SZALAY–BARÓTI: A MAGYAR NEMZET TÖRTÉNETE

3. Mária Terézia. (1740–1780.)

Mária Terézia bevonulása Pozsonyba (1741. junius 25.)
(A pozsonyi városi muzeumban (őrzött egykoru rézmetszetről. – Morelli G. metszete nyomán.)

Mária Terézia és férje. A királynő átveszi a kormányt. Levele a magyar rendekhez. A bajor választó örökösödési igényei. II. Frigyes követelése. Benyomul Sziléziába. A spanyol király Magyar- és Csehországot követeli. Francziaország állásfoglalása. Fleury biboros. Szászország és Szardinia magatartása. Mária Terézia szövetség terveinek meghiusulása. A német-cseh tartományok ellenséges magatartása. A monarchia állapota. Ferencz István herczeg kormányzó-társ. Osztrák örökösödési háború. A poroszok elfoglalják Sziléziát. A nymphenburgi alkudozások. Anglia erélyes felszólalása. Frigyes visszautasítja a bécsi udvar ajánlatát. Mária Terézia országgyülést hirdet Pozsonyba. A magyar nemesség Pálffy János felszólítására fegyverkezik. Pálffy Pál Felső-Ausztria katonai parancsnoka. Az országgyűlés megnyitása. A hitlevél megállapitása. Mária Terézia Pozsonyba érkezik. A trónbeszéd. Pálffy Jánost nádorrá választják. A királynő válasza. A rendek ujabb fölterjesztése. Ujabb leirat. A koronázás. Koronázási ajándék. Az országgyűlés magyar udvari tanács felállitását kivánja. A helytartótanács, a hadi pénztár, s a magyar kamara ügye. Országos pénztár felállítása. A kormányzó-társ kérdése. Királyi leirat és hatása. A második felirat. A bajorok betörnek Felső-Ausztriába. Pálffy az Enns mögé vonul. A királynő Frigyesnek békét ajánl. Frigyes visszautasítja. Mária Terézia a magyarokhoz fordul segítségért. „Vitam et sanguinem”. A fegyverkezés részletes megállapítása. Testőrség felállítása. Az országgyűlés Ferencz István herczeget kormányzó-társul választja. Királyi leirat. A rendek elégületlensége. Harmadik felirat. Az ujabb leirat általános megelégedést kelt. Törvények. A nemesség jogainak megerősítése. A nádor, a primás s a bán hatásköre. A kormányszékek függetlensége. A bánya- és só-ügy. A hadi pénztárak ügye. A felség igéri, hogy a Dráva-Szávaközt, a Temes-közt, a Tisza, és Maros-melléki katonai vidékeket s az erdélyi részeket visszacsatolja. A polgárok személyes biztonsága. A közgazdaság, s a katonaság ügye. A papság adózása. A papok ajánlata. Az országgyűlés berekesztése. Fegyverkezés. A magyar hadsereg. A magyar nemzet föllépésének hatása. A királynő Pozsonyban. A felső-ausztriai rendek a bajor választónak hódolnak. A klein-schellendorfi egyezmény. A porosz király az egyezményt felbontja. Porosz-bajor egyezmény. Károly Albertet a csehek királylyá kiáltják ki. A német választó fejedelmek császárrá választják. A bajorok visszaszoritása. Linz és München megszállása. A poroszok Morvaországból Csehországba vonulnak. A Chotusitz melletti ütközet. A boroszlói vagy berlini béke. A királynő hadai elfoglalják Prágát. A királynő megkoronázása. Nádasdy Ferencz vitézsége. Az osztrák-angol-hollandiai szövetség. A „pragmatikai sereg” A dettingeni győzelem. Béke Szardiniával. Győzelmes ütközet Campo-Santonál a spanyolok fölött. Szászország csatlakozása a szövetséghez. Francziaország háborút üzen Angolországnak és Mária Teréziának. XV. Lajos sikerei. Károly herczeg hadával átkel a Rajnán. Lauterburg megvétele. A magyarok vitézsége. Francziaország németalföldi hadjáratát abban hagyni kénytelen. Poroszország föllépése. Károly herczeg csapatait visszavonja. A frankfurti unió. VII. Károly a szövetségnek Csehország egy részét szerződésileg átengedi. A második sziléziai háború. Frigyes beveszi Prágát. Batthyány Károly seregével feltartóztatja, majd visszavonulásra kényszeríti. A magyar huszárság hadviselés-módja. Az ellenség Bajorország nagy részét visszafoglalja. VII. Károly halála. Batthyány hadvezér működése. A füsseni béke. A királynő körlevele a megyékhez. Készülődés a háborúra. Ujabb körlevél. Pozsonyi tanácskozás. A fölkelés törvénytelen megszavazása. A fölkelő sereg ellátásának módozatai. A nádor körlevele. A királynő ujabb körlevele. Eszterházy József országbiró a fölkelő had vezére. Mária Terézia levele Pálffyhoz és ajándékai. A varsói kongresszus és szövetség. Az aranjuezi egyesség. A Fontenoy melletti ütközet. Az osztrák Németalföld elvesztése. Frigyes diadalai Hohenfriedberg, Soor és Kesselsdorf mellett. A poroszok elfoglalják Szászországot. Olaszországi háború. Mária Terézia férje német császár. Angol-porosz békekötés. A drezdai béke. Az 1746-ik évi hadjárat. A francziák Németalföldön. Hadviselés Olaszországban. Mária Terézia hadai Francziaországba nyomulnak. Az 1747-iki hadjárat. Batthyány Károly érdemei. A francziák hadat üzennek Hollandiának. Az aacheni béke. A magyarok érdemei az örökösödési háborúban. A királynő hálája a nemzet iránt. József trónörökös nevelője: Batthyány Károly. A királynő látogatásai az országban. Belkormányzat. Mária-Terézia beolvasztó politikája. Az előkelők és polgárok elnémetesítése. A magyar főuraknak az udvarba vonása. Arisztokrácziánk elnémetesedése. A területi épség részben való helyreállítása, A Dráva-Száva közti végvidék polgári hatóság alatt. Verőcze-, Pozsega- és Szerém-megyék. A polgárosítás nehézségei. A Részek kérdése függőben. A monarchia külügyi politikája. A monarchia hadseregének növelése. Osztrák-orosz szerződés. Az 1749-iki miniszteri tanács. Kaunitz nézete. Követsége Versaillesban. Belügyi intézkedések. A sereg létszámának emelése. Mérnök-akadémia fölállítása. Az állami jövedelmek szaporítása. Az 1751-iki országgyűlés. A vámrendszer káros hatása Magyarországra. Az adó fölemelésének ügye. Pálffy János nádor halála. A királynő a nádori széket nem akarja betölteni. A rendek Bécsben. Károly főherczeg magyar beszéde. A királynő Pozsonyban megnyitja az országgyűlést. Királyi előadások. Batthyány Lajos nádor. Az országbiró kitüntetése. Grassalkovich Antal és Eszterházy Miklós koronaőrök. A sérelmek tárgyalása. Az udvar a Temesköz visszacsatolását igéri. A rendek 700.000 forinttal fölemelik az adót, Csáky Miklós primás. A jász-kun redempczió. A jász-kunok régi szabadságaikba visszahelyeztetnek. A Dráván-túli megyék visszacsatolásának ügye. Győr, Komárom, Zombor és Ujvidék szab. kir. városok. A királynő Budapesten. Az országgyűlés bezárása. A királynő korholó beszéde. Kaunitz visszahívása. Kinevezése udvari- és állam-kanczellárrá. Pompadour grófnő az osztrák-franczia szövetség szószólója. Franczia-angol gyarmatháború. Frigyes szövetségre lép Angliával. A jouy-i franczia-osztrák szövetség. Szövetség Erzsébet czárnővel. A háború kitörése. Csata Lowositznál. Frigyes Pirnánál elfogja a szász sereget. Átveszi Szászország kormányát. Az osztrák-franczia egyesség. A német birodalom Frigyes ellen. Kollin melletti csata. Mária Terézia megalapítja a róla nevezett érdem-rendet. Nádasdy mellőzése. A porosz király válságos helyzete. Osztrák-magyar seregek Sziléziába nyomulnak. Nádasdy elfoglalja Schweidnitzot és Boroszlót. Hadik Endre altábornagy sikerei. Berlin megsarczolása. Hadik kitüntetése. Csata Gross-Jägerndorfnál. A svédek támadó fellépése. Frigyes rossbachi győzelme a francziák fölött. Az osztrák-magyar csapatok Sziléziából kivonulnak. Az 1758-iki hadjárat. Daun győzelme Hochkirchnél. Magyar huszárok hősködése. Az oroszok Zorndorfnál vereséget szenvednek. A francziák győzelme Soubise alatt. Az uj franczia-osztrák szerződés. Frigyes 1759-iki szerencsétlen hadviselése. Csaták Mindennél és Kaynál. Drezda bevétele. Fink tábornok seregének elfogása. Az 1760-ik évi hadviselés. Frigyes győzelme Liegnitznél A szövetségesek beveszik Berlint. Frigyes torgaui győzelme. II. György angol király és Erzsébet czárnő halála. II. Frigyes III. Péter orosz czárral békét köt. A porosz-svéd béke. III. Péter czár szövetsége Frigyessel. A czár bukása. II. Katalin czárnő semleges marad. Frigyes győzelme Burkersdorfnál. Szilézia legnagyobb részét visszafoglalja. Hadik győzelme Freibergnél. Fegyverszünet. A párisi és hubertsburgi békekötések. Belügyek. A monarchia pénzügyi állapota. Országgyűlés. A Szent-István rend megalapítása. Az országgyűlés megnyitása. A királyi kivánságok. A rendek fölterjesztése. A királynő válasza. Kollár Ádám munkája. A királynő magyarországi tartózkodása. A rendek felirata. Királyi leirat. A királynő neheztelése. Alkudozások az adó ügyében. Válasz a sérelmekre. Apróbb ügyek. A „Vexatio dat intellectum” czimü röpirat. Az országgyűlés szétoszlása. Koller elmozdítása. A nádor s a prímás halála. Batthyány nádor működésének méltatása. Mária Terézia belügyi politikája. Ferencz császár halála. Jellemzése. József és Lipót főherczegek házassága. József főherczeg kormányzó-társ. Nevelése és jelleme. Összeütközései anyjával. A nádori méltóság betöltetlenül marad. Albert herczeg, a királynő veje, a helytartótanács elnökévé lesz. A helytartótanács s a kanczellária önállósága megszünik. A magyar előkelők felszólalása Albert herczeg kinevezése ellen. A herczeg udvara Pozsonyban. Germanizálás. Az „apostoli király”-i czím fölvétele. Az urak lekötelezése. A nép s a polgárság germanizálása. Német gyarmatosok megtelepítése. Az 1770. márczius 29-iki rendelet. A magyar vezényszó megszüntetése. A magyar nemes testőrség felállítása. A megyék önállóságának megnyirbálása. A főispánoknak döntő hatalommal való felruházása. Függésök a helytartótanácstól. Megyei küldöttségek eltiltása. A nép évenkénti összeírásának elrendelése. A kanczellária fölterjesztése. Az igazságszolgáltatás reformja. Az uj polgári törvénykönyv: A „Codex Theresianus” s a „Constitutio Criminalis Theresiana.” A „Planum tabulare.” A jobbágyok sorsának javítása. Urbéri szabályzat. Az urbárium behozatala. Közgazdaság. Magyarország kihasználása. A bécsi kereskedelmi tanács felállítása. A magyar bortermelés elnyomása. A vámrendszer. Az 1764-iki országgyűlés panaszai e tárgyban. Kereskedésünk függése Ausztriától. A kereskedelmi tanács eltörlése. Uj vámrendszer kidolgozása. Fiume visszacsatolása 1776-ban. Szörény-megye. Belföldi kereskedelmünk. A közlekedés hiányossága. Az ipar hanyatlása. A fölmívelés és baromtenyésztés. A mocsarak lecsapolása. A Sárviz csatornázása. A Kraszna szabályozása. A kukoricza, dohány s a burgonya meghonosítása. Dohány-kivitel. A selyemtenyésztés. A sörgyártás hanyatlása. Az állami hatalomnak az egyházzal szemben való érvényesítése. Uj püspökségek fölállítása. A kanonokok kinevezésének joga. A királyi tetszvényjog behozatala, A jezsuita-rend eltörlése. Jószágaik elkobzása. A felekezeti türelmetlenség hanyatlása. A tanítás ügyének rendezése. Barkóczy Ferencz prímás. A nagyszombati egyetem ujjászervezése. Az uj tanrendszer. Az egyetemnek Budára helyezése. Jogakadémiák felállítása. A külügyek. Lengyel- és Törökország rohamos hanyatlása. Oroszország fejlődése. A lengyel örökösödési háború. Ponyatovszky Szaniszló lengyel király. Háború Orosz- és Törökország között. A bécsi kormány megszállja a szepesi tizenhat várost. Moldva és Oláhország a czárnő védelme alatt. Az oroszok sikerei. A hatalmak állásfoglalása ellenök. II. Frigyes föllép Ausztria ellen. Oroszország felajánlja Ausztriának Török- és Lengyelország felosztását. Az ajánlat elfogadása. Háború Lengyelország ellen. Lengyelország első felosztása. A foksányi s a bukaresti kongresszus. Orosz-török háború. A kucsuk-kajnárdsi béke. Ausztria Bukovinát kapja.

Mária Terézia atyja halálakor huszonhárom éves viruló menyecske s három leány-gyermeknek az anyja volt. Férje: Ferencz István, lotharingiai herczeg, a ki azonban az 1735-iki bécsi békekötés értelmében elvesztette ősi birtokát s a helyett a toscanai nagyherczegséggel kárpótoltatott, egyike volt a legkedvesebb, legügyesebb embereknek, de a komoly ügyek iránt vajmi kevés érdeklődéssel viseltetett. Pedig, hogy az országlás ügyeivel jobban megismerkedjék, kinevezték Magyarország kormányzójává, még mielőtt Mária Terézia férjévé lett volna.

Mária Terézia testben-lélekben egyaránt kiváló tulajdonságokkal volt felruházva. Elég komolyság volt benne, hogy az országos ügyek ne untassák, de azért nem volt pedáns, sőt inkább kitünt élénkségével, szeretetreméltóságával. Különben nem nevelték uralkodónak, bár rég letettek a reménységről, hogy III. Károlynak fia maradjon. Azért mikor trónra lépett, az állam-ügyekben egészen ujoncz volt.

Miután az uralkodó pár ily kevés kormányzói ismerettel lépett a trónra, a minisztereknek kellett volna oly embereknek lenniök, a kik erélyes kézzel tudják megragadni a kormányt. Csakhogy mindannyian elaggott emberek voltak, a kik békés időben talán helyt állottak volna, de nem akkor, mikor a monarchia fenmaradása forgott kérdésben.

Mária Terézia azonnal atyja halála után (okt. 20.) átvette a kormányt. Két nap mulva már levelet intézett a magyar rendekhez, a melyben őket erről értesíti, egyszersmind igéri, hogy szabadságaikat megtartja s rövid időn országgyűlést hí össze.

Ez a sietség nem volt ok nélkül. Minden perczben várni lehetett, hogy egyik vagy másik hatalom föllép és igényt támaszt a Habsburg-örökség egyik vagy másik részére. Igaz ugyan, hogy Bajorország kivételével a hatalmak elfogadták a Pragmatica Sanctio-t, de a tett igéretekben nem igen lehetett bízni.

A bajor választó felesége I. József kisebb leánya volt, a ki férjhez menetelekor lemondott örökösödési igényeiről. Különben is, mint ifjabb testvérnek, akkor sem lett volna igénye a trónra, ha III. Károly intézkedése megsemmisíttetvén, I. Lipót rendelkezését fogadták volna el az örökösödésre nézve. De ő igényeit nem I. Lipót rendelkezésére, hanem I. Ferdinánd végrendeletének egyik pontjára alapította, a melyről már előbb megemlékeztünk. A bajor írók ezen felül egyik-másik osztrák tartományra még egyéb jogokat is kiderítettek.

I. Ferdinánd végrendeletére támaszkodva a bajor választó tényleg igényt emelt III. Károly összes országaira. Követe: Perusa gróf mindjárt Károly halála után be is jelentette az osztrák minisztereknek, valamint a külföldi hatalmak bécsi követeinek, hogy ura Mária Teréziát nem ismeri el a Habsburgok monarchiája örököseül.

A bajor választón kívül föllépett a később Nagy-nak nevezett II. Frigyes, Poroszország ifjú királya is, a ki pár hónappal Mária Terézia előtt lépett a trónra azzal az elhatározással, hogy hasznára fordítja a Habsburg-örökség körül fölmerülő bonyodalmakat. S ezt annál inkább vélte megtehetni, mert telt kincstárt és Európának akkoriban legjobb hadseregét vette át, míg Mária Terézia üres pénztárakat és rendetlen hadsereget örökölt.

Kora szokása szerint ő is történelmi jogokra alapította föllépését. Kimutattatta történet-tudósokkal házának némely sziléziai herczegségekre való igényeit s nyomban elküldte Gotter grófot rendkívüli követül Bécsbe, hogy az udvart Szilézia átengedésére fölszólítsa. Ez esetben késznek nyilatkozott két millió tallér lefizetésére és arra, hogy seregét Mária Teréziának rendelkezésére bocsátja minden ellenségei ellen; továbbá, hogy minden erejével odahat, hogy a királyné férjét német császárrá válaszszák. Bécsben azonban többféle okból nem fogadták el Frigyes föltételeit. Egyik ok volt, hogy Poroszország hatalmát nem tartották oly nagynak, a milyen valósággal volt s nem tettek föl Frigyesről oly erélyt, a minőt később tanúsított. Egy másik ok volt, hogy a bécsi miniszterek igen bíztak abban, mikép a többi hatalmak nem lépnek fel támadólag. A főok azonban az volt, mert attól tartottak, hogy egy nagy tartomány önkéntes feláldozása erkölcsileg igen rossz hatást fog kelteni.

A porosz király, a ki minden válaszra készen seregét már ezen alkudozás alatt útnak indította, amint a választ megkapta, deczember derekán tényleg átlépte az osztrák határt és Sziléziába nyomult.

Nemsokára a többi hatalmak is kitüntették álláspontjukat. A spanyol király a spanyolországi Habsburgok minden jogai örököseül kivánván elismertetni, Magyar- és Csehországot követelé. Ezt azonban csak a jogczím megállapítása kedveért mondta, az említett országok elnyerése esze ágában sem volt. Ő csak arra törekedett, hogy legifjabb fia: Fülöp herczeg részére Olaszországban egy-két herczegséget szerezhessen.

Mária Terézia.
(Göz G. B. metszetéről; a cs. és kir. családi hitbizományi könyvtár metszet-gyüjteményében. Az ifju királyné magyar díszruhát visel, vállán a fejedelmi bíborral. A kép körirata: MARIA THERESIA REGINA HUNG(ariae) ET BOH(emiae); azaz: Mária Terézia, Magyar- és Csehország királynéja. Fönt kettős kereszten az üdvözitő, a kereszt lábainál egy felől kardhüvely, más felől sisak A fölirat: CrVCIfIXVs DVX MeVs; azaz: A keresztre feszitett az én vezérem. A fölirat az évszámot (1742) rejti magában. Lent térdeplő magyar vitéz, kivont karddal és puskával, vállán a párnán nyugvó koronát és egyéb koronázási jelvényeket tartva. Jobbról pipázó alak, amely horvát határőrt (granicsárt) ábrázol, balról egy másik, a mely ugy látszik ráczot akar feltüntetni. A rajzoló jelképileg mintegy azt akarja kifejezni, hogy főleg a magyar nemzet tartotta fönn a királyné hatalmát, támogatva a horvátoktól és szerbektől. A kép alján ez a párvers olvasható:
Auspiciis Regina Crucis cape mille triumphos:
Crux palma est: palmas cum Cruce mille feres!
Azaz: A kereszt jele alatt ezer diadalt arass, óh királyné;
A kereszt győzelmi jel: ezer győzelmet nyerendsz a kereszttel.

Bajorország és Spanyolország föllépése figyelmeztetőül szolgálhatott arra, hogy miképen gondolkozik Francziaország. Mert Spanyolország sokkal távolibb szomszéd volt, hogysem a maga kezére fölléphessen, Bajorország pedig igen gyönge; ebből mindenki azt a benyomást nyerheté, hogy Francziaország áll a hátuk mögött. Bécsben mégis igen bíztak Francziaországba. Ez ország kormányát a békeszeretetéről ismeretes Fleury bíboros vitte, a ki Mária Terézia ügye iránt különös jó indulatot tanúsított. Pedig a bíboros titokban határozott ellensége volt Mária Teréziának, mert elérkezettnek vélte az időt, a mikor a Bourbon-ház végleg diadalmaskodhatik a Habsburgokon. Egyelőre titokban, a bajor választó biztatásával és segítésével kívánt föllépni s a tulajdonképeni beavatkozást csak akkorra hagyni, a mikor a harczoló felek egymást kellőkép meggyöngítették. Eleinte csakugyan hittek neki Bécsben, de később annál nagyobb gyalázatnak tekintették eljárását.

Szászországtól és Szardiniától Mária Teréziának szintén tartania lehetett. A szász választó felesége I. József idősebb leánya volt, a ki tehát I. Lipót rendelete értelmében Károly után a monarchia örökös tartományainak törvényes örököse lett volna. Férjhez menetelekor azonban ő is lemondott volt a trónra való igényeiről. Károly azon felül sokat tett férje érdekében, hisz a lengyel királyságra nagyrészt ő emelte. Mária Terézia ellenségei azonban szorgalmasan járatták követeiket Drezdában s nem volt lehetetlen, hogy a szász választó is föllép. Szardinia pedig kész volt bármely háborúban bárkinek szövetségében föllépni, ha kilátás nyilik arra, hogy országát növelheti.

Mindezek a hatalmak tehát ellenségekül voltak tekinthetők. Ezekkel szemben három szövetségesre számítottak: Angliára, Hollandiára és Oroszországra. De ezek is idegenkedtek attól, hogy tényleg föllépjenek, s különösen az angol udvar azzal a tanácscsal állott elő: elégítse ki Mária Terézia Bajor- és Poroszországot, s ekkor a Bourbonok vagy nem lépnek fel, vagy pedig nem lesznek veszedelmesek.

A külső hatalmak ily ellenséges vagy közönyös magatartásával szemben szükség lett volna arra, hogy Mária Terézia egész biztonsággal a népre támaszkodhassék. Azonban ez alkalommal is kitünt, mily gyöngeség egy monarchiára, ha sokféle népből és önkényes kormány alatt áll. Minden felé csak az illető ország vagy tartomány érdekét tartották szem előtt s nem igen bánták, akárki lesz is az uralkodó.

Különösen felötlő, hogy Mária Terézia iránt azon tartományok hangulata volt legellenségesebb, a melyeket a monarchia törzseűl tekintettek, t. i. a német-cseh tartományoké. Hogy e tartományok jóindulatát megnyerje, a bajor kormány már Károly életében nagy gondot fordított. Ügynökei bejárták, hogy megbarátkoztassák a népet a Bajorországgal való egyesülés gondolatával. Felhozták, hogy valóságos szégyen asszony-kormány alatt állani, meg hogy a németek felett francziák uralkodjanak. A közvéleményben mindinkább meggyökeredzett az a meggyőződés, hogy Mária Terézia hugát a bajor választó fia veszi el s hogy a német tartományok Bajorországgal cgyesülnek. Ez az izgatás már Károly életében annyi sikert mutathatott fel, hogy mikor a második török háborúból a Károly segítségérc küldött bajor csapatok Bécsen át haza vonultak, a nép a legszívesebben bánt velök s emlegette, hogy rövid időn egy úr alatt fognak állani. De nemcsak a nép barátkozott meg ezzel a gondolattal, hanem a főúri rend is. Különösen Ausztria és Csehország előkelői között volt jelentékeny a bajor párt.

Fönt említők, hogy Mária Terézia trónraléptekor nem volt, a mi a külső és belső ellenségeket megfékezhette volna, t. i. jó hadsereg és erős kormány. Épen a miniszterek gyöngesége, a kik közül egyedűl Bartenstein bírt államférfiúi gondolkozással, és Mária Teréziának önmaga iránt való csekély bizalma volt oka, hogy a királyné férjét, a miniszterek minden ellenzése mellett is, már november 21-ikén kormányzó-társsá nevezte ki. Ferencz István herczeg azonban nem sokat lendített a bajokon, mert mondhatni semmibe sem avatkozott.

A kormány gyöngesége nyilatkozott abban a körülményben is, hogy a hadi készülődések igen lanyhán folytak. Pedig Frigyessel tényleg megkezdődött a háború. Így történt, hogy még februárban is Browne vezérlete alatt csak 7500 ember állott Frigyesnek 22,000 gyalogból és 5000 lovasból álló seregével szemben. Képzelhetni, hogy a szegény tábornoknak nem volt valami gond nélküli élete, annál kevésbbé, mert a vezérlete alatt álló hadnak nem parancsolhatott belátása szerint. A fővezér Neipperg volt, a ki Bécsből küldözte parancsait. Ez a Neipperg volt az, a kit Károly a második török háború szerencsétlen viselése s a hirtelen békekötés miatt, társaival Seckendorffal és Wallis-szal együtt fogságra vetett. Mária Terézia sietett mindjárt trónra léptekor őket szabadon bocsátani: Neipperget az északi sereg vezérévé tette, Seckendorfot pedig tábornagygyá léptette elő. Az utóbbi azonban elhagyta a sülyedni vélt hajót s a bajor választó szolgálatába állott, míg Schmettau, a ki egyike volt a legeszesebb, habár a legjellemtelenebb tábornokoknak, a porosz király zászlóihoz szegődött.

Neipperg megmaradt Mária Terézia szolgálatában, de vezéri tisztében elég rosszul járt el. Egész télen át nem nézett el a sereghez, hanem csak a távolból torzsalkodott alvezérével. Frigyes ily körülmények között sikeresen nyomult elő. Január 3-ikán már Szilézia fővárosa: Boroszló meghódolt neki. Nemsokára megszállták csapatai a jablunkai szorost, hogy minden Magyarországból jöhető támadásnak útját vágják. Mire kitavaszodott, egész Sziléziában nem volt Mária Terézia kormánya alatt egyéb négy várnál.

Neippergnek vezérkedését maguk a bécsi udvarnál levők is elunták. Zaklatásukra végre elindult seregéhez s márczius 5-ikén Brünnbe érkezett. De még ekkor is korainak vélte a föllépést s egyelőre várakozó helyzetben maradt. Hogy a sereghez küldötték, főleg azért történt, mert Mária Terézia lebetegedéséhez közeledvén, igen izgatott volt. Szinte látta már, hogy jönnek a poroszok Bécs alá s aggodalmában azt írta napának, hogy nem tud helyet, a hol bizton bevárhatná a szülést. Azonban még messze volt az ellenség, midőn márczius 13-án fiat szült, a ki a keresztségben József nevet nyert.

Neipperg csak márczius végén indúlt meg seregével Szilézia visszafoglalására. S ekkor is oly kényelmesen haladt, hogy nyolcz napba került, mire a hét mérföldnyire fekvő Neisse-ba érkezett. Öt nap mulva, április 10-én ütközött meg a két sereg Mollvitznál, a hol a porosz seregnek nagyobb gyakorlottsága, Frigyesnek s az öreg Schwerinnek nagyobb vezéri tehetsége tönkre tették Mária Terézia seregét. Csak egy része az utóbbinak volt olyan, a mely becsülettel megállta helyét: a magyar lovasság, mintegy zálogáúl annak, hogy a magyarság az egyedüli elem, a melyre Mária Terézia örökségének védelmében támaszkodhatik.

A mollvitzi csata Frigyest ugyancsak számba veendő ellenfelül tűntette fel. Az angol kormány minden áron rá is akarta bírni a bécsi udvart az iránta való engedékenységre. Igen jól látta ugyanis, hogy a mollvitzi győzelem Mária Terézia többi ellenségeinek jeladásúl fog szolgálni a föllépésre. Ennek folytán a bécsi udvar májusban már készséget kezdett tanúsítani nem ugyan a Porosz-, hanem a Bajorországgal való kiegyezésre. Fölajánlották Milano vagy Belgium, majd az utóbbi és Elő-Ausztria birtokát. Csakhogy már nem igen lehetett a bajor udvar visszalépésére számítani, mert már nagyban folytak az értekezletek a franczia, a spanyol s a bajor megbízottak között, a bajor választó Nymphenburg nevű nyári lakában.

A nymphenburgi alkudozások eredménye oly egyesség lőn, melyben elvül kimondták, hogy a Habsburg-ház különböző birtokai felosztandók s Mária Teréziának csak Magyarország s néhány azzal határos osztrák herczegség hagyandó. Francziaország kötelezé magát, hogy Bajorországot pénzzel és csapatokkal segíti. Az egyesség kiegészítéseűl szolgált a Franczia- és Poroszország között junius 4-ikén kötött szövetség. E kötések részleteit sikerült ugyan titokban tartani, de nem magát a tényt. Mindamellett Fleury bíboros még most sem röstelte Mária Terézia iránt való jó indúlatát hánytorgatni, azt mondván, hogy semmi áron sem viselne ellene háborút, de némi segélyt csak nem tagadhat meg oly régi szövetségestől, mint a bajor választó.

Nagy Frigyes fiatalkori arczképe.
(Egykoru franczia metszetről.)

Amint a kötött egyességeknek Európa udvarainál híre futott, Anglia Bécsben ujabban és erélyesen felszólalt az iránt, hogy Frigyest kielégítsék. Mária Terézia attól tartván, hogy makacsságával egyetlen számbavehető szövetségesét is elidegeníti, késznek is nyilatkozott Geldern, majd Limburg herczegség – két jelentéktelen németalföldí tartomány – átengedésére. Mégis örült, midőn Frigyes, Szilézia egy részének követeléséhez ragaszkodva, ajánlatát visszautasítá.

* * *

Egyetlen egy alkalom volt, a mikor a Habsburg-házból származott királyok készségesen tartottak országgyűlést, s ez volt a koronázás. De egynek sem állott ez jobban érdekébén, mint Mária Teréziának. Sietett is már január 21-ikén kihirdetni a koronázó országgyűlést május 14-ikére.

Már maga az országgyűlés kihirdetése jó hatással volt a nemzetre. Pálffy János országbíró igyekezett is ezt mindjárt fölhasználni a királynő érdekében. A nádori szék üresedésben lévén, mint első zászlós, már január 29-ikén fegyverre szólítá a nemzetet. S a nemzet örömmel ragadta meg az alkalmat, a mely vele született vitézségének s egyszersmind az uralkodóház iránt való ragaszkodásának kitüntetésére kínálkozott. Az országbiró egyszerű fölszólítására nagy számmal jelentkeztek önkéntesek, egyes előkelők pedig egész csapatokat állítottak ki.

Fleury bíboros.
(Roy K.-nak Rigaud J. festménye után készűlt metszetéről; a cs. és kir. családi hitbizományi könyvtár metszet-gyüjteményében.)

A bécsi miniszterek kétségkivül igen örültek, látva a magyar nemzet ragaszkodását az uralkodóház iránt. De örömükbe bizonyos félelem is vegyült. Attól tartottak ugyanis, hogy a magyar önkéntesek fölszerelésével Mária Terézia magának szerel fel ellenségeket. Inkább szerették volna, ha a magyarok felhagyva a fegyverkezéssel, pénzbeli adományokban mutatják ki áldozat-készségöket.

Szerencséjére a királynő elfogulatlanabb volt minisztereinél. Mint ilyen nem a német és cseh miniszterektől kért, legalább nem első sorban, tanácsot a magyar ügyekben, hanem Pálffy Jánostól, aki iránt oly nagy bizalommal és tisztelettel viseltetett, hogy rendesen „apám”-nak czímezte. Pálffy természetesen egészen mást tanácsolt. Ő meg volt győződve arról, hogy ha valaki azzal a kívánsággal fordul a magyarokhoz, hogy ne fegyverkezzenek, hanem adjanak pénzt, se pénzt, se katonát nem adnak. Minél nagyobb számú magyarok fölfegyverzését tanácsolá tehát. Sőt azzal a kívánsággal is föllépett, hogy a magyar csapatokat magyar vezérlet alá helyezzék. Ezt is sikerült keresztül vinnie: mindjárt a hadjárat kezdetén többeket magasabb katonai parancsnokságokra alkalmaztak, köztük Baranyai Jánost, Festetich Józsefet és Ghillányi Jánost, kiknek nevei a következő háborúban európai hírre emelkedtek. Április havában Felső-Ausztria katonai parancsnokságát is magyar úrra: Pálffy Pál Károlyra bízták.

A mint az országgyülés határideje közeledett, országszerte megélénkűlt a közélet. A megyék a követek választásával s még inkább az ezek részére szerkesztendő utasítások elkészítésével voltak elfoglalva. Hogy mi volt az utasítások tartalma, könnyen elképzelhető. Kivánták a törvények végrehajtását, különös sulyt fektetve a magyar hatóságok önállóságára s az ország területi épségének helyreállítására. Kivánták a vámok mérséklését, melyek Ausztria felé való kereskedelmünkre bénítólag hatottak. A protestánsok a vallás szabad gyakorlásának helyreállítását követelték stb.

Mária Terézia látván, hogy a magyar nemzet minden buzgalma mellett sem feledkezik meg jogairól, május 18-án oly értelmű nyilatkozatot tétetett Pálffyval, mely szerint a magyar nemzet minden jogait épségben tartani eltökélt szándéka.

A rendeknek mindjárt összejövetelök kezdetén első dolguk volt, hogy küldöttséget meneszszenek Bécsbe, a mely részvétöket fejezze ki az özvegy császárné és királyné előtt, s átadja részvétöket és szerencsekivánataikat Mária Teréziának és férjének.

Ezután hozzáfogtak a hitlevél megállapításához s a sérelmek összeállításához. Az előbbire különös gondot fordítottak, mert ismételten tapasztalták, hogy a királyi igéretek, a melyeket egy vagy más ügyben hozandó törvényre a koronázás előtt tesznek, gyakran nem mennek teljesedésbe. A hitlevélről pedig azt vélték, hogy még a törvénynél is nagyobb biztosíték, mert megtartására a királyt világosan kötelezte esküje. Mindezeket tekintetbe véve, a hitlevelet két irányban kívánták kibővíteni: biztosítani kivánták a nemességet kiváltságos jogaiban s az országot önállásában:

Mária Terézia magyar kisérettel.
(Ridinger J. metszete.)

Hogy a nemesség jogai biztosítására oly nagy súlyt fektettek, azon nem lehet csodálkozni. Látták, hogy az uralkodóház régóta azon fáradozik, hogy mind örökös tartományaiban, mind Magyarországon a nemesség kiváltságait kevesbítse, adómentességét megszűntesse. Mi természetesebb, mint hogy minden ily törekvés ellen a rendektől régóta vallott elvet kivánták a hitlevélbe való fölvétellel szentesíteni, azt, mely szerint a teher nem a telken, hanem a jobbágy-személyen nyugszik.

Az ország önállását illetőleg emelt kivánságok között van az annyi- meg annyiszor törvénybe iktatott elv, hogy a magyar hatóságok ne legyenek az osztrákoknak alárendelve; továbbá az ország területi épségének helyreállítása a katonai igazgatás alatt álló területek és Erdély visszacsatolásával. Azt is kivánták, hogy a nádori hivatal egy éven túl üresedésben ne legyen. S hogy ennek, valamint a többi törvényes főméltóságoknak hatáskörét érvényben tartsák, a hadügyet is egészen magyar kezekre akarták bízni, továbbá kivánták, hogy a hivatalokat csak honfiakkal töltsék be, a kincstárra szállott jószágokat érdemes honfiaknak adományozzák stb. A királyasszony junius 20-án jött le Pozsonyba. Női érzékkel fölismerte, hogy mi hat a magyarra: magyar ruhát vett fel, cselédségét is abba öltöztette, s a hajón, a melyen jött, a hol csak lehetett, a magyar nemzeti színeket alkalmaztatta. A rendek, előleges tanácskozás alapján, „Vivat domina et rex noster” (Éljen a mi asszonyunk és királyunk”) kiáltással fogadták, a melyben a város közönsége is buzgón részt vett.

Pálffy János nádor.
(Belley egykoru metszetéről; az Orsz. Képtár metszet-gyűjteményében.)

Másnap fölmentek a várba, hogy meghallgassák a trónbeszédet, a melyet a királynő latin nyelven folyékonyan mondott el. Megelőzőleg Batthyányi Lajos kanczellár magyarul szólott a rendekhez. Azután átadták a királyi előadásokat, a melyek meghallgatására a rendek saját termökbe vonultak vissza, a főrendek pedig Pálffy János országbiró lakásán gyűltek össze. Az országgyűlés tárgyaiúl a koronázást, a nádorválasztást, a hadsereg szaporítását és ennek eltartására segély megajánlását tűzték ki. Tekintettel a hadsereg felállításának szükséges voltára, a királynő még ama kivánságát is kifejezte, hogy az országgyülés tárgyalásait fejezze be két hónap alatt.

A koronázás 25-ikére lévén kitűzve, mindennel sietni kellett. Már másnap – 22-én – az összes rendek fölterjesztették kivánságaikat a hitlevél iránt s ugyanakkor ment végbe a nádorválasztás. Jelöltek voltak katholikus részről: Pálffy János és Eszterházy József grófok, protestáns részről: Révay Pál és Zay Imre bárók. Szavazásra azonban nem került a dolog, mert Eszterházy kijelentette, hogy tiszteletből Pálffy iránt, a ki annyi érdemet szerzett, visszalép. Pedig a nemesség előtt nagyobb volt a népszerűsége, mivel az utolsó országgyűlésen ő volt egyike az ellenzék vezérének, s a megyék legtöbbje az ő megválasztását adta követeinek utasításul. Pálffyt ennélfogva egyhangúlag megválasztották. Még aznap fölesküdött és helyébe országbíróvá Eszterházy Józsefet nevezték ki.

Mária Terézia a pozsonyi koronázó dombon.
(Morelli G.-nek Maytens M. festménye után készült metszetéröl. A festmény a Tört. Arczképcsarnokban.)

A királynő sem késett soká a válaszszal. Ez azonban nem elégítette ki a rendeket, mert egyenesen megtagadta a hitlevél módosítását, de megigérte hozzájárulását oly törvényhez, a mely a nemesi jogokat ujból biztosítja. A többire nézve azt válaszolá, hogy kész azokról az országgyűléssel tanácskozni.

A főrendek, a kik ez időben már kezdtek a nemzet zömétől különválva „aulikusok”-ká, azaz udvari pártiakká lenni, beérték volna a kapott felelettel, de a közrendek igen rossz néven vették az elutasítást. Kivánatukra ujabb felterjesztés ment a királynőhöz, a melyben a rendek azt kérelmezék, hogy legalább oly igéretet tegyen a többi kivánatokra, a minőt a nemesi kiváltságokra tett. A bécsi miniszterek látva a magyarok határozottságát, most már maguk is azt tanácsolták Mária Teréziának, tegyen ily értelemben igéretet.

Másnap, junius 24-én tehát megjött az uj leirat. Az országgyűlés valóságos lelkesedéssel fogadta s Eszterházy József így kiáltott fel: „Harmadfél századon át nem birta ezt a nemzet megnyerni, a kegyes királynő hat óra alatt megoldotta a legkényesebb kérdéseket!”

Mária Terézia koronázásának emlékére vert érem.
(Veszerle „Érm. Táblái”-ról.)
(Előlapján a királynő mellképe e körirattal: MÁRIA THERESIA AUGUSTA; azaz: Mária Terézia ő felsége. Hátlapján a királynő lóháton, amint Szt. István kardjával a szokásos kardvágást teszi; a háttérben Pozsony városa. A körirat: APOSTOLICI REGNI HONORIFICENTIA. Azaz: Az apostoli ország hódolata. Lent: UNCTIO REGIA POSON(ii) XXV. JUN(ii) MDCCXLI vagyis: Királyi koronázás Pozsonyban, 1741. junius 25-én.

A következő napon – a mint előre tervezték – megtörtént a koronázás. Az a körülmény, hogy asszony volt a koronázandó, semmi változást sem tett a szertartásokban. Mint már Károly királynál, Mária Teréziánál is elmaradt a kérdés: „Akarjátok-e királytoknak?” Pedig már századok óta egyszer sem mondták oly őszintén az „igen”-t, a hogy Mária Teréziának mondták volna az előző napi leirattól föllelkesült rendek.

A koronázás alkalmából a nemzet ősi idők óta ajándékokkal szokott kedveskedni uralkodójának. Ez különböző természeti tárgyakon: juhokon, boron stb. kivül pénzből is áll. Az országgyűlés főbb tagjai 100,000 forintot kivántak megajánlani, mások ellenben abban a véleményben voltak, hogy 12,000 arany is elegendő. Utóbb mégis az első javaslatot fogadták el, azonban szinte zavarba jöttek, mert hála a pénztár jó kezelésének: ennyi nem volt készletben. Szerencsére Bartolotti grófné a szükséges összeget kész volt kölcsön adni.

Mig ezek az országgyűlésen történtek, addig nyugaton mindinkább oly események következtek be, a melyekről gondolni lehetett, hogy más hatalmak is követni fogják Frigyes porosz király példáját. A nymphenburgi alkudozások épen az országgyűlés alatt folytak s ezeknek némi híre körülbelül a koronázás idején a rendekhez is elérkezett. Úgy látszott, hogy a császárság ezuttal nem fog a mi uralkodónkra, illetőleg annak férjére szállani; sokan tehát azt remélték, hogy ezentul az udvar Magyarországot fogja főországaul tekinteni. S ezt annál biztosabban remélték, mert nem igen volt hihető, hogy az ellenséges hatalmak legalább egy-két jelentékeny tartományt el ne szakítsanak a német birtokokból. Nagyobb bizalommal is tárgyalták most a király benlakásának ügyét, mint egyébkor.

Egyelőre azonban még nem igen lehetett tudni: minő változásokat fog az örökösödési háború a monarchia állományában előidézni? Nem lehetett tehát arra számítva hozni uj törvényeket, hanem csakis a régi keretben. De még az esetre is csak czélszerű lehetett, ha Magyarország önállását és alkotmányosságát minél teljesebb mértékben biztosítják.

Az országgyűlés mindenekelőtt azt kivánta, hogy állítsanak föl magyar udvari tanácsot. Kik legyenek ennek tagjai? erre nézve nagy volt az eltérés a vélemények közt. Először is azt határozták el, hogy a felállítandó tanács tagjai: a nádor, a prímás, a magyar királyi udvari kanczellár, egy főpap és két főúr legyenek. De a horvát követek, támogatva Eszterházy József pártjától, a ki az országbíróság mellett a horvát-tót bánságot is bírta, azt kivánták, hogy abban a bánnak is helye legyen. Végre is abban állapodtak meg, hogy oly ügyekben, a melyek mind a tulajdonképeni Magyarországot, mind Horvátországot illetik, a bánnak is szava legyen.

Nagyobb nézet-eltérésekre adott alkalmat az a körülmény, hogy az eredeti tervezetben két „főúr” volt fölvéve. Az alsó táblán nagy megütközéssel látták, hogy az udvari tanácsból a köznemesség teljesen ki van zárva, és Fekete György meg Jeszenák Pál különös erélylyel keltek ki az egységes nemesség ily különválasztása ellen. A főrendek utóbb is kénytelenek voltak beleegyezni abba, hogy a „két főúr” kifejezés helyébe ezt tegyék: „két világi”. Ebben azonban nem foglaltatott az, hogy az udvari tanácsban köznemesnek is kell lenni, hanem csak az, hogy lehet.

Ezután a helytartótanácscsal foglalkoztak. A követek közül sokan egészen eltörlendőnek vélték e kormányszéket, mint a bécsi kormány készséges eszközét. Bővebb megvitatás után mégis elálltak e kivánságtól; csak a helytartótanács önállását kivánták biztosítani s a német fülelőt eltávolítani. Kérték ezenfelül, hogy a helytartótanács részére kiadott utasítást és esküformát velök közöljék.

Továbbá kivánta az országgyűlés, hogy a magyar hadi pénztárt a nádor s a helytartótanács alatt álló magyar tisztviselők kezeljék; hogy a magyar főbiztosságot vegyék föl az udvari tanácsba, vagy ha ez nem volna lehetséges, a magyar titkos udvari tanács befolyását terjeszszék ki a hadügyekre is. Mert az a szabály, hogy magyar ügyekben a hadi tanácsnak a kanczelláriával egyetértőleg kell eljárnia, mindeddig a papiroson maradt.

De nemcsak a politikai s a hadügyi igazgatásra terjedt ki a rendek figyelme: a pénzügyet is emanczipálni akarták a bécsi udvari kamara fenhatósága alól. Kivánták ugyanis, hogy a magyar kamara a törvények értelmében teljesen független legyen; hogy a harminczadokat, bányákat és sóhivatalokat szintén a magyar kamara alá rendeljék s azokban is magyar tisztviselőket alkalmazzanak.

Ama helyzet viszásságát is érezték a rendek, hogy a magyar országgyűlés semmi pénzről sem rendelkezhetik a maga belátása szerint. Ezért elhatározták egy „országos pénztár” felállítását, a melybe minden mázsa só után 15 krajczár folyt volna be, továbbá a kivitt marhára s a dohányra vetendő vám, valamint a honosítási díj, a melyet 3000 aranyra kívántak emelni. Kivánták egyszersmind, hogy a honosítottak közül az országgyűlési tagságtól foszszák meg azokat, a kiknek birtokuk nincs.

A fölterjesztést, a mely mindezeket magában foglalja, julius 8-án küldték fel az uralkodóhoz.

A másik ügy, a mely a rendeket igen foglalkoztatá, a kormányzó-társ kérdése volt. A királynő ekkoriban még nem igen bízott a maga erejében, azért az országos gondok viselésére férjében támaszt kívánt nyerni. Említők, hogy a miniszterek minden ellenzése mellett ki is nevezte férjét az örökös tartományokban e tisztre. A dolog nem maradt titokban és számosan az előkelők közül kedves dolgot véltek cselekedni a királynőnek, ha keresztül viszik, hogy a magyar országgyűlés önként ajánlja fel Ferencz István herczegnek a kormányzó-társi méltóságot. Már a koronázás előtt folytak a prímásnál értekezletek ez iránt. A rendek azonban nem viseltetvén jó indulattal Ferencz herczeg iránt s maga a nádor is ellenezvén a tervet, a felajánlás elmaradt. De Mária Terézia követelte férje megválasztását, kijelentvén, hogy ha a rendek a választást meg nem ejtik, úgy királyi hatalma teljességéből fogja férjét kinevezni. A nádornak, ha nem akarta törésre vinni a dolgot, nem maradt más hátra, mint hogy most már ő is igyekezzék a rendeket a királynő kivánságához való hozzájárulásra bírni. Ezek azonban ennek ellenére megmaradtak előbbi álláspontjukon.

A rendeknek sokáig kellett a válaszra várakozniok. Az udvar nem talált okot a sietségre, mert az adandó válasz úgy sem volt olyan, a mely a rendeket kielégíthette volna. Elutasították ama kivánságot, hogy a titkos tanácsnak a nádor, a prímás s a bán legyenek tagjai, el azt, hogy külön magyar titkos tanácsot állítsanak fel. Mindössze csak annyit igértek meg, hogy magyarokat is vesznek fel a tanácsba, s hogy a Magyarországot illető ügyeket magyarok tanácsával fogják elintézni. A helytartótanácsot illetőleg sem javasolt változtatást az udvari bizottság, a mely a fölterjesztést tárgyalá. Megigérték ugyan, hogy közlik az utasítást és esküformát, de csak tudomásul vétel végett, azok megállapítása kizárólag a felség joga lévén. A főhadi-bizottságra nézve javaslatba hozott uj rendszert is elvetették s csak a netalán beférkőzött visszaélések orvoslását helyezték kilátásba. Hasonló volt a válasz a kamara ügyében is. Megigérték, hogy a központi udvari kamaránál magyarokat is alkalmaznak, de a teljes függetlenítést nem találták czélszerűnek. A só- ügynek a bécsi kamara hatásköre alól való kivonását szintén nem találták helyesnek, annál kevésbbé, mivel a só legnagyobb részét a Magyarországtól külön igazgatott Erdélyből hozzák.

Ilyenformán hangzott a királyi leirat, amely julius 22-én készült el, de csak hat napi feltartóztatás után küldetett le a már türelmetlenkedő rendeknek.

El lehet képzelni, hogy minő hatást tett. A rendek abban a hitben voltak, hogy ha máskor vonakodik is az udvar eleget tenni a magyar nemzet ama kivánságainak, hogy a törvényekben megállapított függetlenség a valóságban is érvényesüljön, most, mikor a királyné trónja ugyancsak inog, nem fogja azokat megtagadni. És íme: előttük a leirat, a mely mindössze csak annyit igér hogy a visszaéléseket orvosolni fogják s hogy néhány magyar ember hivatalt fog kapni az udvari főkormányszékeknél.

Pécsy Zsigmond itélőmester olvasta fel a leiratot. Az olvasást néha-néha meg kellett szakítania, oly hangos volt a zúgás, oly élesen tört ki egyik-másik követből a gúnyos nevetés. Némely követek a személynök körül csoportosulának és kijelenték, hogy miután a szerencsés működésre még csak kilátás sincs, nem akarják Pozsonyban hiába vesztegetni a pénzt s az időt; ennélfogva kérjék meg a királynőt, hogy zárja be az országgyűlést. A főrendek is, bár csöndesebben, de szintén elégületlenül hallgatták a leiratot.

Egy dolgot azonban az igazság nem enged hallgatással mellőznünk. Azt t. i., hogy a királyi válasz nem róható fel egyedül a német minisztereknek, mert abban tetemes részök volt a nádornak, a prímásnak s a magyar kanczellárnak is, tehát azoknak, a kiknek hivatásuk volt, hogy a nemzet érdekeit képviseljék. Sőt egyes pontoknál a németek mutatkoztak engedékenyebbeknek. Ők például készek voltak a kanczellária javaslatát elfogadni, mely szerint a magyar kamara a bécsi udvari kamarával csak levelezést folytasson; a nádor és a prímás azonban az egység szükséges voltát hangsúlyozták, s csak azt követelték, hogy magyarokat is alkalmazzanak ott.

A királyi válasz leérkezése után való napon az alnádor elnökölt, mint a személynök helyettese. A zavar azonban ekkor is még oly nagy volt, a követek oly erélyesen követelték hazabocsátásukat, hogy érdemleges tárgyalás nem volt lehetséges. Az alnádor látván a helyzet kritikus voltát, jelentést tett róla a személynöknek s a nádornak, a kik azután minden erejöket megfeszíték, hogy a rendeket lecsillapítsák. Annyit csakugyan sikerült elérniök, hogy Okolicsányi János julius 31-én azzal az indítványnyal lépett föl, mely szerint lehetetlen lévén, hogy az eddig kegyelmesnek mutatkozott királynő jóindulatát teljesen megvonja a nemzettől, forduljanak hozzá ujabb felirattal. A rendek elfogadták az indítványt s ujból megindult a vita.

A hangulatot illusztrálja az a körülmény, hogy versben és prózában majdnem naponkint jelentek meg a német minisztereket s a királynő többi „gonosz tanácsadóit” gúnyoló iratok, sőt magát a királynőt sem kimélték. Kezébe játszottak egy iratot, a melyben el volt mondva, hogy mintegy rókaprémbe burkolva be tudta magát hizelegni a nemzet jóakaratába, most azonban valóságos alakjában mutatja magát, a mely azonban igen különbözik az anyáétól, minek magát kiadta.

Lassanként mégis csillapult az udvar és királynő iránt az elkeseredés, s kölcsönös izengetések után végre elkészült a második fölirat, a mely egyben-másban engedett a kivánatokból. Különösen elejtették azt a kivánságot, mely a magyar királyi udvari tanács fölállítását tárgyalja. Az ujabb föliratot augusztus 30-án terjesztették föl.

Mária Terézia.
(Meytens Márton festménye után, 1743-ban készült párisi metszetről. – Eredetije az Orsz. Képtár metszet-gyűjteményében.)

Míg Magyarországon a király s a nemzet közt folytak az alkudozások, addig nyugatról mind vészterhesebb felhők tolultak. A bajor választó rendbe hozta hadseregét s julius 31-én már Passaunál állott vele. Támogatására francziák is jöttek, s köztük meg a bajorok között augusztus 16-án végleg megállapították az egyességet. Megjelent Schmettau porosz tábornok is – ugyanaz, a ki azelőtt osztrák szolgálatban állt – s ura nevében a „szívbe döfés”-elvét ajánlotta a bajor választónak a szövetségesek programmjául. Ez az elv olykép lett volna valósítandó, hogy az egyesült bajor és franczia had a Duna mellett nyomult volna Bécs ellen, Frigyes pedig Morván keresztül; Bécsből aztán Mária Teréziának a béke föltételeit könnyen diktálhatni vélték.

Azonban a szövetségesek terve hajótörést szenvedett ama hazug politikán, a melyet Fleury bíboros követett. De ha a nagyszerű hadviselés elmaradt is, nem maradt el Felső-Ausztriának elözönlése a bajoroktól, akiket franczia segédcsapatok támogattak. E tartomány részint közönyös, részint bajor-párti rendei ugyanis megakadályoztak minden hatályosabb védelmi intézkedést, úgy hogy Pálffy parancsnoknak nem maradt más hátra, mint hogy a nélkül is csekély hadával az Enns mögé vonuljon vissza.

Ugyanekkor más oldalról is fenyegető veszedelem közeledett. Említettük, hogy az ausztriai örökösödés kérdésének fölvetésekor a szász választó Mária Terézia pártján állott. De a mint úgy alakultak a viszonyok, hogy a Habsburg-örökség felosztása elkerülhetetlennek látszék, azzal a gondolattal kezdett megbarátkozni, hogy ő is belép a szövetségbe Mária Terézia ellen, nehogy a másik két választó fejedelem: a porosz s a bajor túlszárnyalják. Az alkudozások, mint azt Bécsben is tudták, szeptember elején ez iránt igen élénken folytak Drezdában, s ugyanazon hó 19-ikén megegyezésre is vezettek.

Szeptember elején tehát mindezek a dolgok már a megvalósuláshoz közeledtek és semmi kétség sem lehetett, hogy tényleg bekövetkeznek. A helyzet lényegesen kedvezőtlenebb volt, mint a koronázáskor. Az ellenség közeledtén kivül növelte az aggodalmat az a körülmény, hogy ama népek, a melyeket régóta mindig a dinasztia elsőszülött gyermekei gyanánt tekintettek, a melyekre minden jótéteményt pazaroltak s a melyekre épen ezért leginkább számíthatni véltek, a királynő sorsa iránt legalább is közönyösen viselkedtek, ha épen árulóknak nem voltak is nevezhetők.

Az öreg miniszterek ennek láttára kétségbeestek, de orvosszert a baj ellen nem igen tudtak ajánlani. Minden rábeszélő tehetségöket megfeszítve tehát arra bírták a királynőt, hogy a porosz királynak békét ajánljon fel. De már késő volt: Frigyes kijelenté, hogy szövetségeseit nem hagyhatja el.

Ilyképen odafejlettek a viszonyok, hogy a helyzet urai azok a magyar előkelők lettek, a kik hazánkat kivánván a monarchia központjává tenni, azt tűzték ki czélul, hogy a király s a nemzet közti viszonyt mind bensőbbé tegyék. Az általános kétségbeesés közepette azzal a javaslattal léptek Mária Terézia elé: forduljon egész bizalommal a magyar nemzethez, tárja fel előtte veszélyes állapotát s biztos lehet, hogy a nemzet nemcsak nem tűzi ki a Rákóczy lobogóját, hanem megtisztelve fogja magát érezni királyának beléje helyezett bizalmától; el fogja feledni a visszautasító modort, a melylyel a királynő jogos kívánságait csak nem rég is fogadta, s megmentéseért a legnagyobb áldozatoktól sem fog visszariadni.

A „Witam et sanguinem” jelenetének egykoru allegorikus ábrázolása.
(Schmitner F. L. metszetéről; a cs. és kir. családi hitbizományi könyvtár metszet-gyüjteményében.)

„Vitam et sanguinem!”
(Mayer K.-nak egykoru festményről készült metszetéről – A festmény Bécsben Ő Felsége személye körüli miniszteriumának palotájában.)

A miniszterek a javaslat elfogadását minden módon meg akarták akadályozni. De a királynő nem volt oly elfogult nemzetünk iránt s rászánta magát, hogy megteszi, a mit a magyar urak ajánlanak.

Ezt a határozatot a királynő épen nevenapján, szeptember 10-én hozta, s vele született élénk természeténél fogva nem lévén semmi kedve a dolognak további halasztásához, más napra magához hivatta az országgyűlés mindkét tábláját.

A királynő fekete szőnyeggel borított trónon ülve, gyászruhában fogadta a rendeket. Már megjelenése is nagy hatást tett. A mint ki-ki helyet foglalt, Batthyányi Lajos kanczellár szólott. Előadta a helyzetet, elmondta, hogy a külföldi hatalmasságok minden jog és igazság ellenére, csak holmi ürügyekre támaszkodva háborút indítottak a királynő ellen, hogy a századok óta erősen álló monarchiát megdönthessék. Elmondta, hogy terveik nem maradtak teljesen sikertelenül s immár ott állunk, hogy az uralkodó székvárosát is minden pillanatban félteni lehet a bajoroktól. Ő felsége – úgymond – e veszélyek közepette a rendek hűségére bízza saját felséges személyét, udvarát, koronáját. Abban a reményben hívta magához őket, hogy a hűség s a szeretet buzgalmától indítva, egységes erővel és értelemmel oda fognak törekedni, mikép az ellenség jogtalan törekvése meghiúsíttassék, hogy ő felségének és udvarának, valamint országainak biztosságáról haladéktalanul gondoskodva legyen, s ekként a magyar nemzet ősi hírneve az egész világ előtt helyre álljon.

Miután a kanczellár a maga beszédét elmondta, a királynő állott fel. „Helyzetünk szomorú volta – így szólt – arra bírt bennünket: tudassuk kedves Magyarországunk hűséges rendeivel, hogy az ellenség Ausztria nevű örökös tartományunkba betört s Magyarországot is fenyegeti, egyszersmind írásban is közöljük az ez ellen szükséges eszközöket. Veszélyben forog Magyarország s annak szent koronája, veszélyben saját személyünk és kedves gyermekeink. Mindenektől elhagyatva, egyes-egyedül a magyar nemzet hűségéhez s ős időktől ismert vitézségéhez folyamodunk. Kérjük a rendeket, hogy a végső veszedelmet tekintve, minden haladék nélkül gondoskodjanak személyünk és gyermekeink, országaink és koronánk biztonságáról. A mennyiben rajtunk áll, mi is megteszünk mindent, hogy Magyarország és népe régi jó állapotába és fényes hírnevéhez jusson.”

Beszéde vége felé megeredtek a királynő könnyei, a mikor pedig gyermekeit említé, hangos zokogásban tört ki. A magyar nemzet képviselőire nagy hatást tett ez a jelenet. Megfeledkeztek a mult minden szenvedéseiről, meg arról, hogy a királynő csak pár nap előtt is oly visszautasítólag viselkedett a magyar nemzet jogos kívánságaival szemben; hajlandók voltak mindezt nem az uralkodóháznak s a királynőnek, hanem az idegen minisztereknek róni föl. Csak azt nézték, hogy királynőjük veszedelemben van. Ilyen lévén a hangulat, csak épen a forma kedvéért szólott a prímás, hogy kijelentse a rendek nevében készségöket. Sokkal ékesebben szólott minden szónoklatnál a rendek egyhangú kiáltása: „Vitam et sanguinem! Moriamur pro rege nostro!” („Életünket és vérünket! Haljunk meg királyunkért! ”)

De nemcsak tüntetni akartak eleink. Nagyon jól tudták, hogy olyan, minden gyöngülése mellett is tekintélyes országhoz, mint hazánk, nem tüntetés, hanem tények illenek és pedig gyors tények. Elhagyva a királyi palotát, a főrendek termében gyűltek egybe összes ülésre. Itt fölolvasták a királynőnek beszédében is említett írásbeli előadását, a melyben a nemzet általános fegyverre kelését kéri. A prímás és a nádor közölték a rendekkel, hogy levelet kaptak a bajor választótól, a melyben előadja Magyarországhoz való állítólagos jogait. Az országbíró, a nemzetnek ezen inszinuáczión való megbotránykozását tolmácsolandó, azt indítványozta, hogy a bajor választó levelére czáfolatot készítsenek. A nádor viszont a hadi intézkedések szükségét magyarázta, s hogy nagyobb legyen a buzgalom, kijelenté, hogy bár vén ember, a haza s a királynő szolgálatában kész életét és vérét föláldozni. Az előterjesztés következtében aztán bizottságot választottak, hogy még az nap elkészítse a királynőnek adandó választ. Érdekes, hogy a bizottság választásakor Teleky Mihály fölállott s a maga, valamint a többi, a tulajdonképeni Magyarországon is birtokos erdélyi urak nevében azzal az indítványnyal lépett elő, hogy a bizottságba közülök is válaszszanak valakit, hogy Erdély legalább erkölcsileg képviselve legyen. Öt órakor délután egybegyűlvén a rendek, a választ csakugyan elfogadták és felküldték. Tartalma körülbelül az, a mit a fölkiáltások elmondtak, t. i. hogy a nemzet minden erejét fölajánlja.

Ferencz lotharingiai herczeg, Mária Terézia férje.
(Liodart metszetéről; a cs. és kir. családi hitbizományi könyvtár metszet- gyüjteményében.)

Másnap részletesebben megállapították, hogy mit állítanak fegyverbe. Számításuk szerint az összes hadnak 80–100,000 emberre kellett mennie. Elhatározták, hogy nagy éléstárakat állítanak föl az ország nyugoti részében. Elhatározták a testőrség felállítását az országban lakandó királynő védelmére. Ez ötszáz nemes ifjúból állt volna s ugyanannyi fegyveres szolgából. Azután fölszólítást intéztek Bécs városához: gondoskodjanak tisztviselői az erődítésről és élelmezésről akkép, hogy magukat a magyar hadak megérkezéseig védelmezni tudják; különben tűzzel-vassal büntetik őket, ha városukat akár hanyagságból, akár árulásból az ellenség kezébe juttatják.

Ugy járt el a magyar nemzet, mint az igazi jótevők szoktak: úgy érezte magát, mintha annak lekötelezettje volna, a kit megmentett. Míg a királynő hatalma látszólag biztosan állott, addig visszautasította ama kivánságát, hogy férjét kormányzó-társul válaszsza: most, hogy a helyzet reá nézve kedvezőtlenné változott, kész volt abban is kedvére tenni. Szeptember 19-ikén Ferencz herczeg elnyerte a kivánt méltóságot. Két nap mulva a királynő kezébe letette az esküt. Ez alkalommal Mária Terézia megmutatta a rendeknek kis fiát: Józsefet is, azt mondván, hogy mása nincs, tehát ezzel kedveskedik a nemzetnek.

Meg kell azonban vallani, hogy volt még más ok is, a mely a rendeket arra bírta, hogy az addig visszautasított kormányzó-társi méltóságot elfogadják. Eleink a lelkesedés idején sem feledkeztek meg jogaikról, s a királynőhöz való ragaszkodáson kivül a „jó tettért jót várj” elv is vezette őket szeptember 11-iki, 12-iki és 19-iki határozatukban. E felfogásnak Szirmay Tamás már szeptember 15-ikén adott kifejezést, kijelentvén, hogy a megajánlott fegyverkezés csak akkor vezethet üdvös eredményre, ha a nemzetet is megvigasztalja a királynő kivánságai teljesítésével. Ennek kövctkeztében az alsó-tábla végzést hozott, mely szerint küldöttség menjen a felséghez, hogy kérje néhány magyarnak a titkos tanácsba leendő haladéktalan kinevezését, továbbá, hogy a magyar ügyekhez nem értő minisztereket ezek intézéséből zárják ki. A küldöttség elmaradt ugyan, de a királynő többek előtt kijelentette, hogy el van határozva a rendek eme kivánságának eleget tenni, mint azt az augusztus 30-ikán hozzá intézett második fölterjesztésre adandó válaszából is látni fogják. Grassalkovich aztán a királynőnek eme szóbeli s csak általánosságban tett igéretét felhasználva, olyan szókat ejtett, mintha csak arra volna szükség, hogy a nemzet a kormányzó-társat elfogadja, s akkor biztos a kedvező válasz.

Pár nap mulva; szeptember 24-én megérkezett a leirat a rendek második fölterjesztésére, de bizony nem igen volt köszönet benne. A kivánatok közül a királynő többet visszautasított, a mi a nagy engedmények és Grassalkovich biztatásai után borzaszó vihart keltett. Különösen Okolicsányi János zempléni követ tűnt ki, mint az elégületlenek főszónoka. Ő a választ épen nem találván kielégítőnek, azt indítványozta: küldjenek harmadik feliratot a felséghez. A főrendek nagy része meg volt elégedve a leirattal, de más rész a követekkel tartott, s közülök egy: ifj. Eszterházy Ferencz nyitrai püspök azt mondá, hogy biztosan tudja, mikép a királynő másképen határozott, mint a hogy a leiratban áll. Ez természetesen olaj volt a tűzre.

József föherczeg gyermekkori arczképe.
(Hubraken J. metszetéről, amely Meytens M. festménye után készült. A cs. és kir. családi hitbizományi könyvtár metszet-gyüjteményében. – A kép magyar ruhában ábrázolja a kis föherczeget.)

Hiába mondta Grassalkovich, hogy a rendek eljárása olyan, mintha valaki tűz idején nem az oltásról gondoskodnék, hanem azon törné a fejét, miként rendezze el házának bútorait; hiába hasonlította Berényi zempléni főispán a követeket s a velök tartó főurakat ama beteghez, a ki nem orvosláshoz lát, hanem azon gondolkozik, milyen ruhát hordjon, ha felgyógyul: a követek nagyon jól tudták, hogy e hasonlatok nemcsak azért sántítanak, mert minden hasonlat sántít, hanem azért is, mert Magyarországot, legalább egyelőre, semmi veszedelem nem fenyegeti, hanem igenis a királynő többi országait.

Az udvari-pártiak végre is kénytelenek voltak beleegyezni abba, hogy harmadik feliratot küldjenek a felséghez, a melyet aztán október 4-én nyujtott be a nádor. A királynő ujabban is nagy tanácsot tartott, a melyben csak két magyar: Batthyányi kanczellár és Koller udvari tanácsos vett részt. Abban állapodtak meg, hogy az adott viszonyok között nem lehet mást tenni, mint hogy teljesítsék a rendeknek a nélkül is leszállított kívánságait. Ez értelemben szerkesztették meg aztán a leiratot, a mely október 7-én felolvastatván, általános megelégedést keltett.

Grassalkovich Antal.
(Zeller Sebestyén egykorú metszetéről; az Orsz. Képtár metszet-gyüjteményében.)

Ez értelemben készültek el a törvények is. A nemesség sarkalatos jogait megerősítették; kimondták, hogy a nádor, a primás s a bán hivataluk régi hatáskörében megmaradnak. A nádori adományok érvényesek, ha egy év alatt sem erősíti is meg a király; a primás kezébe visszabocsátják a király kettős pecsétjét. Hogy a királyok ezentúl ne hagyják a nádori méltóságot üresedésben, törvénybe iktatták, hogy eme tisztség betöltése végett a nádor elhunyta után egy év alatt országgyűlés tartandó. Az ország ügyeit a király magyarok tanácsával végzi; az úgynevezett concursusokat csak abban az esetben fogja összehívni, ha valamely ellenség hirtelen üt az országra, s így országgyűlést tartani lehetetlen. A királynő biztosítá a rendeket, hogy a kanczellária, a helytartótanács, a magyar királyi kamara mint valóban független kormányszékek fognak fentartatni, az utóbbinak hatáskörébe visszabocsáttatván a bánya- s a sóügy is. S mindezen hivatalokra, különösen pedig a hadi-biztosi és pénztárnoki állomásokra magyarokat fognak kinevezni, megjegyezvén, hogy a hadi pénztárak a háború befejeztével teljesen nemzeti kezelés alá kerülnek.

Az ország területi épségét illetőleg megigérte a felség, hogy mind a Dráva-Szávaközt – ezt a területet ekkoriban kezdték tévesen Szlavóniának nevezni – mind a Temesközt, mind pedig a Tisza-Maros-melléki katonai vidékeket, visszacsatolja az országhoz, mihelyt csak kissé békésebb állapotok állnak be. Ugyanily igéretet tett az Erdély kormánya alatt maradt „Részek”-et illetőleg is, de föltételül kitűzte az erdélyiek előzetes megkérdését.

A polgárok személyes biztonsága érdekében határozattá lőn, hogy névtelen föladásoknak ezentúl helyet ne adjanak. Ha a királyi ügyész valakit más valakinek vádjára pörbe fog, a vádló nevét is köteles megnevezni, a várak parancsnokai pedig semmi hatóságot ne bitoroljanak a polgárokon. Pöröknél a királyi fiskus csak oly félnek tekintendő, mint akárki más.

A közgazdaság érdekében kevesebb történt. Mindössze Buccarin át biztosították a szabad marhakivitelt; a háború után való időre ugyanazt igérték a német birodalom felé is. Az Ausztriába való kivitelre nézve intézkedéseket igértek az ottani rendek meghallgatása után. A morva garast elfogadott pénznemül nyilvánították, de a mellett kikötötték, hogy magyar aprópénzt elegendő mennyiségben verjenek.

Igen fontos az a határozat, a melyet a katonaság ügyében hoztak. E szerint a megyék részéről kiállított telek- katonaságot fizessék az országos hadi adóból, a törzstiszteket nevezze ki a felség, a kisebb tiszteket a kapitánytól lefelé ellenben válaszszák a megyék. Ez biztosítékul szolgált az iránt, hogy a magyar katonát magyar, nem pedig idegen szellemben fogják vezérleni.

Az országgyűlés utolsó napjaiban nagy vita volt az egyháziak s a világiak között. Az utóbbiak ugyanis azt kivánták, hogy miután a papság már nem állít ki bandériumokat, a tizedek tizedét fordítsák a nemesi fölkelés költségeire. A papság ellenben azt vitatta, hogy ehhez nem járulhat a pápa különös és csak egy alkalomra szóló engedélye nélkül. A bandériumok kiállításától is vonakodott, a mit a világiak az előbbinek megtagadása után kivántak. Hogy azonban ne látszassék fukarkodni akkor, a mikor mindenki áldozatot hoz, a papság késznek nyilatkozott ezúttal megfelelő összeget a királynő rendelkezésére bocsátani. A két fél nem tudott megegyezni, s így a királynőt hívták fel biróul. A dolognak az lett a vége, hogy a királynő ezúttal elfogadta a papok ajánlatát, az ügy végleges eldöntését későbbre halasztván.

Az utolsó érdemleges gyűlést október 27-ikén tartották. Két nap mulva volt a bezáró gyűlés, a melyen a királynő latinul, Batthyányi kanczellár magyarul szólt a rendekhez. Ezután még a törvények meghallgatására hívták össze a rendeket, a minek megtörténtével öt havi együttlétel után az országgyűlés szétoszlott.

* * *

A nemzet ígérete nem volt puszta szó. Az országgyűlés alatt már megkezdődött a nagymértékű fegyverkezés s nehány héttel szétoszlása után a sereg felkészült. Az eddigi magyar csapatok betudásával felállítottak kilencz gyalog- és tizenegy huszárezredet. Amazok 3-3000, ezek 1200-1200 emberből állottak. A főbb tiszti állomásokat Eszterházy Antal és Miklós, Forgách Ferencz és Imre, Bethlen Farkas, továbbá az Andrássyak, Hallerek, Benyovszkyak, általában a legelőbbkelő főúri családok tagjai foglalták el, mig a kisebb tisztségeket a köznemesekkel töltötték be. Ehhez a negyvenezeret meghaladó rendes hadhoz járult még a tizenhatezerre menő nemesi fölkelés, a melynek parancsnokai – a négy kerület szerint – Eszterházy Ferencz és József, Csáky György és Károlyi Sándor valának. Erdélyből volt mintegy hat, a határőrvidékből tizenháromezer ember. Ezekhez járultak még az egyes uraktól: Eszterházy Antal herczegtől, Batthyányi Károly gróftól, Beleznay Jánostól, Patacsics Gábor kalocsai érsektől saját költségökön kiállított csapatok.

A magyar nemzet föllépése döntötte el az úgynevezett „osztrák örökösödési háború” sorsát. Nem mondhatnók ugyan, hogy egyedül a magyar fegyverek vívták ki Mária Terézia diadalait, bár seregének igen jelentékeny része a magyarságból került ki s bár a magyar vezérek kiváló érdemeket szereztek. A mi a magyar nemzet föllépését döntővé tette, az főleg erkölcsi hatása volt. A magyar országgyűlésig Mária Terézia csak ellenségeket és semlegeseket látott: ez volt az első ellenséges föllépés a szövetségesek ellen, ez szolgált buzdításul azoknak, a kik Mária Terézia ügyével rokonszenveztek, de a lehető sikeren kételkedve, semlegesek maradtak. A magyarok föllépése után kezd az osztrák tartományokban is előtérbe lépni a Mária Terézia-párt, ezután kezdenek a Mária Terézia ügyével rokonszenvező hatalmak: Angolország és Hollandia is hajlandóvá lenni a fegyverkezésre. Sőt még azokban az országokban is nagy volt a hatása a magyarok föllépésének, a melyek háborút viseltek Mária Terézia ellen. A kormányok nézete ugyan nem változott meg, de a nép, kivált Francziaországban, az egész hadviselést igazságtalan s dicstelen vállalatnak kezdte tekinteni. Voltaire ennek hatása alatt írta Mária Teréziához üdvözlő ódáját. Ily hatása volt a magyar nemzet föllépésének.

A királynő, hogy a nemzet lelkesedését ébren tartsa, egész deczember 11-éig Pozsonyban maradt. A téli időre azonban nem maradt a várban, hanem a primásnak a városban levő palotájában szállott meg. A Pozsonyban maradásnak még egy oka volt: Bécs veszedelemben forgott s így az uralkodónak nem volt tanácsos ott lakni, Bécsen kívül pedig Pozsony látszott e czélra legalkalmasabbnak.

Az alatt ugyanis, míg az országgyűlés a védelem érdekében megállapodásra jutott, az ellenség mind közelebb és közelebb nyomult. Október 2-ikán a bajor választó már a felső-ausztriai rendek hódolatát fogadta.

Mária Terézia helyzete ugyan jelentékenyen javult az angol közvetítés mellett. Frigyes porosz királylyal, október 9-én, Klein-Schellendorfnál kötött egyezmény következtében. E szerint békére kellett volna lépniök egymással, a minek fejében Frigyes Sziléziának nagy részét nyerte volna. Úgy látszik Frigyes elhatározásában nagy része volt neheztelésének a bajor-franczia hadsereg lanyha föllépésén, a mely lehetetlenné tette Bécs ellen intézett tervét, valamint annak, hogy a szövetségesekkel éreztetni kívánta fontosságát.

De a titokban tartandó egyezmény korán sem volt elégséges Bécs biztosítására. Ha egyelőre nem is kellett tartani attól, hogy két oldalról támad az ellenség, a bajor-franczia sereg is elég fenyegető volt arra, hogy a királynő jobbnak látta Pozsonyban lakni inkább, mint Bécsben. Különben a schellendorfi egyezmény hatása csak rövid ideig tartott. A bécsi kormány sietett azt kéz alatt köztudomásra hozni, a mit aztán a porosz király arra használt föl, hogy Mária Terézia minisztereinek keserű szemrehányásokat tegyen s az egyezményt fölbontsa. Annyit mindenesetre elért Frigyes, hogy november elején közte s a bajor választó között uj egyezmény jött létre, a mely állását erősebbé tette. De az is igaz, hogy az osztrák-porosz fegyverszünet, a mely október havát betöltötte, a szövetségesek hadviselésére egészben véve hátrányos vala.

Novemberben ujból megkezdődött a harcz. Mária Terézia ezért még mindig nem tarthatta czélszerűnek a Bécsbe való visszatérést. Csak akkor gondolhatott erre, mikor nyilvánvaló lett, hogy a bajor-franczia sereg letett a Bécs ellen való tervéről, s e helyett Csehország meghódítását tűzte ki feladatául. Ebben egyik főrugó az a félelem volt, hogy a szász választó Csehország elfoglalásában eléje kerül. November második felében tehát Károly Albert seregét ezen, Mária Terézia seregeitől majdnem teljesen elhagyott tartományba vezette. 26-án megnyilt előtte Prága, deczember 7-én magát cseh királylyá kiáltatta ki, két nap mulva pedig a rendek hódolatát fogadta.

Miután így nagyjából elfoglalta amaz osztrák tartományokat, a melyeket az osztozó tervben neki szántak, nem folytatta tovább a harczot. Figyelmét az uj esztendőben a frankfurti események foglalták el. A német birodalom választófejedelmei ott gyűltek össze a római-német császári szék betöltése végett. Francziaország e méltóságot szintén a bajor választónak szánta, a miben a többi szövetségesek: a porosz király, a szász s a pfalzi választó, valamint a kölni érsek is támogatták. Az eredmény az lőn, hogy a császári székbe nem Mária Terézia férjét, a mint az kivánta, hanem a bajor választót ültették, a ki, mint császár, VII. Károly nevet vett fel.

VII. Károly császár.
(Sarvique D. metszetéről, mely Marrés Gy. festménye után készült. A metszet a cs. és kir. családi hitbizományi könyvtár metszet-gyüjteményében.)

E közben a magyar csapatok teljesen fölkészültek s Mária Terézia most már képes volt oly seregeket küldeni az ellenség ellen, a melyek nemcsak védőleg működhettek, hanem támadólag is léphettek föl.

Az ekkor valóban osztrák-magyar, sőt első sorban magyar haderőt két felé osztották: az egyik sereget Khevenhüller, a másikat Károly lotharingiai herczeg, a királyné sógora vezette. Khevenhüller mindjárt az év elején megkezdte a bajorok visszaszorítását. A sors nem eléglette meg ezek szerencsétlenségét, még azzal a gúnynyal is tetézte, hogy Linzet akkor vették be, mikor Károly Albertet császárrá választották; koronázásával egyidejűleg pedig saját országának fővárosa: München is Mária Terézia kezébe esett. Nemsokára a királynő hadai az egész országot elfoglalták, néhány erődített hely kivételével, miközben a határőrvidéki és egyéb délszláv csapatok, a melyeknek vezérei közül két német, u. m. Trenck és Menzel voltak a leghíresebbek, borzasztó pusztításokat követtek el.

A monarchia másik serege csak tavasz nyiltával nyomult elő a Morvában álló poroszok ellen. Ez még inkább magyarokból állván, mint Khevenhülleré, parancsnokai a magyaros harczmódot nagyobb mértékben igyekeztek alkalmazni. E tekintetben különösen a Beleznay-huszárok szereztek hírt. A magyaros hadviselésnék volt köszönhető, hogy a poroszok minden nagyobb csata nélkül kénytelenek voltak Morvát elhagyni és Csehországba vonulni vissza, a hol bajor, franczia és szász hadakkal voltak összetömörülve. A lotharingiai herczeg ide is követte őket s elhagyva az addig sikeresnek mutatkozott kerülgető harczmódot, május 17-én Chotusitz mellett csatába ereszkedett. A csata alkalmat adott a huszárság és vezére: Batthyányi Károly fényes tulajdonainak kitüntetésére, de annak bebizonyítására is, mennyivel különb a porosz gyalogság az osztráknál s mennyivel nagyobb hadvezér Frigyes király Károly herczegnél.

Khevenhüller Lajos András gróf.
(Schmitner F. L.-nak Kobler P. festménye után készült metszetéről. A cs. és kir. családi hitbizományi könyvtár metszet-gyüjteményében.)

A porosz király azonban nem használta fel e diadalt arra, hogy ujból megkisértse a Bécs felé nyomulást. Ő teljes mértékben és pedig méltán elégedetlen volt szövetségeseivel, a kik oly könnyedén engedték oda Bajorországot Mária Terézia hadainak. Azért újabb győzelmét, a mely Bécsben lehűtőleg hatott, arra használta fel, hogy a magyar királynővel kibéküljön. De Mária Terézia és miniszterei is örvendhettek, hogy megszabadulnak ily ellenségtől, s ezért készek voltak Frigyest majdnem egész Szilézia átengedésével kielégíteni. Az előzetes békeföltételeket ily viszonyok közepette már junius 11-ikén megállapították Boroszlóban, magát a békét pedig julius 28-ikán Berlinben kötötték meg. Nemsokára ezután a szász választó is letette a fegyvert s szeptember 11-ikén vele is létrejött a béke.

A legutóbbi események következtében a porosz s a szász katonaságot kivonták Csehországból, a melyet most már csak az egyesült bajor-franczia had tartott megszállva. Az időpont ennélfogva alkalmasnak látszott a Chotusitznál elejtett fonál fölvételére. Az e czélból kiküldött sereg vezérletét maga Ferencz herczeg, a királynő férje vette át. Csakugyan sikerült is a franczia-bajor hadat Prágába szorítani, a segítségül küldött Maillebois franczia vezért pedig Bajorországba, a melynek nagy részét a franczia-bajor had az év folytán visszafoglalta volt. Maga Prága sokáig hősiesen tartotta magát, de ujévre azt is feladta Chevret nevű parancsnoka.

Prága elestével a franczia sereg teljesen kiszorult Csehországból, csupán Eger volt még kezében, a melynek ostromát Festetics vezette. Igy állván a körülmények, Mária Terézia igyekezett jogát a koronázással is erősbíteni, a mely 1743. május 12-én ment végbe.

Az 1743-ik évi hadviselés még több sikert mutathatott fel. A dél-németországi sereg vezérletét ezúttal Károly lotharingiai herczegre bízták, tanácsadóul a magát több ízben kitüntetett Khevenhüllert adván melléje. A sereg föladatává Bajorország meghódítását tették, a mire a bécsi kormány nagy súlyt fektetett; ugyanis elvül tűzvén ki, hogy német területet nem veszthet a monarchia, mindenkép arra törekedett, hogy az átengedett Sziléziáért Bajorország meghódításával szerezzen kárpótlást. A Braunau és Simpach mellett aratott diadalok – mely utóbbiban kivált Nádasdy Ferencz tüntette ki magát – csakugyan lehetővé tették e tervnek, legalább egyidőre való megvalósítását. Seckendorf, a bajor sereg fővezére, kénytelennek érezte magát 27-én Schönfelden oly egyességre lépni, a melynek értelmében a bajor hadak teljesen kivonultak Bajorországból.

Ugyanezen a napon még egy nagy diadalt arattak a Mária Teréziát védő fegyverek. Említettük ugyanis, hogy a magyarok föllépése arra indította az angol kormányt, hogy Mária Terézia segítségére sereget állítson ki. E vállalatban társul szegődött Hannovera – a hannoverai választó-fejedelemség az angol király birtokában volt – s a hollandiai köztársaság. Közösen szép sereget állítottak ki, a melyet a „pragmatikai sereg”-nek neveztek el, minthogy a pragmatica sanctiónak kelt a védelmére. Vezérletét II. György angol király személyesen vette át.

A pragmatikai sereg, a melyhez Mária Terézia is küldött némi csapatokat, leginkább magyarokat, a Rajna és Majna összeszögellésénél foglalt állást oly czélból, hogy a francziákat minden Németország felé intézendő támadástól visszatartsa. Főleg e seregnek volt köszönhető, hogy a bajor sereg támogatás nélkül maradván, az országot föladni volt kénytelen. Azon a napon pedig, a melyen a schönfeldi egyezményt megkötötték, Dettingennél elhatározó győzelmet aratott a francziákon.

A pragmatikai sereg azonban nem nyomult elő, hogy a győzelmet kihasználja. Az angol király a vezérlete alatt álló hadsereget erre nem tartotta elegendőnek, hanem beérte azzal, hogy Noailles franczia vezért megakadályozta az előnyomulásban.

Nádasdy Ferencz gróf tábornok.
(Balzer J. metszete.)

Károly lotharingiai herczeg.
(Daullé J.-nak Meytens Márton festménye nyomán készült metszetéről. A cs. és kir. családi hitbizományi könyvtár metszet-gyüjteményében.)

A Rajna vidékén való támadó föllépés kevéssel ezután könnyű szerrel sikeresen meg lett volna kezdhető, mivel a lotharingiai herczeg serege Bajorország kiürítése után ott fölöslegessé vált s a Rajna felé nyomult. De e végből szükséges lett volna, hogy hada a pragmatikai sereggel egyesüljön, a mely esetben alá kellett volna magát rendelnie az angol királynak. Ez természetesen nem volt ínyére s így az egész terv elmaradt. A szövetségesek különválva három felé folytatták a harczot: Németalföldön a hollandok, középen az angolok, délen Mária Terézia csapatai működtek. Az angol hadsereg mellett most is voltak magyar csapatok Baranyai vezérlete alatt, a melyek ezúttal is nagy bravurral küzdöttek. Érdekes, hogy velök szemben a franczia seregben főleg Bercsényi László, tehát szintén magyar, tüntette ki magát.

Halász Péter, a pestmegyei nemesi fölkelők ezredese.
(Egykoru metszetről, az Orsz. Képtár metszet-gyüjteményében.)

Ez évben Olaszországban Mária Terézia igyekezetét szintén siker koronázta. Itt is két ellenséggel volt dolga: Spanyolországgal és Szardiniával. Mikor Porosz- és Szászország abban hagyták a királynő ellen való küzdelmet, Szardinia is kezdett gondolkozni azon, hogy a franczia szövetséget elhagyja. Az alkudozások megkezdődtek s február 1-én a békét csakugyan megkötötték. De Szardinia királya ezt nem akarta ingyen megtenni, hanem kárpótlást követelt. E fölött az alkudozások egész szeptemberig húzodtak. Végre is abban állapodtak meg, hogy Mária Terézia a milanói herczegségnek némely nyugoti részeit átengedte a szardiniai királynak, a miért ez vele szövetségre is lépett. A Szardiniával kötött békének csakhamar hasznát vették a királynő seregei. Február 8-ikán Campo-Santonál már ütközetre került a dolog köztük és a spanyolok között, a mely az utóbbiak vereségével végződött.

Az év vége felé Szászország is csatlakozott a Mária Terézia pártján levő szövetséghez s így ez már nagyobb volt az ellenszövetségnél, amely most csak Franczia-, Spanyol- és Bajorországból állott. A harmadik Bourbon-ország: Nápoly is készséggel csatlakozott volna ahhoz a párthoz, a melyen királyának rokonai vannak. De minden oldalról tengerrel lévén körülvéve, az angolok fenyegetésének engedve, semlegesen kellett maradnia, annál is inkább, mert az angol kormány jóakaratára nagy volt a szükség. Mária Terézia kormánya ugyanis abban fáradozott, hogy ezen, a Habsburgoktól csak pár év előtt elszakított országban a Bourbon-ház ellen lázadást idézzen elő, hogy Károly királyt a trónról elűzze.

Hadnagy a Gyulay-ezredből!
(Egykoru metszetről, az Orsz. Képtár metszet-gyűjteményében.)

A Mária Terézia ellenes szövetségnek még az a gyöngesége is volt, hogy leghatalmasabb tagja: Francziaország névleg még nem viselt háborút, csak a bajor választónak adott „némi segítséget.” Az utóbbi események azonban meggyőzték a franczia kormányt arról, hogy ezt a hazug politikát tovább nem folytathatja, hacsak Francziaországot a legnagyobb csúfságnak és kárnak kitenni nem akarja. A következő (1744-ik) év tavaszán elhatározta tehát, hogy névleg is megindítja a háborút. Márczius 15-én izente azt meg Angolországnak, április 26-án Mária Teréziának.

Nagy franczia haderő ment most Németalföldre. Maga a király, a ki eddigelé – kétségkívül Fleury bíboros tanácsára – ugyancsak tetette magát, mintha semmi köze sem volna a háborúhoz, szintén elment a sereggel. A hadviselés rövid idő alatt szép sikereket eredményezett. XV. Lajos azonban csakhamar kénytelen volt diadalmas útját abban hagyni. Károly lotharingiai herczeg ugyanis tetemes ujabb hadakat kapott, s most ujból megkisérlette azt a tervet, a melyet a mult évben elejteni volt kénytelen, t. i. a Rajnán való átkelés tervét. A herczeg főtanácsadója: Khevenhüller elhunyván, utóda ez évben Traun lőn, a campo-santói győző. Ennél azonban a hadviselés sikere érdekében többet tett Nádasdy Ferencz tábornok. A legnehezebb vállalat kétségkivül a Rajnán való átkelés volt, s ezt a lotharingiai herczeg egész határozottan Nádasdynak tulajdonítá érdemül. A franczia földön levő Lautenburg bevételénél is főleg a magyar csapatok7 tüntették ki magukat. A herczeg elismerését kivánván tanusítani, Morócz magyar ezredestől küldte az elfoglalt zászlókat s a többi diadaljeleket is Bécsbe, egyszersmind az ő és néhány társának kitüntetését kérvén.

Az elért eredmény Bécsben nagy lelkesedést keltett: egyrészt, hogy a főellenséget saját földjén támadták meg, másrészt, mert azt hitték, hogy mihelyt a lotharingiai herczeg megjelenik a családja ősi birtokát képező tartományban, az ottani nép azonnal fölkel a franczia uralom ellen. De rövid időn kitűnt, hogy Elzász meghódítása nélkül ez a vállalat igen koczkáztatott, sőt kalandszerű lett volna; arra pedig igen hosszú időre lett volna szükség, az ott levő nagyszabású erősségek miatt.

XV. Lajos franczia király.
(Roy K. egykoru metszetéről; a cs. és kir. családi hitbizományi könyvtár metszet-gyüjteményében.)

Annyi eredménye azonban mégis lett e vállalatnak, hogy a franczia hadsereg kénytelen volt németalföldi szerencsés hadviselését megszüntetni. Ott csak Szász Móricz herczeg vezérlete alatt hagytak némi csapatokat védelmül, a zömöt a lotharingiai herczeg ellen küldötték, a franczia terület védelmére. Ide ment most a király is.

De még ez sem döntötte el a Rajnán-túli hadviselés sorsát. Egy más hatalom föllépte kellett ahhoz, hogy a lotharingiai herczeg kénytelen legyen csapatait visszavonni. Ez a hatalom Poroszország volt.

Mihelyt a franczia kormány az erélyes föllépésre elhatározta magát, azonnal alkudozásokat kezdett Poroszországgal oly végből, hogy ezt is belevonja a harczba. S Poroszország majd két évi béke után nem is volt a háború ujabb megkezdésétől idegen. Mert Mária Terézia hadainak az utolsó két évben aratott sikerei nem kis mértékben keltették föl Frigyesben az aggodalmat, hogy mihelyt a királynő Francziaországgal megbékül, ellene fog fordulni, hogy Sziléziát visszafoglalja. Mindazonáltal kérette magát s a május 22-ikén kötött frankfurti unió (szövetség Bajorországgal) foganatosításához csak akkor fogott, mikor VII. Károly, mint cseh király, a szövetség díjául Csehországnak az Elba folyó jobb partján levő részét szerződésileg átengedte. A mint azonban ez az egyesség julius végén létrejött, azonnal megkezdte a háborút, a melyet „második sziléziai háború”-nak szokás nevezni.

Battyány Károly gróf tábornok.
(Sysang metszetéről; az Orsz. Képtár metszet-gyűjteményében.)

Csehországra ütvén, szeptember 16-án már bevette Prágát, s azt ujból a császár iránt való hódolásra kényszerítette. Úgy látszott, hogy Mária Teréziára ismét szomorú napok következnek. Nagy volt az aggodalom, hogy mire a Rajnától visszaparancsolt sereg megérkezik, a poroszok talán Bécset is elfoglalják. S ez az aggodalom nem volt alap nélkül, mert Frigyes ellen nem tudtak egyéb sereget küldeni, mint azt, a mely Batthyányi Károly vezérlete alatt Bajorországot megszállva tartotta. Ez a sereg pedig – levonva azt a részt, a mely Berenklau vezérlete alatt Bajorországban maradt – nem volt több 12,000 embernél, s ezeknek is tetemes részök ujoncz.

Senki sem hitte volna, hogy ily csekély had a katonai tudományok nagy mesterétől vezérlett s egész Európában bámult hadsereg ellen csak némileg is figyelemre méltó ellenállást tudjon kifejteni. Annyira meg voltak erről különösen maguk a bécsi miniszterek is győződve, hogy a hadi tanács egészen fölöslegesnek tartá, hogy a hadseregre a szokott gondot fordítsa.

S ez volt Batthyányinak, de különösen magának Mária Teréziának a szerencséje. Nem lévén a teendők az aprólékosságokra is kiterjeszkedő módon megállapítva, Batthyányi seregét saját belátása és katonáinak szelleme szerint, azaz magyar módon vezérelhette. Ez, mint tudjuk, arra irányul, hogy az ellenfelet a nagyobb csaták elkerülésével kifárasztással tegye tönkre.

Már Teschennél sikerült egy magyar századnak Frigyes seregét két napig feltartóztatni. A hová csak ért, az utakat, hidakat elrombolva, a népet elhajtva, a magtárakat küirítve, a kutakat betemetve találta. Batthyányi csapatai kerülték az összeütközést s úgy mozogtak, hogy Frigyes kémei sohasem tudták: hol vannak? Így esett, hogy ámbár a porosz sereg hétszer akkora volt, minden összecsapásnál több magyar volt jelen, mint porosz. Azonkivül a poroszok élelem és fegyver-szállítmányai nagyrészt Batthyányi csapatainak a kezébe kerültek. Batthyányi e közben tízezer embert kapott Magyarországból. Ez a növekedés igen megerősítette helyzetét, úgy hogy Frigyes, a ki eddig Budweisig hatolt, jobbnak látta visszavonulni.

Elhatározását kétségkívül az is segíté megérlelni, hogy a Rajnától visszaparancsolt lotharingiai herczeg már közel járt Csehországhoz, sőt a Nádasdy vezérlete alatt álló magyar hadosztály már Tabor városáig nyomult. De ha ebben van is része a lotharingiai herczeg közeledésének, el nem vitázható érdeme Batthyányinak, hogy az ellenséget, a mely őt sokszorosan fölülmulta, hat hétig föltartóztatá s azalatt annyira kimeríté, hogy visszavonulás közben egyre- másra fogságba estek a poroszok; el nem vitázható érdeme Batthyányinak, hogy portyázó hadviselésével Frigyes királynak hadjáratát teljesen meghiúsítá.

Így tehát Batthyányi ügyességének volt köszönhető, hogy az ellenség 1744-iki nagy föllépésének egyéb eredménye nem lett annál, mint hogy a franczia-bajor had a visszavonuló Károly herczeget követve, Bajorországot Berenklau csekély seregétől nagyrészt visszafoglalta, s október 23-án a szerencsétlen császárt hű népének fővárosába: Münchenbe visszavitte. VII. Károlyt azonban a sok szerencsétlenség teljesen megtörte, úgy hogy a következő (1745-ik) évi január 20-ikán elhunyt.

Hogy mennyire megnyerte Batthyányi csehországi hadviselésével az udvar bizalmát, arról az is tesz tanúságot, hogy Berenklaut megfoszták vezéri botjától s őt állíták a helyére. Csekély hadaival eleinte ő sem tudott valami sokat kivinni, később azonban sikeresebben működött, a minek az lőn a következménye, hogy VII. Károly fia: Miksa József április 22-én Füssenben Mária Teréziával békét kötött. Ennek értelmében lemondott minden igényéről a Habsburgok monarchiájának bármely részére, s az atyja halálával megüresedett császári szék betöltése esetére Ferencz Istvánnak, Mária Terézia férjének igérte szavazatát. Ezek fejében meg Mária Terézia kivonta hadait Bajorországnak kezében levő részéből.

Az 1744-ik évi nagyobb mértékű hadviselésnek következménye lőn, hogy a magyar nemzet áldozat-készségét ez évben ismét fokozottan vették igénybe. Mihelyt Francziaország Angolországnak megizente a hadat, a Mária Teréziának szóló hadizenést be sem várták, hanem azt határozták, hogy ujból a magyarokhoz fordulnak. Márczius 30-ikán a királynő már körlevelet intézett a megyékhez, a melynek édeskés hangja arra volt számítva, hogy a hízelgés iránt fogékony nemzetet oly lelkesedésre birja, a minőnek 1741-ben voltunk tanui.

„Mindazt a szerencsét – írja a királynő – a mely ügyünket eddig támogatá, Istennek, a minden jók kútfejének, az ő véghetetlen gondviselése után pedig első sorban a magyarok ősi vitézségének tulajdonítjuk. Ezt mi eddig is szívünk hálás elismerésével nyilvánítottuk, azonképen most is szünet nélkül soha el nem halványuló emlékezetben tartjuk. Valamint csodálattal szemlélé Európa, miként bizonyítja be e nemzet életének és vérének készséges felajánlásával s a hadseregnek gyors kíállításával szeretetét az anya, engedelmességét az úrnő, hűségét a királynő iránt, azonképen nemcsak a jelenkor magasztalja emlékét, hanem a magyar név örök dicsőségére az évkönyvek a késő maradékra is átszállítják. Ámbár bízunk Istenben, hogy a magunk és szövetségeseink seregei igaz ügyünk ellenségeit ezentúl is szerencsésen vissza fogják szorítani, mégis mivel tartani lehet, hogy örökös tartományainkat s Magyarországunkat is ujból közelebbről találja érni a veszély, fölfedezni akartuk ezt most is előttetek, hogy addig is, mig bővebb tudósításainkat veszitek, az ellenség visszaveréséről tanácskozzatok s így a haza javáról idejekorán gondoskodjatok.”

Huszár főtiszt.
(Egykoru metszetről, az Orsz. Képtár metszet-gyűjteményében.)

A királynő levele nem tévesztette el hatását. Országszerte megkezdődtek a készületek. Julius 5-én már ujabb körlevél ment a megyékhez, a melyben a fölkelés készentartását rendelték el. S a mint a porosz király föllépése ténynyé vált, Mária Terézia több előkelőt Pozsonyba hívott össze. Ámbár ezek az urak még csak az 1741-ik évi törvények értelmében megszorítandó concursust sem alkottak, s ámbár maguk is elismerik, hogy az országtól semmi néven nevezendő megbízásuk nincs, mégis megszavazták „tekintettel a veszély sürgősségére, a mely sem országgyűlést, sem concursust nem enged tartani” a fölkelést, a mire a megyék már úgy is kijelentették készségöket. A mi a fölkelő sereg ellátásának módozatait illeti, azt állapították meg, hogy azt fölszereléssel a királynő, élelemmel, szénával, zabbal pedig a megyék lássák el.

A pozsonyi határozatról augusztus 23-iki körlevelében tudósította a nádor a megyéket. S ezekben is annyira meglanyhult a jog érzése, hogy minden ellenkezés nélkül eleget tettek a felhívásnak s csak aprólékos kifogásokat emeltek.

Szeptember 1-én, nemsokára a nádor fölhívása után, a királynő ujabb körlevelet intézett a nemzethez. Ebben figyelmezteti a megyéket, hogy Frigyes porosz király, – a ki különben Törökországba is küldött embereket, hogy a portát Mária Terézia ellen intézendő vállalatra biztassák fel – Magyarországba mindenféle bújtogató leveleket küld, a melyekkel a nép s az uralkodó között bizalmatlanságot akar előidézni. Az egész dolog azonban eredmény nélkül maradt s még a protestáns lakosság között sem keltett mozgalmat.

Az év folyamán több ízben küldtek ki a magyarok kisebb-nagyobb csapatokat a külföldre, deczemberre pedig az egész fölkelő sereg elkészült. A nádor agg koránál fogva, bármennyire szerette volna is, nem vehette át személyesen a sereg vezérletét. Eszterházy József országbíró helyettesítette, a kinek alvezérei a négy kerület szerint Eszterházy Ferencz, Beleznay János, Splényi Gábor és Károlyi Ferencz valának. A fölkelőket fővezérök annyira tudta lelkesíteni, hogy készeknek nyilatkoztak, mikép vezérlete alatt Sziléziába nyomulnak. Ezt 1745. újév körül meg is tették.

Mária Terézia királynőt a magyarok készsége igen jó hangulatba hozta. Különösen nagy hálát érzett Pálffy iránt, a kinek első sorban volt köszönhető, hogy a nemzet országgyűlés nélkül is kiállította a fölkelést. Kedvencz paripájával, díszkarddal és gyűrűvel ajándékozta meg ezért, miket sajátkezűleg írt levél kíséretében küldött meg neki, amely így szól: „Pálffy apám! E lovat küldöm Önnek, mert csak hű alattvalóim leghívebbje méltó rá, hogy megülje. Vegye egyszersmind e kardot is, hogy megvédjen vele ellenségeim ellen, s fogadja e gyűrűt jó indulatom zálogául. Mária Terézia.” Pálffynak természetesen volt gondja rá, hogy a királynő levele titokban ne maradjon.

Az 1745-ik év elején Mária Terézia pártja nagy erőfeszítéseket tett, hogy a Franczia- és Poroszország részéről viselt háborút sikeresen befejezhesse. E czélnak előmozdítása érdekében az év elején Varsóban kongresszust tartottak, a mely január 8-án az úgynevezett „varsói szövetség” kötésére vezetett. E szövetséget Angolország, Hollandia, Szászország és Mária Terézia kötötték. Az utóbbit Eszterházy Miklós gróf képviselte. Ezenfelül nem minden kilátás nélkül lépéseket tettek arra, hogy Oroszországot is belevonják a szövetségbe. Viszont eme szövetség ellensúlyozására a három Bourbon-udvar május 1-én megkötötte az aranjuez-i egyességet.

Miután a bajor választó békére lépett, Dél-Németországban, majdnem egészen megszünt a harcz. Ez most már csak három helyen folyt: Németalföldön, a porosz-szász-osztrák határon és Olaszországban.

Németalföldön a Mária Terézia-párt seregének fővezére a cumberlandi herczeg, az angol király ifjabb fia volt, az ott levő osztrák és magyar csapatoknak pedig Batthyányi Károly parancsolt. Ezek ellenében Szász Móricz állott a franczia hadsereg élén. Az éjszaki harcztéren viszont Károly lotharingiai herczeg és Frigyes porosz király állottak szemben egymással.

A hadviselés Mária Teréziára nem volt szerencsésnek nevezhető. Szász Móricz április 11-én oly jelentékeny győzelmet vívott ki Fontenoy mellett, hogy annak következtében majdnem az egész osztrák Németalföld kezébe került. Még teljesebbek voltak Frigyes diadalai Hohenfriedberg (junius 4.), Soor (szeptember 30.) és Kesselsdorf (deczember 15.) mellett.

E csatákban megsemmisült a szász választó hada. Országát elfoglalta a porosz király; maga az udvar is kénytelen volt Csehországba menekülni.

Eszterházy József gróf.
(Schmitner Ferencz Lipót metszetéről; a cs. és kir. családi hitbizományi könyvtár metszet- gyűjteményében.) – A körirat: IOSEPHVS COMES ESTERHAZIVS DE GAL. PERP. IN FRAKNO IVDEX CVRIAE REGIAE PER VNGARIAM. Azaz: Galanthai és fraknói, Eszterházy József gróf Magyarország országbirája. Lent: NATVS MDCLXXXII. DIE XXII IVNII; OBIIT MDCCXLVIII. DIE X. MAII. Azaz: Született 1682. junius 22-én, meghalt 1748. május 10-én.

Kevesebb jelentőséggel folyt a háború Olaszországban. Bassignano mellett a spanyolok győztek és pedig oly jelentékenyen, hogy az osztrákok egész a Mincio mögé szorultak vissza. Később ezek nyomultak elő s még a spanyolokkal szövetkezett Génuát is kézre kerítették. Az év vége felé meg a spanyolok Milanót foglalták el.

De bármily diadalokat aratott is Frigyes, a hadviselés eredményével még sem lehetett megelégedve, mert még azt sem bírta megakadályozni, hogy a német választó-fejedelmek szeptember 13-án Mária Terézia férjét ne válaszszák meg császárul.

Francziaországra is neheztelt. Azt tartotta ugyanis, hogy a francziák silány hadviselésének, főleg pedig annak, hogy VII. Károly visszahelyezése idején roppant sok időt Freiburg ostromával pazaroltak el, volt a következménye, hogy Bajorország békét kötni volt kénytelen. De másrészt elérte azt, hogy Mária Terézia hadainak elbizakodását kissé lehűtötte s hogy fegyverei még tiszteltebbek lettek Európaszerte, mint voltak annak előtte.

Miután ekkép további kilátásai elenyésztek, közvetlen czélját pedig elérte, arra kívánta diadalait fölhasználni Frigyes, hogy békét köthessen. A béke deczember 25-én létre is jött Drezdában, egyrészt Mária Terézia és Szászország, másrészt Poroszország s a Pfalz között. Az angol király, mint hannoverai választó már augusztus 26-án lépett békére Frigyessel. A drezdai béke szerint mindent abba az állapotba helyeztek vissza, a melyben a háború előtt volt; Poroszország tehát megtartotta a berlini békében szerzett Szicziliát. Viszont a porosz király s a pfalzi választó I. Ferenczet elismerték császárul.

A drezdai békekötés után mondhatni teljesen hanyatlóban volt a háború. Jóformán csak Angliának volt hozzá kedve, hogy Francziaország gyarmat-birtokaiból itt is ott is elcsiphessen valamit, s leginkább ez az ország volt oka, hogy a béke csak három év mulva jött létre.

Az 1746-ik évi hadjárat igen szerencsés volt Francziaországra nézve. Szász Móricz február 21-én elfoglalta Brüsszel-t, majd Antverpen-t, Mons-t, Charlesroi-t, Namur-t, október 14-ikén pedig Raucout mellett nyilt csatában teljes diadalt aratott a lotharingiai herczegen.

Kevesebb sikerök volt a Bourbonoknak Olaszországban, a minek részben az volt az oka, hogy Fülöp spanyol király elhúnyván, fia: VI. Ferdinánd nem viselte oly nagyon szívén mostoha testvérének ügyét, s nem feszítette meg annak kedveért országának úgyis eléggé megviselt erejét. Ennek volt tehát jórészt köszönhető, hogy a mely évben Szász Móricz a Németalföldön a legszebb diadalokat aratta, ugyanakkor Mária Terézia hadai Génuán keresztül benyomultak Francziaországba, a hol Toulonig hatoltak. Francziaországnak ezúttal az volt a szerencséje, hogy a génuaiak föllázadtak a városukba vetett osztrák őrség ellen. Mária Terézia hadai ennek következtében kénytelenek voltak nemcsak Francziaországból, de magából a génuai köztársaságból is kitakarodni. Nemsokára ugyan ismét előnyomultak, de bár Col d'Asiette-nél győztek is a francziákon, Génua városát, a melyet a lakosság s a francziák vitézül védelmeztek, nem tudták ismét hatalmukba keríteni.

Németalföldön ez évben (1747.) is a francziák maradtak győztesek. Pedig a lotharingiai herczeget, a kinek hadvezéri tudománya iránt a szövetségesek minden bizalmukat elvesztették, elmozdították a parancsnokságtól, s helyét a cumberlandi herczeggel töltötték be. A laveld-i ütközet azonban így is a francziák részére dőlt el. Hogy a szövetségesek hadait teljesen tönkre nem tették, az csak Batthyányinak volt köszönhető.

Ez évben majdnem az egész osztrák Németalföld franczia kézben lévén már, a francziák Hollandia területére is kívánták átvinni a harczot. Hadat izentek tehát a köztársaságnak, a mely addig csak mint az angol király és Mária Terézia szövetségese vett részt a háborúban. Még ez évben be is vették egyik legfőbb erősségét: Bergen op Zoom-ot.

Mária Terézia királynő arczképe.
(Az arczkép Meytens M. festménye után készült metszetről; az Orsz. Képtár metszet-gyüjteményében.)

A francziák ily nagy sikerei mellett csak bámulnunk lehet azon, hogy minden néven nevezendő gyarapodás nélkül is készek voltak békére lépni. Az erkölcsi bukás elkerülése kedveért csupán annyit kívánt a franczia kormány, hogy Fülöp herczeg Olaszországban némi birtokot nyerjen.

A francziák emez engedékenysége igen megkönnyíté Batthyányi helyzetét, a ki az előzetes béke létrehozásával volt megbízva, nem különben Kaunitzét, a ki az Aachenben folytatott tulajdonképeni békeértekezleten képviselte a monarchiát. De a béke minden engedékenység mellett is csak 1748. október 18-án vagy inkább 25-én jött létre. Az első napon t. i. aláírták az összes alkudozó felek, Mária Terézia megbizottja kivételével, a ki az utóbbi napon követte a többiek példáját. Ezt azért tette Kaunitz, mert Mária Terézia tüntetni kívánt szövetségesei ellen, mintha a békét kierőszakolták volna tőle.

Pedig ha valakinek, úgy Mária Teréziának volt oka, hogy a békével megelégedett legyen. Mert ha a poroszoknak már régebben átengedett Sziléziától s a Szardiniának átengedett vidékektől eltekintünk, csakis a csekély terjedelmű Parma, Piacenza és Guastalla herczegségekbe került az egész hadviselés; egyébként atyja összes országainak birtokában megerősítették. De annyiban is volt oka az elégedettségre, mert Francziaország sokkal nagyobb tartományt: az osztrák Németalföldet foglalta volt el, s mégis visszabocsátá.

Az osztrák örökösödési háború Magyarország történetében kiváló helyet foglal el. A magyar országgyűlés volt az, a mely megfordította a helyzetet; a magyar csapatok alkották, kivált az első években, a királynő hadseregének java részét, s a magyar vezérek voltak azok, a kiknek a legtöbb szerencsés hadi vállalat volt köszönhető. E háborúnak volt következménye, hogy az uralkodóház s a nemzet mindinkább közeledett egymáshoz. A nemzet úgy ragaszkodott a trónhoz, mintha nemzeti király ült volna rajta, a királynő viszont utat nyitott előkelőinknek udvarába, a magas polgári és katonai méltóságokhoz. Mily eredménynyel volt e kibékülés a nemzet fejlődésére, alább fogjuk látni.

* * *

Az aacheni békekötés visszaadta az osztrák örökösödési háborúba bonyolódott országok népeinek a régóta óhajtott békét. Ez a békekötés nagy diadal volt Mária Teréziára nézve. Igaz, hogy megerősíté a háború közben létrejött kötéseket, a melyek értelmében Szilézia nagy része Poroszországnak, Milano egy darabja Szardiniának jutott; igaz, hogy ezeken felül át kellett még engednie Fülöp spanyol infánsnak Parmát, Piacenzát és Guastallát, mégis diadal volt a kivívott béke, bár maga a királynő nem volt megelégedve vele. Mert semmi sem tett oly világos tanubizonyságot a monarchia életképességéről, mint az imént lefolyt háború. De nemcsak a monarchia európai helyzetére, hanem belső viszonyaira nézve is igen tanulságos volt az. Azok a népek, a melyeket eddig a monarchia legfőbb népeinek tekintettek, s a melyekben az alkotmányosság rég megszünt, közönynyel fordultak el az uralkodóház utolsó sarjadékától, míg a csak mellék-tartománynak tekintett, még mindig alkotmányos s ezért az udvar előtt épen nem kedves Magyarország egész lelkesedéssel karolta fel annak ügyét. Az örökösödési háború tehát arról is tett tanúságot, hogy az absolutismus, habár jótéteményekivel kapcsolatban, nem az a kormányforma, a melylyel a népeknek a trónnal való együtt-érzését biztosítani lehet; de tanúságot tett arról is, hogy mely nép az, a melyre a Habsburgháznak s utódainak támaszkodniok kell, ha a Duna völgyén nagy hatalmi állású birodalmat kívánnak fentartani.

József főherczeg magyar kisérettel.
(Ridinger J. metszete.)

A magyar nemzet nagylelkűsége nem maradt elismerés nélkül. Megragadta az Európa minden népeit, a miről tanuságot tesz az a sok kép és könyv, a mely az 1741-iki országgyűlést s az azt követő eseményeket bemutatja, s melyekből egy-kettőnek másolatát mi is közöljük. De maga a királynő is elismeréssel viseltetett a lovagias magyar nemzet iránt. Nemcsak az országgyűlésen s a nemzethez intézett kérések alkalmából: máskor is nyilvánítá háláját a magyar nemzet iránt. Igy pár évvel halála előtt azt írta vejének, Albert szász-tescheni herczegnek: „Örülök, hogy ez az ország (t. i. Magyarország) boldogabb most, mint volt azelőtt. Én jó magyar asszony vagyok, szívem telve van hálával a magyar nemzet iránt.”

De nemcsak szavakkal, hanem tettekkel is kimutatá háláját. Elődei hivatalokra csak akkor alkalmaztak magyart, ha teljesen kikerülhetetlen volt: ő a magyarokat egész bizalommal fölvette tanácsába s követei közé, sőt egyszerre két Eszterházy is viselt követséget alatta.

Elődei aggodalmas gondossággal őrizkedtek a mi nyelvünktől. Mária Terézia gyermekeinek már korán kellett tanulniok magyarul. József trónörökös nevelését is jó részt magyar kezekbe tette le a királynő: a nevelői állást Batthyányi Károlyra, a vitéz hadvezérre bízta, s egyik tanáraul Bajtay Antal piáristát alkalmazá.

Elődei alig jöttek Magyarországba, legfölebb ha Pozsonyig, az országgyűlések kedveért. Mária Terézia sem tartotta ugyan elérkezettnek az időt arra, hogy meg lehessen kisérleni a Magyarországon való lakást, de legalább nagyobb látogatásokat tett egész az ország közepéig. Régi királyaink udvarában osztrák-németeket, cseheket és más külföldieket lehetett látni, de magyart alig: Mária Terézia idejében főuraink szívesen látott vendégek valának Bécsben.

A monarchia ügyeinek tényleges vezetése azonban még mindig a cseh-német arisztokráczia kezében maradt. Magyarországot továbbra is ama tartományok gyarmata gyanánt tekintették, s hazánk kormányzata továbbra is abban a látszólag alkotmányos állapotban maradt, a melyben addig volt.

A kanczellária s a helytartótanács önállóságát ugyan ujból biztosították, de azért minden a régiben maradt. Egyéb változás alig történt, mint az, hogy a helytartótanács német ellenőrét elküldték. A kormányzat legfőbb kérdéseit továbbra is az udvari bizottságok intézték el. A kanczellária feladata tényleg nem volt egyéb, mint hogy rendszerint kevés figyelemre méltatott véleményeket adjon s hogy a hozott határozatokat kibocsássa. Hogy az udvari bizottságokban egyes magyar előkelőket alkalmaztak, az sok tekintetben még rosszabbá tette a helyzetet. Mert a magyar kormányhatóságok még készségesebben engedelmeskedtek azoknak, mint előbb, pedig a határozatokon a magyar befolyás ugyancsak kevéssé érzett meg.

Egyes uraknak az udvari tanácsban való részvétele ugyanis – a rendszer a régi, a tanács többsége szintén a régi, azaz cseh-német maradván – nem arra szolgált, hogy az ügyek legfelsőbb elintézésénél magyar szempont érvényesüljön, hanem inkább arra, hogy a magyar előkelőket nemzetiségökből kiforgassák. A III. Károly idejében már némi sikerrel gyakorolt beolvasztó politika Mária Teréziának is egyik vezérlő eszméje lévén, ő is azon működött, hogy Magyarország kormányát lehetőleg hasonlóvá tegye az osztrák tartományokéhoz, s hogy a magyar emberek, egyelőre legalább az előkelők s a polgárok elnémetesedjenek. S e törekvését igen előmozdítá a főurak egy részének az udvarba vonása. Ügyes politikájával a királynő oda tudta vinni a dolgot, hogy míg trónra léptekor arisztokrácziánk magyar volt, halálakor nagy része teljesen elnémetesedett.

A királynő eljárása országos szempontból határozottan elitélendő, de figyelembe kell vennünk, hogy Mária Terézia épúgy meg volt győződve arról, mikép monarchiájának német jellegűnek kell lennie, mint arról, hogy joga erre a monarchiára kétségbe vonhatatlan. S miután ezt magától értendőnek tekinté, azt vélte, hogy a magyarokkal csak jót tesz, ha a németségbe beolvasztja s ezzel módot nyujt nekik arra, hogy a német jellegű államban érvényesülhessenek. A kornak általában elve lévén a népek boldogítása akaratuk ellenére is, Mária Terézia nem hitte, hogy alattvalói iránt való kötelességének nem tesz eleget, ha oly intézkedéseket hajt végre, a melyeket ő jónak tart, habár azok nem is osztoznak nézetében. De még inkább meg kellett győződnie törekvése helyes voltáról, midőn tapasztalá, hogy egyéni önzésre és hiúságra számított politikája mondhatni semmi ellentállásra nem talál.

Hogy a főrendűek s a városok elnémetesítése oly gyorsan haladt előre, arra a meggyőződésre juttatta a királynőt, hogy a magyar nemzetben nincs már életerő. Csak arra valónak tartá, hogy más erősebb nemzetbe olvaszszák. Mária Teréziáig még csekély volt e téren az eredmény, ő alatta azonban annyira meggyökeresedett a németesség hazánkban, hogy még mindig nem hevertük ki az abból származott kárt, s annyira áthatotta a németesítés vágya a bécsi kormányköröket, hogy törekvésök egész a legujabb időkig erre irányult.

Csak egy tekintetben történt javulás az országnak a monarchiában elfoglalt helyzetét illetőleg t. i. a terület épségének tekintetében. Nem mondhatni ugyan, hogy azt teljesen helyreállították volna. Annyit azonban mégis elértünk, hogy a határőrségi terület némely részei, úgymint a tiszai és marosi határőrség, a mely az Arad-, Csanád-, Csongrád-, Bács- és Bodrog-megyei katonai helyeket foglalá magában, továbbá a Dráva-Száva-közi végvidéknek több mint fele még az örökösödési háború alatt polgári hatóság alá kerültek. A tiszai és marosi határőrség területét egyszerűen bekebelezték az illető megyékbe; a Dráva és Száva közt levő polgárosított területből, a mely annak előtte Pozsega-, Valkó-, Szerém-, Verőcze-, Baranya- és Somogy-megyékhez tartozott, három megyét alkottak Verőcze, Pozsega és Szerém névvel. A polgárosítás nem ment minden nehézség nélkül. A lakosságnak szabad választást engedtek, hogy vagy megmarad az addig birt földön s a szokásos adózást teljesíti, vagy pedig katonai állapotban marad s a határőrség részére fentartott vidékekre költözik. Mindenütt sokan voltalk, a kik szivesebben elköltöztek. Ezeknek földeket kellett kihasítani, házakat építeni, míg helyök egyelőre nagyrészt üresen maradt. De ezek a nehézségek mégis meg voltak oldhatók anélkül, hogy a nép között zavargás támadt volna. Ugyan így lett volna kétségkívül a Temesközzel is, de ezt nem akarták átadni s csakugyan még sokáig katona-kézben maradt. A Részek kérdését is függőben hagyták.

A katonai hatalom alatt maradás azonban nem volt a magyar állam szempontjából oly veszedelmes, mint a polgárosítás, a hogy azt a Dráva és Száva közt fekvő területen végrehajtották. Már több ízben kiemeltük, hogy ez a terület a török hódoltság idejéig époly valóságos magyar terület volt, mint például Fehér- vagy Borsod-megye. A török uralom alatt a magyarság e területen majdnem teljesen kipusztult. Helyét szerb és horvát gyarmatosok foglalták el. Utóbb a magyarok megtelepelését épúgy mint a Temes-közben, azonképen itt is lehetőleg gátolta a kormány. Miután pedig itt az idegen elem fölszaporodott, azzal a hamis állítással álltak elő, hogy ez a terület Szlavóniának – e név alatt még ekkor is Zágráb-, Varasd- és Kőrös-megyéket értették – része, elkezdték tehát nyugati részét Alsó-Szlavóniának, a Száva és Duna közti részét pedig Szerémségnek nevezni. Mikor aztán a terület visszakebelezése ténynyé vált, sikerült a kormánynak kieszközölnie, hogy az említett megyék helyzetét szorosan meg ne állapítsák, hanem alárendeljék a bánnak. S ennek volt következménye, hogy egész 1848-ig, illetőleg 67-ig kétséges volt e vidéknek hova tartozása, s végre is feláldozásával oldották meg.

A külügyi dolgokban is a régi irányelvek maradtak érvényben. A monarchia külügyi politikájának czéljává az annyira szükséges béke s az életbevágó keleti érdekek megóvása helyett azt tűzték ki, hogy a német tartományokat kiterjeszszék. E politikának volt szüleménye, hogy Mária Terézia kormánya egész a füsseni békéig azon fáradozott, hogy Bajorországot, habár illő kárpótlás árán, megszerezhesse. S miután ezt a tervet, a melyet Anglia is ellenzett, el kellett ejtenie, az aacheni béke után a bécsi kormány politikájára határozottan az volt irányadó, hogy Frigyestől, az „országrabló”-tól Sziléziát visszafoglalják, és tőle még egyéb területeket is elszakítsanak, hogy Poroszországot jövőre ártalmatlanná tegyék.

Kaunitz Venczel.
(Egykoru metszetről; az Orsz. Képtár metszet-gyűjteményében.)

Ez a politika szabta meg: mik legyenek Mária Terézia kormányának teendői? Ilyenekül főleg kettőt tűztek ki: a monarchia haderejének olyatán növelését, hogy e tekintetben ne legyen gyöngébb Poroszországnál, továbbá oly hatalmakkal való barátságot, illetve szövetkezést, a melyek készek lennének Ausztriát támogatni Poroszország ellen.

Egyik hatalom, a melynek barátságára Mária Terézia majdnem biztosan számíthatott, Oroszország volt. Ennek czárnője: Erzsébet már 1746. junius 7-ikén oly szerződésre lépett a bécsi udvarral, a mely szerint az esetben, ha Frigyes ujból megszegné a békét, nemcsak nem ellenezné, hogy Ausztria Sziléziát visszafoglalja, hanem még segítené is abban. Ez a szövetség névleg ugyan védelmi jellegű volt, de programmja támadó levén, alkalmas volt arra, hogy támadóvá alakítsák át.

Szükséges volt azonban, hogy a bécsi kormányt nyugoti szövetséges is támogassa, a mely pénzzel ellássa. E tekintetben igen fontos volt a Habsburg-háznak hagyományos szövetsége a tengeri hatalmakkal: Angliával és Hollandiával. A legutóbbi időben azonban feszült viszony támadt a szövetségesek között. Anglia csak épen a franczia hatalom tulságos terjeszkedése ellen való védelem kedvéért lévén az osztrák-magyar monarchia barátja, a legutóbbi háborúban minden áron azon működött, hogy Poroszországot kielégítsék, hogy aztán minden erőt Francziaország ellen lehessen fordítani. Angliának ezt a magatartását a bécsi udvar sérelmesnek találta s nem győzött eléggé panaszkodni miatta.

Ilyen lévén a kölcsönös hangulat, rövid időn nagy lőn a hidegség a volt szövetségesek között. De a mint a Poroszország ellen való törekvés határozottabb formát öltött, azonnal föltámadt a vágy a régi barátságos viszony után. E nézet kifejezést nyert egy 1749-ik évi márcziusban tartott miniszteri tanácsban is, mikor maga a császár is mellette nyilatkozott.

Azonban fölállott a miniszterium legifjabb tagja: Kaunitz Venczel gróf s azon nézetének adott kifejezést, hogy a monarchia minden ellenségei közül Poroszország a legveszedelmesebb, de ez ellen a tengeri hatalmaktól nem sokat várhatni. Inkább a Bourbon-ház régi féltékenységét kell megszüntetni, a melylyel az a Habsburg-ház iránt viseltetik, s Francziaországot a Poroszország ellen való szövetségre bírni. Ily szövetség mellett biztos a győzelem, a melyért az osztrák Németalföld átengedése sem volna nagy ár.

A királynő Kaunitz nézetéhez csatlakozott. Egyelőre azonban nem lehetett még tudni, mikép fogadja Francziaország a szövetségre vonatkozó ajánlatot. Mindenek előtt a szövetséget elő kellett készíteni. S ezzel magát Kaunitzot bízta meg Mária Terézia, a kit 1751-ben Versailles-ba követül küldött. Két esztendeig maradt ott s mikor visszajött, csak annyit ért el, hogy az addigi jéghideg viszony kezdett fölengedni.

Addig, mig Poroszország megtámadásával várni kellett, abban fáradozott Mária Terézia és kormánya, hogy belügyi intézkedésekkel is előkészítse a háborút. E tekintetben a fő-ellenséget: a porosz királyt vette mintaképül. Oly kiváló gondot fordított a katonaságra, mint az. Seregét 108,000 emberre emelte, a mi az akkori viszonyokhoz képest igen nagynak mondható. A sereg ellátása Németalföldön és Lombardián kivül tizennégy millióba került. Hogy a tisztek nagyobb kiképzésben részesüljenek, fölállította a mérnök-akadémiát. Az együttes gyakorlatokban való tökéletesedés kedvéért pedig, tekintet nélkül a költségek magas voltára, gyakrabban nagy szemléket tartott, a melyeken maga is többször megjelent, hogy azzal is lelkesítse az érte élő-haló katonaságot. Rendet hozott a katonaság ellátásába is; pontosan kijárt a katonának a zsold és élelem, a mellett szigorúan kívánta büntetni a kihágásokat.

Erzsébet czárnő.
(Tchemesow K.-nak Tocque L. festménye után készült metszetéről; a cs. és kir. családi hitbizományi könyvtár metszet-gyűjteményében.)

A többi belügyi intézkedések is csak arra czéloztak, hogy nagyobb katonai erőt lehessen kiállítani. Oda fordítá Mária Terézia minden figyelmét, hogy az állami jövedelmeket szaporítsa, s lehetőleg minden oly intézményt megváltoztasson, a mely megköti a kormány kezét. Ezek a reformok egyelőre leginkább csak a cseh-német tartományokra szorítkoztak, Magyarország, Németalföld és Lombárdia különállása iránt több tekintettel kellett lenni.

Hogy Magyarországot e tekintetben külön állásában meghagyták, leginkább abban leli magyarázatát, hogy nálunk nagyobb szabású ujításokat az országgyűlésen kívül életbe léptetni nem lehetett, az országgyűlés tartása pedig Mária Terézia szemében igen kellemetlen valami volt, sehogy sem levén barátja annak az intézménynek, a mely csak létezésével is arról tett tanuságot, hogy a király felsége mellett van még népfelség is.

A pénztár növelésének vágya azonban végre is győzött az ellenszenven s 1750. november 27-ikén Mária Terézia kihirdette az országgyűlést a következő évi április 18-ikára. Az osztrák államférfiak már régóta hajtogatták, hogy Magyarország adója aránytalanul kevés, kivált miután az osztrák-cseh tartományok adóját a hadsereg növekedett költségei s az utolsó háborúban támadt nagy mennyiségű adósságok következtében igen fölemelték. S állításuk mindenesetre igaz volt annyiban, a menynyiben a kirótt 2 ½ millió forint adó csakugyan nem volt sok Magyarország adójául. Csakhogy a bányákból, a sóból, a vámokból és harminczadokból, továbbá az egyháziaktól kizsarolt „önkéntes adományok” czímén, az egyházi javadalmak üresen hagyása, végül a koronára szállott jószágoknak pénzért való eladományozása folytán tíz millió forintot vettek be, mig a közigazgatás és igazság-szolgáltatás jóformán semmibe sem került. Ekkép Magyarország elég nagy összeggel járult a monarchia közös költségeihez.

De volt még két körülmény, a mely nagyon elvette a magyar nép kedvét az áldozatkészségtől. Az egyik az a józan belátása a nemességnek, hogy az adónak csupán a parasztok részéről való fizetése csak addig tartható fenn, míg az egészben véve nem sok; a másik, hogy az osztrák miniszterek addig-addig beszéltek az uralkodóknak az alattvalók egyenlőtlen megterheléséről, míg ezeket arra bírták, hogy oly vámrendszerhez adják beleegyezésöket, a mely egyenesen minden magyar termelés megakadályozását tűzte ki czélul. Azt mondták ugyanis, hogy a kevésbbé megadóztatott s részben adómentes magyar földdel nem versenyezhetnek a „túlterhelt” osztrák tartományok, tehát oly vámot kell behozni, a mely az egyenlőtlenséget megszünteti.

S ezt oly nagygyá tették idővel, hogy szinte jobb volt a fölösleget itthon elveszni hagyni, mint kivinni. Pedig Magyarországra elmaradt közgazdasági állapotával ugyancsak ráfért volna, egy darabig legalább, a kedvezményes állapot. Aztán figyelembe veendő még az is, a mit az osztrák államférfiak sohasem akartak megérteni, hogy Magyarország önálló állam lévén, csak a saját fentartásáról volt köteles gondoskodni; arra pedig – az udvartartás s a katonaság költségének arányos részét is beleértve – jövedelmei bőven elegendők valának.

Lett volna egy mód, a melylyel a magyarokat készebbekké lehetett volna tenni nagyobb adó fizetésére: az t. i. ha abból közérdekű, az adóképességet emelő vagy a nemzet előtt egyéb tekintetben kedves dolgokat is hoznak létre. De az adó nálunk olyan valami volt, a mi teljesen elveszett a nemzetre nézve.

Károly főherczeg
(Göz G. B. metszetéről; a cs. és kir. családi hitbizományi könyvtár metszet-gyüjteményében.) – A kép barokk-izlésü hintalovon ülve, magyar ruhában ábrázolja a kis főherczeget. A kép fölött a főherczeg neve és születésének ideje. Lent latin párvers, a melynek értelme ez: Istennő szülötte kezdd anyád pályafutását; legyen a világ mindkét felől Ausztria czélpontja.

Mária Terézia jól ismerte a magyar nemzet eme hangulatát. Már évek előtt szó volt ugyanis az adó fölemeléséről, de Pálffy nádor, valamint a többi előkelők is, határozottan ellene voltak. Amint azonban a német miniszterek a királynőt mind erősebben zaklatták, ő is elkezdte az adó fölemelését feszegetni. Akadtak is többen, a kik, hogy kedvét ne szegjék, azt vitatták, hogy rá lehet az országgyűlést az adó fölemelésére bírni. A kormány – kétségkívül, hogy alkudni lehessen – 1.200,000 forinttal kivánta növelni az adót. Ily értelemben készültek el a királyi előadások is, az 1751-ik évi április 18-ikára kihirdetett országgyűlésre.

Már alig hiányzott néhány hét az országgyűlés tartására kitűzött határidőből, midőn az agg nádor elhunyt. A királynő, mint említők, szerette volna a nádori széket üresedésben hagyni; de mivel már nem lett volna czélszerű az országgyűlést elmellőzni, másrészt nádorválasztás nélkül országgyűlést tartani szintén nem látszott tanácsosnak, a királynő kénytelen volt megnyugodni abban, hogy az országgyűlés teendői közé fölvegyék a nádori szék betöltesét is.

Az országgyűlés a kiszabott időre csakugyan összegyűlt Pozsonyban, minél fogva négy nappal később az első ülést is megtarthatták. Április 27-ikén a rendek küldöttsége Barkóczy Ferencz egri püspök vezetése alatt Bécsben járt, hogy a királynőt meghívják. Kívüle még férjénél s két fiánál: Józsefnél s a hat éves Károlynál is tisztelegtek az országgyülés küldöttei. A beszédeket általában latin nyelven tartották, csak a kis Károly főherczeg beszél magyarul. Mennyi ideig kellett a magyar nemzetnek várnia, hogy az uralkodó-család valamely tagja nemzeti nyelvünkön szóljon hozzánk! Nem csoda, ha néhányan az idősebb követek közül örömükben könnyezni kezdének. Mily hatása volt a pár szónak, a melyet a herczeg mondott, az is mutatja, hogy a királynő szavait az országgyűlési napló teljesen nem tartotta fenn, de igen Károly herczegéit.

A királynő május 8-án jött Pozsonyba. Két nap mulva megtörtént az országgyűlés ünnepélyes megnyitása. Jelen voltak ezen a királynő gyermekei közül öten: József, Károly, Lipót, Mária és Marianna, a kik pár nappal előbb érkeztek. Ez alkalomból nem maga a kanczellár, hanem annak helyettese: Nádasdy Lipót szólott, a kinek beszédét a királyasszony néhány szava követte. Az előterjesztéseket, a nádori és primási szék üresedésben levén, Csáky Miklós kalocsai érsek vette át, s ugyanő válaszolt az összes karok és rendek nevében a felségnek.

Ez meglévén, az országgyűlés két táblája közös ülést tartott. Erdődy György országbiró nyitotta fel az előadásokat, Pécsy Gábor itélőmester pedig a fölolvasó tisztét teljesíté. Az előadásokban a jó hangulat-csinálás kedvéért meg voltak benne dicsérve a magyarok. Azután a béke jóvoltának magasztalása következett, de azt nyomban követte a figyelmeztetés, hogy ennek legbiztosabb eszköze a nagy hadsereg, erre pedig sok pénz kell, tehát szavazzák meg a rendek a fölemelt adót. Ő felsége úgy véli, hogy az jó beosztás mellett nem lesz elviselhetetlen. Az adó fölemelésének okai között még előfordul egy, a melyet napjainkban aligha mondanának el, t. i. hogy a királyi család felszaporodván, annak költségei is igen megnövekedtek.

Az országbiró az előadásokban kifejezett kívánságok teljesítését melegen ajánlotta a rendek figyelmébe, de ezek se jót, se rosszat nem szólva eloszlottak.

Az előadások között nem volt szó a nádor-választás szükséges voltáról. Az erre való fölszólítás az ajánlattal együtt másnap érkezett le az országgyűléshez. Az ajánlottak a következők valának: Batthyányi Lajos gróf kanczellár és Erdődy György gróf országbiró katholikusok, Révay Pál báró és Zay Imre báró protestánsok. A mint a neveket fölolvasták, egymás után felálltak Erdődy és Batthyányi, megköszönték az uralkodónak beléjök helyezett bizalmát s aztán elhagyták a termet, hogy jelenlétökkel ne zavarják meg a rendeket a választás szabadságában. Példájokat követte az utóbbinak testvére: Batthyányi Károly gróf tábornagy s horvát-tótországi bán.

I. Ferencz császár, Mária Terézia férje.
(Jobbról tőle elsőszülött fia: József főherczeg, balról kisebbik fia: Lipót főherczeg. – Ridinger J. E. metszetéről, A cs. és kir. családi hitbizományi könyvtár metszet-gyüjteményében.)

Most galantai Fekete György személynök emelt szót. Kiemelte Batthyányi Lajosnak az ország szolgálatában szerzett érdemeit, végre innen is, onnan is ily kiáltások hallatszottak: „Éljen Batthyányi Lajos nádorispán”. A megválasztott nádorért aztán Klobusiczky Ferencz zágrábi püspök vezetése alatt küldöttséget bocsátottak. A nádor visszatért, s az összes karok és rendek kíséretében fölment a várba, hogy a királynő kezébe letegye az esküt.

Az országbirót, mintegy kárpótlásul, az aranygyapjúval tüntették ki, Grassalkovich Antal kamara-elnököt és Eszterházy Miklóst, Mária Teréziának spanyolországi követét pedig koronaőrökké választották. Az utóbbi helyett testvére: Ferencz tette le az esküt.

Batthyányi Lajos gróf nádor.
(Mansfeldt J. metszetéről; az Orsz. Képtár metszet-gyűjteményében.)

Eddig jól ment minden, az adó fölemelésére s a sérelmek megvitatására csak ez után került a sor. A kormány, mint mindig, annak kivánta az elsőséget adatni, a rendek pedig, tudván, hogy semmi sem lesz a sérelmek orvoslásából, ha az adó már meg van szavazva, a sérelmeket akarta tárgyalni előbb. Végre is a sérelmeknek kellett elsőséget adni.

Az országgyűlés különben nem állott egyébből, mint alkudozásból. A rendek általában igen nehezen voltak bármi engedményre bírhatók, a főrendek ellenben az udvar mellett szólaltak fel. De amazok között is volt udvari párt, a mely nem a megyék követeiből, hanem a papokból, hivatalnokokból s a városok követeiből került ki; oly elemek, a melyek csak igen kevéssé képviselték a nemzetet.

Az izenetváltás közben megkisérlették a táblák, hogy egymást meggyőzzék. Az udvari párt például annak fontosságát hangsúlyozá, hogy Magyarország a külföld előtt is megmutassa hűségét. Mintha nem mutatta volna meg akkor, mikor a királynő a legnagyobb veszedelemben forgott! Hiú igéreteket is tettek, például a Temesköz viszszacsatolására. A sok torzsalkodásnak utoljára is az lett a vége, hogy a rendek 700.000 forinttal fölemelték az adót, úgy azonban, hogy abba beleértendő a széna s egyéb természeti adók megváltása is. A kormány épen nem tett viszontengedményeket, kivéve, hogy néhány befolyásos egyéniség magas állásokat nyert el; így Csáky Miklós érseket prímássá nevezték ki, az ő helyét pedig Klobusiczky zágrábi püspökkel töltötték be. Grassalkovich nógrádi, Fekete személynök aradi főispánná lett. Ellenben a még katonai hatalom alatt levő területekből semmit sem kapcsoltak vissza s az iránt sem történt semmi, hogy az ország közgazdaságát megölő vámrendszert megjavítsák.

A tárgyak, a melyek az adó fölemelésén kívül fölmerültek, általában igen alárendelt fontosságúak voltak. Igy például beczikkelyezték, hogy a jász-kunokat, miután magokat a rokkantak pesti házától 500,000 forintnyi zálogösszegen s azon felül a „javítások” czímén fizetett tizenötezer forinton megváltották, minden régi szabadságaikba visszahelyezzék. E váltságot régibb törvények szerint az ország lett volna köteles fizetni, de a jász-kunok átlátták, hogy arra soha sem lesz pénz, jobbnak vélték tehát, ha maguk adják össze. A jász-kun „redemptio” – így nevezték ezt az önmegváltást – igen fontos esemény hazánk történetében. Ez állapította meg a jász-kunoknál az egyéni tulajdont, csakhogy mindaz, a mi ezzel összefügg, nem alapszik törvényen; mert abban csakis az országban elfoglalt helyzetökről van emlékezés.

Foglalkozott az országgyűlés a Dráván-túli megyék visszacsatolásával is. Viszszaadta ősi ülésöket és szavazatukat a megyék között, de hovatartozásukon könynyedén átsiklott e szavakkal: „Egyébként épségben maradván felettök Magyarország s a bán hatósága.” Valóban megbélyegzendő könnyelműség!

Sokkal nagyobb mozgalmat idézett föl az a körülmény, hogy a királynő Győr, Komárom, Zombor és Ujvidék városoknak sz. kir. városi jogot adván, ennek beczikkelyezését kívánta az országgyűléstől. A városok alkotmánya ez idő szerint olyan lévén, hogy a kamara bennök mindenható volt, a megyék nem ok nélkül tartottak attól, hogy a mily arányban szaporodik a városok követeinek száma, abban az arányban szaporodik amaz elemeké, a melyeket mint vak eszközöket fel lehet használni a nemzeti szabadság ellen. A vége azonban az lett a dolognak, hogy a rendek mégis hozzájárultak a királynő kívánságához.

Ezeken kívül csak apró, helyi érdekü ügyek, mint a siófoki és simontornyai vámok eltörlése és hasonlók, forogtak szőnyegen.

Az országgyűlés folyamán lerándult a királynő Budapestre is. Megnézte a budai palota építését, a melyre a költséget Pálffy nádor felhívására a nemesség abban a reményben adta össze, hogy gyakrabban üdvözölheti asszonyát körében, sőt hogy a trónörököst is itt fogják nevelni. Mindebből természetesen nem lett semmi. A királynő a palotába később apáczákat telepített, majd az egyetemet helyezé beléje. Látogatásakor nagy szemlét tartott a Rákoson, azután meglátogatta az általa dúsgazdaggá tett Grassalkovich grófot gödöllői kastélyában. A háziúr főúri fénynyel fogadta a királynőt, a ki maga is alig győzött betelni a csodálkozással.

Gödöllőről visszament Pozsonyba, a hol a városok ügyében ép ez időben folyt a mérges vita. Ez rosszúl hatott reá. Ellenállhatatlanságában bízva, nem győzött csodálkozni és bosszankodni azon, hogy az országgyűlés oly kevés hajlandóságot tanusít kívánságai teljesítésére. Nem is mulasztá el, hogy haragját éreztesse a rendekkel. A beszédben, a melyet augusztus 27-én az országgyűlés bezárásakor tartott, formálisan leszidta a rendeket. „Bizonyára nagyobb készséget vártunk volna támogatásunkra a magyar nemzettől – így szólt – a mely iránt való megkülönböztetett szeretetünknek annyi bizonyítékát adtuk a legutóbbi időben is. Siessetek végrchajtani a határozatokat, mondjatok le a bizalmatlanságról királytok s anyátok iránt, hogy visszanyerjétek jóságát és kegyelmét, a melyet elveszítettetek.”

A királynő szavai természetesen elkeserítő hangulatot keltettek. Az általános neheztelés oly nagy volt, hogy valóságos iróniának tetszettek a prímás köszönő szavai.

* * *

Kaunitzot 1753-ban visszahívták Versailles-ből, de nem azért, mintha a királynő követségével elégedetlen lett volna, hanem mert most már az összes külügyek vezetését reábízta, udvari és állami kanczellárrá nevezvén ki őt. Bartenstein, a kinek eddig a külügyekre nézve igen befolyásos állása volt, megvált ezektől s Haugwitz mellett alelnöke lett az osztrák belügyeket intéző „Directorium in politicis et cameralibus”-nál.

A politika, a melyet Kaunitz mint kanczellár űzött, ugyanaz, a melyet már néhány év előtt kijelölt volt, s a melyet Mária Terézia is elfogadott, t. i. Poroszország elnyomása s ennek eszközeül Francziaország megnyerése. Ez utóbbi törekvés nem ment egykönnyen, mert befolyásos franczia párt működött azon, hogy az ősi ellenséggel való szövetkezésből semmi se legyen. Mária Terézia kormánya azonban a legbefolyásosabb szószólót nyerte meg a maga részére: Pompadour grófnő, a király kedvese személyében.

Bartenstein János Kristóf báró.
(Egykoru festmény után készült metszetről.)

1775-ben, a mikor Franczia- és Angolország között kitört a gyarmat-háború, minden kész volt a szövetség-cserére. Csak arra vigyázott mindegyik hatalom, hogy régi szövetségesétől elfordulva, szövetség nélkül ne maradjon. Frigyes látván, mily irányban evez a versailles-i s a bécsi politika, azonnal egész határozottsággal Anglia felé fordult, s azzal 1756. január 16-án szövetségre is lépett. Sokkal lassabban haladt az ellenfél. Francziaország kormánya, a különböző befolyások között ingadozva, még márcziusban is, tehát jóval a porosz-angol szövetség létrejötte után, alkudozott II. Frigyessel a szövetség megujítása iránt, s csak miután a tényállás kitudódott, lépett Mária Teréziával Jouyban 1756. május 1-én szövetségre, amely azonban még csak semlegességi és védelmi szerződés jellegével bírt.

Még két állammal folytak nagyobb mértékben az alkudozások szövetség megkötése iránt t. i. Szászországgal és Oroszországgal. Itt Eszterházy Miklós volt a követ, a kinek teljesen sikerült Erzsébet czárnőt, a trónörökös, trónörökösné és Besztuseff kanczellár ellenére, a porosz-ellenes vállalatnak megnyerni. Erzsébet annyira vágyott a háborúra, hogy már áprilisban, tehát a Francziaországgal való szövetség létrejötte előtt, támadólag kívánt föllépni.

Az orosz czárnőnek bizonyos mértékig igaza volt. Mert eredményre úgy lehetett volna leginkább kilátás, ha nem sok időt vesztegetnek, hanem mindjárt támadásra mennek át.

Mária Terézia és XV. Lajos kormányának késedelmeskedése okozta azután, hogy II. Frigyes ezúttal is elsőként lépett föl. Legelőször is Szászországot – a mely különben csak Mária Terézia seregeinek sikeres előmenetele esetén akart föllépni – kívánta kézrekeríteni, hogy támadás alapjául ne szolgálhasson Mária Terézia seregének. Látván ellenségei készületlenségét, meggyőződött arról, hogy tervét még 1756-ban végrehajthatja. Nem is késett sokáig. Csapatai augusztus végén benyomultak Szászországba, amely teljesen készületlen volt.

Majd két sereggel beütött Csehországba, egyikkel észak-kelet, a másikkal észak-nyugot felől. Mária Terézia hadaival október 1-én ütközött össze Lowositznál, de a csata eldöntetlenül maradt. Mégis meg volt elégedve. Mert csak azt akarta a beütéssel elérni, hogy az osztrák és magyar hadak ne mehessenek a szászok segítségére. S ez sikerült is, a minek az lőn az eredménye, hogy ugyanezen hó 15-én az egész szász sereget Pirnánál elfogta. A tiszteket elbocsátotta, miután becsületszavukat adták, hogy a háborúban nem szolgálnak ellene, a legénységet ellenben a maga seregébe sorozta. Azután átvette Szászország kormányát, seregét pedig – ez évben nem lévén egyéb terve – téli szállásra Szászországban és Sziléziában helyezte el.

A telet a szövetségesek mindnyájan a háborúra való készülődéssel töltötték el. Mária Terézia és Francziaország májusban egyességet kötöttek. Ennek értelmében Mária Terézia visszanyeri Sziléziát abban a terjedelemben, a melyben atyja bírta; Poroszország ezenfelül még néhány kisebb területet elveszít, a melyeket Szászország és a Pfalz fognak elnyerni. Francziaország Mária Teréziát 115,000 emberből álló hadsereggel s évi tizenkét millió livre-rel segíti, a minek fejében a királynő Németalföldön átenged Francziaországnak néhány várat, továbbá átengedi azok vidékét, a többi ottani birtokokat pedig Párma herczegének adja cserébe Pármáért, Piacenzaért és Guastallaért.

A német birodalom is föllépett Frigyes ellen. Január 17-én megszavazta ellene, Hannovera – a melynek választó-fejedelme az angol király volt – és társai ellenmondása daczára, a birodalmi háborút, márczius 22-én pedig a birodalmi átkot is kimondták reá.

A mi a hadviselést illeti, az ez évben három helyen folyt. A francziák D'Estrées vezérlete alatt benyomultak Németországba s a porosz király Rajna-melléki birtokait támadták meg. Az oroszok Apraxin alatt a tulajdonképeni Poroszországba ütöttek. Maga Frigyes ezek ellen csak kisebb seregeket állított, főhadával beütött Csehországba. Mária Terézia seregét vele szemben Károly, lotharingiai herczeg és Browne vezérelték. Ütközetre május 6-án került a dolog Prága falai alatt. A harcz igen heves volt: mindkét félnek egy-egy legjelesebb vezérébe, a poroszoknak Schwerinbe, az osztrákoknak és magyaroknak Browneba került. Az eredmény a poroszoknak kedvezett. Károly herczeg kénytelen volt seregével Prága falai mögött keresni oltalmat.

Eszterházy Miklós gróf, I. Ferencz császár és Mária Terézia követe az orosz udvarnál.
(Schmidt Gy.-nek Tocque L. festménye után Szt.-Pétervárott készült metszetéről; a cs. és kir. családi hitbizományi könyvtár metszet-gyüjteményében.)

A herczeg sehogysem találta magát jól a harcztéren belül. Bécsbe irt tehát a hadi tanácsnak, hogy szivesen vállalkoznék arra, hogy keresztülvágja magát seregével együtt. A királynő azonban ezt fölösleges vérontásnak találta s elrendelte, hogy maradjon veszteg, míg fölmentő sereg nem érkezik. Ezt Daun vezérletére bízták, a ki alá Laudont, Lacyt és Nádasdyt rendelték. Az utóbbi a könnyű csapatok vezére volt.

Frigyes porosz király idősb korában.
(Berger D. egykoru metszetéről, a mely Chodovieczki Dániel festménye után készült; az Orsz. Képtár metszet-gyüjteményében.)

Mária Terézia kiváló érdekkel kísérte a sereg előnyomulását. Tőle várta, hogy a lotharingiai herczegtől eljátszott szerencsét visszahódítja, Egész türelmetlen volt, hogy halljon már valami jó hírt. Különösen a huszároktól várta, hogy addig is, míg rendszeres csatára kerül a dolog, valami derék fegyvertényt hajtanak végre. Hogy jobban felbuzdítsa őket, mind Daunnak, mint Nádasdynak írt ez iránt. „Nemcsak szolgálatom, hanem fegyvereim, különösen pedig huszáraim becsülete miatt is nehezemre esik az a körülmény, hogy az ez évi hadviselés folyamán, különösen az erősítés óta, még egyetlen egy fontos vagy fényes fegyvertény sem történt huszáraim részéről s így elestem az alkalomtól, hogy őket akár a bel-, akár a külföldiek előtt megdicsérjem” – írá Daunnak.

Még részletesebben írt Nádasdynak ez ügyben. Figyelmeztesse őket – úgymond – hogy a királynő megvárja tőlök, mikép nem feledkeznek meg a maguk és hazájuk becsületéről. Királyi szavára ígéri, hogy ő sem feledkezik meg azokról, a kik érdemeket szereznek. Minden elfoglalt zászlóért száz arany jutalmat ad, ha pedig ezt elérniök nem sikerül, de bebizonyítják, hogy karddal bevágtak valamely lovasezred közé s azt rendetlenségbe hozták, akkor is minden résztvevő két aranyat kap.

Ellenben az olyanok iránt, a kik kötelességöket nem teljesítik, vagy pedig idő előtt a zsákmányoláshoz látnak, teljes szigorral fogja a katonai törvényeket alkalmazni.

Daun csapatai szerencsésen bejutottak Csehországba s junius 18-án Kolin mellett elhatározó győzelmet arattak a porosz királyon, a miben a főérdem a huszárságé, illetőleg vezéreé: Nádasdyé volt. A királynő annyira megörült eme diadalnak, hogy négy nap mulva megalapította a katonai érdem jutalmazására a saját nevéről nevezett rendet, s ennek első vitézéül Daunt nevezte ki. Nádasdyt ellenben, a kinek egy osztrák író szerint az volt eredendő bűne, hogy magyarnak született, elmellőzték.

A porosz király helyzete a kollini csata után válságos volt. Mária Terézia seregei benyomultak Sziléziába, Nádasdy és Arenberg herczeg visszaszorították a poroszokat Moysnál, azután néhány erősséget vettek ostrom alá. November 12-én Schweidnitz megadta magát Nádasdynak, 24-ikén pedig Boroszló került kézre.

Daun Lipót gróf tábornok.
(Egykoru metszetről; a cs. és kir. családi hitbizományi könyvtár metszet-gyűjteményében.)

A sziléziai hadviselés elősegítésére a monarchia könnyű csapatai, különösen a huszárok, a porosz királyság belseje felé is intéztek támadást. E vállalatokban leginkább Hadik Endre altábornagy tüntette ki magát. Bevette Bautzent s elfogott négyszáz poroszt, október derekán pedig Berlinbe tett kirándulást.

Hadik András gróf tábornok.
(Balzer J. metszete.)

E vállalatra, a melyben Babocsay, Mittrovszky báró és Kleefeld tábornokok, továbbá Ujházy ezredes voltak segítségére, ötezer kétszázhetven embert és hat ágyút vitt magával; 1800 embert és két ágyút azonban Elsterwerdában hagyott, az összeköttetés fentartása végett. Október 12-én Luckaunál volt. Itt háromszáz huszárt Ujházy alá adott azzal, hogy támadják meg nyugotról Poroszország fővárosát, míg ő keletről támadja meg. Október 16-án csakugyan megérkezett mindkét csapat Berlin kapui előtt.

Hadik azonnal beküldött egy trombitást a városi tanácshoz azzal a követeléssel, hogy fizessenek fél óra alatt háromszázezer forintot, különben lövetni fog. A küldött csak másfél óra alatt tért vissza kitérő felelettel. Hadik erre elrendelte a támadást. A berliniek nem tanusítottak valami nagy buzgalmat a védelemben. Mindössze fölhúzták a Spree hídját és annak, valamint a köpeniki kapunak védelmére nagyobb csapatokat rendeltek. Hadik főfigyelmét a hídra fordította. Ágyúit a híd fölhúzó lánczai felé irányozta. Nemsokára le is szakadtak s most már minden akadály nélkül bemehettek. Az ellenálló poroszokat részint levágták, részint foglyul ejtették.

Óriási zavar támadt most a városban. Se a katonaság, se a polgárság nem akart tudni a védekezésről. Az őrség parancsnoka csapatait a város védelme helyett arra használta, hogy a királynét Spandauba kisérje, egyszersmind tudatta Hadikkal, hogy elvonult, s a várost lovagi érzületébe ajánlá.

Hadik nem minden büszkeség nélkül tekintett vállalatára s igen hizelgett hiúságának, hogy „Berlin falai között” kelt levélben tehetett róla jelentést Károly herczegnek. Azonban igen jól tudta, hogy a várost már azért sem képes megtartani, mert Móricz dessaui herczeg Torgaunál már október 14-én átkelt az Elbán, hogy hátulról megtámadja őt. Jobbnak látta tehát csak arra szorítkozni, hogy a várostól hadi sarczot zsaroljon ki. Most már 600 ezer tallért kívánt. A városi tanács követséget küldött hozzá. Irgalmáért esedezett és kijelenté, hogy kész, a menynyiben arra képes, eleget tenni a vezér kivánságának. Végül megegyeztek abban, hogy a város sarcz fejében azonnal 150.000 tallért fizet készpénzben; 50.000-ről Hadik nevére váltót állít ki, a katonaság részére pedig, a melynek Hadik szorosan megtiltotta a rablást, 25.000 tallért ád.

A Mária Terézia-rend.
A nagy kereszt a csillaggal. (Gritzner „Ritter u. Verdienstorden” czimű művéből.) – Kereszt alakú, ezüstös, gyémántos, arany gyöngy-szegélylyel. A medaillon mint a kommandőr-keresztnél, de gyöngyszegélylyel. A kereszt négy ágát aranynyal szegélyezett zöld babérkoszoru övezi. A renddel örökös nemesség, sőt a kitüntetett kérelmére örökös báróság, azonfelül bizonyos – évdíj – a nagy kereszttet 6000 frt – jár.

Hadik sietett ezt az összeget duzzogó csapatai között kiosztani és pedig úgy, hogy a maga részére semmit sem tartott meg. Másnap visszavonulót fúvatott. Mária Terézia, a kinek – mint láttuk – nagy kedve telt az efféle vitézi tettekben, a Mária Terézia-rend nagy keresztjével tüntette ki Hadikot, azon felül három ezer aranyat adott neki elismerésül azért, hogy a katonaság pénzéből semmit sem vett igénybe. E vitézi tett első volt Hadik jelentékenyebb vállalatai között, a melyek számára később még nagyobb jutalmat: a futaki uradalmat szerezték meg.

A Mária Terézia-rend.
Kommandőr-kereszt. (Gritzner „Ritter u. Verdienstorden” czimű művéből.) – A kereszt fehér, arany szegélylyel; a medaillon piros, aranyszegélyü fehér pólyával. Az aranyszegélyű fehér gyürüben arany betükkel a következő felirat: FORTITUDINI; azaz: A vitézségnek. A medaillon visszáján Mária Teréziának és férjének: Ferencz császárnak arany monogrammja, fehér alapon; a gyürü kék szinü és szintén aranynyal szegélyezett.

De nemcsak Mária Terézia seregei szorították a porosz királyt. Augusztus 28-án Grosz-Jägerndorfnál az oroszok is megverték, mire a svédek is támadólag léptek föl. Ezeknek a szövetségesek Pomeránia ama részét ígérték, a mely valamikor az övék volt. A Soubise és Richelieu vezérlete alatt álló francziák szintén előnyomultak Németország szívébe, a hol a Hildburghausen alatt állott birodalmi hadsereggel léptek összeköttetésbe.

A szerencse azonban nem hagyja el a vitézeket. Mig Mária Terézia seregei Sziléziát hódítgatták, az alatt Rossbachnál II. Frigyes legyőzte a Richelieutől nem támogatott Soubise-t és Hildburghausen-t. Miután e csatával a francziákat visszaszorítá, a délkeleti harcztér felé fordult s egy hónappal később a lotharingiai herczegen aratott teljes győzelmet. Az osztrák-magyar seregből 20.000-en estek el, köztük tizenkét tábornok. A csapás oly nagy volt, hogy a vesztes fél kivonult Sziléziából s így az ez évi hadviselés végén mindenik félnek körülbelül annyi volt a kezén, mint az év elején.

A következő 1758-ik év szerencsésebb volt Frigyes ellenségeire nézve. Ő ugyan ez évben is megelőzte őket, úgy hogy Olmütz ostromához is foghatott. Azonban Siskovich és Laudon Domstadlnál junius 30-án megverték tartalékos seregét s óriási élelem-szállítmányt elpusztítottak. Frigyes erre visszafordulni volt kénytelen.

Nádasdy Ferencz gróf idősb korában.
(Egykoru metszetről; az Orsz. Képtár metszet-gyűjteményében.)

Sarkában volt az osztrák-magyar haderő, a melynek vezérlete most más kezekben volt, mint az előző évben. Ugyanis a lotharingiai herczeget, továbbá Nádasdyt és Serbellonit elmozdították állásaikból, az elsőt a leutheni csata miatt, Nádasdyt pedig azért, mert a hadi tanács véleménye szerint nem volt elég erélyes az ellenség üldözésében. A fővezérletet Daunra bízták, a ki Frigyest követve, Szászországba nyomult. A hadjárat legnagyobb eseménye az október 11-ikén vívott hochkirchi csata volt, a melyben Mária Terézia csapatai győztek.

Érdekes, hogy Hadik példája oly lelkesítőleg hatott a huszárokra, hogy egyre-másra tettek kisebbszerű kirándulásokat, a melyek, ha jelentőségre nem mérkőzhettek is a berlinivel, fölülmúlták merészség dolgában. Palásthy ezredes csekély csapatával egész Odera-Frankfurtig nyomult hadi sarczot szedve a lakosságtól mindenfelé, Gájszler huszárhadnagy pedig tizenöt huszárjával porosz ruhában jó darabig követte az ellenséget, majd a muszkákat kereste fel táborukban s kémlelés kedveért Berlinen túl is hatolt.

Laudon Ernő Gedeon báró tábornok.
(Adam J. metszetéről; a cs. és kir. családi hitbizományi könyvtár metszet-gyüjteményében.)

Kevesebb sikerről beszélhettek a királynő szövetségesei. Az oroszokat augusztus 29-én Zorndorfnál megverték. A francziák ugyan győztek október 10-én Luttenbergnél Soubise alatt, de a csata nem volt kiváló fontosságú s nem volt elegendő arra, hogy a franczia befolyásos körök jelentékeny része a békekötés kívánságától elálljon. Mária Terézia kormánya minden erőt megfeszített, hogy ezt megakadályozza. Szerencséjére sikerült Pompadour asszony barátságát megtartania, a minek következtében a harczias párt túlsúlyban maradt. Ekkor nyert Pompadour asszony Mária Teréziától egy értékes arczképet ajándékul. Mindazonáltal annyi engedményt kellett a békepártnak tenni, hogy uj szerződést kötöttek, a mely Francziaországtól jóval kevesebbet kívánt, mint az előbbi. Az igaz, hogy Németalföld átengedéséről nincs említés benne.

Az 1759-ik évi hadviselés Frigyesre nézve a legszerencsétlenebb volt. Mindennél győztek ugyan hadai a francziákon, ellenben Kaynál Soltikov julus 23-án megverte a poroszokat. Még nagyobb volt az augusztus 12-iki vereség, a melyet Frigyesre Laudon és Soltikov közös erővel mértek. Szeptember 4-ikén Daun bevette Drezdát, Maxen mellett pedig november 20-kán a Fink tábornok vezérlete alatt állott 15.000 porosz esett foglyul. Ezt az eseményt az osztrákok gúnyosan pintyfogásnak (Finkenfang) nevezték el. A porosz király kétségbeesésében fűhöz-fához kapkodott, töröknél, tatárnál keresett segélyt, sőt már öngyilkosságra is gondolt, mert mindenki őt tette felelőssé a szerencsétlen harczért s maga Henrik herczeg, a király öccse is Európa békebontójának nevezte őt.

Az 1760-ik évben a hadviselés már ismét változó szerencsével folyt. Frigyes Liegnitznél augusztus 15-én győzött Laudonon, de ez a győzelem sem volt képes meggátolni azt, hogy októberben a szövetségesek be ne vegyék Berlint. Lacyt különben nagy bosszúság érte itt: a várost nem neki, hanem az orosz vezérnek adta át az őrség. Ezért aztán úgy bosszúlta meg magát, hogy Eszterházy Antal tábornoknak rendeletet adott Potsdam összes gyárainak elpusztítására, a mit ez szó szerint teljesített is. Pedig Eszterházy nem volt ily pusztító hajlamú, a mit azzal is tanúsított, hogy Frigyes király potsdami palotáját nem bántotta. November 3-án Torgaunál Frigyes ujból győzött és pedig Daunon, a ki maga is oly súlyosan megsebesült, hogy a vezérletet kénytelen volt átadni másnak. Az osztrák és magyar hadak mégis Sziléziában és Szászországban teleltek, s a mellett Glatzot és Schweidnitzot is megerősítették. Ez évben az is kárára volt Frigyesnek, hogy II. György király elhunyt, mert utóda III. György sokkal kevesebb hajlamot tanusított a háborúra.

A következő évben egyre csökkent a harczi kedv. Francziaország nem tudott Mária Teréziának oly nagy segítséget nyujtani, mint azelőtt, Ausztria és Magyarország áldozatkészsége pedig már teljesen ki volt merítve. Igy történt, hogy a bécsi kormány a háború folyama alatt kénytelen volt a hadsereg létszámát leszállítani. Francziaország a békére is kész lett volna, de Pitt angol miniszter tulságos követelései lehetetlenné tették azt. Nem maradt tehát más hátra, mint hogy a Bourbon-házbeli fejedelmek családi szövetségét hozzák létre. De az angol harczi kedv is megcsappant, a mi nemsokára kifejezést is nyert Pitt bukásában. Ennek pedig az volt a következménye, hogy Nagy- Britannia is alább hagyott a Poroszország részére való segélyfizetéssel. Frigyes ily módon nem léphetett fel támadólag, s így mínden úgy maradt, a hogy volt.

De ha Mária Terézia hadai nem folytathatták is a szerencsés hadviselést tovább, nem volt valószinűtlen, hogy Sziléziát megtarthatják. Poroszország eme visszahanyatlását azonban a sors megakadályozta. Az 1762-ik év nagy csapással kezdődött Mária Teréziára nézve: január 5-én meghalt hű szövetségese, Erzsébet czárnő. S ez az esemény teljesen megváltoztatta az orosz politikát, mert III. Péter, az új czár, nem hogy gyűlölte volna Frigyest, inkább csodálta és tisztelte. Ennek következtében trónra lépte után alkudozásokat kezdett vele, a melyek május 5-én békére vezettek. Ugyanazon hó 22-ikén Svédország is békére lépett Frigyessel. Ilyképen két ellenségtől szabadult meg. Péter czár még tovább ment iránta való jóindulatában: szövetségre lépett vele.

Eszterházy Antal gróf.
(Rhein M. metszetéről; a cs. és kir. családi hitbizományi könyvtár metszet- gyüjteményében.)

Azonban ez a helyzet nem tartott soká. Egy palota-forradalom, a melynek élén a czár felesége: Katalin állott, megbuktatta, sőt nemsokára életétől is megfosztotta Pétert, s Katalin foglalta el a trónt. Hogy magát biztosítsa, visszahívta seregeit Németországból és semleges maradt.

Mikor a parancs a visszavonulásra megérkezett, Frigyes épen csatára készült. Az oroszoknak a csatában nem volt már szabad részt venniök, de Frigyes kieszközölte a parancsnoknál, hogy úgy állítsa fel csapatait, mintha ő is részt venne a harczban, hogy az ellenfelet zavarba hozza. A csel sikerült s Frigyes Burkersdorfnál győzelmet aratott.

Az ütközet nem volt valami jelentékeny. Általában ez évben olyan nem igen esett meg. A kis háborúval mégis elérte Frigyes, hogy Szilézia legnagyobb részét visszafoglalhatta. Némileg jobban folytak a dolgok Mária Teréziára nézve Szászországban. A királynő seregének első vezére: Serbelloni ugyan nem valami jól viselte magát; de midőn Hadik lépett a helyébe, jobb fordulat állt be. Hadik Henrik herczeget visszaszorítá Freibergbe s itt október 14- és 15-én megverte úgy, hogy a poroszok háromezer embert veszítve kénytelenek voltak visszavonulni. A Stolberg vezetése alatt álló s különvált német birodalmi had Freibergnél szintén megtámadta Henriket, de teljesen megveretett. Ennek következtében aztán Hadiknak fel kellett hagynia minden hadi vállalattal és Drezda falai között keresni biztonságot.

A freibergi csata volt az utolsó nagyobb fegyvertény. Novemberben létrejött a fegyverszünet s a télen végre nagyobb őszinteséggel láttak a hatalmak a békealkudozásokhoz. Február 10-ikén megkötötték a békét Párisban a tengeren és gyarmatokban háborúskodó államok között, 15-én pedig a száraziak között Hubertsburgban.

A békekötés eredménye volt, hogy helyre állították a háború előtt volt birtokállapotot. Tehát a hét éves háború után ott voltak az államok, a hol annak előtte. Csak nehány tanulság maradt haszonul. Kitünt, hogy mind Francziaország, mint a Habsburgok monarchiája gyöngébb, mint a minőnek általában tartották, viszont Poroszország belső ereje igen jelentékeny.

Magyarország kevéssé volt érdekelve a háború kimenetelében. Mert hazánkra nézve legalább is közönyös volt a monarchiának németországi hatalma, s közönyös volt rá nézve az az ügy, a melyért annyi pénzt és vért áldozott. Azért csak örülni lehetett, hogy végre megkötötték a békét.

* * *

A hét éves háború alatt gyakrabban fölmerült a kérdés: nem volna-e idején Magyarországban országgyűlést tartani? De mindig elodázták, mert sem az uralkodó, sem a körülötte levő államférfiak nem voltak az országgyűlések barátjai. A pénzvágy sem bírta a kormányt országgyűlés tartására, a mi a magyar előkelők és megyék ama rossz, sőt törvénytelen szokásában leli magyarázatát, hogy önkéntes ajánlatokat tettek pénzben és katonában. Egy ízben már azon a ponton voltak, hogy mégis tartanak országgyülést. De sikerült több főurat fogni, a kik 1762. novemberben concursust tartván, készeknek nyilatkoztak, hogy az ország nevében tiz milliós kölcsönért jót állanak. Ezt a végzést a következő év január havában közzé is tették, de a hubertsburgi békekötés fölöslegessé tette megvalósítását.

A monarchia szomorú pénzügyi állapotai nagy mértékű javításokat igényeltek. A háború következtében ugyanis felszaporodott az államadósság, a melynek kamatai nagy összegeket emésztettek fel. Hogy a legsúlyosabbakat törleszszék, az osztrák-cseh tartományokra a hadviselés idején jelentékeny ujabb adót raktak, a háború befejeztével pedig arra törekedtek, hogy Magyarországot is az adó fölemelésére bírják.

A magyarok természetesen nem sok hajlandóságot tanusítottak erre. Érezték azt Bécsben is, azért az egyéni érdekek s az egyéni hiúság legyezgetésével igyekeztek czélt érni.

A Szt. István-rend nagy keresztje.
(Gritzner „Ritter u. Verdienstorden” czimű művéből.)
A kereszt sötétzöld szinű, arany szegélylyel, fölötte a magyar korona. A medaillon vörös, fehér kettős kereszttel koronás zöld hármas halmon. Két felől arany betűk: M. és T. (Mária Terézia nevének kezdőbetűi.) A medaillont arany szegélyű fehér gyűrű övezi, rajta ez a felirat: PRAEMIVM PVBLICVM MERITORVM, azaz Az érdemek nyilvános jutalma. Hátlapján tölgyfalevelekből font koszoru övezi a medaillont, a melyen fehér alapon a következő aranybetüs felirat olvasható S(anc)TO ST(ephano) R(eg)I AP(ostolico). Azaz :Szt. István apostoli királynak.

Ennek tulajdonítható, hogy miután az országgyűlést sok tanácskozás után 1764. junius 17-ikére kitűzték, ugyanazon év tavaszán a királynő megalapította a „Szent-István-rendet”. Tagjait három osztályra osztották s összes számukat százra határozták. Egyelőre azonban csak tizennyolcz rendjelet osztottak ki. A négy nagy keresztet Batthyányi Lajos nádor, Barkóczy Ferencz, a nem rég kinevezett primás, Eszterházy Fercncz gróf kanczellár és Hatzfeld gróf nyerték. Megjegyzést érdemel, hogy a királynő a rendet magyar rendnek határozta, a mi abból is kitünik, hogy az alapszabályokban világosan ki van téve, hogy a rend nagymesterei mindenkor Mária Teréziának amaz utódai, a kik Szt. István koronáját viselik.

A Szt. István-rend nagykeresztjének a csillaga.
(Gritzner „Ritter u. Verdienstorden” czimű művéből.)
A csillag ezüstös, gyémántos. A gyűrű fehér, benne zöld tölgyfalevelekből font koszorú. A medaillon közepe vörös, koronás hármas halomból kiemelkedő fehér kettős kereszttel.

A országgyűlési meghivóban a királynő kijelenté, hogy régóta vágyakozik arra, hogy a rendeket együtt lássa, de a közbejött háború akadályozta abban, hogy előbb egybehívja őket.

A Szt. István-rend kis keresztje.
(Gritzner „Ritter u. Verdienstorden” czimű művéből.)
Ép olyan, mint a nagy kereszt, csak kisebb alaku. A nagy és kommandőr- kereszttel a titkos tanácsosi méltóság, a kis kereszttel a bárói vagy grófi rang jár.

Az országgyűlés első érdemleges ülését junius 22-én tartotta. Ez alkalommal nagy számú küldöttséget menesztettek Bécsbe, az uralkodó meghívására. A királynő férjével, a trónörökössel s még néhány gyermekével jött le Pozsonyba. A megnyitás julius 5-ikén történt. Bevett szokás szerint először a kanczellár beszélt magyarul, azután a királynő latinul, végül Barkóczy primás ugyanezen a nyelven válaszolt.

Az előterjesztésbe eredetileg különböző reformjavaslatokat akartak fölvenni, de ezeket utóbb elejtették. A királyi kívánságokat két pontra szorították össze: emeljék föl a rendek egy millió forinttal az adót és váltsák meg pénzül a nemesi fölkelést.

Elgondolhatni, hogy ezek a kivánságok nem tették a legjobb benyomást. Az adó fölemelése anélkül, hogy annak fejében bárminemű viszontszolgálatot lássanak, a nélkül, hogy elköltésére bármi befolyást gyakoroljanak, természetesen nem lehetett kellemes hatással a rendekre.

Még visszatetszőbb volt a másik kivánság. A rendeknek be kellett látniok, hogy a nemesi fölkelésnek állandó adóval s abból tartott állandó katonasággal való megváltása az alkotmánynak egyebekben való megváltoztatását is vonja maga után. A nemesség pedig ettől nem ok nélkül tartott, mert meggyöngítette volna ez osztály érdekeit. Azon felül a nemesség a nemzeti érdekre nézve legczélszerűbbnek tapasztalta az intézményekhez való ragaszkodást, mert látta, hogy a mit a kormány eszközöl, az ha magában véve üdvös is, károssá válik azzal, hogy idegen alakban jelenik meg.

Ilyen lévén az általános felfogás, természetesen kevés készséget tanusítottak a rendek, hogy a királyi kívánságoknak eleget tegyenek. Első sorban megvárták volna, hogy a sérelmek közül egyiket-másikat orvosolják. Ez a nézet nyilvánult julius 14-iki fölterjesztésökben, a melyben kijelentik, hogy a fenforgó kérdések tárgyalásához ugyan hozzáfognak, de nem kevésbbé figyelemre méltók a sérelmek, azért is első sorban azok orvoslásáért esedeznek.

A királynő mindjárt másnap válaszolt. Kivánta, hogy a rendek mindenek előtt az előadásokkal foglalkozzanak, mivel mindkét tárgy rendkívül fontos és mivel a királyi előadásokat minden más tárgy felett elsőség illeti meg. A rendek erre nem tettek ujabb fölterjesztést, de egyidejűleg foglalkoztak a két tárgygyal, nagyon helyesen úgy fogván fel a dolgot, hogyha a sérelmek nagy része magában véve csekély fontosságú, és ha kevés kilátás van is tényleges orvoslatukra, az elv kedveért nem szabad engedni, hogy az országgyűlés csak a királyi előadások tárgyalása után foghasson a sérelmek tárgyalásához. Mert hiszen e rendszer elfogadásával a magyar országgyűlés egyszerűen adómegszavazó géppé sülyedne.

Nem sokára ez után a levélváltás után oly körülmény merült fel, a mely egy időre egészen magára vonta az országgyülés figyelmét. Ugyanis Kollár Ádám, az udvari könyvtár őre, a ki beszterczebányai születésű volt, ez évben egy munkát bocsátott ki „Magyarország apostoli királyainak az egyházi ügyek körül való törvényhozó hatalmának eredetéről és folytonos gyakorlásáról” czímmel, latin nyelven. Az egész dolgozat mindössze tiz nyomtatott ívre terjedt, de tartalma alkalmas volt arra, hogy hazánk két kiváltságos osztályát: az egyházat s a nemességet a legnagyobb bosszúságra indítsa, sőt aggodalomba ejtse. Elmondja ebben, hogy hazánk királyai, szent Istvántól kezdve, folytonos törvényhozó hatalommal éltek minden oly egyházi ügyekben, a melyeket az isteni törvények határozottan meg nem állapítanak. Különösen figyelmeztet Kálmán király ama törvényére, a mely a fölösleges egyházi javakat a korona részére visszakívánja. Mellékesen – úgy látszik azonban, hogy ezt tekinté fődolognak – a nemesség jogai ellen is küzd. Be akarja bizonyítani, hogy hazánk régi uralkodói önkényes hatalommal bírtak és hogy mily igazságtalan az, hogy a nemesség s a papság nem fizet adót. Idejét mult intézménynek tekinti a nemesi fölkelést, s legalább annyit kíván a két kiváltságos rendtől, hogy ezt megváltsa, ha nem is hajlandó még most arra, hogy teljesen osztozzék a terhekben. Végül megtámadja a nemesi tulajdont, melyet a korona részére vesz igénybe, s ennek alapján igen határozottan fentartani és érvényesíteni kivánja a háramlási jogot.

A nemesség s a papság ugyancsak fölháborodott Kollár művén. Ha más időben jelenik meg, akkor is nagy port vert volna fel, még inkább most. Mert ha összehasonlították e művet a kormány előterjesztéseivel, mindenkinek arra a gondolatra kellett jönnie, hogy ez nem más, mint a kormány programmja, a melyet apránként életbe kíván léptetni, a mi pedig egyértelmű a magyar alkotmány felforgatásával. S ez a gondolat nem is volt valami nagyon távol a valóságtól. Többen az udvar legfőbb emberei közül olvasták Kollár művét, magának a királynőnek is bemutatták s König, az államtanács tagja, azt mondá, hogy az országgyűlés előtt közrebocsátása e műnek igen kivánatos.

A Szt. István-rend alapításának emlékére vert érem
(Veszerle „Érm. Táblái”-ról.)
Előlapján a királynő, baljában az érdemrenddel. A körirat: ORDINIS EQUIT(um) S(ancti) STEPHANI REGIS APO(stolici); azaz: Szt. István apostoli király lovagrendjének. Lent: SOLENNIA RESTITVTA MDCCLXIIII. VI. Maii. Azaz: Ünnepélye helyreállittatott 1764. május 6-án. Az érdemrend alatt e szó: MERITIS; azaz Az érdemeknek. – Hátlapján virágokkal telt kettős bőség-szarun a koronás hármas halomból kiemelkedő kettős kereszt, fölötte repülő sassal. A körirat: HIS TVTA SVB ALIS FLORET HONORE NOVO. Azaz: Biztonságban e szárnyak alatt uj tisztességgel virágzik. A kereszt mellett a királynő nevének kezdőbetüi.

Azt hitték, hogy Kollár műve meg fogja a rendeket puhítani. Ez a számítás azonban tévesnek bizonyult. A rendekre nem oly benyomást tett e mű, hogy a kormány javaslatait ijedtökben elfogadják, hanem hogy abban is ellenzékiek legyenek, a miben különben készségesek lettek volna.

Kollár művének ez a hatása rövid időn nyilvánvalóvá lett. A rendek julius 17-ikétől augusztus 7-ikéig nem tartottak ülést, s Kollárnak példaszerű megbüntetését kívánták.

Okolicsányi János kijelenté, hogy nézete szerint a könyvet szerzőstül meg kellene égetni. Különösen nagy szemtelenségnek tekinté azt a mondást, mely szerint felségsértő az, a ki állítja, hogy a munkában téves adatok és téves következtetések vannak.

A kormány látta, hogy a fegyver, a melyet a nemesi kiváltságokra fogott, viszszafelé sült el. Nagy tanácskozást tartottak most az udvarban. Kaunitz megjegyezte, hogy Kollár könyve igen helyes felfogással van írva, de jobb lett volna azt csak kéziratban a kormány használatára félre tenni. Mert nem helyes minden dolgot kimondani – úgymond – a mi magában véve igaz. De már késő ezen vitatkozni. Azt tanácsolá tehát a királynőnek, hogy tiltsa meg a könyvnek bevitelét Magyarországba, de nem a nemesség, hanem az egyház ellen irottak szempontjából, s rendeletében ne itélje el a munkát, hanem csak annak alaposabb megvizsgálását helyezze kilátásba.

Ebben a határozatban a rendek végre meg is nyugodtak, sőt augusztus 16-ikán köszönetet is szavaztak érte, bár előre tudhatták, hogy a vizsgálatnak soha sem lesz eredménye; a mint hogy nem is lett, sőt Kollár később adományt is nyert. Bizonyos erkölcsi elégtétel azonban mégis megvolt.

Ezután nagynehezen ismét megkezdődtek a tárgyalások. A királynő a közben minden módon igyekezett a Kollár könyve s a magukban is ellenszenves kívánatok következtében felizgatott közvéleményt megengesztelni. Gyakran tartott a pozsonyi várban mulatságokat, a melyeken járta a magyar táncz, meglátogatta a pozsonyvidéki előkelőket, sőt az ország közepe felé is tett egy nagyobb kirándulást. Ez alkalommal megszállott Váczon Migazzi püspöknél, meglátogatta a budai várat, a melynek látásakor sajnálkozott az arra fordított nagy költségen, Szt. István napján pedig kiosztotta a róla nevezett rend jelvényeit. Gyermekei: József és Lipót, Albert szász herczeg, a királynő későbbi veje kíséretében a bányavárosokat látogatták meg.

A merre csak megfordultak a királyi család tagjai, mindenütt nagyszerű hódolati nyilatkozatokkal találkoztak. Annál nagyobb csodálkozással vegyes haragot idézett elő a rendeknek a nádortól és primástól szeptember 14-ikén benyujtott felirata. Ebben elmondják, mennyi minden gátja van nálunk a pénzbeli gyarapodásnak. Felhívják a figyelmet a sáskákra, a rossz esztendőkre, de ezeken az általános kifogásokon kívül teljes joggal figyelmeztettek a hét éves háború terheire, a hazánk kereskedelmét elnyomó vámrendszerre, a mely a marhakivitelt is már-már lehetetlenné teszi; kiemelték a törökországi czikkek szabad behozatalának káros voltát s ennek folytán a pénznek az országból való kivonását, a görög papok és atyafiságuk adómentességét. Arra is hivatkoztak – inkább az alkotmány szempontjából, mint gazdasági tekintetből – hogy 1751-ben csak három évre történt az adó megajánlása s már tizenhárom lett belőle.

A királynő nagy nehezteléssel fogadta a feliratot, mert nem várta, hogy kívánságait teljesen visszautasítsák. A mi pedig mindenek felett bosszantá, az volt, hogy tudomására jutott, mikép nemcsak a követektől indult ki a visszautasító határozat, hanem hogy maguk az urak is többé-kevésbbé nyiltan tüzelték őket. Ugy mondják, hogy különösen a Pálffyak – a kik közül Miklós csak nem rég és mint látszik nem egészen önként vált meg a kanczellári tiszttől – Forgách János, Perényi József, Berényi Ferencz, Cziráky László és Stehenics püspök ellenzékieskedtek egész nyiltan, de titokban ugyanezt űzték: Grassalkovich kamara-elnök, Eszterházy Károly egri püspök, Batthyányi Ádám tárnokmester és sokan mások, sőt a nádor s a primás is. Ez utóbbi meg is támadta Illésy Ferencz soproni alispánt, a ki azt vitatta, hogy két millió forintnyi adófölemelést is megbír a nép, csak igazságosan legyen az adó kivetve.

Eleinte kedve lett volna a királynőnek, hogy neheztelését felötlőbb miódon kitüntesse, de utóbb arra a meggyőződésre jutott, hogy jobb mérsékletet tanusítani.

Ebben a nézetben megerősítették őt Pozsonyba hívott férje és Kaunitz is. A királyi leirat tehát mérsékelt hangon volt tartva, azonban kiemelé az adó fölemelésének szükséges voltát s a királynő ama reménységét, hogy a nemes testőr-sereg költségeit – 100.000 forinttal – maga a nemesség fogja viselni.

József és Lipót főherczegek.
(Pechwill metszetéről, amely Battoni festménye után készült.)

Egyszersmind határozattá vált, hogy többeket a befolyásosabb követek közül a nádorhoz meghívjanak s ezeket magán-úton igyekezzenek engedékenységre bírni. Hiába: megmaradtak régi nézetökön. Ez annyira felizgatta a királynőt, hogy a magyar nemes testőrsereget eltiltotta a személye körül való szolgálattól. Ekkor azonban arra a nézetre jutottak a főrendek, hogy tovább ellenzékeskedni nem tanácsos; kívánták tehát, hogy a királyi kívánságokat legalább részben teljesítsék. A rendek ismételt üzenetváltás után 310,000 forinttal föl is emelték az adót, a mely így a három és félmilliót meghaladta volna.

Az udvar ezt keveselte. Ujból megkezdődtek tehát az alkudozások, míg végre november 23-án a rendek 3.900,000 forintra emelték fel az adót, de úgy, hogy a nemes testőrség költségét is bele értsék. A felség ezt elfogadta s elállott a fölkelés ujjáalkotása vagy megváltása iránt való kívánságtól. Kiengesztelődése jeléül aztán megengedte a nemes testőröknek, hogy a császár születése napján (deczember 8.) szolgálatot tehessenek körüle.

Az országgyűlés még soká – márczius derekáig – együtt maradt, a nélkül hogy valami érdemeset eredményezett volna. Leérkezett a válasz a sérelmekre. Az első a királynőnek Magyarországon gyakrabban való tartózkodását illette. Kegyesen megigéré, a lehetőség szerint; tudjuk, hogy alig került reá a sor. Ilyenforma volt a többi válasz is: kiemelése a jóakaratnak, de a valóságban semmi engedmény. Mindenek felett rossz hangulatot keltett az, hogy a kereskedelmi rendszer javítása érdekében semmi sem történt. Ez annál nehezebben esett, mert Mária Terézia ez iránt Pozsonyban igéretet is tett, de könnyű szerrel hagyta, hogy miniszterei más irányban győzzék meg.

A királynő figyelmeztette a rendeket, hogy a nép sorsának javításáról gondoskodjanak. De javaslatokat nem tett, a rendek pedig jónak látták az egészet figyelmen kívül hagyni. A vita legfőbb tárgyát aprólékos dolgok tették, például: megállapítása annak, hogy a testőrség főkapitánya zászlós úr legyen, több osztrák előkelőnek honosítása és hasonlók.

Megállapították, hogy a személynöknek „nagyságos” legyen a czíme; elméletileg megigérték, hogy mihelyt a körülmények engedik, Budára teszik át a helytartó tanácsot s ugyanott fogják az országgyűléseket is tartani. Ez igéreteket azonban senki sem tekintette komolyaknak. Határozattá lett, hogy a katonaság ruházatát nálunk is csináltassák, ha annyiból kitelik, mint Ausztriában. A rendek tiltakoztak az „ausztriai tengerpart” elnevezés ellen, a mire a kormány azt válaszolta, hogy az annak csak fekvését jelenti, tekintet nélkül közjogi helyzetére. Valóságos értékkel mondhatni csak azok a czikkelyek bírnak, a melyek a gyámsági ügyre vonatkoznak.

De ha a királynő az adónak megállapítása után külsőleg kibékültnek látszott is, szívében továbbra is megtartotta a haragot. Különösen azokra neheztelt, a kiktől a nemességnek kedve szerint való vezetését várta volna: Batthyányi nádorra, Barkóczy primásra és Koller személynökre.

De nemcsak a királynő, hanem a nemesség is megmaradt rossz hangulatában. Minő volt akkoriban az országgyűlés hangulata, arról több röpirat tesz tanuságot. Legnevezetesebb az, a mely „Vexatio dat intellectum” (A zaklatás megértéshez vezet) czímet visel s mintegy válasz Kollár könyvére. Ebben ki van mondva, hogy a felségjog nemcsak a királyt, hanem őt s a nemzetet közösen illeti. Az egész kormányrendszer úgy van feltüntetve, mint a mely a magyar alkotmány megsemmisítését tűzte ki feladatául s ezért felhívja a rendeket, hogy szorosan ragaszkodjanak minden szabadsághoz és kiváltsághoz. Kivánja, hogy a királyt kössék a törvények, a melyeket maga nem hozhat, sem el nem törölhet. Ekkoriban ugyanis a törvények megvoltak, a nélkül, hogy az ország önállósága tényleg meglett volna.

A törvényeknek a király és nemzet által történendő alkotását azért hangsúlyozza, mert Kollár azt akarta kimagyarázni, hogy régi királyaink azokat a maguk tetszése szerint hozták. Védelmezi a magyar nemes tulajdonjogát is Kollár állításával szemben, a mely szerint azt jószágain csak a haszonélvezet joga illeti meg.

Megtámadja a koronára szállt jószágok kincstárivá tételét s azt vitatja, hogy ezeket érdemes honfiaknak ingyen kell adományozni. Különös fontosságúnak mondja a nemesi fölkelés kérdését. Kiemeli, hogy a hadi-tanács mindig azon volt, hogy Magyarország önállását meggyöngítse vagy épen megsemmisítse; azért, hogy eme törekvésével teljes diadalt ne arasson, minden áron fenn kell tartani a régi rendszert. Különben katonai szempontból sincs megelégedve a rendes katonasággal, s azt tartja, hogy a hét éves háború teljes kudarcz volt e tekintetben.

Mindez oly haragra indította a kormányköröket, hogy az említett röpirat szerzőjét mindenképen nyomozták, de hiába.

Ilyképen az országgyűlés 1765. márczius 25-ikén igen rossz hangulatban oszlott szét. A királynő meg sem jelent a bezárására. Nem sokkal ezután elmozdították Kollert a személynökségtől, mert úgy vélték, hogy nem viselte elég ügyesen e tisztet. A nádor s a prímás pedig annyira szívökre vették a királynő neheztelését, hogy rövid időn mindakettő elhunyt: az utóbbi junius 16-án, az első pedig október 26-ikán.

Batthyányi, ha nem volt is elsőrendű politikus, mégis megérdemli részvétünket. Az akkori magyar államférfiúnak nehéz volt a helyzete: fölfelé mindig azt kellett hangsúlyoznia, hogy a nemzet kívánatai mennyire jogosultak, lefelé pedig a koronáéit. Időnként ezenfelül titkon ellenzéket kellett szerveznie, hogy valamit keresztülvihessen vagy megakadályozhasson, s ugyanezzel az ellenzékkel szinleg szembe kellett szállania, mint ez az 1764-5-iki országgyűlésen a királyi kívánságokkal szemben történt. Ez okozta, hogy egyik részről sem találkoztak igazi bizalommal: a nemzet az udvar, ez pedig a nemzet ügynökeit és kémeit látta bennök. Batthyányi azért is megérdemli sajnálatunkat, mert ő volt az utolsó nemzeti nádor. Halála után a nádori méltóságot hosszú időn át üresedésben hagyták, utóbb pedig csak főherczegekkel töltötték be.

* * *

A belügyek terén Mária Teréziának ugyanaz volt a végczélja, a mi őseinek. Főtörekvése oda irányult, hogy az egymástól több tekintetben eltérő országokat; a melyek részint politikai szükség, részint pedig a véletlen folytán a Habsburg-ház uralma alá jutottak, közös intézmények révén egységes egészszé olvassza össze. Mária Terézia ügyes kézzel intézte dolgát, s habár a lehetetlent ő sem vihette keresztül s a magyarokat, belgákat és olaszokat nem tehette osztrákokká: házának összes tagjai közül leginkább értett ahhoz, hogy e különböző népeket szép módjával akaratának teljesítésére bírja.

Különösen három irányban kivánta az állam főhatalmát kiterjeszteni. A korszellemnek megfelelőleg ő is az állami mindenhatóságban kereste az egységes államot, az uralkodó önkényes hatalmában pedig az állami hatalmat, az addig mindenható miniszterekkel, az országos és tartományi rendekkel s az egyházzal szemben.

Uralkodása első éveiben hazánkban nem bolygatta a dolgokat, egyrészt, mert III. Károly alatt a legszükségesebb reformokat tényleg behozták, másrészt mert hazánkban törvényesen csakis országgyűléseken, a rendek hozzájárulásával lehetett effélét behozni, ezek pedíg nem viseltettek nagy hajlammal a reformok, különösen az olyanok iránt, a melyek ha nem is közvetetlenül, de legalább közvetve a nemesi kiváltságok ellen irányultak.

Az 1763–5-i évek azonban jelentékeny változásokat idéztek elő. 1763-ban befejeztetvén a hétéves háború, elmult Mária Terézia kormányának az a korszaka, a melyben az egész politika a külügyek körül forgott, Ezentúl a főfigyelmet a belügyekre fordították. Az 1764-5-iki országgyűlés nagyon elégületlenné tette a királynőt. A rendek ellenkezéséből azt a meggyőződést merítette, hogy az eddig Magyarország irányában folytatott politikája sikertelen s hogy a magyar rendekkel semmi reformot sem lehet behozni. Ezentúl tehát mindenben önkényesen, rendeleti uton intézkedett.

A kormányrendszer ilyetén megváltoztatására legnagyobb befolyással voltak azok a halálesetek, a melyek kevéssel az országgyűlés bezárása után bekövetkeztek,. A nádort s a prímást már említettük. Követték őket az osztrák miniszterek legjelentékenyebbjei: Haugwitz még azon évben, Daun a következő elején, 1767-ben pedig a már befolyását vesztett, de még mindig jelentékeny Bartenstein.

Mindannyiok elhunytánál jelentősebb esemény volt Mária Terézia férjének: Ferencz császárnak halála. Ez is még 1765-ben következett be. A királyi pár ugyanis ez évben fiai kiházasításával volt elfoglalva: Józsefet az év elején (január 20.) másodízben. összeházasították Jozefa bajor herczegnővel (első neje: Izabella, pármai herczegnő, kivel 1760-ban kelt egybe, rövid időn elhalt), VII. Károly császár leányával, a ki sem szép, sem valami okos nem volt; augusztus 5-ikén pedig Lipót főherczeg, a ki az apai örökséget: Toscanát másodszülöttségi birtokul kapta, Mária Lujza spanyol herczegnővel tartá esküvőjét Innsbruckban. Egymást érték az ünnepélyességek és mulatságok, melyekben a császár maga is élénk részt vett. Az ünnepélyek alatt gutaütés érte, minek következtében augusztus 18- ikán meghalt.

A császár halála nem önmagáért volt nevezetes. Hiába volt kormányzótárs, tényleg mondhatni semmi befolyást sem gyakorolt az országos ügyekre. Felesége, bármennyire szerette is, keveset adott tanácsára, ő pedig nem volt az az ember, a ki erőltette volna, hogy véleményét meghallgassák. Inkább félrevonult s élt a maga kedvteléseinek. Tudományos műkedvelősködés, vadászat, kertészet s a nagyban való kártyázás voltak rendes foglalatosságai. A szerelmeskedésről sem mondott le élete végeig. Szórakozásai mellett csak egy komolyabb dologra fordított nagyobb figyelmet: a család pénzügyeire. Jó gazdálkodással csakugyan odavitte, hogy mintegy huszonhat millió forintot hagyott hátra állampapirokban és jószágokban. Az utóbbiak között volt a Czobor családtól megvett holicsi uradalom, a mely család utolsó tagjának őrült pazarlásai következtében tönkre ment.

Mindezek nem oly tulajdonok, a melyek egy embert pótolhatatlanná tegyenek. De jelentőségessé vált a helyzet azért, mert a királynő egészen neki adta magát a búsulásnak, annyira, hogy kezdetben végképen vissza akart vonulni a kormánytól. E végből fiát: Józsefet már szeptember 23-ikán kormányzó-társsá nevezte ki.

Az uj kormányzótárs – nálunk is így czímezték s ilyennek tekintették, habár méltósága jogilag érvénytelen volt, minthogy az országgyűlés nem járult hozzá kinevezéséhez – ez idő szerint huszonnégy éves vala. Gyermekkorában nem a legjobb nevelésben részesült. Anyja mint első fiút s leendő családfentartót nagyon elkényeztette; dajkái nem akarván elmaradni az anya mögött, folytonos hízelgéssel vették körül, úgy hogy József már mint kis gyermek a legnagyobb mértékben el volt telve a születésével. Felfogása nem volt a legjobb. Nehezen tanult s a mellett igen akaratos volt. Hibái anyjának is feltünvén, nagyon kívánt rajtok változtatni. Meg is bízta első tanítóját, hogy szigorúan fogja. De ez nem bírván elég ügyességgel arra, hogy az akaratos fiút szép szerével vezesse, az elrettentést s a szigort tekintette s alkalmazta legfőbb nevelési eszközül, a minek aztán az volt a következménye, hogy József teljesen elszokott attól, hogy a jó szónak engedjen.

Csak akkor jutott jobb vezetés alá, mikor az asszonyi kezek alól kivették és Batthyányi Károly tábornagy gondjaira bízták. Ezt a választást általában igen szerencsésnek tartották. Frigyes porosz király, a ki természtesen nagy figyelmet fordított mindenre, a mi a Habsburg-házat illette, így írt Batthyányiról D'Alembert-nek, a hírneves franczia bölcselőnek: „Érdemes ember, a ki egy ifjú herczegbe jó elveket tud csepegtetni."

Batthyányi egészben véve meg is felelt a várakozásnak. Jó tanítókat keresett ki a trónörökös számára és higgadt, komoly irányt adott gondolkozásának; a mi annál nagyobb vívmány volt, mert József kezdetben a legnagyobb ellenszenvvel viseltetett minden komoly foglalkozás iránt. Batthyányi különösen a katonaság iránt tudott nagy érdeklődést kelteni benne. De nevelésének legjobb eredménye, hogy sikerült József gőgjét mérsékelnie s oly leereszkedő embert nevelni belőle, mint a milyen az atyja volt. Megtanította arra, hogy ne a külsőségekben keresse a lényeget, a minek következtében valóságos ellenségévé lett a szertartásoknak. Kevesebb gondot fordított Batthyányi a vallásra s ez volt egyik oka, a miért utóbb József oly közömbös volt a vallási dolgok iránt. Még egy hiánya volt Batthyányi nevelésének: nem oltott József szívébe szeretetet a magyarok iránt. S ennek utóbb a nemzet adta meg az árát.

József nemcsak a vallás iránt való közömbösségben volt hasonló kortársaihoz, hanem szellemének irányánál fogva. Ő az úgynevezett „philantrop”-ok (emberszeretők) közé tartozott, a kik mindenben azt keresték: mi válik minden ember javára? De mivel nem a tapasztalt hiányokból, hanem elméletekből következtettek arra, hogy mire van a emberiségnek szüksége, gyakran csupa emberszeretetből oly intézkedéseket tettek, a melyekkel az emberek nagyobb részét magokra zúdították.

Az államot illetőleg is megegyezők voltak nézetei a korszellemmel. Ő is híve volt annak a nézetnek, a mely a régi állami eldaraboltsággal az állami mindenhatóságot állította szembe és pedig annak minden túlságaival. Azt tartotta, hogy az állammal szemben minden egyéni, testületi vagy tartományi érdeknek – legyen az bár magában véve a leghelyesebb s a legjogosultabb – el kell némulnia. S hogy ez nem volt nála puszta szó, annak fényes tanusága az, hogy kész volt egyéni hajlamát alárendelni annak, a mit az állam érdekében állónak tartott. Természetes azután, hogy ugyanezt megkívánta másoktól is egész a kiméletlenségig.

Nem voltak ily egyezők a kortársak nézetei arra nézve, hogy ki gyakorolja ezt a mindenható hatalmat. Régebben mindenki csak II. Fülöp spanyol király vagy XIV. Lajos modorában képzelte azt; de a XVIII. század derekán előálltak D'Argenson, Montesquieu s egész sora a franczia bölcselkedőknek, a kik ezt mint az uralkodót s a népet közösen, vagy épen csak az utóbbit megillető jogot állították fel. Tisztázva azonban még nem volt a kérdés s ha talán az irodalomban erősebben volt is az ujabb tan képviselve, a gyakorlati államférfiak még általában a régibb nézetnek voltak hívei, s II. Frigyest, a nagy porosz királyt, mint annak legkitünőbb képviselőjét tekintették mintaképöknek. Nem csoda, ha József részint mint jövendőbeli uralkodó, részint mint erős akaratú, kemény természetű s egyénileg is hatalmaskodó természetű ember, szintén a régibb nézethez csatlakozott.

De ha József elvileg nagy barátja volt is az „egy ember” uralmának, az alatt az egy ember alatt csak magát volt hajlandó érteni. Attól, hogy magát másnak alárendelje, teljesen idegenkedett. S ez nem csekély kellemetlenségeket okozott kormányzó-társ korában. Mint említők, Mária Terézia férje halála után vissza akarván vonulni, fiára bízta az állami ügyek vezetését. József, nem lévén megelégedve a régi rendszerrel, oly mohón fogott az ujításhoz, hogy a régebbi államférfiak között általános megütközést keltett. Rajta is voltak, hogy a kormányt ismét a királynő vegye a kezébe. Különben az első keserűség leküzdése után Mária Terézia maga is érzett vágyat arra, hogy tevékenységgel fojtsa el bánatát. Csakugyan leszorította fiát a csak imént elfoglalt térről. Egyedül az udvartartásban, a had- és pénzügyben engedett neki szabadabb tért a működésre, de ezekben is magának tartotta fenn a legfelsőbb intézkedés jogát.

Ez a helyzet számos összeütközésre adott alkalmat. Mert ha a főczélra nézve, t. i. az egységes abszolut hatalom vágyában megegyezett is Mária Terézia fiával, annál nagyobbak voltak az eltérések közöttük a részletekben. Mária Terézia csak annyit akart ujítani, a mennyi elkerülhetetlenül szükséges volt vagy annak látszott, József ellenben annyira meg volt győződve az összes fenálló dolgok rossz voltáról, hogy csak azt kívánta kivételnek tekintení, a mi megmaradjon.

Az emberekkel való bánásmódban is igen különböztek egymástól. Mária Terézia sikereit épen annak köszönheté, hogy az emberekkel igen ügyesen tudott bánni. Úgy vette őket, a mint vannak; úgy tudott intézni mindent, hogy mindenkinek, a kivel érintkezett, valami kellemeset tegyen; a jó tulajdonokért elnézte a rosszakat s ha valakit hasznavehető embernek tudott, még a saját személyére nehezedő kellemetlenségtől sem riadt vissza. Sőt ha valakire neheztelt, sem akarta teljesen a fenálló kormányzat ellenségévé tenni, hanem ha csak lehetett, oly állásra nevezte ki, a mely megkötötte kezeit, a nélkül, hogy megsértettnek érezhette volna magát.

Egészen más volt József eljárása. Ő nem ismerte a kiméletet; azt kívánta volna, hogy minden ember kifogástalan legyen úgy erkölcs, mint tehetség és munkásság dolgában. Ha valami fonákságot vett észre, nem hagyta a nélkül, hogy nevetségessé ne tegye, még ha oly emberben találta is, a kit nagyrabecsült s az állami szolgálat érdekében megtartani kivánt. Ha valami élcz vagy szójáték megtetszett neki, sietett azt a legelső alkalommal felhasználni akár helyén volt, akár nem. Mária Terézia fiának eme tulajdonságát „szellemi kaczérság”-nak nevezte el. Figyelmeztette, hogy hagyjon fel vele, mert teljesen elidegeníti magától a tisztességes embereket. Valóban Kaunitz rövid időn benyujtotta lemondását, de Mária Teréziának sikerült őt szándékától eltéríteni.

Az összeütközések végső eredménye az volt, hogy vagy az egyik, vagy a másik fél engedett. De ez nem ment mindig símán. Gyakran igen heves volt a vitatkozás és József a legkíméletlenebbül támadta meg anyja tanácsadóit. Ezeket tolta előtérbe, hogy egész szabadon mondhassa ki véleményét. Ha máskép nem boldogult, kijelentette, hogy nem akarja tovább viselni a kormányzótárs „üres” czímét. S ezzel a fenyegetéssel, ha teljesen nem is, de mégis keresztül tudta vinni, a mit akart. Máskor azzal fenyegetődzött, hogy ország-világ tudomására hozza, hogy valamely intézkedésben semmi része nincsen.

József befolyása tehát az 1765-iki évet Mária Terézia uralkodásában, mind az egész monarchiára, mind különösen hazánkra nézve mindenek felett határévvé teszi. Fia befolyása alatt sokkal inkább hallgatott a királynő azokra a tanácsadókra, a kik azt vitatták, hogy a magyar alkotmány semmivel sem érdemel több figyelmet, mint az osztrák tartományok rendeinek kiváltságai, habár a mérséklet ezentúl is egyik jellemző tulajdona maradt s a magyar törvényeket most sem támadta meg nyiltan, hanem inkább csak elmellőzte azokat.

II. József.
(Ducreux festménye után, 1771-ben készült metszetről; az Orsz. Képtár metszet- gyűjteményében.)

Az uj rendszer elsőben is abban nyilatkozott, hogy Mária Terézia elhatározta a nádori méltóság betöltetlenül hagyását, a helytartótanács élére pedig már november 11-én Albert szász herczeget állította, a ki a következő évben a királynő kedvencz leányát: Mária Krisztinát vette nőül s vele egyebek között a tescheni herczegséget nyervén hozományul, szász-tcscheni herczeg nevet kapott. Ezzel a helytartótanácsnak is megszünt minden önállósága, míg a kanczellária már azelőtt is tényleg a német miniszterek eszközévé sülyedt, a mint arról egyebek között Mária Teréziának egy 1762-iki rendelete is tanuskodik. Ebben ugyanis azt írja a kanczellárnak: „Megkívánom, hogy a magyar kanczellária rendeleteimet az ügyek tárgyalásában mindig a köteles engedelmességgel fogadja s különösen, hogy a minisztereimmel s a más kormányszékekkel közösen tartandó tanácskozásokban ama tárgyalási mód ellen, a melyet az ilyenkor elnöklő miniszter elé szabok, kifogásokat tenni ne merészeljen, hanem kijelentett akaratomat pontosan teljesíteni törekedjék."

Albert herczegnek kezdetben nem volt valami nagy kedve az elnyert hivatalhoz. Az állás tekintélyes volta, a vele kapcsolatos jövedelem ugyan elég vonzók valának reá nézve, de félt a vele járó terhektől. Attól tartott, hogy nevetségessé válik. Hiszen alig ér tett valamit a közigazgatáshoz, mivel addig leginkább csak hadügyekkel volt elfoglalva; ezenfelül magyarul épen nem s latinul is csak rosszul tudott. Tartott attól is, hogy a magyar előkelők sok borsot törnek majd az orra alá. Ezek ugyanis mikor kinevezésének híre hallatszott, felszólaltak ellene, habár csak azon a czímen, – s ez jellemzi a kornak az alkotmány szempontjából hanyatlott állapotát – hogy nem főherczeg. A királynőnek azonban Albert kormányzósága határozott kívánsága volt, még pedig úgy, hogy veje ne csak névleg, hanem tényleg is kormányozza Magyarországot.

Hogy a herczeg kivánalmainak lehetőleg megfeleljen, a királynő gyakran lerándult hozzá Pozsonyba s mindenre nézve ellátta őt és nejét a legrészletesebb utasításokkal. Első sorban ajánlá nekik, hogy az embereket igyekezzenek magoknak lekötelezni. E végből Pozsonyban valóságos udvart kellett tartaniok s szívesen látniok a magyar arisztokrácziát. Figyelmeztette, hogy tanács-kéréssel forduljanak Pálffy Miklós országbíróhoz, Grassalkovicshoz vagy Kempelen ezredeshez. Az utóbbi mintegy bizalmi embere volt köröttük. Kiemelé annak szükségét, hogy a kormányzó-pár ne csak a főurakkal érintkezzék, hanem a köznemeseket is igyekezzék körébe vonni, mert közöttük több a tehetséges s a kormányhoz ragaszkodó, mint a főurak között. A kormányzó tartson minden héten általános kihallgatást és fogadja az átutazókat, mert ez az egyedüli mód, hogy a népet a kormányhoz kösse.

Az uj kormányzatnak legfőbb kötelességül azt szabta meg a királynő, hogy a magyarokat minél inkább barátkoztassa meg az egységes birodalom eszméjével. S e tekintetben egyik legfőbb eszköz volt a germanizáczió, a mely már III. Károly idejében kezdődött. Mária Terézia uralkodásának első felében folytatták, de nagyobb mértékben csak most vették foganatba.

E végből első sorban a főurakat törekedtek mind szorosabban az udvarhoz kapcsolni. S fájdalom, a bécsi és pozsonyi udvarok idegen légkörében a magyar főurak teljesen kivetkőztek nemzeti mivoltukból és elnémetesedtek. Különösen előmozdította ezt az a körülmény, hogy a királynő, a ki általában igen szeretett házasítani, kiváló gondot viselt mágnásaink családi életére s a hol csak alkalom kínálkozott, azon volt, hogy főuraink idegen nőket vegyenek el, a magyar mágnás-leányok pedig cseh vagy német előkelőkhöz menjenek nőül.

Albert, szász-tescheni herczeg, Magyarország kormányzója.
(Egykoru metszetről; a cs. és kir. családi hitbizományi könyvtár metszet-gyűjteményében.)

Mária Krisztina főherczegnő.
(Bartolozzi F.-nek Roslin M. festménye és Benedetti M. rajza után készült metszetéről; a cs. és kir. családi hitbizományi könyvtár metszet-gyűjteményében.)

Az urak németesítésében kiválóan tekintettel volt a királynő s az ő ágensei: a pozsonyi kormányzó pár arra, hogy ez lehetőleg szép módjával történjék. Nem volt szabad a dolgot erőltetni; oda kellett hatni, hogy a nemzetet külsőségekben való engedékenységgel, kitüntetéssel – mint az „apostoli királyi” czím fölvételével a Szent István-rend megalapításával – meggyőzzék a kormány jóakaratáról s ezzel odavezessék, hogy maga lássék kívánni a németséget. E végből a magyarok iránt sok jó indulatot kellett tanúsítani. A kormányzó-pártól megkivánta a királynő, hogy legalább annyit tanuljon meg magyarul és latinul, hogy ünnepélyes alkalmakkor ezeken a nyelveken pár szóból álló beszédet tudjon elmondani. A németesítés eszközei között helyet foglaltak az ugynevezett különös kedvezmények is, amilyenek valának például a kamarási méltóságnak hazánkban kevesebb őshöz való kötése, a bécsi német iskolákba való ösztöndíjas fölvétel és hasonlók. Az udvarhoz kapcsolásnak az is egyik eszköze volt, hogy urainkat a bécsi élet nagyrészt vagyoni zavarokba sülyeszté; mert Bécsben pénzgazdaságnak megfelelően kellett élniök, míg jövedelmeik csak a terménygazdaságnak feleltek meg. Mivel pedig kifejlett hitelrendszer nem volt, csak az államtól – az annak kezelése alatt álló alapokból – kaphattak megfelelő kölcsönt. A ki pedig ezzel le volt kötve, az nem mozoghatott már szabadon.

Magyar nemes testőr diszruhában.
(Schütz metszetéről; az Orsz. Képtár metszet-gyüjteményében.)

De az úri rend germanizálása nem látszott elégségesnek. Szükségesnek mutatkozott, hogy a népet is germanizálják. Ebben különösen a magyar királyi kincstár tett jó szolgálatokat. Ennek behatása alatt a magyar városok a magyaros állapotból, a melyben a szathmári béke előtt valának, mindinkább kivetkőztek; a kamarai uradalmakban is mindent megtettek a németség terjesztésére. A hova csak lehetett, német gyarmatosokat hoztak s velök német isteni tiszteletet, német iskolát. Sőt az utóbbit a tiszta magyar helyeken is igyekeztek meghonosítani. Jutalmakat adtak azoknak a tanulóknak, a kik a német nyelvben a legjobb előmenetelt tettek. A nagyszombati egyetem rendszabályaiban (1770.) a többi között olvassuk, hogy miután az országban három nyelv van használatban: a magyar, a német s a tót, a melyek között azonban a német kiválóan hasznos, sőt szükséges, minden németül nem tudó ifjút zsenge ifjúságától kezdve e nyelvnek tanulására egész komolyan rá kell szorítani s abban minden osztályon át gyakorolni, a nélkül azonban, hogy anyanyelvükben hátramaradjanak, mert arra elkerülhetetlenül szükségök van.

Utóbb a kormány ujabb lépéseket tett a német nyelv terjesztésére. Az 1770. márczius 29-iki rendelettel megállapította, hogy a magyarországi városi iskolákban „valamennyire a német nyelvet is” tanítsák, ugyanazon évi junius 20-án kelt rendeletben pedig megszabja, hogy a kis papokat is képezzék ki a német nyelvben. S hogy ez jobban keresztülvihető legyen, meghagyták, hogy a szemináriumokba első sorban olyan ifjakat vegyenek föl, a kik németül is tudnak.

Mária Terézia az egyéni haszonlesésre és hiúságra alapította germanizáló politikáját s ez teljesen sikerült is neki. Országszerte minden a legjobb úton volt, hogy elnémetesedjék: főurak, polgárok és honorácziorok – úgy a nemesek, mint a nem nemesek. A katonaságnál megszünt a magyar vezényszó. De hogy a nemességnek azt a részét szintén belevonják a németesítésbe, a mely nincs rászorulva arra, hogy katonai, papi vagy köztisztviselői állást keressen, erre nézve kitünő eszköznek látszott a magyar nemes testőrségnek felállítása. Miután a testőrség tagjait a megyék nevezték ki, ez módot nyujtott a megyei előkelőknek arra, hogy fiaikat, rokonaikat Bécsben állami költségen neveltessék; viszont a királynőnek is alkalmul szolgált arra, hogy nemcsak a mágnási osztályt, hanem – legalább részben – a köznemesit is magához csatolja és elnémetesítse.

Eme vállalatában azonban nem nagy sikert aratott Mária Terézia. A magyar ember, a ki rendszerint igen könnyen alkalmazkodik minden idegenhez, ha egyedül van, szilárdul megmarad nemzeti önérzetében, mihelyt valamely nemzeti testület tagja gyanánt élhet, ha még oly kicsiny is az. Innen van, hogy míg a mágnások, egyes emberekül állván szemben a bécsi társadalommal, elnémetesedtek, a testőrség tagjai zárt osztályt képezvén, sokat elsajátítottak ugyan a bécsi szokásokból, az ottani francziás német műveltségből, de nem szüntek meg magyarok lenni. Sőt épen azzal, hogy példát mutattak arra, mikép a korszerű európai műveltséget a magyar nemzetiséggel össze lehet egyeztetni, hazánk művelődésére nagy és üdvös befolyást gyakoroltak.

De ez csak kivétel volt. Egészben véve elszomorító látványt nyujtott a magyar nemzet. Az önálló, nemzeti művelődés eszközeit nélkülözve, két egymást nem értő táborra szakadt. Az egyik rész hű maradt a politikában az ősi szabadsághoz, s a szokásokban az elődök módjához. Ez a rész azonban elmaradt a kor szinvonalától s a meg nem értett ujabb eszméktől félve, teljesen megcsontosodott. Magasabb gondolatok nem háborgatták; bizonyos anyagi jólétnek örvendett, s töltött káposzta, átalag bor, pipa – no meg a németnek s az elnémetesedő magyarnak kigúnyolása tölték be eszmekörét.

Ezzel szemben a másik része a nemzetnek a korral haladni kívánt – legalább a külsőségekben – de itthon nem találván eszközöket a műveltség megszerzésére, onnan vette azt, a honnan épen kínálkozott, nem gondolván meg azt, hogy azzal az idegen szellemet is megszerzi.

* * *

Arra, hogy a kormány a közigazgatás útján mindazt keresztül vihesse, a mit akart, szükség lett volna arra, hogy olyszerű közeg álljon rendelkezésére, milyenek valának Ausztriában a kerületi hivatalok, a melyek csak a központi kormánytól függvén, minden figyelmöket arra fordíthatták, hogy rendeleteit végrehajtsák és tetszését megnyerjék. De ily hivataloknak hazánkban való meghonosításáról nem lehetett szó, mert fönállott az életerős megyei intézmény, a mely egyebek között mindazokkal a jogokkal birt, a melyekkel birtak Ausztriában a kerületi hivatalok; Mária Terézia pedig sokkal óvatosabb volt, hogy sem ilyes intézmény ellen háborút indított volna.

De ha ezt nem tette is, még sem akará, hogy a közigazgatás javítása a helytartótanácsnál Albert herczeg kormányzósága kezdetén és leginkább Kempelen segítségével létrehozott ügykezelési javításokra szorítkozzék.

Oda igyekezett hatni tehát, hogy a megyéknek a török uralom idején kifejlett önállósága lehetőleg megnyirbáltassék. Egyik legfontosabb eszköznek tartotta erre, hogy a főispánok ne csak névleges főnökei, de valóban döntő hatalommal biró első tisztviselőivé legyenek a megyéknek. Megkívánta tőlük, hogy utána nézzenek, mikép áll az igazságszolgáltatás, mikép az árvák, iskolák, az adókivetés ügye; tartsanak ennek gyorsítására kis gyűléseket, hogy a nép hozzászokjék, mikép nem a tulajdonképi megyei tisztviselőkben, hanem a főispánban keresse védőjét.

Azonban mégis szükségét látta annak, hogy a főispánok a helytartótanácstól függésben legyenek. E végből kívánta, hogy a megyei ügyek állapotáról időnként jelentést tegyenek. Kívánta azonfelül, hogy a megyék jegyzőkönyveit is fölterjeszszék oda, remélvén, hogy ez is sarkalni fogja a főispánokat arra, hogy megakadályozzanak minden kormányellenes nyilatkozatot. A megyék önállásának gyöngítésére czélzott az 1770-ben kiadott ama rendelet is, a mely a megyéket eltiltotta attól, hogy küldöttségeket meneszthessenek a felséghez; ezután csak feliratot intézhettek hozzá. Ezzel lehetővé vált, hogy az uralkodó egyáltalában ne legyen kénytelen velök szóba állani a helytartótanács meghallgatása nélkül. Az a rendszabály pedig, amely a különböző szakbeli tisztviselők rangjának egymáshoz való viszonyát állapította meg, a megyei tisztviselők tekintélyének csökkentésére czélzott. Mert ez az alispánt a főhadnagygyal, a megyei főjegyzőt és szolgabirót az alhadnagygyal tette egyenlő rangúvá.

Mint minden ujabbkori államfő, Mária Terézia is szükségesnek tartotta, hogy a kormánynak statisztikai adatok álljanak rendelkezésére az ország állapotáról. E végből kívánta, hogy a főispánok évenként irassák össze a népet. De minthogy ez az intézkedés nagy bizalmatlansággal találkozott, a kanczellária fölterjesztést tett ellene. Egyenesen ugyan nem merte a kivánságot helyteleníteni, de utalt arra a körülményre, hogy köztudomás szerint hazánkban többségben vannak a nem-katholikusok, az összeirás pedig nyilvánvalóvá tenné ezt a körülményt. A királynő azonban a kanczellária kifogását nem találta kielégítőnek, mondván, hogy minden főispán csak a maga megyéjének lélekszámát fogja tudni, a főösszeget pedig csak ő.

Az igazságszolgáltatásra is nagyon ráfért volna hazánkban a reform. Verbőczy „Tripartitum”-a már nem felelt meg az igényeknek. Sok kérdés merült föl, a melyekre nem adott választ, de mivel intézkedni kellett, mindenki a maga belátása szerint tette, egyik megye így, a másik úgy. Az egyformaság létrehozatalára a királyi s a hétszemélyes táblák lettek volna hivatva, de ezeknek a döntvényeit a megyék nem voltak hajlandók kötelező erejűeknek elismerni. S ebben maguk az illető főtörvényszékek is kezökre jártak, mert azok is hol egy, hol más elvnek hódoltak. Volt ezenfelül még egy nagy gyöngéje igazságszolgáltatásunknak. A perek rendszerint éveken át elhúzódtak, legnagyobb részöknek az a nemzedék, a mely elkezdte, soha sem érte végét. Általános óhaj volt tehát, hogy e bajokon segítsenek, annál is inkább, mert a királynő többi országaiban akkoriban napirenden volt a kodifikálás. 1753-1766-ig a polgári törvénykönyvön dolgoztak, a mely „Codex Theresianus” czímet nyert, két évvel később pedig a büntetőtörvénykönyv is elkészült, „Constitutio criminalis Theresiana” czímen. Ellenben nagy akadályul szolgált az a körülmény, hogy legfőbb törvényszékünk – talán inkább csak a kényelem kedveért – abban a hitben volt, hogy nálunk egyáltalában nincs is szükség reformra. Csakugyan meg is hiúsította az 1764-iki országgyűlés előtt a kísérleteket, melyeket a polgári törvénykönyv ujra szerkesztésére nézve tettek. De mivel az országgyűlés maga is kimondá a döntvények összegyűjtésének és átvizsgálásának szükségét, a mely czélból 1769-ben gróf Niczky Kristóf elnöklete alatt bizottságot küldtek volt ki, létrejött a „Planum Tabulare.” Ez ugyan elég gyönge dolog volt s hatását még az is csökkenté, hogy a megyék egy része, mint nem országgyűlési alkotást, nem ismerte el kötelezőnek; némi haszna azonban mégis volt.

A mi a perekben való hosszadalmasságot illeté, azon még kevésbbé lehetett segíteni. Annyit megtett a királynő, hogy egyik rendeletében a főispánoknak lelkökre köté, hogy a mennyire csak lehetséges, végezzenek el minden pert még megkezdésének évében. Ugyanebben a rendeletben még egy igazságügyi elvet találunk kiemelve. A régebbi büntető igazságszolgáltatásban kiváló helyet foglaltak el a birságok. Gyakran megesett, hogy egy-egy kihágás valakinek összes vagyonába került. Ezt Mária Terézia nemzetgazdasági szempontból igen helytelennek találta s azért elrendelte, hogy a kisebb vétségeket inkább testileg büntessék.

A jobbágy-osztály sorsának javítására is törekedett Mária Terézia. De mivel erre az országgyűlés nem mutatott valami nagy hajlandóságot, abban hagyta a dolgot, el lévén határozva, hogy maga intézkedik ez ügyben. Elhatározásában megerősítették a mozgalmak, a melyek a nép között az ország különböző vidékein mutatkoztak. Parasztküldöttségek is mentek Bécsbe, a melyek élénk színekben adták elő a szegény nép nyomorúságát, könyörögvén a királynő előtt s fenyegetőzvén az urakkal szemben. Czéljokat csakugyan elérték: a királynő mindjárt az országgyűlés befejezése után kiküldte Raab udvari tanácsost, a ki Ausztriában is működött ez ügyben, hogy készítsen Magyarország részére úrbéri szabályzatot. Raab gyorsan hozzálátott a dologhoz, úgy hogy 1766. julius 10-én ki lehetett adni a rendeletet a szabályzat életbe léptetésére.

Az úrbér megállapítja: miből áll egy jobbágytelek? Állott oly beltelekből, a mely elégséges két pozsonyi mérő elvetésére, 18 hold első- vagy 20 hold másod- vagy 22 hold harmad-osztályú szántóföldből. Némely élénkebb kereskedésű helyeken 2-2 holddal kevesebbet, Somogyban többet számítottak egy-egy belső telekre. Ehhez járul kaszálóul oly darab, a melyen ha sarjút is vágnak, hat, különben nyolcz szekérre való széna megterem (Somogyban 12 szekérre való). A jobbágy közösen használja földesurával a legelőt, s faizása is van annak erdejében. A telket fél-, negyed- és nyolczad-részre lehet osztani.

Mária Terézia özvegy korában.
(Schmutzer J.-nek Ducreux festménye után, 1770-ben készült metszetéről; az Orsz. Képtár metszet-gyüjteményében.)

A jobbágy-telken ennek fejében a következő terhek vannak: 52 szekeres vagy kétannyi kézi napszám (fél-, negyed-, nyolczad-teleknél aránylagosan kevesebb); ezenfelül minden négy telek közösen szolgáltat egy hosszú fuvart, a mely azonban két napnál hosszabb nem lehet. Minden telkes gazda öt öl fát vágni és beszállítani, s a vadászatban három napon át részt venni köteles. Az ingyen munkán kívül a jobbágytelket a következő természetbeli adók terhelik: minden mezei termékből és apró marhából kilenczed, egy pár szárnyas stb. A szőlő nem esik rendes adó alá, hanem a régi szokás szerint hetedet vagy nyolczadot ad. Ezenfelül minden jobbágy, tekintet nélkül birtokára, fejadóul egy forintot tartozik fizetni. Ezzel tartozik a zsellér is, a kinek azon felül való tartozása tizennyolcz kézi napszám.

Míg ekkép a földesúr tulajdonjoga már-már csak betáblázott járadékká vált, addig a személyes szabadság ügyét is igen előmozdítá a szabályzat. Mert e szerint a földesúr nem vehette el a jobbágytól a földet, ha annak megmunkálására elégséges. De ha az elégtelenséget rábizonyítja is, akkor is köteles földjét más jobbágynak adni. Ellenben a jobbágyot a szabályzat biztosítja a szabad költözködés jogáról, az alatt a föltétel alatt, hogy fél évvel előre felmond s minden tartozásainak eleget tesz. A jobbágy annak nevelheti gyermekét, a minek tetszik, s ebbe senkinek semmi beleszólása. Első folyamodású birósága továbbra is az úriszék marad, de ha földesurával van pere, ügyét a megyei ügyész köteles vinni, azután pedig a megyei törvényszékhez appellálhat.

A rendezés úgy történt, hogy királyi biztosokat küldtek a megyékbe katonai karhatalommal. A királyi biztos elnöklete alatt minden folyamatban levő úrbéri pert le kellett bonyolítani, azután az uj rendezést közhírré tették.

Az a magaviselet, a melyet nemességünk az urbárium behozatalánál tanúsított, teljes elismerést érdemel. Az ujításokat országgyűlésen kivül állapították meg, érthető lett volna tehát, ha ebbe kapaszkodva ellentáll. De nem tette, sőt oly készségesnek mutatkozott, hogy maga Mária Terézia is teljes elismeréssel nyilatkozott róla, nem találván egyéb hibát, mint hogy nem nagy kedvvel, bizonyos elfojtott elégületlenséggel hajtja végre az ujítást. Ezt pedig ily viszonyok közepette csakugyan nem lehetett rossz néven venni. Így állván a helyzet, zavargás alig fordult elő; az is leginkább a jobbágyok részéről, akik vérszemet kapva, néhol még többet kivántak.

Három év alatt már az egész dunántúli kerület, valamint Pozsony- és Esztergom-megyék – az ország legelőrehaladottabb része – rendezve voltak s Nyitra és Pest is félig-meddig. Ujabb három év alatt a többi megyékben is végrehajtották a rendezést.

Ebben az állapotban maradtak aztán úrbéri viszonyaink az 1832/6-iki országgyűlésig, a mely még sokkal liberálisabb úrbéri törvényt hozott. A Mária- Terézia-féle úrbéri szabályzat a korhoz képest igen dicséretre méltó alkotás s II. József méltán tartotta ezt anyja legnagyobb művének. De azért nem hunyhatunk szemet az előtt, hogy törvénytelen úton hozták be s hogy üdvös hatásában a királynő jóakaratán kívül nem kis része van a nemesség készségének is.

* * *

A Mária Terézia-féle urbárium első lapja.
(Az Orsz. Levéltárban őrzőtt eredeti nyomtatványról.)

Közgazdaság tekintetében nem valami kedvező volt az ország állapota Mária Terézia uralkodása alatt. Ha valamiben, úgy épen ebben, átok gyanánt nehezedett a nemzetre az a mód, a hogy hazánk össze volt kapcsolva Ausztriával. I. Ferdinándtól kezdve állandóan gyakorolták az osztrák tartományok kormányai – támogatva az udvartól is, a mely, mint annyiszor láttuk, a cseh-német tartományokat tekinté a monarchia tulajdonképi erejének – Magyarországnak kiszivattyúzását. A mi azonban előbb kisebb mértékben és rendszertelenül történt, az Mária Terézia idejében egész rendszerré vált. Különösen nagyszabású működést fejtett ki ezen a téren a bécsi kereskedelmi tanács (Commerzien-Rath), a melyet 1746-ban állítottak fel.

Ez oly vámrendszert állapított meg, a melynek legfőbb törekvése volt, hogy Ausztriát virágzó iparos országgá tegye, Magyarországnak pedig azt a szerepet szánta, hogy lássa el Ausztriát olcsón azzal, a mire szüksége van. Ennek következtében szükségesnek vélték, hogy Magyarország a nélkül is elég csekély iparának haladását minden módon gátolják, sőt hogy addigi állásáról is lehetőleg leszorítsák. De nemcsak Magyarország iparát igyekeztek elnyomni, hanem földművelésének amaz ágait is, a melyek Ausztriában is fejlődhettek. Különösen az alsó-ausztriai bortermelést igyekeztek előmozdítani a magyar bortermelés rovására. E végből elrendelték, hogy magyar bort nem szabad kivinni a külföldre a nélkül, hogy ugyanannyi osztrák bort is ne vigyenek magukkal.

A kereskedésből eredő hasznot is igyekeztek elvonni tőlünk és Ausztriának adni. E végből minden módon akadályozták, hogy Magyarország a külfölddel egyenes összeköttetésbe lépjen.

1770-ben elrendelték, hogy magyar kereskedő külföldi árút nem hozhat be, hacsak ki nem mutatja, hogy legalább negyed-részét Ausztriában vásárolta. Bécsen túl nem volt szabad magyarországi kereskedőnek szarvasmarhát hajtani s németországi kereskedőnek sem engedték meg, hogy hozzánk bejöhessen vásárlás végett.

A Magyarországba hozott külföldi czikkekre nagyobb vámot vetettek, mint az Ausztriába hozottakra. Ha osztrák czikket hoztak be Magyarországba, csak 1–5% vámot szedtek, ha ellenben magyarországi czikket vittek Ausztriába, a külföldiekre vetett vámnak felét vették, azaz 15–30%-ot. Sőt a magyar kalmár akkor is kénytelen volt a beviteli vámot megfizetni, ha az Ausztriából hozatott czikket, mint hasznavehetetlent, visszaküldte.

Gyakoriak voltak a zaklatások. Magyar bort nem lehetett valamely városban három napnál tovább tartani, mert akkor már fogyasztási adó alá esett, a mi nem volt kevesebb, mint két forint akónként. A dohányvám nem volt nagy, de minden mázsáért le kellett tenni száz forintot s őrzéseért naponként három forintot fizetni. Pedig a dohány mázsája néha nem ért többet hat forintnál.

Az Ausztriába hozott külföldi czikkekre vetett nagy vámokért is Magyarországnak kellett megszenvednie. Ugyanis a külföldi államok, a melyeknek polgárai ekképen nagy mértékben károsultak, megtorlással kívántak élni. De ezt nem tehették azzal, hogy viszont az osztrák iparczikkekre vessenek tilalmi vámokat, mert hiszen azokat nem is vitték külföldre. Ennélfogva az osztrák és magyar mezőgazdasági czikkekre vetettek vámot, a mi meg első sorban az ebben többet produkáló Magyarországnak esett terhére. Igy például mi fizettünk a cseh- és morvaországi vászonipar felvirágzásáért. A bécsi kormány ugyanis az e fajta porosz czikkekre nagy vámot szabott, a porosz kormány viszont megtorlásul a mi borainkra vetett olyan vámot, hogy azoknak odavitele lehetetlenné vált.

A vámrendszernek a magyar közgazdaságra gyakorlott rossz hatása általánosan érezhetővé vált. Az 1764-iki országgyűlésen e miatt keserves panaszok hallatszottak. A magyar kereskedők, a magyar hatóságok ismételten tettek fölterjesztéseket. Igaz ugyan, hogy a magyar harminczadot külön hatóság kezelte, de ennek szabályzatait is Bécsben állapították meg, nem pedig a magyar hatóságok. Ráadásul Magyarország majdnem egészen körül volt véve az osztrák területtől: a határőrvidék, a temesi kerület és Erdély osztrák hatalom alatt álltak. Később éjszakról is osztrák terület lett szomszédunkká, mikor Galiczia és Bukovina Ausztria uralma alá került. Ez még inkább okozta, hogy kereskedésünk teljes függésbe jutott Ausztriától. A külfölddel egyenes összeköttetésbe csak csekély tengerpartunkon, Buccarin és Porto-Ré-n át léphettünk. Ezek közül azonban egyik sem volt jó kikötő, azonfelül igen alkalmatlan volt az oda vezető út, aztán meg nem is feküsznek azon országok felé, a melyekkel nagyobb kereskedést űztünk.

A kereskedelmi tanács működése nem tartott harmincz évig, mert már 1775-ben eltörölték. A mely ügyekben addig intézkedett, azokat a bécsi udvari kamarára s a miniszteri bankóválasztmányra bízták. Ezeket utasították uj vámrendszer kidolgozására is. A magyarok ezúttal is ostromolták a királynőt, hogy legyen legalább némi tekintettel Magyarországra, különben a magyar nép, mindamellett, hogy földje a természet minden adományaiban bővelkedik, pénzhez nem jutván, annyira fog sülyedni, hogy még az adóját sem fizetheti meg. A királynő erre meghagyta, hogy a magyar hatóságok véleményét is ki kell kérni az uj vámrendszerre nézve. Ki is kérték, de meg nem hallgatták. S az eredmény az lett, hogy az új szabályzat még rosszabb volt a réginél.

Hogy így alakultak a viszonyok, abban igen nagy része volt Józsefnek, a kormányzó-társnak. Ő teljesen magáévá tette az osztrák miniszterek felfogását; a mely szerint míg Magyarország nagyobb adófizetésére nem vállalkozik, a vámon kell azt megsarczolni. Ezt több ízben nyiltan ki is mondotta.

Az egész, a mit a magyar kormányszékek Mária Terézia életének utolsó éveiben a kereskedelem érdekében elértek, abból állott, hogy Fiumét, a mely régente a magyar királyok birtoka volt, néhány század óta azonban Ausztriához, illetőleg az osztrák tengerparthoz tartozott, visszacsatolták. Ez 1776-ban történt. A város megmaradt régi kormányformája mellett, kormányzójává pedig Majláth Józsefet, a bécsi udvari kamara tanácsosát nevezték ki. A fiumei kereskedelem érdekében a magyar kormány egy kézbe kívánta a károlyvárosi-fiumei útat helyezni s ezért azt a vidéket Szörény-megyévé alkották, a melynek főispánja mindig a fiumei kormányzó legyen. Ez a Szörény-megye azonban annyira a levegőben függő intézmény volt, hogy csak zavaroknak szolgált forrásaul. A megye része volt Horvátországnak, Fiume pedig nem, mégis a kettő együvé tartozott. A fölebbezés majd ide, majd oda ment; Zágráb- megye beavatkozott s így folytonos volt a zavar egész 1779-ig, a midőn az uj Szörény-megye megszünt, a horvát részeket előbbi állapotukba visszahelyezték, magát Fiumét pedig, mint a szent korona különálló tagját, Magyarországhoz kapcsolták.

Fiume idecsatolása, részint jobb kikötője miatt, részint mert lakói között nagyobb számmal voltak pénzes emberek, előnyére szolgált a magyar kereskedelemnek. Sajnos azonban, hogy a mit délen nyertünk, azt északon elvesztettük, mert Lengyelországnak 1772-ben bekövetkezett felosztása alkalmával Galicziát Ausztriához csatolták. Ezzel elzárták a megmaradt Lengyelországgal való közvetetlen összeköttetés útját, a mi nagy hátrányára volt borkereskedelmünkre. Azonfelül a galicziai gabona és marha az osztrák piaczon a magyar versenytársa gyanánt lépett föl.

Mig külső kereskedelmünket a vámrendszer nyomta el, addig belföldi kereskedelmünknek is sok akadálya volt. A bécsi kormány időnként egy-egy, nagy tőkével rendelkező osztrák társaságnak kiváltságokat adott, amely aztán kereskedelmünket jelentékeny részben magához ragadta. Kereskedőink általában gyönge lábon álltak, a minek oka a kereskedő szellem hiányán kívül a kellő képzettség csekély voltában s abban keresendő, hogy a régebbi polgári családok nagy részét elsöpörte az ellenreformáczió. Helyökbe betódult a sok idegen: örmények, görögök, czinczárok, ráczok, zsidók és albánok. Ezek azután – kivált a falvakban – nagyrészt magokhoz ragadták a kereskedelmet.

Más nem csekély akadálya volt kereskedelmünknek a közlekedés hiányos volta. Útaink általában igen kezdetlegesek valának. Folyóink a hajózhatóság szempontjából sok kivánni valót mutattak, hajózható csatornák a Begán kívül meg épen hiányoztak. Pedig tervekben nem volt hiány. Úgy magyarok, mint külföldiek tettek ajánlatokat ez irányban. Különösen két összeköttetést pendítettek meg ismételten: a Kulpáét az Ádriai-tengerrel, s a Hernádét a Popráddal. Az utóbbinak az lett volna a hivatása, hogy a Tisza s közvetve a Duna vízrendszerét összekösse a Visztuláéval és Oderáéval.

A fenállott vámrendszernek egyik legfőbb törekvése lévén az ipar elnyomása hazánkban, épen nem csodálkozhatni azon, hogy az mindinkább hanyatlott. Az igények emelkedtek, iparosaink, a kiknek minden meg volt nehezítve, természetesen nem tudtak azokkal haladni, aminek következtében ugyanazok a mesteremberek, a kik egy-két emberöltő előtt még az előkelő vagy legalább a jómodú közönséget látták el, most már csak a legszegényebb néposztály számára dolgoztak. Óriásilag hanyatlott egyebek között a posztóipar. A középnemesség s a polgárság nagy része azelőtt beérte a nyitramegyei posztóval, a mely akkor nem is állott hátrább a csehországinál s a morvánál; most azonban – hála a felső segítségnek – mellőzték s a külföldi posztóhoz folyamodtak. Ilyen lévén a helyzet, a hazai ipar mindinkább csak arra szorítkozott, hogy olyat produkáljon, a mit máshonnan bajos hozatni. Iparunk kisszerűségéről meggyőződhetünk, ha megnézzük: milyen volt az arányszám az önálló iparosok s azok segédmunkásai között. 1777- ben volt 13.924 mester, 12.576 segéd és 4671 inas. E szerint minden mesterre átlag egy segéd sem jutott!

Nagyobb szabású gyár a hosszú békés korszak alatt nálunk alig keletkezett egy-kettő, míg másutt nagy számmal emelkedtek. Csak a sasvári s a cseklészi kartongyárat, a mosonyi posztógyárat s Ferencz császár holicsi porczellán- és majolikagyárát említhetjük. De ezek nem tudták ellensúlyozni azt, hogy egyes tájakon virágzott iparágak végkép elsatnyultak.

Összes közgazdaságunkban a földművelés s a baromtenyésztés nyujtja a legörvendetesebb képet. Ennek bizonyos mértékig való felvirágzását nem gátolván a kormány, haladt a nélkül, hogy segítséget kapott volna. Nagy, igen nagy területek, a melyek elhagyottak valának, használatba vétettek. Az ujonnan keletkezett gyarmatok száma is tanuságot tesz a sok meghódított földről. Még nagyobb joggal nevezhetők meghódított földeknek az oly területek, a melyeket mocsarak lecsapolásával nyertek. Ily munkálatok közül említésre méltó a Sárviz csatornázása, a mely Fehér- és Tolna-megyékben, továbbá a Kraszna szabályozása, a mely Szatmárban óriás területekkel gazdagította a művelhető földet.

Az uj gyarmatokon sok volt a föld, nagy ennek termékenysége s kevés a munkaerő. Ezért bizony a munkálás nem ment a legszorgosabban. A borona használata, a trágyázás sok felé merőben ismeretlen volt. A helyett a földnek felét ugarnak hagyták. Az utóbbinak különben más oka is volt. Silány közlekedésünk és megbénított vámrendszerünk következtében a gabonában nyert fölösleget igen nehéz volt eladni, ellenben az elhajtható barmot értékesíteni lehetett. Ezért inkább kevesebb gabonát termesztettek, de nagyobb számú marhát tartottak. Még inkább áll az a nemesek pusztáinak nagy részéről. Mária Terézia uralkodása vége felé azonban a népesség a dunai és tiszai vidéken is felszaporodni kezd már, s ennek következtében a nemesség többet és többet vesz majorsági földjeiből eke alá. Sőt már annyira fejlődnek a viszonyok, hogy míg ötven év előtt a nemes-ember minden, telkéről elköltöző jobbágyot tiszta veszteségnek tekintett, most már maga is szivesen elküldi, hogy földjét mint majorsági földet béressel műveltesse.

Fiume.
(Az Orsz Képtárban levő mult századbeli eredeti rajzról.)

A földművelés minden ága közül nálunk első helyet a gabonatermelés foglal el. A termelés módjában valami nagy haladás nem történt. A fő az, hogy míg annak előtte a kétszeres volt a közönséges termék, a mint század vége felé mindinkább a tiszta búza lép a helyére. Az Amerikából behozott termények közül különösen az ország délkeleti részén igen elterjedt a kukoricza. Termelését az is előmozdítá, hogy nem tartozott tizedet adni, még pedig azon az alapon, hogy Mátyás király törvénye nem sorolja fel ama növények közt, a melyek tizeddel tartoznak.

A dohány is nagyon elterjedt, annyira, hogy az észak-amerikai gyarmatok szabadságháborúja idején jelentékeny kiviteli czikké vált. Az osztrák tartományokban már ekkoriban volt monopólium. A kormány nálunk is szerette volna behozni, de a nemzet semmi kedvet sem tanúsított annak elfogadására. A burgonya nehezen tudott meghonosodni. Csak 1770 körül kezd nagyobb mértékben elterjedni. A felvilágosodottabb földesurak ingyen osztották ki, csakhogy terjedését előmozdítsák, de a nép általában vonakodott tőle.

A bécsi kormány sem a gabonafajokat, sem az amerikai czikkeket nem törekedett terjeszteni hazánkban, hanem a rizst, némely festő növényeket s az eperfákat; az utóbbiakat a selyemtenyésztés kedveért. A kormánynak az volt a számítása, hogy Magyarországon nagy mennyiségű nyers selymet termel s ezzel Bécsben és általában Ausztriában életrevaló iparágnak ad lételt. A gondolat nem is lett volna rossz; mert ha a selyemtenyésztés meghonosodik, a legszegényebb néposztály vagyoni állapotát kétségtelenül javította volna. De nem tudott gyökeret verni.

Hazánk legrégibb és leghíresebb kiviteli czikkére: a borra a XVIII. század nem volt kedvező. Pedig a magyar bor még mindig oly kedveltségben részesült mindenfelé, hogy külföldi fejedelmek e végből rendes összeköttetést tartottak fenn hegyaljai birtokosokkal vagy kassai és eperjesi kereskedőkkel. A rossz vámrendszer s az ausztriai borok pártolása azonban azt eredményezte, hogy kitünő bortermő vidékeken, mint Sopronban s a pozsonymegyei Sz. Györgyön nagy területeken kivágták a szőlőt vagy termelését abban hagyták. A borkivitel megbénításának még egy következménye lőn. Régebben hazánkban igen jelentékeny volt a „sernevelők” (sörfőzök) száma s a sört különösen szegényebb sorsú népünk igen fogyasztotta. A borkivitel megakadályozása következtében a bor ára leszállván, a sörivás a pálinka növekvő elterjedése miatt is majdnem teljesen kiment a divatból. A közvélemény a sört uj italnak tartja hazánkban, pedig époly régi, mint ez maga.

A földművelés mellett a baromtenyésztés jelentékeny jövedelmi forrása volt népünknek. Különösen a szarvasmarha-kivitel tett számot, úgy hogy az ebből bejövő összeg szinte fölért azzal, a mi a gabona eladásából folyt be. A lótenyésztés aránylag hanyatlott. A disznótartás jelentékeny volt, de inkább csak félhízottan vitték ki. Juh óriás mennyiségben volt, de keveset ért. A szépgyapjú merinókat csak Mária Terézia uralkodása végén kezdték meghonosítani nálunk. (1777.)

Ilyen volt hazánk közgazdasági állapota Mária Terézia uralkodásának végén. Iparunk, kereskedelmünk elmaradt, de a mezőgazdaság haladása gazdasági életünket, habár egyoldalúan, egészben mégis előrevitte.

* * *

Mária Terézia nagyon vallásos nő volt, de egyuttal híve az állami mindenhatóság eszméjének. Mint ilyen az államnak az egyháziakra is teljes befolyást igényelt, a legfőbb kegyúri jog s az apostoli királyi rang czímén, a melyet 1758-ban adatott magának a pápától.

Eleinte némileg vonakodott az állami hatalomnak az egyházzal szemben való érvényesítésétől, de később – főleg József és tanácsadóinak befolyása következtében – mind nagyobb mértékben avatkozott az egyház ügyeibe. Uj püspökségeket állított fel u. m.: a székesfehérvárit, a szombathelyit, a beszterczebányait, a rozsnyóit s a szepesit a katholikusok, továbbá a munkácsit és körösit az egyesült görögök részére; egyesítette a boszniait s a szerémit; igénybe vette a kanonokok kinevezésének jogát s régi szokásra támaszkodva, behozta a királyi tetszvényjogot. (Placetum regium.)

Egyéb dolgokba is beleavatkozott. Leszállította az ünnepek számát, eltiltotta a kölni és aacheni zarándoklást; királyi engedélyhez kötötte az egyházból való kizárás büntetését; korlátozta, majd teljesen eltörölte a menedékjogot, mely szerint az egyházba menekülő bűnösre nem tehette kezét a hatóság; érvényteleneknek nyilvánította az oltárokra, lámpásokra, misékre tett hagyományokat, a papok végrendelkezésére nézve pedig kimondta, hogy az a világi hatóság alá tartozik.

A szerzetes-rendeket is korlátozta. A fogadalom letevését a betöltött huszonötödik évvel engedte csak meg (régebben gyermekeknek is szabad volt), a kolduló szerzeteknek pedig megtiltá, hogy tagjaik számát szaporítsák. Ugyancsak alatta törölték el a jezsuita-rendet is, XIV. Kelemen pápának 1773-ban kiadott „Dominus ac Redemptor noster” kezdetű bullája következtében.

Nem csekély volt a gond, a mit ez esemény Mária Terézia kormányának okozott. A rendnek, az 1750-ik évben kiadott névkönyv szerint, csak Magyarországon húsz collegiuma, tizenkilencz rendháza és tizenegy missziója volt; azonkivül vezette a nagyszombati egyetemet, a kassai főiskolát; vezetett harmincz gymnasiumot, tizenkét papnevelő intézetet s kilencz világi konviktust. A kormánynak nagymértékű intézkedéseket kellett tennie, hogy egyrészt gondoskodjék a rend nagyszámú tagjairól, másrészt hogy ellássa erőkkel azokat az intézeteket, a melyek eddig a jezsuiták kezén voltak. Igaz, hogy már 1773. január hónapban rendelet ment minden szerzethez, hogy tagjaik tanárságra készüljenek; de rövid volt a határidő s így kénytelenek voltak sok volt jezsuitát alkalmazni a különböző intézeteknél.

Október hónapban történt meg a jezsuita-jószágok elkobzása. Kormánybiztosok átvették mind a birtokokat, mind a rendházakat, az azokban levő könyvtárakkal és egyéb fölszerelésekkel együtt. A külföldtől eltérőleg, nálunk szelíden bántak a jezsuitákkal, a minek nagy része volt abban, hogy itt az esemény korán sem idézett elő annyi zavart, mint másutt. A volt jezsuiták kissé búsultak és nehezteltek, a többi szerzetesek némileg örültek, a közönség legnagyobb része pedig közönyösen vette a dolgot.

A legtöbb mozgalmat az udvari kamara elnökének: Kolowrathnak előszobájában idézett elő ez esemény. A jezsuita-vagyont mérsékelt számítással többre becsülték hét milliónál; közte volt számos jószág az ország leggazdagabb vidékén: Pest-, Fehér-, Komárom-, Győr-, Sopron-, Baranya és más megyékben. Megindult tehát a mozgalom az udvarral s különösen Kolowrath-tal összeköttetésben álló emberek között az iránt, hogy a jezsuiták birtokaiból minél többet megkaparinthassanak. Kolowrath nem is idegenkedett attól, hogy jó embereinek alkalmat nyujtson a kedvező birtokvásárlásra, a miért a királynőnél vádakat is emeltek ellene.

A királynő belátta, hogy ily eljárás alkalmas lehet ugyan egyes emberek meggazdagítására, de nem arra, hogy az ország a jezsuitákéi helyett jobb kulturális intézeteket nyerjen; kikérte tehát Eszterházy Ferencz kanczellár s a magyar kamara véleményét. Ezek alapján aztán 1775. szeptember 25-ikén a magyar kamarához rendeletet bocsátott, a melyben kimondja, hogy a jezsuita-jószágok közül azokat, a melyek eredetileg egyházi javadalmak voltak, eme jellegöknek megfelelően, elidegeníthetetlenül meg kell tartani, a többieket pedig úgy kell tekinteni, mint a magyar koronára szállott valódi fiskálitásokat: adják el a legtöbbet igérőnek, a befolyt összegből pedig létesítsék a tanulmányi alapot.

Az uj szellemnek legüdvösebb hatása volt, hogy a felekezeti türelmetlenség, amely Mária Terézia uralkodásának első felében mind nagyobb mértékben mutatkozott, mindinkább hanyatlani kezdett. A mult század éveiben már egyben másban megkönnyebbült az elnyomás, megszünt a nem-katholikusoknak körmenetekben való részvételre kényszerítése, ezenfelül a protestánsok egyházi szervezkedését is jobban megtűrték, mint azelőtt.

Mária Terézia kormánya azért is nevezetes korszaka a magyar történetnek, mert ő alatta fordított az állami hatalom első ízben nagyobb mértékben figyelmet a tanítás ügyére. Addig ezt az egyház teendőjének tekintették, s az állam, ha valamit tett érdekében, azt csak úgy tette, mint egyik vagy másik felekezet támogatója. Mária Terézia korában ellenben, mint határozottan állami jogot, sőt kötelességet találjuk a tanítás ügyében való intézkedést, természetes folyományaul a mindent államiasító rendszernek. Mindamellett Mária Teréziáé az érdem, hogy az ez irányban való törekvéseket felfogta, méltányolta és támogatta.

Mint egyebekben, úgy a nevelésügyi politikában is Ausztriában tette az első kisérleteket. Első nagyobb szabású alkotása ezen a téren a bécsi egyetem ujjászervezése, a mi 1749 és 1756 között történt. Ebben főtanácsadója Van Swieten Gellért, az ő udvari orvosa volt, a ki általában nagy befolyást gyakorolt reá.

Az egyetemi reformon kívül a közép és elemi oktatás ügyében is tett a királynő fontos intézkedéseket. Azonfelül számos intézetet állított fel egyes külön czélokra, mint az előkelő ifjak nevelésére a bécsi Teréziánumot, számos tanítóképző-intézetet vagy normális iskolát; továbbá felállítá a diplomácziai szolgálatba lépni akarók számára a keleti akadémiát.

Miután Ausztriában annyira-mennyire rendezték a tanügyet, nálunk is hozzá láttak annak szabályozásához. Hogy egyházi fejedelmeink ne találjanak megütközni valót abban, hogy az állam is kiterjeszti figyelmét az iskolára, mindenek előtt Barkóczy Ferencz primást „a tanügy védőjé”-vé (studiorum protector) nevezték ki. (1762). De a primás egyéb ügyekkel lévén elfoglalva, nagyon keveset tett uj tiszte érdekében; úgy hogy nemsokára bekövetkezett halálakor nem találtak nála semmi kész munkálatot, hanem csak néhány kimutatást. Hivataloskodásának egyedüli eredménye az volt, hogy a papságot hozzászoktatta az állami beavatkozás gondolatához. Most a helytartótanácsra szállott át a prímás tiszte. Kebelében bizottságot alakítottak az iskolai ügyek vitelére, s annak elnökévé Pálffy Miklós országbírót nevezték ki.

Az uj bizottság eljárásában az Ausztriában követett módot követte s figyelmét első sorban a nagyszombati egyetem ujjászervezésére fordította. Szaporították a jogi tanszékeket és felállították – különösen Van Swieten sürgetésére – az orvosi kart. Kimondták azután, hogy ezentúl nem minden tanszéket fognak jezsuitákkal betölteni, habár egyelőre több a kezükön maradt. Az intézetet a kormány hathatósabb felügyelete alá helyezték, a mit Fekete György gróf alkanczellár, mint az egyetem főigazgatója, közvetített. A bécsi egyetemet mindenben mintául vették s a diktáló rendszer eltörlésével a tankönyv szerint való tanítás rendszerét hozták be. A tankönyvek majdnem mind ugyanazok valának, a melyeket Bécsben használtak, kivéve a szónoklatot, a melyből Kaprinai, s a történetet, a melyből Katona műve szolgált vezérfonalul.

A tanárok fizetéseül a jogi és orvosi karnál, de a bölcsészetinél is, a mennyiben a tanárok világiak valának, évi 1200 frtot rendeltek; a világi papok 800, a szerzetesek 600 forintot kaptak fizetésül. Kinevezésöket a királynő magának tartotta fenn, kivéve a jezsuitákat, akiket csak megerősített. Azt a jogot is fentartá magának, hogy egyes kiválóbb tanároknak személyes pótlékot rendelhessen.

Az egyetemen az uj tanrendszer az 1770–71-ik tanév folyamán lépett életbe. Az uj tanszékek felállításával uj építkezések is váltak szükségesekké. Az ujjászervezés alkalmából Mária Terézia oly kitüntetéssel is látta el az egyetemet, a minek akkoriban nagy becse volt, t. i. azzal, hogy pecsétjében a királynő arczképét viselhesse.

Van Swieten Gellért.
(Pruneau M.-nek St. Aubin Ágoston rajza után készült metszetéről; a cs. és kir. családi hitbizományi könyvtár metszet-gyüjteményében.)

A jezsuita-rend eltörlésével intézkedéseket kellett tenni az egész tanügy szervezése körül. Ez okból Mária Terézia már 1773. november 9-én meghagyta a helytartótanácsnak, hogy állítsa össze az arra vonatkozó adatokat. Ezek fel is mentek, Ürményi József emlékirata kiséretében. Nemsokára Ürményit Terstyánszky Dániellel és Makó Pállal együtt az összes tanügyet felkaroló munkálat elkészítésével bízták meg. Így jött létre a „Ratio educationis” („A nevelés rendszabálya”) czímű munkálat, a melyet az 1777. augusztus 22-én kelt rendelettel tettek közzé. A szabályzat kiterjeszkedik úgy a szervezetre, mint a tanítás rendszerére. Megállapítja, hogy Magyarországon csak egy egyetem legyen, de annak székhelyét az ország közepére kell tenni. Ennek következtében az 1777–78-ik tanév november 3-án már Budán nyílt meg.

Az átköltözés költségeihez Buda városa 10.000 frttal járult. Az egyetem helyiségeül a királynő a nemzeti adakozásból épült királyi palotát rendelte.

Barkóczy Ferencz esztergomi érsek.
(Schmutzer Jakab metszetéről; az Orsz. Képtár metszet-gyüjteményében.)

Az egyetemmel kapcsolatban saját nevéről nevezett penzionátust is állított fel a királynő, száz ifjú számára. Az egyetemi tanárok hivatalos viselete ugyanaz maradt, a mi Nagy-Szombatban volt: hoszszú fekete talár s a kanonokihoz hasonló köpenyke (epomis), amely a dékánok s a rektor számára sötétvörös bársonyból, a többi tanárok számára pedig damaszk-selyemből készült.

Az egy egyetem elvének elfogadásával a kassai egyetem megszünt. Ebben a városban, a mely a XVII. században a magyar protestáns világ középpontja volt, már Pázmány készült ellensúlyul katholikus főiskolát felállítani, tervét azonban csak Kisdi Benedek valósíthatta meg.

Az uj főiskolát 1660-ban a király valóságos egyetem rangjával látta el s szervezete teljesen megegyezett a nagyszombatiéval. A különbség a két főiskola között az volt, hogy a nagyszombatit valamivel többen látogatták s hogy ott valamivel felvilágosultabb szellem uralkodott. Az ujjászervezés nem terjedt ki a kassai egyetemre, úgy hogy az már a jezsuita-rend utolsó éveiben is csak bizonytalan existentiával bírt. A „Ratio educationis” életbe léptetésével végleg megszünt.

Az egyetem mellett az ország öt kerülete – a négy magyar kerület és Horvátország – szerint öt akadémiát állítottak fel u. m. Nagy-Szombatban – ezt később Pozsonyba tették át – és Kassán, továbbá Győrött, Zágrábban és Nagyváradon. Állami felügyelet alá helyezték a közép- s az elemi iskolákat s ennek gyakorolhatása kedvéért az országot tíz tanügyi kerületre osztották. Mindenikben volt egy igazgató a közép-, s egy a felső iskolák felügyeletére.

A „Ratio Educationis” bevezető sorai.
(Az Orsz. Levéltárban őrzött eredetiről.)

Röviden még azt is megemlítjük, hogy a Mária Terézia korában a „tudományos akadémia” eszméje ismételten felmerült, de nem valósulhatott meg.

* * *

A belügyekről most térjünk át a külügyekre. A hét éves háború nagyon csökkenté a bécsi udvar harcziasságát. Nyilvánvaló volt, hogy a monarchia lakosságának nagy szüksége van a békére, valamint az is, hogy a fenforgó körülmények között kevés a kilátás arra, hogy Mária Terézia sikeres háborút viselhessen. Az volt tehát az irányadó felfogás, hogy a franczia szövetséget felhasználják arra, hogy annak segítségével a békét megóvják. Poroszországgal nem igen változtak a viszonyok, csak külsőleg történt némi közeledés.

A „Ratio Educationis” életbeléptetése, s az egyetem Budára helyezése emlékére vert érem.
(Veszerle „Érm. Táblái”-ról.)
Mindkét érem előapán Mária Terézia királynőnek és II. Józsefnek arczképe; a körirat: IMP(erator) CAE(sar) JOSEPHVS II. AVG(vstvs) M(aria) THERESIA AVG(vsta). Azaz: II. József császár, Mária Terézia császárné. – Az egyik érem hátlapján, babér- és pálmaágtól övezve, fölötte a szt. koronával, a következő felirat: RATIO EDVCATIONIS TOTIVSQ(ue) REI LITERARIAE PER REGNVM HVNGARIAE PROVINCIASQ(ue) EIDEM ADNEXAS DIE XXV. JVNII A(nno) MDCCLXXX BVDAE CONSTABIL(ita.) Azaz: A nevelés- s az egész oktatásügy szabályzata Magyarországon s a hozzákapcsolt tartományokban 1780. junius 25-én Budán megerősítetett. A másik érem hátlapján az egyetemül szolgált királyi palota, ezzel a felirással: AEDES REG(ia) LIT(eris) ET NOB(ilium) IVV(enum) CONLEG(io) ADSIG(nata); azaz: A királyi palota a tudománynak, s a nemes ifjak kollegiumának átadatott. Lent: BONAE ARTES A SIGISMVNDO ET MATHIA COR(vino) REG(ibus) BVDAM INDVCTAE BELLI TERRORE FVGATAE A M(aria) THERESIA AVG(usta) REVOCATAE A(nno) REG(iminis) XL. Azaz: A tudományokat Zsigmond és Corvin Mátyás királyok Budára hozták, a háború félelme elűzte és Mária Terézia visszahivta. Uralkodásának 40-ik évében.

De bármily őszinték voltak is a bécsi udvar szándékai, a viszonyok olyanok valának, hogy figyelmét csak félig-meddig fordíthatta belső helyzetének javítására. Ugyanis a monarchiának két szomszédja: Lengyelország és Törökország rohamos hanyatlásnak indult, a mit az ujonnan óriásilag fejlődő Oroszország lehetőleg elősegíteni s a maga hatalmának kiterjesztésére felhasználni igyekezett. A bécsi udvar ugyan örült említett szomszédai gyöngeségének, de teljes felbomlásukat Oroszországgal ellenkezőleg nem óhajtá. Magának ugyanis kevés kilátása volt arra, hogy magához ragadhassa azokat, másnak pedig nem szívesen engedte volna, különösen nem Oroszországnak, a mely gyors növekedésével minden régi nagyhatalmasságot aggodalomba ejtett, s a mely a Habsburg-monarchiára és különösen a magyar részre azért lett veszedelmes, mert mint az egyetlen göröghitű állam – Moldva és Oláhország, bár saját fejedelmeik alatt állottak, államoknak nem voltak tekinthetők – másutt lakó hitsorsosaira nagy vonzó erőt gyakorolt. De másrészt azt tartották Bécsben, hogy ha valamelyik a két állam közül magától nem képes fenállani, Ausztriának valamely részre reá kell tennie a kezét, hogy a felbomlásból legalább némi haszna legyen.

A legelső alkalmak egyike az Oroszországgal való érdek-összeütközés kitüntetésére akkor volt, mikor III. Péter czár trónra jutván, Poroszország mellett foglalt állást. Nagy aggodalom szállta meg ekkor a bécsi udvart, mert attól tartott, hogy komoly összeütközés esetén a Magyarországon és melléktartományaiban lakó ráczok s egyéb görög hitűek kész szövetségesei lesznek Oroszországnak.

Szerencsére Péter nemsokára meghalt, de néhány év mulva ismét előtérbe lépett a két hatalom ellenséges jellege. Ugyanabban az évben (1763.), a melyben a hubertsburgi béke véget vetett a hét éves háborúnak, meghalt III. Ágost lengyel király. A bécsi államférfiak legjobban szerették volna, ha továbbra is a szász választó fejedelmi család birtokában marad Lengyelország koronája, abban bízván, hogy ez az összeköttetés megóvja Lengyelországot a teljes felbomlástól, a nélkül, hogy annak egyszersmind nagyobb mértékű erősödésével is járna. De ép ezen okból Oroszország és Poroszország ellene voltak az egyesülésnek; az utóbbira nézve az is döntő volt, hogy nem akarta a vele szomszéd német választó-fejedelemnek ezt a tekintélyes állást engedni.

Baj volt, hogy maga a szász párt sem volt tisztában azzal: kit tűzzön ki jelöltjeül? III. Ágost fia: Frigyes Keresztély ugyanis két havi választó-fejedelemség után deczember 17-ikén elhunyt, egy tizenhárom éves fiút hagyván örökösül. Hogy ezt léptessék fel, maga az özvegy fejedelemmé sem találta czélszerűnek. Ily körülmények között némelyek az öreg Branicki grófot, a korona vezérét akarták megválasztani, remélvén, hogy pár év mulva helyet fog adni az időközben felserdülő ifjú választó fejedelemnek; mások Xavér, ismét mások Károly herczeget akarták. Miután a szász-osztrák nemzeti párt maga sem volt tisztában magával, épen nem csodálkozhatunk azon, hogy Oroszország érvényesítette befolyását. A következő év elején – a Poroszországgal kötött szerződéstől is támogatva – benyomultak az orosz hadak Lengyelországba, a lengyel alkotmány „védelmére”, s májusban megtörtént a választás, a mely Poniatovszky Szaniszlót, Katalin orosz czárnő volt kegyenczét emelte a trónra.

A választás nem vetett véget a bonyodalmaknak. A bukott párt vezérei a Lengyelországgal szomszéd magyar megyékben: Szepesben, Sárosban és Zemplénben vonultak meg és főhadiszállásukat Eperjesen, meg a bártfai fürdőben tartották. Innen bejárták Bécset, Versaillest és Konstantinápolyt, abban a reményben, hogy Oroszországot bonyodalmakba keverhetik s hazájokat annak gyámsága alól felszabadíthatják. Ezzel természetesen együtt járt a másik vágy: hogy az ellenpárt helyett a magukét emeljék túlsulyra.

Fáradságaik nem maradtak eredmény nélkül: 1769-ben megkezdődött a háború Orosz- és Törökország között. Ez nem csekély aggodalomba ejtette Szaniszlót. Attól félt, hogy Oroszország elfoglaltságát ellenségei arra használják fel, hogy a bécsi kormánynak többé-kevésbbé nyilvános segítsége mellett föllázadjanak és más királyt válaszszanak. Hogy ebből a veszedelemből meneküljön, legjobbnak látta, ha a bécsi kormányt érdekkörébe vonja. Felajánlotta neki, hogy szállja meg a szepesi tizenhat várost, a melyek a lázongók főfészkei. A bécsi kormány nem is késett ebbe belemenni s ezzel elejté a pártokra gyakorolt nagyobb befolyást. Így esett, hogy mikor a lengyel elégületlenek czéljokat elérték és Oroszországot háborúba keverték, mégis ott voltak, a hol annak előtte.

A török-orosz háború a portára nézve nem járt valami fényes sikerrel. Giráj, a krimi tatár khán, „a tatárok utolsó hőse”, elég jól intézte becsapását Uj-Szerbiába. – így hívták Dél-Oroszország ama részét, a hova a Magyarországból kivitt ráczok települtek – de még a háború kezdetén meghalt. Utóda silányul folytatta szerepét. Ennek következtében Khocsim szeptemberben elesett, mire Moldva, majd Oláhország is az orosz czárné védelme alá adták magokat.

Még sikeresebb volt Oroszországra nézve a következő év. Már ekkor szerencsével használta azt az eszközt, a melyet azóta annyiszor s oly sikeresen alkalmazott t. i. hogy az elnyomott népek szabadítójául lépett föl. A görög nemzet felszabadítása volt a jelszó. Az oroszok nagy hajóhadat szereltek föl, a melyet Gibraltáron át a Földközi-tengerbe küldöttek. Az európai hatalmak nem viselkedtek ellenséges indulattal e föllépés iránt: az éjszakiak hajóslegényekkel támogatták, Anglia pedig egyenesen szövetségesül forgatta magát s kijelentette, hogy ha Franczia- vagy Spanyolország gátot vetne az oroszok előnyomulása elé, úgy fogja azt tekinteni, mint ellene irányzott ellenségeskedést. A Bourbonok s a Habsburgok országai semlegesen tartották magukat.

Az orosz hajóhad közeledtére nagy lázadás támadt a görög-lakta vidéken. A szegény görögök igyekezete kárba veszett ugyan, de az oroszok Cseszménél megverték a török hajóhadat, Khagulnál pedig a szárazföldi sereget. Az utóbbi eseménynek az volt a következménye, hogy a Dunától éjszakra fekvő török erősségek Izmail Kilia, Bender, Ibrail stb. rendre orosz kézbe estek, a Duna és Dnjeszter között lakó tatárok pedig szerződésileg orosz védelem alá adták magokat.

Eddigelé a hatalmak keveset látszottak törődni a török-orosz háborúval.

Az 1770-ik év sikerei azonban általános bámulatot keltettek. Anglia visszahívta az orosz hajókon levő matrózait; Francziaország késznek nyilatkozott arra, hogy tizenkét vagy tizenöt nagy hajót szerel föl – az igaz hogy pénzért – s azokkal Törökországot támogatja; maga Poroszország is féltékeny lett szövetségese előmenetelére. Legtovább ment azonban a bécsi udvar, a mely eleitől fogva Törökország iránt viseltetett rokonszenvvel. Nyiltan kijelenté, hogy nem tűri, mikép Moldva és Oláhország orosz kézbe kerüljenek s hogy a háborút a Duna jobb partjára vigyék át.

Eme magatartásnak következménye volt aztán az 1771. jul. 6-ikán kötött titkos egyesség, a melyben a török kormány arra kötelezte magát, hogy a bécsi kormánynak 20,000 erszény aranyat fizet (tizenegy és egy negyed millió forint); esetleg, ha szükséges lesz, egy-két ezerrel még meg is toldja ez összeget s átengedi Kis-Oláhországot. Ennek fejében a bécsi kormány magára vállalta, hogy akár fegyverrel, akár szép szóval kieszközli, hogy Oroszország az elszakított részeket visszabocsássa s általában, hogy Törökországra nézve tisztességes békére legyen hajlandó. A kikötött alkuszdíj egy ötödét azonnal ki is fizették.

A szerződés nem maradt sokáig titokban. Az európai hatalmasságok között általában megütközést keltett, különösen azután, hogy a bécsi kormány a lengyel zavargásokat arra használta fel, hogy a szepesi tizenhat városra rátegye a kezét; sőt hogy azon a czímen, mikép hajdan több tartozott a Szepességhez, jelentékenyen túl is terjeszkedett az említett városokon. Az sem volt titok, hogy a bécsi kormány nem igen szándékozik a megszállott területből kivonulni. Hiszen Tanlov császári levéltáros és Kollár császári könyvtáros megbízást kaptak oly munkák kidolgozására, a melyek a bécsi udvarnak jogát erre a területre kimutassák.

Legkevésbbé tetszett a dolog Poroszországnak, a mely az Oroszországnak fizetett segélypénz meghálálását várta, s igen nehéz szívvel viselte volna, ha a helyett, hogy ő gyarapodnék, a szomszédja terjeszti ki hatalmát. Hogy ennek elejét vegye, II. Frigyes elküldte öccsét Sz. Pétervárra, hogy tekintettel a bécsi udvar eljárására, Lengyelország felosztására nézve az orosz kormánynak ajánlatot tegyen. Már előbb kijelentette volt, hogyha Mária Terézia Oroszországot megtámadja, az osztrák tartományokba fog beütni.

Míg a bécsi és berlini udvarok között ekkép alakult a helyzet, addig a harcztéren valami nevezetes esemény nem történt. A legnagyobb eredmény, a mit Oroszország ez évben elért, az volt, hogy a tatár törzsek nagy része „szövetségre” lépett vele. A bécsi udvar közbelépésével az oroszok természetesen nem igen voltak megelégedve, mert azt látták belőle, hogy Ausztria nem hajlandó tétlenül nézni birodalmuk gyarapodását. Ki voltak téve annak, hogy Ausztria megsemmisíti egész hadviselésök eredményét, azért jobbnak látták, ha megalkusznak vele. Az orosz diplomáczia tehát azzal állott elő, hogy osztozzanak meg mind Török-, mind Lengyelországon.

Poniatowszky Szaniszló, Lengyelország utolsó királya.
(Egykoru metszetről; a cs. és kir. családi hitbizományi könyvtár metszet-gyűjteményében.)

A bécsi udvar nem igen volt tisztában azzal, hogy mit kelljen tennie. Kaunitz és József hajlandók lettek volna harczra kelni az orosz ellen, Mária Terézia ellenben minden áron a békét akarta fentartani. A királynő legjobban szerette volna odavinni a dolgot, hogy Oroszország lehető keveset kapjon, minden egyéb pedig maradjon úgy, a hogy volt. Ez azonban nem ment. Nagy nehezen Törökország felosztását le lehetett vétetni a napirendről, ellenben Lengyelország felosztásába, bármennyire fázott is Mária Terézia ettől a gondolattól, bele kellett egyeznie.

Miután az osztozkodást az 1772-ik évben elfogadták, mindegyik hatalom egy-egy részt megszállott Lengyelországból. Az osztrák és magyar csapatokat Hadik, Eszterházy és ďAlton vezették. Velök ment Pergen, a ki a megszállott terület polgári kormányát vette át. Szeptember 18-ikán adták ki a varsói nyilatkozatot a hatalmak s Reviczky abban a nem épen kellemes megtiszteltetésben részesült, hogy a bécsi udvar képében Varsóba kellett utaznia s a lengyeleket arra bírni, hogy nyugodjanak meg abban, a min változtatni nem áll hatalmukban. A lengyel rendek ezt az okoskodást teljesen megértették (hogy jobban megértsék, arra igen alkalmas volt az orosz fegyverek jelenléte is) s országuk felosztásához 1773. szeptember 21-én országgyűlésileg hozzájárultak.

Ez volt Lengyelország első felosztása, amikor annak mintegy harmadrészét elszakították. Ausztria elnyerte Magyarországnak Galicziára és Lodomériára való igénye czímén a Kárpátok éjszaki oldalán elterülő részt, vagyis majdnem az egész mai Galicziát; Poroszország kapta Varmiát, Nyugoti-Poroszországot s a Netz vidékét, Oroszország pedig Fehér-Oroszországot.

A bécsi udvar iránt való tekintetből 1772-ben Oroszország engedékenyebb húrokat pengetett Törökországgal szemben. Ennek következtében jött létre előbb a foksányi kongreszszus, a mely augusztus 19-ikén nyílt meg, majd ennek eredménytelen szétoszlása után a bukaresti, november 20-ikán.

Ez sem vezetvén békés megoldásra, a következő évben ujra megkezdődött a harcz, a mely a törökökre nézve elég kedvező sikerrel folyt. Az oroszok megkísérlett átkelésökkel a Dunán kudarczot vallottak, a tatárok pedig nagyrészt visszatértek a szultán hűségére. De a török nem használta fel a kedvező helyzetet a béke megkötésére. 1774-ben Koszlidsénél nagy kudarczot vallottak, a mire julius 16-ikán minden közvetítés nélkül, pár órai alkudozás után megkötötték a kucsuk-kajnardsi békét, a mely így jóval kedvezőtlenebbül ütött ki, mintha Ausztria közbenjárását kikérték volna.

Mindazonáltal így is érezhető volt Ausztria föllépésének a hatása, a mennyiben most még csak a Bug folyóig terjeszkedett az orosz hatalom. A bécsi kormány is úgy fogta fel a helyzetet, hogy föllépésével elég érdemet szerzett a porta iránt s azért, ha a 20,000 erszényből hátra levő összeget nem igényelte is, az igért területi gyarapodásról nem mondott le. Csakhogy Kis-Oláhország helyett az oroszok előnyomulásakor megszállott Bukovina átengedését kívánta. A török kormány 1775-ben hozzájárult e kívánsághoz, a melynek teljesítése annál könnyebben esett neki, mivel a kérdéses terület csak közvetve volt birtoka, közvetetlenül pedig Moldvához tartozott. Az uj tartomány első kormányzója Splényi Gábor lett.

Alig hogy a török-lengyel bonyodalmak véget értek, ujabb kérdés merült föl, a mely a Habsburg-ház diplomácziájának nem csekély gondot adott, s a mely ismét nagy háborúval fenyegetett. Tudjuk, hogy VII. Károly császár halála után fia: Miksa József foglalta el a bajor fejedelmi széket. Ez azonban utódok nélkül szűkölködött s általában utolsó férfitagja volt a Wittelsbach-ház bajor ágának. A mult században mikor a trónkövetkezés meghatározását nem tartották a nép jogának, képzelhetetlen lett volna, hogy ez nagy port ne keverjen fel.

Az örökösödés rendje ugyan egész világos volt, a mennyiben Miksa József után a pfalzi választófejedelmi ágnak kellett következnie, de mivel ennek képviselője, Károly Tivadar szintén utolsó tagja volt a maga ágának s így a család jövőjével minél kevesebbet törődött, ellenben a pénznek mindig szűkében volt, arra akarta a bécsi udvar ez alkalmat felhasználni, hogy kielégítse régi vágyát e tartományra s némi pénzáldozattal rábírja a választót, hogy mesterkélt történelmi jogait ismerje el s ezzel módot nyujtson, ha nem is egész Bajorország, de legalább jelentékeny részének a megszerzésére. Károly Tivadar csakugyan nem is idegenkedett volna e terv elfogadásától, de voltak mások, a kik sehogy sem akartak hozzájárulni.

Lengyelország felosztása.
(Egykoru metszetről; az Orsz. Képtár metszet-gyüjteményében.)

A bajorok maguk nem akarták engedni, hogy hazájok Ausztria tartományává sülyedjen; a Wittelsbach-ház harmadik ágának feje, a deux-pontsi herczeg, nem akarta engedni, hogy a család jövőjét ilykép megsemmisítsék, a porosz király pedig mindenütt ellensége volt a Habsburgház gyarapodásának, különösen Németországban. Igy esett, hogy mikor Miksa József 1777-ben meghalt, a bajor hatóságok – tudomással bírván a Károly Tivadar és Ausztria közt folyt alkudozásokról – a legnagyobb sietséggel meghódoltak Károly Tivadarnak, a népet is meghódoltatták, hogy a bevégzett ténynyel szemben lehetetlen legyen az ország eladása.

A választó-fejedelem azonban így is eleget akart tenni ígéretének, a mi a deux-pontsi herczeg s a porosz király tiltakozását vonta maga után. A diplomácziai jegyzékek hangja mind mérgesebb lett és megkezdődött a hadtestek felállítása az osztrák-porosz-szász határon. A szász választó ezuttal a porosz király pártjára állott, miután ez arra kötelezte magát, hogy a bajor választófejedelmi örökségen levő magánjogi követeléseit érvényre juttatja. 1778-ban tényleg megkezdődött a bajor örökösödési háború.

De bármily óriásiak voltak is a felállított hadtestek, az egész csupa mozdulatokból állott a nélkül, hogy csatára került volna a dolog. Hozzájárult még az a körülmény, hogy Mária Terézia tartván a háborús bonyodalmaktól, fia háta megett s akarata ellenére alkudozást kezdett a porosz királylyal, a melynek eredménye az 1779-ik évi márcziusban Teschenben összeült békeértekezlet lőn, ennek pedig az, hogy Ausztria lemondott Bajorországra való igényeiről, csak egy kis darab földet, az úgynevezett Inn-negyedet – a Felső-Ausztria, a Duna s az Inn közt elterülő szöglet – nyervén belőle. Ily csekély területi gyarapodás bizonyára nem érdemelte meg a sok izgatottságot s a sok pénzáldozatot, a melybe került. Csak maga Magyarország oly jelentékeny áldozatokat hozott pénzben és katonában, hogy az több volt az egész szerzemény értékénél. Mindazonáltal jobb volt így befejezni az ügyet, mint háborút viselni érte.

Figyelemre méltó diplomácziai lépést tettek Mária Terézia uralkodásának utolsó évében. Míg a királynő és Kaunitz összes politikájok sarkkövéül a franczia szövetséget tekintették, addig József igen közönyösen vette azt. Anglia iránt, a melyet belügyekben ő is nagyrabecsült, külpolitikai szempontból nem nagy véleménynyel volt; Poroszországot ő is meggyökerezett ellenségnek tartotta, ezért tehát Oroszországhoz kívánt közeledni. Anyja és Kaunitz tudta nélkül kérdést intézett az orosz udvarhoz: szívesen látná-e őt a czárnő? Természetesen az volt a felelet, hogy igen. II. Katalin és József junius 4-én találkoztak Mohilevben, majd együttesen Szent-Pétervárra utaztak. József az egész úton sok kitüntetésben részesült, de a közeledésen és jobb indulaton kivül látogatásának semmi gyakorlati eredménye nem volt.

* * *

A lengyel szerzeményekre s részben Bukovinára is az alatt a czím alatt tette a kezét Mária Terézia, hogy azok oly területek, a melyekre Magyarországnak, vagy, mint akkoriban mondani szerették: a magyar szent koronának joga van. Úgy állt azonban a dolog ezekkel a jogokkal, hogy azokat a bécsi államférfiak csak akkor ismerték el létezőknek, a mikor idegen államokkal szemben való érvényesítésökről volt szó; ellenben azonnal elavultakká váltak, mihelyt az ily czímen Habsburg-kézre került területet tényleg Magyarországhoz kivánta kapcsoltatni a magyar országgyűlés.

Mennyi időbe, mennyi küzdelembe került, míg a Tisza- és Maros-melléki katonai területeket visszakapcsolták; mennyibe, míg a Dráván-túli terület egy részéből a három megyét alkották s akkor is mily módon! De még ezután is jelentékeny területek maradtak a magyar korona jogán bírtak közül a magyar állam hatósága alól elvonva. Erdély, a határőrvidék, a Temesköz voltak ilyenek; ezekhez járult most Galiczia és Bukovina. Ilyképen igen jelentékenyekké, sőt a valóságos Magyarországgal szinte egyenlőkké nőtték ki magukat a kétes helyzetű területek.

II. Katalin czárnő.
(Facias G. S. metszetéről; a cs. és kir. családi hitbizományi könyvtár metszet-gyűjteményében.)

Ez a nagy mértékben való gyarapodás szolgált alkalmul Eszterházy Ferencz gróf kanczellárnak, hogy ujból sürgesse az említett területeknek a koronázási eskü értelmében való visszacsatolását. Eszterházy Ferencz a Mária Terézia korabeli helyzetnek volt embere, azé a helyzeté, a mely a magyar államférfiú számára lehetetlenné tette azt, a mi egy igazi szabad ország államférfiára nézve a legfőbb erőforrás: a közvéleményre való támaszkodást. Nem szerepelt országgyűlésen, nem helyezkedett ellentétbe a bécsi kormányférfiakkal, de nem mulasztott el egy alkalmat sem, hogy – habár hiába – fel ne szólaljon Magyarország jogai mellett. Midőn 1769-ben Lengyelország felé uj határjeleket állítottak fel, mindjárt előállott azzal a kívánsággal, hogy azokon ne a császári sas, hanem Magyarország czímere legyen; kevéssel Lengyelország felosztása után pedig az uj szerzemény visszacsatolását követelé. Arra is kiterjeszté figyelmét, hogy ennek az eszmének megnyerjék a galicziai lengyel nemességet is, a melyre nézve mindenesetre kedvezőbb lett volna, ha a hazájokéhoz hasonló alkotmányú Magyarországhoz, mint az önkényesen kormányzott Ausztriához tartozik. Az osztrák miniszterek és József azonban határozottan ellene nyilatkoztak, a minek következtében Eszterházy terve dugába dőlt. Csak a szepesi városokat kapcsolták vissza, és pedig mindjárt a felosztáskor.

Határozottabban és következetesebben folytatta a kanczellár a Temesköz visszacsatolására irányuló törekvést. Ez a terület, mint említők, a pozsareváczi békekötéssel került a magyar király kezébe, még pedig szörnyű elhagyott állapotban. Az egész vidéken 663 helység volt 21,289 házzal s még ezeknek egy része is el volt hagyatva. Különösen el volt pusztulva a nyugoti rész, a mai Torontál-megye. Ennek a területén 1717-ben mindössze 81 helységet számláltak 1793 házzal.

A műveltségnek lehető legalacsonyabb fokán állott ez a vidék, de kitünő termékenységénél fogva nyilván alkalmas volt arra, hogy belőle pár évtized alatt virágzó országrész váljék. S azzá is vált. A bécsi kormány Savoyai Jenő herczeg tanácsára külön tartományt alakított belőle „Temesvarer Banat” néven, s katonai kormány alá helyezte. A kormány élén 1716–1734-ig a derék Mercy tábornagy állott, a ki mindent elkövetett, hogy ez elhagyott, elvadult vidéket a műveltségnek megnyerje. Nagy számú gyarmatosokat hívott be, főleg németeket, a kik falvakat, városokat építettek, a földet művelték és különböző iparágakat honosítottak meg; ugyanők dolgoztak az ujra megnyitott bányákban s a Temesvárott és egyebütt felállított gyárakban. A gyarmatosok között voltak olaszok is, a kik selyemtenyésztéssel foglalhoztak. A rizs- és indigo-termelést szintén megkísérté Mercy és sokat tett az állattenyésztés s a kereskedelem érdekében is. (Bega-csatorna, kereskedelmi társaság.) Fájdalom, a vidék fejlődését megakasztá az 1737–39-ig tartott török háború s az ugyanakkor dühöngött pestis. Az osztrák örökösödési s a hét éves háború idején a kormány keveset tehetett ez országrész érdekében, de a hubertsburgi béke után fokozottabb mértékben folytatták a telepítést. A legtöbb délvidéki német községnek akkor vetették meg alapját.

Hogy a Temesközt nem helyezték azonnal megyei igazgatás alá, az nem lett volna baj; mert oly rendkívüli teendők végzésére, a minőkre ott szükség volt, a megyei intézmény szabad, de arisztokratikus szervezeténél fogva nem volt épen alkalmas. Mégis olyannak kellett volna minden intézkedésnek lennie, hogy néhány évi ideiglenes állapot után a megyeiség s így a magyar alkotmány sánczaiba való belépés könnyen megtörténhetett volna. Csakhogy a bécsi kormányférfiak ezt nem akarták.

A magyar országgyűlés ismételten – 1741-ben és 1751-ben – sürgette az elszakított országrész visszacsatolását. A királynő meg is igérte, de azért nem történt egyéb, mint hogy 1751-ben rendszerváltozást hoztak be, t. i. elkülönítették a katonai és polgári igazgatást, a mely azonban továbbra is német maradt.

1759-ben tíz millió forintért tíz évre elzálogosították a Temesközt a bécsi banknak, a minek következtében a kormány a miniszteri bankválasztmány kezébe került. A bankválasztmány kormányzásának utolsóelőtti esztendejében, 1768-ban lI. József körutat tett itt, hogy saját szemével győződjék meg a vidék állapotáról és véleményt tudjon alkotni magának arról: mi volna a Bánságra nézve jövőben a legüdvösebb? Tapasztalatai nem tették rá a legjobb benyomást. Úgy találta, hogy teljesen igazoltak a panaszok, a melyeket a tartomány akkori igazgatása ellen emeltek. Azt ajánlá tehát, hogy vagy térjenek vissza a katonai igazgatásra, vagy pedig osszák el a Bánságot 50,000 forint értéken alóli birtok-testekre. Addig az egész Temesköznek egyetlen földesura volt: a kincstár. A kormányt pedig úgy vélte berendezhetőnek; a mint az Morvában fönállott. A kibontakozás legtermészetesebb módját: a Magyarországba való bekebelezést nem említette föl József. Ezen azonban nincs mit csodálkoznunk, mert Magyarországról épúgy gondolkozott, mint az osztrák államférfiak.

Eszterházy Ferencz gróf kanczellár.
(Schmitner F. L. metszetéről; a cs. és kir. családi hitbizományi könyvtár metszet-gyüjteményében.)

Sem az egyik, sem a másik gyökeres rendszerváltoztatás nem jött létre. Ellenkezőleg az osztrák államférfiak már egész határozottsággal a „Banat"-nak önálló herczegséggé emelését s mint ilyennek az osztrák-cseh kanczellária alá rendelését tűzték ki czélul. Magát Mária Teréziát is annyira megnyerték ez eszmének, hogy 1775. októberben már ő is hozzájárult miniszterei javaslatához.

De ekkor előállott Eszterházy Ferencz, hogy szavát fölemelje. Emlékeztette a királynőt arra, hogy Magyarország mennyi ideje várja e területnek a királyi szó értelmében való visszacsatolását; mily sérelem volna reá nézve az oly intézkedés, a mely az ország jogainak egyenes megsemmisítésével egyenlő, s hogy az uralkodóház érdekeinek épen nem felel meg, hogy a magyar nemzetet ezzel lehangolja, sőt hogy a dinasztia érdeke megegyez Magyarország emelkedésével. Ez az előterjesztés nagy mértékben megingatta a királynőt előbbi elhatározásában. Növelte ezt még az a körülmény is, hogy az ez iránt meghallgatott Kaunitz is helytelenítette a herczegséggé emelést, csakhogy ő Magyarországhoz sem akarta visszakapcsolni a kérdéses országrészt, hanem az eddigi állapotban megtartani.

Niczky Kristóf gróf.
(Mansfeld J. E. metszetéről; a cs. és kir. családi hitbizományi könyvtár metszet-gyüjteményében.)

Mintegy két éven át folyt az udvarnál a küzdelem e kérdés felett. Végre Mária Terézia 1777-ben kiadta vejének: Albert herczegnek az összes ez ügyre vonatkozó iratokat azzal az utasítással, hogy az év végére róluk jelentést tegyen. Egyútal még egy dologgal bízta meg vejét a királynő. Az osztrák miniszterek ugyanis tele beszélték a fejét azzal, hogy a temesi vidék közös költségen hódíttatván vissza, nem méltányos, hogy Magyarország ingyen kapja meg. Ezért minden áron rá akarta a magyarokat birni arra, hogy eme fölfogáshoz ők is hozzájáruljanak. Eleink azonban a legkevésbbé sem voltak erre hajlandók. Azt mondták, hogy az a tömérdek kincstári jószág, a mely eladásra kerül, a nélkül is elég jelentékeny váltságul szolgál. Végre csakugyan győzött ez az álláspont: elhatározták a Temesköznek – a határőrvidékhez csatolt rész kivételével – Magyarországba való egyszerű bekebelezését. Az ünnepélyes átvétel 1778. junius 6-án történt meg Niczky Kristóf gróf, királyi biztos által s a következő évben felosztották a visszaszerzett területet három megyére: Torontálra, Temesre és Krassóra. A ráczok nagy-kikindai kiváltságos területét – kiváltságaik épségben maradása mellett – Torontálba kebelezték be.

Mária Terézia levele vejéhez: Albert tescheni herczeghez, a Bánság visszacsatolása ügyében.
(Eredetije az Orsz. Levéltárban.)

Az egyetem ünnepélyes megnyitása Budán, 1780. junius 25-én.
(Az egyetem régi dísztermében levő falfestmény vázlata után.)

* * *

Mária Teréziát soha nem lankadó tevékenységgel áldotta meg a természet. S e tevékenység nem hogy csökkent évei számával, sőt inkább növekedett. Különösen sok az, a mit 1780-ban, uralkodása negyvenedik évfordulójára eszközölt. Ekkor tartották meg a budai egyetem ünnepélyes megnyitását. Ez évben emelte Szabadka és Pécs városokat szab. kir. városi rangra; ez évben nyertek a kalocsai, szombathelyi és soproni káptalanok anyagi gyarapítást vagy kitüntetést.

De meg volt írva a sors könyvében, hogy nem viheti már soká. A királynő az utolsó években annyira elhízott, hogy alig bírt mozogni; mindjárt elhagyta a lélekzet. Bajából mellvízkórság fejlett s ez vitte a sirba 1780. november 29-én, miután az előző napon búcsút vett gyermekeitől, s Eszterházy kanczellártól azt üzente a magyar nemzetnek, hogy hálával emlékezik meg róla utolsó perczeiben is.

Ha Mária Terézia uralkodására visszatekintünk, lehetetlen el nem ismernünk, hogy oly korszak volt az, a mely maradandó nyomokat hagyott összes intézményeinken. De óriási veszélyt is hozott nemzetünkre. Midőn a királynő az országgyűléseket mellőzve, rendeleti uton hozta be az ujításokat, azon működött, hogy nemzetünk előtt az alkotmányosságot, mint valami meghaladottat tüntesse fel és nevetségessé tegye. A germanizáczióval faji külön-érzésünket akarta megszüntetni. De a magyar nép e kisértésen is győzedelmeskedett, habár utóhatását, kivált az utóbbinak még most is érezzük. Elfogadtuk a királynőtől behozott jó intézményeket, elfogadtuk a tanítás s az úrbér ügyének rendezését, de megtartottuk ősi alkotmányunkat és nemzetiségünket. Hogy így történt, abban főrésze van a Mária Terézia fia és utóda: II. József erőszakosságának, mint látni fogjuk,

Mária Terézia aláirása.