SZILÁGYI: A MAGYAR NEMZET TÖRTÉNETE

III. FEJEZET.
Horvátország meghódítása. A székelység. A kúnok betelepitése.

Régibb viszonyok magyarok és horvátok közt. Horvátország területe. Dalmáczia. Horvátország viszonya Byzanczhoz, Velenczéhez. Kresimir király. Belső viszonyok. Egyházi viszonyok. Ellentét szlávok és olaszok közt. Szláv liturgia. Szvinimir király hűbérese lesz VII. Gergelynek. Anarchia. A magyar hóditás a kútfők szerint. A hadiut. Álmos herczeg. A zágrábi püspökség alapitása. Kúnok betörése. László győzelmei. Székely telepités. Meszesi kapu. A székelyek szervezete, A besenyők. Kúnok betelepitése. Jászság. Külső viszonyok. Lengyelország. Csehország. Közeledés IV. Henrikhez. László jelleme. Gyakorlati államférfiu. Várad. A somogyvári apátság alapitása. Franczia szerzetesek. Az egyház királyi szabadsága. Ellentét a pápai hatalommal. Keresztes háboru. László halála

Mióta a magyar nemzet e földön megtelepedett, a hagyomány szerint több izben érintkezett délnyugati szomszédjával, a horváttal. Az Anonymus elbeszéli, hogy Lehel és Bulcs elfoglalták Spalato városát és meghóditották egész Horvátországot.1 Aztán a tenger felől visszajőve, átkeltek a Petozgur hegyen, vagyis a Kapellán és elfoglalták Zágráb, Pozsega és Valkó várait. Ebben az elbeszélésben a történetíró alig találhat mást, mint az író korában létező birtokállapotnak a régi időre való visszavitelét. Azt hiszszük, hogy a magyar portyázások nem igen érintették a Drávántúl délnyugatra fekvő erdős vidéket, a mai Horvátországot, Szlavóniát, sem pedig a Karstnak és Kapellának kopár felföldjét és keskeny partszegélyét. A magyar birtok és telepedés magában foglalta a mai Szerém, Verőcze megyéket, tán Pozsegát is: hisz arra vezetett a nagy hadi út Bolgárország és Byzancz felé. Hanem attól nyugatra nem igen csábitott semmi a hegyes, erdős, amellett vitéz lakosoktól védett szegény tartományban. Még átjárónak sem volt alkalmas; az Olaszországba vezető „Strada Hungarorum” tovább északnak vezetett Udine felé. A dalmát városokkal való történelmileg kimutatható első érintkezés István korába esik, amidőn velenczei Péter érdekében harczoltak ott magyar csapatok. Ekkor tehát át kellett vonulniok Horvátországon, akár barátságosan, akár erőszakkal törve maguknak útat. Épen így állott a dolog Endre korában is, amidőn szintén emlittetik a magyarok megjelenése a tengerparton.2 Minthogy magyar-horvát háborúról nem hallatszik semmi, íróink szövetséget föltételeztek és családi összeköttetést az Árpádok és a horvát dynastia közt. Imre herczegnek horvát királyleány lett volna a neje. Ez a házasság azonban tiszta hypothesis minden kutfői alap nélkül, ép úgy természetesen a szövetség is.

A magyar hatalom megalapitása és megszilárdulása az új hazában, eleinte kétségtelenül előnyös volt a horvátokra nézve. Megszabaditotta őket az annyira nyomasztó német túlsúlytól, megszüntette azokat a kegyetlenségeket, melyek ellen a szabadságszerető nép fölkelt, és véget vetett a Dráva és Száva közti határgrófságnak, melynek a Szlavóniában lakó törzsek hódoltak. Maga Horvátország abban az időben első sorban hegyi és tengermelléki állam volt. Észak-kelet felé alig ért túl a Száván – Sziszek volt arra valószinűleg a határváros – másrészt ellenben a horvát zsupánok sorban birtokukba vették az Adria keleti partján még fennálló római gyarmatokat, úgy, hogy birodalmuk kiterjedt a mostani Dalmáczia északi részére. A horvátoknak ez az elhatalmasodása épen a magyar túlsúly idejében, 920–950 körül, ment végbe. Függetlenségöket úgy a velenczésekkel, mint a görög császárral szemben föntartották, s főzsupánjuk, Tomiszláv, kit a görög császár consuli czimmel tisztelt meg, fölvette a királyi czímet, melylyel utódai is éltek.3 A XI. század elején egyrészt Basilios császár győzelmei, másrészt meg Velencze emelkedése visszaszoritották mindenfelé a horvát hatalmat és befolyást. A doge ebben az időben veszi fel a dalmát herczegi czímet. De azok a belső zavarok, melyek Byzanczban Basilios halálát, Velenczében pedig az Urseolok elűzését követték, újabb kifejlést engedtek az ily módon két legveszélyesebb ellenségétől megszabadult horvát nemzetnek. 1052-ben a régi uralkodó családnak egy ivadéka, Kresimir Péter nemcsak a királyi czímet használja, hanem újra ura Dalmácziának is.

Hálából azért, hogy Isten „tengeren és szárazon bővitette az ő hatalmát,” Kresimir-Péter dúsan megadományozza Szent-Chrysogonusnak jádrai, zárai monostorát. Az oklevélben még emlittetik a keleti római császár, és Jádrában székelő helytartója, Dalmácziának kapitánya.4 Azóta a görög uralom azon a vidéken lassankint megszünt. A horvát-dalmát király teljesen önálló és Szvinimir-Demeter, az utolsó horvát nemzeti király magától VII. Gergelytől nyeri koronáját és királyi czímének elismerését.


A horvát nemzeti dynastia korabeli oklevél kezdősorai.
(Agapita, Dabro tribun leányának 969 július 15-ikén kelt végrendelete.) Olvasásuk: In Chr(ist)i nomine (e)t eiusdem anno incarnacionis DCCCCLXVIIII, indictio(n)is XII. | sub die fere q(ui)nto decimo mense Julii in civitate Jadera, imperantibus | piissimis (e)t p(er)petuis augustis C(on)stantino et Basilio, cathedra ponitificali | regente Basilio ep(iscop)o (e)t dom(no) Maio priore. Maturiori na(m)que (e)t salubri c(on)silio a maiorib(us) p(ro)uisu(m) est, ut om(n)is homo ante dispensare (e)t deliberare | suas facultates debeat prius, qua(m) repentine calamitatis casu periculo | … eterne mortis metu urgueat, ne dijferente deliberatio aut articulu | … eat vi, aut idistributor in ultima corporis angustia | …
Az oklevél eredetije a zágrábi horvát országos levéltárban

Kresimir oklevelei mutatják, hogy a horvátoknál, úgy mint a magyaroknál, a királyság a nemzet egyesülését jelentette, a törzsfők, zsupánok oligarchiájával szemben. A király Nonában tartózkodik zsupánjaival, bánjaival és udvari káplánjaival. Az aláírók és tanúk közt a zsupánok az elsők, utána következik egy „dad” (senior), majd az udvari méltóságok a postelnik (kamarás), a királyi káplán, a volár (a királyi ökrészmester), a paizshordozó. Egy másik oklevélen a király nádorispánja (curialis comese) az első ugyan, de már az udvarbiró és a főpohárnokmester a zsupánok után soroltatnak csak el.5 Ez a származási aristocratia a délszlávoknál oly erős családi összetartásnál fogva mély gyökeret vert a népben, és az ország alig volt tekinthető másnak, mint az egyes törzsek igen laza confoederatiójának, melyet csak igen ritkán birt szorosabbra fűzni egy-egy király. A különbség a magyar viszonyokhoz képest abban áll, hogy itt a zsupa nemcsak törzs, hanem egy bizonyos terület is, (Nona, Licca, Brebir, Cetina stb.), a minthogy a lakosság le volt telepedve, továbbá abban, hogy itt az ispán és bán sokkal inkább senior, mint királyi kinevezéstől és kegytől függő tisztviselő. Ez a feudalis alap már magában véve is szinte lehetetlenné tette az állami hatalom erősebb szervezését, és a dalmácziai román városi lakosság és a szláv hóditók közti természetes ellentét még növelte a visszavonás elemeit.

Ezekhez a nehézségekhez, melyek magának a nemzetnek alakulásából származtak, járultak még az egyházi viszonyokból fejlődő viszályok.


San-Chrysogono kolostora Zárában

A déli szlávok közt a IX. századtól fogva elterjedt és uralkodóvá lett a Cyrill és Method-féle szláv liturgia. A Szvatopluk által elűzött morva papok nagy része ide menekült, és egyenes értesülésünk van a felől, hogy a morva nemzet egy része a magyar honfoglalás következtében a horvátok közt talált új hazát. Másrészt a dalmácziai városi püspökök csak úgy elitélték a szláv ritust és a glagolita irást, mint ahogy a frank püspökök a IX. században elitélték Method működését. Ebben a törekvésükben a XI. század óta nagy segitségükre volt az apostoli szék. II. Sándor pápa követe, Mainard apát, később cardinalis, 1062 után zsinatot tartott Spalatoban, melyben többek közt elhatározták, „hogy ezentúl senki se merje szláv nyelven szolgáltatni a szentséget, csak latinul vagy görögül, és azon a nyelven senkit se szenteljenek fel pappá. Azt is mondták, hogy a góth (t. i. glagolita) betűket valami Method nevű eretnek találta fel, ki azon a szláv nyelven hazugul sokat írt a katholikus hit tanai ellen, amiért is, mint beszélik, Isten itélete őt hirtelen halálra kárhoztatta. Midőn ezt a zsinati határozatot meghozták és apostoli tekintélylyel megerősitették, a szláv papok nagyon elszomorodtak, mert minden egyházukat becsukták. Be kellett szüntetniök megszokott tisztjöket.”6

II. Sándor utóda, VII. Gergely még kevésbbé volt hajlandó a nyelv kérdésében engedni. A nagy pápa II. Vratiszláv cseh herczegnek, ki beleegyezését kérte a szláv nyelvű isteni tisztelethez, így válaszolt: „Mi ezen kéréseket sehogy sem teljesithetjük. A ki gyakran forgatja a szentírást, az előtt világos, hogy a mindenható Isten nem ok nélkül akarja, hogy az néhol titkos és rejtelmes legyen, mert ha egész tisztán nyilvánulna mindenki előtt, talán vesztene értékéből s megvetésnek volna kitéve, vagy pedig a gyöngébbeket, kik félre értenék, tévedésbe vezetné. Az sem szolgál mentségül, hogy néhány vallásos férfiú eltűrte és elnézte azt, mit a nép a maga együgyűségében megkivánt. Mert az ifjú egyház sokat elnézett, miket később, a kereszténység megerősödésével, a hit növekedésével, a szent atyák elmés vizsgálattal kijavitottak. Szent-Péter tekintélyénél fogva tehát megtiltjuk, hogy megtörténjék az, mit tieid oktalanúl követelnek, neked pedig meghagyjuk, hogy a mindenható Isten dicsőségére minden erőddel szegülj ellene ennek a hiú vakmerőségnek.”7 Ha ehhez hozzá veszszük, hogy a coelibatusért való küzdelem abban az időben öltött nagyobb mértéket, és hogy ebben a pontban is eltértek a román papok a szlávoktól, világossá válik előttünk, hogy a vallásos kérdések tökéletesen felzaklatták a horvát-dalmát birodalom nyugalmát. Tamás esperes ki is mondja, hogy Lőrincz spalatói érsek idejében „kárhozatos schismának viszálya keletkezett Dalmáczia és Horvátország birodalmában.”

Körülbelül a felbomlásnak azt a processusát találjuk itt, mely a IX. század végén tönkre tette Szvatopluk birodalmát. A különbség abban áll, hogy itt a nemzetiségek is szembe állanak egymással, és hogy magok a horvát törzsek sem jutottak még igazi egységre. Nem csoda, ha az egyesiteni óhajtó királyok a román, a szigoruan katholikus elemre támaszkodnak. Kresimir, ki oly bőkezűen gondoskodott a zárai és spalatoi egyházakról, maga is Spalatoban keresett utolsó nyugvóhelyet, Szent-István templomában, hol már előtte is több király és királyné volt eltemetve.8 Vele úgy látszik kihalt dynastiája. A trónért többen harczoltak a zsupánok közül, különösen egy Slavizo nevű bitorló emlittetik. Végre Szvinimir Demeter zsupán, László sógora, ki már előbb is igénybe vette a magyar segitséget, kerekedett fölül. Az új király, bár sehol sem nevezi magát elődjei ivadékának, egészen azok dynastikus hagyományát követi. A belső zavarok ellen a római egyházhoz való szoros kapcsolatban keres támaszt.9 Az volt akkor, 1074-ben, az előre törekvő hatalom. Csakhogy ez a politika ép annyira alkalmas volt az uralkodótól elidegeniteni a horvátokat, mint ahogy kétségtelenül megnyerte részére a római városokat.

Szvinimir, vagy amint kútfőink nevezik, Zolomér királynak megmaradt oklevelei a mély vallásosság szellemét lehelik. 1076 októberben Szent-Péter spalatoi egyházában Gebizo pápai legatus által zászlóval, karddal, kormánypálczával és koronával felruházva (investiálva), a papságnak és a népnek megegyező akaratával királynak kiáltották őt ki. Ő aláveti magát azoknak a feltételeknek, melyeknek teljesitését Gergely abban az időben Géza királyunktól hiába követelte. „Fogadom, és megigérem, – így szól – hogy változatlanul megteszem mindazt, mit ő tisztelendő szentsége meghagy, t. i. hogy mindenben megőrzöm az apostoli szék iránt való hűséget, és bármit rendel el az apostoli szék vagy az ő legatusa ebben a birodalomban, azt fentartom. Az igazságot gyakorlom, megvédem az egyházat, gondoskodom az egyházat megillető első termésről és tizedről, utána nézek annak, hogy a püspökök, papok, diaconusok és aldiaconusok szabály szerint szüzességben éljenek, oltalmazom az özvegyeket, az árvákat és szegényeket. Megsemmisitem a tilos, rokonok közti házasságot, ellenben a törvényest fenntartom, nem engedem az emberekkel való üzérkedést és isten segitségével mindenben méltányos leszek. Évenkint, az Úr feltámadása napján, 200 byzanczi aranyat fizetek adó gyanánt Szent-Péter primatusának és arra kötelezem utódaimat is.”10 Az egyházi hűbéresnek látjuk ezekben tökéletes, minden állami önállóság eltörléséig menő képét.

Szvinimirt egyrészt a pápai oltalom, másrészt László királyunk hatalmas karja tartotta trónján. VII. Gergely 1079-ben egy Wezelin nevü „nemes lovagot” felszólít, ne támadjon az ellen, kit az apostoli szék Dalmáczia királyaul rendelt. Tudja meg, ha megmarad makacsságában: „Szent-Péter kardját fogjuk kirántani vakmerőséged ellen”.11 Ha van panasza a király ellen, forduljon a pápa itéletéhez. László pedig már herczeg korában is megoltalmazta sógorát a karantánok ellen, és amint uralomra jutott, még erősebb védelmet nyujthatott neki lázongó jobbágyai ellen. Ennek a kettős védelemnek köszönheté az utolsó horvát király, hogy, mint egy oklevélben mondja: „Isten különös kegyelméből nyugalom és csend uralkodott egész birodalmában.”12 De bár megvolt benne a szándék „senkit ki nem zárni kegyéből”, világos, hogy ezen kettős függő állásában nem segithetett azon a nemzetiségi és egyházi megoszláson, mely szervezeti hibája volt királyságának. A pápához való viszonya következtében szükségkép a szláv papok ellen kellett fordulnia Egyenes értesülésünk is van arról, minő ragaszkodással viseltetett a király Lőrincz érsek, a románok természetes feje és vezére iránt, „kit mintegy atyául fogadott”.13

Ez a jóakaró gyönge király egyenes utód nélkül hunyt el 1088-ban vagy 1089-ben. Fia Radován, kit magyar neje szült neki, csak az ő életében emlittetik, de halála után nem. Nem volt már senki, a ki korlátba tarthatta volna a zsupánok nagyravágyását, kiket a király mellőzése okleveleiben alig emliti e czimet – méltán bánthatott István, ki magát a régi királyok utódának mondotta, erre hiába tett kisérletet. Nem volt senki, kinek ereje lett volna összetartani a nyelvre, szokásra, műveltségre annyira külömböző népességet. Igazi anarchia következett be.

Ennek az anarchiának vetett véget a magyar hóditás.

Krónikánk, mely e helyen épen nem oly részletes, mint az esemény fontossága megkivánná, ily szavakkal adja elő László hadjáratát. „Ő vetette alá először Dalmácziát és Horvátországot monarchiájának, örökös joggal. Mert midőn Zolomer király gyermekek hátrahagyása nélkül halt meg, az ő neje, László király nővére, férje ellenségeitől sok sérelemmel illetve, Krisztus nevében esdekelt, hogy testvére segitse meg őt. Ezt az igazságtalanságot László keményen megtorolta és Horvátországot s Dalmácziát egészen visszaadta növérének, aztán meg a királyné által saját birtokává tette. Ezt pedig nem kapzsiságból cselekedte, hanem azért, mert királyi jog szerint őt illette meg az örökség. Zolomer király ugyanis első fokban atyafia volt, más örököse pedig nem maradt.”14


Szvinimir király oklevele.
A zágrábi országos levéltárban

A dalmata történetiró előadása valamivel kimeritőbb. „Abban az időben meghalt Szvinimir király, s nem hagya maga után utódot örökösül; és így kiveszvén a királyi sarjadék, nem volt senki, kire törvényesen szállott volna a horvátok királysága. Ezért a főurak közt nagy egyenetlenség támadt és midőn külön-külön, majd ez, majd amaz bitorolta uralomvágyból a hatalmat, számtalan rablás, préda, gyilkolás és minden más bün származott ebből. Nem szüntek meg egymást üldözni, megrohanni, megölni, napról napra. Ebben az időben egy szlavóniai mágnás, ki a törzsebeliektől sok igaztalanságot és nagy kárt szenvedett, kétségbe esve sorsán, Magyarországba menekült. László királyhoz fordult és beszéd közben felszólitotta őt, hogy induljon haddal Horvátország elfoglalására. és meghóditására. Bizhatik abban, hogy nem igen talál ellenállásra, mert a trón üres és a királyságnak senki sem viseli gondját. László király hajlott a tanácsra és késedelem nélkül, számos sereget gyüjtve, eljött és megszállotta az egész földet a Drávától egészen a Vasas hegységig,15 minden akadály nélkül. Azután átment a hegységen és elkezdte foglalni a várakat és erősségeket. Sok csatában összecsapott a horvát nemzetségekkel, de mivel ezek meg voltak oszolva és sehogy sem segitettek egymásnak, a király könnyen erőt vett rajtok. A tenger mellékére azonban nem jutott el, mert hirt véve, hogy idegen nemzet tört királyságába, ismét hazafordult. Ez a király nemcsak fegyverben volt derék, hanem hite és szentsége által is kiváló.”16

Mindkét tudósitás megegyezik tehát abban, hogy a horvát dynastia kihalt és ennek következtében anarchia állott be. A magyar azonban arra helyezi a súlyt, hogy a hóditás teljesen jogos; László mint törvényes örökös teszi kezét az országra. Nővére, kit a horvát oklevelek Lepának (szépnek) neveznek, reá ruházza jogát és eltünik. Tamás esperes nem a királynénak, hanem egy horvát főurnak tulajdonitja a magyar beavatkozást.17 Nála az örökösödés kérdése egyáltalában nem játszik szerepet. Az uratlan országnak szüksége van hatalmas fejedelemre, ki a felbomlott társadalmi rendet helyreállitani akarja is, birja is. Ezt a fejedelmet Lászlóban találták meg a horvátok. A magyar hóditásnak ez az igazi jogczime.


László király Horvátország meghóditása végett átkel a Dráván.
Székely Bertalan falfestménye a pécsi székesegyházban

Mert az, hogy Horvátország hóditott tartománya volt a magyar királynak nem szenved kétséget és csak is abban a korban lehetett ezt kérdésessé tenni, melyen a nemzetiségi vágyak elöltek minden történeti érzéket. László teljes királyi hatalommal lép ott fel, és midőn eltávozik, unokaöcscsét Vilmost rendeli ott kormányzóul18 Álmost erős magyar őrség veszi körül, nemcsak az ő biztossága, hanem a birodalom nyugalma végett. A magyar vitézek sűrün jártak a „hadi uton,” mely Fejérváron, Segesden, Vaskán, Zágrábon, Petrinián, Topuszkón és Bihácson át ment a Kis-Kapella déli aljában a hegyes Korbáviába.19

A magyar fegyverek csengése már elhatott a tengerparti városokba. Az olasz városok tudatában lehettek annak, hogy nemsokára urat cserélnek. Egyelőre azonban örvendhettek a gonosz szlávok baján.20 Azt mesélték, hogy Zvonimirt tulajdon népének gyülése ölte meg és a király utolsó lélekzetével elátkozta tulajdon népét, ugy hogy többé soha se legyen saját véréből való ura, hanem idegen fejedelmeket legyen kénytelen szolgálni. Igy aztán a magyarok, Zvonimir sorsának hallatára, elfoglalták az egész országot és a horvátokat mint a királyuk ellen lázadókat és gyilkosokat szolgaságba hajtották.21

Ez későbbi, szinezett monda. A magyar király hóditása nehezen volt egyértelmü a horvát nemzet teljes elnyomásával. Annak a jó gyalogos katonaságnak, mely a hegyes vidékről kikerült, nagy hasznát lehetett venni és ha a horvát urak hiveknek mutatkoztak, nem lehetett őket kizárni Álmos udvarából. Magyar rendszerü közigazgatást csak a Szávától északra eső részben állítottak fel, hol valószinűleg már azelőtt is túlnyomó volt a magyar befolyás. Ez az addig elhanyagolt, erdős vidék, most mint átkelő, mint a magyar hadak nagy országutja, kiváló fontosságúvá lesz. Itt, az igazi Horvátország határán alapitotta László a zágrábi püspökséget.


Szent-László palástjának állitólagos maradványa.
A zágrábi székesegyház kincstárában. Fénykép után

László semmikép sem volt kötve sem Szvinimir hagyományához, sem a pápa iránti hűbér által. Ő mint egészen részrehajlatlan biró foghatott az egyházi ügyek rendezéséhez. „Az igen nemes László király uralma alatt, midőn az esztergomi érsekség primatusát Acsa igazgatta, Fábián volt a bácsi érsek, Kozma a veszprémi püspök, Gyula nádor, Grab somogyi ispán: az emlitett király ezeknek és más nemeseknek tanácsára felállitotta a zágrábi püspökséget.”22 Ez a püspökség kezdettől fogva a magyar egyházi szervezet kiegészitő tagja, és az oklevél ép oly kevéssé emliti Horvátország metropolitáját, a spalatoi (salonai) érseket, mint bárminő horvát főurat vagy méltóságot, még Álmost sem véve ki. Alapitásának egyházi és politikai jelentőségét egyaránt kifejezi, hogy István, a szent király lett patronusa. A későbbi Szlavónia, a mai Horvátország akkor illesztetik be a magyar államnak, de egyuttal a kulturának közösségébe.

Mert István szellemének és hagyományának megfelelően az uralom itt egyértelmü volt a téritéssel. Azon a rengeteg erdőkkel és mocsarakkal boritott földön még túlnyomó volt a pogányság. „A püspöki gondnak az igazság útjára kell tériteni azokat, kiket a bálványimádás tévelygése isten tisztelésétől elidegenitett. Ennek a tudatlan népnek oktatására alkalmas embert talált, egy tiszteletes életü Duh nevű csehet, kit káplánja Fancsika által azon egyház pásztorául felavatott. Az egyház személyzetét pedig Somogy és Zala ispánságaiból rendelte.” Tán nem tévedünk, hogy a szláv felfogáshoz való közeledést találunk abban, hogy épen cseh emberre volt itt bizva a térités munkája. Ne feledjük, hogy Csehországban még nagyban dívik az anyanyelven való isteni tisztelet, Method hagyománya.

*

Láttuk, hogy László nem fejezhette be Szvinimir birodalmának meghóditását. Midőn a magyar lovasság élén már leszállani készült a Zermagna völgyébe, Novigrad és Zára felé, az a hir, hogy a kúnok szerte pusztitják országát, gyors visszatérésre birta.

A kúnok Komnenos Alexios görög császár érdekében a Balkán-félszigeten barangoló besenyők ellen folytattak kemény háborút. Miután azokat legyőzték, egy csapatjok Magyarország felé indul. A vad népnek hazánkra való úszitása egészen megfelel Komnenos egyéniségének és akkori politikájának. Dalmácziának, melyet a magyar fegyver akkor kezdett fenyegetni, ő volt névleges birtokosa.

„Ezek után egy Kapolcs nevü kún vezér, Korol fia, erős sereggel betört Magyarországba. Kizsákmányolta az erdőelvi tartományt és magával vitte annak zsákmányát. Erdély elpusztitása után átkelve a hegységen, Biharhoz jutott és néhány napon át az Umsóér körül vesztegelt.23 Azután Tokajnál átkelve a Tiszán, seregét három csapatra osztotta, kettőt a homokos vidék felé küldött, a harmadikkal pedig a Tisza mellékén portyázott.24 Portyázva és zsákmányolva eljutottak Becséig nagy zsákmánynyal és ott elhatározták, hogy hazafelé fordulnak. Azt mondták: harczolva jöttünk, most vadászva megyünk vissza. Mert annyi prédát vittek magokkal Magyarországból, mennyit soha egy nemzet sem ragadt el. A nemesek nejeit és gyermekeit is magokkal hurczolták az inségbe. László király pedig övéivel ezalatt Szlavóniában volt. Midőn haza tértében megtudta mi történt, oly gyorsan sietett oda, a mint csak birt és sebes nyargalással utolérte őket a Temes folyónál. Ők pedig azt hivén, hogy egészen szabadok, többet törődtek a vadászattal, mint a háborúval. László király igy szólt vitézeihez: jobb nekem veletek meghalnom, semhogy azt lássam, mint hurczolják rabságba hitveseiteket és fiaitokat. Sirva mondta e szavakat, aztán vörös zászlóval kezében legelől rohant a kunok táborának. Az Úr összezúzta a kúnokat a magyarok ábrázata előtt.”

„László király pedig igy kiáltott vitézeinek: ne öljük meg ezeket az embereket, hanem fogjuk el őket és, ha megtérnek, hadd éljenek. Kapolcs és vele népének szine-java elesett a csatában, de igen sokan fogságba jutottak és az egész seregből csak egy Eszembő nevű harczos menekült el hirmondónak.25 A király pedig ezért a győzelemért hálát adott mind az egész népével a mindenható istennek, ki kiragadta őket ellenségeik kezéből. Azt a folyót pedig a pogányok miatt mind a mai napig Pogánydinak nevezik.”26


A kúnok hódolása.
Miniature a bécsi képes krónika 98. lapján

Ezzel a nagy csatával azonban nem volt vége a hadjáratnak. Hisz a kúnoknak csak egy törzse vagy „herzog”-ja szenvedett vereséget. „Amint a kúnok a menekült harczostól megtudták a történteket, nagyon elszomorodtak. Esküvel fogadták, hogy meg fogják boszulni Kapolcsnak halálát; követeket küldve a királyhoz, fönnhéjázó és megvető szavakkal azt követelték tőle: bocsássa el a foglyokat. Gúnyt űztek a királylyal és meghatározták, mely napon törnek Magyarországra, László ennek hallatára mosolygott és tudva, mely nap lépik át a határt, eléjök lovagolt, mert nem akarta, hogy elpusztitsák országát. Egy szombati napon kora reggel, a Duna mellett reá rontott a kúnokra. Első rohamában a király leszúrta Ákost, a kúnok vezérét. Euzény, kinek hűségét gyanúba vette a király, az nap híven és férfiasan szolgálta.27 Az Úr pedig összezúzta a kúnokat a magyarok szine előtt, és a király diadalmasan tért vissza.”

Az 1091-iki kún támadás némileg hasonlitható a 895-iki nagy besenyő járáshoz, mely a magyarokat Etelközben érte és a honfoglalást vonta maga után. Akkor is távol volt a magyar hadsereg, és a visszamaradtak nem birtak gátat vonni a vad ellenség elé. Most is nagy volt a veszély és veszteség. Keleti Magyarország elpusztúlt, mialatt a király Horvátországot csatolta birodalmához. De bár az ország keleti, sík része még nyitva állott a pusztai népek előtt, annak elhagyásáról vagy átengedéséről nem lehetett szó. A magyar már meggyökerezett ezen a földön, nemcsak családját, gulyáit, méneseit védte, hanem otthonát, hazáját. A királyság történeti jelentősége épen abban áll, hogy az ország minden része egyaránt számithat a közhatalom védelmére. Ez a hatalom elég erős ahhoz, hogy a betörő ellenséget, midőn az már biztosságban véli magát, megsemmisitse, az uj prédálási kisérletnek pedig már az ország határán, a Vaskapu körül útját állja. Amint a magyar nemzet lemondott a pusztai népeknek pásztorkodó, rabló élete módjáról, egyuttal fennállását az előbbinél sokkal szilárdabb alapra helyezte. Léte e földön már nem függött egy hadjáratnak jó vagy balsorsától.

Magyarország helyzetét László idejében e szempontból összevethetjük azzal, melyet Németország I. Henrik és Nagy-Ottó idejében elfoglalt. Akkor a német törzsek, alkotják a nyugati világ bástyáját a kelet ellen; később, midőn Cseh-, Lengyel- és Magyarországok megtértek, ez a feladat reájok, első sorban pedig épen hazánkra háramolt. Megoldásához László nem választhatta egészen azokat az eszközöket, melyeknek a német királyok sikereiket köszönhették. Sokkal gyérebb volt még a népesség, sokkal kevésbbé előhaladott a telepedés, különösen a legjobban veszélyeztetett keleti részen, semhogy a várak és városok rendszerét egészen ki lehetett volna fejleszteni. Épen azon oknál fogva nem igen lehetett még nagyszámú pánczélos lovasságot vezetni a könnyű lovas rablók ellen, bár ebben a tekintetben a régi magyar aristocratia szaporodása német, olasz, horvát elemekkel jelöl bizonyos haladást.

A védelem eszköze inkább olyan volt, minőt a régi rómaiak és a frankok alkalmaztak: a határvonal megerősítése és megrakása erős katonai telepekkel. Ilyen telepek már régóta voltak a nyugati és délnyugati határszélen. László törvényei mint külön rendről szólnak az őrökről. Az őr szóval egyértelmű a székely név.28 Székelyeket nemcsak Erdélyben találunk, hanem a Vág mellett is. Külön, a magyartól elütő néptörzsre nem lehet gondolni arra hiányzik minden alap, és az a történeti monda, mely a derék székelységet a nagy hún király utódjaivá avatta, alig lehet régibb a XIII. századnál, és alig jöhetett létre a német Nibelung epos és a Jordanes-féle latin traditio ismerete nélkül.

A Meszesnél és Királyhágónál volt kelet felé régente Magyarország kapuja, bejárása. Erős kőkapuk voltak ott és a levágott fákból összerótt gyepü jelölte az ország határát.29 A mi azon túl feküdt, az erdőelvi tartományban, nem részesült más védelemben, mint a melyet a bérczek nyujtottak. Kútfőink elég gyakran szólnak a XI. században kún és besenyő betörésekről, de csak általában szólnak Erdély pusztulásáról, a helyek megjelölése nélkül és csak a Királyhágón innen emlitenek névszerint várakat és városokat. Székelyeknek, kik lakóhelyök fekvése szerint először lettek volna hivatva megküzdeni az ellenséggel, sehol semmi nyoma. Ez okozta, hogy nemcsak az erdélyi, bár még gyér telepek pusztultak el, hanem hogy a romboló ár egyszerre érte Magyarország derekát: Ung, Borsova, Bihar megyéket.

László ideje óta nem hallunk többé kelet felől, kún betörésről. Pedig a kún még hatalmas rabló maradt: az oroszok és lengyelek elégszer megsínylik még portyázását. Ennek a feltünő jelenségnek nem tudjuk más magyarázatát adni, mint a székelyeknek ezen időben történő letelepitését az erdőelvi tartomány középső részén, a Hargita aljában, a Maros és Küküllő mentén. Magok a székelyek mindig Udvarhely és Maros székeket tartották a legrégiebbeknek. A többi innét rajzott aztán kelet, délkelet és nyugat felé. Nyelvi okokból azt kell hinnünk, hogy ide kiválóan a Dunántúli vidék lakóit küldte a király. A székely nyelvjárás valamennyi közt a Dunántúl déli részén divóhoz áll legközelebb.30 Különben is ez az a korszak, a melyben a német birodalom belső zavarai és a szomszéd osztrák, bajor és karantán fejedelmekkel való tartós jó viszony következtében lényegesen csökkenteni lehetett azt a hatalmas őrséget, mely több mint egy századon át, a politikai helyzet követeléseihez képest, leginkább az ország nyugati kapuit tartotta megszállva.

A miben a székelység alkotmánya, berendezése későbbi időben külömbözött a magyarságétól, a miben különös népi karakterének bizonyitását akarták találni, szintén csak úgy magyarázható meg, ha a telepítést épen ezen korba helyezzük. Korábban nincs meg a magyarságnak az a letelepedett, megszállott jellemvonása, mely a székelynek oly kiváló sajátossága. Későbben pedig, Kálmán király idejétől fogva, mind erősebb gyökeret ver közte a hűbériség, melynek a székely intézményekben semmi nyoma. Az ágaknak és nemeknek szoros összetartása, a közös birtokjog egy neme, az egész alkotmánynak kiválóan katonai czélja, mind a XI. századi Magyarországra mutatnak, mint szülő anyára. De mig az anyaország, történeti fejlődése következtében, lassankint más feladatokat is kénytelen elvállalni, mint a minőket a hadakozás ró reá, a székelység politikai helyzete, és igy társadalmi és gazdasági szervezete is századokon át változatlan marad. Az első Árpád-királyok korának Magyarországa ott szinte megkövesedett, és a székely intézmények az akkori társadalom képének felvilágositására szolgálhatnak.

Tán nem tévedünk abban sem, bár egyenes adatunk felőle nem maradt, ha a székelység megalapitásában a magyarság mellett egy más népelemnek is tulajdonitunk részt: a besenyőnek. Magyarország tele volt e régi félelmes ellenségének elszórt romjaival. Ott voltak Sopron vidékén, ott Somogyban, ott a Jászságban, a közép Tiszánál, ott az alsó Dunánál. Épen a kún elől menekülnek ide. Ha valahol, épen ez örökös ellenség határán lehetett számitani bátorságukra, hűségökre.

Ez volt tehát az ország védelmének egyik, más nemzeteknél már kipróbált, nálunk századokra kiható, nagy jövőre hivatott módja.

A másik mód, melyet a hagyomány sokkal egyenesebben összefűz László emlékével: a foglyúl ejtett régi ellenségeknek a birodalomba való betelepitése. Ezt a módot nagyban gyakorolták a régi keleti nagy világbirodalmak; és a római császárság politikájának is egyik főeszköze volt a barbároknak: gótoknak, frankoknak, vandaloknak, húnoknak a birodalom elpusztitott tartományaiba való telepitése és katonai czélokra való felhasználása. A byzanczi császárság folytatta ezt a hagyományt. Még a XI. század közepe táján is végbe ment egy ily nagy telepités: a besenyőké Bolgárországban. Ugyanez a nép, mint láttuk, Magyarországon is megszállott több helyen.

Telepitésre alkalmas, üres, vagy aránylag néptelen helyül az ország közepe kinálkozott. Kiemeltük már, hogy a magyarok a honfoglalás idejében leginkább a Dunántúli vidéket és a végeket szállották meg sürűbb tömegekben. Egyetlen egy hagyomány sincs, mely valamelyik törzsnek a Duna-Tisza közén juttatna területet. A közép Tisza vidékén, Egertől le Alpárig, ezen időig nem emlittetik egyetlen helység vagy vár sem: sehol sem épitettek ott egyházat vagy monostort. Itt a jazygok régi földén már előbb is szállottak meg besenyők: a szászti monostor emberei közt ők is emlittetnek. Valószinű, hogy a Zagyva-melléki Jászságnak ők szolgáltatták a legrégibb, tán legfontosabb, alkotó elemét. A hagyomány szerint arra a vidékre, de tovább keletre a Tiszántúlra is, a Berettyó torkolata vidékére telepitette László a Kapolcs elleni csatában elfogott kúnokat. Őt tekintik a Nagy-Kunság megalapitójának.


A Hargita az Oltárkővel.
Természet után rajzolta Székely Árpád

Ebben az uj lakosságban ismét oly elemet nyert az ország, mely békében és harczban megújitotta a vezérek korának hagyományait. A besenyő és kún ott a mérhetetlen síkon csak úgy terelgethette a nyájait, csak úgy vándorolhatott nagy szekerével, mint azelőtt a Fekete tenger melléki síkságon. Itt is megőrzi személyes szabadságát, harczi vágyát, a lovas és nyilas harczban való ügyességét. Ezek a tulajdonságai katonailag annál értékesebb elemévé tették őt a magyar hadseregnek, minél inkább fogy idővel, a letelepedés következtében a tisztán hadnak élő magyar fegyvereseknek száma és gyakorlottsága.

Törzsrokonaiktól nagy térség által elválasztva, körülvéve a magyarság tengerétől, ezek a török népszigetek, bárminő conservativok voltak egész lényöknél fogva, idővel elmagyarosodtak, megtértek, és a mint lakosságuk növekedtével szűkebbé vált területök, meg is telepedtek, földművelőkké lettek és életmódban is összeolvadtak a magyarral.

*

Ha akár a fejedelem egyéniségét, akár a nemzet belső erejét és egységét tekintjük, egész Európában alig találunk államot, mely akkor a magyart felülmúlta volna, talán Hóditó Vilmosnak anglo-normann birodalmát kivéve. Horvátország megszerzése, Erdély biztositása azonban csak részben tüntetik fel a magyar király tekintélyét és hatalmát. Ha azt egészében akarjuk felfogni, tekintetbe kell venni viszonyát a többi szomszédhoz is, ki nem annyira fegyverrel, kényszerítve, mint önként meghajolva felsősége előtt, ismerte el hatalmát.

Az Árpádok azon ága, mely Bélától származott, minden szomszéd ország közt Lengyelországgal volt legállandóbb, barátságos összeköttetésben. Még a Salamon elleni hadjárat eldöntésében is része volt a „merész” II. Boleszlónak, ki felvette a királyi czímet, és magát és méltóságát a németekkel szemben is fenn tudta tartani.

Boleszló a németek, olaszok és pomeránok ellen kivívott diadalok után korlátlanul törekedett uralkodni országában. Ez a törekvése ellentétbe hozta őt Szaniszló krakói püspökkel, a ki őt kiátkozta. A király a főpaptól sem tűrt ellenmondást és midőn az a gyanúja támadt, hogy Szaniszló ellenségeivel ért egyet, keserű boszút állott rajta. Ugy beszélték, hogy az oltárnál ölte meg a püspököt.31 Hasonló volt az eset ahhoz, melynek száz évvel később Anglia nagy érseke Becket Tamás esett áldozatáúl. Szaniszlót a lengyel egyház szabadságának vértanuja gyanánt tisztelték és a XIII. században szentté is avatták. Boleszlóban nem volt meg az a hatalmas energia, mely II. Henrik trónját Angliában a canterbury-i primás megöletése után is fentartotta. Nemessége ellene fordult. Örült az alkalomnak, hogy megszabadulhasson attól a királytól, kit örökké harczba, háborúba kellett követniök, gazdaságuk, családjok elhanyagolásával. „Mert mialatt Lengyelország nemesei hét éven át hadjáratokban forgolódtak, otthon maradt rabszolgáik akaratjokra hajlitották nejeiket és leányaikat. Némelyik a férfiak hosszas távolléte által kifáradva esett szolgai ölelésbe, más kétségbeesésből, mások meg engedve az erőszaknak. A rabszolgák elfoglalták az urak házát és ágyát, várakat építettek és a mint azok haza tértek, harczra készültek ellenök. A nemesek pedig ezek hallatára, a király engedelme nélkül, haza tértek, legyőzték a rabszolgákat, megbüntették azokat a nőket, kik önként szegődtek azokhoz, és ismét birtokukba vették, mi az övék volt. A király meg akarta őket büntetni engedetlenségökért, mire a jámbor püspök kizárta őt az egyházból.


Besenyő sirlelet Csorna-Csatárról.
(Bronz torques és karikák, lándzsa-csúcsok, zablák és kengyelek.)
A soproni múzeumban.
Az Archeologiai Értesitő reproductioja után

A közel egykorú Gallus, a lengyelek első krónikása, nagy óvatossággal szól az esetről. „Hogyan üzték ki Boleszló királyt Lengyelországból, azt hosszas volna elbeszélni. De azt szabad mondani, hogy kereszténynek nem szabad kereszténynek bűnét annak testén megtorolni. Mert az ártott neki annyira, hogy vétekre vétekkel válaszolt és a püspök árulását tagjainak csonkitásával torolta meg. Nem mentjük ki az áruló püspököt, de az ily rútul boszút álló királyt sem igazoljuk, csak azt mondjuk el, mikép fogadták őt Magyarországon.”32

László nem úgy fogadta unokatestvérét, mint a hogy idegent, jövevényt vagy egyenlő rangút szoktak fogadni, hanem úgy, „mint a hogy a lovag a fejedelmet, vagy a hogy a herczeg a királyát vagy a császárt köteles fogadni.” Abban az időben, midőn a számüzött uralkodó még egy parasztnak sem parancsolt, a hatalmas magyar király leszállott lováról és alázatosan, gyalogszerrel ment eléje, üdvözlésére. Boleszló gőgjét még ez a szelid megalázás sem fegyverezte le. Igy szólt: ezt én neveltem föl Lengyelországban; én tettem meg magyar királynak. Nem is illenék, hogy úgy tiszteljem, mint velem egyenlőt; lóhátról csókolom meg, mint valami jobbágyomat. László ezt kissé rossz néven vette és kitért útjából, hanem azért királyi módon gondoskodott ellátásáról egész országában. Azután barátságosan, jó egyetértésben éltek együtt, mint a testvérek. Hanem a magyarok jól megjegyezték magoknak a dolgot, nem jó szemmel nézték a vendéget, és meglehet, hogy siettették halálát.33 Ez az elbeszélés, bár nem egészen hiteles, kellő világitásba helyezi a bukott királynak törhetetlen dölyfét és dicső rokonának keresztényi erényét.

A magyar király magánál tartotta és felnevelte Boleszló fiát, Meskót, és midőn az felserdült, megszerezte neki atyja trónját. De a nagyreményü ifju nem sokára meghalt. Azt mondták, azok mérgezték meg, kik attól tartottak, hogy boszút áll atyjáért.34


II. Boleszló lengyel király.
Matejko János rajza; a Perles Mór bécsi könyvkiadónál megjelent » Polens Könige und Herrscher« czímü diszmunka reproductioja után

Ezt a beavatkozást a lengyel ügyekbe viszont a magyar krónika szinezte ki. „Betört Lengyelországba, a lengyelek megütköztek vele, hanem isten segítségével a magyarok diadalmaskodtak. Azután három hónapon át ostromolták Karakó várát. Az ostromlottak és a megszállók szükséget kezdtek szenvedni. A király és jobbágyai pedig meghagyták a magyaroknak, hogy mindegyik hozzon az éjnek csendjében egy bocskornyi földet, a mi úgy is történt. Igy a vár előtt nagy halmot emeltek abból a földből, fölül meg behintették liszttel. A megszállottak pedig látva, hogy a megszállók bővelkednek élelemben és soká ott maradhatnak váruk előtt, átadták a várost, és a király feltételei szerint elfogadták a békét.”35 Nem más ez, mint népszerü kisérlet a Krakó melletti, emberi kéz alkotta waveli domb eredetének megmagyarázására. Hanem azért abban, hogy László Boleszló fiának javára, Ulaszló Hermann ellenében, ki a csehekkel állott szövetségben, hathatósan befolyt a lengyel ügyekbe, alig lehet kételkedni.

Lengyelországban nagy tiszteletben tartották László emlékét, büszkék voltak arra, hogy félig-meddig honfitársuknak nevezhették. „Egyaránt kiváló volt testileg és jámborsága által. Ez a László ifjú korában Lengyelországban nevelkedett, és szokásaira, életmódjára nézve olyan volt mint egy lengyel. Azt mondják, nem is volt Magyarországnak több ilyen királya, de még a föld sem oly termékeny, mint az ő idejében volt.”36

Csehországhoz nem kötötte őt oly szoros viszony. Hű sógora a morva Ottó 1086-ban meghalt és nem maradt semmi értesülésünk arról, hogy annak özvegyét és árváit megvédte volna Vratiszláv király kapzsisága ellen. Ha a csehekkel hadakozott, mint ezt krónikánk megemlíti, ugy e hadjárat csak a lengyel viszonyok következése volt. „Onnét átment Csehországba, onnét sok rabot hozott el, és nagy győzelemmel, vigassággal tért haza.”37 Később Nagy-Lajos egy oklevele épen Lászlónak tulajdonítja a határ kiigazítását és kitüzését Csehország felé.38 Nem igen volt már, mi a jó egyetértést és szomszédságot zavarhatta volna, és a cseh fejedelmek gyakori viszálykodásaikban a magyar király udvarát tekintették legbiztosabb menhelyöknek.

Cosmas, a régi cseh krónikás két ilyen esetet beszél el.

Gebehard prágai püspök, Vratiszláv király öcscse, nem fért meg bátyjával. A személyes okokhoz egyházpolitikai is járúlt: a püspök III. Kelemennek, a császári párt ellenpápájának (Wibertnek) táborához tartozott, a király pedig II. Orbánnak, VII. Gergely politikája folytatójának hódolt. „A püspök Rómába akar menni, hogy ott panaszt emeljen az egyházán elkövetett sérelem miatt, de barátjainak tanácsára előbb régi barátjához, László pannon királyhoz fordúl, előadja neki ügyét és kéri, segitse őt római útjában. Nem tudta, milyen sors várt reá. Mert az nap, midőn először ment a királyhoz, súlyos betegségbe esett. Közel voltak Esztergomhoz (tán Dömösön) és a király vendégét oda küldte, hajón, hogy az ottani érsek ápoltassa.39 De Gebehard egy hét lefolyása alatt ott meghalt.” (1090 június 26.) Büdinger e történet elmondásánál kiemeli, hogy László ebben az esetben is, mint előbb Boleszlóval szemben, híve marad régi barátainak még akkor is, ha azok a szent-székkel ellenkezésbe jutottak.

Ugyancsak hozzá fordúlt Vratiszláv király fia, Bretiszláv herczeg, midőn őt atyjának haragja fenyegette. „Bretiszláv meggondolva azt, hogy a vitéz mit sem ér fegyver, a vezér meg vitézek nélkül, inkább keresett lovagjaival idegen kenyeret, semhogy hiveitől elszakadva, otthon békét nyerjen atyjától. Csakhamar kétezer vitéz, magával víve marháját és rabszolgáit, kisérte Bretiszlávot a magyar királyhoz. László szívesen fogadta őt, mint atyafiát, és vitézeinek átengedte Bán helységét, Trencsén vára közelében. Ez a hely erdők és hegyek közepette fekszik és igen alkalmas a vadászatra. A szükséges élelmet a király parancsára a szomszéd vidék szolgáltatta nekik. Bretiszláv herczeg kevesed magával ezalatt a királyi udvar élvezeteiben vett részt.”40 Bretiszláv csak egy év múlva tért vissza, és miután atyja és nagybátyja Konrád meghaltak, 1093 szeptemberben elfoglalta ősei trónját.41


II. Bretiszláv ezüst denára.
Előlapján a herezeg álló alakja, BRVCZEVS + körirattal; hátsó lapján balra néző fej; a körirat olvashatatlan

Tán a horvát bonyodalmak okozták, hogy a horvát hadjárat ideje óta határozottan közeledett IV. Henrikhez. A császár már sehogy sem látszhatott veszedelmesnek Magyarország függetlenségére nézve. László családi összeköttetése az ellenpárttal megszünt; neje Adelheid 1090 májusban meghalt. 1091 karácsonyra találkozást határozott a két uralkodó. Ezt a találkozást azonban Welf bajor herczeg, a pápai párt zászlótartója, meghiúsitotta és később sem igen jöhettek már össze. A politikai okhoz járult a szorosan vett egyházi is. Orbán pápa, ha nem is követelte a koronák függését, mint elődje Gergely, de teljes lemondásukat sürgette az investitura jogáról. László pedig ebben a pontban ép oly kevéssé engedte megnyirbálni kormánya jogát, mint bármely másban. Az elvi ellentétet személyes indokok is élesitették. László elhatározásait semmiben sem rendelte alá a pápai párt igényeinek. A pápa iránti tisztelet ép oly kevéssé tartotta vissza attól, hogy kezet nyujtson a kiátkozott IV. Henriknek, ha politikája úgy kivánta, mint ahogy a pápai átok nem téritette őt el a Boleszló és Gebehard iránti barátságától. Pedig az excommunicáltakkal való szövetség VII. Gergely átka szerint, melyet Orbán is megujitott, anathemát vont maga után. Nem is szenved kétséget, hogy az orthodox pápai párt, és maga Orbán pápa is, Szent-László királyunkat a schismaticusokhoz, az ellenpápa, a mint mondták: az eretnek vezér hiveihez számitották.42

Sokat is beszéltek a pápai hivek Németországban az addig Szent-Péter védőjének nézett magyar királynak ezen reájuk nézve meg nem magyarázható állásváltoztatásáról. Ennek tulajdonitották a csodákat és jeleket, melyek akkor hazánkban megtörténtek. „Egy hegy beleomlott a Dunába, mi a folyamot medre elhagyására kényszeritette s nagy terület elárasztását vonta maga után. Másutt a száraz földön egyszerre egy tó tört elő – talán a Fertő – egy más tóból pedig hirtelen egy hegy merült fel. A Tisza három napig vérrel folyt. Hallatlan földrengés volt, ugy hogy az emberek meg sem állhattak lábukon. Roppant és századok óta nem észlelt égiháború rémitette ott a lakosokat. Ugy vették észre, hogy a föld alá ment és ugyanazon az uton vissza.”43

Ezek azon férfiu uralkodásának fő vonásai, ki alatt Magyarország nemcsak teljesen visszanyerte függetlenségét, nemcsak belső békét élvezett, nemcsak nagyot haladt egyházi és polgári szervezetében, hanem domináló hatalommá vált Közép-Európa keleti részében.

Sajnálnunk kell, hogy erről a nagy uralkodóról, ki keresztény létére megújitotta a pogány hőskor traditióját és kiben valahára oly fejedelemre talált a magyar, kinek lelke hevével hódolhatott, nem maradt egykorú, hiteles tudósitásunk. Szeretnők tudni élete módját, társalgását, szokásait, szeretnénk jobban belátni fönkelt lelkébe, megismerni, miként hatott személyes környezetében az a jellem, melyben a hősnek, az államférfiunak és a szentnek tulajdonai ritka mértékben egyesültek. Irigynek kell mondanunk a sorsot, hogy nem hagyott felőle olynemű kincset nemzeti öntudatunk gazdagitására, minőt a francziák birnak Szent-Lajos életében, melyet Joinville örökített meg.

Igaz, hogy az irott hagyomány és a nép vetélkedtek abban, hogy e hiányt kipótolják. Hanem úgy legendája, mint a felőle szárnyaló népies elbeszélések már azon időben keletkeztek, midőn a kedélyeket olynemü egyházi és világi lovagi ideál tartotta elfoglalva, minőt László kora még nem ismert. Egyéni vonás alig maradt belőle más, mint az, hogy testileg is „vállal magasb volt” mindeneknél.44

Ha lényét tekintjük, a mint történetének tényei után reconstruálnunk szabad, a legsajátosabb benne, minden lelki emelkedettség mellett, a kiválóan gyakorlati, mindig a legközelebbit szem előtt tartó és azt megoldani tudó elme. Ez, továbbá kiváló hadvezéri tehetsége és hősies temperamentuma külömböztetik őt meg az inkább általános eszmék után induló Szent-Istvántól. Ezek a tulajdonságok együtt teszik egyéniségét oly magyarossá, ezek azok, melyeket nemzetünk mindig legjobban megértett és megbecsült. Ifju kora óta része volt a hadvezetésben és az állam igazgatásában; oly kitünő mester mellett fejlődhetett, minő atyja Béla volt. Ebből következett azután, hogy minden intézkedése kiválóan gyakorlati, czélszerü és czélt érő. Feladatait talán nem tüzi ki oly magasra mint szent elődje, de a mit az csak kigondolt és megírt, ő megvalósitotta, beoltotta nemzetének lelkébe.

Ez a gyakorlati szellem tette őt nagy törvényhozóvá, államférfiúvá. Ha törvényei közt sok van olyan, mely sehogy sem felel meg a mi erkölcsi felfogásunknak és jogérzetünknek, azt kell hinnünk, hogy annál inkább megfelelt az akkori viszonyoknak és szükségleteknek. Mert ő nem igen vesz át törvényt, maga alkotja, részletesen, szigorúan, amint az élet megkövetelte. Igazi életet a törvény rideg betűjének az ő belátása és igazságossága adott, „melylyel a jog szigorúságát az irgalom szelidségével enyhitette.” Népe emlékében ugy maradt, mint igazságos király. Nevezetes, hogy legendája a sírjánál történő csodák közt csak egyet emel ki és beszél el részletesen: az pedig egy peres ügy elintézésére vonatkozott.45


Szent-László.
A veleméri templom XV. századi falfestményén.
Rómer Flóris reproductiója után

Nemcsak alattvalóival szemben mutatja ezt az igazságosságot és bölcseséget, hanem a külfölddel szemben is. Megbizható barát volt és méltányos, könnyen békülő ellenség. Ugy látszik, egészen hiányzott benne az a nagyravágyás, mely előre kitűzött czélok elérésére fordit nagy erőt. Az események határoztak politikája fölött: megelégedett azzal, hogy a fenforgó bonyodalmakat karddal vagy jó szerével megoldja. Ez a nyugodt méltóság, ez a hatalommal párosult mérséklet kibékitette a legyőzötteket is. Abban a vad, kapzsi korban, midőn még a nemzetközi jognak első csirája is alig volt meg, ritka példáját mutatja az olyan fejedelemnek, kinek megvan minden eszköze a hóditáshoz, csak az akarat, a szándék hiányzik hozzá. Ez a jellemvonása magyarázza meg azt a nagy tiszteletet, melylyel a szomszéd nemzetek hagyományai adóznak emlékének.

Vallásos volt, de koronája függetlenségét, politikája önállóságát a leghatalmasabb pápa beavatkozása ellen is meg tudta védeni. Híve volt Szent-Péternek, de barátait még az ellen is oltalmába fogadta. A későbbi előadás szerint: hű és- engedelmes volt teremtője iránt fogadalomból, népe iránt jóakaró, a külföldiek iránt nyájas, a legyőzöttek iránt bőkezű, a szomorkodók iránt irgalmas, az elnyomottaknak hatalmas szabadítója. Kegyes jóindulatú volt, előrelátó a tanácsban, igaz beszédében, szilárd igéretében, igazságos itéletében.46

Emlékéhez nagy egyházi alapítások vannak kötve. A zágrábi püspökségről, mely oly nagy jövőre volt hivatva, már szóltunk. A nagyváradi egyház benne tiszteli alapítóját, noha valószinű, hogy ő csak a bihari püspökséget helyezte át e kedves városába. Meglehet, hogy ez a régi központ, melyet István egy nagy egyházmegye székhelyévé tett és mely Béla, majd Géza és László herczegségének mintegy fővárosa volt, a kún betörés alkalmával elpusztult. „Bihar várának megyéjében a Keres folyó közében, vadászat közben egy helyre bukkant, hol angyali intelem következtében, föltette magában, hogy monostort építtet a boldogságos szüz tiszteletére, mely helyet Váradnak nevezte.”47 Maga a váradi egyházi hagyomány is ugy tudta, hogy a szent király előbb templomot épített ott, aztán káptalant alapitott, végre pedig püspökséget, melyet sok birtokkal, joggal és kiváltsággal ruházott fel.48 Ezt a helyet rendelte azután a hagyomány szerint utolsó nyugalma helyéül.


A váradi székesegyház épitése.
Miniature a bécsi képes krónika 99. lapján

Többi monostoraink és püspökségeink is Lászlóra viszik vissza, több-kevesebb joggal, javadalmuk tetemes részét. Egy monostornak azonban ő a kétségtelen alapitója: a somogyinak.

Koppán régi megyéjében, Zselizen Atha (Ottó) nádor ispán, Szent-Jakab tiszteletére, már Salamon király idejében monostort alapitott és annak felszentelésénél jelen voltak a király és Géza herczeg is. Most László a magyar pogányság régi központjában alapitott apátságot. Valamint István király alapításainál a clunyiek szellemében járt el, úgy szerzett méltó utóda is összeköttetést azzal a földdel, melyen akkor az egyházi élet legerősebben lüktetett: déli Francziaországgal. Ott, közel a Rhône torkolatához, hol a Cevennek utolsó ágai elenyésznek a sikban, a VII. század végén egy görög születésü, szent életű férfiu alapított klastromot Szent-Benedek szabályai szerint. Szent-Egidius csudatételei csakhamar nevezetessé, nagy cultus központjává tették ezt a helyet. Az ott virágzó klastrom később nagy mértékben élvezte a toulouse-i hatalmas uralkodóknak, a Raimundoknak kegyét. II. Orbán pápa, ki 1088-ban választatott meg III. Viktor utódjává, maga is azon vidéknek volt szülöttje és mindig nagy kegyeletet tanusitott a délfranczia helyi szent iránt. Abban az időben, midőn a zágrábi egyház felállítása szükségessé tette a délnyugati magyar egyházmegyék személyzetének jelentékeny szaporítását, nem lehetett jobban gondoskodni az egyházi élet mélyítéséről, mint úgy, hogy ha épen francziákat hívtak ide.

„Az egyetemes katholikus szent anyaegyház, melyet Isten egyedül született fiának vére egyesít, irgalmas részvétből szét akarván terjedni a földkerekség minden részében, hirül adja a jeleneknek és a jövőknek, hogy a pannoniai részeken egy királyi apátsággal növekedett az Úr 1091. évében, Lászlónak, azon vidék igen dicső királyának uralkodása idejében. Az a hely, melyet Isten kiválasztott magának, hogy ott szeplő és folt nélkül való egyházat alapitsanak neki, Sumichnak neveztetik és azon földnek egy igen nemes városa. Ezt a várost területével együtt az említett király, hallván a Szent-Egidius hitvalló érdemeiről szóló véleményt, a szent háromságnak, Péter és Pál szent apostoloknak és Szent-Egidius hitvallónak tiszteletére, lelkének, elődeinek és minden hű kereszténynek megváltására, Odilo apátúrnak jelenlétében, a fentemlitett Péter és Pál apostoloknak és a boldog Egidiusnak adományozta. Átadta pedig kormányzás végett a mondott apátnak és utódainak ily módon: hogy bárki lesz a világ végéig somogyi apát, az azon időben levő flaviusi völgyi szent-egyedi apátnak igaz engedelmességet fogadjon és azt meg is tartsa.”49

Az alapitás Magyarországnak a nyugati egyházzal és a római szentszékkel való szoros kapcsolatát bizonyitja, miről Péter és Pál apostolok felemlitése külön is tesz tanuságot. Valószinű, hogy Odilo apát Teuzoval együtt, épen mint földijének Orbán pápának követe, járt a királynál, abban az időben, midőn László Horvátországot elfoglalta. Hanem az oklevél történeti jelentősége abban áll, hogy a katholikus egyházi közösség teljes elismerése mellett a lehető legerélyesebb szavakkal fenntartja és kiemeli a magyar királynak felsőségi jogát.

„Az emlitett igen mély belátásu (elegantissimus) király, nem itélve magát alábbvalónak elődjeinél, azon feltétel alatt és a szabadságnak azon örökös jogával alapitotta ezt az egyházat, hogy annak apátja, Isten és a szentek után, kiknek tiszteletére ajánltatott az fel, csak ő reá hallgasson, csak ő előtte hajoljon meg, őt ismerje egyedül minden szükségben gyámolának és minden ügyében birájának, fenntartva a püspöki jogot.” Itt nem csak a souverainitás teljes fenntartásának kimondása nevezetes. Igazán történeti jelentőségüvé az teszi, hogy ez a kijelentés abba az időbe esik, melyben a nyugati államokban már szerte gyakorolta vagy legalább igényelte a pápa az investiturának és a legfőbb egyházi biráskodásnak jogát. Itt pedig a pápának neve és czime még csak nem is emlittetik. Teszi pedig a király ezt a kijelentését őseinek jogánál, szabadságánál fogva, kiknél ő sem akar „alábbvaló lenni”. Bámulnunk kell azon, hogy a keresztény egyháznak aránylag rövid uralma alatt már oly határozott és következetes felfogás gyökerezett meg hazánkban a koronának az egyháziakat illető jogára nézve, minőnek itt látjuk kétségbe nem vonható emlékét.

Megadja a király a monostornak az asylum kiváltságát, de csak a hazai törvények (lex patriae). értelmében. Felhasználja ezt az alkalmat annak kijelentésére: „hogy amint a királyé ez a monostor, úgy a jóknak közös megegyezéséből királyi az a tilalom, hogy halandó ember, kivéve a királyt, ne merészeljen itélni az egyház ügyeiben.”50 A ki gonosz vakmerőséggel megszegné azt, mi itt mondva van, adja vissza a mit merészen elvett és azonfelül fizessen királyi parancsból 50 font aranyat. Az adományozó: László király, a tanúk: Lambert herczeg, az ő testvére, Dávid herczeg unokatestvére, Gerasclavus, a ruthén királyfi, veje,51 Almár veszprémi püspök, Péter nádorispán, Acha ispán, Seraphin és Copan királyi káplánok, Goslari Rodbert kardhordó, Arnulf követ. Az elfogadók pedig Teuzo a szent római egyház legatusa, Odilo szent-egyedi apátur. Jelenlevő barátok: Péter prépost, ki aztán első somogyi apát lett, Rostagnus, Péter, Ugo és Dániel az ő káplánja; két diaconus, Péter kamarás, Dalmacius dékán. Az apáttal voltak egyháziak és világiak: Poitou-Péter Grammaticus, Péter Ugo fia, Bernát Amarik fia stb.

Elsoroltatnak aztán egyenként az adományok, az akkori hübéres terminologia nevén „honor”-ok. Somogyvár, területével; az ottani egyház, szolgáival és területével; a besenyők falva, Pátró falva (Patria villa), Szent-György falva, a fuvarosok falva, a szőlősök falva, valamennyien szolgástól, területestől – harmincz szőlő a szőlőseikkel együtt, 60 szőlőnek a fele, 300 szolgának és 100 fegyveresnek háza.52


Szent-László temetése.
Miniature ugyanott, a 101. lapon

Ennek az alapitásnak különössége abban áll, hogy a „királyi apátság” összeköttetését a nyugati egyház egyik akkori központjával minden időre biztositotta. „Magyarországon – irja egy franczia szerzetes a XIII. században53 – szent Logescelaus király, a harczos Bélának fia, uralkodott tizennyolcz éven át. Ez alapitotta az igen nemes semigi apátságot, melyben nem szoktak befogadni mást, mint francziát.” Hanem ez az összeköttetés azon földdel, melyen akkor tán legmagasabb fokon állott az egyházi és világi műveltség, irodalmunknak, tudományunknak nem hozott gyümölcsöt, vagy ez legalább nem mutatható ki. Tán épen azért, mert a szerzetesek nagyon is francziák maradtak itt is: a nemzet javaiban részesülők, de tőle különben idegenek.

Lászlónak egész egyéniségére, politikai helyzetére nézve, törvényeit kivéve, nem ismerünk fontosabb adatokat, mint a melyeket az oklevél nyujt. Vallásosságának tisztasága, koronájának mocsoktalan fénye egyaránt visszatükröződnek benne.

Déli Francziaországban 1095-ben vált testté a keresztes háboru igéje. A clermonti zsinatot László már nem élte meg: azon év június 28-án Bodrog várában elhunyt. A későbbi kor ezt a nagy-dicső, lovagias királyt, ki annyit harczolt a kereszténység érdekében, nem birta elképzelni másnak, mint a keresztes háborúk hősének. Nem mesélték-e Nagy-Károlyról is, hogy felszabaditotta Jeruzsálemet?

Ebből a hitből származott az a monda, hogy Lászlót választották meg a keresztes had vezérévé. „Midőn a husvéti ünnepet Bodrogon töltötte (1095 márczius 25-iki,) ime Francziaországból, Spanyolországból, Angliából és Britaniából követek jöttek hozzá, különösen pedig Vilmostól a franczia király testvérétől54 és kijelentették, hogy meg akarják boszulni az Istenen elkövetett sérelmet és fel akarják szabadítani a szent várost és az igen szent sirt a saracenusok keze alól. Kérik tehát a szent királyt: legyen Jézus Krisztus seregének igazgatója. A király ezt hallván, nagyon megörült és azon az ünnepen elbucsuzott Magyarország nemeseitől; és egész Magyarország búsúlt rajta, de ő még sem hagyta abban a mit megkezdett.” Következik aztán egy szintén mondai cseh hadjáratának elbeszélése. De mire a cseh határra ért, súlyos betegségbe esettt. „Szentséggel és kegyelemmel teljesen átvándorolt az angyalok társaságához uralkodása 19-ik évében.”55

A közel egyidejüség, László elismert tekintélye és a Francziaországgal való össszeköttetés azok a gyökerek, melyekből e monda táplálékát meritette. Ha László olyan volt, minőnek feltüntetni igyekeztünk, lényéből egészen hiányzott az a kalandos és mysticus elem, mely a nyugat-európai fejedelmeket Jeruzsálembe vitte. Azt talán felesleges bizonyitani, hogy a keresztes hadjáratok egész szelleme akkor még nagyon, de nagyon idegen volt a magyartól. Ez a monda épen oda való, mint az a másik: hogy „a német fejedelmek, bárók és főurak egy értelemmel kérték őt a császár halála után: fogadja el a császárság kormányát. De László meg volt elégedve határaival és nem akarta jog ellenére elfogadni idegen, ismeretlen népek országlását.”56

E mondákban csak az egyházi, mondjuk: pápai gondolkodásnak behatását látjuk. A magyar nemzet nem ezekért szerette, siratta nagy királyát. Halála után egy hónappal, 1095 július 29-én, Nagyváradon tették örök nyugalomra. „Kesergett utána egész Magyarország, a papság és a nép, szegény és gazdag, az ifjak és hajadonok, gyászruhát öltve, három éven át nem roptak tánczot, és a gyász idején hallgatott minden zene.”57


  1. 42. pont.[VISSZA]
  2. Danduli chron. Muratori. Script. Rer. Italic. XII. 240.[VISSZA]
  3. Dümmler, Niederlassung der Slaven in Dalmatien. Sitzungsberichte der k. u. k. Akademie XX. 411–420.[VISSZA]
  4. Lucius, De regno Dalmatiae et Croatiae. II. 8. Schwandtnernél, III. 124.[VISSZA]
  5. U. o. 125.[VISSZA]
  6. Thomas Archidiaconus, i. h. 552–53. Tamás egyenesen megnevezi II. Sándort, ki 1062–73 években uralkodott. Büdinger mégis azt hiszi (E. Buch ung. Geschichte 104., 105.), hogy ez már II. Miklós idejében történt, mert egy 1059-iki zárai oklevélben Mainard jelenlétéről van szó. Nem valószinű, hogy a spalatoi főpap, ki ismerte a czikkek tartalmát, ne tudta volna, mely pápa idejében szerezték azokat.[VISSZA]
  7. VII. Gergely levele 1080. január 2. Jaffé kiad. 392–394.[VISSZA]
  8. Thomas Archid., i. h. 555.[VISSZA]
  9. Büdinger, i. h. 108. l.[VISSZA]
  10. Lucius, II. 10. i. h. 138.[VISSZA]
  11. Jaffé. 384. l. 1079. október 4. Ez a Wezelin nehezen volt magyar ur: azt László maga is megfékezte volna. Inkább lehet valami horvát vagy dalmát előkelő urra gondolni, mit az „insurgere” kifejezés is igazolni látszik.[VISSZA]
  12. 1083-iki oklevél. Fejér, Cod. dipl. I. 461–462.[VISSZA]
  13. U. o. 460–461.[VISSZA]
  14. Képes krónika. 62. Sem Kézai, sem a pozsonyi évkönyvek nem emlitik ezt a hadjáratot.[VISSZA]
  15. Alpes ferreae, a Kapella hegység, vagyis a Karst felföldjének keleti párkánya.[VISSZA]
  16. Thomas Archid. i. h. 556.[VISSZA]
  17. Szlavonia nála egyértelmü Horvátországgal.[VISSZA]
  18. Lucius. i. h. 170. „Tempore, quo Uladislaus Pannoniorum rex, Croatiae invadens regnum, Domnum Almum, suum nepotem in illo statuit regem.” Egy 1091. évi zárai oklevél datálása.[VISSZA]
  19. „Nequissima Crovatorum gens.” Marcus Marulus, Regum Dalmatiae et Croatiae gesta. Schwandtner. III. 523.[VISSZA]
  20. U. o. 524.[VISSZA]
  21. Pauler Gyula. Századok, 1888.[VISSZA]
  22. Az oklevél, melynek eredetije nincs meg, Kerchelichnél, Hist. Eccl. Zagrab. I. Utána közli Fejér, Cod. dipl. I. 485–486.[VISSZA]
  23. Az Anonymusnál előforduló Humosovér, Bihar megyében.[VISSZA]
  24. A homokos vidék, Sabulum alatt a Tisza-Duna közét kell érteni. Sabulum Olpar.[VISSZA]
  25. Ennek a teljes győzelemnek hire eljutott Velenczébe is. „Bessi Ungaris infestissimi spoliata Ungaria fugiebant, sed ab Ungaris ita oppressi dicuntur, ut ne unus quidem effugerit.” Dandolo, Chron. Muratorinál XII. 248.[VISSZA]
  26. A Poganis folyó, mely Temesvártól kissé dél-keletre torkollik a Temesbe.[VISSZA]
  27. Képes krónika. 62. A krónika Cusem-et ir, de én ezt a vitézt azonositom a később Kálmán orosz hadjáratában szereplő Euzem-mel.[VISSZA]
  28. Hunfalvy Pál, Az oláhok története I. 242.[VISSZA]
  29. „Meta regni ducis Arpad esset in porta Mezesina, tunc incole terre iussu eorum portas lapideas edificaverunt et clausuram magnam de arboribus regni fecerunt.” Anonymus 22. Ez természetesen nem vonatkozhatik Árpád idejére; csak azt mutatja, hogy ezek az erősítések megvoltak az iró korában.[VISSZA]
  30. L. a Székelyek eredete czímű czikkemet. Budapesti Szemle. 1880.[VISSZA]
  31. Kadlubek XIII. századi krakói püspök elbeszélése.[VISSZA]
  32. Gallus. Chronica Polonorum. Mon. Germ. IX. 441.[VISSZA]
  33. Boleszló későbbi hagyományok szerint valami tiroli vagy karinthiai klastromba vonult vissza és ott halt meg. Nem tudom, az ő sorsa nem volt-e befolyással a Salamonról szóló mondák képződésére?[VISSZA]
  34. Gallus. i. h. 442.[VISSZA]
  35. Képes krónika. 63.[VISSZA]
  36. Gallus. 441.[VISSZA]
  37. Képes krónika. i. h.[VISSZA]
  38. 1347. Pray. Diatribe de S. Ladislao. 34. l.[VISSZA]
  39. Cosmas II. 41. Monum. Germ. Scr. IX. 96.[VISSZA]
  40. U. az. II. 48. 100.[VISSZA]
  41. Adelheid halálára nézve l. Bernoldi Chron. A. 1090. a ki akkor még Lászlót nem számitja a pápa-ellenes táborhoz. A találkozásról. u. o. 1092. Mon. Germ. Scr. V. 453.[VISSZA]
  42. Orbán pápa levele Kálmánhoz. l. a.[VISSZA]
  43. Bernold u. o. az 1092-ik évben.[VISSZA]
  44. „Statura quippe procerus, ceterisque hominibus ab humero supra praeeminens.”[VISSZA]
  45. A XII. század végén, midőn ezt a legendát szerkesztették, már teljesen meg volt állapítva a szentek csodatételeinek sablonja, ugy hogy a gyógyitások elsorolása az olvasóra már nem igen hatott. Ezért irja a legenda: „De mutis autem, surdis et claudis per ejus merita sanatis miraculorum inter gaudia loqui prohibet et ad insueta pocius enarranda transmittit.” Ilyen „insuetum,” szokatlan dolog annak az ispánnak az esete, ki jogtalanul követelt egy hajdan László birtokában volt értékes tálat és ki ezért a szent király sirján, a hová a tálat tették, mintegy holtan terült el és nem birt többé fölkelni. Leg. 10.[VISSZA]
  46. Legenda. 4.[VISSZA]
  47. Képes krónika. 64.[VISSZA]
  48. Bunyitay Vincze, A váradi püspökség története. I. 29. A káptalan chartulariuma alapján.[VISSZA]
  49. Szent-Egyed érdemeit nemcsak László ismerte el, hanem a hozzá közel rokon lengyel királyi család is dicsőitette. Vladiszláv herczegnek, II. Boleszló öcscsének és utódjának nejétől, Juditától nem volt gyermeke. Franco püspök figyelmeztette őt Szent-Egidiusra – Szent-Gilles-re, mint a francziák mondták, – „kinek oly nagy az érdeme Isten előtt, hogy mindenki, ki őt tiszteli és emlékét dicsőiti, ha valamit kér tőle, kétség nélkül meg is kapja.” Erre a fejedelem egy fiú szobrát aranyból és sok más drága ajándékot küld hű követek által messze Provence-ba és levélben kéri a szerzeteseket, imádkozzanak, hogy kivánsága teljesedjék. „A barátok még nem végezték a bőjtöt és az anya Lengyelországban már örvendett jó reményének. Még a követek el sem távoztak és a barátok már előre megmondták, hogy urnőjük megfogant.” Gallus i. h. 443. 1085-ben, tehát még a magyar klastrom alapitása előtt. Cosmas is elbeszéli. Chron. Bohem. II. 36. Nála maga az apát mondja a jövendölést. Juditának 1085. deczemberben fia született: a későbbi hires III. Boleszló.[VISSZA]
  50. „Quapropter, sicut regale est monasterium, ita omnium bonorum consensu regalis est prohibitio, ne quis mortalium, praeter ipsum regem, super res ecclesiae iudicare praesumat.”[VISSZA]
  51. Szvatopluk Mihály turovi herczegnek, később 1093-tól fogva nagyfejedelemnek fia.[VISSZA]
  52. Fejér. Cod. dipl. I. 469–471.[VISSZA]
  53. Albericus Trium Fontium, Chron. Mon. Germ. XXIII. 798. Nevezetes, hogy, mint nagyhirű mesterem Waitz György figyelmeztetett, a „Logescelaus” alak csak az alapitó oklevélben fordul ezenkivül elé. A kiadában Ladislavus áll.[VISSZA]
  54. Fülöp akkori franczia királynak nem volt Vilmos nevű testvére. Vilmos, Raimund toulousei gróf testvére, 1093-ban elment Jeruzsálembe, de nem haddal, hanem mint zarándok és útja nem is vezette Magyarország felé.[VISSZA]
  55. Képes krónika. 64.[VISSZA]
  56. U. o.[VISSZA]
  57. Legenda s. Ladislai. 7.[VISSZA]