SZILÁGYI: A MAGYAR NEMZET TÖRTÉNETE

III. FEJEZET.
II. Géza uralkodása. A nemzeti krónika. Freisingi Ottó.

Géza dicsőítése a krónikában ennek egykoruságát tanusitja. Ennek bizonyitása. A krónika tartalma. Felfogása, a király szerepe. Freisingi Ottó. Származása. Magyarország földjének leirása, a nemzet és az alkotmány jellemzése. Ottó álláspontja

„Az úr megtekinté Magyarországot és oltalmazót adott neki, ki erejének nagy voltában járt előtte. Mert az Isten az ő gyermekének, Gézának adta a királyságot, kit Szent Czeczilia szűz napján (november 22-én) koronáztak meg, megfogta jobbját, erősitette őt, sok népet vetett alája és királyokat üzött futásba kardja előtt.” Ez a dicsőitő hymnus 12 éves gyermeket illet, ki bár később derekasan megfelelt királyi hivatásának, sehogy sem tartozik az Árpádok kiválóbbjai közé. Nem tudjuk más magyarázatát adni, mint az egyidejüséget, mely a nemzet feje iránti tiszteletnek és hódolatnak ily aránytalan kifejezését természetessé teszi.

Ezt az egyidejüséget, azt a tényt, hogy a magyar nemzet krónikáját, nemzetünk szellemének első nagy irodalmi megnyilatkozását, épen II. Géza idejében szerkesztették, nem csupán a különben meglehetősen érthetetlen, lelkes dithyrambus bizonyitja. E mellett szól a határozott pártállás Álmos és II. Béla részén, Kálmán, II. István és Borics ellenében, e mellett a Kálmán iránti igazságtalan harag, és Borics törvénytelen születésének igen erős és gyakori hangsulyozása. Valljon melyik későbbi király alatt lett volna ennek a pártosságnak értelme? E mellett szól továbbá az is, hogy krónikánk elbeszélése csak II. Géza koráig, annak orosz háborujáig folyik egyenletes bőséggel, azontúl jó hosszú időn át alig van más tartalma, mint királyaink koronázási idejének, halálának és temetésének rideg elsorolása. Ugyancsak az Álmoshoz való szoros viszony, valamint az e klastromban történtek pontos előadása valószinüvé teszik, hogy e krónikát Dömösön, e kiválóan királyi klastromban irták. Mindez okok magukban véve is fontosak, együtt véve pedig teljesen eldöntik a kérdést. Ha nem magyar műről volna szó, már rég megszünt volna a kétség. De igy az evidentia elől nemcsak külföldi kutatók zárkóznak el, hanem a nyomukban járó, szavukra esküdő belföldiek is.1

Ha tehát e nagy munkának megismerjük szellemét, egyúttal mély pillantást vethetünk népünknek lelkébe, egész akkori állapotába. Láthatjuk, mily erős a nemzet érzése, mennyire örvend az iró a magyarok hősiességén, győzelmén és szerzetes létére még vad pogány koruknak is szeretettel övezi emlékét, jegyzi fel hagyományát. Istvánt egyaránt méltatja mint népe apostolát és mint diadalmas hadvezért. Péter uralmánál megemlékezik a németek és olaszok garázdálkodásáról, és Abától nem tagadja meg rokonszenvét. A pogány lázadást természetesen elitéli, de csak annyiban, a mennyiben a kereszténység ellen fordul. Péternek és német segitőinek bukását igazságosnak tartja. Eddig még idegen forrást is használ, különösen az altaichi évkönyveket, de Endre és Béla, vagyis a későbbi királyok őseinek trónralépése óta kizárólag a hazai, királyi, egyházi és vitézi hagyományra támaszkodik. Épen nem megbizható minden részében; chronologiája hibás, nevekben is téves, hanem sokkal többet és fontosabbat nyújt: igaz, élő képét a nemzet gondolkodása állapotának.


II. Géza megkoronázása.
Miniature a bécsi képes krónika 117. lapján

Mindenütt előtérben áll maga a király hatalmával, akaratával annyira, hogy királykrónikának nevezhetnők e művet, ha abban az időben a nemzet nem volna egészen egy királyával. Ritka nemzet dicsekedhetik oly fejedelmi pantheonnal, mint a minő Béla, Salamon, Géza, László, II. István alakjaiban ránk maradt. Annak, hogy Kálmán képe annyira el van torzitva, tisztán a szerzőnek nagyon is kifejezett részrehajlása az oka. A nemzeti büszkeség vezeti tollát: és mire lehetett akkor a nemzet büszkébb, mint királyának fényére és hatalmára? A királyi tekintélynek, a nemzeti egységnek erős hangsúlyozása elsőrangú történeti vonás. Mert a királyi hatalom mellett nem érvényesül sem az ország egyes részeinek külön érdeke vagy hagyománya, sem nagy egyházi központoknak, sem előkelő jobbágy-családoknak külön traditiója. Fényök csak a királyi napnak halvány visszatükröződése.

Igaz, maga krónikánk elmondja, mint száll szembe a magyar urak önérzete II. István önkényével, mint hullámzik a magyarság lelke Borics és Vak-Béla közt. De az ellenállás ez eseteiről úgy szól, mint elmultakról, melyek nem hagytak nyomot. István király kegyetlensége, II. Béla kormányának kiméletlen elszántsága, a bitó, a pallos és a birtokok elkobzása ismét a királyi tekintély alá hajtották a magyar aristocratiának keletkező rendjét. II. Gézának ép oly biztos és szilárd alapokon nyugodott a monarchiája, mint Szent-Lászlónak, vagy Kálmánnak.

Azt a képet, melyet a hazai krónikás naiv előadásának alapvonásaiból összeállitottunk, megerősiti egyik legnagyobb középkori történetírónak, Ottó freisingi püspöknek teljesen egykorú rajza a magyar alkotmányról.

A román-germán nemzetek országai azon időben egyházi és állami tekintetben egy egységet alkottak. A pápaság és császárság, illetőleg királyság paizsa alatt mindenütt kifejlődött már a papság és lovagság, mindenütt megkezdődött már a városi polgárságnak sajátságos élete, mindenütt a hűbér volt a földbirtoknak, a jobbágyság a föld müvelésének uralkodó módja. Ebből az egységből folyt, hogy misem ritkább akkor, mint valamely ország alkotmányának előadása. A mi mindenütt egyforma, az föl sem tünik, természetszerünek, szükségesnek látszik. Csak az eltérő, a sajátságos hivja ki a kiváncsiságot, a figyelmet, a birálatot. E szempontból fontos, hogy a XII. századi történeti irodalomban csak két alkotmánynak leirása fordul elő: Milano városáé és Magyarországé. Legbiztosabb jele annak, hogy mindkettő nagyon elütött attól, mit az angol, franczia vagy német ember hazájában tapasztalt.

Freisingi Ottó leirásának nemcsak irójának állása és tudománya, hanem származása és családi összeköttetése is ad súlyt. A tudós püspök fia volt Szent-Luitpold osztrák őrgrófnak, testvére Henrik őrgrófnak, kivel II. Géza háborút viselt és féltestvére III. Konrád német királynak. Ez utóbbinak kiséretében elment 1147-ben a szent földre Magyarországon át. Leirását azon háború elbeszéléséhez füzi, mely 1146-ban folyt bátyja, az osztrák herczeg és a magyar király között.

„Ezt az országot, melyet mindenfelől hegyek és erdők vesznek körül, régen Pannóniának hivták. Belsejében széles róna terül el, melyet számos folyó öntöz és vadakban bővelkedő erdőség borit. Természettől annyira kellemes és szép, földje annyira gazdag, hogy szinte Isten paradicsomához, vagy Aegyptushoz hasonlitható. A természettől nagy szépséggel van tehát megáldva, de a barbár nép szokása szerint épületek nem igen diszitik és határait nem annyira a hegyek és erdők, mint a hatalmas folyók alkotják. Keleten, hol a hires Száva folyó a Dunába torkollik, Bolgárországgal határos; nyugaton Morvaországgal és a németek keleti őrgrófságával, délen Horvátországgal, Dalmácziával, Istriával és Karinthiával, északon Cseh-, Lengyel- és Oroszországgal. Délnyugotra esik tőle Ráma,2 északkeletre a besenyőknek és kúnoknak vadászatokra igen alkalmas, de ekétől, boronától alig érintett mezősége.

A barbárok részéről sok betörésnek volt kitéve, nem csoda tehát, ha nyelvre, erkölcsre durva és izetlen maradt. Mert először a húnok özönlötték el, kik Jordanes szerint boszorkányoktól és szabad személyektől származtak, aztán a nyers és tisztátalan hússal táplálkozó avarok taposták el, végre a Scythiából kijövő magyaroknak lett birtokává, kik most is ott laknak. Ezek a magyarok rút arczuak, beesett szemüek, alacsony termetüek, barbár nyelvüek és erkölcsűek, úgy hogy gáncsolni kell a sorsot, vagy inkább bámulni az isteni türelmet, mely az ilyen nem is embereknek, hanem emberi szörnyetegeknek ily gyönyörü földet adott.

Egyben mégis utánozzák a görögök gondoskodását: abban, hogy fontos dologhoz nem fognak hosszas és gondos tanácskozás nélkül. Falvaikban és tanyáikon igen hitványak a szállásaik, többnyire csak nádból valók, ritkán fából, még sokkal ritkábban kőből, ugy hogy a nyarat és az őszt sátrakban töltik. A főemberek mind elmennek a királyi udvarhoz, mindenki elviszi oda székét, és ott nem szünnek meg a közügyeket tárgyalni és megvitatni, télviz idején pedig ugyanazt cselekszik szállásaikon.

Fejedelmöknek annyira engedelmeskednek, hogy még azt is bünnek tartják, ha titkos susogással sértegetik, nem hogy nyilt ellenmondással keseritenék. Az ország hetven vagy még több megyére van osztva, de minden birságnak két harmada a királyi fiscust illeti meg, csak egy harmad jár az ispánnak. Ily nagy területen senki sem mer pénzt verni, sem vámot szedni a királyon kivül. Ha pedig valaki az ispánok rendjéből bármi csekély ügyben megsértette a királyt, vagy ha csak vádolták ezzel, bár igazságtalanul, bármily közönséges poroszló, kit az udvar küld oda, őt, noha a csatlósai veszik körül, egyedül elfogathatja, megkötözheti, megkinozhatja. Nem úgy van, mint nálunk, a hol az egyenlők (pares) kérnek itéletet a királytól, még azt sem engedik, hogy a vádlott kimenthesse magát; elég ok náluk az uralkodónak akarata.

Ha a király háborúba indúl, mindnyájan ellenmondás nélkül követik. A falvakban letelepedett lakók közül kilenczen a tizediket, vagy heten a nyolczadikat, – ha szükséges még többet – elküldik a háborúba, ellátva őt a szükséges felszereléssel, a többi a föld müvelése végett otthon marad. De a vitézi rendhez tartozót csak igen nyomós ok tarthatja vissza a hadtól. A király személyét külföldiek veszik körül, kik ott igen számosak és kiket vezéreknek (principes) neveznek. Csaknem mindnyájan rútak és hitvány fegyverzetök is, ha csak nem a külföldiektől, kiket mi zsoldosoknak nevezünk, származtak vagy tanultak idegen harczi módot. Csak főembereik és az idegenek utánozzák a mieink hadviselését és fegyverzetünk fényét.”3

Ez a leirás ép úgy bizonyitja szerzőjének politikai belátását, mint a magyarok iránti, úgy szólva vele született gyűlöletét. Úgy szól róluk, mintha nem is tartoznának az európai nemzetek közösségéhez, körülbelül úgy itéli meg őket, mint a mieink három-négy századdal később a törököket és tatárokat. De gyűlölete nem vakitja őt el. Kiemeli a magyaroknak nagy és általános érdeklődését a közügyek iránt, mi már magában véve is kizárja azt a gondolatot, mintha ez a hatalmas monarchia tisztán királyi önkénynek lenne műve. Midőn a magyarok engedelmességéről, hadseregök egységéről, a királyi igazgatás központi voltáról szól, észre lehet venni hangján, hogy ezeket követendőnek tartaná tulajdon, annyi pártharcztól dúlt hazájában is. De az is észrevehető, mennyi része van itéletében annak a vereségnek, melyet bátyja az osztrák őrgróf a barbároknak nézett magyaroktól szenvedett.


II. Géza ólompecsétje.
Előlapján a királynak félholdból kiemelkedő alakja, fején nyilt koronával, jobbjában országalmával, baljában kereszttel. A hátsó lapon SIGILLVM GEISE REGIS felirat. Egyetlen példánya a királynak 1157-ben az esztergomi egyház részére kiadott oklevelén, az esztergomi káptalan levéltárában.
Knauz Nándor reproductioja után


  1. Különösen Huber. (Gesch. Öesterreichs.) nem hisz krónikánk régiségében.[VISSZA]
  2. A szövegben délkelet áll, – inter austrum et orientem – mi világos hiba.[VISSZA]
  3. Gesta Friderici Imp. I. 31.[VISSZA]