I. Endre ezüst denárai.
Köriratuk az előlapon: + REX ANDREAS; a hátsó lapon az 1. és 2. fajtánál: + PANONEIA; a 3. és 4. fajtánál: + REGIA CIVITAS.
A Magyar Nemzeti Múzeum régiségtárának eredeti példányairól
SZILÁGYI: A MAGYAR NEMZET TÖRTÉNETE
Új törvényhozás. Ennek jelleme. Őrök. Büntető törvények. Tolvajlás. Falvak. Törvénynap. Nádor. Nő és férfi tolvajok. Nemesek. Orgazdák. Bitang jószág. Gazdátlan jószág a királyé. Szolgák. Engedelmesség a törvény iránt. Királyi futárok. A birák felelősége. Immunitás. Párbajok. A birtok módja. A művelés kezdetei
István király törvényhozása a magyar nemzetet azon a polczon mutatja, melyre a szent király emelni óhajtotta a népet. Oly szavakat, fogalmakat, elveket találunk, melyek lényegökben idegenek, s melyek alá a törvényhozó csak bizonyos erőszakossággal foglalhatja az országban valóságban meglevő és élő tényeket és embereket. Még kevésbbé felelt meg természetesen a nemzet igazi állapotának a Péter korabeli törvényhozás, jobban mondva a bajor jognak befogadása. Ez különben is csak rövid ideig volt érvényben, és mint ellenséges néptől származó, nem igen gyakorolhatott más hatást a magyarra, mint azt, hogy idegenkedését a német törvény és biróság iránt még élesebbé tegye. A pogányságnak nagy kitörése, a nemzeti szellem erős felindulása mutatták, mi él valóban Magyarországon a törvény elmosódó betűjének vékony és csalékony leple alatt. Ily viszonyok közt nem lehetett haladni az első király által kijelölt úton: elég volt, ha egészen nem tértek el az általa megvetett alaptól. Igy intézményei: az egyház és a megye, már csak megmaradások által is elősegitették a nemzetnek átalakulását.
A most tárgyaltunk korszaknak egyetlen megmaradt törvényhozási emléke leszámol az István korabeli ideállal, és megelégszik azzal a törekvéssel, hogy a meglevő zavaros viszonyok közt biztositsa az állami és polgári életnek legkezdetlegesebb alapjait. Sem politikailag, sem vallási tekintetben nem hasonlitható István művéhez, de történetileg becsesebb amannál: valóban a meglevő állapotoknak nyujtja hiteles képét.1
„Elrendelték, azt a törvényt hozták,” igy szól a törvény kezdete minden idő, hely és uralkodó megnevezése nélkül, „hogy a király küldöttje bejárja az összes lakóhelyeket és összegyüjtse azoknak századosait és tizedeseit, kiket közönségesen őröknek neveznek,2 a reájok bizott emberekkel együtt, és parancsolja meg nekik, mutassák meg, kiről tudják, hogy tolvaj. És ha az ilyenek nem akarnak bűnösöknek tartatni és ha alá akarják magokat vetni a tüzes vas istenitéletének: tartsák meg az istenitéletet. És a kiket az őrök megneveztek, azok osztassanak fel tizenként és egy-egy vesse magát alá az istenitéletnek a tíz helyett. És ha az az egy ép marad, a többi kilencz is fel van mentve. Ha pedig nem, mindegyik külön, magáért vigye a tüzes vasat, az is, aki a többi helyett vitte.”
Ime egy egész rend, egész beosztás, melyről István törvényei meg sem emlékeznek. Bent vagyunk a rideg valóban, minden eszmei tartalom nélkűl. A törvény bűnöst keres: minden bevezetés nelkűl neki ront annak a bűnnek, mely az utóbbi zavaros idők alatt legjobban elharapódzott és melyet minden pusztai nép szigorún büntet: a lopásnak. A nyomozásnak igen egyszerű módja: az istenitélet, mely már neve által is megrémiti a gonosztevőket és magában véve is büntetés. Minden katonás, rövid, a tizedelés, – mert nem más a per rendje – szintén katonai gyakorlatra mutat.
I. Endre ezüst denárai.
Köriratuk az előlapon: + REX ANDREAS; a hátsó lapon az 1. és 2. fajtánál: + PANONEIA; a 3. és 4. fajtánál: + REGIA CIVITAS.
A Magyar Nemzeti Múzeum régiségtárának eredeti példányairól
A törvény nem elégszik meg a lakosság egy osztályának megvizsgálásával. A király küldöttje megkérdi a főembereket és a népet: nem tudnak-e tolvajlása miatt elhirhedett falut? Ha ilyet följelentenek, felszólítja, adják ki az ismeretes tolvajokat. Ha kiadják, istenitélet elé kell őket bocsátani, kivéve azokat, kik már rég ismeretesek mint bűnösök. Ha nem adják ki, tíz-tízenként ossza fel a falu népét és azután oly módon alkalmazza az istenitéletet, mint előbb az őröknél.
Még ezzel a nyomozással sem történt elég a bűn kiirtására. A király embere járjon faluról falura és szólitsa fel a népet, mutassák neki a tolvajokat. „Hirdesse ki mindenütt, hogy egész Magyarország fejedelmei esküt tettek, hogy nem kimélnek és nem rejtenek el tolvajt.” Ők is tegyenek azonképen s ha a pórok meg akarják tartani esküjöket, adják ki az ismeretes tolvajokat. De ha aztán bevádolják őket, hogy elrejtették a bűnöst és esküszegés bizonyúl reájok, tíz pensát fizetnek nyelvök váltságáért és böjtöljenek, a mint a kánonok elrendelik.
A legkezdetlegesebb viszonyoknak nyerjük ezekből képét. A keletkező félben lévő falvak, községek népe még szinte egy családot képez. Összetartja őket a foglalkozásnak azonossága, a közös birtoklás, legtöbb esetben a közös származás is, amint hogy a helységek bizonyára egyes családok természetes szaporodásával növekedtek. Ez a belső összeköttetés jogositja fel az államot arra, hogy valamennyit egyaránt felelőssé tegye egymásért. Olyanféle ez a kapcsolat, minőt a XI. és XII. században Lengyelországban az opole-k (szomszédságok), a régi Görögországban a fratriák alkottak. Szembetűnő még az is, hogy itt parasztokról, nem katonákról van szó, mert az a tizes felosztás, mely az őröknél megvan, itt csak a király embere által rendeltetik el.
E határozatok által az országnak egész lakossága – kivéve az uralkodó osztályt – közvetlen érintkezésbe jut a törvénynyel. De különben is gondoskodnak arról, hogy a kormány lehetőleg felvehesse és megismerhesse az egész országnak népességét.
A király embere kihirdeti mindenkinek: nemesnek és nem-nemesnek, első sorban a püspököknek, apátoknak és ispánoknak, azután meg a többieknek: hogy azokat a polgárokat, őröket vagy szolgákat, kiket Endre király és Béla herczeg ideje óta és a Sarchas nevű biró összeirása óta letartóztattak, a Boldogasszony mennybemenetele napján mind vigyék a király elé. Ha valaki nem akarná őket kiszolgáltatni, kétszeres birságot fizet, kivéve ha a mondott ünnepre eljő a királyi udvarhoz és ott megvédi ügyét.3
I. Béla ezüst denárai.
Köriratuk az előlapon: BELA REX; a hátsó lapon: PANNONIA.
A Magyar Nemzeti Múzeum régiségtárának eredeti példányairól
Ezt a törvényt nem értelmezhetjük másként, mint a király elhatározasának, visszaszerezni a zavarok ideje alatt tőle elidegenitett fegyveres és más szolgáit. Erre mutat az előbbi összeirásra való hivatkozás, mely természetesen csak a királyi vagyonra vonatkozhatott.
„Azokat, kiket közönségesen uzbeg-nek neveznek, bárkitől függenének, szintén be kell mutatni a királynak Boldogasszony napján.” Ha valaki ezt megszegi, ugyanazon büntetés alá esik, mint az őrök vagy szolgák lefoglalója. A törvény szavából látszik, hogy itt nem a királynak, hanem másnak hatalma alatt álló osztályról – valószinüleg felszabaditott szolgákról – van szó. A törvény ezekről sem feledkezik meg: nem akar megtürni az országban megbizhatatlan, ellenőrizetlen elemet.
Boldogasszony napja még mindig a nagy törvénynap, a melyen egész Magyarország a király köré gyülekezik, mint Szent-István idejében. De a király mellett már más birói hatalom is fejlődött: a nádoré. Gondoskodtak arról, hogy ő hatóságát csak a királyi udvarban gyakorolhassa, ne pedig a saját személyes tekintélye alapján. Ezért meghagyták neki, hogy, ha az udvarból távozik, adja át a királyi pecsétet helyettesének, „mert amint egy a királyi udvar, egy legyen a pecsétje is”. Ha pedig saját birtokán tartózkodik, ne küldjön senkire pecsétet, azaz ne idézzen senkit törvénybe – kivéve az udvarnokokat. Látjuk ebből, mi hatalmának kútfeje: az udvar népe fölötti hatóság. Ott is szabad azonban biráskodnia azok fölött, kik önként járulnak eléje. Ha ezt megszegi, kemény birságot kell fizetnie, 55 pensányit. Az ország megosztását király és herczeg közt veszi figyelembe az a meghatározás, mely szerint a herczeg ispánja is ugyanannyit fizet, ha hatósága alatt nem álló fölött ítél. Általában igen erősen meg van hagyva a biráknak, hogy ne biráskodjanak a saját megyéjök határán túl.4
Mint a bevezetésből is kitünik, a törvénykönyv leginkább a lopások megtorlásával, a jogtalanúl eltulajdonitott személyek vagy tárgyak visszaszolgáltatásával, egyáltalában a vagyon biztositásával foglalkozik.
Ha a tolvaj a templomba menekül, maradjon meg azon templom szolgájának.5 Ha a pap őt felszabaditja, maga jusson egyháza szolgaságára. Ilyen esetben a tolvajt el kell adni idegen országba és ha onnét visszatér, tolják ki a szemét. Azután megkülömböztetést tesz a törvény a szabad közt, ki ilyen esetben szolgává lesz, és a szolga közt, kit ura kiválthat.
Az asszonyok lopása sokkal szigorúbb beszámitás alá esik, mint azelőtt István törvényében. Az ilyen bűnös nőnek levágták az orrát és eladták szolgaságba. A mellett még vagyonát is elvesztette. Az özvegynek kitolták a szemét és elvették vagyonát, kivéve gyermekei részét. A tolvaj hajadont szintén eladták, ugy hogy többé sohase nyerhesse vissza szabadságát. Ha valaki mégis felszabaditotta, köteles volt a leányt átadni az udvarnak, kárpótlás nélkül.
Még szigorúbb a férfi tolvajok büntetése. Ha szabad ember 10 denárt érőt lopott, elveszti életét és vagyonát. Ha kevesebbet: Szent-István törvénye szerint büntetik (II. 7.), de azonfelül kiszúrják az egyik szemét. A szolgánál 6 denár a határ: ha annyit lop, megvakitják, ha kevesebbet, kiszúrják az egyik szemét és ura kétszeresen megtériti a mit lopott. Ha valaki maga fogta meg a tolvajt, csak három napig tarthatja magánál, negyednap köteles a birónak kiszolgáltatni. Kivétel csak akkor engedhető, ha a bűnös czinkosait nyomozza; ilyen esetben hat hétig is magánál tarthatja rabját. De ha nem találja azokat, őt büntetik meg. Ha a király és a jobbágyok hadjáratban vannak, mindaddig magánál tarthatja a rabot, szoros őrizet alatt, mig azok vissza nem jöttek. Látjuk, hogy a háború némileg iuristitiumot von maga után.
Különös kiváltságban részesülnek a „nemesek,” kiket e név alatt (nobiles) e törvényünk nevez először. Ha nemesi udvarban történt lopás és a tolvajt megfogták, tudtul kell adni az urnak vagy tiszttartójának. Ha egyik sincs otthon, 10 napon át lehet várni és csak a 11-iken kell a biró elé vezetni a foglyot.
A tolvaj kivül áll a társadalmon: a ki vele érintkezik, fél vérdijat, 55 pensát fizet.
Ha már a polgári életben is oly rendkivül keményen védekeznek a tolvajlásnak bizonyára nagyon elharapódzott büne ellen, még szigorúbbnak kelle lennie a megtorlásnak a hadseregben. Ki ott lopott: életét, vagyonát vesztette.
A lopás lehető megakadályozására meg kellett büntetni az orgazdaságot is. „Ha valaki városról városra menve vásárol vagy elád és kitudódik, hogy a mit eladott, lopott jószág, úgy büntessék, mint a tolvajt. Ép úgy kell büntetni a tanukat is, ha azokat bünösöknek találják.”6 Az akkori kereskedésnek nyerjük képét, midőn tanuknak kellett igazolni, hogy az illető jószág csakugyan az eladónak jogos tulajdona.
Magyarország nagyjában még állattenyésztő ország. A terület a lakossághoz képest igen nagy, a végtelen legelőkön bajos ellenőrizni a rabszolgát és a marhát, sok a bitang jószág. Ennek gondozásáról és a tulajdonjognak lehető megóvásáról külön törvény rendelkezik. „A bitang jószág összeszedője, kit jószágkergetőnek neveznek, a megye városába vigye mindazt, mit gyüjtött. A király lovásza és a várispán lovásza istállót épittessenek a vár alján és ott tartsák Szent-Mihály napjáig, a mi marhát csak összeszedtek. A szökevény emberek két harmada a király poroszlóját, egy harmada pedig az ispánt illeti meg. Ha a felosztás megtörténik, a püspök embere kap egy tizedet. A bitang marhát és birkát pedig Szent-Márton napjától Szent-György napjáig szedjék ott össze és aztán osztozzanak meg rajtok az előbbi módon. És ha a jószág kergetője ez ellen cselekszik, minden vagyonostól pusztuljon el, de nejének és gyermekének ne legyen bántódása. Ha az ispán embere szabad ember, ily esetben ugyanaz a büntetése; ha szolga, vétessék el az ispántól. Ha a király embere letagad, vagy elajándékoz valamit a jószágból, úgy az ajándékozó, mint az elfogadó pusztuljon el. És ha valaki előtte tagad el valamit, tizenkétszeresét fizesse.”
I. Endre korabeli ékszerek.
(Amulette agyagból, bronz nyakék, szövetmaradvány, ezüst fülbevalók, bronzgyűrük és I. Endre ezüst denára. Valamennyi az alpári leletből.)
A Magyar Nemzeti Múzeumban. Az Archeologiai Értesitő reproductioja után
Ily módon nemcsak az van meglehetősen biztositva, hogy az elveszett jószág viszakerül jogos birtokosához, hanem a király is fontos jogot nyer. A gazdátlan jószág az övé és jövedelme e forrásból nem lehetett csekély. A tulajdonjog biztositására szolgált az a szerfölött nagy büntetés is, mely a sikkasztó vagy hűtlenül sáfárkodó tisztviselőt érte. És minthogy a bitang jószág jövedelem, méltó, hogy az egyház is részesüljön törvényes tizedében.7
Gazdátlan jószágot Szent-György napjától Szent-Iván napjáig, tehát tavaszszal, kellett összeszedni és a városba vinni. Ott aztán nyáron, Szent-Mihály napjáig, sűrűn kellett mutogatni a vásáron és ha valaki megtalálta a magáét, a szolgát 90 denáron, a lovat 12-őn, az ökröt 5-ön válthatta magához. Ebből két harmad a királyt, egy harmad az ispánt illeti. Ha Szent-Mihály napig nem jött értök senki, ugyanazon arány szerint megosztoztak rajta, de nem volt szabad eladni, vagy elrejteni, munkára azonban lehetett használni. Az ezen törvényt megszegő tisztviselő erős birságot fizet, az ispán még többet: 55 pensát. Ha valaki Béla király ideje óta tartott magánál idegen jószágot haszonvételre, Szent-István napjára (deczember 26) adja vissza.
Senki ne fogadja magánál másnak szolgáját vagy béresét. Ha mégis megteszi, az ispán kétszeresen adja vissza és azonfelül 55 pensát fizet, ha tisztviselő, 25 pensát, ha közember 5-öt. Még nagyobb a büntetés, ha a felfogadott ember lopás vagy más valami bün miatt rejtőzött, és a gazda tudott felőle. Ilyen esetben még a rabló tanúságát is meghallgatják gazdája ellen.
Salamon ezüst denárai.
1. Előlapján a király álló alakja kiterjesztett karokkal, fején koronával; körirata: SALAMONI(s) RE(gis); a hátsó lapon PANNONEIA felirat. 2. Előlapján a király mellképe, baljában kereszttel; körirata: + REX SALAMONI (igy); a hátsó lapon + PANONIA felirat.
A Magyar Nemzeti Múzeum régiségtárának eredeti példányairól
Szent-István törvényeiben egy alakuló társadalomnak látjuk képét, mely elég erősnek tartja magát saját védelmére és ezért aránylag csak enyhe büntetésekkel sánczolja magát körül. Salamon király koráig több és veszélyes megtámadást kelle kiállania a magyar keresztény királyságnak. Nem csoda, hogy a hol érdekei forognak szóban, elriasztó fegyverré teszi a törvény kardját.
Az egész állapotnak legfőbb biztosítója most is a királyi hatalom a maga udvarával, az ispánokkal és birákkal. Ehhez képest szigoruan megtorolja a törvény az engedetlenséget. „A ki a királynak és jobbágyainak parancsát megszegi, ha püspök, a király akarata szerint itéltetik el, ha ispán, elveszti hivatalát, ha százados, megfosztatik tisztségétől és 55 pensát fizet, ha vitéz szintannyit.” Ezek tehát azon osztályok, melyekkel a királyi hatalom közvetetlenül érintkezik, a későbbi rendek embryoi.
„Ha valaki a biró pecsétjét megvetve nem jő el a tárgyalásra, első esetben 5 pensát fizet, másodszor szintannyit, harmadszor elveszti ügyét és megnyiratik.”
A király rendes ispánjain kivül bizonyára megmaradtak a régi törzs- és nemzetségfők választott biráknak, úgy amint a keresztény papok mellett titkon megmaradtak a táltosok. Az ilyen titkos birák ellen van intézve az a törvény, mely őket a rendes biró elé állitja és az itélet tárgyát képező összeg kétszeresének megtéritésén fölül 5 pensányi birságra itéli.
Gondoskodnak a királyi futárokról is, kik a király parancsait széjjelviszik az országban. „Elvehet minden lovat, melyet útjában előtalál, hogy a király követségét gyorsabban hajthassa végre. A ki őt utjában megveri, 55 pensát fizet, a ki visszatartja, vagy elveszi ostorát, 10-et.” A rendi kiváltság azonban itt is érezhető már: a futárnak nem szabad lefoglalni a templomba, az ispánok és püspökök udvarába menők lovait, sem a papok fogatait. A ló kimélése czéljából nem használhat egyet sem a harmadik határon túl.
A király maga nem véthet, de eszközei felelősek. Már eddig is láttunk példát arra, minő súlyos a hivatalos hatalmokkal visszaélőnek büntetése. A birót is éri büntetés. Ha 30 napon túl húzza az itélet hozását, megbotozzák. Ha reá bizonyitják, hogy igazságtalanul itélt, kétszeresen köteles megtériteni a kárt, azonfelül még 5 pensát fizet.
Látjuk, mily erősen van szervezve a birói hatalom. Nem csak az erkölcsök javitásának és a vagyon és élet biztonsága legfőbb garantiájának eszközéül állitja oda a biróság, hanem úgy is mint a megtelepedés előmozditóját. A megye kerülete mint birósági járás lánczolja magához a lakosokat. A rendes birákon kivül megjelennek a királyi kiküldött emberei, kiknek a hatásköre teljesen megfelel a Nagy-Károly-féle missi dominici-nek. Törvénykönyvünk egy régi jegyzete szerint az ilyen körüljáró birákat Erdélyben – igen jellemzően – akasztó ispánoknak nevezték.8
A birák törvényes jogkörét nem korlátozta más mint a kiváltságosoknak alakulni kezdő aristocratiája. A biró vagyis ispán mindenkit maga elé idézhet, kivéve a papi rendhez tartozókat és az ispánokat. Az egyháziak a már Szent-István által is elismert immunitást élvezték; az ispánok fölötti biráskodást a király magának tartotta fenn. Ez már némileg közeledés volt a hűbéri állapotok felé. Másrészt, mint már kiemeltük, az egyház kiváltsága még sem ment annyira, hogy megvédte volna a rendjéhez tartozókat a hazai törvény megszegésének következései alól. A püspökök fölött, engedetlenségök esetén, a király itél, és büntetésök módja és mértéke egészen a király akaratától tétetik függővé. A nemzetnek egy tagja sem vonhatja ki magát a felség törvényszéke alól.
Egy pontban a világiaknak, a vitézeknek tesz igen jellemző engedményt a törvény. Tudjuk, hogy István, egyházi tanok és elvek után indúlva, minő kivételes szigorúsággal torolja meg a kard kirántását, a belső béke bontását. Most a harczos erkölcs kivívta külön jogát. „Ha otthon megvívtak és a biróhoz nem mentek a biró ne keresse.” Az istenitéletek korában a párbaj mint perdöntő intézmény nem volt mellőzhető, sem büntethető.
*
Elénkbe tünik mindezekből a zavarok után megnyugvást kereső országnak politikai és gazdasági képe. Az egész ország a királyé és az uraké, kik összeállottak hogy törvényt szervezzenek és azt végre is hajtják. A királyé a vár és a hozzá tartozó terület, őt szolgálják a vitézek, ő neki dolgoznak a rabszolgák, az ő nevében biráskodnak az ispánok. Az uraknak is van már házuk, udvaruk, curiájuk, melyet béresek és rabszolgák tanyái vesznek körül. A vagyon még mindig ingó-marhában áll leginkább: kincsben, aztán meg a munkaképes emberi és állati erőben. Ennek védelmét, a társadalom megerősitését ismeri a törvényhozás és a közigazgatás legfőbb feladatának. A föld, melyet csak ennek az ingó jószágnak a munkája tesz termelővé, gyümölcsözővé, csupán második sorban jő számba. Nevezetes, hogy mig a vagyon más tényezői megsértésének annyi külömböző módja és fokozata soroltatik elő, a későbbi századokban legsűrűbben előforduló, mert legjövedelmezőbb mód: a földbirtoknak jogtalan elsajátitása, még csak nem is emlittetik.
I. Géza ezüst denára.
Körirata előlapon: + GEVCA REX; a hátsó lapon: PANONEIA.
A Magyar Nemzeti Múzeum régiségtárának eredeti példányáról
Ezt a képet kiegésziti a megmaradt néhány egykori oklevél. A tihanyi oklevél elsorolja a birtok külömböző nemét: művelt és művelés alatt nem álló földek, szőlőhegyek, szántóföldek, rabszolgák, rabszolganők, lovak, ökrök, juhok, sertések, méhek és azok őrzői, és az egyházhoz tartozó ékszerek. A tihanyi szirten már vannak gyümölcsösök és szőlőhegyek, a mellette levő helység közelében terűlnek el a királyi legelők. Oda tartozik Siófok is, hol az emberek hol hidon, hol meg gázlón szoktak átkelni a folyón. Némely helységről meg van jegyezve, hogy szénatermelésre alkalmas. Ezenkivűl sok helységnél csupán halászás, nádlás, erdő emlittetik. Csupán két helyen fordul elő szántóföld, és ez abban a megkülömböztetésben részesül, hogy annak határai meglehetős pontosan vannak elsorolva, mig másutt csak szörnyü általánosságban történik az elválasztás. Mindössze adományoz a király a klastromnak 20 eke alá való földet9 60 hajlékkal, 20 szőlőmivelőt szőlővel, 20 lovast, 10 halászt, 5 lovászt, 3 csordást, 3 juhászt, két kanászt, 2 méhészt. Az iparra és a klastrom belső szolgálatára tartozik: 2 szakács, két varga, két ács, egy ötvös, két gyaluló, két molnár, egy esztergályos, egy mosó, egy timár és tiz rabszolganő. Mindössze 140-re megy az egyház népe hajlékainak száma. Ezekhez képest aztán roppant nagy az állatokban, különösen lovakban való gazdagság: 34 mén, a hozzávaló kanczákkal, 100 tehén, 700 juh, 100 sertés, 50 méhkas. Azonfelül még évenkint 50 csikót kapnak a szerzetesek a királyi ménesekből. Végre készpénzbeli jövedelem sem hiányzik egészen. Az egyházat illeti meg a sumigi, somogyvári vásárpénznek és a tolnai vásárpénznek és révjövedelemnek harmadrésze.10
Ha igy állott ez Dunántúl, Veszprém, Fehérvár közelében, hol régi volt a kultura, elképzelhető a földnek csak mily elenyészőleg csekély része volt eke alá vonva a Tisza felé és Erdélyben. A népesség gyér, a telepités első kezdeteiben van még. Még csak most kellett a nemzetet arra a fokra felemelni, melynek elérését Szent-István berendezése már feltételezte.
E roppant munka két nagy királyunk nevéhez van fűzve.
Dombormű a pécsi székesegyházból.
Gerecze Péter felvétele után rajzolta Cserna Károly