Kezdőkép a bevezetéshez.
Rajzolta Benczúr Gyula
SZILÁGYI: A MAGYAR NEMZET TÖRTÉNETE
Kezdőkép a bevezetéshez.
Rajzolta Benczúr Gyula
A TÖRTÉNETÍRÁS CZÉLJA: feltámasztani a multat halottaiból, épülésünkre, okulásunkra.
Ez a történet ismerete életve vágó, fontos dolog, mert jól mondja egyik jeles irónk, hogy: „a történelem lehet egyedül a nemzeti lelkesedésnek és emelkedésnek, a tett- és erőmerítésnek valódi kutforrása”.
Ki ne emlékeznék tar homlokkal, ősz fürtökkel is kegyeletesen azon estékre, midőn áhítattal csüngtünk édes anyánk beszédes ajakán, hallgatva a régi magyar hősök vitéz tetteit?
Ki ne emlékeznék élénk hálával azon lelkes férfiakra, kik elragadó vonásokkal rajzolták elénk hazai történetünk nagy alakjait?
Valamint hogy felbuzdultam magam is mindig kedves tanítványaim meleg érdeklődésétől, melylyel magyar történeti előadásaimat hallgatták.
És most, midőn nemzetem, hazám ezer éves történelméhez bevezetésül e sorokat irom, bár vérem gyorsan lüktet, szivem hangosan dobog, tollam mégis igen gyenge leirni azon erős érzelmeket, melyek egész valómat eltöltik.
*
Ezer éve, hogy Árpád e hazát elfoglalta. Nagy idő egy nemzet életében is!
Világrészünkben melyik az a nemzet, bármily művelt, bármily hatalmas volt legyen is, mely a mienkhez hasonló ezer éves multtal bir?!
Hellas, a műveltség hazája, nem élt ezer évig.
Róma, a világ eddigelé leghatalmasabbnak ismert állama, alig nyolczszáz éves fönnállásakor, Augustus halála után már haldokolni kezdett.
Egyes nagy császárai ugy tünnek föl, mint az agoniában fellobbanó végső életerő jelenségei!
És nemzetünk?
Az ezer év folyamán nem hogy meg nem öregedett, ellenkezőleg ifju erővel halad a második ezredév hajnalán előre!
Ha arról elmélkedem, hogy ily nagy idő alatt mennyi és mily hatalmas népek züllöttek el vagy olvadtak más népekbe, vagy idegen kormányzás alatt élve vesztették el hegemoniájukat;
ha elgondolom, hogy nemzetünk minden rokon és testvér nélkül élt és él más faju népek között „nem ugyan elszigetelve valami magas hegyekben, de ki a síkra állítva;”
ha e történelmi könyv lapjain azt olvasom, hogy ezer év alatt mily óriási hatalmak zudíták fel ellenünk százezreiket, s hogy nemcsak ellenök küzdöttünk életre-halálra, hanem – fájdalom – szakadatlanul saját magunkkal is;
ha meggondolom, hogy a nemzeti lét egyik alapjának, anyai nyelvünknek majdnem századokon át teljes elhanyagolása mellett is föntartottuk nemzetiségünket:
el kell ismernem, hogy Isten keze tartott fönn bennünket. Isten keze vezérelt ki bennünket Ázsiából már akkor, midőn a turk népek közt az izlam tömörülni kezdett, hogy annak egyik ága, a magyar, a törzstől elszakadva, századok mulva védőbástyája legyen a keresztény Európának a hatalmassá lett izlam ellen.
Ezer év!
A honfoglalás nagy műve befejezve!
Bár a vitézséggel szerzett haza térei elegendők a nemzet befogadására, eltartására: mégis külföldre tör a harczias nyugtalan nemzet; évtizedeken át kalandos hadjárataiban sok vért ontva, maga is vérzik; és midőn érzi, hogy anyagi veszteségeivel életereje is kimerül; midőn tapasztalja, hogy legyőzhetetlenségének varázshite eltűnik, attól tartva, hogy épp úgy, mint törzsrokonai: a hunnok és avarok, Európa megtorló boszujának eshetik áldozatul, az egyedüli mentőeszközt ragadja meg, s ez a mentőeszköz: a kereszténység felvétele.
Utódai azon ősöknek, kik csatabárdjaikat villogtatták a honfoglalásért – a szent kereszt jelvényét tüzik ki a hon megtartásaért.
In hoc signo!
Katona István, a magyar történetírás kiváló művelője, Attila és Szent-István között párhuzamot vonva így szól:
„Attila a mit szerzett, az meg nem maradott, a mit István kezdett, az mindig fennáll.
Csodálatos dolog!
Annak mind népe, mind ereje, mind fegyvere, mind győzelme nagyobb volt.
Ennek sem oly fegyvere, sem oly ereje, sem annyi népe, sem oly győzelme nem volt!
Mi ennek oka?
Amaz Isten ostora, ez Krisztus apostola volt; amaz a fegyverek megdönthető hatalmán, emez a hit megdönthetlen kőszálán épített.”
Ezen régi kőszikla védő fala mellett emelkedik a fiatal magyar haza erős épülete.
Csodálatos a kereszténységnek megelevenítő, megifjító hatása a népek életében – csodálatos nemzetünkében is. A magyar nép homlokáról lecsurgó keresztvíz az erkölcsi ujjászületés fürdője; a befogadott új vallás a társadalmi és politikai élet megizmosodásának leghatékonyabb tényezője.
Európa szívében ezentul nem idegen, nem ellenség többé a magyar.
Bölcs okulással nyujt békejobbot szomszédainak, s beáll a nemzet gondviselésszerű küldetésének korszaka; kik azelőtt rettenetesek voltak a nyugati népek megtámadásában, most hosszú időn át rettenthetlenek azok védelmében; ótalmazók a keletről rohanó áramlatok ellen, védők még fajrokonaik ellen is.
A nemzet őstermészete a szent hit nemesítő hatása alatt gazdag forrásává leszen a legszebb erényeknek. A szilaj harczi kedv bajnoki hévvé tisztul, mely egyaránt tud küzdeni és vérzeni Istenért, honért és embertársaiért; a zsákmányolás merész vágyát fékezi a jog tisztelete; nagylelkűség szedi le a szolgák ezreiről a rabság bilincseit s ez által hatalmas ébresztőjévé leszen a közszabadság tudásának.
Midőn a táltosok szavai elnémulnak s az igaz hit szolgáinak ajkain zendül meg az oktató ige, a sátrak állandó lakhelyekké, a kardok sarlókká, a lándsák ekevassá alakulnak; ime a békés foglalkozás első életnyilvánulása.
Hadúr oltárai felett merész alkotásu templomok törnek a magasba, ép ugy, mint a hit, melynek kebelében felsarjadoztak; ime a művészetek kezdete.
A keresztnek bocsánatszava győz a szíveken s hajlékot emel Szent-Lázár szegényeinek; ez a könyörület diadala.
A kereszténység szelleméből nyer tartalmat az élet, merít tiszta tápot a lelkesedés, erőt a tettvágy, sikert a munkálkodás.
Ezen nemzeti átalakuláshoz, a keresztényégnek benső igazságán és erején kivül, nem csekély mérvben hozzájárult azon körülmény, hogy nemzetünket a jó Isten a honalapítás első századában világtörténelmileg is kimagasló fejedelmi férfiakkal áldotta meg, kik a keresztény és hazafias erényeket nemcsak ajkukon hangoztatták, nemcsak szívükben ápolták, hanem tetteikben is nyilvánították és a nemzet zömének azon téves hitét, hogy az ősi vallás megszüntével megdől ősi szabadsága és alkotmánya, eloszlatták.
Ilyenek voltak:
SZENT-ISTVÁN, az apostol és honalapító,
SZENT-IMRE, a szeplőtelen életü hitvalló,
az életszentséget a harczi hősiséggel párosítani tudó SZENT-LÁSZLÓ,
a korát műveltségben felülmuló KÁLMÁN, a bölcs törvényhozó.
A későbbi időkben is történeti multunk egyes fényes korszakai egyes nagy férfiak nevéhez füződnek, kik midőn elhunytanak, mint letűntével a napnak, alkony áll be, mert a velök s körülöttük pályát futók, mint a bolygók, fényüket nem önmagukban bírták, hanem a naptól kapták, s ép azért a kultúra mezején már az Árpádok alatt virágzott, utóbb az Anjouk és a Hollós Mátyás alatt gyümölcsözővé fejlődött műveltségünk – nem találván ápoló kezekre – hervadásnak indult. Részben nem is csoda, mert a XIV. században megkezdett és a következő három századon át tartott szakadatlan kül- és belharczok alatt csak is a vitézség pálmája s nem a béke olajága virult, s a nemzet, mely egyik kezében kardját a haza védelmére, másik kezében az ekét földje művelésére kényszeríttetett tartani, szellemi művelődésre gondot nem fordíthatott. Mindezek daczára azon számosak között, kik vagyonukat, vagy vérüket és életüket áldozatul tevék a haza oltárára, egyesek mint fénylő, még ma is világító meteorok tünnek fel a kultúra egén.
A viharok után következő, de különösen a jelen század második felében a tudomány, a művészet, az ipar, a gazdászat, a kereskedelem, szóval szellemi és anyagi ügyeink oly erős lendületet nyernek, milyenhez hasonlót nem találunk fajunk multjában.
Évtizédek alatt századokat haladunk, és csaknem egész külső életünk, gondolkozásunk, állami és társadalmi viszonyaink átalakulnak.
Vajjon e rohamos haladás előnyös leend-e reánk nézve?
Vajjon mélyre lehatolt gyökerei azon erős tölgynek, melynek leveleit oly sokszor tépdelték meg, ágait oly sokszor tördelték le a hosszú idő nagy viharai, változott talajban meg fogja-e találni azon táperőt, mely ezer éven át fentartotta?
„Isten, király, haza” hármas jelszó alatt szerezte és tartotta meg a nemzet ősi erényeit; ezen jelszó alatt áztatta elődeink vére a haza földjét, ezen jelszó alatt kell azt a munka verítékének öntöznie.
És e nagy, e nemes munkában vegyen részt minden honpolgár. A ki helyét becsülettel betölti, hazájának, embertársainak boldogítására törekszik, az nem hiában él, akár magas, akár alacsony polczon van, akár túléli őt neve, akár nem!
Olvassuk és tanulmányozzuk ezer éves multunknak történelmét, mely azonban csak ugy lesz reánk nézve az élet mestere, a jövőnek kalauza, ha mélyen szívünkbe véssük és az életben követjük őseink erényeit, ha feledjük és kerüljük őseink bűneit.
Urunk! Istenünk!
Egy egész nemzet fiai, milliók és milliók borulunk előtted arczra, hálát adva véghetetlen irgalmadért, hogy bennünket örvendetes napokkal boldogítottál, hogy szomorú éveinkben el nem hagytál, és ezer évig kegyelmeddel föntartottál.
Légy áldva Urunk Istenünk kimondhatatlan jóságodért!
Oltárod előtt leborulva kérünk, ne vondd meg tőlünk áldó kezedet, vezess, ótalmazz bennünket a jövőben is!
Zárókép.
Rajzolta Benczúr Gyula