Ilyenkor jóizűen eltréfálkozott, evett, ivott alantasaival, de nem volt tanácsos még a belső inasoknak vagy bejáróknak sem bizalmaskodniok; mert az úrnak könnyen oly hangulata támadt, hogy fölvetette a kérdést: ki az úr a háznál?

A ház asszonya, mint láttuk, férje iránt nagy alázatossággal viselkedett. Helyzete abban is nyert kifejezést, hogy kikocsizáskor a silányabb, férje a jobb fajta kocsin ült. Mindamellett mégis kiváló helyet foglalt el s épen férje volt az, a ki szigorúan megkívánta, hogy mindenki a legnagyobb tisztelettel legyen neje iránt. A női cselédség felett teljes hatalma volt, a gyermekek is többnyire inkább az ő, mint a férj hatalma alatt állottak. A férj távollétében pedig igen fontos családi, sőt országos ügyek is kerültek a háziasszony elintézése alá. Még nagyobb hatalommal bírtak az özvegyasszonyok, a kik épúgy igénybe vették a saját és gyermekeik jószágaival járó hatalmat, mint bármely férfiú.

A házi cselédség között az egészen előkelő házaknál a legelső helyet az udvarmester foglalta el, a kit németesen „hófmester”-nek vagy épen „hop- és hokmester”-nek neveztek. Következtek a jó házból való belső inasok, a kik bent az úri asztalnál ettek, de a mellett kemény fegyelem alatt állottak s például kőhordásra is szoríttattak. Tulajdonkép nem cseléd-rendű udvari emberek voltak: a pap s a deákok vagy titkárok. Ezeken kívül volt a nagy külső személyzet: a fő- és alkonyhamester, fő- és alborsoló, szakácsok, szakácsnék, sáfárok, szolgálók, kukták stb., továbbá a lovászok, kocsisok, csatlósok, peczérek, hajdúk, zenészek és bohóczok, a kiket szokás volt Salamon király bohóczának Markalfnak nevéről markalfok-nak nevezni. A cselédséghez tartoztak volna még az udvari mesteremberek, ezek azonban többnyire házas emberek lévén, egészben nyerték élelmöket s így az udvartartásnak csak külső tagjai valának.

Hogy állatokat is tartottak, említenünk is fölösleges. Különösen kutyákat tartottak nagy számban. Ezek között legkedveltebbek voltak az agarak. Majdnem minden úrnak voltak olyan agarai, a melyeknek szabad bejáratuk volt hozzá. Az ilyeneket „palotás agarak”-nak nevezték. Bethlen Gábornak is volt néhány ilyen kedvencze.

A cselédség szegődtetése évenként történt, azonban általános szokás volt a megmarasztalás. Sokan egész életöket ugyanazon család szolgálatában töltötték el. A cseléd fizetésének a készpénz-illetmény csak kis részét tette. Jelentékeny részét élelemben, italban, posztóban, a konvencziós cselédek részére engedett tehén- és disznótartásban szolgáltatták ki.

A cselédség urától jobban függött, mint most. Az is sokkal gyakrabban fordult elő, hogy testi büntetéssel illették, sőt kegyetlenkedtek is rajtok. Mindazonáltal nem mondhatnók, hogy rossz dolguk lett volna. A melyik alkalmazkodni tudott, kikerülhette a bántalmazást, s a nagyobb függés az úrnak sokkal több jótéteményét biztosította számára: kiházasították, férjhez adták; ha bajba keveredett, ügyét a magukévá tették, fiukat, ha nagyobb tehetség volt benne, kitaníttatták, sőt még nemességet is eszközöltek ki részére.

* * *

A magyar nemzeti viselet mindenkor egyik kiváló nyilvánulása volt nemzeti szellemünknek. A külföldön is nagy elismerést vívott ki s például a XVII. században élt Ortelius azt mondja róla, hogy szépségben minden más nemzetekét felülmúlja.

Azonban nagy tévedés volna azt hinni, hogy a magyar viselet Árpádtól kezdve napjainkig mindig ugyanaz maradt. A magyar nemzet nyugot és kelet között való közvetítő állásának megfelelőleg úgy nyugoti, mint keleti befolyásokat fogadott be, de azért soha lényegéből ki nem vetkőzött, hanem az idegen hatásokat magába olvasztotta.

A vegyes házakból származó királyok korában a keleti behatás csökkent és pedig azért, mert a görög császárság végleges hanyatlásnak indult, majd megbukott, az annak helyébe lépett török nemzettel pedig szinte folytonosan ellenségeskedésben álltunk.

Jelentékenyen változott a helyzet a mohácsi vész után, mikor a török lábát megvetette nálunk. Az elzárkózás egymás elől ekkor majdnem lehetetlenné vált, legalább oly dolgokban, a mik a külsőségekre, mint a fegyverre, ruhára vonatkoztak; mert a szellemiekben való kölcsönös hatásnak az ellentét a keresztény és mohammedán vallás között bevágta az útját. Ezen felül a hódoltság és Erdély kalmárai minden nagyobb akadály nélkül járhattak-kelhettek a török földön, míg háború idején a szomszéd keresztény országokban nehezen boldogultak. Előmozdította ezt a hatást az a körülmény is, hogy mióta a török uralom megszilárdult, országukban is számos iparág emelkedett jelentőségre s hogy Konstantinápoly kedvező fekvésénél fogva a világ egyik legnagyobb forgalmi pontjává lőn. Előmozdította továbbá a török hűbéri rendszer, a mely a birtokszerzést lehetetlenné tevén, nem engedte, hogy valaki más alakban gyüjtsön vagyont, mint készpénzben, vagy pedig lóban, ruhában, fegyverben, ékszerben. A minek következménye volt, hogy a Magyarországon hűbérekkel bíró törökök nagy fényt fejtvén ki, önkéntelenül utánzásra csábították a magyarokat, míg a török udvari szertartás, a mely a török ruhában megjelenést kívánta a nagyúrnál való tisztelgésnél, valamint a magyar előkelőknek küldeni szokott ajándékok közvetlenül tették azt.

Mindennek következménye volt, hogy eleink a XVI. s kivált a XVII. században finom kelméket, bőröket, szőnyegeket hozattak Törökországból s azoknak készítését nálunk is megkísérlették, valamint hogy hímzésben, ékszerek és fegyverek, sőt még a ruha és lábbeli készítésében is, ha nem utánozták is a török szokást, de mindenesetre tanultak tőle.

De a nyugot sem szűnt meg befolyással lenni egész művészetünkre, műiparunkra és viseletünkre, főleg az ország éjszak-nyugoti részében. Mikor Európa többi országaiban fölveszik a magas, spanyolos gallért, akkor nálunk is általánossá válik annak divata; s a mint a XVII. században, különösen annak derekán a csipke nyer általános elterjedést, azonnal alkalmazzák hazánkban is. Erdélyben legcsekélyebb volt a nyugoti befolyás, mégis föltaláljuk már Apaffy fejedelem udvara női tagjainál a magyar viselet mellett, habár kisebb mértékben, a francziát s a lengyelt.

Az imént előadott általános megjegyzések után térjünk át első sorban a férfiviselet részleteire. A fehérnemű fölé közvetetlenül két darab ruhát szoktak volt ölteni: a nadrágot s a dolmányt, míg az ujjatlan mellényről nem maradt emlékezet. A nadrág a maig egyformán megmaradt, szárhoz símuló magyar nadrág volt, a melyen azonban a vitézkötés még nem igen volt általános. Mellény nem lévén, annak zsebjét a nadrág hasítéka pótolta; oda volt szokás tenni a zsebórát. A nadrág felkötésére rendesen a szíjat használták, de nadrágkötőt is. A magyar nadrág mellett rövid török nadrágot is hordtak, a melyet török nevének eltorzításával „salavári”-nak neveztek. Magában nem hordták, hanem csak a magyar nadrág fölé húzták, hogy ezt a lovaglásnál kiméljék.

Derékra hosszú és bő dolmányt öltöttek, a melyet derékon övvel szorítottak meg. Ennek sokféle szabása volt. A fiatal urak szerették az olyat, a melynek az ujja könyökben volt el vágva, hogy ingeik díszesen kivarrott ujja kilássék. A fiatalság s az alsóbb néposztály ezenfelül, rövidebbre vágott dolmányt szokott hordani.

Voltak más kabátféle ruhák is, ilyen volt a könnyebb és rövidebb haczuka, a zeke s a derékig érő ujjas. De mindezeket inkább csak a nép viselte.

A magyar viselet legfelötlőbb és leggazdagabb része volt a mente, a melyet rendszerint nem felöltve, hanem csak nyakba vetve hordtak. Hossza elég nagy volt; régebben többnyire bokáig ért, később azonban kissé rövidebbre szabták. Ujja rendesen földig ért; volt olyan, a melyen kivágás volt alkalmazva s azon dugták ki a kezet, volt ellenben csonka ujju mente is. Egyiknek volt gallérja, a másik a nélkül szűkölködött. A mentét télen-nyárom hordták, csakhogy más volt a téli, más a nyári mente. A kelme is gyakran különbözött, azonfelül a téli szőrmével, a nyári pedig könnyű kelmével volt bélelve.

A mentén kívül más felöltők is voltak használatban. Ilyen volt a mentéhez hasonló, de annál hosszabb és bővebb tóga, a melyet papok, tanárok és előkelő polgárok hordtak; a felső ruha, a melyet úgy látszik nagyon rossz időben még a mente fölé vettek, a palást, a mely afféle esőköpönyeg volt. Utra s oly alkalmakra, mikor a csinra nem igen kellett nézni, az uri rend használta a népies hunnát, a subát, a gubát s a szűrt. A felső ruhák nagy részénél bőrt is használtak; de voltak olyanok, a melyek egészen bőrből készültek, például a ködmen, a gerezna s a kaczagány. Az utóbbi nevet az egészben kidolgozott bőrruha viselte, a mely czélra farkas-, medve-, tigris- és párduczbőrt szoktak alkalmazni.

Mindez öltönydarabokat előkelőink szerették finom, drága kelméből: selyemből és bársonyból készíttetni. Használtak posztószöveteket is, különösen velencezit, az alsóbb rendűek ellenben morvaországi és brassai posztót, meg abát. Nyári kelmének hordták a kanavászt. A legdrágább kelme valamennyi között a vont arany és ezüst volt. Ezt is használták férfi-ruhához.

Kelmékben szerették az élénk szineket, különösen a vöröset. A fekete még akkor korán sem volt oly használatos, mint most, ámbár akkor is nemcsak gyászoláskor hordták.

A ruhán sok volt a dísz. A zsinórzat a XVI. század végén honosodott meg; de aztán mindinkább tért foglalt, kiszorítván a tarka kelméket, valamint a különböző színű posztó-darabokkal való diszítést, a mely csak a szűrnél tartotta fenn magát. II. Rákóczy Ferencz idejében már annyi zsinórzatot tettek a ruhára, hogy a kelme alig látszott. Régebben a zsinór helyett galand szolgált a ruha szegélyeül és pedig a főuraknál arany vagy ezüst, a közép-osztálynál pedig selyemgaland. Diszítésül használtak még horgokat, csattokat és gombokat. Ezek részint tömör aranyból, ezüstből, ötvös-munkával készültek, részint gombkötő-munkával, arany-, ezüst- vagy selyemfonálból. Divatos volt a gombokba drágaköveket, olykor gyémántokat és rubinokat is foglalni. A mente gombja gyakran száras volt.

A mentének, dolmánynak kiváló ékességeül szolgált a szőrme, a melyet bélésül és peremül alkalmaztak. Legbecsesebb és legkedveltebb volt a nyuszt s a hölgymenyét; a mellett alkalmazták a nyestet, a petymeget, a hiúzt, a vadmacskát s a rókát. Nyári ruhákra arany, ezüst vagy közönséges csipkét használtak prémül.

Kiegészítő részei voltak még a ruházatnak a mentekötő, a mely különösen alkalmas volt boglárok s egyéb drágaságok fölrakására, valamint az öv, a mely az úri rendnél rendesen selyemből készült, arany- és ezüst fonállal tarkázva, a szegényebb sorsúaknál pedig szőrből.

A fejre a férfiak posztóból vagy bársonyból készült süveg-et tettek és pedig olyan szinűt, a milyen volt a mente. Teteje lefityegett; külső foglalatul és bélésül szőrmét alkalmaztak reá, különösen nyusztot. Nyáron könnyebb süveget használtak selyemből. A süveget forgóval vagy gyöngyös bokrétával díszítették, a melybe sas-, kerecsen-, daru- vagy kócsag-tollat tűztek. A süvegtől csak kevéssé különbözött a kalpag. Kalap-ot is használtak, és pedig többnyire magas tetejűt. E mellett azonban az alacsonyabb kalap is használatos volt. Használatban volt az egészen báránybőrből készült kucsma vagy sapka is.

A lábon bőrből vagy szattyánból készült czipellő-t viseltek. Használtak saru-t is. Ez néha csak bokáig ért, néha azonban – különösen az úgynevezett deli saru – a lábikra közepéig. Sarunak szerettek czifra bőrt alkalmazni s azt gyakran kivarrták aranynyal, ezüsttel és selyemmel. A sarunak egyik neme volt a topán, a mely azonban ritkábban fordult elő.

Nem sokban különbözött a sarutól a csizma, azonban egészben véve hosszabb szár jellemezte. Szára általában bő volt, az urfiak ez okból szerették selyemmel megkötni. A kötés végei bojtformában csüngtek alá. Voltak hosszabb szárú csizmák is. A czipellő fajtái voltak a bocskor s a bakancs; ezek akkoriban a magyar népnél is használatban voltak. A törökök révén a papucs használata is elterjedt nélunk.


Előkelő úri viselet a XVI. században.
Dörre T. rajza. Thököly Sebestyénnek az Orsz. Levéltárban őrzött czimeres leveléről.

Mindezen lábbeli-fajok férfiaknál, nőknél használatosak voltak, mégis úgy, hogy a nőknél a czipellő volt a közönségesebb, míg a férfiak inkább csizmát hordtak. A hosszabb szárt általában előbbkelőnek tartották, azért az 1642-ik évi erdélyi törvény megtiltja a szolgálóknak, hogy úrnőiknél hosszabb szárú lábbelit viseljenek.

Valamint a ruhában, úgy a lábbeliben is divatosak voltak az élénk színek. De azért fekete lábbelit is hordtak, nemcsak gyász alkalmával, hanem egyébkor is.

A lábbeli kiegészítése volt a sarkantyú, a melyben szintén szerették eleink a fényt. Az arany sarkantyú nem tartozott a ritkaságok közé, az aranyozott ezüst meg épen közönséges volt.

A férfi-viseletet kiegészítette: a nyakravaló, a kesztyű, a fokos, a csákány, buzogány vagy bot s kard. A nyakravalót nem hordták rendesen, leginkább csak akkor, ha útra keltek. Mindazonáltal ez is díszes volt s övig nyuló, vége pedig arany-, ezüst-skóflummal, rojttal volt szegélyezve. A keztyű használtabb volt, de leginkább csak télen. Szokásos volt a keztyűnek szőrmével való bélelése. Kézben rendesen fokost, csákányt, czifra baltát, aranyos vagy egyszerű vasbuzogányt hordtak, ezek mellett azonban nádpálczát is, a mely viselőjének rangja szerint kisebb vagy nagyobb volt. A végére szokás volt ezüst- vagy arany-gombot alkalmazni. Török szokás szerint néhány kerecsen- vagy strucz-tollat is tettek bele. A kard is rendesen igen díszes volt.

Nem kevésbé érdemli meg figyelmünket a női viselet. A nők tulajdonkép egy darab ruhát hordtak, a mely testöket a nyaktól a bokáig födte. Ez volt a szoknya. Csak a XVII. század elején kezdett a váll némileg külön válni, a mennyiben elkezdték azt külön kelméből készíteni, de úgy, hogy összevarrták a szoknya alsó részével. A század derekán már két darabban szabták a vállat s a szoknya alsó részét, mindazonáltal még akkor is beleértették a szoknyába a vállat is. Csak a későbbi nyelvszokás szorította a szoknya nevet a deréktól lefelé terjedő ruhadarabra. Szabásra nézve több faja volt a szoknyának: hosszú, hosszúfarkú azaz uszályos, kerekaljú s ennél is rövidebb. A kivágott nyak már régtől fogva szokásos vala; ilyenkor a ingváll pótolta a ruhát. Szoknya-kelmének leginkább ugyanazokat a szöveteket alkalmazták, a melyeket a férfi-ruhának. Csakhogy a kelme rendesen virágos volt. Azért szerették gyöngygyel, klárissal, kivarrással diszíteni a szoknyát. Télre szokásos volt azt szőrmével meg is prémezni, nyárra pedig a csipke-divat bejövetele óta ezzel, régebben pedig bársonynyal befoglalni.

A szoknyának kiegészítő része volt az öv. Ennek több faja volt a heveder-öv, amely aranyból, ezüstből, gyöngygyel, klárissal készült ötvös-munka volt; a párta-öv, amelyet kemény szövetből, végül a zsinór-öv, amelyet arany- vagy ezüst-fonálból, vagy pedig selyemből készítettek. Mindegyikre szokás volt még gyöngyöt, klárist alkalmazni.

A szoknya elé általános szokás volt kötényt, előruhát fölvenni. A XVI. században e czélra fátyolt, finom vásznat, patyolatot alkalmaztak. A XVII-ben nehezebb kelmék jöttek divatba.

Tulajdonképi felső ruhák voltak a női mente s a suba. Míg a férfiaknál a subát inkább csak az alsóbb néposztály viselte, addig az úri nők között ezt kedvelték leginkább; a mentét inkább csak a háznál használták. A subának többféle szabása volt: használtak hosszú, közepes és kis subát. Az utóbbi derékig ért s csak a leányok hordták. A téli suba szőrmével volt prémezve és bélelve, külseje pedig posztóból vagy bársonyból készült. Néha a bélést csinálták posztóból, az állat bőrét pedig kifelé fordították. Miután a suba nyári viseletül is szolgált, készítettek könnyebb kelméből is. Palást-ot is használtak a nők felső ruhául. Ez rendesen fekete kelméből készült s épen azért ezt tartották úri nőkhöz illő ruhának, templomba vagy temetésre menetelkor. A leányok azonban nem viselték.

Az asszonyok és leányok viselete leginkább a fejrevalóban különbözött egymástól. Az asszonyok fejökön fejkötőt hordtak, melyet a kontyra tűztek. A fejkötőt a XVII. században vont aranyból, ezüstből, vagy színes selyemből készítették, azon felül zománczos vagy drágaköves boglárokkal, gyöngyökkel diszítették. A fejkötőnek mintegy kiegészítése volt a fedél vagy fejszorító. Ez részint kelméből, részint aranyból vagy ezüstből készült s az volt a rendeltetése, hogy a hajat a homlokhoz szorítsa.

A leányok fejdíszéül szolgált a párta. Ez abroncs-alakú volt s 2–4 czentiméter széles. Alapját többnyire kemény szövet tevé, erre jött a bársony vagy atlasz, a mely bőven meg volt rakva boglárokat, rózsákat, pillangókat képező gyöngyökkel vagy drágakövekkel. Voltak azonban oly párták is, a melyek egészen aranyból és drágakövekből készültek. Mind a fejkötőnek, mind a pártának kiegészítő részeül tekintgették a hozzá tűzött fátyolt vagy „orczatakarót”, a mely szinte a földig ért.

Egyéb női fejdíszek közül említendő a koronka, a kopet s télen a nők által is hordott süveg. Ez utóbbi majdnem olyan volt, mint a férfiaké, csakhogy nem volt forgója, hanem a helyett gyöngyökkel és boglárokkal volt ékesítve. Hordtak a nők ellenzős nyári süveget is, a melyet „árnyéksüvegnek” neveztek. Volt kalapos süvegök is, a melyhez oldalt tollat, és pedig leginkább a férfiak által nálunk nem igen használt strucztollat szoktak tűzni.


Előkelő női viselet a XVII. században.
A kép Nyáry Krisztinát, Eszterházy Miklós grófnét ábrázolja. Eredeti fényképi fölvétel.

A lábbeli olyan volt, mint a férfiaké. Keztyűt már a XVII. századbeli nők télen, nyáron hordtak; a télit szörmével vagy hattyúbőrrel bélelték, a nyárit pedig csipkével díszítették fel. Használtak legyező-t is, a minek divata körülbelül a mohácsi vész koráig vihető vissza. A XVII. században igen szokásos volt a strucztoll-legyező. Legelegánsabbaknak a selyemből készült s aranynyal szegélyezett legyezőket tartották.

Aránylag kevésbé voltak ellátva őseink fehérnemű-vel.

A férfi fehérneműje egygyel többféle volt mint most: az ing fölé ugyanis szokás volt az úgynevezett pánczélinget venni. Ezt a nevet azért kapta, mert épúgy mint a pánczélt az ing felett s a dolmány alatt hordták. Igen finom kelméből készült s ámbár a dolmány teljesen eltakarta, díszesen ki volt hímezve. A magyar int ekkor is rövid volt, bő újjal, míg a németet akkor is szűk újj és hosszú alsó rész jellemezte. Harisnyát a férfiak nem igen használtak; ezt a kapcza pótolta.

A női fehérnemű, ha számra kevés volt is, de igen díszes volt. A nyakig érő, elül hasított s a nyakban összekötött ing nemcsak fehér, hanem tarka is volt, arany és ezüst hímzéssel is ékeskedett, sőt még gyöngyökkel is volt diszítve.

Külön viseltek még ingvállt, gallért, kézrevalót (kézelőt) és fodrot. A gallér részint lehajtó, részint támasztó volt. Az utóbbiba gyakran tettek rézpálczácskákat, hogy peczkesebben álljon. A kézelő gyakran vont aranyból készült, ha azonban vászonból, akkor különös gonddal varrták ki.

A női fehérneműhöz számítható a mellfűző is, a mely a XVII. század második felében honosodott meg nálunk, továbbá a zsebkendő, a melyet „kendő-kezkenyő” néven neveztek, s nem annyira zsebben, mint a kézben hordtak.

A gyermekek viselete régente nem külömbözött annyira a felnőttekétől, mint napjainkban. A fiúkat úgy járatták, a hogy apjok, a leányokat, a hogy anyjuk járt. A legfőbb különbség az volt, hogy az oly ruhadarabokat, a melyeket a felnőttek hosszan hordtak, a gyermekeknél némileg megrövidítették.

A fej fődíszére, a hajzat-ra igen sokat adtak. Nyugoti Európa népei ez időben a szakált, a bajuszt általában leborotválták. Hazánkban bajusz nélküli embert mondhatni lehetetlen volt látni, s még a katholikus papok is – mint az olvasó több arczképünkön láthatta – bajuszosan, szakálasan jártak. A szakál levétele gyakoribb volt, de csak a nőtlen embereknél; házas emberhez szinte illetlennek találták a leborotválását. A szakált rendesen nyirták; ha egészen meghagyták, az a gyász jele volt. A hajat eleink meglehetősen hosszúra hagyták nőni, de parókát nem viseltek. Az egyszerű magyaros hajviselet mellett divatos volt a fejnek török módra való borotválása s nehány üstök-csombóknak a meghagyása. Mindkétféle hajviselethez szokás volt a fésűvel való feltüzés, mint az alsóbb néposztálynál itt-ott napjainkig is szokásos. A női hajviselet is egyszerű volt még. Általános szokás volt a hajnak befonása. A fonatot vagy le hagyták lógni, vagy kontyul feltűzték. A fiatal leányok hajukat fel is sütötték s apró fürtökben eresztették le. A paróka és chignon náluk is csak igen kevéssé lehetett elterjedve.

A viseletről való eme rajzunk igen tökéletlen volna, ha legalább néhány szóval a test ápolásá-ról is meg nem emlékeznénk. A tisztaságra eleink igen sokat adtak: gondosan mosakodtak, a törülköző-kendőkben pedig annyira válogatósak voltak, hogy a jobbmódú házaknál külön fej-, arcz- és kéz-törülközőket alkalmaztak. A mosdókészlet az előkelőknél ezüstből való volt. A kezet illatos vizben is meg szokták mosni, ha ettek vagy tárgygyal bántak, a minek szaga volt.

A mindennapi mosdáson kívül a rendkívüli mosdásnak is voltak barátai eleink. Divatos volt nyaranta a hévizek vagy meleg fürdők fölkeresése is, a mire az akkori magyaroknak köszvényes és csúzos bajaik miatt igen nagy szükségök volt. Legismertebb fürdők voltak: a trencséni hévíz, a melyet most tótosan Trencsén-Teplitznek neveznek, továbbá Stubnya, Vihnye és Bártfa. Az utóbbi volt hazánkban a „világfürdő”; itt szokott ugyanis találkozni a magyar s a lengyel nemesség.

* * *

Az asztali élvezetek iránt eleink nem voltak közönyösek. Nemcsak a lakomázást szerették, hanem különben is elég jól éltek.

Mindjárt a fölkelés után a reggeli-hez láttak. A kávé, thea és csokoládénak reggeli ivása csak a XVII. század végén vette kezdetét. A XVII. században leginkább bort ittak reggelire, még az asszonyok is. A következőben ez kiment a divatból, csak az ürmöst volt még szokás első étkezéskor használni. A bor helyét általában az égett bornak különböző nemei: a fahéj-víz, fenyő-víz, szilva-, meggy- és cseresznye-víz foglalták el. Az égett borok királyának azonban a sokféle szerrel készített „aqua vitae”-t (élet vize) tartották. Nevezték „aranyvíz”-nek s latin neve után „ákovitá”-nak is.

Szokás volt reggelire edénybe mazsolát, fügét tenni, arra jóféle tiszta égett bort tölteni, azt meggyujtani s addig keverni, míg megmelegszik; ekkor eloltották az égett bort s a maradékot megették. Különben alig szükséges említenünk, hogy ez italok mellett egy falat kenyeret s húsfélét is elköltöttek.

Nagyobb gondot fordítottak az ebéd-re, vacsorá-ra. Az ebéd rendesen tíz-tizenegy, a vacsora hat-hét órakor szokott lenni, és pedig nemcsak nálunk, hanem nyugoti Európa nagy részében is. Ennek a korai evésnek a bő borivások következtében az a hátránya volt, hogy uraink a nap legnagyobb részében nem voltak olyan állapotban, hogy komoly ügyben velök értekezni lehetett volna.

A reggelit a nagyobb háztartásokban mindenki tetszése szerint költötte el. Ebédhez, vacsorához azonban az egész család összeült. A terítés nem adott sok gondot. Kevéssel az előtt, hogy a konyhamester a haranggal az ebédhez vagy vacsorához jelt adott, bement a pohárnok az ebédlő palotába, abroszt terített fel, a főhelyre letett egy vagy két tányért, odahelyezett egy czipót, letakarta az asztalkendővel, melléje tett egy kanalat s ezzel megvolt a terítés. A többi asztalhoz ülők tányérját, kanalát, kenyerét csak az elhelyezkedés után adták be; kést, villát pedig nem volt szokás adni, mert egész a XVII. század elejéig mindenki magával hordta.

Megjegyezzük ezúttal, hogy a tányérok és tálak nem voltak porczellánból. Előkelő házaknál szokás volt ezüst tálakat használni, a közép-osztály czin-tálakat használt, többnyire azonban fa-tányérról evett, míg a szegény osztály cserépből.

Evés előtt szokás volt a kezet megmosni, a mely czélból medenczét és vizes korsót hordtak körül. Mikor ez megtörtént, mindenki elfoglalta a helyét; egyik oldalon ültek a nők, a másikon a férfiak. Elhelyezkedés után fölállott az udvari pap vagy valamely öreg szolga, elmondta az asztal-áldást s csak azután fogtak az evéshez.

Az ekkoriban szokásos ételek között első helyen említendők a húsneműek. A tulajdonképi pecsenye ritkán fordult elő, annál inkább a leves-húsok. Ide sorolható még a főzelék is, a melyre húsevő napokon bőven raktak húst.

A marhahúst sülten vagy főzve ették, tormával és petrezselyemmel, de a mai nap divatos mártás nélkül, továbbá tokánynak és vetreczének. Különösen káposzta, olajkáposzta, tök, borsó, lencse, árpakása és murok kiséretében került az asztalra. A velőt, májat borssal készítették el.

Szokásos volt a mustos-pecsenye, továbbá a tehénhús vadalmával. Különösen nagy becsülete volt a káposztás-húsnak, a melyet egy régi szakácskönyv „Magyar- és Erdélyország czímeré”-nek nevez. Ezt különben nem egyszerűen marhahússal szerették készíteni: jött bele szalonna, s rendszerint valamely szárnyas is.

Míg a marhahúst sülten vagy főzelékkel ették, addig nagy változatosságot fejtettek ki eleink a borjú, a bárány, a disznó, a malacz, a kappan, a lúd, a kácsa elkészítésében. Ezeket általában mindenféle mártásokkal ették, a melyek ma már teljesen kimentek a használatból.

Szokás volt a húsneműekhez tésztát is feladni. Majdnem mindenféle húst tiszta borssal szoktak készíteni, azért nevezték borsosnak, vagy „bocsporos”-nak. Szokás volt a húsokat egyszerűen tejföllel is készíteni, de az ilyenbe is jött erős fűszer, mint sáfrány, gyömbér, szerecsendió és annak virága, továbbá szegfü vagy fahéj. Ismeretes volt már a ma is kedvelt ludas kása, a lúd petrezselyemmel, czitrommal, tormával, a csirke szőlő-egressel, a borjúmáj tormával, a tüdő eczettel, hagymával, a lába rántva.

Számos alakban használták a disznóhúst pecsenyének: az orrját, fejét főzve, a kolbászt stb. Igen kedvelt volt a vadhús lével, a melyben vér, bor és méz találkozott. Szokásosak voltak a vadhoz a gyümölcsös levek; a vaddisznót például mazsolás lével szokták elkölteni.

Érdekes, hogy míg őseink általában nem vajjal, hanem zsírral főztek, mint mi, a vadhoz vajat használtak. A vad szárnyasokból is sok került az asztalra: fáczán, fogoly, császármadár, fürj, még apró madarak, mint a rigó is. Ritkább ételek voltak a medve talpa az ország északkeleti részében, továbbá a hód farka, a mit gyümölcsös lével ettek.

A húsneműek mellékleteiül már régi idő óta kevelték őseink a salátaneműeket: a czikóriát, az endiviát, az ugorkát, a tulajdonképi salátát, a melyet eczettel és fa- vagy lenolajjal ettek, s a veres káposztát. Fogyasztottak ezeken kívül, de nem hús mellé, hanem külön elkészítve: gombát, spárgát és retket.

A hét öt napján majdnem kizárólag az eddig elősorolt vagy ezekhez hasonló ételekből került ki az ebéd s a vacsora. Két napon át böjtöltek. Ilyenkor az étlap rendesen három ételből állott, u. m. főzelékből, halból és tésztából. A főzelék vajjal vagy tejjel készült.

A hal elkészítésének leggyakoribb módjai voltak: a különböző lével való készítés, a vajban való sütés s a sóban főzés. Gyakran fordult elő oly hal is, a melyet hideggé tettek, továbbá a szárított hal eczettel és tormával. Felötlő körülmény, hogy a nagyszámú honi halak mellett a tengeri halakat is behozták, mint a heringet, a tintahalat, a tőkehalat, a mit akkoriban még csak „stokfis” néven ismertek. Külön elkészítve ették a viza-ikrát. Kedvelt volt még a rák s a legalább némely úri háznál a csiga, a melyet olajjal ettek; kedvelt volt továbbá a tengeri „kocsonya habarnicza” vagy osztriga is.

A tészták közül említendők: a kifőtt tészta, a lisztből, vajból, tojásból tejjel készített tejes-ételek; a tejben főtt metélt, a rizs- és köles-kása. Ezeknél már bő alkalmazást nyert a fahéj, a nádméz vagy czukor s a mandolatej. Említést érdemel a topinka vagy boroskenyér, a mi édes borban áztatott, majd vajban kisütött kenyérszeletekből állott, melyeket nádmézzel, fahéjjal, gyömbérrel s egyéb fűszerekkel meghintettek; továbbá a rétes, a lepény, a turóval, vagy egyébbel töltött béles, az almakása és almafánk, a tojásos kalács, a szilvából tejből és tojásból készült torta, a sok fajta fánk, a melyeket rendesen zsírban, csak ritkábban vajban sütöttek ki, a túrós étek, a kenyérkása, csöröge, kürtös kalács, ostya, végül a marczapán, a mit áttört tányérokban adtak fel. Nagyobb lakomáknál szokásos étel volt a pástétom.

A magyar asztal még a XVII. század végén is igen lényeges pontban tért el a maitól: nem ismerte még a rendes levest. Néha napján adtak ugyan fel ezt is, kivált az ország nyugoti részén; Erdélyben s általában a keleti részen azonban gúnyolt ujdonság volt.

A magyar főzés ekkor sem volt teljesen elszigetelve a többi európai népekétől, a miről a „német módra” készített levek, tészták stb. tesznek tanuságot. A XVII. század végén azonban épúgy, mint minden egyébben, rohamosan jött be az idegen szokás. Míg annak előtte kivételesen vettek át egy-egy külföldi ételt, addig akkoriban szokássá vált német szakácsot alkalmazni az úri házaknál. A főváltozás, a mi ez óta izlésünkben bekövetkezett az, hogy a nagyon sok fűszerrel készült ételek, a melyek azelőtt divatban voltak, vagy kevésbé fűszeresen készíttetnek vagy épen ki is mentek a szokásból. Ellenben meghonosodott a paprika, a kukoricza és a burgonya.

Az ebédet, vacsorát ekkoriban is szokás volt gyümölcscsel, sajttal végezni be. A gyümölcsök között a főhelyet a hazaiak foglalták el, és pedig részint nyersen, részint aszalva, részint főzve. Ritkább volt a déli gyümölcs. A legkedveltebb volt a narancs, a gránát-alma, a füge s a gesztenye. A sajtneműek között a liptai, a parmezán, az aprósajt, nem különben az írósvaj volt keresett. Kivételes alkalmakkor asztalra kerültek még a mézeskalácsok és „konfektek.”

Az étkezés kiegészítője volt az ital, a miből a régi kor embere többet birt el, mint a mai. A bor, a melyet eleink ittak, leginkább hazai termék volt. Különösen szerették a könnyebb borokat, mert azokból többet lehetett fogyasztani. Csemegéül szolgált az aszú, s az édes, meg a keserű ürmös. A bor pótlékai voltak a csiger vagy a lőre (a törkölyre töltött és megforrott víz), a cseresznye- s a meggybor. A mustnak és uj bornak is nagyobb volt a kelete, mint most; sőt a sörfőzők is többet termeltek, mint századunkban szokás. A méhser is járta még, s legalább a XVI. században szokás volt még a Kunságban a boza készítése kölesből.

Az ebédhez rendesen a második tál ételnél adták fel a bort, és pedig nem valami nagy csínnal készült mázos korsókban; a férfiaknak kupákat – úri házaknál ezüstből, gyakran aranyozottan – a nőknek poharakat adtak hozzá. A csiszolt üvegpohár csak a XVII. század végén nyert általánosabb elterjedést. Általános divat volt, hogy a házigazda minden vendégének egészségére fölemelte poharát. Ilyenkor mindenki kiürítette kupáját, kivévén azt, a kinek egészségeért ittak. Mikor ez megtörtént, egy a vendégek közül előállott s felköszöntötte a házigazdát vagy a háziasszonyt.

Ha sok volt a fiatalság a férfiak között s nem hiányzott a szép leány, akkor gyakran nem merült el az egész társaság az ivásban, hanem mikor egy kis jókedv kerekedett, jelt adtak a zenészeknek – ezek minden vendégségnél okvetetlenül jelen voltak – tánczene rázendítésére, kimentek a leányokért s tánczra perdültek. Az öreg urak ellenben folytatták a maguk mulatságát. A fiatalok erkölcsi kötelességöknek tekintették, hogy az öreg urakat hazakísérjék. Így volt ez a mesterembereknél is.

Azt tartották a jó mulatságnak, a hol mindenki leitta magát, s az volt az ember a talpán, a ki minél tovább győzte.

Ebéd előtt szíverősítőnek jóféle papramorgót volt szokás inni, ebéd után pedig itt-ott fekete kávét.

Az erdélyi és magyar fejedelmeknél: Thökölynél, II. Rákóczy Ferencznél az asztaltartást illetőleg majdnem ugyanazok a szokások voltak, mint más magyar előkelőknél. A fejedelem és fejedelemné egymás mellett ültek az asztalnál; utánok némi hely üresen maradt, úgy következett az udvarmester. Ennek saját asztala is volt s az udvar azon vendégeit, a kiket a fejedelmi asztalhoz nem marasztaltak, oda hívta meg. A fejedelmi asztalnál nagy gondot kellett fordítani arra, hogy egyik vendég a másikat ne akadályozza, továbbá, hogy sokat ne igyanak. De a kocczintás minden köteles tisztelet mellett ott is szokásban volt.

* * *

Alig van valami, a miben az ember oly leleményes volna, mint az ünnepélyek tartására való okok vagy inkább ürügyek kitalálásában. Eleink sem voltak e tekintetben ügyetlenek: most egy főispáni beiktatás, majd egy összejövetel, most egy megyei vagy országos közgyűlés, majd valamely vallási értekezlet szolgált ürügyül. De legtöbbre a családi élet szolgáltatott alkalmat. Minden család megtartotta a ház urának, asszonyának nevenapját, sőt a felnőtt családtagokét is. Jelentékenyebb ünnepélyességekre pedig oly események szolgáltattak alkalmat, a melyek az emberi élet határköveiül szolgálnak, u. m.: a keresztelés, a házasság s a temetés.

Mindezek közül legkevésbbé fektettek súlyt a keresztelő-re. De azért nem ment csöndben véghez. Meghívták reá a rokonokat s a jó ismerősöket. Ezek nagy részét komaságra is felkérték, a minek következménye volt, hogy a középnemességnél a fél vármegye, a főúri rendnél pedig majdnem az egész osztály egymást „komám uram”-nak czímezhette és czímezte is.

Ami a házasság-ot illeti, meg kell jegyeznünk, hogy a régieknél általános nézet volt, hogy minden felnőtt embernek kötelessége házasságban élni. Azért aránylag korán házasodtak. Másrészt az is szokásban volt, hogy ha valaki özvegyen maradt, az rövid időn utána látott, hogy ujból házasságra léphessen. Csak késő öregségre jutott emberek maradtak özvegyen.

A házasságnak egész ünnepélyes megülése azonban csak első alkalommal történt, a mikor még a legény s a leány egész fiatalok valának. Rend szerint nem is ezek kezdeményezték az ügyet, hanem a szülők, és pedig valamely rokon vagy ismerős közvetítésével. Megtudván a szülők, hogy fiuk szivesen látott vendég lesz a leányos háznál, útnak indították a házasulandót. Ha jómódú ifjú volt, számos tagból álló kíséretet vett magához, csinosan felöltözködött, úgy kapott fel a ló hátára. Ha a leányos háznál megtetszett, vacsorára marasztalták, mi alatt a leánynyal szemben ült. Az ifjúnak ilyenkor jól kellett vigyáznia magára. Az öreg urak ugyanis mindent elkövettek, hogy lerészegítsék vagy hogy egyéb tréfát tegyenek vele. Ha mindezeken diadalmaskodott, meggyőződtek arról, hogy életre való legény. S ezzel meg volt téve az első lépés a házasság felé.

Ha úgy látszott a dolog, hogy mindkét félben hajlandóság van a házasságra, alaposabb megfontolás tárgyává tették azt. Hogy a házasulandó ifju szülei is tudomást szerezzenek a leendő mennyasszony egyéniségéről, egy-két rokont elküldtek „háztűz-nézni.”

Mikor mindez megvolt, következett a megkérés, a mely tisztre valamely előkelő rokont, vagy pártfogót volt szokás fölkérni. Ha igenlő volt a válasz, nemsokára megtartották az eljegyzést vagy kézfogót, majd végül az esküvőt.

Esküvő után a vőlegény gyakrabban ellátogatott mennyasszonyához; a leendő pár levelezett is egymással s „bátyám”-nak meg „hugom”-nak szólították egymást.

A két fél szülői ezután megegyeztek a lakodalom napjában. Ezt minél nagyobb fénynyel kívánták megtartani. Természetesen legnagyobb fényt főuraink fejtettek ki ily alkalmakkor.

Elérkezvén a lakodalom napja, a vőlegény és nászkísérete megindultak a szomszéd faluból, a hol egy nappal előbb megszállottak volt.

Elől ment két díszruhás ifjú, utánok a zenészek, ezek után a vőlegény fiatal rokonai vagy barátai. Utánok az első kocsiban ült a vőlegény, a ki addig lóháton jött, a násznagygyal s a vőfélylyel. Az utóbbi az első ülésen foglalt helyet. A következőben ült a nyoszolyó-asszony és kisasszony. Ezután következett gyakran egy hatlovas díszhintó, a melynek hivatása volt, hogy majdan az uj házasokat hazaszállítsa, végül a násznépnek az a része, a mely kocsikon jött.

A mint a vőlegény násznépe a mennyaszsony apja falujába érkezett, azonnal gondoskodott az utóbbi főgazdája – így hívták a lakodalom intézőjét – némi díj kitűzésével, hogy a két násznép ifjúsága között versenyfutás legyen.

Ezután a vőlegény népét elszállásolták valamely ismerős helyen, a hol átöltözködhetett vagy legalább leverhette a port. Közben a vőfély fölvitte a lakodalmi ajándékot, a mely női díszruhából és több-kevesebb aranyból állott.

Nemsokára elkészült a mennyasszony népe is, amit rendesen taraczkkal vagy mozsárral adtak hírül. Most fölkerekedett a násznép s a leányos házhoz vonult. Leszállván a kocsiról, paripáról, megkezdték a bevonulást. Elől ment a násznagy, azután a vőlegény, a vőfély s még egy nehány férfivendég, a nyoszolyó-asszony és nyoszolyó-leány, aztán a többiek. Velök szemben sort állott a mennyasszony népe. A vőlegény vendégei mindegyik vendéggel kezet szorítottak és pedig előbb a férfiakkal, azután a nőkkel.

Miután mindegyik fél elhelyezkedett, felállott a násznagy és ékes szavakban felköszöntötte az örömatyát, azok egész háznépét s a vendégeket. A felköszöntésre a főgazda válaszolt, nem kevésbé ékes szavakban magasztalván a násznagyot, a vőlegényt, vőfélyt s mindazokat, a kik velök jöttek. Aztán ujra a násznagy vette át a szót: emlékeztette az örömatyát a vőlegénynek tett igéretére, kérte tehát a menyasszony kiadását. Némi tréfák elkövetése vagy legalább megkísérlése után a főgazda válaszolt s az örömatya nevében kiadta a leányt, a kit most a nyoszolyó-asszony és leány elvittek s a vőlegény asszony-vendégei között első helyre állítottak. Ugyanekkor a főgazda az egész társaságot ebédre marasztalta.

A zöld botokkal fölfegyverzett gazdák külön asztalhoz ültették a vőlegény, s külön asztalhoz a menyasszony vendégeit. A vőlegény asztalánál a főhelyen maga a vőlegény ült a menyasszonynyal. A vőlegény mellett foglalt helyet a násznagy, az után a vőfély, után a többi vendégek. A menyasszony szomszédja volt a nyoszolyó-asszony, azé a nyoszolyó-leány, azután következett szemben a férfiakkal az egész női társaság. A másik asztalnál a főgazda elnökölt. Az elhelyezkedés és asztaláldás elvégeztével elkezdték az ételhordást; a zenészek valami kedvelt dalt húztak reá s megindult az általános öröm és jókedv. Csak a menyasszony ült szomorúan: nem evett, hanem egyre sírt. Igy kivánta azt az illendőség. Hogy a sok jóféle ételben, italban meg a felköszöntőkben nem volt hiány, mondani is felesleges.

Vége szakadván az ebédnek, kiürítették a palotát vagy színt, s megkezdődött a táncz. Először is a násznagy a nyoszolyó-asszonynyal, a vőlegény a menyasszonynyal, a vőfély a nyoszolyó-leánynyal fordult egyet. Ezután következett a második táncz, a melyet az örömatya az örömanyával járt. Ugyanebben részt vett azok gyermekei közül két pár, vagy ha ilyenek nem voltak, két pár a rokonságból. Csak ezek után a tánczok után következett az általános táncz. Ez időben a magyar táncznak számos nemét ismerték; ilyenek voltak: az egeres, a gyertyás, a süvges táncz stb. A franczia és német tánczok nem voltak szokásosak. Az idegen tánczok közül csak a lengyel változót kedvelték.

Az egeres táncz-ban kilencz-tíz férfi falállott egy sorban s velök szemben ugyanannyi leány. A szélső legény a vele szemközt álló leánynyal mindkét sort tánczolva megkerülte, azután eleresztette s külön-külön járták. Ekkor elkiáltotta valaki: „Macska, fog meg az egeret!” A férinak most addig kellett a leányt kergetni, amíg el nem fogta, de csak a sor mögött tehette. Mikor végre elfogta, egyet-kettőt fordult vele s aztán a következő párra került a sor.

Szintén tréfás jellege volt a gyertyás-táncz-nak. Két ifjú gyertyát vett baljába, jó darabig tánczoltak s jól megforgatták egymást. S az volt az ügyesség, hogy se ruhájokat, se hajokat meg ne perzseljék. Elvégezvén a tánczot, a nőkhöz mentek, kettő előtt térdet hajtottak s kezökbe adták a gyertyát. Most ezek járták, majd két férfinak adták a gyertyát s így tovább.

Tréfás természetű volt a süveges-tánc is. Ennél egy férfi, valamely szép süveggel kezében, elkezdte magában rakni a tánczot, majd elhitt egy nőt, s azt addig csalogatta a süveggel, míg a nő elkapta. Ekkor egyet-kettőt fordultak, a férfi helyére ment, a nő pedig egy férfit szólított fel, a kinek el kellett kapnia a süveget.

Rendesen a palotás- és hajdú-táncz-ot járták leginkább, a melyek nem igen különböztek a mai csárdástól, csakhogy nyugodtabban, több méltósággal tánczolták, mint szokták a csárdást mai napság.

A táncz hajnalig is eltartott. Vége felé a menyasszony átöltözött: fehér ruháját és koszorúját letette, színes, többnyire zöld ruhát öltött magára, fejére pedig virágkoszorút tettek. Mikor ebben a ruhában megjelent a násznép között, ráhúzták a hegedűsök a „menyasszony tánczát.” Ezt a násznagy járta el vele s miután kettőt-hármat fordultak, megállottak a menyasszony szülei előtt. A násznagy ékes beszédet tartott, a melyben a menyasszonyt szülőitől elbucsúztatta, megköszönve a tisztességes fölneveltetést és férjhez adást. A beszéd végeztével a leány térdre borult előbb atyja, azután anyja előtt, megcsókolta a kezöket, azok pedig arczul csókolták.

A násznagy most a vőfély kezére adta a menyasszonyt. Néhányat fordultak, mi közben előállott hat forgós ifjú, a kik kezökben egy-egy szövétneket tartottak. Ezek is fordultak egyet, aztán elkezdtek gyorsított léptekkel – szinte futva – az ajtó felé nyomulni. Utánok vitte a vőfély a menyasszonyt, s ezeket ismét a nyoszolyó-asszony követte a nyoszolyó-leánynyal. E pillanatban eldördültek a kastély ágyúi. A sebes léptekkel haladó társaság az uj pár számára elkészített hálószoba felé vette utját, a hol a vőlegény már várakozott. A vőfély ünnepies beszéddel átadta a menyasszonyt jövendőbelijének, kardjával levágta a leendő menyecske fejéről a koszorút, a melyet kardja markolatáig lebocsátott. Majd jó éjszakát kivántak és kivonultak.

A tánczterembe érkezve, a vőfély a nyoszolyó-leánynyal egyet-kettőt fordult, aztán földre eresztette a menyasszony koszorúját és kardjával négy felé vágta. Ezzel be volt fejezve a lakodalom első napja: a vendégek csöndes nyugodalmat kivántak egymásnak és eloszlottak.

Reggel a zenészek körül jártak, hajnali zenét adva a lakodalom főbb személyeinek. Nemsokára követte őket a vőfély, a ki az napra mindenkit marasztott. Azután visszatért s elkészíttette a reggelit. Ennek különlegessége volt a „csókos pohár”; így hívták a mézes borral telt poharat. A reggelire megjelent az egész násznép. Első helyre az uj házasok ültek. A menyecske most ismét más öltözetben volt. A nyoszolyó-asszony ugyanis reggel bemenvén hozzá, felöltöztette a férjétől kapott ruhába, haját kontyba kötötte s erre drága kövekkel diszített fejkötőt tűzött e szavakkal: „Tedd föl a kontyot, vedd föl a gondot!” Az egész társaság felhajtotta a csókos poharat, aztán férfiak nők összecsókolóztak az uj atyafiság jeléül. Reggeli végeztével ismét folyt a táncz ebédig, a melyet körülbelül a rendes vacsora-időben tartottak.

A reggeli idején még egy mulatságuk volt a vendégeknek. A vőfély egy vagy két símára hántott s faggyúval vagy hájjal bekent fenyőszálat állíttatott fel s azok tetejére egy-két aranyat, nehány rőf posztót s egy palaczk bort tétetett. A ki legelőbb fölmászott, azé volt a versenydíj. Természetes, hogy sokan próbálkoztak, de nem juthattak föl, a mi általános nevetést keltett.

Az ebéd alkalmával a vőfély már kiesett gazdai tisztéből. Azt most a násznagy viselte, a fő-gazdasszonyét pedig a nyoszolyó-asszony. Az ebéd épúgy folyt le, mint az előző napon csakhogy a nyoszolyó-asszony a vőfélyt megtréfálni igyekezett. Bélest csináltatott számára, a mely rongygyal s effélével volt töltve. Ha a vőfély nem ismerte a szokást vagy szórakozott volt, könnyen megesett, hogy meg akarta enni a különös bélest, a mi nagy derültséget idézett elő. Ha azonban ügyesen szétszedte s a nyoszolyó-asszonynak kedveskedett vele, akkor ez elszégyelte magát, a vőfélyt pedig mindnyájan megdicsérték.

Ebéd után ujra járták a tánczot, de csak éjfélig. A második napnak más eseménye is volt. Összeírták a menyasszony egész hozományát. Harmad-nap aztán elvitték a menyecskét. Az uj pár azonban nem ment egyedül, vele tartott a násznép nagyobb része s az uj pár lakásán is folyt a dáridó egy-két napig.

Természetes, hogy ily fénynyel csak az előkelő családokban tartották a lakodalmat, de egészben véve ugyanezt az eljárást követték a közép-, sőt az alsó osztálybeliek is. Még a parasztok is szerették a lakodalmat egy álló hétig tartani. Hogy ételben-italban sem igen akartak elmaradni az urak mögött, mutatja az, hogy a jezsuiták a XVIII. század elején znio-váraljai uradalmukban eltiltották nyolcznál több tálnak a föladását.

* * *

Az emberi élet legörvendetesebb eseményéről térjünk át a legszomorúbbra: a halálra s az azt követő temetés-re. Előkelő emberek temetése alkalmával a hátramaradtak sok gyászjelentést küldtek szét: meghívták az ország összes főbb urait, a megyéket, városokat, néha még lengyeleket s osztrákokat is.

Mikor temetésre került a dolog, a halottat díszesen felöltöztették, de rendesen könnyű ruhába. A férfi mellé tették egyik süvegét, a melynek vörös szinűnek kellett lennie, ha az illető harczban esett el. A koporsó fából vagy érczből készült s fekete posztóval volt beborítva. A temetésre az udvaron színt készítettek, vagy ha alkalmas nagy szoba volt, abban állították fel a ravatalt. A ravatal körül székeket raktak a vendégeknek, s szószék is készült a pap számára. Temetésen tarka ruhában megjelenni nem tartották illőnek. A gyászoló férfiak és nők feketébe öltöztek, a többi jelenvoltak szederjes, violaszín s egyéb sötét ruhát vettek magukra, a nők ezenfelül szoknyájukra fekete csipkét tettek, ékszerük is fekete gyöngy volt. Leányokat csak közeli rokon temetésére szoktak volt elvinni.

A temetés első része a háznál, a nagy teremben vagy a színben történt. Katholikus halott felett misét mondtak, protestáns felett magyar és latin, vagy csak magyar szónoklatot. Oly vidéken, a hol a lakosság többsége idegen nyelvű volt, gyakran ennek a nyelvén is tartottak beszédet.

Ezután megkezdődött a menet az örök nyugalomra kiválasztott hely felé. E korban már rendesen a helységen kívül levő temetőkben temetkeztek. Csak igen előkelő családoknak, a melyek valamely egyház kegyuraságát birták, volt szabad templomban temetkezniök.

Ha a temető messze volt, a holttestet kocsira tették s ilyenkor a menetben részt vevők is többnyire kocsira ültek. A férfiak temetésekor szokás volt síposokkal és dobosokkal gyászénekeket játszatni, de a nők temetésénél ez nem volt szokásban.

A temetés alkalmával mindenfelé családi czímereket raktak ki s ki is osztottak. Előkelő vagy csak némileg jómódú családok kinyomatták a halotti beszédeket s a verses búcsúztatókat is.

A temetés végeztével a kíséret visszatért a halottas házhoz, hogy megüljék az örök nyugalomra tértnek a torát. Minden nem, minden osztály külön étkezett, de nem volt annyiféle étel, mint a lakodalomnál. A gyümölcs elmaradt s elmaradt a pohárköszöntő is. A búfelejtő pohár után a jelenvoltak a búsuló özvegyhez mentek és elbúcsúztak tőle.

* * *

A családi élet nagy eseményei után vessünk nehány pillantást arra a módra, a hogy a magyar úri ember szórakozni szokott.

A szórakozásnak egyik legkedveltebb neme volt a vadászat. Ez a mulatság nálunk épúgy, mint Európa többi országaiban, a nemesi, polgári vagy azzal hasonló kiváltságú rend joga volt, mindazonáltal a köznépnek is gyakran volt benne része, mint ura kisérőjének.

Vadászni leginkább lőfegyverrel szoktak, de kutyát is vittel magukkal. Különösen három faj kutya állott nagy becsületben: az agár, a vizsla s a kopó. A nagy számban tartott kutyák mellé nemcsak a fejedelmeknél, de a nagyobb úri házaknál is külön személyzet kellett, a melynek élén a falka-nagy állott. A falka-nagy társai voltak a peczérek.

A kutyákon kívül sólymokat s ölyvöket is használtak. Az előbbiek fogásával az úgynevezett sólymárok foglalkoztak.

Vadászni minden hazai állatfajra szoktak. A legérdekesebb vadászatok egyike volt a bölényvadászat, a minek a XVIII. század utólja felé szakadt vége, mikor ez a vadállat végkép eltünt nálunk.

A komolyabb jellegű mulatságok közé tartozott a torna. Nagyobb ünnepélyek alkalmával szokásban volt, hogy az ifjak lándzsával, karddal vívjanak egymással. S ilyen alkalmakra gyakran jutalmat is tűztek ki. A táborozásban való részvételt szintén mulatságnak tekintették. Azért a harczra már nem igen alkalmas öreg urak közül is sokan részt vettek benne. Ez ugyan nem volt valami nagy előnyére a hadviselésnek, mert az öreg urak rendesen nagy fölszerelést vittek magukkal.

Faluhelyen általában kedvelt mulatság volt: a kocsizás és lovaglás. Ez igen természetes következménye volt annak, hogy nemcsak az előkelők, de a középosztálybeliek is ritkán találtak helyben magukhoz való társaságot. Hogy tehát embert lássanak, kénytelenek voltak gyakran jó messzire elmenni.

A férfiak majd mindig lóháton utaztak, kivéve ha családostul mentek; ilyenkor kocsira ültek. Úri házaknál két faja volt a kocsinak: a kétfelé eresztős és az orsós. Az elsőt az úr, a másodikat az asszony szokta használni. De ha mindketten együtt utaztak, akkor a kétfelé eresztősben foglaltak helyet. Kevés lévén még akkor a nagyobb vendéglő, egész társzekeret vittek magukkal. A középosztálybelieknél sem hiányzott a kocsi hátuljából a fazék töltött káposzta, a szalonna s a kenyér. Az ebédet ott költötték el, a hol a dél érte őket. Azonban nagy lévén a vendégszeretet, idegen házhoz is betérhettek.

A divatos tréfák közé tartozott a húsvét másodnapi öntözés. Hasonló mulatság volt a vesszővel való járkálás aprószentek napján.

Az is nagy szokásban volt, hogy úrfiak a paraszt-asszonyokat megkocsikáztatták s egyéb efféle tréfát követtek el.

Már ekkoriban is sok éjszakát töltöttek uraink a kártya és koczka mellett. A kártya, mint annak, valamint az egyes játékok nevei is mutatják, nyugatról jött be hozzánk, de igen hamar meggyökerezett falusi uraink között.

A sakk és ostábla is ismeretes volt. Mindkettő használata hazánkban legalább is a XVI. század derekáig vihető vissza.

* * *

A mohácsi vész után mind politikai mind gazdasági tekintetben nagyon hanyatlott a magyar nemzet. Szellemi téren nem mondhatni ezt róla, mert a XVI. és XVII. században egészben véve az európai általános műveltség színvonalán állott.

A XVI. században két általános irány uralkodott. Európa művelt országainak szellemi életében: az egyik volt a renaissance, a másik a reformáczió. Hazánk fiai mindkét irány szolgálatában kitüntették magukat.

Az általános fölvilágosodás szempontjából nagyobb hatása volt a reformácziónak. Míg a renaissance s az abból keletkezett humanismus csak az előkelő és tudományosan képzett körökre számított, addig a reformáczió mindenkire kiterjeszté figyelmét, a királytól az utolsó koldusig. Az utóbbi körülményből nemzetiségünkre nézve is üdvös eredmény keletkezett. Míg a műveltekhez szóló renaissance közönyös addig volt a nemzetiség iránt s a magyar nyelvet irodalmi czélra alkalmatlannak találta, a néphez szóló reformáczió kénytelen volt a nemzeti nyelvet használni, a mi természetesen nagyban elősegíté ennek fejlődését.

Legelső teendőnek tekintették a reformátorok, hogy a bibliá-t a nép kezébe adják. Erdősi lefordította az uj-testamentumot, Székely István az ó-testamentumot, a melyből azonban csak a zsoltárok jelentek meg; Heltai Gáspár és Károlyi Gáspár pedig az egész bibliát. Az utóbbit először Vizsolyon nyomták, protestáns főurak költségén; később Szenczi Molnár Albert javítva adta ki s azóta is igen sokszor megjelent, mert napjainkig ez a leghasználtabb protestáns biblia-fordítás. Nagy mennyiségű vitázó és elmélkedő művet is készítettek a reformátorok és sok prédikácziót adtak ki. Mindezekkel az volt a czéljok, hogy a közönséget tanaik igazságáról meggyőzzék.

Alkalmas költői művekről is gondoskodtak: egyházi énekeket készítettek és versekbe foglalták a bibliai történeteket.

De gondoskodtak arról is, hogy a magyar ember a maga nyelvén olvashassa nemzete történetét, s hogy a világtörténelem főbb eseményeivel is megismerkedjék. Ők állították egybe legelőször a magyar nyelv és helyesirás szabályait.

Egész kört alkotnak az említett írók s majdnem mindegyikök több szakban is kitüntette magát. Mint a nép minden szükségletéről gondoskodó írót Heltai Gáspár-t említhetjük első helyen. Szeben-megyei, nagy-disznódi (heltaui) születésű volt. Írt vallásos munkákat „A keresztényi tudománynak rövideden való summája”, „Evangéliomok és Epistolák”, „Agenda”, „Vigasztaló könyvecske” és más czímek alatt. Dávid Ferenczczel együtt az unitáriusok részére énekes-könyvet is állított össze. Bonfinius nyomán megírta a magyarok történetét s azt egész a mohácsi vészig folytatta. Ez utóbbi munka igen tisztes helyet biztosít számára történetíróink között. Mert habár legnagyobb része nem alapszik is önálló kutatáson, de azért az önálló írói tehetséget tőle megtagadni nem lehet. Bonfinius munkáját egy s más helyen bővítette is, természetesen mellőzve mindent, a mi a reformátor szemében helytelen. Szépirodalmi munkái is vannak. Aesopus nyomán meséket írt, s német vagy latin eredeti után, de magyaros ízzel feldolgozta „Salamon és Markalf” történetét, a mely a parasztos furfang győzelmét példázza a nagy tudományon. Ennyi munka szinte sok egy rövid emberi életre. Pedig Heltai nem élt kizárólag az irodalomnak: hosszú ideig papi hivatalt viselt, azután nyomdát állított, a mely találmánynak jelentőségét a reformátorok hamar fölismerték. Saját munkáin kívül kiadta Verbőczy „Hármaskönyvé”-nek magyar fordítását Veres Balázstól, kiadta Tinódi és néhány más lantos énekeit, más reformátorok vallási munkáit stb.

Munkásságának sokoldaluságában szinte mérkőzik vele: Székely István. Ennek legfontosabb műve: „Világkrónikája”, amely rövid összefoglalásban évek szerint adja a nevezetesebb eseményeket. Ezek között a magyaroknak aránylag elég nagy hely jut. Munkája tizenhat évvel előbb jelenvén meg mint Heltaié, ő tekinthető a magyar történetírás atyjának.

E két irónál nagyobb súlylyal bírnak: Erdősi, a ki magyar nyelvtanával, uj testamentom fordításával tette magát emlékezetessé, továbbá Dévai Bíró Mátyás, Mélius Péter és Dávid Ferencz, a reformáczió sajátképi vezérei hazánkban, a kik nagyszámú hittudományi művet írtak. Az első a magyar helyesirással, a második a füvészettel is foglalkozott. Mint prédikáczió-iró kitün: Bornemisza Péter.

A reformátorok majd mindegyikétől több-kevesebb költemény vagy inkább verses mű is maradt reánk. Ezek leginkább egyházi énekek, hittudományi kérdések magyarázatai, vagy bibliai történetek. Ilyenek: Batizi András „Vitéz Gedeon”-ja és „Istenfélő Zsuzsánná”-ja, Baranyai Pál „Tékozló fia”, Kákonyi Péter „Erős vitéz Sámsona.” Erdősiről megjegyzendő, hogy ő volt, a ki a latin és görög költők kedvelt versformáját, a distichont nálunk elsőben használta, az uj testamentom magyar fordításának ajánlásában, a mely ekképen kezdődik:

Próféták által szólt régen néked az Isten
Imé, az kit igért, végre megadta fiát.
Buzgó lélekvel szól most es néked ez által,
Kit hagya, hogy hallgass, kit hagya, hogy te kövess.

Más költői műveket is írtak a reformátorok; ezek főleg a rossz erkölcsöket s a vallási meg politikai visszaéléseket ostorozzák. Rendes szokásuk volt ugyanis a reformátoroknak, hogy a magyar nemzetet ért számos csapást azok büntetéseül tüntették fel.

A másik szellemi irány, a melynek honfiaink hódoltak, a renaissance volt. Ehhez szegődtek íróink közül azok, a kik tudományos munkákat akartak írni, vagy pedig a külföld tetszését is ki akarták érdemelni. Majdnem mindig a latin nyelvet használták. Működésük kettős irányú volt: művelték a latin költészetet, s írtak latin nyelvű munkákat a hazai történelemről és pedig legnagyobb részt az egykorúról.

Ez utóbbi munkák között kiváló figyelmet érdemelnek Forgách Ferenc „Kommentárjai a maga koráról” (Commentarii sui temporis), a mely munkában hazánk állapotát tárgyalja 1540-től 1572-ig. E művével kivívta magának a „magyar Tacitus” nevet. Mert époly szigorú s époly sötét színben látott mindent, mint római mintaképe. Báthory Istvánnak, majd később Rudolf királynak udvari történetirója volt Brutus János Mihály. Báthory Zsigmond udvarában két szerzetes történetiró élt: Baranyai Decsi János, írói néven Decius Baravius és Szamosközy István. Kár, hogy munkáik csak igen megcsonkítva maradtak ránk. Szamosközy Bocskay Istvánnak is nagy kegyében állott.

Saját koruk történetére szolgáltatnak adatokat. Brodarics és Verancsics. Az utóbbi úgy látszik, rendszeres munkát akart összeállítani, de sok elfoglaltsága mellett nem jutott hozzá. A mit hátra hagyott, mondhatni csak anyagul szolgált volna egy művéhez. De így is sok becses fölvilágosítást nyújt. Említésre méltó, hogy vannak magyar nyelven írt följegyzései is.

Rendszeresen próbálták feldolgozni a hazai történetet: Somogyi Ambrus és Istvánffy Miklós. Mindegyik ott vette föl a tollat, a hol Bonfinius letette, s folytatták ennek művét a XVII. század kezdetéig. A két író közül Istvánffy a jelentékenyebb. Műve még ma is ama kor történetének egyik főforrása. Magyarország régibb történetével nem igen foglalkoztak az akkori írók. Úgy találták, hogy e téren Bonfiniusnál jobbat nem igen tudnak adni s a főfigyelmet inkább csak ennek jó kiadásaira fordították. Egyedüli kivétel Oláh Miklós „Attilá”-ja, a melyben a nagy hun királyra vonatkozó krónikai adatokat gondosan földolgozta, egyszersmind nem egy hagyományt óvott meg az enyészettől. Némileg ehhez a körhöz számítható Révai Péter műve „A magyar szent koronáról és monarchiáról.”

A renaissance-kor íróinak különösen kedvelt foglalkozásuk volt latin költemények (sírversek, epigrammok stb.) írása is; de ezek nem sokat érnek.

Más szakokban kevesebbet dolgoztak. Decsi magyar közmondásokat gyüjtött össze s jogi munkákat írt, Oláh Miklós pedig Magyarország állapotáról állított össze érdekes adatokat, mintegy Attilája bevezetéseül.

A „hegedősök” vagy „lantosok” is folytatták a középkorban szokásos működésüket. Néha az ország régi történetéről énekeltek, de leggyakrabban mégis az ujabb eseményekről, első sorban a török elleni harczokról. Legkiválóbb lantosunk volt Tinódi Sebestyén. A Fejér-megyei Tinódon nemes, de szegény szülőktől született s életének jelentékeny részét Török Bálint mellett, mint annak iródeákja töltötte. Később egészen irodalmi munkásságának élt, beutazva az országot, hogy minden dologról pontos értesülést szerezzen. És e tekintetben olyan lelkiismeretesen járt el, hogy művei kútfőkül használhatók. Munkái közül említésre méltó „Erdélyi Históriá”-ja, „Az vég Temesvárban Losonczi István halálá”-ról, „Eger várának víadaljá”-ról stb. szóló művei. Régibb történetekkel csak egyszer foglalkozott, megírván a „Zsigmond-króniká”-t, a mely igen becses arra nézve, hogy minő vélemény uralkodott a XVI. században e királyról. Munkáinak nagy részét „Chronica” czímen összegyűjtve I. Ferdinándnak ajánlotta, a ki tizenharmadfél jobbágy telek árát fizettette ki neki jutalmul. Élete utolsó éveit Nádasdy Tamás nádor udvarában tölté, a hol 1559 táján meghalt.


Istvánffy Miklós.
Rota Márton egykorú metszetéről, az Orsz. Képtár metszet-gyűjteményében.

Költőink ezenfelül regényes elbeszéléseket is írtak. Ezek részint régibb magyar mondák feldolgozásai, például Ilosvai Péter „Toldi”-ja, melyből Arany a maga Toldijának tárgyát merítette; a Szendrei Névtelen „Szilágyi és Hajmási’-ja, – részint a közös európai regekincsből vannak véve, mint Görgei „Árgirus”-a, Istvánfi Pál „Volter és Grizeldisz”-e és hasonlók.

A protestantizmus terjedése és mindinkább növekedő befolyása a katholikus írókat is buzgóbb munkásságra ösztönözte, főleg a XVII. században.

Az u. n. ellenreformáczió irodalmára az első lökést Magyari István sárréti prédikátornak „Az országban való sok romlásoknak okairól” czímű munkája adta meg, a melyben a katholikusoknak tulajdonítja azokat. Erre föllépett Pázmány Péter az ő válaszával, a mi azután egész vitázó irodalmat hozott létre. Ktholikus részről Pázmány Péter mellett, a kinek „Hodegusz vagy az Igazságra vezérlő Kalauz” czímű könyve a főműve, Veresmarti Mihály, a Pázmánytól áttérített református pap, a ki egyebek között saját áttérését írta meg, továbbá Vásárhelyi Dániel, később Sámbár Mátyás és Kis Imre jezsuiták tüntek ki e tekintetben. Protestáns részről Alvinczi Péter volt a vezér; kivüle Komáromi Csipkés György, Czeglédi, Tolnay István, később Pósaházi János és Matkó István jutottak hírre. Mindkét részről nagy tudománynyal, éles elmével, nagy buzgalommal, de nem személyeskedés nélkül folyt a harcz.


Tinódi éneke Losonczi István haláláról.
Krónikájának a Nemzeti Muzeumban levő eredeti kiadásából.

A hitvitázó iratokon kívűl az irodalom többi ágaira is kiterjedt az említett írók figyelme. A reformátorok énekes könyveivel, különösen Szenczi Molnár Albert zsoltáraival s a Keserűi Dayka János meg Geleji Katona István által összeállított „Öreg Graduál”-lal szemben, a régi katholikus énekes-könyvek szegényeseknek tűnvén fel, a XVII. század derekán egy egri kanonok katholikus énekeskönyvet adott ki. E nemben jelesebb termékek azonban csak a század nyolczadik tizedében jelentek meg; az egyiket Szelepcsényi György bocsátotta közre, a másikat Szegedy Lénárd egri püspök. Az utóbbi különösen azért érdekes, mert sok régi magyar éneket tartott fenn dallamával együtt.

Az ellenreformáczió egyik híve Pethő Gergely történeti művet is adott a nép kezébe: „Króniká”-ját, a melyet Spangár jezsuita és mások folytattak.

A XVII. századi protestáns irodalom nagyjából folytatása az előbbi századi irodalomnak. Legkiválóbb képviselője Szenczi Molnár Albet. Zsoltár-fordítását, valamint Károlyi bibliájának javított kiadását már említettük. Azonkívül írt magyar nyelvtant, latin-magyar szótárt, lefordította Calvin institutióit, a „Postilla Scultetica” czímű szentbeszéd-tárat, s több eredeti vallási művet is.

E kor egyházi irodalmától nem vehetünk búcsút a nélkül, hogy meg ne emlékezzünk néhány szónokról is. Köztük különösen Tofeus Mihály tűnt ki, mint oly szónok, ki a vétket nyiltan megtámadta, ha a legmagasabb helyen találta is. S ezzel oly tekintélyt vívott ki, hogy Bornemisza Anna fejdelem-asszony iródeákokat tartott a templomban s ezekkel iratta le beszédeit, a melyeket ki is adtak. A katholikus szónokok közül Káldi György jezsuitát, Pázmány híres kortársát kell fölemlítenünk. Főműve bibliafordítása, a mely katholikusainknak még napjainkban is bibliájokul szolgál.


Tinódi éneke Losonczi István haláláról átírva.

A XVI. és XVII. században folyt élénk szellemi mozgalom nem maradt kizárólag a vallási, s a vallás-politikai pártok szolgálatában. Különösen az utóbbi században egész jelentékeny irodalmunk volt, a melynek a XVI. századi reneissance-irodalom fölött az az előnye, hogy nagyjából magyar nyelvű, a XVI. századi hegedős irodalommal szemben pedig, hogy magasabb, igazán művészi színvonalon áll.

S ez a tisztán nemzeti irodalom még nyer jelentőségben azzal, hogy munkásainak java része a legelőbbkelő körökből került ki. A lantos költészetet a két Balassa Bálint, Rimai János, Beniczky Péter, Petróczy Kata Szidónia – Pekry Lőrinczné, Zichy Péter, Koháry István és Ráday Pál művelték. Valamennyi közül kimagaslik Balassa Bálint, a XVI. század legkiválóbb magyar költője. 1551-ben született, főrangu családból. Mint az egri vár egyik vitéze, a törökök ellen való harczokban több ízben kitüntette magát. Állhatatlansága miatt családi életében boldogtalan lévén, éveken át bujdosott, míg végre hazatérve, 1594-ben Esztergom ostromlói közé állt s a vár ostrománál kapott sebeiben elhalt. Költeményei részben vallásosak, részben hazafiasak, részben szerelmiek. Vallásos költeményeit tanítványa: Rimai adta ki először „Istenes énekek” czímen. Igen népszerűek voltak annak idején, amiről az a körülmény is tanuskodik, hogy számos kiadást értek. De nem ezekben tetőzik Balassa költői tehetsége, hanem szerelmi vagy mint akkoriban nevezték „virágénekei”-ben. Ezekről sokáig azt hitték, hogy elvesztek, mígnem 1874-ben, a történelmi társulat egyik vidéki kirándulása alkalmával, a radványi kastélyban rájuk akadtak. Igaz és mély érzés nyilatkozik mindegyikben, melyet a költő változatos hangon, dallamos formában tudott kifejezni. Régi költőink közül nincs egy is, aki oly közvetetlenül szólna hozzánk, mint ő. Az elbeszélő költészetben, az epos terén Zrínyi Miklós alkotott örök becsű munkát Zrínyiász-ával, amelyben nagynevű ősének, a szigetvári hősnek állított maradandó emléket. Művében Tasso és Virgil nyomán indul, anélkül mégis, hogy szolgailag utánozná őket. Nyelvezete kissé nehézkes ugyan, de erőteljes, jellemzése kitünő, főleg a török személyek. Az elbeszélő költészet másik nemében: a költői regényben Gyöngyösy István tette emlékezetessé nevét. Legkedveltebb munkája a Murányi Vénus, a melyben elbeszéli, mikép indult ki ura Wesselényi Ferencz, aki akkor füleki kapitány volt, Murány vára ostromára, s mikép nyerte azt meg a vár úrnőjének, a szép Széchy Máriának a kezével. Más munkái a Chariklia, Cupidó, a Rózsakoszorú stb.; az utóbbiban a megváltó életét adja elő.


Pázmány Péter „Kalauzá”-nak czimlapja.
A Nemz. Muzeum könyvtárában levő példányról.

Előkelőink a költészeten kívül a vallás kérdéseivel is szerettek foglalkozni, mint Lorántffy Zsuzsánna, Draskovich János gróf és Eszterházy Pál; továbbá katonai és politikai dolgokkal mint például Zrínyi Miklós.

De foglalkoztak a történet- és memoir-írással is. Az ország régibb történetéről csak csekély becsű munkákat mutathatunk fel a XVIII. századból. Becsesebbek azok a történeti munkák, a melyek az ujabb korról szólnak. Első helyen említendők a két Bethlen: János és Farkas művei, a kik közöl az első Erdély történetét Bethlen Gábor halálától 1673-ig, az utóbbi 1526-1609-ig írta meg. Mindkettőnek munkája alapos történeti kritikával készült, még pedig latin nyelven. Magyarul nagyobb korszakot Szalárdi János I. Rákóczy György levéltárnoka dolgozott fel. Műve a Siralmas magyar krónika a mohácsi vésztől Kemény János haláláig terjed s egyike becsesebb kútfőinknek. A török-magyar viszonyokat Rozsnyai Dávid, az utolsó „török deák” írta meg. Az egyháztörténelem terén kevés történt. Legjelentékenyebb még Páriz-Pápai Ferencz-nek a Romlott fal fölépülése czímű munkája. Ugyanő más szakokban is becses dolgozatokat adott. Így irt orvosi, bölcsészeti, heraldikai munkákat s egy kitünő latin-magyar szótárt. Utóbbi művével megörökítette nevét.

A tulajdonképi történeti munkáknál számosabbak az önéletrajzok és emlékiratok. Ezek közül különösen nagy becscsel bir Kemény János fejedelem, Bethlen Miklós erdélyi kanczellár, Cserei Mihály és Károlyi Sándor önéletrajza. Mindezek a munkák nemcsak szereplőik egyéniségénél fogva, hanem azért is nagy jelentőségűek, mert az ország összes állapotairól nyujtanak becses tudósításokat. A naplóírók között Thököly Imre fejedelmet tehetjük első helyre. Ide tartoznék II. Rákóczy Ferencz fejedelem is, bár munkáit nem fejedelemsége alatt, hanem később írta.


Balassa Bálint aláírása.


Zrinyi Miklós aláírása.


Gyöngyösy István aláírása.

Bölcsészeti és encyclopaediai irodalmunk ez időben keletkezett. Teremtője: Apáczai Cseri János, a ki Bacon és Descartes tanítványának mutatta magát. Egyik legnevezetesebb törekvése volt, hogy a tanítás nyelvéül a magyart hozza be a latin helyett, a mely nálunk a katholikus iskolákban teljesen, a protestánsokban is túlnyomólag uralkodott. Erre való tekintettel írta meg Magyar Logikácskáját, majd a Magyar Encyclopaediát, a melyben a kor színvonalának megfelelően előadja a bölcsészetet, számtant, föld- és természetrajzot, az orvosi tudományt, az építészetet, történelmet, erkölcsi jogot, politikát és theologiát. Sajnos, hogy ő is, mint annyi nagy szellem, fiatalon húnyt el.

A nyelvészet terén is történt némi haladás. Magyar nyelvtanában Komáromi Csipkés György – ugyanő a bibliát ujból lefordította – a XVII. század végén kétségtelen haladásról tesz tanuságot; míg Otrokocsi Fóris Ferencz, a ki előbb református pap volt, majd kitérvén, a nagyszombati egyetemen tanárkodott, Origines Hungaricae czímű művével a nyelvtörténetnek vetette meg alapját. E munka hajdan nagy tekintélylyel bírt, pedig tulajdonkép kevés értéke van, mert abból a téves alapból indul ki, hogy a magyar nyelv a sémi (zsidó, arab) nyelvek közé tartozik.


Zrinyi Miklós költői művei 1651. kiadásának czimlapja.
Eredetije a Nemzeti Muzeum könyvtárában.

Néhány szóval a népköltészet-ről is meg kell emlékeznünk. Valószínű, hogy ma ismert népdalaink között is sok van, a mely már a XVI.–XVII. században a nép száján forgott. De bizonyíték hiányában határozottan nem állíthatjuk egyikről sem. Azokra kell tehát szorítkoznunk, a melyeket – a kedvesnek adott virágnevekről – Virágénekek-nek neveztek. Ezeken kívül divatosak voltak a politikai énekek. E nemben kiváló helyet foglalnak el a kurucz-nóták, a melyek híven tükrözik vissza a kor hangulatát, a nemzet elégedetlenségét, kétségbeesését. Ezekről a negyedik kötetben is lesz szó.

A közművelődésnek az irodalom mellett legfőbb emelője az iskola, szintén a felekezeti mozgalmaknak volt alávetve. A XVI. században tömérdek protestáns iskolát alapítottak a jelentékenyebb városok és főurak.

A XVII. században a katholikus iskolák kezdtek jelentőségre emelkedni. Az elsőséget köztük a nagyszombati egyetem vívta ki; a melyek Pázmány alapított, Lippay és Lósy prímások tovább fejlesztettek. Kisdy Benedek egri püspök megalapítá a kassai, Széchenyi György prímás mindjárt Buda visszafoglalása után, a budai főiskolát. Ez intézetek tanárai a XVII. században jézsuiták valának, a kiknek maguknak is számos iskolájuk volt, Kivülök a kegyesrendieknek voltak gimnáziumaik, de nem nagy számmal.


A lőcsei városház tornya. (XVI. század.)
Miskovszky V. rajza. Ugyanannak „Magyarország középkori és renaissance-stilű műemlékei” czimű művéből.

A protestánsoknál a régi iskolák mellett ujak is keletkeztek. A reformátusok legfőbb intézetei voltak a Bethlen-féle gyulafejérvári, továbbá a kolozsvári, debreczeni, nagyváradi, sárospataki s a pápai kollégiumok; a lutheránusokéi a pozsonyi, eperjesi és a soproni. A főurak áttérése sok lutheránus iskolának vetett véget, de a reformátusok is megérezték, habár nem oly hamar e bajt. Az utóbbiakra a XVII. század második felében kezdtek nehezedni a csapások. A török háború, a melyet a II. Rákóczy György megzabolázására indítottak, két legfőbb iskolájuknak: a gyulafehérvárinak s a nagyváradinak vetett véget. Az első különösen I. Rákóczy György idejében elsőrendű hazai és külföldi tudósoknak volt gyülekező helye, de azután is nagy tekintélynek örvendett. A nagyváradi teljesen megszünt. Tanítványainak nagy része Mártonfalvy György tanár vezetése alatt Debreczenbe vonult s az ottani kollégiummal egyesült. A gyulafejérvári főiskola nem szünt meg, csakhogy kincseinek nagy részét elvesztette s utóbb is Nagy-Enyeden állították helyre. Majdnem ugyanebben az időben semmisült meg a pápai kollégium, 1672-ben pedig a Báthory Zsófiától eltörölt pataki. Ez utóbbi intézet tanítványai és tanárai Erdélybe menekültek, a hol Apaffy Mihály fejdelem a gyulafejérvári főiskola épületeit bocsátotta rendelkezésökre. Csak tiz évi vándorlás után, Thököly mozgalmai következtében, térhettek ismét vissza Patakra. De a tanárok nem bíztak a viszonyok állandóságában s tanítványaik kisebb részével Gyulafejérvártt maradtak; inenn később Maros-Vásárhelyre tétetvén át, az itteni főiskolát alapították. A tanulók nagyobb része azonban visszament s éveken át tanár nélkül volt, az öregebbek tanítván a kisebbeket. Néhány év mulva az iskola pártfogói Tsétsi Jánost tanárul választották számukra, de már 1687-ben ujra elfoglalták az iskolát; a tanulók részint Erdélybe vonultak, részint a vidéken szétszóródtak. Ez az állapot nem tartott sokáig. Tsétsi rövid időn összegyüjté a tanulók egy részét s legalább az elv kedveért a pataki iskolát Gönczön folytatá. E helység 1695-ben a jezsuiták kezébe kerülvén, Tsétsi Kassára ment át tanítványaival s ott maradt 1705-ig, a mikor a pataki tanulók egy része s utóbb maga is Patakra visszatért.

Nagy hátránya volt a protestánsok tanrendszerének az a körülmény, hogy a tanári pályát egyesek nem tekintették életczélnak, hanem csak fokozatnak, a melyről jó egyház papságára mehessenek át.


Lőcsei ház udvara. (XVI. század.)
Miskoszky V. rajza. Előbb idézett művéből.

A mellett még mindig a régi középkori módszer szerint tanítottak. Néha-néha egyes külföldön tanult ifjú egészen uj rendszert hozott be, s így önálló nemzeti viszonyainknak, igényeinknek megfelelő rendszer nem tudott létrejönni. A jezsuitáknál az általok mindenütt használt rendszer volt érvényben. A katholikus oktatásnak különben az a nehézsége is volt, hogy a tanítványok – a középnemesség és polgárság még mindig többnyire protestáns lévén – a csekély számú főúri gyermeken kívül leginkább a nép legalsó osztályából kerültek ki.

A művészet terén nem mondhatni, hogy valami nagy haladást tett volna a nemzet a XVI–XVII. században, sőt úgy látszik, hogy hanyatlott.

Az építészet régi emlékei a török háboruk alatt egyre pusztultak, úgy hogy romoknál egyéb alig maradt belőlük. A törökök nem igen építkeztek, legföljebb mecseteket, fürdőket emeltek. Ezekből egyik-másik korunkig fönmaradt, így mecsetek Egerben, Pécsett és Veszprémben, fürdők pedig Budán. Ujabb emlékszerű épületekkel csak a felföldi városokban és Erdélyben találkozunk. A renaissance-stilt képviselik, a mely Mátyás király idejében, a XV. század végén honosodott meg nálunk. Legszebb emlékeink e stilben: a lőcsei városház, egy-két polgári ház Lőcsén és Eperjesen, továbbá a vajda-hunyadi várnak Bethlen Gábor idejében épült részei.


Kupeczky János.
A művész saját arczképe. Morelli G. metszete. Az „Osztrák-magyar monarchia irásban és képben” czimű mű IX. kötetéből.

A festésben leginkább csak az arczképfestés divatozott, a miben különösen Kupeczky és Mányoki emelkedtek hírnévre.

Kupeczky János 1667-ben Bazinban született, ahol atyja jómódú takácsmester volt. Eleinte maga is atyja mesterségét tanulta, de nem igen lévén kedve hozzá, megszökött a szülei háztól s világgá ment. Húsz éves korában Olaszországba vándorolt, miután a festésben már némi ügyességre tett szert. Hosszabb ideig tartózkodott Rómában és Felső-Olaszország városaiban. A régi nagy mesterek műveit tanulmányozva, tehetsége mindinkább fejlődött. Már római tartózkodása idején keresett festő volt. Később Bécsbe, majd innen vallási üldözéstől tartva – Kupeczky a morva testvérek felekezetéhez tartozott – Nürnbergbe költözött, s az utóbbi városban is halt meg 1740-ben. Kupeczky főleg mint arczképfestő tünt ki. Szerette az erőteljes, meleg, sötét színeket s e tekintetben leginkább Rembrandtra emlékeztet.

Mányoki Ádám Szokolyon született, nemes családból. Mint festő a műpártoló II. Rákóczy Ferenc udvarába került, a ki politikai küldetésekre is felhasználta. A fejedelem megbízásából Hollandiában is járt, ahol bő alkalma nyílt, hogy magát művészetében tovább képezze. Rákóczy ügyének elhanyatlása után a szász királynak lett udvari festője. Meghalt 1757-ben Drezdában. Ő is, mint Kupeczky, leginkább arczképeket festett. Arczképein az élénk jellemzés mellett főleg a puha, átlátszó színek tünnek föl.

Jellemző a korra, hogy a babona el volt terjedve még előkelő körökben is. Hittek a boszorkányságban, varázslásban és ördögi mesterségekben; hittek a csillagjóslásban, az aranycsinálás tudományában is. Mindez azonban Európaszerte úgy volt.


Mányoki Ádám.
A művész saját arczképe. Morelli G. metszete. Az „Osztrák magyar monarchia irásban és képben” czimű mű IX. kötetéből.

A nemzeti nyelv használata e korban igen kedvezőnek mondható, mert általános volt. Eleink, a kik a középkorban aránylag keveset törődtek nyelvökkel, e kincsre figyelmesekké lettek, midőn az idegen uralkodók révén idegen nyelv kezdett tért foglalni. Ezt az érdeklődést elősegítette a reformáczió is. Erdélyben magyar volt az udvar, magyar a kanczellária, magyarul tanácskozott az országgyűlés s magyar törvényeket alkotott. A tulajdonképi Magyarországon nem volt udvar, a kanczellária, a kamara s a törvények nyelve latin volt, sőt a kamaránál néhol a német nyelvet is sikerült becsempészni. Az országgyűlés azonban mindig magyarul tanácskozott. A megyékben, városokban is, kevés kivétellel, mindenütt a magyar nyelv uralkodott s ez volt közkeletű a társadalomban is, a Kárpátoktól az Ádriáig. A művelt férfiak majdnem mindnyájan tudtak ugyan latinul, de azért a latin nyelven való beszéd még nem volt szokásban.