Az aradi országgyűlés.
Miniature a bécsi képes krónika 113. lapján
SZILÁGYI: A MAGYAR NEMZET TÖRTÉNETE
A trónharczok következései. Borics. Az aradi gyülés. Igazi jelentősége. Borics pártja kitör. Háboru Borics és a lengyelek ellen. Béla győzelme. A külső politika változása. Ráma megszerzése. Belus herczeg. Béla jelleme, alapitásai
A százados trónharcz nem maradhatott átkos következés nélkül. Mindegyik trónkövetelőnek voltak hivei, kik vezéröknek hatalomra jutásától várták boldogulásukat; minden uralkodónak voltak ellenségei, mert kormánya az üldözést vagy legalább a mellőzést jelentette azokra nézve, kik vetélytársához szítottak. Minthogy a legnagyobb érdekek forogtak kérdésben, a győztes nem ismert kiméletet, és ott, hol a király megvakittatta testvérét, a jobbágy sem számithatott irgalomra. Az üldözés és a remény: csel vagy erőszak által ujra felül kerekedhetni, pártossá, megbizhatatlanná tette ezt a hajdan annyira egységes nemzetet.
II. Béla sem birhatta békében azt a trónt, melyet megvakitójának fia hagyott reá. Kálmán elüzött neje, Euphemia, Oroszországban fiat szült, kit nagyatyja Vladimir Monomachos fejedelmi módon nevelt Kievben és ki István halálakor már felserdült ifjúvá fejlődött. Byzanczban, hol erősen szemmel tartották a magyar ügyeket, örvendtek az új trónkövetelőn, ki Magyarországot esetleg megnyithatja a görög befolyásnak, és János császár egy rokonát adta hozzá nőül. Hathatós segitséget azonban akkor nem nyújthatott neki és Borics, ki magát Kálmán törvényes fiának vallotta, Kálmán régi szövetségeséhez, Boleszlóhoz fordult, ki őt elismerte. Minthogy a trónváltozás Magyarországban valószinüleg egyértelmü volt István és Kálmán bizalmas embereinek visszaszoritásával, hivekben, kik sorsukat hozzá, kötötték, nem volt hiány. A görög és lengyel összeköttetés alapos reményt kelthetett a diadalra egy vak király ellen.
Mialatt Boleszló háborúra készült és Borics párthivei erősen mozogtak, Béla király tanácsában elhatározták, hogy egy erős csapással megsemmisitik az ellentábort. A lengyel háborúra összehivták a vitézeket: mindenkinek meg kellett jelenni. „Ilona királyné, tanácsot tartva a királylyal és a főurakkal, közgyülést hirdetett Aradra. A gyülés napján, midőn a király trónján ült, eljött a királyné is fiaival, a király mellett foglalt helyet és igy szólt a néphez: »Hiveim, nemesek, aggok és ifjak, gazdagok és szegények, hallgassatok ide! Mindnyájatoknak megadta Isten a látás adományát, tudni akarom, miért van attól megfosztva királytok? Kiknek tanácsából történt ez? Mondjátok meg nekem, és álljatok aztán boszút rajtok, végezzetek velök.« E szavak hallatára az egész nép neki rontott azoknak az uraknak, kiknek részök volt a király megvakitásában. Némelyeket megkötöztek, másokat levágtak. Hatvannyolcz gonosztévőt öltek ott meg kegyetlenül, de még fi- és nőágon való rokonaikat is összeirták.”1
Az aradi országgyűlés.
Miniature a bécsi képes krónika 113. lapján
Maga a tény, a mészárlás, nem szenvedhet kétséget. De az is bizonyos, hogy Ilonának nem a Kálmán tanácsosainak megbüntetése – azokból ugyan nehezen élt még 68 – hanem a lázadás megelőzése volt a főczélja. Az egész épen nem teszi valami véletlen tumultusnak benyomását: inkább vehető észre a tudatos elszántság, megtörni azt a büszke jobbágyságot, mely még István önkényével is daczolni mert. A nép szánakozására való hivatkozás; az elkobzott jószágoknak az egyházra való ruházása, mind ugyanazt a szándékot mutatja. De, mint annyiszor történetünkben, kitünt, hogy az erőszak nem vezet czélhoz. „Mivel a magyarok lelke mindig hullámzik ide-oda, mint a sós tenger, a gonoszok fajzata követeket küldött a fattyú Boricshoz: jőjjön csak, majd segitségökkel elfoglalhatja az országot; ők elhiszik, hogy Kálmán igazi fia. Borics, orosz és lengyel segitséggel, el is jött a Sajóhoz. A király pedig összegyűjtve hadát, szinte ellene indúlt. Mind több nemes pártolt Boricshoz. Erre a király tanácskozásra hivja az országnagyokat és megkérdezi tőlük: fattyú-e Borics, vagy Kálmán igazi fia? A hivek egyszerüen azt vallották, hogy fattyú és méltatlan a koronára. A pártütők ellenben csak dadogtak és kétértelműen rosszban sántikáltak. Igy módjában volt a királynak és bizalmasainak elválasztani a bakokat a juhoktól. El is határozták, hogy megölik az árulókat, mert különben Boricshoz állanak és veszedelmet hoznak az országra.”
II. Béla pecsétje.
A király trónon ülő alakja, fején liliomos nyilt koronával, jobbjában liliomban végződő kormánypálczával, baljában országalmával. Körirata: + BELA D(e)I GR[A](tia) [VNGAR]IE D[ALMACIE] CHOROWATIE REX. Egyetlen példánya a királynak 1137-ben a bakonybéli apátság részére adott oklevelén, a pannonhalmi főapátság levéltárában.
A Turul reproductioja után
Ott nyomban megkezdődött a harcz. Oly feszült volt a helyzet, hogy senki sem fojthatta vissza indulatát. Még a királyi tanácsban elfogták Lampert grófot, és midőn kivonszolták, tulajdon testvére egy székkel ketté hasitotta fejet, úgy hogy kilocscsant az agyveleje. Lampert fiát, Miklós ispánt lefejezték, Mainoldot, Ákos fiát, másokkal együtt megölték. A megmenekült pártütők különszakadtak és támadásra készültek. Élükön állott Tódor, a Simád nemzetségből, Folkos, Titus, és különösen Sámson. Ez a Sámson, Tamás és Turda ispánok atyja, azt javasolta, hogy menjenek a király elébe, és szidják ott szembe, mindenki hallatára. Ez mindenkinek tetszett. Borics meg abban reménykedett, hogy ha a királyt megszidják, az övé lesz majd a királyság. A király a Sajó mellett szállott meg, és sátrában ült, körülvéve jobbágyaitól és vitézeitől, midőn Sámson belépett.2 Igy szólt: „mit csinálsz, te hitvány kutya, a királysággal. Jobb, ha átadod uradnak, Boricsnak és elmégy barátnak, mint apád.” Megindultak ezen az országnagyok. János, Ottó fia, a somogyi prépost, a király jegyzője, Bud ispánhoz fordúl. „Ne várjunk, fogjuk meg.” De amaz gyorsan lóra kapott és elvágtatott, nekik pedig nem volt lovuk. Nagy zaj támad és Bud ispánnak egy legénye nyereg nélkül ült lóra és a Sajó vizéig üldözte. Tódor pedig és többi társai hajóval várták, de nem juthattak odáig. Sámson a folyóba bukott és üldözője ott szúrta őt agyon. Pánczélt viselt ruhája alatt, nem úszhatott, és a vizbe merült.3
Hátra volt még a nyilt háboru Borics ellen. Béla erős segitséget kapott Luitpold osztrák őrgróftól, ki fiát Albertet, a magyar király sógorát küldte táborába.4 Másik sógora, a cseh Szoboszló pedig Boleszló ellen indúlt, hogy ereje megosztására kényszeritse. A fenyegető cseh betörés, aztán az a meggyőződés, hogy a magyarok még sem fogják elismerni királyuknak Boricsot, visszatérésre birták a lengyel hadsereget. Talán megvesztegetés sem hiányzott. Hanem azért a trónkövetelőnek maradt annyi katonasága, hogy nyilt csatába bocsátkozhatott. „A király, Isten segitségével, szétzúzta Borics erejét, megfutamitotta őt, elpusztitotta a lengyel sereget, nagy zsákmányt szerzett és nagy diadallal tért vissza, Mária Magdolna ünnepén (1132. julius 22-én). „A németek azzal dicsekedtek, hogy a lengyelek azért futottak meg, mert a magyar táborban a német szó volt túlnyomó. A mieink pedig különösen Miksának, Gábnak és Bátornak hősiességét emelték ki, „kiknek pánczélja piroslott a vértől”. Miksa Tódort, a főczinkost, fogta el, Vasas Vitalist, Gáb a krakói várnagynak testvérét, Bátor pedig Endrét. Természetes, hogy a király dúsan megjutalmazta bajnokait.5
Szoboszló érme.
Előlapján két alak, melyek közül az egyik, jobbjában kivont karddal, baljában zászlóval, a herczeget ábrázolja. A hátsó lapon Szent-Mihály arkangyal. A körirat mindkét oldalon olvashatatlan
II. Bélának politikai helyzete lényegesen különbözik elődjeiétől. Azok többnyire a lengyelre támaszkodtak a csehek és németek ellen, ő ellenben a csehekkel és osztrákokkal tart jó szomszédságot, nemcsak azért, mert azoknak fejedelmei rokonai voltak, hanem még inkább azért, mert Boleszló mindvégig Boricsnak fogta pártját. A hatalmas lengyel ellen, sógorának a cseh herczegnek közben járásával, Lothár császárnak szövetségét is megszerezte. E megbizással Péter veszprémi püspök ment 1134-ben a szászok ellen táborozó császárhoz.6 A krónikás elsorolja, minő ajándékokat küldött a magyar király a császárnak. Volt ezek közt két szépen felszerszámozott fejér ló, melyeknek csak a nyergén 26 márka tiszta arany volt feldolgozva. A császár és neje ezt méltó ajándékokkal viszonozták. A császári fellépésnek meg is volt az az eredménye, hogy Boleszló elejtette Boricsot. Másrészt a ravasz tevékeny halicsi fejedelem, Vladimirko, mint Béla szövetségese, szintén bénitotta a lengyel herczeg müködését. A Németországhoz való jó viszony változatlan maradt akkor is, midőn ott Lothár halálával, 1138-ban a Staufeni Konrád jutott királyságra. Az új király már 1139 pünkösdjén eljegyezte Béla kis leányát Zsófiát, két éves fiának Henriknek.
Még a görög császár is közeledett ehhez a német-magyar-cseh szövetséghez. Őt az ép oly lángeszü mint nyughatatlan siciliai Roger zaklatta hajóival, seregével, és hogy hozzá férhessen, Lothár császár segitségére volt szüksége.
Ily viszonyok közt szilárdúlt meg II. Béla uralma. Még terjeszkedett is: ő első királyunk, ki a Ráma királya czimét használja.7 Ezt a tartományt, a Dinári havasok egy kis völgyét, mely eddig a szerb birodalomnak volt egy zsupája, azon harczokban szerezhette meg, melyek azon időben a szerbek és görögök közt folytak. Már előbb Magyarországhoz tartozott a mostani Boszniának északkeleti része, melyet Sónak neveztek. Magát Boszniát, vagyis a Boszna folyó völgyét, szintén Magyarországhoz csatolta. 1137-ben második fiát, Lászlót nevezte ki oda herczegnek. A velenczeiek és normannok közt egyre folyó háború lehetővé tette, hogy Dalmácziában a magyar uralom ujra megszilárduljon. Traut a normannok elpusztitották, de Spalaio azóta hű maradt a magyarokhoz. Rövid idő alatt tehát a magyar királyt uralta a Balkán-félszigetnek egész északnyugati része.8
II. Béla denárai.
Előlapjukon a király arczképe; a körirat mindkét oldalon olvashatatlan.
A Magyar Nemzeti Múzeum régiségtárának példányai után
Mindezen eredményekben a szegény világtalan királynak csak igen kevés volt az érdeme. Az ország ügyeit nevében leginkább neje és annak testvére, Belus herczeg intézték. Még az iránta annyira rokonszenvező krónika sem tudja más nagy érdemét, mint azt, hogy négy fia született. Hogy ismerhette volna a világot, hogy ismerhette volna a kormányt az, kit már gyermekkorában megfosztottak szeme világától.9 Lelkét, mely elől a külvilág el volt zárva, a kedély világa foglalkoztatta. Jó férj, jó apa, jó rokon, jó keresztény volt. Megható volt, midőn a német püspökök és főurak fényes kisérettel 1139-ben eljöttek udvarához, hogy királyukhoz elvigyék a kis Zsófiát, és Béla igy szólt: „Istenem, égnek és földnek ura, te mindent látsz, én meg semmit. Te akartad, uram, hogy világtalan legyek, de te mindent meglátsz, belátsz az emberek szivébe, látod a jelent, multat és a jövőt egyaránt.”10 Szerencsétlensége, jóindulatú tehetetlensége lefegyverezték elleneit: Isten különös oltalmát látták abban, hogy nemcsak megtartotta trónját, hanem azt – mi addig az Árpádok házában nem történt meg – békén hagyhatta fiára.11
Különösen az egyház érezte kegyét. Az aradi nap áldozatainak jószágait a püspökségek közt osztotta fel: ennek a bőkezüségnek tulajdonitották később, hogy az egyházat szolgáló falvakat királyi adománynak tekintették. Királyi módon gondoskodott Dömösről, melyet atyja alapitott, és melyet családja kedvencz alkotásának lehetett tekinteni.12 Megalapitotta a bozóki prépostságot az Érczhegység aljában, a Korpona kies mellékén 1135-ben.13 Azt a pert, mely a pannonhalmi apátság és a nyitrai és pozsonyi várjobbágyok közt folyt, a klastrom javára döntötte el.14 Elmondja ez alkalommal, hogy szokása szerint elment imádkozni ezen klastromba, melyet mindig különösen tisztelt, midőn Dávid apát és a szerzetesek előadták panaszukat. Bőkezűsége ismeretes volt messze földön. Hozzá fordult Ottó is, a hires bambergi püspök, a pomeránok apostola, mint nagy alamizsnáshoz. A király nagyon örvendett a püspök üzenetén és ajándékain. „Husvét ünnepén, mely ünnepet a magyarok földjük termékenysége miatt különös pompával és fényes lakomával szokták megülni, gyönyörüen megvendégelte a püspök követeit és sokat kérdezősködött Ottó élete és tervei felől, bámulattal hallotta cselekedeteit és boldognak mondta magát, hogy ily férfiúval összeköttetésbe léphet. Midőn a követség ideje letelt, számos arany és ezüst edényt, sok drága ruhát ad velök, azonfelül még 20 márka tiszta aranyat. A püspök ebből az ajándékból 300 ezüst márka értékü feszületet készittetett a megváltó tiszteletére.”15
Kezdősorok II. Béla okleveléből.
Bela s(e)c(un)d(u)m divina(m) disposicione(m) Hungarie Crowacie et Dalmacie rex in p(er)petuum. Qua(m)vis om(ne)s eccl(es)ias p(er) regnu(m) n(ostru)m debito tenem(ur), monasteriu(m) t(ame)n s(an)c(t)i regnu(m) n(ostru)m debito tenem(ur), monasteriu(m) t(ame)n s(an)c(t)i Martini supra mo(n)te(m) Pannonie situm speciali(ter) dilige(re) ac ven(er)ari ei(us)q(ue) sollicitudini(s) reverencia, q(uam) p(re)-decessores n(ost)ri s(an)c(tu)s Stephan(us) et alii reges eide(m) p(ro) statu regni exhibe(re) consuev(er)ant, ita (e)t nos per int(er)ventu(m) s(an)c(t)i Marti(ni) …
Az 1138-ban kelt oklevél eredetije az esztergomi primási levélárban
A jó király, midőn uralma már megszilárdult, nagyon is kedvelte a boritalt. „Udvari emberei megszokták, hogy részegségében elkérték tőle a mit csak akartak, és azután a király csak nem vehette vissza. Ebben az állapotában történt, hogy Poch és Saul szerzeteseket átadta ellenségeiknek, kik, bár ártatlanok voltak, kivégeztették őket.”16 Nem egészen 10 éves uralkodás után húnyt el, 1141 február 13-án, csütörtöki napon. Őt is Fejérváron temették el, mely csak az ő idejétől fogva vált királyaink rendes temetkező helyévé.