Előszó

A kőkor. A fémek használata. Eleinte a réz versenyez a kővel. A bronzkor. A kelták bevándorlása. A La-Téne izlés. A római uralom. Küzdelmei a barbár népekkel. A hunnok. A népvándorlás többi népei

A bresciai Victoria.
Rajzolta Cserna Károly

ŐSRÉGI EMLÉKEK tanusága szerint évezredekkel azelőtt, hogy hazánkról történeti följegyzéseink vannak, emberek lakták annak területét.

Még nem dönthető el, hogy az őslakosság ugyanazon ősfajból sarjadzott-e, az ural-altájiból, mely történeti időkben itt oly nagy jelentőségre jutott? Azt sem tudhatjuk még, hogy az őslakók a morvaországi, belgiumi és sommevölgyi barlangtelepeseknek voltak-e kortársai?

Néhány régibb kőkori szerszám Miskolc vidékéről még eddig magában álló megfejtetlen jelenség és nem támogatja eléggé azt a föltevést, hogy a Kárpátokat borító jég kora előtt a síkföldet szegélyző hegységek oldalán az ember az ősi vastagbőrű négylábasoknak vetélytársa volt.

A haligóczi, baráthegyi és biharhegységi barlanglakók nem érnek föl a rénszarvas korába, de oly környezetben s oly miveltségi fokon állottak, melyet a régiségtudomány az ujabb kőkor elnevezésével illetett.

Hazánk sok vidékét lakhatta már az ember e fejlődési fokon, erről tanúskodik az emlékek nagy tömege, melyet mindenünnen gyűjthettünk. Életrendjében a környező természet volt a döntő tényező, ezt mutatja az emlékek különfélesége a hegyes vidékeken s a síkságon. A hegyek kőrétegei adták a hegyi lakónak azt az anyagot, melyből szerszámait és fegyvereit gyártotta, az alföldön pedig leginkább a leölt vadállatok csontjait használták e czélokra.

A hol tűzkő, obszidián vagy más keményebb kőanyag akadt, ipari góczpontok keletkeztek, melyek nyílhegyeket és késpengéket gyártottak közeli s távolabbi vidékek számára. Ez őslakosság alkalmas helyeken meg volt telepedve, reánk hagyta sánczos földvárait, áldozati helyeit hegyek ormain, agyagos tapaszú gunyhóinak maradványait s egy-egy culturrétegben, hamuval s cserepekkel vegyesen, szerszámainak sokaságát.

Fölmerültek tanújelek arra is, hogy messze érő összeköttetések éjszakra s délre, keletre s nyugatra eső távoli vidékekhez fűzték a kőkori lakosságot.

A lengyeli és tordosi telep s a tökölyi temető cserepeinek ékítő mustráit Svédországig és Trójáig kisérhetjük, elvétve akad egy kis jadeit szekercze, melynek anyagát a távoli keletről hozhatta a kereskedés és egy-egy sírból olyan ékszernek használt kagylók átlyukasztott héja kerül ki, melyeknek a vörös tenger a szülőhelye.

Nincs módunkban megmondani, hogy mely népeké volt hazánk földje az újabb kőkorban, de indokolt föltevés, hogy Krisztus előtt a második évezredet megelőzőleg, mielőtt a két déli félsziget felé indult az indogermánság néhány törzse, itt laktak tájainkon.

Olasz tudós Tószegen ugyanazt az építkezési módot lelte, melylyel az italicusok az éjszakolaszországi sikon szárazföldi czölöpös falvaikat – a terramarekat – építették.

Tájainkon az italicusok s a görögök őseinek elvonulását az illyr s thrák törzsek megtelepedése követhette, és valószínű, hogy a lassú átmenet a kőkorból a fémek használatának műveltségére már ez utóbbi népekhez fűződik.

Az átmenetet hazánk rézbősége jelentékenyen könnyítette. A réz mellett az arany volt a legrégibb használt fém, előbbi a szerszámok, utóbbi áz ékszerek készítésében játszotta a főszerepet.

E szereplésök a régi műveltség ősi góczpontjain, Ázsiában és Afrikában, jóval a második évezred előtt kezdődött: vidékünk valamivel később jutott e fokra. Rézszerszámaink néhány jellemző idomával cyprusi sírokban és Trója legalsó rétegeiben találkozunk.

A réz sokáig versenyzett a kővel a nélkül, hogy valaha teljesen kiszorithatta volna, azért szólunk a réz tehetetlenségéről. Csak az a fontos találmány, mely ón hozzákeverésével a bronzot létesítette, szüntette meg e tehetetlenségét és ez az uj keverékfém volt az az anyag, mely három földrészre terjedő útjában tájainkra is eljutván, új, magasabb műveltségre képesítette földünk népeit, mert a háztartás, a gazdaság és a fegyverzet szükségleteinek sokkal tökéletesebb módon felelt meg, mint bármely más anyag, melyet előbb használtak.

Hazánkba alig jutott el korábban a bronz ismerete, mint a második évezred közepe táján; de annál tovább tartott uralma, mikor meg volt honositva, mert hazánk rézbősége folyton ellátta a bronzművesek műhelyeit és mert hazánk távol esvén a nagy világ forgalmától, a tengerparti vidékek kulturális áramlatainak tartósabban állott ellen.

A bronz több százados uralmát tájainkon semmi sem tanusitja szembetünőbben, mint az őskori bronzok nagy tömege, mely egyes elvétett példányokban, elásott nagy kincsekben, régi öntőműhelyeken és elhagyott telepeken fönnmaradt.

Bronzműveseink nemzedékek hosszú során át saját ízlésük szerint idomították és díszítették készítményeiket. Ez izlés annyira más, mint a többi európai vidékekről ismert bronzművek stilusa, hogy a szaktudomány méltán külön kiváló helyet juttat a magyar bronz-regiónak, melynek idomai csak szórványosan tűnnek föl a Kárpátoktól éjszakra eső tájakon s a Duna völgyének felső és alsó területén.

E stilisticus egység, mely több százados ipari gyakorlat következménye, a legerősebb bizonyítékát adja annak a ténynek, melyet történeti följegyzések hiján más módon nem birnánk megállapitani, nevezetesen, hogy a bronzkorban hazánk vidékein a praehistoricus nagy népmozgalmaknak meg kellett szakadniok, mert országos jellegű helyi ipar nagy néphullámzások közepette nem keletkezhetett volna.

Valószinűleg délnyugati szomszédaik révén, legelőbb a Krisztus előtti tizenkettedik század körül ismerkedtek meg vidékeink lakói a vas használatával, de századok multak el a nélkül, hogy az a műveltségi áramlat, melyet a híres hallstatti temető után szokás elnevezni, itt teljesen meghonosult volna.

Csak a történeti kor kezdetén szakad vége az ősi bronzműveltségnek, mikor a kelták mint hóditók lepték el a Duna vidékét és az illyrek és thrák törzsek mellett, mint harmadik államalkotó elem, állandóan megtelepedtek.

Ettől kezdve a kelta városokból szerte terjedt az országban a kelták nemzeti izlése, a la-tenei híres lelőhelyről elkeresztelt stílus, s ez annyira meggyökerezett, hogy magát a nemzetet is túlélte, mely megteremtette.

A kelták megtelepedése óta már irott emlékeink vannak, s görög és római történetirók olykor-olykor a közép Duna tájaira is vetik figyelmöket, de csak akkor oszlik meg a történeti félhomály, mikor vidékünk a római világhatalom érdekkörébe lép.

Ettől kezdve nem pusztán a népek ipari termékeinek véletlenül hozzánk került maradványaira vagyunk utalva, de hitelt érdemlő följegyzésekből ismerjük azt az ezer éves kort, mely ezután a honalapító magyarság megtelepedésével lejár.

Mikor időszámításunk kezdetén a római hatalom vidékeinken megállapodik, már nagyon tarka népkeverék lakja hazánkat. Nyugati germánok birják a felső vidéket a Dunáig, az alföld nagy része sarmaták kezén van, Erdélyben a géták birodalma virágzik, a nyugaton pedig a kelták zöme és az illyrek egyes ágai tanyáznak.

Ez utóbbi népeken, mert legközelebb érték, legelőbb győzedelmeskednek a rómaiak, egy századdal utóbb megdöntik Daciát. A második század közepétől kezdve a germán és sarmata népekkel mérik össze erejüket, de ezeket nem bírják meghódítani. Századokon át e népekkel való birkózás képezi vidékünk történetének foglalatját.

A római birodalom ereje a századok folyamában fogy, a germánoké folyton gyarapodik. Mind ujabb, meg ujabb germán népék áramlata éri észak felől tájainkat. Megjelennek a gótok, majd a longobárdok, a vandalok, utóbb a gepidák gyarapítják a római birodalom ellenségeit.

Dacia e harczok első áldozata, a gótok hatalmukba kerítik s ezután e fellegvárból kirohanva, minduntalan reá törnek a rómaiak aldunai határára. S ugyanakkor Pannóniában mind több és több germán telepes kap földet: már Claudius, utóbb Marcus császár hoz be quadokat; vandalokat ismételten nagyobb tömegekben telepítenek, majd gótokat, alánokat és húnokat. A rómaiak seregében mindinkább túlsúlyra jutnak a barbárok és a negyedik századtól kezdve nemcsak hadvezérek, de fejedelmek is kerülnek ki a germánok sorából.

Fontos mozzanat a húnok megjelenése, és az ötödik század eleje óta szlávok is indulnak a hódítók nyomaiba. E században először történik, hogy egy kézben egyesül az egész ország uralma, de ez az uralom rövid tartamú, mert csupán Attila nagy egyéniségéhez füződik. Halála után óriási birodalma megdől és a fejedelemségek egész hosszú sora felszabadul. A Morva völgyét herulok birják, skirek laknak a kivándorolt quadok helyein, Erdélyt s az alföld jó részét továbbra is a gepidák tartják megszállva, a Dunántúlon a gótok hármas birodalmára oszlik a régi Pannonia, és mindez országokban szlávok, húnok s egyéb ural-altáji törzsök, hol mint alattvalók, hol független csapatokban ütik fel sátraikat.

Az egykori római hatalmat már csak egynehány város: Carnuntum, Sirmium, Siscia, Sabaria és nehány kisebb község képviseli és a régi Pannonia neve is túléli a barbarság korát.

Egy századdal utóbb a longobárdok már megdöntötték a herulok országát, a gepidák és longobárdok közt is ki van küzdve a halálos tusa: háromszáz éves fönállása után dicstelenül bomlik meg a gepida birodalom a mikor a longobárdok is kivándorolnak, akkor nincs hatalom, mely megállitsa az avarok s nyomukban a szlávok hóditó bevonulását.

Ekkor másodszor történik, hogy ázsiai nép egyesíti az egész ország uralmát. Két századnál tovább erősen áll az avarok hatalma – addig, míg szomszédaik gyöngék; de megdől, mert megmaradnak nomádoknak, mialatt a nyugati germánság folyton művelődik és a frank törzs alatt erős állami egységre tömörülvén, meg nem tűri tovább keleti határain a rabló államot.

És mikor az avar birodalom meg van törve, ismét darabokra szakad az ország. A keleten szlávok és bolgárok, a nyugaton germánok és szlávok osztozkodnak. Békés fejlődés időszaka látszik megindulni, a régi római civilisatio fönmaradt fészkein ujabb műveltségi góczpontok támadnak és már-már új államalakulások lépnek a régiek helyébe: ekkor pusztító viharként harmadszor is erős ázsiai nép boritja el az országot, halomra dönti a fejedelemségeket, meghóditja a népeket és ismét egységes birodalmat létesít.

Ez a hódítás tartós volt. Mi okozta, hogy megállott ezer év viszontagságai közepette: erre megfelel a magyar nép ezeréves története.

Triumpháló imperator.
Dombormű a capitoliumi múzeumban.
Rajzolta Cserna Károly