Nagyszeben régi kapuja.
Régi festmény után rajzolta Székely Árpád
SZILÁGYI: A MAGYAR NEMZET TÖRTÉNETE
Az egyház szolgáltatja a kiváltságok mintáját. Endre kiváltságlevele. Az erdélyi szászok betelepedése II. Géza idejében. Hazájuk. Flandriaiak. Kiváltságlevelük. Területük, biráskodásuk. Adó, hadi szolgálat, szállásadás. Az oláhok erdeje. A német lovagrend a Bárczaságban. Kiváltságai, lázadása, kiűzetése. Erdélyi állapotok. Székelyek, oláhok
Bárhol győzte le a rendi szabadság a királyi önkényt, azokat a formákat választotta jogai biztositására, melyeket az egyház példája és régibb gyakorlata szolgáltatott.
Úgy Angliában, mint nálunk, kétségtelen, hogy az egyház is részt vett az alkotmányos küzdelemben, bár hazánkban nem az volt a vezető elem. Abban is megvan a hasonlóság, hogy a pápa mindkét országban ellene van az új megállapitásoknak. Már 1222 végén inti Honorius pápa az egri püspököt és az egresi cziszterczita apátot, csillapitsák a sokaságot, hogy az ne forduljon a király, a korona és a fejedelmi személyek vagy javak ellen. „Mert a nagyszámú sokaságot nem egykönnyen lehet észszerű okkal megnyugtatni. Most pedig, úgy halljuk, Magyarország egész népe az új törvény szerint évenkint kétszer is összegyül, a királynak is jelen kell ott lennie és ez a sokaság nehezen teljesithető és igazságtalan követelésekkel szokott ott fellépni. Azt akarják, hogy azok a mágnások és nemesek, kiket gyülölnek, fosztassanak meg minden tiszttől és méltóságtól, üzessenek ki az országból, javaikat pedig oszszák fel a nép között.” Annak az országgyűlésnek, mely az arany bullát megalkotta, és annak az első nagy törvénynapnak, mely Székes-Fejérvárott 1222 augusztus 20-án megtartatott, halljuk itt épen nem rokonszenves viszhangját.1 E levelében a királynak kel védelmére, de a későbbiben, melyet „Magyarország nemeseihez, ispánjaihoz, báróihoz és egész népéhez” intéz, már szorosan egyházi érdeket ajánl figyelmükbe. Az új törvény a dézsmaadót is megváltoztatta. Az általános zavarban, úgy látszik, legtöbben épen nem fizették, úgy hogy a pápa az Isten nevében felszólitja „a tiszteletre méltó uraságokat”, hogy adják meg az egyháznak azt, a mit apáik megadtak.2
Az általános zavar szükségessé tette, hogy most, midőn a király képtelen ellenállani bárminő erélyes nyomásnak, minden egyes rend ép ugy igyekezzék kiváltságait vele megerősittetni, mint a hogy az ország vitézeinek sikerült. Természetes, hogy ebben az egyház jár elől, és valószinű, hogy az az oklevél, melylyel a király a clerus szabadalmait megerősiti, még valamivel előbb kelt, mint az ország szabadságlevele.3
Kiindulási pontja: „adják meg a császárnak a mi a császáré, az Istennek, mi az Istené.” Világi dolgokban a királyi, egyháziakban a papi tekintély jár elől. E szabadságban a papi rend minden tagjának van része. Világi ember nem vonhatja őket világi törvényszék elé, különben már is elvesztette ügyét. Viszont, ha a pap a fölperes, a világi törvényszék elé köteles világi ellenfelét követni. „Pilist viselő személy nem fizet sem füstpénzt, sem más adót.” És ha az adószedő azt megkövetelné, vagy meg akarna szállani nála, erőszakosan kidobhatja, mint tolvajt és zsiványt. Még jobbágynak sem szabad ezt megtenni, különben a király haragját vonja magára. „Mert valamint a papok hivatásukat és nevelésüket illetőleg különböznek a világiaktól, úgy illik az is, hogy az isteni tisztelet szabadságában fel legyenek mentve a világi teher alól.”4
Már az egyház sem maradhatott menten a rendi társadalom befolyásától. Ügyelnek arra, hogy e nagy kiváltságokat csak szabad, nemes származásuak élvezzék. A püspököknek megtiltja a király, hogy udvarnokai és polgárai vagy más szolgáló népei közül bárkit is felvegyenek a papi rendbe. Sőt még azokat is ki kell zárni, kiket már bevettek, ha nyerészkedés által sértik az egyházi fegyelmet.
A kiváltságot a király adja meg, báróival együtt, mely anglo-norman kifejezést akkor használnak nálunk először. A záradékban az anathémát mondja ki arra az utódjára vagy jobbágyára, ki megszegné. Ez azonban nem akadályozta meg Endrét abban, hogy ő maga azt akárhányszor meg ne szegje.
Szabadság, kiváltság után áhitozik mindenki. A nádor az árpási besenyőket védi meg ispánjuk elnyomása ellen. Privilegiumot nyernek a szatmárnémeti és valkói vendégek, a Bárczaságban megtelepedett német lovagok, kiknek szabadságait még a pápa is megerősiti. Legnevezetesebb azonban ez időből az az oklevél, melyet a király 1224-ben az Erdőelvén lakó német gyarmatosok, a szászok javára bocsát közzé.
Még II. Géza idejében történt, hogy a király meghivására nagy alsó-német csapat jött az Oltnak és Szeben pataknak akkor meglehetősen néptelen mellékére, és ott várakat és falvakat alapitott. Nagy-Szeben, eredetileg Hermann falva, volt legrégibb, fontosabb telepük. Hazájukban összeesküdtek ellenük az elemek és az emberek egyaránt. Abban az időben történt az északi tengernek az a nagy kiáradása, mely Hollandia földjének egy jó részét elnyelte és kivándorlásra kényszeritette a népességet. Tovább délre, a mai Belgiumban és a Rajna mellékén, a hűbéres uraknak zsarolása kényszeritette a régen szabad népet új haza keresésére. Brabantiak, flandriaiak már a XI. század óta nagy számban állottak a normann herczegeknek, az angol királyoknak zsoldjában. Különben is az a tájék, úgy mint manapság is, Európa legsürübben népesitett vidékei közé tartozott. A parasztok fölkerekedtek családjukkal, minden ingó vagyonukkal, elmentek Holsteinba, az Elbán túlra, hol a németség az új gyarmatosok segitségével vett erőt a szlávságon, elmentek Angliába, eljutottak hazánkba is. Itt flandriaiaknak vagy szászoknak nevezték őket, bár most is meglevő tájszólásuk nem enged kétséget a felől, hogy a telepesek zöme a mai porosz-rajnai tartománynak, Köln, Düsseldorf, Ems, vidékének volt szülöttje5 és igy valósággal nem a szászok, hanem a frankok törzséhez tartozott. Voltak azonban köztük flandriaiak is és III. Béla idejében még csakis ezen a néven nevezték az erdélyi német községeket.6 Szorgalmuk által a Retyezát havasainak alja csakhamar virágzó, népes tartománynyá változott, melyet az erős várak és alakosok vitézsége védtek meg a szomszéd vad kúnok ellen. Már a XII. században épült ott Kercz cziszterczita klastroma, az Olt keleti partján, közel a besenyők, székelyek és oláhok telepeihez.
Mint az erdélyi püspök, úgy törekedett valószinüleg az erdélyi vajda is arra, hogy hatóságát e jómódú telepesekre kiterjeszsze. Ha pedig a tisztviselők, a földesurak, hatósága alól nem menekülhetnek, ugyanabba a szomorú helyzetbe jutnak; melyből apáik a kivándorlás által akartak szabadulni. Ehhez járult, mint új csapás, a kamara haszna, vagyis a pénznek gyakori beváltása, továbbá a só árának drágitása.
II. Endre mindig nagy előszeretettel viseltetett a „vendégek” iránt és most, hogy a szászok küldöttei megjelentek előtte, alázatosan régi jogaikra hivatkozva, talán ajándékokkal támogatva, mint szokásos volt, kérésüket, nem tagadta meg tőlük szabadságuk megerősitését és kiterjesztését. „Mert a mint illik a királyi méltósághoz, hogy hatalmasan elnyomja a kevélyek makacsságát, úgy illik a királyi jósághoz, hogy az alázatosok elnyomásán irgalmasan segitsen.” Az erdélyi németek lábaihoz borultak és nagy panaszosan elmondták, hogy attól a szabadságtól, melylyel Géza király behivta őket, egészen elestek és nagy szegénységük miatt majd nem szolgálhatják a királyt. Ezen megindult az ő szive és nagy kegyesen megadta nekik, a miért könyörögtek.
Először is megengedi, hogy az egész nép Szászvárostól Barótig, a székelyföldön Sebes és Darócz7 földjével együtt egy nép legyen. Egy legyen ott a biró és szünjék ott meg a szebenin kivül minden ispánság. Ily módon a magyar és székely telepesek, – mert Szászváros, mint neve mutatja, eredetileg magyar volt, Szászsebes pedig székely – beolvasztattak a németek községébe.8 Ez a föld tehát nemcsak Szebent és vidékét foglalja magában, hanem Erdélynek tán egy negyedét, a hátszegi völgytől Háromszékig.
Másodszor, a szebeni ispán csak köztük lakót rendelhet biróul, és ezt a nép maga válaszsza. Harmadszor, senki se merjen köztük pénzváltás végett megjelenni, hanem ők évenkint 500 márka ezüstöt fizetnek kamara haszna gyanánt, és ez adó alul közülök csak az van felmentve, kinek e felől külön kiváltsága vagyon. Ezt a pénzt pedig abban a súlyban fizetik, melyet III. Béla király állapitott meg, t. i. 4 1/2 fertályt szebeni súlyban, azonfelül egy kölni denárt. Negyedszer, a királyi adószedőnek, mig köztük van, naponkint három latot fizetnek. Ha azt vesszük tekintetbe, hogy III. Béla kimutatása szerint 15,000 márkát jövedelmeznek neki az erdélyi vendégek, ezt az adót nagyon csekélynek kell tartanunk.9
Nagyszeben régi kapuja.
Régi festmény után rajzolta Székely Árpád
Nem csak adóval tartoznak, hanem hadi szolgálattal is. Az országban dúló háboruba 500 katonát küldenek; ha a király külföldre vezet sereget, százat, de ha csak valamely jobbágyát küldi, csupán 50-et. Ebben a tekintetben tehát kötelességük nagyobb mint a magyar harczosoké, kik külföldi háboruba épen nem kötelesek követni a királyt, „ha az egy barátját segiti.”
Papjaikat szabadon választják, azokat bemutatják és az egyház iránt való minden kötelességüknek a régi szokás szerint megfelelnek.
Mindezekben a szászok kiváltsága nem különbözik más városi lakóknak, p. o. a dalmatáknak rendes szabadalmaitól. Biráskodás dolgában ellenben olyan szabadalmat nyernek, mely megbontja a birodalomnak e tekintetben addig féltékenyen megőrzött egységét. A király meghagyja ugyanis, hogy csakis ő és a szebeni ispán biráskodjék fölöttük, és hogy csak oly ügyekben lehessen őket az ő személye elé idézni, a melyeket az ő birájuk nem intézhet el. Ez megdönti a nádornak azt a jogát, hogy ő az egész ország birája.10 Ha pénz dolgában folytatnak pert, csak határaik közül való tanut fogadjon el a biró, minthogy teljesen kivettük őket minden (más) törvényhatóság alól. Területük zárt volta abban is kifejezésre jut, hogy a király nem ad jobbágyának falut vagy jószágot az ő földjükön, és hogy közösen egy pecsétet használhatnak.
Területüket még ki is egésziti. Nekik adja a besenyők és oláhok erdejét, hogy azt az eddigi lakosokkal együtt használják, úgy hogy ezért külön szolgálattal ne tartozzanak. Igy nyertek jogot a szászok Fogaras földjére. Az erdő és a viz használatában, mint királyi adományban, egyaránt részesülnek a szegények és gazdagok. Épen úgy kapnak apró sót is „régi szabadságuk értelmében” és pedig Szent-György napja, Szent-István napja és Szent-Márton napja körül egy-egy héten át. A királyi sótiszteknek tehát semmi keresetje náluk.
Kereskedőik – mint a dalmaták – szabadon járhatnak, kelhetnek az egész országban vám nélkül. Vásáraikon nem szednek vásárpénzt.
A kerczi apátság temploma
Ennyi joggal és adománynyal szemben aránylag csekély teher az, hogy a király, ha hadjárata hozzájuk vezeti, háromszor kötelesek megvendégelni, a vajdát pedig, ha a király parancsából jár náluk, kétszer, „egyszer jövet, egyszer menet.”
Ily módon jött létre az első, nemzetiséghez kötött területi önkormányzat a magyar királyság területén, igaz, hogy a korona teljes felsőségének elismerésével.
Talán nem tévedünk, ha a „király-föld” németjei részére nyujtott rendkivüli kedvezményeknek a szomszéd Bárczaság akkori viszonyaiban keressük magyarázatát.
Emlitettük, hogy Endre 1211-ben a német lovagrendnek adományozta ezt a földet. Kitüzi határait: a halmágyi vár gyepüjétől a gálti vár gyepüjéig,11 onnét Miklósvár gyepüjéig,12 aztán az Olton felfelé a prásmári patak beömléseig, aztán fölfelé e patak eredetéig és a Tömös és Barcza vize eredetéig, a mint a havas hegyek körülveszik az egész Barczának nevezett földet, és vissza Halmágyig.”13 E területet pusztának és lakatlannak irja le az oklevél. A király örök birtokba adja a lovagoknak a lelke üdveért. Ha ott aranyat vagy ezüstöt találnak, a fiscust illető részen kivül a többi az övék marad. Szabad vásárt nyithatnak, adót, füstpénzt nem fizetnek, maguk választják birájukat és azon fölül csak a királynak biráskodása alatt állanak. A kúnok ellen favárakat és favárosokat épithetnek. A rend kitünő nagymestere, Salza Hermann alatt azonnal hozzá is fogtak a föld betelepitéséhez és a kunok elleni hadakozáshoz. Már 1212-ben új kiváltságot nyernek a kamara haszna adójának könnyitése által, és új birtokot, Nyént (Kreuzburg) eredeti határain túl.14 Valamivel később nekik adományozza az erdélyi püspök a papi tizedet, de úgy, hogy a köztük lakó magyarok és székelyek neki fizessék.15 Úgy látszik, hogy a rend szerencsésen hadakozott a kúnok ellen, mert a király egészen a Dunáig terjesztette birtokát, vagyis a mai Havasalföld egy részét is reá ruházta. A nagymester már egészen souverainnek tartotta magát, pénzt vert, kővárakat épitett, kiváltságos levele ellenére.
Bármily gyönge és könnyelmű volt Endre, királyi felségének ily világos megsértését el nem nézhette. Gertrud ideje már elmult: az urak és nemesek nem türhették az ország ily megcsonkitását. A király egyenesen visszavonta adományát. De haragja nem tartott soká. Mihelyt a nagymester megigérte a régi feltételek teljesitését, nemcsak hogy visszaadta neki, a Bárczaságot, hanem még új adománynyal kedveskedett. Hat hajót engedett neki az Olton, ugyanannyit a Maroson, hogy azokon a (viz)aknai sót szabadon elvihessék.16 Az ügyes nagymester azonnal megerősittette e kiváltságokat Honorius pápával, ki azon fölül még egyházi tekintetben is teljesen önállóvá tette a rend birtokát, elválasztva azt az erdélyi püspökségtől.17
Most már még csak egy lépést kellett tenni a teljes elszakadáshoz. Az arany bulla következtében támadt zavarok arra bátoritották Hermannt, hogy ezt is megtegye. Mintha nem is volna magyar királyság a világon, földjét felajánlja Szent-Péternek birtokúl és a pápai felsőség elismeréseül: évenkint két arany márka fizetésére kötelezi magát.18 Ezt a magyar urak nem nézhették tétlenűl. A király 1225 elején erős lovassággal betört a Bárczaságba, elfoglalta a lovagoknak egy erős várát, és kiüzte őket birtokából. A pápa közben járt, hisz a kereszténység új ültetése forgott a koczkán. Intette a királyt, ne hajtson a rosszat akarókra, dicsérte, minő nagylelkü, gazdag és adakozó, kérte, maradjon meg annak. Viszont a lovagokat sem kimélte. Szemökre vetette, hogy úgy bánnak a királylyal, mint „a keblen melengetett kigyó”.19 Jóakarata nem vezetett eredményhez.
Annyira még sem volt Magyarország, hogy területén idegen, ellenséges államhatalmat engedjen alakulni. A lovagok fenyegetődztek, hogy inkább meghalnak, semhogy bármit visszaadjanak a királynak, de utoljára 1226-ban mégis mindenestől kimentek az országból. Más megoldása e kérdésnek nem volt. Hermann csakhamar új szinhelyet talált, hol rendjének hatalmát megalapithatta: Poroszországban. Európának egyik legfontosabb államalkotása vette ezzel kezdetét. De az a mód, melyen ez végbe ment, és különösen ez alapitás következései az adományozó Lengyelországra nézve, bizonyitják, minő bölcs és előrelátó volt a magyar nemzet, midőn a rend függetlenségi törekvésének, mindjárt kezdetben, teljes erővel útját állotta. A régibb szász telepesek húztak leginkább hasznot az egész viszályból. A király nagy jogokat ad nekik, hogy elválaszsza őket a lovagoktól, és azoknak földje, mely most a korona birtoka, már lakosságának rokon voltánál fogva is, csakhamar kiegészitette területöket és növelte annak fontosságát.
Földvár (Marienburg) Erdélyben.
Természet után rajzolta Székely Árpád
Erdélynek megvolt tehát három történeti nemzetisége: a magyar, a székely, és a szász. Az országnak is volt állandó lakossága; egyes apátságok, mint a garam-szent-benedeki, dömösi, már nagy jószágokat birtak ott, de a nemesség és a birtokos osztály nem voltak és nem is lehettek ott oly régiek és annyira megizmosodottak, mint az anyaországban. Még nem esett távol az az idő, a midőn a dömösi prépostság erdő-elvi emberei évenkint „husz nyestbőrt, 100 szíjat, egy medvebőrt és egy bölény szarvat” voltak kötelesek beszolgáltatni.20 A vadászat mellett a bányászat, különösen a só kiaknázása volt itt a legfontosabb ősrégi foglalkozás. Torda vára vidékén, „azon a helyen, melyet magyarul Aranyosnak, latinul Aureus-nak neveznek”, a sóból eredő királyi jövedelemnek felét állitólag még I. Géza király adományozta a garam-szent-benedeki apátságnak.21 Virágzott már a nemes érczek bányászata is. Rudana, Rodna, az északkeleti havasok alján, gazdag és népes telep volt, hol német gyarmatosok tárták fel a bérczek kincseit. A kún, megoszolva, gyakran legyőzve, már nem volt félelmes ellenség és a székelység mind jobban megszállotta a Hargita és a keleti hegyek közti völgyeket és fennsikokat, bár azok északi része, Csik és Gyergyó székek aránylag még néptelenek lehettek.
Mindeddig sehol sem találkoztunk e haza földjén az oláhok nevével. Először Endrének 1222-ben a német lovagok javára kiadott oklevele emliti a „blacusok földjét”,22 másodszor a szászok 1224-iki szabadságlevele. Fogaras földjén jelennek meg tehát először nagyobb számban. Már ez a tény is mutatja, hogy ottlétük nehezen függ össze a régi román telepitéssel, különben Hátszeg, Gyula-Fejérvár vagy Kolozsvár vidékén kellene feltünniök. Hogy épen az Olt mellékén találjuk őket, arra felé, hol a folyó kilép az országból, azt teszi valószinüvé, hogy annak irányában jöttek fölfelé, a kúnok havaselvi földjéről. Az ujabb kutatások után alig lehet kétség a felől, hogy az oláh nemzetiség a Balkán félszigeten alakult meg, nem a Dunától északra. Onnét, délfelől a besenyők és kunok rabló hadjáratai mind több román nyelvü embert hoztak az Al-Duna északi mellékének alföldjére és hegységeibe. Midőn a fölöttük uralkodó barbár hatalom megdőlt, ők megmaradtak, mint a szlávok az avarok után. Déli hazájokban kiválóan hegyi pásztorok voltak; nem csoda, ha új lakóhelyükön is inkább ezt a foglalkozást űzték, mint a földművelést. Történetileg ez, és nem más volt az oláh lakosság eredete a magyar birodalom területén.23