Béla herczég ezüst denárai.
Köriratuk az előlapon: + BELA DVX; a hátsó lapon: + PANNONIA.
A Magyar Nemzeti Múzeum régiségtárának eredeti példányairól
SZILÁGYI: A MAGYAR NEMZET TÖRTÉNETE
A trónörökösödés különböző formái. Az ország felosztása a dynastia tagjai közt. Endre és Béla. A kereszténység ujabb megerősitése. Tihany. Angol királyfiak hazánkban. A Szerémség megszerzése. Béla családja. Salamon. Eljegyzése a német királylánynyal. Koronázása. Kölcsönös gyanu. Várkonyi találkozás. Hadi készületek. Béla győzelme. Ujabb pogány mozgalom, mint a németek elleni harcz következése. Fejérvári gyülés. Béla a pogányok ellen. Szekszárd. Uralkodásának jellemzése. IV. Henrik hadjárata. Béla halála. Egyezség Salamon és Géza közt. Attila kardja
Európa államaiban a XI. században még két különböző alakban jelenik meg a monarchikus, a dynastikus tényező.
Francziaországban, Angliában és Németországban, akárhány fia van az előbbi királynak, csak egy, a legidősebb követi őt trónján. Az uralkodó testvérei főurak, de az állami hatalomból nem illeti őket külön rész.
A szláv államokban, Csehországban, Lengyelországban és Oroszországban ellenben, a fejedelem halála után annyi fejedelemségre oszlik birtoka, ahány fia maradt. A legidősebbnek csak annyiban van nagyobb joga, amennyiben a főországot, Csehországot, illetőleg Krakót és Nagy Lengyelországot, vagy Kievet örökli és bizonyos elsőséget gyakorol testvérei, rokonai fölött.
Ez a feltünő különbség nem lehet csak külsőleges. Ép oly kevéssé lehet benne valami különös román-germán, illetőleg szláv jellemvonást találni. Hisz tudjuk, hogy a merovingok és karolingok idejében teljes divatjában volt az országok felosztása a frank birodalomban is.
Ahol a dynastia alakitotta meg az államot, ott természetes volt, ha azt mintegy magántulajdonának nézte, amelyhez minden tagjának van jussa. Ahol ellenben a már megalakult és szervezett nemzet választ egy főt, mint egysége kifejezesét, ott csak egy lehet az uralkodó, a többi királyi herczeg pedig apanage-t élvez.
Ezen összehasonlitásból kitűnik, hogy Magyarországot azon államok sorában kell keresnünk, amelyek birtoka az egész dynastiát illeti meg. Az Árpádok családja ép oly nemzeti, az államalkotás mondai korába viszszanyúló dynastia volt, mint a Przemysleké Csehországban, a Piasztoké Lengyelországban, és a Rurikoké Oroszországban.
Valószinű, hogy már István is egész külön országrészt bizott Imrére.
Most a király mellett külön egyéni értékkel és érdemmel lép fel öcscse, Béla herczeg. Egyaránt tisztelik itthon és a külföldön. Lengyelországban már élvezett jelentékeny állásáról kellett lemondania, midőn kardját bátyja és hazája ügyének szentelvén, családostól hazajött. Méltó volt, hogy ezért megfelelő jutalmat nyerjen.
A régi hagyomány szerint Endre e szavakkal hivta haza öcscsét: „Hajdan a nyomorúságban és vesződségben osztoztunk, édes öcsém, most kérlek, ne késsél, és ne maradj el tőlem, hogy részesek lehessünk az örömben is és az ország javaiban. Nincs nekem örökösöm, sem testvérem kívüled, te légy az én örökösöm, te kövess a trónon.” Erre Béla egész családjával eljött a királyhoz, ki nagyon megörült rajta, mert testvérének ereje őt gyámolitotta. Azután három részre osztották a birodalmat. Kettőt a király tartott magának, a harmadik a herczegé lett.1 Béla része valószinűleg a Tiszántúlt és a Kárpátok alját foglalta magában. Azon a területen ő gyakorolta a felségi jogokat, biráskodott, még pénzt is vert. A külfölddel szemben azonban egy volt az ország, ebben a tekintetben épen a német veszély idejében lehetett legkevésbbé gondolni megosztásra.2
Béla herczég ezüst denárai.
Köriratuk az előlapon: + BELA DVX; a hátsó lapon: + PANNONIA.
A Magyar Nemzeti Múzeum régiségtárának eredeti példányairól
Endre és Béla együtt vívták ki az ország függetlenségét és együtt igyekeztek ismét helyreállítani az annyira megzavart rendet, és megújítani a pogány lázadás által annyira megingatott keresztény egyházat. Endre mindenképen keresztény uralkodónak, István utódjának mutatja magát. Trónralépése után különös gondot fordít a királyi kincstárban levő ereklyék rendezésére és megjelölésére, a mivel a belga származású Leodvint, Bihar püspökét bízta meg.3 Láttuk már, mennyire igyekezett jó viszonyba lépni a pápával; és elfeledtetni azt a kétes szerepet, melyet a pogány lázadás idején játszott. Uj monostort is alapitott, Tihanyban, Szent-Anianusnak, Orleans hires védőszentjének tiszteletére „a saját maga, neje, fiai, leányai és élő valamint meghalt rokonai üdvösségére.”
Általában az egyházi élet ujjá éledése észlelhető minden téren. Az még csak a király és a püspökök elhatározása, hogy Szent-Péter ünnepét ezentúl három napon át üljék meg virrasztással.4 De abban már a népnek is volt része, hogy Gellért holttestét elvitték Pestről Marosvárra, és az a sok csuda, mely szállítását és temetését kisérte, az a roppant néptömeg, mely tetemét körülállotta, úgy hogy azt alig lehetett a sírba bocsátani: mind azt bizonyítja, hogy a pogány hit már nem elégítette ki egészen a népnek feltámadt, csudák után áhítozó vallásos érzületét. Hanem mint annyiszor történetünkben, szinte ujra kellett mindent kezdeni. A tihanyi apátság alapító levele formuláiban alig hasonlít azokhoz, melyeket Szent-Istvánnak tulajdonítanak. Ha nem is a legrégibb azok közt, melyek fönnmaradtak, pedig azt hiszszük, minden esetre a legrégibb irás, melyet magyar ember irt, melyben magyar gondolkodás, magyar nyelvtudása észlelhető. Egymást érik a magyar szavak: monorou bukurea, brokinare (berkenye), áruk, fuk (Sió-Fok) szakadát, Kueskut, Keuristue ulves megaia, Giurmege holmodia rea. „Feheruuaru rea meneh hodu utu rea, post haec Petre zenaia hel rea” stb. Tanulságos más tekintetben is, hogy a Balaton északkeleti vége körül már milyen sűrű volt a magyar telepedés, és mint jönnek létre személynevekből, növények, vagy földrajzi tények alapján, szinte véletlenül, a helynevek.
Komnenos Izsák aranypénze.
Előlapján a császár álló alakja; s körirat: + ICAAKOC BACIDEVC RW(maiwn.) A hátsó lapon a megváltó mellképe: + IHS(oV) XPIS(toV) REX + REGNANTIVM körirattal.
Sabatier után
1053 óta lassankint elhamvad a német háború tüze, 1054-ben még egyszer harczolnak a magyarok az osztrák szélen és haza hozzák a zsákmányt, de azóta nem törnek be oda.5 Mióta Konrád bajor herczeg a magyaroknál való száműzetésében 1055-ben meghalt, nem is volt a ki ezt a tüzet szítsa. Már előbb is lehetett barátságos érintkezésök Henrik császárral. Erre látszik mutatni az az adat, hogy 1054-ben Eduard angol király a worcesteri püspököt követségben küldte a pápához, azon kéréssel, hasson oda, hogy unokaöcscse, Edvárd, a vasbordájú Edmondnak fia, jőjjön haza Magyarországból.6 A Németország felé egyre erősödő békés állapot megengedte, hogy Endre másfelé fordítsa fegyverét. Ugy látszik ekkor szerezte meg a Szerémséget, mely István korában görög kézre jutott volt. Erre mutat, hogy 1057-ben Szófiában járnak magyar követek Kotnnenos Izsák császárnál, kivel békét is kötöttek.7 Ugy látszik ez a terjeszkedés adta meg történeti alapját annak a hamisitott oklevélnek, amely szerint Radó nádor klastromot alapitott a Száva melléki Szent-Demeterben, a régi Sirmiumban, 1057-ben „az igen kegyes Endre királynak és a győzhetetlen Adalbert herczegnek korában.” A római culturának ez a régi csomópontja abban az időben jutott állandóan magyar kézre.
Nyugton, békén volt az ország és jó ideig csak hasznát érezte annak, hogy a királyi hatalom telje két testvér közt van megosztva. De az a családi érzés, mely minden dynastiának veleszületett létalapja, a két főszereplőnek személyes bűne nélkül, oly összeütközéshez viszi az ellentéteket, mely több mint két évtizeden át megszakitja hazánk nyugodt fejlődését, és ujra a külföld uralmának veszélyét idézi elő. Történeti hagyományunk e korszak felől tán nem minden izében megbízható, és sok részletét ki lehet igazitani más, külföldi iróknak adataiból. Hanem szinte többet nyujt a szigorú történeti előadásnál: életteljes, nemzeti drámát teljes érzékkel a szereplő személyek jelleme és a helyzetek nagyszerüsége iránt. Az a kor, mely a nemzet lelkét uj ideálokkal birta gazdagitani, megteremtette a maga költészetét a krónikairásban. Világi történetirásunk első kezdetei épen e testvérharczok idejére vezetnek vissza.
Régi igazság, már Aristoteles kifejezte, hogy szinte ellenkezik a természettel, hogy egy király másra hagyja koronáját, ha van fia. Midőn Béla hazajött, volt már két fia, Géza és László, Magyarországon született aztán a harmadik, Lampert. Akkor még Endrének nem volt örököse. De 1052 vagy 1053-ban neje Anasztázia fiat szült, Salamont, később még egyet, Dávidot. Azonkivül volt még egy maróthi ágyasától György nevű fia.8
Salamon születése óta Endre szemében ez volt az első személy, nem mint addig, érdemes öcscse. Ugy az országnak, mint kis fiának érdekében békét és családi összeköttetést keresett a német királyi házzal. Régi nagy ellensége, III. Henrik már 1056-ban elhunyt, még deli férfikorában. Csak néhány évig élvezhette a császári hatalom teljét, és a büszke imperatornak Magyarországban, Itáliában, sőt királyságában is tapasztalnia kellett, hogy az ő dicsőségének is vannak korlátai. A feltörekvő egyházi irányt és a német törzsek önállóságát ép oly kevéssé törhette meg fegyverrel, mint a magyarok függetlenségi érzetét. Voltakép uralkodásának csak egy eredménye volt maradandó, az hogy utána fiát, IV. Henriket elismerték királynak, bár még csak hat éves volt. A kormányt helyette az özvegy császárné, Ágnes, jóakaró, vallásos hölgy igazgatta, a pápa és az országnagyok segitségével. Ily viszonyok közt a béke és barátság felajánlása Endre részéről a német udvarnál kedvező fogadtatásra talált. Annál kedvezőbbre, mert a magyar király egyúttal megkérte kis fia számára 10–11 éves leányának, az 1047-ben Italiában született Judithnak kezét. A császárné és a német fejedelmek hajlottak a magyar király kivánságára. A német udvar Augsburgból elutazott kelet felé, az őrgrófságba. 1058 szeptember 20-án volt a fejedelmi találkozás a Morva mezején. A két birodalom közti egyenlőség abban nyert kifejezést, hogy mindkét fél egyaránt megesküdött a békére.9 Ugyanakkor történt a határ végleges kitüzése a két állam közt. Egyúttal a kis Judithot átadták Endre királynak, jegyese atyjának.10 Akkor még általános szokás volt, hogy az uralkodók leendő nejeit azon nép körében nevelték, melynek sorsához kötötte őket a jegyesség és házasság.
„Mivel pedig a rokoni szeretet és a tulajdon vérei iránt való hajlandóság útjában szokott állani az igazságnak, minek pedig királyoknál nem volna szabad megtörténnie a fia iránt való szeretet legyőzte Endre királyban az igazságot. Megszegve tehát igéretét, fiát, Salamont, ki akkor öt éves fiúcska vala, uralkodásának tizenkettedik évében, midőn a kor őt már megtörte, királylyá fölkenette és megkoronáztatta.” Úgy látszik, ez még megelőzte a békét és a királyi eljegyzést, sőt tán szükséges előföltétele volt emennek. Endre legalább úgy tűntette fel a dolgot, mintha mindezt a béke érdeke követelné, és másként nem nyerhetné el nőül a császár leányát. Ez a politikai ok a maga súlyával engedésre birta Bélát és fiait is. Belenyugodtak a koronázásba, és az országnagyok sem mondottak ellen.
Salamon és Dávid.
Miniature a bécsi képes krónika 71. lapján
Aránylag könnyű oly veszteségbe belétörődni, mely csak a késő jövőben várható. De mihelyt közvetlen érezhető a veszteség, harag váltja fel a lemondást, „Midőn Salamon koronázása alatt azt énekelték: légy ura testvéreidnek, és a tolmács Bélának megmagyarázta, hogy azt az apróságot, Salamont teszik meg az ő urának, a herczeg nagy haragra gyulladt.”11 Egyszerre világosan állott előtte meghajlásának minden következése magára és fiaira nézve, kik már jóval idősbek voltak Salamonnál.
Nem tudjuk, mennyiben alapult Bélának igénye bátyjának egyenes, kötelező igéretén. Azt sem szabad felednünk, hogy hagyományunkban a Bélának és utódainak kedvező felfogás vált uralkodóvá, bár eleinte nem hiányzott az Endre javára hajló sem. De az bizonyos, hogy a magyar nem birt még elképzelni maga fölött kiskorú uralkodót. Mint a törököknél mai napig, és mint kiválóan harczos népnél nem is igen lehet másként, az uralkodó családnak a fejedelemhez legközelebb álló, de már fegyverfogható tagja, tehát, ha felnőtt fia nem volt, az öcscse vagy nagybátyja, tartatott a trón örökösének. És ha igy a nemzeti felfogás már magában véve is kedvezett Bélának, az iránta való rokonszenvet még inkább táplálta az a gyanú, hogy az ifjú király, kinek német lesz a felesége, a németekhez fog szítani. Igen közel volt még a Péter kora, nem feledték el, minő bajt és megalázást hoztak az idegenek a hazára. És hol lehetett volna az ilyen törekvés ellen erősebb bástyát találni, mint Bélában? A viszonyok hatalma Bélát teszi a nemzet hősévé, testvérével a királylyal szemben.
Azért nem tört ki mindjárt a háború, hisz a törvényes király még élt. Hogy merte volna azt a testvére megtámadni? De a kölcsönös gyanú egyre mélyebben fészkelte magát a szivekbe. A németek igen rosz néven vették, hogy sem Béla, sem fiai nem voltak jelen a morvamezei találkozáson.12 Az egész világ előtt nyilvánossá lőn, hogy a magyarok hatalmas herczege nem ért egyet királyával és szinte tiltakozik a német szövetség ellen. Másrészt meg el lehetett hitetni Bélával, hogy bátyja az ő életére tör.
Salamon koronázása.
Miniature a bécsi képes krónika 64. lapján
„Az árulkodók, kiket mai nap is annyira kedvelnek, besúgták a királynak, hogy Salamon nem fog uralkodhatni, ha Béla él; más oldalról pedig Béla herczegnek azt tanácsolták, hogy addig alkalmas az idő az ország megszerzésére, míg Salamon még kicsike, az ő atyja pedig elaggott és beteges. A király és a herczeg összejöttek hát Várkonyban. A király pedig tudta, hogy halála után fia nem uralkodhatik, ha a herczeg nem akarja és ezért tanácsot tartott két hű emberével. Igy szólt: próbára akarom tenni a herczeget és megkérdezem tőle, a koronát akarja-e, vagy a herczegséget?”
„Maga elé tétette a koronát vörös szőnyegen, és a mellé a herczegséget jelentő kardot. Ha a herczeg a herczegséget választja, birja békével, de ha a koronát, azonnal keljetek fel, ti jobbágyaim, és vágjátok le a fejét. Ezek meg is igérték. Miklós a királyi hirnökök ispánja, mint ajtónálló kivülről meghallotta mindezt, és midőn Bélát a királyhoz hívták, és az belépett az ajtón, gyorsan odaszólt neki: ha élni akarsz, vedd a kardot. Többet nem is mondhatott. És a mint Béla belépett, és meglátta a király előtt a koronát és a kardot, elbámult rajta. Mihelyt leült, a király föltápászkodott ágyában, és így szólt: vezér; megkoronáztam fiamat, nem sóvárságból, hanem a császárral kötött béke miatt. De neked szabad az akaratod. Ha a királyságot akarod, vedd a koronát, ha a herczegséget, válaszd a kardot, a másikat hagyd fiamnak. De a korona igazság szerint a tied. Béla azonnal ráismert Miklós ispán szavaira és így szólt: legyen fiadé a korona, úgy is felkenték már; add nekem a herczegséget, és mindjárt a kard után nyult. Erre a király földig meghajtotta magát előtte, mi csak ritkán történt meg. Azt hitte, hogy Béla együgyűen lemondott a koronáról az ő javára, úgy mint egykor Levente tette volt, pedig a herczeg csak féltében tette.”
A várkonyi találkozás elbeszélése költői kiszínezése a valódi helyzetnek. Salamon koronázása óta nem lehetett többé igaz béke a két testvér közt. Családi viszonyainál fogva mindenikük számithatott külföldi támogatásra. Béla, félve a király ármányától, kivel szemben tulajdonkép nem volt joga, elmenekült családostól Lengyelországba, hol akkor már unokaöcscse a „merész” II. Boleszló (Smiaty) volt az uralkodó (1059). Másrészt meg Endre, látva, mint csüng a magyarok java része Bélán, szinte külföldi segitség után nézett. Régebbi időben Oroszország lehetett volna az ő gyámola, és megmaradt az a hagyomány, hogy Endre megszerezte magának cserében Ketelpataka földjét, a Sátorhalma alján „mert alkalmas volt a királyi vadászatra, másodszor meg, mert neje szeretett ott lakni, közel szülőföldjéhez, mivel az orosz király leánya vala, és félt a német császár bejövetelétől.”13 De akkor Jaroszláv nagyfejedelem már meghalt; és utóda Izészláv kénytelen volt a birodalmat testvéreivel megosztani, azonfelül meg szerenesétlenül harczolt a kúnok ellen, úgy hogy e részről semmi segitség sem volt remélhető. De ott voltak uj rokonai: veje a cseh herczeg és fiának sógora a német király. Endre fiát, menyét és kincseit, több főúr kiséretében, kik közt egy Thietbald nevű ispánt emlitenek, elküldte biztos helyre az osztrák őrgrófhoz, ki Melkben fogadta őket. Viszont a német udvar meg kiváló vitézeket küldött a magyar királyhoz nagy kísérettel: Eberhárd szász zeitzi püspököt, Vilmos thüringiai őrgrófot és Botót, a bajor palotagróf fiát14 (1060).
Mihelyt Endre a maga és fia ügyét a németekre bizta, a küzdelemnek egyszerre nemzeti lett a jelentősége. Nem láttak már különbséget a magyarok Endre és Péter közt. Midőn Béla három lengyel dandár élén bejött az országba, csaknem az egész ország hozzá csatlakozott, mint 14 évvel azelőtt Endréhez. „A király zsoldjába fogadta rokonát, a cseh herczeget és bizott zsoldosainak sokaságába. Magyar azonban nem volt sok vele, mert közülök számosan kisérték el Salamont, és az országban maradtak legnagyobb része Bélához pártolt.”15 Az első összecsapás a Tiszánál, a királyi és herczegi birtok határán lehetett. Ebben, kemény tusa után, Béla lett a győztes. Ellenállhatatlanul tört elő a birodalom kapui felé. A német vezérek még egyszer megkisérlették a harczot. A Rába és a Lajtha kapuja közt, Mosony táján ment végbe az a csata, melyet a mindkét oldalon kifejtett hősiesség tett nevezetessé és mely talán történeti alapját szolgáltatja a nagy német hősi epos, a Nibelungok, egyik leghatalmasabb episódjának.
„Béla nagy sereggel nyomon követi a királyt és annál a szoros útnál, melyet a birodalom kapujának neveznek, hátban megtámadja. A németek mindjárt fegyvert fognak, roppant ütközet támad, mindkét fél megfesziti egész erejét. Azok a magyarok, kik Endrével voltak, csakhamar megfutottak, a németeket pedig, kik a szűk helyen alig mozoghattak, elnyomta a nagy sokaság. Sokan elestek közűlök, végre csatarendjök megbomlott és meghátrálnak. Endre még élve az ellenség kezébe jutott, de csakhamar kiadta lelkét, összetaposva szekerek és lovak tolongásában.” Fogságba estek a német vezérek valamennyien, velök hadi népök. A sok hős közt leginkább kitűntek Vilmos őrgróf és Poto gróf. „Mert ezek, mikor a németeket öldösték, egy dombos helyen megállottak, és oly nagy vérontást vittek végbe, hogy amit előbb hősök dolgában bámultunk, az mind most kicsinynek látszik hozzájuk képest. Estétől hajnalig harczoltak, és akkor sem birták őket elfogni, „hanem magok adták meg magokat becsületre.”16 A szerencsétlen királyt az általa alapitott Tihanyban temették el. A németekhez való csatlakozása elhomályositotta emlékét, elfeledték, hogy csak a „Fejér” Endre okossága birta megmenteni hazánkat attól a Scyllától és Charybdistől, melyek közt annyi időn át hányódott: a német uralomtól és a pogány forradalomtól.
A hadi szerencse egyszerre urává tette Bélát az országnak. Még 1060-ban megkoronáztatta magát királynak Fejérváron, Szent-Miklós napján (deczember 6).17 „Az országban nem volt ellensége. Azok a magyarok, kik Endrénél voltak, látva Béla győzelmét, most ő hozzá fordultak.”18 Helyzete sokban hasonlitott Endrééhez, midőn ez jutott a trónra. Őt is a nemzeti szenvedélyek fellobbanása segitette uralomra, és neki is mérsékelnie kellett azok túlzásait; fenn kellett tartania a kereszténységet és a királyságot. Ezért, mint ezelőtt bátyjának, azon kellett lennie, hogy a németek elleni harcz, mihelyt az ország függetlensége ki van víva, ne váljék a két nemzet elkeseredett mérkőzésévé, mely kizárja a józan megegyezést.
Mindkét irányban azt az ildomosságot és azt az erőt mutatta, mely méltó ősévé teszi őt az Árpádház legünnepeltebb uralkodóinak és hőseinek.
A tihanyi altemplom I. Endre siremlékével.
Rajzolta Dörre Tivadar
Évek óta már megszűnt a törvényes állapot. Nem volt, ki erőt adjon az ispán és a püspök parancsának. A német elleni harcz új életre keltette a régi szittya szellemet. Népies pogány mozgalom volt az, mely vállára emelte Bélát, és a mely most, midőn kiválasztottja győzött, részt követelt a győzelemből. A pogány vezetők is tanultak az 1046-iki esetből.
Az akkori nagy pogány vezérnek, Vathának, fia János volt most a pogány párt feje. „Számos táltost, javasasszonyt és varázslót gyüjtött maga körül, és azoknak igézései kedvessé tették őt az uraknál.”19 Maga Béla pedig, mig a németekkel és Endrével végkép le nem számolt, nem ingerelhette maga ellen a népet. Érdeke azt kivánta, hogy a nép mentől szélesebb rétegei csoportosuljanak körülötte, hisz, mint Péter korában, az urak a német párton voltak. Ezért uralmát némileg demokratikus alapra kellett helyeznie, mint egykor Abának.
A tihanyi apátság, régi remetelakásul szolgáló barlanggal.
Természet után rajzolta Dörre Tivadar
Meg is találta ennek a formáját. A vezérek korabeli községnek ujult meg az emléke, midőn a király hiradói szerte hirdették az országban: jőjjön minden faluból két-két jobb módú gazda a király tanácsába, Fejérvárba. És mivel még a tanács nem volt elválasztva a harcztól, és a nép örvendett, hogy itt a szabadság és részt vehet a közügyekben, a parasztok és szolgák nagy sokasága kisérte el a képviselőket a székes városba. Olyan lehetett István metropolisának képe ekkor, a minő Pesté volt, amidőn Gellért és társai oda állottak a pogány csorda elé. A nagy tömeg láttára most is megijedtek a püspökök és az urak, mert hisz könnyen hatalmába keritheti a várost.
„A nép pedig előljárókat választott, a kiknek szószéket állitottak fából, hogy látni és hallani lehessen őket. Ezek az előljárók pedig követeket küldtek a királyhoz és az urakhoz a régi rettenetes igével: Engedd apáink szokását, hagyj pogányúl élni. Megkövezzük a püspököket, kihányjuk a papok belét, megfojtjuk a deákokat, felakasztjuk a dézsmálókat, lerontjuk az egyházakat, összezúzzuk a harangokat.”
„Ennek hallatára búsult a király és három napi gondolkodási időt kért. Ezalatt pedig a nép elöljárói emelkedett helyökről gonosz dalokat mondtak el a hit ellen, és az egész nép örvendezve zúgta; úgy legyen, úgy legyen!” Sok időbe került, míg ismét mint politikai szereplő lép fel az a nép, mely akkor és mindig, az idegen befolyás megdöntésével kereste szabadsága visszaállitását.
I. Béla.
Túróczi krónikájának augsburgi kiadásából
Béla nagyon ügyesen használta fel a három napot. Összeszedte katonáit, kik aztán megtámadták a tömeget, a szónokokat ledobták a magaslatról, néhányat megöltek, másokat elfogtak és jól megvertek, és így nagy ügygyel-bajjal elfojtották a lázadást. Megmaradt az emléke annak, hogy az ujra diadalmas egyház mint állott boszút konok ellenségein. „Meg van irva a régi könyvekben a magyarok történetéről, hogy a keresztényeknek eltiltották nőül venni Vatha és János valamely atyafiát, mivel ők Datan és Abyron módjára a magyar népet eltéritették Krisztus hitétől.”20 Kemény büntetés sujtotta a pogány hitért rajongó férfiakat és nőket. Egy Rasdi nevű javas aszszonyról – Bonfini varázsolónak nevezi – fel van jegyezve, hogy az igen keresztény király elfogatta és addig tartotta éhen börtönben, mig tulajdon lábait meg nem rágta, és meg nem halt. Igy végződött a pogány hit utolsó nagy fellobbanása a kereszténység teljes győzelmével. De tévednénk, ha a pogányság lassú elzsibbadását és elhamvadását az ellene alkalmazott kegyetlenségnek tulajdonitók. Az ősi hitnek megszűnt az erkölcsi alapja, mihelyt magok a keresztény királyok váltak azon nemzeti eszmék hőseivé, melyek a magyar pogányságnak egyedül adtak igazi tartalmat.
Béla a németek fölött kivivott győzelmet nem használta fel támadásra. Ismerve a német birodalmi viszonyukat, tudhatta; hogy az ilyen támadás Magyarország ellen fegyverezné föl az összes törzseket, mig ellenben, ha a magyar háború csak a királyi család ügyének tünik fel, a német fejedelmek nem igen fognak Salamon kedvéért áldozatokat hozni. Foglyaival jól bánt, a vezéreket váltság nélkül haza bocsátotta, sőt Vilmos thüringiai őrgrófot megnyerte vejéül. A német vitéz megszerette ugyanis Béla legidősebb fiának, Gézának, – kit a németek biblikus néven Joasnak neveznek – belső barátságát. „Az ilyen barbár nemzethez képest nem alacsony lelkű ifjú aztán megkérte atyját, hogy ne bánjék a fogolylyal hadi törvény szerint, sőt kösse őt magához.” Igy lett a fogoly Vilmosból Zsófia királyleánynak jegyese.21 Vilmos haza ment Thüringába, hogy nagy készülettel, gazdagságának fitogtatásával jöhessen el ujra arájáért. Fel is készült, de útközben elragadta a halál. Menyasszonya aztán rokonának, Udalrikh karantán őrgrófnak lett a neje.22 Igy a magyar királyi ház mégis összeköttetésben maradt egy hatalmas német dynastiával, mert Udalrikh is thüringiai volt, Vilmos unokaöcscse, és csak anyja után birta Krajnát és Isztriát.
Ezalatt Endre özvegye, Anasztázia, Regensburgba ment Ágnes császárnéhoz, fiával és menyével. Ágnes és az ifjú király hajlandók lettek volna azonnal új háborúra, és a bajorokban lobbot vetett a dynastikus lelkesedés és a magyar-gyűlölet, de azért harczra még se került a dolog. Az udvar a Rajna felé utazott, a fejedelmekkel meghányni-vetni az ügyet. Ugy látszik, Béla nagylelküsége nem maradt hatás nélkül a német urakra. „Béla, mindezen bajok kútfeje és oka, korán örvendett, midőn azt hitte, hogy a királylyal békére léphet foglyai által. Mert a német királyokat nem lehet fenyegetéssel megijeszteni vagy meghajlítani.”23 Tényleg azonban 1061-ben nem történt semmi Salamon érdekében. 1062-ben pedig Anno kölni érsek elragadta az ifjú királyt anyjától és az ebből keletkező viszályok teljesen képtelenné tették a birodalmat a külfölddel szemben való erélyes fellépésre.
Igy nyert Béla időt hatalma biztositására, nemzete egyházi és világi ügyeinek rendezésére. Mert a pogány mozgalom általános és mélyreható volt: „a magyarok elhagyva a hitet és a keresztséget, egy éven át tévelyegtek vallás dolgában, ugy hogy sem pogányok, sem katholikusok nem voltak, mig végre saját elhatározásukból ismét csatlakoztak a kereszténységhez.”24 Mint bátyja, ő is alapitott klastromot, még pedig szintén Dunántul, Szekszárdon.25 A vallásos érzés emelésére szolgált az az intézkedése is, hogy a vásárokat ne vasárnap hanem szombaton tartsák.
„Békében tartotta országát, ellenségek háborgatása nélkül, és javát kereste nemzetének. Nagy pénzeket veretett igen tiszta ezüstből, és az eladó tárgyak értékét igaz mérséklettel szabályozta. Nem engedte, hogy a kereskedők és pénzváltók a kapzsiság utálatos zsarolásával az együgyüektől és póroktól felesleges hasznot harácsoljanak össze. Byzanczi pénzeket hozott forgalomba egész birodalmában. Ezüst denárokat is veretett, mint mondva volt, melyekből 40-et számitottak egy aranyra. Ezért neveznek most is 40 denárt egy aranynak, nem mivel aranyból vannak, hanem mert abban az időben annyit értek. Élete egész idejében egész Magyarországon nem változott a pénz.”26 Ebből az utolsó észrevételből kitünik, hogy III. Béla uralkodásának sok vonását olvasztották be e gazdasági képbe. De igazi hagyománynak látszik, hogy alatta az ország meggazdagodott, felvirult. „Fölemelte fejét a szomszéd tartományok felé, dúsak voltak a szegények és dicsők a gazdagok.”27
De a béke nem tartott soká. IV. Henrik 1063 pünkösd táján kiszabadult az Anno fogságából és a nagyravágyó Adalbert brémai érsek gyámsága alá került. Nagy befolyása volt akkor a német kormányra a ravasz és bátor nordheimi Ottónak, Bajorország herczegének, és leginkább az ő ösztönzésének tulajdonitható, hogy a német fejedelmek Mainzban elhatározták a magyar háborút, Salamon visszahelyezését. Az ifjú királynak ez volt első hadjárata: mindegyik iparkodott kitenni magáért. Akkor már fényes pánczélos sereg volt a német: a királyi és püspöki ministerialisok katona-rendje II. Konrád óta lovagsággá fejlődött; a paraszt már nem hadakozott, hanem jobbágyságba sülyedt. Az igazi vezér nordheimi Ottó volt.
Szekszárd.
Természet után rajzolta Kimmach László
Béla a roppant hadi készülettel szemben alkudozáshoz folyamodott. A németek azt állitották, hogy lemondott volna a koronáról és elismerte volna Salamont urának, ha ennek fejében megtarthatja herczegségét. Még arra is kész volt, hogy fiát, Gézát túszul adja, míg igéretét beváltja.28 De bárminők voltak feltételei, bizonyos, hogy a németek erejök érzetében azokat visszautasitották. Magyarország teljes alávetésének eszméje derengett ujra előttük.29 A magyarok nem várták tétlen az ellenséges hadat. Az ország kapuját és a végvárakat erős őrség védte. Nem is hatolhatott volna Henrik előre, ha a seregében levő magyarok, Salamon hívei, nem találnak utat nádasok közt, mint tizenkilencz évvel azelőtt Béla hivei a ménfői csata előtt. Két napi út Mosony kapujáig vezette őket. Ugyanakkor oda érkezett a fősereg is a királylyal. Azonnal megrohanják a várat, és azt rövid, de véres harcz után be is veszik. Hazánk ismét nyitva állott a német hatalom előtt.
Dömös.
Természet után rajzolta Demjén Zoltán
De a háború ezzel nem volt eldöntve. Béla a nemzet egész erejével közel táborozott, és döntő csatára készült. Hanem a derék király már csak romja volt a régi daliának. Dömösön, midőn királyi trónusára lépett öszroskadt alatta a padló; halálos betegen vitette magát a harcztérre, és ott, midőn hirét vette Mosony elvesztének, meg is halt.30 Népe tán istenitéletet látott szerencsétlenségében, halálában. Géza nem akarta vér árán szerezni a koronát, mint atyja tette. Kitért Salamon utjából. „Jobb szeretett mérsékelt birtokot békén élvezni, mint túlságos nagyravágyásával koczkára tenni nemzetét. Azt izente Henrik királynak, ha Salamon őt születéséhez és tehetségéhez képest meg fogja becsülni, hive lesz.” A magyarok is megigérték ezt, sürgős követséggel.
Mint egykor atyja Pétert, úgy kisérte most Henrik sógorát a királyi székhelyre, Fejérvárra. De mégis nagy volt a különbség a két bevonulás közt, és Endrének, Bélának hősiessége, a magyar nemzet szabadságszeretete nem maradtak eredmény nélkül. Alávetésről szó sem volt: a magyar király mint egyenrangú vendégét fogadta hatalmas szövetségesét.31 E szövetségnek záloga volt Salamon házassága Judittal, mely csak akkor köttetett meg. Az új király hálásnak mutatkozott azok iránt, kik trónjára segitették. Dúsan megajándékozta Henriket és a német fejedelmeket „Magyarország gazdag kincstárából.”32 Különösen felemlitik azt az ajándékot, anelylyel Anasztázia kifejezte háláját a bajor herczeg iránt. Régi hatalmas fegyver volt ez, melyet Attila kardjának mondottak, és mely, minthogy a hún király azt a keresztények legyilkolásában forgatta, mint a krónikás babonás félelemmel mondja, végzetes volt minden birtokosára nézve.33 Oly sűrű és békében-harczban váltakozó volt az érintkezés akkor a német és a magyar közt, hogy a Nibelung hagyománynak teljes erővel meg kellett ujulnia, különösen midőn német királyleányt vezetett oltárhoz a magyar király. Nem csuda tehát, ha épen ez időben fordul elő a húnmagyar képzelt rokonságnak vagy azonosságnak első kimutatható adata.34
IV. Henrik Salamont Fejérvárra kiséri.
Miniature a bécsi képes krónika 69. lapján
Midőn Henrik visszatért (1063 szept. vége felé), azt hihette, hogy Salamon trónja teljesen biztosan áll. A németeknek sokkal nagyobb érdekök is volt szövetségesök fenntartásában, semhogy ne óvakodtak volna mindentől, a mi a magyarok büszkeségét sérthette. Hanem úgy látszik, hogy Géza követelése a herczegséget illetőleg nem teljesíttetett. Ezért a herczeg testvéreivel Lengyelországba menekült, hol, mint atyja nehány évvel azelőtt, szives fogadtatásra talált. Őt is lengyel sereg kisérte vissza, és pártja az egész országban annyira megerősödött, hogy Salamon Mosony erős várában volt kénytelen meghúzni magát. „Ekkor a püspökök és apátok teljes erővel békitették őket. Különösen pedig Dezső püspök szelídítette meg engesztelő szózatával Géza lelkét, úgy hogy az végre belenyugodott abba, hogy Salamon legyen a király, bár ifjabb nála, ő pedig örökölje békén atyjának herczegségét. Hallgatva ez üdvös reábeszélésre, letett a gyűlöletről. Fábián és Sebestyén napján (január 20-án), Salamon király és Géza herczeg egész Magyarország szine előtt békét kötöttek. A reá következő feltámadás ünnepet pedig, teljes udvarukkal együtt, ülték meg Pécsett. Húsvét napján, az összes urak jelenlétében, Géza herczeg föltette a koronát Salamon király fejére és elvezette őt nagy pompával Szent-Péternek az apostolok fejedelmének királyi bazilikájába, a misére. És az egész Magyarország gyűlése, látva a király és a herczeg békéjét és kölcsönös szeretetét, dicsérte az Istent, ki szereti a békességet, és nagy volt a népnek a vidámsága.”35
Dombormüvek a pécsi templomból.
Gerecze Péter felvétele után rajzolta Cserna Károly
Ismét az Endre és Béla alatti állapot állott tehát helyre. A dynastia természetes megoszlása ujra megbontotta a nemzet egységét. De nem szabad felednünk, hogy a herczegek hatalma fontos, szinte szükséges ellensúlya volt a különben veszélyessé válható német befolyásnak, és így jelentékeny előmozditója a nemzeti függetlenség megóvásának.