Kezdőbetü a Névtelen Jegyző krónikájából
SZILÁGYI: A MAGYAR NEMZET TÖRTÉNETE
Béla rendelkezése. Endre és Gertrud. Endre Szlavónia herczege. A királyságra tör. Imre és a váczi püspök. Legyőzi Endrét. Kibékülés. A görög császárság feloszlása. Új alakulások. Bolgárország. Az Asjenidák. Eretnekség. Szerbia. Szerbia és Bolgárország függése. A római egyház törekvései. III. Incze. A patarenusok Boszniában. A pápai politikának eltérése a magyartól. Incze összeköttetésbe lép a bolgárokkal. Imre elfogatja a pápai legatust. Endre ujabb lázadása. Elfogatása. Spalatoi Tamás elbeszélése. Imre halála. III. László
Kezdőbetü a Névtelen Jegyző krónikájából
A TESTVÉRHARCZOKBAN ELTÖLTÖTT század alkonyán III. Béla király ugy tünik elő, mint a királyi hatalomnak és vele az országnak nagy restauratora. Állása, tekintélyének kizárólagossága látszólag megegyeznek I. László vagy Kálmánéval. Sikerei elrejtik azt a nagy változást, melyen hazánk egy század alatt keresztülment. A mint lelépett a szinpadról, egyszerre nyilvánvalókká lesznek azok az ellentétek, melyek az Árpád-ház uralma utolsó századának irányt adtak.
Oly szilárdul gyökerezett Árpád házának tekintélye minden magyar szivében, hogy más, mint ahhoz tartozó, nem birta az ország belső nyugalmát megzavarni. Szent-István ideje óta szinte állandó institutiója volt az országnak a testvérek közti megosztás és a családi villongás. Nem szenved kétséget, hogy ezek a pártoskodások nagyban hozzájárultak a királyság erkölcsi és gazdasági tőkéjének fogyasztásához. Magának III. Bélának is végig kellett néznie az ország megcsonkitását a görög által, a magyar korona függetlenségének veszélyét, mi mind az uralkodó család képzelt közös birtokjogának volt következése. Ő maga is csak öcscse teljes politikai megsemmisitése árán szerezhetett magának és birodalmának békét. E tapasztalás okozhatta, hogy második fiát, Endrét, még életében az országon kivül, Halicsban akarta ellátni. Midőn ez nem sikerült, nem szakitott ki részére az országból egy darabot, – Szlavóniát a trónörökös, Imre kormányozta – hanem csak kincseket hagyott reá, hogy az ő fogadalmát végrehajtva Jeruzsálembe menjen.1 Hiszen oda küldte volt öcscsét, Gézát is.
Imre koronázása.
Miniature a bécsi képes krónika 122. lapján
Imre trónra jutása után csakhamar kitünt, hogy ez a bölcs rendelkezés nem volt tekintettel Endre jellemére. Ez az ifju herczeg egészen nejének, Gertrudnak, a Berthold andechsi és merániai gróf leányának befolyása alá jutott. Mint a nő tisztelésében, úgy lovag volt ő személyes bátorság dolgában, a vitézi erények elismerésében. De nem az a lovag, ki eszmékért küzd, ki magát és kardját egy nagy czélnak szenteli, hanem pompaszerető, pazar, könnyelmű, lelkiismeretlen ember, ki fényben, külsőségben látta a hatalmat. Szeretetreméltó, nyájas, előkelő modorú, nem is gonosz fejedelem, de azért nálánál többet senki sem ártott e hazának.
A reá hagyott kincset zsoldosok szerzésére forditotta. Már 1197-ben reá tört bátyjára és kierőszakolta tőle Szlavónia herczegségének átengedését. Ott úgy intézkedett, mintha teljesen független volna a koronától, adományozott, alapitott, különösen a papok hajlandóságát nyerve meg, úgy hogy Magyarországon is volt több püspök, ki őt óhajtotta királynak. Hogy távozott volna Jeruzsálembe, midőn itt a koronára van reménye? Hiába volt III. Incze pápának minden sürgetése és fenyegetődzése, hogy induljon utnak: Gertrud királyné akart lenni.
Imre tudott e készülődésekről, az ide-oda folyó titkos levélváltásokról. 1199 márczius 17-én megjelent Váczott és bebocsátást követelt az egyház kincstárába. Boleszló püspök, öcscsének egyik titkos párthive, ugyanis ott tartotta a lázadás czéljára szolgálandó pénzt. A püspök és a káptalan megtagadták a király kivánságát. Alkonyatkor, midőn a püspök kanonokjaival a székesegyházban a befejező zsoltárokat énekelték, Imre oda ment, követelte a kincstár kulcsait és meghagyta a püspöknek, hogy menjen ki. Az, féltve életét, nem fogadott szót. Erre a király emberei erőszakkal feltörték a zárakat, a király pedig haragjában odarohant a tovább imádkozó, magát Isten oltalmába ajánló főpaphoz, letaszitotta őt az oltár mellől a templom kövezetére és aztán átadta csatlósainak, hogy vonszolják ki a templomból. A kincstárból elvitette, a mi nem volt az egyházé, és midőn a püspök eltiltotta, hogy az igy megfertőztetett templomban folytassák az isteni tiszteletet, viszonzásul lefoglalta az egyház dézsmáját. Nem akarta, hogy ez ügy miatt kellemetlensége legyen a szentszékkel, és ezért megvakitás büntetése alatt megtiltotta a püspök levélvivőinek, hogy kimenjenek az országból.2 Nem ez volt az egyetlen esete annak, hogy a király hatalma érdekében kénytelen volt megsérteni az egyházak immunitását. Eluin váradi püspök, szintén Endre párthive, kiközösitett egy előkelő embert, kit Imre nádorának akart megtenni. Midőn Saul kalocsai érsek, a pápa meghagyásából, a királyt meg akarta dorgálni, Imre őt maga elé sem bocsátá. Koronáját, birodalmát védte; árulást püspöknek sem engedhetett meg. Incze, ki különben oly szigoruan fentartotta az egyház szabadságát és szinte örvendett az alkalomnak, ha a világ nagyjaival éreztetheté villámainak erejét, elég államférfiu volt ahhoz, hogy méltányolja a magyar király jogos haragját. Meginti őt; elégtételre szoritja, de szeretetét akkor sem tagadja meg. „Az apostoli szék a világ összes tartományai közt különösen kedveli Magyarországot,” igy kezdi dorgáló levelét. Kijelenti, hogy mint eddig, ezentúl is igyekezni fog Imre birodalma épségének fentartására, becsületének növelésére.
Endre lefegyverzésére ez az őszinte jóakarat nem volt elégséges. Imrének harczra kellett készülnie. Most szerencsésebb volt. Somogyban legyőzte öcscsét, ki nejével együtt Ausztriában keresett menedéket.3 Horvátországban, a tengermelléken ujra helyre volt állitva a királyi tekintély. Endre nem sokáig ette a számüzetés keserü kenyerét. Incze közbenjárására a testvérek 1200 nyarán megbékéltek és együtt felvették a keresztet.
Ezt a békét nemcsak az országnak, hanem a katholikus egyháznak is elsőrangu érdeke tette szükségessé.
Az a mesterséges államalkotás, mely Konstantinápolyból, a régi formák alatt, ősi igényekkel, egyre csökkenő segédeszközökkel igazgatta a Balkán-félszigetnek eredetre és müveltségre annyira különböző népeit, alig két évtizeddel a nagy Mánuel halála után, teljesen elkorhadt. Sem Andronikosznak görög nemzeti eszméi, sem VI. Henrik császárnak kisérlete normann és német lovagokkal tartani benne a lelket, nem birták galvanizálni Byzanczot, azon kor beteg emberét. Nem is annyira fajok, mint területek szerint bomlott szét a félsziget egész területe. Közepén és nyugaton a Nemanják szerb dynastiája alapitott királyságot. A régi Bolgáriában János és Péter megujitották a régi bolgár czárok birodalmát és utóduk Kalojohannes fenyegető állást foglalt már nemcsak a göröggel, hanem a magyarral szemben is. Tudjuk minő népkeveredés ment végbe a Balkán-hegység két lejtőjén. Az Asjenidák – úgy nevezték az uj dynastiát – egyaránt uralkodtak a már elszlávosodott bolgár, a hún és az oláh fölött. A görög politikai uralommal együtt alapjaiban megrendült a görög egyház uralma is. Már a X. század óta elterjedtek a bolgárok közt a paulicianusok eretnek tanai. Az egyház tanai és szertartásai elleni ősi pogány ellenszenv itt nyilatkozott meg teljes erőben, vadságban. A „hivők” nem akartak papot, sem szentséget, az Isten uralmát csak a lelkek fölött ismerték el, mert a mi a földön van, úgy is az ördögé. Világos, hogy e tan mennyire természetesnek tartja a bünt és nemcsak a hierarchiát támadja meg, hanem a keresztény államnak minden erkölcsi alapját. Az is szembetünő, mily népszerüvé kellett válnia ott, hol a lakosság még sem egyházilag, sem politikailag fegyelmezve nem volt. Bosznián át a magyar korona területére is beszivárgott és ott, Boszniában még soká fenmaradt, miután egyebütt kiirtották.
Forrongásban, átalakulásban volt ott minden. A keletkező államoknak megvolt az a természetes igyekezetük, régibb, tekintélyes, elismert hatalmasságokhoz támaszkodni. Ilyennek pedig első sorban a magyar korona kinálkozott. Magok a déli szlávok azt némileg párhuzamba tették a görög császársággal. Egy szerb hivatalos oklevél szerint: az isten császárt rendelt a görögöknek, királyt a magyaroknak. Vulk, István nagyzsupán testvére, a szerb föld nyugati részének ura, bátyja ellen Imrét hivta segitségül és a győzelem után felvette a nagyzsupáni czimet, de egyuttal elismerte a magyar király főhatóságát. A magyar királyi czim akkor bővült Szerbia királyi czimével.
Bolgárországgal szemben kezdettől fogva ellenségesebb volt a viszony. Az Asjenidák, igényt tartottak Boroncs és Nis vidékére, a magyar hódoltság területére. Imre oda sereget vezetett és bár nehezen nyert döntő diadalt fölvette a bolgár királyi czimet.
A szerb és bolgár czimeknek a magyar koronához való csatolása nem volt üres hiuság. A tartalom nélkül való pompázást, oly országnevek felsorolását, melyek tényleg függetlenek voltak, királyaink közt csak II. Endre hozta divatba. Ha Imre 1202-ben országai közt emliti Bulgáriát,4 ha egy évvel később 1203-ban Szerbia királyának vallja magát,5 ennek az volt a jelentősége, hogy a magyar király, felismerve helyzetét, a Balkán-félsziget egész északi részét a maga főhatósága alá tartozandónak tekinti.
A magyar korona felsőségét a római katholikus hit terjesztése a délszláv népességek közt lett volna hivatva biztositani és szilárd alapra helyezni, III. Incze azzal a hasonlithatatlan magas felfogással és azzal az erélylyel, melyek a pápai államférfiak e legkiválóbbikát jellemezték, igyekezett felhasználni a kedvező állapotot. Mihelyt megtudja, hogy Imre a nagy zsupán hódolatát fogadta, sürgeti a magyar királyt, vezesse vissza ezt a földet a római szék iránti engedelmességhez.6 Annyira szivén fekszik a dolog, hogy nem is küld Szerbiába legatust, mint Vulk kivánta, hanem egészen a magyar királyra és János kalocsai érsekre bízza az egyesités ügyét. Ugyanez a politika magyarázza meg, hogy ő, kinek annyira szivén fekszik a szentföld ügye, ujra meg ujra halasztást enged Imrének. Inti ugyan, „hogy mint igen keresztény és katholikus király tegye eléje a mennyei birodalom kincseit a földi országlás gyönyörüségének,” de egyuttal kijelenti, hogy nem látszik bünösnek, ha a pogányok, sőt keresztények ellen is, nem támadó, hanem védő háborut visel. A király pedig nemcsak koronájáért küzd, hanem a keresztért is. Zárában, hová a patarenus tanok már előbb beszivárogtak, Bernát érsek megkezdte üldözésöket. Boszniában a király bánja, Kulin, a pápa panasza szerint „előbb úgy bánt az eretnekekkel, mintha nem is katholikusok, hanem a katholikusoknál is jobbak lennének.”7 Most ellenben Imre maga elé idézi „királyi szigetébe,” Csepelre, „azon embereknek, kiket Bosznia földjén kiválóan keresztényeknek neveztek” egyházi és világi előljáróit és kényszeriti őket arra, hogy lemondva a schismáról, egészen egyesüljenek a római anyaszentegyházzal, és kövessék annak minden törvényét és szertartását.8
Hanem a pápának és a magyar királynak politikája azért korántsem volt minden tekintetben egybevágó. Mert Incze előtt utoljára is a római egyház terjesztése volt a főczél és a magyar korona hatalmának öregbitése természetesen csak mint annak eszköze szerepelt számitásaiban. Ha tehát a czélt inkább vélte elérhetőnek a belföldi fejedelmek megnyerése, mint a magyar igények istápolása által, elhatározása nem lehetett kétséges. Be kellett látnia azonfelül, hogy a magyar befolyás politikai ellenhatást is kelthet, mi elmarad, ha csupán a szentszék egyházi felsőségének elismeréséről van szó.
Ezek a szempontok magyarázzák meg a nagy pápának eljárását a bolgár fejedelemmel szemben. Tudjuk, minő régi, még honfoglalás előtti, az összeköttetés a bolgár nép és a pápai szék közt. Mennél jobban érezték a függetlenségre törő bolgárok Byzancz nyügét, annál inkább azon kellett lenniök, hogy ne jussanak a görög egyház suprematiája alá. Még az eretnekségnek is ez a politikai ellenszenv volt egyik legfőbb előmozditója; és nagyon egyszerünek látszott ezt az ellenszenvet a római egyház javára felhasználni. Ezért fogadta szivesen Incze Kalojohannes ajánlatait, ezért rosszalta azt a háborut, melyet Imre a bolgárok keresztény népe ellen viselt.9 Később mind szorosabbá vált a pápa és a bolgár fejedelem közti viszony, ugy hogy Incze 1204-ben Leó bibornokot küldte legatusa gyanánt Bolgárországba, hogy koronát és zászlót vigyen az új czárnak és egyuttal az egyházi uniót is létre hozza.
Imre oklevelének kezdősorai.
Olvasásuk: + In nomine sancte trinitatis et individue unitatis. Hemeric(us) d(e)i gr(aci)a Hu(n)garie Dalmacie Chroacie Rameq(ue) rex in p(er)petuu(m). | Quoniam factis que sc(ri)pta carent autentico p(ro)cessu temporis solet oblivio novercari, hoc sinqulare remediu(m) adinvenit humana | sollercia, ut q(uo)d memoria dignu(m) c(re)ditur, testimonio literarum c(orn)mendetur; Quap(ro)pter post(er)itatis memorie dignu(m) duximus declarare, | q(uo)d p(re)dium Pauli no(m)i(n)e Michat iobagio(n)is castri Suprumiensis ob sui facinoris vindictam, q(uo)d in regie serenitatis maiestate(m) co(m)misit, | Wgurino Geuriensi ep(iscop)o c(on)tulim(us) cu(m) omnib(us) p(er)timenciis suis iure p(er)petuo possidendum, quia integ(ri)tatem sue deuocionis ex | multis reru(rn) argumentis c(on)cepim(us). Continentur aute(m) in code(m) p(re)dio • VIII • mansiones servo(rum): Curud cu(m) uxore et c(um) • IIII. filiis, quoru(m) | …
Az 1198-ban kelt oklevél eredetije a Magyar Nemz. Múzeum levéltárában
Imre azzal a hévvel és őszinteséggel, mely minden tettén észrevehető, azonositotta magát eleinte a pápa terveivel. Nemcsak a Morava és Boszna völgyeiben harczolt, mint az egyház zászlótartója; seregeit elküldte messze Németországba, hogy ott a velf Ottónak, a pápa cliensének, ügyét védjék a Hohenstauf Fülöp ellen.10 E szolgálatok fejében sok jóakaratban, atyai tanácsban részesült, de sehol sem tapasztalta, hogy ügyeit előbbre vitte volna a pápai pártfogás. Endre herczeg 1203-ban ujra fegyvert fogott bátyja ellen. Egy franczia keresztes had a velenczések dogejának, Dandolo Henriknek vezetése alatt 1202 novemberben a legmélyebb béke idején megtámadta és elfoglalta Zárát. E támadást, a kor szelleme szerint még bünösebbé tette, hogy oly keresztény fejedelem birtokát érte, ki szintén felvette volt a szent keresztet. A pápa, Imre sürgetésére, nem is szünt meg unszolni, fenyegetni a kereszteseket, de levelei, bullái mind nem változtattak azon a szomorú tényen, hogy Zára Velenczének birtokában maradt. Az egyházi hatalom tehát csak őt tartsa féken? őt szoritsa pártütő alattvalóinak, ellenséges szomszédainak kiméletére? Imrének igy kellett gondolkodnia és e gondolkodásában meg kellett erősödnie akkor, midőn a pápai legatus az ő birtokán át ment Kalojohanneshez. A pápa tehát ellenségének ad koronát, tőle függetlennek nyilvánitja Bolgárországot, hiu kérkedéssé teszi azt a czimet, melylyel koronája méltóságát öregbitette.
Fülöp német király pénze.
A király trónon ülő alakja, PHILIP PPPVS RI (igy) körirattal
Hosszú és erős tusára kelt Imre szenvedélyes lelkében a pápa iránti tisztelet és a sértett méltóság indulata. Uralkodott magán, szivesen fogadta, csókkal üdvözölte a pápa követét, kinek küldetése legszebb kilátásainak vetett véget. Még arra az áldozatra is kész volt, hogy tekintettel a pápa békés követségére, elbocsássa azt a sereget, melyet nagy költséggel gyüjtött volt a bolgárok ellen. De tovább nem türtőztette magát. Midőn a legatus Keve várába ért, melyet csak a Duna választott el Bolgárországtól, már ott találta őt másnap a király sürgős parancsa, hogy térjen vissza egy királyi várba, melyből már három napja elutazott. Onnét izenje meg aztán a bolgárok urának, hogy jőjjön el egy határszéli szigetre, ott intézzék el a közte és Imre közt fenforgó ügyet, csak azután mehet hozzá országába.
A király követelése nemzetközi szempontból egész jogosult vala. Hisz ő a háboruról mondott le a pápa kedveért. De az a tény, hogy az utolsó perczben hirtelen állott elő vele, foltot vetett őszinteségére. Viszont a legatus, kire a tulsó parton már vártak a bolgárok, akkor már nem adhatott más választ, mint azt, hogy e követelés támasztása Kalojohannest ismét eltávolitaná az anyaegyház emlőitől, aztán pedig úgy sem kényszeritheti őt semmire, mig meg nem hódolt a szentszéknek. Folytatni akarta utját, de a vár ispánja kiadta a parancsot, hogy nem szabad neki és kisérőjének, egy bolgár püspöknek, semmit adni vagy eladni, aztán pedig egy kamarába záratja mindkettőt, melynek ajtaját fegyveresek őrzik. A pápa nagyon zokon vette követének ezt a megsértését. Leveleiben megrója, sőt fenyegeti Imrét, ki nemcsak az egyházat sértette, hanem a követek jogát is lábbal taposta. Energiával és következetességgel szemben, melyhez a pápa erős logikája járult, Imrének ösztönszerü fellobbanása nem állotta meg helyét. A pápának 1204 október elején kelt levele már megköszöni a királynak Leó bibornok elbocsátását.11
Imre király arany-pecsétje.
Előlapján a király trónon ülő alakja, fején nyilt liliomos koronával, jobbjában királyi pálczával, baljában országalmával; körirata: + HENRIC(us) : TERCII : BELE : REGIS : FILIVS : ¥ A hátsó lapon hétszer osztott háromszögü pajzs, a páratlan számu pólyákban kilencz (3, 3, 2, 1) jobbra lépő oroszlán elmosódó alakjával s a felirat folytatása + D(e)I : GRA(tia) : HVNGARIE DALM(acie) : CHROAC(ie) : RAMEQ(ue) : REX. Egyetlen fentmaradt példánya a bécsi udvari levéltárban.
A Magyar Nemzeti Múzeum levéltárának galvanoplasztikai hasonmásáról rajzolta Cserna Károly
Igy ért véget a magyar királyságnak nagykilátású terjeszkedése délkelet felé. Nem annyira az ottani népek ereje állotta utját, mint az a tény, hogy a magyar politika saját érdekeit sokban kénytelen volt alárendelni a szentszék és az általános egyház érdekeinek. Mindenek fölött pedig az országot marczangolni meg nem szünő testvérharcz volt a győzelmes előhaladás akadálya.
Endre egy ideig játszott a szentföldre menés eszméjével. A szükséges pénzt rég elköltötte, és most Incze pápa az ő nevében kérte Imrét, adjon neki ujra költséget fogadalma teljesitésére. Meglehet, hogy Endrének csak, az volt a czélja, hogy ismét pénzhez jusson; valószinü, hogy bátyját áltatni akarta azzal a reménynyel, hogy tőle e zarándoklás által legalább jó időre megszabadul; de bizonyos, hogy tekintetét nem vette le a koronáról.
„Az ország főemberei és a magyar seregnek csaknem egész sokasága elhagyták a királyt és törvény ellenére a herczeghez pártoltak. Imre mellett csak kevesen maradtak meg, és azok is megrettenve a lázadás nagyságától, nem merték biztatni a királyt, hanem a menekülést javasolták. Megtörtént, hogy egy napon a két fél közeledve egymáshoz, csatára készült. De mivel a királynak, úgyszólva, semmije sem volt az ellenpárthoz képest, nagyon kezdett aggódni, mihez fogjon e nagy veszedelemben: és végre, mintegy mennyei sugallat által megtalálta azt a hasznos utat melyen királysága jogát is visszaszerezheti, meg a vérontás bünét is elkerülheti. Igy szólt embereihez: ne jőjjetek utánam, hanem várjatok egy kicsinyég, aztán letéve fegyvereit, egy pálczát vett kezébe és lassan belépve az ellenség hadai közé, fennhangon kiáltá: most meglátom, ki meri fölemelni kezét a királyi nemzetség vérének ontására. A mint meglátták, mind félre állott, tágas utat nyitva előtte; még csak mocczanni sem mertek. Öccséhez érve, elfogta őt és kivezetve sátrából egy várba küldte fogságba: Erre aztán valamennyien szégyenszemre, rettegve, letették a fegyvert és a király lábai elé borulva, bocsánatot kértek. A király pedig, igen kegyes létére, megbocsátott nekik.12”
Semmi későbbi kritika nem ronthatja le e jelenet nagyszerűségét; semmi magyarázat nem növelheti jelentőségét.13 A magyarnak szemében, lelkében szent volt a király felség; századok érdeme, hódolata tette azzá. A pártütés felhői csak addig borithatták el a láthatárt, mig a királyi nap meg nem jelent, sugaraival eloszlatva annak minden páráját. Imre nagysága abban áll, hogy ezt az igazságot az őt környező veszélyek és zavarok közt sem feledte el. A nemzet és uralkodója közt való teljes egység volt a magyar monarchia igazi alapja, és Imre utolsó királyunk, kinek ez az érzelem áthatotta egész lényét és ki ennek köszönheté legszebb, vértelen diadalát.
III. László.
Túróczi krónikájának augsburgi kiadásából
De az a hatalom, melyet csak ily lelki felbuzdulásokkal lehetett fentartani, nem maradhatott sokáig épen. Imrének tragikuma abban áll, hogy ő fellépésében, terveiben, szándékaiban, minden izében király, de valóban kisiklanak már a hatalom eszközei kezéből. Ez magyarázza meg sikereit és kudarczait egyaránt. Olyan várat véd, melynek bástyáit már lerontotta az idő.
Endre fölötti diadalának sem soká örvendhetett. Keresztülvitte még, hogy kis, három éves fiát, Lászlót, még életében megkoronázzák és elismerjék utódjának, aztán 1204 október végén, alig harmincz éves korában elhunyt. Ellenségei följegyezték, hogy halála épen egy évvel következett be Endre elfogatása után, és hogy öcscsét, kit előbb Kene várában, Varasd mellett, aztán Esztergomban tartott kemény fogságban, a tömlöczből kiszabaditva, kénytelen volt kis fia gyámjául rendelni.14
Ha Gertrud és férje előbb a törvényes, hatalmas uralkodó ellen nem szüntek meg áskálódni, most egy gyönge özvegy és egy kis gyermek csak nem választhatták el őket a tróntól. Endre, mint ország kormányzója visszahívja és nagy pompával fogadja nejét, ki férje fogságakor Németországba menekült volt.15 Konstancziát ellenben és kis fiát kikergette Ausztriába. A gyermekkirály 1208 tavaszán Bécsben meghalt; az özvegy királyné az osztrák herczeg segitségével visszament hazájába, Aragoniába.