Persenbeug.
Rajzolta Cserna Károly
SZILÁGYI: A MAGYAR NEMZET TÖRTÉNETE
Péter meghivja Henriket. Hűbérbe veszi tőle Magyarországot. Magyar trophaeumok Rómában. Az új viszony fontossága Németországra és hazánkra nézve. A magyar nemzet és a kereszténység. Nemzeti visszahatás a németek ellen. Az egyház. Gellért csanádi püspök működése. Egyházi fegyelem. Alapítványok. A püspök és a magyar nép. Az állapot bizonytalansága. Gellért Aba ellen. A pogány visszahatás nemzeti eredete. Az ellenállás jogosultsága. Péter kegyetlensége. A csanádi gyűlés. A pogány lázadás. Régi szokások megujitása. Rombolás. Vazul fiai. Endre és a pogányság. Gellért és társai vértanu halált szenvednek. Keresztények üldözése. Péter bukása. III. Henrik és a pápák. Az új rend megszilárdulása. Levente. Endre és Henrik császár. Béla herczeg. III. Henrik hadjáratai. Szittya hadviselés. Vértes. Bársonyos. IX. Leó pápa közben jár. Pozsony. Zotmund mondája. Henrik kudarcza. Magyarország kivivja függetlenségét. Összefoglalás
Aba királyt kivégezték, neje és gyermekei Péter fogságában sínlődtek. A kikért Pétert három évvel ezelőtt elűzték, Árpád vérei hontalanul bujdostak. Bent az országban német törvény, erős német őrség védelme alatt. És mint az egész állapotnak legfőbb biztositója: a hatalmas német király, ki a nemzet ellenére védenczét visszahelyezte István trónjára, és a ki becsületét látja abban, ha véresen megtorol minden kisérletet Péter ellen, az ország felszabadítása érdekében.
Világos, hogy mindazok a bajok, melyek az 1041-iki kitörést előidézték, sokszorosan megnövekedtek. Ki szorítson törvénynek, jognak, becsületnek tiszteletére oly királyt, ki egyedül hatalmas patronusától várja üdvét, megmaradását? Ki tanitsa meg őt szeretni azt a nemzetet, melytől mindig idegen volt, mely ellen három éven át fegyveresen küzdött? Helyre állithatta-e a fejérvári ünnepélyes jelenet a kölcsönös bizalmat? És nem is nézve a királyt: ki tartsa féken zsoldosait, kiknek garázdasága ellen már azelőtt is oly sűrű és jogos volt a panasz, és a kik most mindent megengedettnek véltek a legyőzött, ellenséges, vad országban? Hol keressen védelmet a szegény ember ispánja, gazdája ellen, kiket az uj német törvény sokkal szigorúbb rendelésekkel különitett el alattvalóitól, mint előbb István szelid szabványai?
Még csak egy vigasztalása volt a magyarnak. Bár Péter idegen segítségnek köszönte trónját, idegen haddal küzdött népe ellen, nagy ajándékokkal hódolt segitői kapzsiságának, de legalább forma szerint, nyilvánosan még nem kötelezte magát és népét hűségre Henrik iránt. István koronája, bár sok drágakövétől megfosztva, még független fényben ragyogott.
Ez a vigasztalás is semmivé vált. 1045 elején, midőn Henrik Freisingben, Bajorországban töltötte a bőjt első hetét, megjelentek nála Péter követei, kérve őt, látogassa meg urokat pünkösdre, és ülje meg vele, „fiával” a nagy ünnnepet.1 Henrik május 11-ike után el is indult Regensburgból hajón, fényes kisérettel, le a Dunán. Utközben kiszállott Persenbeug várában Adalbert ebersbergi gról özvegyének, Richlindának látogatására. Ott nagy lakomához ültek az érkezett és meghivott vendégek, midőn a termet tartó oszlop hirtelen összedőlt, és az egész épület leszakadt. Omladékai közűl nagy bajjal huzták ki a grófnénak és több előkelő vendégének testét, maga a király azonban csekély horzsolással megmenekült, bár legalól esett, miért a hivő krónikás méltán adott hálát az isteni gondviselésnek. A kedvezőtlen előjel Henriket nem riasztotta el az utazás folytatásától. A vendéget nagy tisztelettel, királyi díszszel fogadták István városában.
Persenbeug.
Rajzolta Cserna Károly
Pünkösd napján az ünnepélyes misén 1045 május 26-án ment végbe az a szertartás, mely, mint az István halála óta lefolyt események végső következése és betetőzése, hivatva volt kifejezni a magyar királyság meghódolását a német-római birodalom feje, Henrik király előtt. Péter az egész népnek, németeknek és magyaroknak jelenlétében az aranyozott lándzsával, a királyi hatalom jelvényével átadta Magyarországot hűbéres urának. Henrik nagyravágyásának és vallásos buzgóságának megfelelt, hogy e páratlan diadalmi jelvényt, hatalma és kegyelete örök emlékéül, elküldte szövetségesének, a római pápának. Az örök városban még soká őrizték a német uralomnak, hazánk megalázásának ezt a symbolumát.2
Ez a tény több volt, mint Péter hálája az iránt, kinek koronáját köszönte. Egész Magyarországot mindenkorra közjogi kapocsba akarták hozni Henrikkel és birodalmával. Ezért az összes főurak hűséget esküdtek nemcsak Henriknek, hanem utódainak is.3 A két uralkodó és a két nép közti uj viszonyt megpecsételték azok a gazdag ajándékok, melyekkel Péter vendégét elhalmozta, és melyeket ez, nagylelküen, szétosztott a ménfői hősök közt. Valójában csak most szakította le hadjáratainak és győzelmeinek gyümölcsét. Tekintélye Magyarország meghódolása következtében annyira nőtt, hogy Gottfrid, lotharingiai herczeg, mindaddig legveszedelmesebb ellensége a birodalomban, megadta magát.
Nagy esemény volt ez Németországra nézve. Körülbelől másfél századja mult el annak, mióta a magyar nemzet tanyát ütött a német mellett. Ezen kor első harmadában Arnulf hajdani szövetségeséből a legborzasztóbb ostor vált, mely valaha sanyargatta Hermann népét. Nemcsak állami szervezését akasztotta meg, hanem végveszélylyel fenyegette annak alig kezdődő szellemi és anyagi kulturáját. Nagy-Ottónak győzelmei véget vetettek ezen időszaknak. Azóta a magyar békés, de egyenjogú szomszéddá vált, ki politikai és egyházi függetlenségét féltékenyen őrizve, csak a kereszténység és az állami intézmények közössége által érintkezett vele. Mi sem természetesebb mint az, hogy ez az érintkezés, melyben a régibb fejlődésű nemzet volt az adó, az ifjabb az elfogadó rész, bizonyos szellemi függést vont maga után. Ezt a függést a magyar trónörökösödésben beállott viszályok és a német király hatalmas egyénisége azon pontig fejlesztették, a melyben Magyarországot már mint egy lánczszemet be lehetett illeszteni a német-római birodalmat kelet felől övező hűbéres tartományok rendszerébe.
Péter visszahelyezése.
Miniature a bécsi képes krónika 53. lapján
Mindaddig az uj keresztény államalkotások között Magyarországnak természetes elsősége volt nemcsak a kezdettől fogva a karolingoktól függő Csehország, hanem Lengyelország fölött is, melynek dicső és folytonos ellenállása a német hegemonia ellen még sem birta soha teljesen elszakítani a reá nehezedő hűbéres kapcsot. Ez most megszünt. A magyar király a cseh és lengyel fejedelmekkel lépett egy sorba. A római német birodalom épülete ez által nyert betetőzést. Az ágostai ütközetnek az a fejérvári pünkösdi ünnep volt végső consequentiája. Mint akkor Nagy-Ottó, most III. Henrik nyert jogot a kereszténység legfényesebb világi méltóságára. Már 1046-ban Olaszországba siet, hogy fölvegye a császári koronát.
De végzetes napja volt ez hazánknak is. Egyike azon napoknak, melyeket a gondviselés a nemzetek okulására rendel, és melyek még akkor is, midőn közvetlen emlékök megszünt, s közvetlen hatásuk elmosódott, századokon át irányt adnak a nemzetek lelkének.
Szinte öntudatlan halad az emberek sokasága, mely egy nemzetet alkot, a történelem útján. Mindegyikök saját külön életét is éli a közös, a nemzeti mellett, és jobbra-balra tekintve, széthúzva, keresi a maga boldogulását. Egyszerre egy villámcsapás megvilágítja az ösvényt. Meglátják, valamennyien, hová jutottak, nyilvánvalóvá lesz előttük a történeti lét egész rideg komolysága. Ilyen esemény volt a fejérvári hübéreskü. Árpád népe akkor egyszerre jutott tudatára annak, hová vitte őt az ősi intézmények és erkölcsök elhagyása, a régi ellenséghez, a nyugothoz, való közeledés, csatlakozás.
III. Henrik monogrammja.
Megfejtése: HENRICVS DEI GRACIA REX
Alig szenved kétséget, hogy a magyar uralkodó osztály, Géza és István parancsára és példájára, ha nem is lelkesedéssel, de őszintén és hátsó gondolat nélkül fogadta el Róma hitét és Nagy-Károly kormányának rendjét. Nem látjuk nyomát sem annak, hogy akár az idegen Péter első uralkodása alatt, akár Sámuel király idejében vissza akartak volna térni a Géza előtti állapotokhoz. Pedig mindkét alkalommal hiányzott a törvényesség telje, tág tere nyilt az ellenállás, a rakonczátlanság szellemének. Az új köntöst, melyet a király adott reájok, összeférhetőnek tartották a régi gondolkodással. Szemökben eleinte csak a nevek, a külsőségek változtak; a lényeg: a nemzet hatalma és függetlensége, az Árpádház uralma, nemzetségök elsősége az ország tanácsában és a seregben, nem is forgott kérdésben. A keleti fajok teljes empiriája megakadályozta őket abban, hogy előre meglássák, vagy megérezzék a szavakban, az eszmékben rejlő erőt. Nem tudták, minő gyökeres szakítást jelölt a korona és a kereszt a nemzet multja és jövője közt, alig érezték, hogy nemcsak befogadni kell az idegen tanokat, hanem le is kell mondaniok mindarról, mit őseik öröke gyanánt tiszteltek, mi úgy szólva az anyatejjel együtt vált bennök vérré.
Csak a mélyre ható okok egész sorozata vihette az olyan fegyelmezett és összetartó társadalmat, minő a magyar volt akkor, a forradalom lejtőjére. Tekintsük át még egyszer a fontosabb eseményeket, és vessünk számot azzal, mikép hatott mindegyik Magyarország urainak érzésére és gondolkodására.
Az első ilyen esemény az Árpád véréből való herczegek mellőzése és számüzése, az idegen Péternek a trónra emeltetése. Egész lefolyásában lazitania kellett a megszokott, szinte családi kapcsolatot az uralkodó és a nemzet közt. A személyes ragaszkodás hiányát a törvény, majd az erőszak pótolják.
Ezután következett Péternek erőszakos, buja kényuralma, melyet még gyülöletesebbé tett az, hogy eszközei idegenek voltak. Minden magános sérelem egyuttal a nemzeten elkövetett gyalázat szinezetében tünt fel. Ez uralom megszüntetése nemzeti kötelességgé vált. A krónika ugy is jellemzi Viskét, Toyzlant és Pezlit, a nemzeti mozgalom vezetőit, mint a kik „nemzetök szabadságát keresték és hűségesen igyekeztek a királyi magzat birtokába adni ujra az országot.” De ez a forradalom, bár nem tekinthető csupán udvari pártütésnek, és kétségtelenül a nemzet közérzületével találkozott, mégis csak a király személye és környezete ellen irányult. Nem járt vele semmi visszahatás a királyság és az egyház ellen. Aba, bár nem volt „királyi magzat,” ép oly keresztény, koronás uralkodó volt mint elődei.
Hanem az uj király még sem volt Árpád vére, még sem birt az e dynastiához kötött, minden mást elhomályositó tekintélylyel. Azonkivül csakhamar szemben látta magával a kereszténység világi fejét, a német királyt. Hogy e tulhatalmas ellenséggel megbirkózhasson, a nemzetben rejlő régi harczos szenvedélyekhez kellett folyamodnia. Ezeknek megnyilatkozása pedig nemcsak Németországban szította fel ujra a régi gyülölet tüzét, hanem a pápát is az új király ellenségévé tette. Abának és hiveinek kiátkozása, – akár csak politikai okokból rendelte azt el a pápa, hogy Henrik kedvében járjon, akár valóban azon meggyőződésből folyt, hogy az ország Péterrel és az idegenekkel együtt a keresztény egyházat is üldözni készül – szükségkép maga után vonta az ily módon megtámadott királynak és embereinek elidegenedését attól az egyháztól, mely őket kitagadta.
Péter a püspököknek és ispánoknak volt a királya. Abát a vitézek, milites, nagy sokasága emelte a trónra. Ezzel együtt járt szükségkép az alig életbe lépett kormányzásnak, a szolgálati viszonyoknak meglazulása. Az a két párt, mely István udvarában békésen megfért egymás mellett, most egymás üldözőjét, halálos ellenségét látja egymásban, mihelyt nincs oly erő, mely előtt meg kell hajolnia mindenkinek. A Péter alatti rémuralom ismétlődik, csakhogy megforditva. Most az előbbi elnyomóknak kell tartania, nemcsak áldozataik boszujától, hanem szolgáik, katonáik véres lázadásától. Ez ellen pedig nem várhatnak segitséget a királytól, ki nem büntetheti hiveit ellenségei kedvéért. Viszont a király méltán tarthat attól, hogy a hatalomtól megfosztott urak, már megmaradások miatt is, cselt szőnek ellene, összejátszanak Péterrel és Henrikkel.
István szerencsétlen és pártos végső rendelkezése tehát néhány rövid év alatt az ország kormányának teljes felbomlásához, az alig alakuló osztályok élet-halál harczához vezetett. Ha Aba szerencsésen harczol Henrik ellen, valószinűleg ujra megszilárdulnak az állapotok. De a külső veszély szükségkép még jobban rémíti, és elkeseríti a kedélyeket és gyors tettre kényszeríti azokat, kiknek hatalma, élete forog koczkán.
Az általános zürzavarban csak egy intézmény tünik fel szilárdnak: az egyház.
Szent Gellért életéből látjuk, minő kitartó, csendes és eredményes munkát folytattak a magyar egyház apostolai István uralkodása utolsó éveinek békéje idejében.4 Miután Csanádon berendezték a káptalant és a püspöki iskolát, a hivek arra kérték a püspököt, jelölje ki megyéjében az egyházaknak szentelt helyeket. Aminthogy egyáltalában akkor senki sem mert a királynak, a püspöknek vagy világi főurnak szine elé járulni ajándék nélkül,5 lakoma után átadták neki a mit hoztak: lovakat, ökröket, juhokat, szőnyegeket, az asszonyok pedig arany gyűrűiket és karpereczeiket rakták eléje.6 És midőn a püspök papjaival bejárta megyéjét, hogy beszentelje a sirkerteket, „úgy fogadták őket, mint a szent apostolokat.” Előtte rendesen több barát járt, ki az igét hirdette és megtérítette a népet, úgy hogy ő már előkészitett földbe vethette a vallás magvát. Mindebből világos képét nyerjük annak, hogy az a hódoló tisztelet, mely a királynak minden lépését környezte, átszármazott a püspökökre is, kiket ép úgy hatalma részeseinek tekintettek, mint jobbágyait és ispánjait.
Péter király.
Turóczi krónikájának augsburgi kiadásából
A külső terjesztéssel párhuzamosan haladt a belső fejlesztés és szilárdítás is, tanítás, jó példa és erkölcs által. A marosvárosi iskola deákjait mint plébánosokat küldte szét megyejébe, de helyökbe annyian jöttek, hogy a jó Valther mester már nem tanithatta őket egyedül maga: Fejérvárról uj mestert kellett hozatni, a német Henriket, „ki könyveivel együtt eljött a püspök nagy örömére”. Gondoskodása kiterjedt az egyházi szertartás minden részletére: arra, hogy jó bor legyen az úr vacsorájához; arra, hogy ezüst tömjénező legyen a szent szűz oltára előtt; és ott két ember éjjel-nappal virrasszon, hogy a tömjén illata soha se szünjék meg, még arra is, hogy legyen a monostornak harangozója. Papjai közt szigorú fegyelmet tartott. Nem engedte meg, hogy kanonok, kivéve ha ő küldte el, kivül háljon a monostoron. Ha egyikök nem jött el reggeli isteni tisztelethez, az nap nem kapott ellátást. „Nem engedte, hogy egyedül menjenek valami gyanús házba. Azt szokta mondani: ha ilyeneket tesztek, csak a pilisben különböztök a világiaktól.” Ha valamelyik bünt követett el, azonnal megfosztotta javadalmától.
Hivei ragaszkodását és tiszteletét még növelte az a tudat, hogy nagy befolyásnak örvend a királynál. Ezt a befolyást nem is mulasztotta el felhasználni. „Nagy volt az ő szorgoskodása a reá bizott nyáj oltalmában, ha István király valamelyik fiát bármilyen büne miatt az igazság vesszejével akarta megfenyíteni.” Ilyenkor szekérre kapott, elment a királyi udvarhoz és kegyelmet kért és nyert a bünös részére. Az udvarnál való tartózkodást arra használta fel, hogy dús adományokat és alapitványokat eszközöljön ki a bőkezű és vallásos királytól káptalana és monostora részére. István a Boldogasszony monostorának 500 márka ezüstöt adományozott, azonfelül még tiz vég bársonyt vagy ötven vég posztót, a királyné pedig négy vég bársonyt és ugyanannyi selymet. Sz. György káptalanának pedig 1000 márka ezüstöt igért a király, és azokat ki is fizette.7
Pap a XI. századból.
A salzburgi benczés kolostor misekönyvéből. Hefner-Alteneck után
Mi sem mutatja jobban a nyugodt és megszilárdultnak tetsző állapotot mint az, hogy az egyháznak szigorú, magát sanyargató bajnoka közeledik a magyar néphez, érdeklődik annak sorsa, öröme, búja iránt. Ez érdeklődésnek emléke a szép elbeszélés Gellért egyik útjáról a királyhoz. Szekerében utazott, melyen azokat a könyveket, melyeket a szent lélek sugallatából irt, kényelmesen olvashatta. Utja egy erdős, sertéstenyésztésre alkalmas tájékon vitt keresztül. Egy majorban megszállott és meghált. „Éjféltájban malomzakatolást hall, pedig malmot nem látott, és elcsudálkozott rajta. Ez alatt a nő, ki a malmot forgatta, egyre dalolgatott. A püspök ezen elbámúlva kérdezi kisérőjétől, Valther mestertől: hallod-e a magyarok symphoniáját? és mindketten nevettek a dalon. A malmot az az egy nő hajtotta és éneke mind magasabbra szállott. A püspök, ki ezalatt lefeküdt, mosolyogva kérdi társát: magyarázd meg Valther, mi ennek a nótának a dala, mely félbeszakítja az én olvasmányomat. – Ez az ének változata, volt a válasz. A daloló asszony a mi gazdánknak rabszolganője, a ki urának buzáját őrli, mert más malmot mostanában a vidéken nem találnak. – Mesterségesen hajtják, vagy kézi munkával? – Mesterségesen és kézi munkával, mert nem barom hajtja, hanem a kéz forgatja. – Csodálatos, mond a püspök, hogyan táplálkozik az emberi nem. Mert ha nem volna mesterséges szerszám, hogy birnák el a munkát? Boldog az az asszony, ki másnak rabságában, zúgolódás nélkül, vigan végzi kötelességét. Meg is ajándékozta gazdagon a szegény, dalos szolgálót.”
Ez az egyszerü erdei idyll mutatja, hogy csendes idők oltalma alatt a buzgó téritők és a magyar nép megérthették volna egymást, megbarátkozhattak volna egymással. Ebben az esetben az egyház lassankint elvesztette volna idegen szinezetét, és mivel nem kellett volna ellenséges támadástól tartania, megbecsülte, megőrizte volna népünk régi hagyományait. De Gellért csakhamar belátta, hogy nem békének, hanem élet-halálharcznak ideje köszönt be. Azzal az éleslátással, mely megkülönbözteti a nagy feladatokon serényen fáradókat azoktól, kik napról napra szokták szőni apró udvari vagy politikai cseleiket, észrevette, hogy alatta, egyháza alatt inog a föld. Ez a munkás, istenben bizó ember kétségbe esik azon, fáradságának lesz-e gyümölcse. Az is aggaszthatta, hogy nem mindegyik társa fogta fel kötelességét oly erkölcsösen, oly magasztosan mint ő. „Mert hogyan él Krisztusnak némely papja? azt csak a vadászatok, perlekedések, rablások, elnyomások, komédiások, a sóvárság, az isteni jog megszegése és az ágyasok hadai mondhatják el. Erről beszélhet Germania és Pannonia sem hallgathatja el.”8
Ily gondolatok közt elvonult a világtól, mely megvesztegeti az elméket és sziveket. Három napon át teljes magányban elmélkedett, aztán kiment a sírjának szánt helyre, és befödve fejét, siránkozott. Visszatérve, szónokolni kezdett a káptalan előtt a világ folyásáról. „Magyarország el lesz szakitva és feloldva a kereszténység igája alól; papok és világiak egyaránt, az én munkámat és oktatásomat meg fogják vetni, és Isten igéjét többé nem fogadják el. Le fogják nézni a papságot, a szerzetesek nem járnak majd egyszinü ruhában, nem laknak majd együtt, és kerülik a magánosságot. Sokan hiú dicsőséget keresnek és a nép kigúnyolja majd őket állhatatlanságuk és gőgjük miatt.”9 Az utolsó kisszerünek látszó fegyelmi részletek mutatják, milyen naiv és őszinte egész gondolkodása.
Politikai ügyek őt nem érdeklik, sem a cseh, sem a német háború, sem Péternek, kit törvényes királynak tart, zsarolása és kegyetlenkedése. Azt a fordulatot, melytől retteg, Aba trónraléptével látja bekövetkezni. Érzi, hogy az a gyűlölet, mely Pétert és vele együtt pártját lesujtotta, mert idegen erkölcshöz, nyelvhez szítottak, át fog csapni az egyházra is. Midőn Aba ünnepélyes gyűlésen bőjt idején (1044-ben) legyilkoltatja Péternek valódi vagy vélt párthiveit, „dorongokkal és karókkal, mint a barmokat, Isten embere nyiltan szembe szállt a királylyal, ki bűnre bűnt halmozott.” A király Marosvárába jő, hogy ott ülje meg husvét ünnepét. Ilyen nagy ünnepen szokás volt akkor a templomban az uralkodó fejére tenni a koronát, ki aztán trónon ülve fogadta a nép hódolatát. Gellért megtagadja a szertartás eszközlését. A többi püspök azonban, az urak és papok fényes kiséretével, nagy pompával bevezetik Abát a templomba, hogy ott megkoronázzák. Ekkor Gellért, fehér stolájába öltözve a szószékre lép és bátran dorgálni kezdte a királyt. Igy szólt: a szent bőjt a bűnösöknek bocsánatul, az igazaknak jutalmul adatott, de te, király, megfertőztetted azt kardod gyilkolásával, megfosztottál engem az atya nevétől, mert legkedvesebb fiaimat elvesztettem. Nem érdemelsz hát ma bűnbocsánatot. Kész vagyok Krisztusért meghalni, és elmondom mi fog történni. Föl fog támadni ellened a bosszulás kardja és elveszi tőled a csalárdul szerzett országot. – A király barátai, kik értettek deákul, intettek a tolmácsnak, hogy hallgasson. De a püspök, látva, mint remeg a tolmács, reá förmed: „félj az Istentől, tiszteld a királyt, mondd el az atyai szavakat.”10 Aba józanságát és a püspök népszerűségét egyaránt bizonyitja az a tény, hogy e kemény föllépése büntetlen maradt.
Püspök a XI. századból.
Ugyanonnan. Hefner-Alteneck után
Aba elbukott. Péterrel együtt diadalmaskodik mind az, a mi külföldi eredetű: udvar, megye, egyház. De 1045 pünkösdje óta már nem mint egy bölcs és hatalmas magyar király intézkedései állanak fenn, hanem csak azért, mert idegen, német hatalom őrzi, védi őket, Péter királylyal, a németek hűbéresével együtt. Az idegen legyőzte, lealázta a magyart; igy aztán a nemzet haragos gyülölete egyaránt fordul minden ellen, mi nem vér az ő véréből, mi idegen testben vagy lélekben. Eddig az egyháznak csak a szokás tehetetlen, barbár ereje ellen kellett küzdenie. Most, Péter hűbéres esküje óta, szellemi, erkölcsi hatalom áll szemben vele. Uralma nem látszik többé összeférőnek a nemzet szabadságával, büszkeségével, létével.
Azzal a kérlelhetetlen egyszerű logikával, melylyel a nagy tömegek gondolkoznak, egész Magyarország levonta a következtetést az utolsó félszázad történetéből. Míg pogány volt a nemzet, független, hatalmas volt, ellenségeinek réme. Most a kereszténység előbb idegen szokást és törvényt, majd idegen királyt, végre idegen uralmat hozott a nyakára. Egy módja van tehát, ismét szabaddá, hatalmassá, győztessé tenni a magyart: visszatérni az ősök vallásához.
Bronz-kereszt az Árpádkor elejéről.
A Magyar Nemzeti Múzeumban. Az Archaeologiai Értesitő reproductioja után
Sem a király parancsa, sem az egyház téritése nem irthatták még ki a pogány hitet a közrend szivéből. Itt a folytonosság még meg sem szűnt, és a kényszerű titkolódzás még növelhette a ragaszkodást. Az urak előtt pedig, kiknek már szüleik is keresztények voltak, kik nem ismerték már a táltosok igéit és áldozatait, valami dicsőült alakjában jelenik meg a pogányság, mint a nemzeti nagyság megvetett, elhagyott anyja. Nem a hitet keresik benne, hanem azt a szittya erőt és büszkeséget, mely Németországot egy század előtt Magyarország martalékává, adófizetőjévé tette. Nemzetünk történetének más időszakaiban, mint 1790-ben vagy 1860-ban a nemzeti nyelv és ruházat divatja volt az idegen uralom elleni tiltakozás formája. Akkor azt kellett választani, mely leggyökeresebben választotta el a nemzetet nyugoti szomszédjától: az ősi vallást.
Szent István halála óta tulajdonkép nem volt az országban törvényes állapot. A tényleges hatalom elleni küzdelem mindennapos volt, jogosnak, sőt dicsőnek látszott. Most úr és köznép egy közös czél elérésére egyesülhet, mert a haza függetlensége szent volt mindenki előtt. Oly kitörés vált a nemzeti akarat ez önkéntes megnyilatkozásából, mint a minő egykor az Elba és Rajna közt megdöntötte Drusus oltárait és megsemmisitette a római legiókat, vagy mint a milyen a makkabéusok idejében Jeruzsálemet megtisztitotta a szirus helytartóktól és bálványoktól. A legerősebb két szenvedély, mely az államot és a társadalmat igazgatja: a nemzetiség és a vallás egybeforrt, hogy a földet Pétertől és a német fenhatóságtól felszabaditsa. A magyar nemzet egyéniségének megfelelt, hogy a vallásos mozgalom a politikai szenvedélyből meritette erejét.
Először az urak kisérlették meg Péter megbuktatását. Ők az Árpád-dynastia visszahelyezésétől remélték a nemzeti szabadság visszaszerzését. E mozgalom vezetői gyanánt a krónika Viske mellett, kinek már Aba felemeltetésében is volt része, megemliti Buát és Buknát, Gyula vezérnek fiait. Hanem árulókban sem volt hiány. Buda és Devecser felfedezték a királynak az összeesküvést. Péter nemcsak a részeseket fogatta el, hanem egész atyafiságukat is üldözte. A főurakat felakasztatta, a többinek kitolatta a szemét. A veszély tudata még kegyetlenebbé tette, a német őrség és Henrik pártfogása pedig elhitették vele, hogy büntetlenül onthat vért. Annyira megnyomoritotta Magyarországot, hogy inkább akartak már meghalni, mint ily siralmasan élni.11
Nyugoton, hol őrt állott a király német seregével, ujabb kisérlet sem számithatott jobb sikerre. De az ország keleti részén, hol még megtöretlen, az idegentől alig érintve élt a nemzet, csakhamar nyiltan felemelték a felkelés zászlaját. A főemberek Csanádon gyűlést tartottak és egész Magyarország nevében követeket küldtek az akkor Oroszországban tartózkodó herczegekhez ily üzenettel: Hiven várja őket az egész ország, és az egész királyság kész meghódolni nekik mint törvényes urainak, csak jőjjenek haza, és mentsék meg őket a németek dühétől. Mihelyt az országba érkeznek, az egész nemzet mint egy ember köréjök gyülekezik. – Ezek az urak ugyanazon eszközzel akarták megbuktatni Pétert most, mint öt évvel azelőtt. Nemzeti, független királyságot óhajtottak, tovább az ő vágyok nem terjedt.
Hanem a nép, mihelyt neszét veszi, hogy az urak a király ellen készülnek, szintén ki akarja venni részét a szabadságból. Az alatt pedig nemcsak a német iga lerázását értette, hanem mindazon kötelességek és terhek megszünését, melyeket Géza ideje óta a fejedelmi és egyházi hatalom együttműködése reája rótt. Feltünnek azok az alakok, azok az ösztönök, melyek egy századon át rettegtették Európát. Nincs király, sem törvény: a nemzet nagy része szinte a természetes állapotba sülyed vissza. És a régi idők megelevenedése annál rettenetesebb, mert a népet minden tettében egyúttal a rombolásnak, a bosszúnak szelleme vezeti. Elérkezett az idő, megsemmisíteni, vérbe fojtani mindazt, mi a magyart rabbá tette és azután is rabbá teheti.
„Először Vatha, Belus várából adta át magát a gonosz szellemeknek, megnyirva fejét, és haját három csombókra eresztvén, pogány módra. És Vathának alávaló és gyalázatos intésére, az egész nép a gonosz szellemeknek ajánlá fel magát. Lóhúst kezdtek enni és borzasztó bűnöket követtek el. Megölték a papokat és a katholikus hithez hű világiakat, lerombolták Isten egyházait.” Egyúttal Péter király ellen is fellázadtak és gyalázatos halállal kivégezték a németeket és olaszokat, kik mint királyi tisztviselők el voltak szórva az országban. Végre Péter táborába küldtek három hirmondót, azzal az üzenettel: „Meg kell ölni a püspököket és az egész papságot, le kell vágni a dézsmálót, vissza kell állítani a pogányságot; el kell törölni az adót, Péternek pedig németjeivel és olaszaival veszszen emlékezete mindörökre.” Ezek a hírmondók éjjel érkeztek. Reggel megtudta a király, ki akkor Komárom vidékén táborozott, hogy Endre és Levente az országban vannak, és az ő nevökben ölték meg tisztviselőit. Vitéz ember létére nem gondolt futásra, hanem Zsitvatőnél átkelt a Dunán, és fővárosába, Fejérvárra sietett. De a nép ezalatt elfoglalta a város tornyait és bástyáit és becsukta előtte a kapukat. Most már azokkal a németekkel együtt, kik vele maradtak, az ország kapuja, Mosony felé menekült. De a fölkelők addigra már megszállották a kijáratokat, és Péternek ujra vissza kellett fordulnia Fejérvár felé. Meglehet, hogy a magyarok cselt is használtak, úgy tűntetve fel a dolgot, mintha Endre herczeg alkudozásba óhajtana bocsátkozni vele, és igy tartóztatták, midőn egy erős kirohanás tán még megmenthette volna őt és német kisérőit. Megmaradt annak emléke, hogy a bukott királylyal Zamurfalvában (Zámolyban, Fejér megyében), tudatták, hogy ő Endre foglya. Péter ekkor egy udvarházban megvetette magát és három napon át harczolt, míg az íjászok le nem lőtték katonáit. Ekkor a nép szabadon tölthette dühét a szerencsétlenen, megvakitották és mint foglyot vitték abba a városba, mely néhány évvel azelőtt látta felemeltetését, és melyben alig egy év előtt oly nagy pompával fogadta védőjét, Henriket. A kegyetlen bosszú igazságosnak látszott az iránt, ki ármánynyal jutott a trónra, és miután azt zsarnoksága miatt elvesztette, csak nemzete megalázásának árán birta visszaszerezni. Egy későbbi, épen nem hiteles külföldi adat szerint még sok évig túlélte bukását, nőül vett egy cseh herczegnőt, és csak 1060-ban halt meg.12 Krónikánk szerint megvakitása után nemsokára bevégezte életét és az általa alapitott pécsi egyházban találta utolsó nyugovó helyét. Hazátlan zsoldosvezér volt, ki e jellemvonást nem tagadta meg sem hatalma polczán, sem megérdemelt, de nem gyáva bukásában.
A pécsi székesegyház belseje.
Zelesny K. udv. fényképész felvétele után
Külföldön úgy látták az eseményeket, hogy Péter tulajdon bizalmasai és tanácsosai hivták be ellene rokonát Endrét. Elzárták az útat királyuk előtt, mert tudták, hogy meg nem szűnő háború származhatik abból, ha sikerül neki elmenekülnie Németországba. Ezért fosztották őt meg szeme világától, „mi soha sem történt meg a királyi méltóságon.”13 Pogány csőcselék volt, amely ezt elkövette, mert akkor semmi sem állotta útját annak, hogy kényét tölthesse. Németországban, mely a forradalom következtében elvesztette a hazánk fölötti felsőséget, úgy szemlélték az egész mozgalmat, mint hűtelenek összeesküvését, mint társadalmi és vallásos felforgatást, melyhez Endre nevét kölcsönözte.
Nem lehet tagadni, hogy megvolt a rombolásnak, a pusztitásnak ez a szelleme. Mást az idegen uralom, az elnyomás nem is szülhetett. Ez volt a mozgalomnak, ha nem is vezető, de legjobban feltünő, legtevékenyebb eleme, és még találkozunk majd működésével. De nagyon tévednénk, ha az 1046-iki ősz eseményeinek csak ezt az oldalát méltatnók figyelemre. Nem szabad felednünk a forradalom dynastikus, politikai alkotórészét. Hiszen az egész mozgalom abból indult ki, hogy igazi Árpádot akartak királynak, ki őket megszabaditsa a némettől. Igy egyúttal meg volt adva az összeköttetés Szent-István hagyománya és a jövő alakulás között.
Péter halála.
Miniature a bécsi képes krónika 59. lapján
Vazul fiainak bujdosása sokat foglalkoztatta a hazai és külföldi történetirókat. Tudjuk, hogy számüzetésük első idejét Csehországban töltötték. A legidősebb, Endre, 1043-ban, a cseh herczeg pártfogásából, Henrik oltalma alatt egy ideig birta már a kis síkságnak a Duna jobb partján eső részét, mig Aba onnét el nem űzte. Mihelyt Péter ismét király lett, nem volt maradása abban az országban, melynek herczegét szoros szövetség csatolta a közös hübéres urhoz, Henrikhez. Tovább indult keletnek, testvérével Leventával. Egy ideig Lengyelországban tartózkodtak, hol öcscsük, Béla, már új hazát szerzett magának és vitézségének jutalma gyanánt elnyerte Rikheza herczegnő kezét.14 „De Endre és Leventa ott sem maradhattak meg, mert büszkeségökkel nem fért meg, hogy lógósoknak nézzék őket testvérök mellett.” Tovább mentek hát Ladomérba, hol őket azonban nem fogadták be. Ugy látszik, Henriknek és Péternek közös befolyása kizárta őket a hazánkkal szomszédos keresztény országokból. Nem volt már hová lehajtaniok fejöket. Ekkor a pogány kunoknál kerestek menedéket, hol azonban kémeknek nézték őket és csak egy fogoly magyar, ki felismerte őket, mentette meg életöket. Innét aztán Kievbe mentek, hol jobban mosolygott reájok a szerencse. Endre nőül vette Jaroszláv nagyherczegnek leányát, Anasztáziát, és mint ily hatalmas uralkodó veje már több eszközzel rendelkezett jogai érvényesitésére.
Mindebben sok a költői, mondai elem, de azért az elbeszélés magva kétségbe nem vonható. A trónról elűzött királyfiaknak nyerjük képét, kiket a bitorló megfoszt jogos örökségüktől, de kik semmi viszontagság közt nem mondanak le igényükről, kiknek fényes származását elismerik külföldön, és kiknek személyes tulajdonságai ott is lehetővé teszik boldogulásukat.
Oroszországban vették a csanádi gyűlés felszólitását. Tartottak Péter ármányától és azért csak akkor tértek haza, miután küldöttjük által meggyőződtek az üzenet tartalmának igazságáról. Akkor sem jöttek üres kézzel. A koronát nem akarták egészen az urak jóakaratának, sem a nép kegyének köszönni. Mindakettő némileg függővé tette volna őket leendő alattvalóiktól. Az a hatalmas orosz és besenyő zsoldos sereg, mely őket környezte, nemcsak Péter és a németek ellen volt hivatva szolgálni, hanem egyúttal saját párthiveikkel szemben is fentartotta önállóságukat.15 Igy érkeztek erdőn, hegyen át, Aba király Ujvárába. Ott fogadta őket a Péter ellen fellázadt népnek nagy és vad csoportja. Vatha és társai feltételeket szabtak, mielőtt magokat a herczeg uralma alá adták. „Engedjék meg a népnek, hogy pogány szokás szerint éljen, ne bánják, ha megölik a püspöküket és papokat, ha lerontják az egyházakat és bálványokat imádnak. Ők pedig hagyták menni a népet szive kivánsága után, hadd járjanak és pusztuljanak el őseik koholásaiban, mert máskép nem harczoltak volna értök Péter király ellen.”
Ily módon a trón jogos birtokosa első fellépésekor nem fékezte, és tán nem is akarta fékezni a nép haragjának nyilvánulását. A főkérdésben: az ország felszabaditását illetőleg, egyetértettek, és a nép szenvedélyének bárminő lohasztása csökkentette volna a nemzet hadi képességét, melyre Henrikkel szemben oly nagy szükség volt. Mindenekelőtt birtokba akarta venni az országot. A belső kérdések elintézésére lesz idő, ha le lesz győzve a német.
A pécsi templom XI. századi népoltárának romjai.
Gerecze Péter felvétele után
Endrének ez a vallásos közömbössége oly tett elkövetését engedte meg, melynek borzasztósága mély nyomot hagyott emlékeinkben.
Abaujvára felől Pestnek vette utját az összegyült és egyre szaporodó néptömeg. Ez a város jelen nevén akkor tűnik fel először, és már akkor, természeti helyzetének megfelelően, leghasználatosabb összekötő pontja volt az ország két részének. Ugyanoda tartottak Fejérvár felől a püspökök és urak, hogy a fejedelmeket üdvözöljék és nekik hódoljanak. Gellért mellett névleg említvék még Besztrid, Buldi és Beneta püspökök, és a szolnoki ispán.16 Ugy látszik abban a zűrzavarban, mely az ország minden részét a forradalom kitörése óta felzaklatta, még legbiztosabbnak vélték, ha egyenesen Endre oltalma alá helyezkednek.
Csanád szent püspökét sötét aggodalmak búsitották. Már régen előre látta a közeledő katastrophát, és saját magára nézve nem remélhetett mást mint a vértanúság koronáját. Midőn útközben, Dióson (Tétény vidékén), Szent-Szabina templomában misét mondott, igy szólt társaihoz: Testvéreim, és hiveim. Tudjátok meg, hogy ma megjelenünk Krisztus Urunk szine előtt. Álmomban éji jelenés adta tudtomra, hogy mindnyájan elérjük a vértanúság pálmáját, kivéve Beneta társamat. Aztán meggyóntak, és vidám lélekkel indultak tovább a Duna felé.
Mint a monda a hun időkről feljegyezte, akkor valóban két világ találkozott a Duna partján, Kelenföldön. Nyugot felől jönnek azok a férfiak, kik Istvánnak az ország megtéritésében, igazgatásában segitő társai voltak, s kik azóta, az országot ért válságokban mindig fenntartották a kormány és az egyház nyugoti rendszerének eszméjét. Többnyire idegen származásuak voltak, de lelkiismeretökben nyugodtak lehettek a felől, hogy az az út, melyen haladtak, új hazájok boldogulására vezet. Csakhogy ez az út eltért attól, melyen a magyar akkor járni akart. Kelet felől egy új népáradat hömpölygött át a Dunán, tele szenvedélylyel, haraggal, bosszúval. Már első ostromával lerontotta mindazt, mi István művében felszines, hozzáférhető volt. Minden ujabb kegyetlensége ujra izgatta, az a tudat hogy ellenállhatatlan, hogy győzelmes pályájának czéljához, Fejérvárhoz, közeledik, még a lomhábbakat is felvillanyozza. Endre még inkább csak eszközének látszik, minden kisérlete szembe szállani a vad dühvel, koczkára tenné egész hatalmát. És e törvény s rend nélkül dúló csoportokhoz melyek hazafiságot látnak a pusztitásban és vallást a gyilkolásban, közelednek, az általok halálra itélt rendszernek legkiválóbb képviselői, fegyver, védelem nélkül.
I. Endre.
Turóczi krónikájának augsburgi kiadásából
Gellért, rendes szokása szerint, szekéren utazott, a többiek lóháton. Amint a kelenföldi révhez értek (a mai Sárosfürdő táján lehetett, a vámházzal szemben): „Vatha és czinkosai, tele az ördögökkel, kiknek felajánlották magokat, megrohanták a püspököket s társaikat és kövekkel kezdték őket hajigálni. A boldog Gellért pedig azokra, kik őt megkövezték, egyre keresztet vetett, minek látása őket még jobban feldühösitette. Neki rontottak, feldöntötték szekerét, aztán egy taligára tették, úgy dobták le Kreenfeld hegyéről. Még vonaglott, ekkor lándzsával átdöfték mellét, aztán egy kőhöz czipelték tetemét és szétzúzták agyát. A vérét a Duna arról a kőről hét évig nem birta lemosni. A szent férfiúnak teteme ott maradt, hol vértanuságot szenvedett. Ott dicsőült meg Budli püspök is, Besztrid püspök pedig halálos sebet vőn s harmadnapra elhunyt. Beneta püspök Endrének köszönte szabadulását.”17 A szolnoki ispán bátor férfiú volt; hadi ménjével neki vágtatott a Dunának. Ott állott egy hajón egy Murtmur nevű ember, ki az ispánt, keresztatyját, magához emelte a hajóba, hogy megmentse. De a többiek halállal fenyegették őt, ha vendégét meg nem öli. Murtmur félt a haláltól, engedelmeskedett. Ezek annak a tragoediának egyes vonásai, melyben a minden régi igát lerázó magyar nép bosszút áll azokon, kik az idegent tisztelték és a nemzetet elnyomták, régi hitétől, ősi szabadságától megfosztani, vadságából kivetkőztetni akarták. „A papoknak és világiaknak oly nagy sokasága halt meg az nap Krisztus hitéért, hogy csak Isten és angyalai tudják számukat.” Ez az üldözés nem szoritkozott egy helyre. „Mindenütt megtámadták az országban élő németeket és olaszokat, még jól járt, aki puszta életét megmentve, átjutott a határon.”18
A Gellérthegy.
Természet után rajzolta Dörre Tivadar
Első pillantásra úgy látszhatnék, mintha a magyar, minden idegen politikai és a műveltségi befolyás lerázása által, visszatért volna oda, hol egy századdal előbb állott. Nemzeti és vallásos sajátosságának rideg megőrzésére kardot ránt ismét az egész keresztény világ ellen. Mintha Bulcsnak és Lehelnek szittya lelke szállott volna Vathába és társaiba.
De közelebbről nézve, mégis nagyot fordult a világ. Árpád családjának hasonlithatatlan volt a tekintélye, a királyság nem volt puszta név, hanem az állami hatalom összesége, mihelyt nemzeti uralkodó viselte a koronát. És ha a királyság túléli a válságot, újra életbe kell lépni mindazon egyházi és világi intézményeknek is, melyekhez fennállása történetileg kötve volt. Nem lehetett gondolni sem a törzsfők oligarchiájának visszaállitására, sem valami pogány respublikára. A nemzet Péter trónralépése óta olyan állhatatosan követelte Árpád ivadékainak uralmát, hogy minden más törekvésnek el kellett buknia, amihelyt napfényre lépett.
Nem is okozta más a páratlanul erős politikai és társadalmi forrongást, mint az, hogy 1038 óta tulajdonkép nem volt általánosan törvényesnek elismert uralkodó. A politikai fejlettség e kezdetleges fokán még a király személye az egyedüli, mely fentarthatja és biztositja a rendet. Ha nincs király, nem is lehet törvényét megszegni.19 Péter bukása után a királyi trón betöltése volt tehát a rend és a törvényes állapot első és csaknem egyedüli módja.
Endre, mihelyt győzelme teljes, épp oly erős elhatározású parancsolónak mutatta magát, mint a milyen habozó és elnéző volt, míg az ország még nem volt egészen birtokában. Ő, kit a pogány fegyver juttatott a hatalom birtokába, mihelyt bizton érezte magát, felvette István koronáját. Ebben az országban mégis csak annak birtokához volt kötve a hatalom telje. Csak három püspök élte túl a katasztrófát – egyiknek megmentésében neki is volt része – azok koronázták meg Fejérváron. És mint koronás király azonnal törvényt hoz. Megsemmisiti Péternek és a német uralomnak hagyatékát, a bajor törvényt, és István törvényét állitja helyre. Szigoruan megparancsolja minden hivének a keresztény vallás tiszteletét s követését.20 Ezzel együtt járt, bár forrásaink külön nem emlitik, az udvar s a megyei igazgatás visszahelyezése. Koronázásának hire csakhamar eljutott Németországba is, és ott nem mulasztották el annak elbeszélésében hozzátenni, hogy ugyanő azelőtt mily kegyetlenül üldözte Krisztus nyáját.21
Szent-Gellért vértanusága.
F. Zanetti rézmetszete, G. S. Gatteri rajza után. Némethy Lajos gyüjteményében
Mindeddig, mint az ország belső ügye, minden külső beavatkozás nélkül mehetett végbe és érhetett czélt a forradalom. Henrik király 1046 szeptemberben hirét vette ugyan a Magyarországon Péter ellen kitört mozgalomnak, de bármennyire búsitotta ez a hir, nem indult hűbérese segítségére, mert már útban volt Olaszországba. Oda nemcsak az az óhajtása vitte, hogy felvegye a császári koronát, hanem az a kötelessége is, hogy mint legfőbb patronus rendbe hozza a római egyház zilált ügyét, Ugyanis IX. Benedek, az a pápa, ki a magyarokat kiátkozta volt, fiatal ember létére lemondott a pápaságról, hogy nősülhessen. A rómaiak erre új pápát választottak, III. Szilvesztert. De Benedeknek volt még annyi befolyása, hogy ez ellenében ismét egy mást, VI. Gergelyt választasson meg, ki pénzen vásárolta meg tőle jogát. Igy tehát három pápa volt egyszerre. Henrik maga elé rendelte mind a hármat, zsinatot tartott Sutriban és mind a hármat megfosztotta méltóságától. A jámbor VI. Gergely, elismerve bűnét, hogy szimónia útján nyerte el a püspökséget, maga is méltatlannak itélte magát, „Mivel pedig nemcsak a fő volt beteg, hanem a tagok is, és ebben a nagy egyházban alig volt valaki, aki ne lett volna tudatlan, szimoniakus vagy concubinatusban élő, a zsinat kényszerűségből Suidger bambergi püspököt választotta meg pedig a kánonok eltiltották hogy olyan emeltessék a római pápaságra, ki nem abban az egyházban szenteltetett diaconussá vagy presbyterré.”22 Az új pápa, II. Kelemen, karácsonykor ünnepélyesen megkoronázta Henriket. Az új császár még déli Itáliába is elment, aztán hosszabb ideig betegeskedett s csak 1047 május vége felé ért haza.23 Akkorra Endre már meg volt koronázva, és mint az ország ura lépett érintkezésbe azzal a hatalmas uralkodóval, ki igényt tartott a Magyarország fölötti főhatóságra.
Endre koronázása.
Miniature a bécsi képes krónika 60. lapján
Kútfőink szerint a királyságnak és a koronának restauratióját Endre által nagyon megkönnyitette öcscsének Leventának az időtájban, 1047 elején történt halála. „Ha ő tovább él és netán hatalomra jut, kétségtelenül megrontotta volna egész Magyarországot a pogány bálványimádással. És mivel ez a Leventa nem élt a katholikus hiten, Taksony körül, a Dunán túl (Fejérvártól nézve) temették őt el, ugyanott, hol ősét, Taksonyt, pogány szertartás szerint tették a sírba.”24 Leventával meghalt az utolsó Árpád, kit az érzelmek közössége csatolt az ősi hithez és világnézethez. Endrét már egészen az új világ emberei vették körül. Különben is, mint láttuk, ő nem volt a szélsőségek embere, és mint keresztény király nem tartotta méltósága alattinak megkezdeni az alkudozást hatalmas szomszédjával, ki erősen készült Péter megbosszulására.
I. Endre király koronázása.
Székely Bertalan falfestménye a pécsi székesegyházban
A német kútfők szerint nem kevesebbet igért, mint a császár felsőségének elismerését, évi adót és kész szolgálatot, ha őt királynak elismerik. Követségei által nem szünt meg mentegetődzni, hogy a Péteren elkövetett sérelemnek nem ő az oka, sőt ellenkezőleg, ő már megbüntette a tettesek egy részét, a többit pedig kész átadni a császárnak.25 Ha így állott volna a dolog, nem birnók elképzelni, miért nem siet Henrik elfogadni az új hűbéres hódolatát, ki neki csak annyit nyújt mint Péter s ki sokkal hatalmasabb amannál. Ez a béke és hatalmának ez az elismerése nagyon megerősitette volna helyzetét Gottfried lotharingiai herczeggel szemben, ki 1047 óta folyton fegyverben állott ellene. Olyan urakban sem volt hiány, kik szószólói voltak a magyar barátságnak. Hermann kölni érsek és Ottó palotagróf, később sváb herczeg nagybátyjai voltak Béla herczeg lengyel nejének; ezek minden esetre Endre elismerése érdekében gyakorolták befolyásukat. Ehhez járult, hogy már szó sem lehetett a megvakitott Péternek újabb fölemeltetéséről. Ha mégis azt látjuk, hogy Henrik nem ismeri el Endrét, ebből egyszerűen levonhatjuk azt a következtetést, hogy Endre minden hajlékonysága mellett sem ajánlhatott oly feltételeket, minők alatt Péter uralkodott. Ha egyéb nem, a személyes függés bizonyára hiányzott belőlök.
III. Henrik császár pecsétje.
A császár trónszéken ülő alakja, + HEINRICVS D(e)I GRA(tia) TERC(ius) ROMANORVM IMPERATOR AVG(ustus) körirattal.
Heffner Károly reproductioja után
Henrik erről semmi áron sem akart lemondani, bár egyelőre nincs semmi eszköze igényei érvényesitésére. 1047-től 1049-ig tényleg megvan a béke, és Endre belső rendezését nem zavarta külső erőszak. Csak 1050-ben tört ki a háború, akkor sem mint a birodalom vállalata, hanem mint határszéli villongás a bajor és karantán végeken. Magok a németek Gebehard regensburgi püspököt, a király nagybátyját, ki nem birt ellenni hadakozás nélkül, okolják a béke megtörésével. Benyomul az országba, rabol s pusztít, de a magyarok csakhamar visszaűzik s az őrgrófságban busásan visszaadták a kölcsönt gyujtogatással és a lakosságnak rabkötélre fűzésével. Őszre aztán Gebehard, Konrád bajor herczeggel és Adalbert őrgróffal együtt felépiti Hainburg várát, melyet a magyarok elégettek volt, és azt meg is védi az újabb megrohanás ellen. A németek szerették elbeszélni, mint állott ellen maroknyi sokaságuk a magyar tömegnek, és mint ragadja magával vad futásba a támadók példája az egész nagy magyar tábort. „Nagyokat mondok, de bizonyos, hogy még nagyobbak történtek. Mert ámbár csak igen kevesen voltak a védők és két egész napon át, hétfőn s kedden, ki kellett állaniok a rohamot, mégis csak egyetlen egy esett el közülök.”26 Megjelenik újra az az égi jel, mely egykor Lobbesnél biztositotta az ostromlókat az istenség oltalmáról: „gyönyörű szép gerlicze röpült körül, csata közben a bástyákon.” A tűz sem fog a falakon, úgy mint száz évvel előbb Cambrayben,27 megtagadta a szolgálatot. Látjuk, mihelyt a magyar háborúk újra megkezdődnek, feltámadnak a német irókban azok a legendai vonások, melyek kortörténeti tekintetben igen becsesek, de éppen nem emelik az előadott tények pontosságának hitelét.
Hainburgban talált XI. századi sarkantyú a Magyar Nemzeti Múzeumban.
Rajzolta Passuth Ödön
Mint 1029-ben ismét nagy nemzeti háború fejlődött a határszéli csetepatékból. A császár maga száll sikra, és hogy biztos legyen a győzelem, egész nagy birodalmának minden törzsét maga köré gyüjti. A bajorokon kivül ott voltak a longobardok, szászok, svábok, frankok, sőt szlávok is. Ő maga a Duna jobb partján hatol be az országba, a balparton pedig Gebehard, Bretiszláv cseh herczeg és Velf karantán herczeg nyomulnak előre. A készülődés nagysága mutatja, hogy a császár egy csapással végezni akart. Magyarországra nézve nagyobb volt a veszély, mint 1044-ben, amidőn aránylag csak csekély sereg kisérte Henriket.
Ebben az időben lép előtérbe, mint a magyar hadviselés vezető lelke, Béla herczeg, Endrének öcscse, ki családjával együtt akkortájban tért vissza hazájába. Sógorának, Kázmér herczegnek trónja Lengyelországban már annyira megszilárdult, hogy szembe szállhatott Henrikkel, ki őt hatalomra segitette és, mint Endre szövetségese, beavatkozhatott a magyar ügyekbe.
Béla párbaja.
Miniature a bécsi képes krónika 54. lapján
Béla már Lengyelországban is nagy tekintélynek s hirnek örvendett. Azt beszélték felőle, hogy még Mieczyszláv herezeg idejében páros viadalban levágta a pomerán herczeget, és ez által meghódolásra kényszeríté népét. A herczeg pedig visszatérvén onnét a Béla által szerzett diadal után, megdicsérve az ő bátorságát és vitézségét, „neki adta leányát nőül és megajándékozta őt a pomeránok adójával, azonfelül ellátta mindennel, mire szüksége volt, nagy tiszteletben tartotta, és jókora földbirtokot sem mulasztott el neki adományozni.”28 Világos, hogy az elbeszélésben sok a mondai elem, sok benne az ellenmondás más részről biztosan ismert adatok ellen, de azért alig tartható egészen alaptalannak.29 Ha nem is Mieczyszlávot, bizonyára szolgálta hadban sógorát Kázmért, és a csehek és pomeránok ellen szerzett hadi dicsőséget és tapasztalatot. Oly nagy volt az ő érdeme és tekintélye, hogy a száműzésben őt, ki tán legifjabb volt köztük, tekintették testvérei eltartójának. Endre trónra jutásában és megerősödésében is volt része. Sógora volt a lengyel herczeg, annak sógora Jaroszláv kievi nagyfejedelem pedig éppen Endrének adta nőül leányát Anasztaziát, ki ily módon nemcsak a lengyel fejedelemmel jutott sógorságba, hanem I. Henrik franczia királylyal is.
Nem tudjuk szánt-szándékos és irányzatos-e krónikánk előadása, de bizonyos, hogy a három testvért úgy állitja elénk, mint a nemzeti politikában akkor felmerülhető három iránynak képviselőjét. Eleinte csak ketten szerepelnek: Endre, ki még áldozatok árán is kész megszerezni Németországnak és a császárnak barátságát, és vele ellentétben Levente, ki nemcsak Péternek és a nemzetnek ellensége, hanem szivvel-lélekkel pogány és üldözője a keresztény hitnek. Ez a véglet Endre megkoronáztatása után idejét multa. Helyébe az az eszme lép, hogy Magyarország megmaradjon ugyan keresztény királyságnak, hanem teljes erővel folytassa a harczot függetlenségeért a németek ellen. Mint ezen eszme hatalmas és szerencsés képviselője vívta ki Béla herczeg nevét történetünk könyvében.
A nemzet közérzületének akkor ez az irány felelt meg. Ha Henrik 1046 vagy 1047-ben elismeri Endrét, ismét a két véglet áll egymással szemben, és Endre többé-kevésbbé a Péter nyomába kénytelen lépni. De így, midőn éveken át készülnie kell a német háborúra, elnyomja ugyan a pogány szellem legvadabb kitöréseit, amennyiben azok a királyságot és az egyházat fenyegetik, de a nemzet harczos szellemét elfojtania semmiképp sem áll érdekében. Tudja jól, mily nagy hasznát veheti majd annak Henrik ellen. Másrészt, mint annyiszor kiemeltük, a pogány lázadásnak és a vele járó társadalmi felforgatásnak is a németek elleni gyűlölet volt az igazi mozgató oka. Mihelyt a király maga ispánjaival, püspökeivel hadba indúl a németek ellen, kész és rajongó szövetségest talál a pogány magyarban. Létrejött tehát az az egység uralkodó és nemzet közt, mely Szent-István utolsó évei óta teljesen hiányzott. Az a kudarcz, melyet a magyar sereg a bajor határszéli harczban 1050 szeptemberben vallott, még jobban feltüntette az összetartás és az erős vezetés szükségét.
III. Henrik hadjáratainak térképe.
Hormayr Taschenbuchjának 1830. évi folyamából, Ortvay Tivadar átdolgozásában
Okultak az eddigi hadjáratok tanuságán. Az ország mosonyi kapuja, vagyis a Lajtha és a Rába közti vidék, annyira hozzáférhetetlenné volt téve, hogy a németek még csak kisérletet sem tettek arra felé berontani. A szakadatlan nyári eső erős szövetségese volt ott a magyar hadvezetésnek.30 Henrik a dunai hajókról lóhátra rakatott annyi élelmet, amennyit csak lehetett, aztán délnyugatra kanyarodott, hogy a rómaiak régi útján, a Zala s a Balaton mellékén közelíthesse meg Fejérvárt. Endre és Béla el akarták kerülni a nyilt csatát. Szittya módon viselték a háborút, úgy ahogy a lengyelek már több ízben kifogtak a német pánczélosokon. Nemcsak a német pusztított, úgy hogy csak a templomokat kimélte,31 maga a magyar sereg is azon volt, hogy a földet, melyen az ellenségnek át kellett vonulnia, mennél sivatagabbá tegye. Az aratást vermekbe rejtették vagy elszállították, amit el nem vihettek vagy elégették, vagy vízbe dobták.32 Henrik azért előre tört, de az ellenséget utolérni és csatára kényszeríteni nem lehetett reménye, és minden további lépés közelebb vitte a német sereget az éhenhaláshoz. Ezért Fejérvárnak sikertelen megtámadása után visszafordulásra határozta magát, és pedig természetesen más útat keresett mint azt amelyen annyi nyomorúságot kellett volt elszenvednie. A móri horpadásnak vette útját, hogy Bodajk, Mór, Igmánd felé érje el a Dunát, melyen élelemszállitó hajóit remélte találni.33 Magok a németek beszélték, hogy még az olyan előkelő ember is, mint a hildesheimi püspök volt, csaknem éhen halt, és csak egy deákja ügyességének köszönhette, hogy mégis volt mindig valamicske táplálkozására.34 Csak csekély vigasztalásul szolgált, hogy a visszavonulás alatt, midőn a magyarok nem szüntek meg a fáradt és kiéhezett sereget háborgatni, és midőn egy hidfő megerősítése által el készültek vágni annak útját a Rábczán át, utoljára mégis sikerült a magyarok erősségét elfoglalni, és bár nagy áldozattal, mert a folyón túl maradt csapatok elvesztek, a hadsereg romjait haza vezetni.35 Igy végződött ez a nagy előkészülettel végbement hadjárat a császár hatalmának lényeges gyöngitésével. Nem ok nélkül hasonlitják történetíróink a Napoleon muszka hadjáratához.
A nagy veszélynek szerencsés elháritása nagyra növelte a nemzeti önérzetet, és ez az önérzet igen élénk kifejezést nyert krónikáinknak, ha nem is mindenben hiteles, de életteljes és szinte pajkos előadásában.
El van mondva, mint pusztittatták el Endre és Béla a németek elől a kazalokat és boglyákat, mint hajtatták el a csordákat, nyájakat. Henrik sehonnét sem birt szert tenni eleségre. Az alatt meg Gebhart püspök eljutott Győrig és levélben kérdezte a császárt: hol várja őt. Ez a levél a magyarok kezébe került, Miklós püspök elolvasta, és azt válaszolta, a császár nevében Gebhartnak, hogy siessen haza Regensburgba, mert ő is kénytelen haza menni Németországba. Gebhart szót fogadott, és gyorsan kitakarodott az országból. Igy a császárnak és seregének, mire a Dunához ért, nem volt sem elesége sem takarmánya.36 „Azonfelül a magyarok és besenyők éjente megtámadták őket, mérgezett nyilakkal öldösték, és köteleket feszitettek ki sátraik közt, ha pedig valaki eltávozott a táborból, azt foglyul ejtették. A németek annyira féltek a nyilzáportól, hogy beásták magokat a földbe, és paizsaik födözete alatt úgy feküdtek ott mint a hullák. Henrik császár pedig látva a nagy, sokszoros veszélyt, békét kért Endrétől és Bélától. Megigérte, ha őt és seregét élelmezik, többé soha semmikép sem bántja az országot, sőt elátkozta akármelyik utódját, a ki azt fegyverrel megtámadná.”
„Igy aztán létre jött a béke, melyre a császár meg is esküdött. Endre király, a magyar királyok szokott bőkezűségével 50 nagy testű vizát küldött a császárnak, kétezer oldal szalonnát, 1000 hatalmas ökröt, annyi kenyeret a mennyit csak elbirtak, töméntelen sok birkát és bort bővében. Sok német beléhalt a mértékletlen evésbe-ivásba. A kik a magyarok kegyelméből életben maradtak, elhányva vértjeiket, sátraikat és minden ingó marhájukat, úgy haza szaladtak Németországba, hogy még vissza se néztek. Ezért nevezik azt a helyet, hol a németek, eldobva vértjeiket oly rútul megfutottak, mai napig Vértes hegyének.”37 Ezt az elbeszélést Kézai még megtoldja a Bársonyos hegynév magyarázatával, mely nevét a németek ott hagyott bibor-bársony ruhájának köszöni.38 Ez a sok névmagyarázás is mutatja, mennyi későbbi toldalék járult az eredeti tősgyökeres hagyományhoz.
A hadjárat meghiúsulása reményt támasztott sokban a béke helyreállitására. Adalbert őrgróf, a legközelebb érdekelt fél, kinek attól hellett tartania, hogy a magyar sereg elözönli birtokát, jó viszonyba lépett Endrével. Maga a pápa, IX. Leó is közbenjárt a béke érdekében, és nem kisebb ember mint Hugo clunyi apát indult Magyarországba, hogy békére hajlitsa a királyt és az országnagyokat. Ott nagy tisztelettel fogadták, gazdagon megajándékozták, de czélt nem ért. A viszonyok ziláltságát mutatja, hogy visszatérésében egy magyar úr őt mindenéből kifosztotta, de aztán, a mint megtudta kivel van dolga – vagy mint a legenda beszéli Szent-Majolus közbenjárására – visszaadott neki mindent. Természetes, hogy a háború eddigi lefolyása igazolta a magyarok vonakodását az előbbi hűbéres viszonytól. Másrészt Henrik is visszautasitotta a békeszerető pápa közvetitését. Még egyszer meg akarta kisérleni a hadi szerencsét, és most már a Duna balpartján vezette seregét Pozsony várának ostromára.
IX. Leó pápa ólom-pecsétje.
Előlapján rózsa és LEONIS körirat, melynek betüit liliomok választják el egymástól. A hátsó lapon a felirat folytatása: PAPE, a betük között lombdísszel.
Pflugk-Harttung reproductioja után
Pozsony vára eredetét még a szláv időre viszi vissza, a midőn egyik határvára lehetett Szvatopluk birodalmának a frankok felé.39 A Duna és a kis sikság fölött uralkodó dombját erős bástya vette körül, mely úgy látszik lenyúlt a vizig. A császár az akkori hadviselés minden eszközével folytatta az ostromot, számszerijjakkal töretett rést, és nemcsak a szárazon vette körül a várat, hanem a dunai összeköttetést is elvágta hajóival, melyek seregeinek egyúttal élelmet szállitottak. Ha nem is a nyilt mezőn, de itt legalább módjában volt megütközni a magyarokkal, kik az előbbi évben úgyszólva harcz nélkül tették tönkre erejét. Az ostrom, a krónika szerint, már nyolcz héten át tartott, és bár a császár mindenféle hadi gépet használt, még sem ment semmire. „Találkozott akkor a várbeli magyarok közt egy igen ügyes uszó ember, Zothmond nevű, kit az éj csendjében a császár hajói ellen küldtek. Ő a viz alá bukva megfúrta a hajókat, és igy megtörte a németek erejét, úgy, hogy pulyán, meggyöngülve hazamentek.40 Sok vitéz vala akkor Pozsonyban, de legjobban kiváltak közülök Wojtech, Endre, Vylungard, Urosa és Martinus, kik mindennap keményen viaskodtak a németekkel.”41 Bizonyos, hogy az ostrom eredménytelen volt, és „Isten meghallgatta a szorongásukban hozzá fohászkodókat”42
A németek, hogy a kudarczot valahogy szépitsék, a pápát vádolták, ki az ostrom alatt ott járt a császár táborában, hogy békét szerezzen, és ki, szerintök, visszavonulásra birta Henriket, mert azt igérte, hogy a magyar király mindenben hódolni fog neki. Hogy az nem lehetett az egyedüli ok, azt ugyanaz a forrás maga is bizonyitja azon adatával, hogy zsold, ellátás hiánya vonta maga után a sereg elszéledését.43 A mi pedig azt a felfogást illeti, hogy Endre mindent megigért a pápának, csak birja visszatérésre Henriket, és miután ez megtörtént és a császári sereg már túl járt a Dunán, mindent kereken megtagadott – ezt maga Leo pápa életrajza czáfolja meg, mely szerint német udvari ármány hiusitotta meg a szent férfiú meghallgatását.44
III. Henrik Pozsony alatt.
Miniature a bécsi képes krónika 56. lapján
A részletekben sok lehet a kétes, de a főeredmény bizonyos. Henrik kétszeres nagy hadjáratban sem volt képes Magyarország ellenállását megtörni. És e két kisérlet meghiusulása nemcsak katonai erejét gyöngítette meg lényegesen, hanem gyökerében támadta meg jogát, követelésének erkölcsi alapját. Most már nem lehetett szó arról, hogy ő mint a kereszténység előharczosa tör a pogány szomszéd ellen. A pápa közbenjárása az egész világ előtt nyilvánvalóvá tette, hogy Endre csak oly keresztény uralkodó mint Henrik. A háború idejében egy magyar főpap, György kalocsai érsek kiséri IX. Leót németországi útjában, jár vele Lotharingiában és Burgundiában. A két nemzet közti küzdelem tisztán politikai, és ebben a hadi szerencse a magyar függetlenség mellett döntött, a császári főhatóság ellen.
Tribur.
Fametszet után
Nemcsak seregének felbomlása, azután még a birodalmát sanyargató inség akadályozták meg Henriket a háboru folytatásában. Még életében utódjának akarta elismertetni három éves fiát, a későbbi IV. Henriket. Intézkednie kellett továbbá Bajorország ügyében, melynek herczege, Konrád nyiltan fellázadt. Ezért 1053 nyarán birodalmi gyűlésre hivta a német fejedelmeket. Triburba, a régi hires császári palotába Mainz közelében Henriket ott el is ismerték királynak, és egyúttal atyja a hűtelen Konrád helyett őt nevezte ki Bajorország herczegévé.45
Megjelentek ott Endre követei is. Ha a pápa előbb, midőn Henrik látszott hatalmasabbnak, tán Magyarország érdekét vélte szolgálni közbenjárása által, most kétségtelenül másként állott a dolog. Mert ha a magyar követek csakugyan hódolást, adót, sőt hadi segitséget ajánlottak fel a császárnak (kivéve Itáliába), ez megfelelhetett a pápa óhajtásának, ki excommunicatióval fenyegette Endrét, de nem felelt meg sehogy sem a háború eredményének.46 A magyarok hódolata és az ezen alapon megkötött béke képessé teszi majd Henriket a pápa segitésére, ki akkor déli Itáliában a normannokkal veszedelmes és szerencsétlen háborúba bonyolódott, és juniusban fogságukba is esett. Természetes tehát, hogy a császár sietett az ajánlatokat elfogadni. Ép oly természetes azonban, hogy Endre, észlelve a viszonyok változását, most tudni sem akart békekötésről. Ez elhatározásában része lehetett Konrád bajor herczegnek is, ki hozzá menekült, és ki magyar segitséggel vissza készült hóditani Bajorországot és Karinthiát.
Igy hát Triburban sem jött létre ünnepélyes békekötés. De azért a császár többé nem tesz kisérletet Magyarország meghóditására, és azok a portyázások, melyeket a magyarok Konrád támogatására Stiria és az őrgrófság felé intéztek, sem vontak magok után birodalmi megtorlást. Mindkét hadviselő fél visszavonult saját területére. De bár nem volt szerződés, a hadviselésnek változhatatlan eredménye nyilvánvaló volt az egész világ előtt. „A római birodalom elvesztette Magyarország hódolatát, és mai napig fájlalja határszéleinek pusztitását.”47
*
Visszatekintve nemzetünk ezen első, tizenkét éven át tartó függetlenségi harczára, legyen szabad kiemelnünk egy oly tanulságot, mely szinte geometriai szabályossággal visszatért, valahányszor hazánk ismét hasonló viszonyok közé jutott.
Az Európához való közeledés előbb vallásos, alkotmányos és kulturai tekintetben tette hazánkat függővé a nyugottól, majd midőn idegen volt a király, a nemzet politikai önállóságát is megtámadta.
E veszélytől menekülést előbb a törvényes állapothoz való visszatéréstől, azaz nemzeti király fölemelésétől reméltek. Ez a kisérlet nem vitt eredményhez, és az elnyomás nagyobb lett mint azelőtt.
Hogy ismét szabad lehessen, a nemzet már nemcsak a törvénytelen, zsarnok királyt támadja meg, hanem az összeségét mindazon intézményeknek, melyek egyéniségétől megfosztották. Inkább lesz ismét pogánynyá, vaddá, semhogy nyakára vegye a német igát. Inkább pusztul el mint szittya ősei, semhogy lemondjon nemzeti hatalmáról, büszkeségéről.
Ez az erőfeszités, melyet a nemzet egészen legmélyebb rétegéig kifejt, meg is menti Magyarországot. Az ősök szelleme szállott alá Leventének és Vathának seregeivel.
De azért a diadal nem maradhatott ennél az iránynál. Segitségül kellett hivni, midőn nyers erőre, nagy tömegek szenvedélyére volt szükség. De a jövőt már nem lehetett a pogány alapra épiteni. A jövő azoké maradt, kik szivvel-lélekkel küzdöttek az idegen befolyás és hatalom ellen, de Magyarországot azért az európai közösségtől nem akarják eltériteni.
Egyszerre jelenik meg tehát az idegen, nemzetellenes műveltség bitorlása és a nemzeti, de műveltségellenes irány lázadása. Egyik mindig feltételezte a másikat. Hazánk fennállását annak köszöni, hogy egyiknek uralma sem volt és nem is lehetett hosszú tartamú.