SZILÁGYI: A MAGYAR NEMZET TÖRTÉNETE
Béla Tótországban és Erdélyben. Kúnok téritése. Kún püspök. Szörényi bánság. Új halicsi háború. A királyi javak visszavétele. Béla és Gertrud gyilkosai. Endre adományai. A pápa beavatkozása. Róbert érsek. Az 1231-iki aranybulla. Szállásadás. Hadikötelesség. Robot. Adószedés. Büntető törvények enyhitése. Törvénykezés. Papi immunitás. Uj garantia – a kiátkozás. Az interdictum kimondása. Bűnlajstrom. Szigorú eljárás az izmaeliták ellen. Az interdictum következései. Endre a pápához fordul. Pápai legatus. Az egyház túlsúlya. A beregi oklevél kizárólag az egyház érdekeit tartja szem előtt. A só. A római curia pénzügyi politikája
Az ország keletének előtérbe lépése összefügg némileg azon ténynyel, hogy a trónörökös részére ez a vidék szakittatott ki, úgy mint Endre korától Kálmánig szokásban volt.
Béla csakhamar az arany bulla kiadása után ujra meghasonlott atyjával, ki minden módon el akarta őt választani nejétől. A fiú atyja elől az osztrák herczeghez menekült. Honorius pápa itt is közben járt. A herczegnek védelmébe ajánlotta vendégét; Béla házassága felbontásába nem egyezett; de viszont rosszalta azt, hogy Béla háborut viseljen atyja ellen és zavarja az ország nyugalmát. Nemsokára helyreállott a béke. Béla Tótországot kormányozta, mint atyja Imre korában. Onnét már 1226-ban Erdélybe ment át. Helyébe öcscse, Kálmán lépett, ki megtartotta a galicziai király czimét.
Béla azonnal méltó teret talált működésére. Nagy erélylyel és következetességgel folytatta a pereket a várföldek visszavétele érdekében, az arany bulla értelmében. Nem kisebb igyekezettel, de nagyobb szerencsével fáradott a pogány kunok megtéritésén. Kivüle különösen az új esztergomi érsek, a lüttichi származású Róbert buzgólkodott e vad nép megtéritésében, Az ige hirdetői Szent-Domokos akkor tájban keletkezett rendjének szerzetesei, a „prédikáló” barátok voltak. Köztük való volt az első kún püspök, Teodorik. (1228.) A kúnok egy fejedelme is megtért 15,000 emberével együtt. Teljes biztositást nyertek a felől, hogy a keresztény vallás elfogadása nem ejt csorbát függetlenségükön, hanem azért a magyar uralom előrehaladása nem volt feltartóztatható.1 A későbbi Kis-Oláhország, vagyis a Vaskaputól az Oltig terülő vidék, akkor vált, mint külön bánság, vagyis végvidék, Szörény neve alatt, magyar birtokká. Béla egész Viddinig (Bodon) hatolt előre, melynek falai alatt a székelyek derekasan viaskodtak a bolgárokkal.
Kár, hogy e nagy jövőre jogositó vállalattól ismét a szerencsétlen halicsi ügyek felé forditotta Endre az ország erejét. Most harmadik fiának, Endrének akarta e tartományt megszerezni. Ennek apósa, Msztiszláv, köteles lett volna átadni Halicsot, de nem tette, Ezért magyar sereg ment oda, de vereséget szenvedett. Msztiszláv mindazáltal beiktatta vejét. Hanem az ő halála után a régi halicsi herezegnek fia, Daniló, kihez a nép nagyon ragaszkodott, kiüzte a magyarokat. Most Béla sietett át a Kárpátokon, hogy visszahelyezze öcscsét. Ostromolta Halicsot, de hiába, aztán Volinyiába tört, majd visszatért az ostrom folytatásához. Hanem az időjárás, a folytonos eső, mely járhatatlanokká tette az utakat, még az ő kemény elhatározását is megdöntötte. Csatavesztés nélkül, de elfáradt, megtizedelt sereggel volt kénytelen haza térni. Halics egy ideig ismét Danilóé maradt.2
Béla ifjabb király pecsétje.
A király trónszéken ülő alakja, fején zárt koronával, jobbjában liliomos kormánypálczával, baljában országalmával. Körirata: + BELA D(e)I GRA(tia) ET VOLVNTATE SVI PATRIS REX HV(n)G(a)R(i)E.
A Magyar Nemz. Múzeum levéltárának galvanoplasztikai hasonmásáról rajzolta Cserna Károly
Itthon a királyi birtok visszavétele javában folyt. Ebben az egy pontban teljes megegyezés volt az öregebb és az ifjabb király közt, bár mindegyiknek, lelkülete szerint, más volt a főindoka. Endre a birtokban a pompának, fényüzésnek, a mint ő nevezte: a királyi méltóságnak, látta nélkülözhetetlen eszközét; fia szigoruan, kérlelhetetlenül, néha kegyetlenül járt el, mert arra gondolt, mennyire lealázta atyja azt a királyi hatalmat, melyet ősei oly nagy fényben hagytak reá, és melyet ő teljes tündöklésében akart visszaállitani. Azonkivül szenvedélyes, erőszakos természete a visszafoglalásban, a büntetésben anyjának megboszulására is gondolt. Igazi Hamlet volt. Látnia kellett, mint feledi el atyja, második házasságában, Gertrudot, az ő anyját; el kellett türnie, hogy azok, kikről mindenki tudta, hogy a királyné gyilkosai, tovább is éljenek hatalomban, dicsőségben, élvezve a király kegyét, a legmagasabb méltóságok birtokában. Mihelyt hatalomra jutott, féket ereszthetett régóta elfojtott indulatának. Bánk bán birtokait elkobozták, ép ugy Simonét is, mert gonoszul, elvetemedve, tetőtől talpig fegyverben „a királyi korona gyalázatára és kisebbitésére összeesküdt ravasz és vérengző czinkosaival és részes volt a boldog emlékezetű Gertrud királyné halálában.”3
A vérboszunak ez a kötelessége nagyon ferde helyzetbe szoritotta Bélát. Igazán elemében akkor lehetett, midőn atyjának régi kegyenczei, az ország vagyonának elprédálói fölött látott törvényt. Különösen a Hunt-Pázmánok vesztettek sokat a törvényes itélettel, de a Csákokat sem kimélte: megfosztotta őket csanádi, temesi, aradi és fejérmegyei birtokaik nagy részétől.4 Ezek, hogy úgy mondjuk, a régi udvar, különben is régi ellenségei voltak. Bánknak és társainak üldözésével az uri osztálynak épen nemzetibb részét zuditotta maga ellen. Nem is volt sok személyes hive – csak Buzádról, Pozsony grófjáról, a német Haholt nemzetségéből, ki őt elkisérte volt Ausztriába – történik e tekintetben névszerint emlités.5 Ez az egész életén végig vonuló ellentét tette őt annyira elszigeteltté, hogy sokan épen e confiscatiókban, különösen pedig az anyja gyilkosait érő boszujában, látták az őt és az országot érő borzasztó catastrophának legfőbb okát.6 Egyelőre azonban rendithetetlenül folytatta művét. Atyja, ki az aprólékos, részletes munkától különben is irtózott, reá bizta az egész országban „a földek, továbbá az örökségek pereinek elintézését”.7 Az eljárás abban állott, hogy az ifjabb király bekövetelte a birtokot adományozó okleveleket, kikérte öcscsének, Kálmánnak, és az országnagyoknak tanácsát, meghozta itéletét, melyet aztán atyja megerősitett.
Pápa a XIII. században.
A chartresi székesegyháznak Szent-Gergelyt ábrázoló üvegfestményéről Grote G. reproductiója után
Világos, hogy a hatalomnak és a hatalom élvezésének ilyetén megosztása megfelelt mind a két király óhajtásának. Endre, ha kedve tartotta, ujra adományozott. Igy p. o. hive Dénes, a Tomaj nemzetségből, ki őt a szentföldre kisérte és tizenöt éven át maradt meg tárnokmesterének, a lefoglalt jószágok nagy részét, különösen az erdélyi részen, kapta meg örök birtoknak.8 Még azt is megtette, hogy a Hunt-Pázmánoknak visszaadta a tőlük Béla itélete alapján visszavett földeket.9 Nincs semmi okunk azt hinni, hogy bármikép lemondott volna életének eddigi módjáról, költekezéseiről, sőt e korbeli okleveleiben emlegeti leginkább a határtalan bőkezüséget, mint kiválóan királyi tulajdont, Béla pedig a visszafoglalások szaporodása által minden nap közeledett czéljához. „Dicsőség az urnak a magasban és béke a jóakaratú embereknek, mert kisütött a napja a magyarok megváltásának, a királyi hatalom visszaállitásának, a korona szabadsága visszaidézésének.”10 Hanem voltakép eddig csak azt valósitották meg az arany bullából, mi a királyi hatalmat mozditotta elő, mig az ország lakosai kevés hasznát látták annak a törvénynek, melyhez oly nagy reményeket kötöttek. Két, sőt három udvartartás volt egy helyett; a halicsi háború ritkán szünetelt; a szállásadásban, adóban és más szolgálatokban nem igen állhatott be könnyebbülés. Ennek az volt a következése, hogy a királyi jövedelmek és monopoliumok eddigi kezelői, az izmaeliták és a zsidók, ezentúl sem voltak nélkülözhetők.
Különösen az egyházat bántotta ez az állapot. Már nem a számitó, töprenkedő, szelidségre, engedékenységre hajló Honorius a pápa, hanem 1227 óta IX. Gergely, mint névre, úgy hatalomra: és szenvedélyre is a nagy Hildebrandra emlékeztető, ki vad energiájával, hajthatatlan makacsságával és folytonos követeléseivel és fenyegetéseivel réme lett Európa összes fejedelmeinek. Nála a pápaság erkölcsi és szellemi tartalma egészen háttérbe szorul a hatalmi kérdésekhez képest. Már Honorius kijelentette, hogy van oka az excommunicatióra, mert Magyarországon a kánonok ellenére zsidók és pogányok hatalmaskodnak keresztények felett, a mit pedig a királynak törvénye is tilt.11 Midőn most Gergely, az esztergomi érsek és mások által, arról értesül, hogy még mindig nem javultak a viszonyok, szörnyű haragra lobban. „A fájdalom tőre járt át szivünkön, midőn hallottuk, hogy Magyarországon olyanok történnek, melyek miatt elvész a hit, lábbal lesz taposva az egyház szabadsága és megcsorbul a királyi tekintély, ha az apostoli szék nem siet az orvoslással.” Szerecsenek és zsidók uralkodnak ott a keresztényeken, és sok keresztény, leroskadva az elviselhetetlen teher alatt, látva, hogy a szerecsenek jólétnek és nagyobb szabadságnak örvendenek, hozzájok csatlakoznak és fölveszik hitöket. Keresztények házasságra lépnek szerecsen nőkkel és viszont.12 A szerecsenek keresztény rabszolgákat vásárolnak, kényszeritik őket, hogy álljanak hozzájok, s nem engedik, hogy gyermekeiket megkereszteljék. A szegény keresztényen pedig annyi a teher és az adó, hogy kénytelen nekik eladni gyermekeit és igy lesz a szabadból szolga, a keresztényből szerecsen. Sokan közülök hazug módon azt szinlelik, mintha keresztények volnának, keresztény nőkkel házasodnak össze, kiket aztán hitökre kényszeritenek. Összevásárolják a most megtérőben levő kúnokat, és azokat vagy hitökre szoritják, vagy eltéritik a kereszteléstől. És ámbár a toledói zsinat előrelátóan megállapitotta, hogy zsidókat nem szabad közhivatalba tenni, mégis abban a birodalomban gyakran tesznek meg zsidókat és szerecseneket tisztviselőkké, kik aztán kárositják az egyházat és ellenségei a kereszténységnek.
Endre és Gertrud arczképei.
Hermann thüringi tartomány-gróf psalteriumában. Jobbról Gertrud királyné mellképe, fején koronaszerü föveggel, jobbjában nyitott könyvvel; feje felett a fülke ívezetén REGINA • VNGARIE felirat. Balról II. Endre, fején szintén koronához hasonló föveggel, jobbjában királyi pálczával; feje felett a felirat: REX VNGARIE. A képek alatt levő szöveg olvasása (az első hasábon:) Deus cui propri- | um est misere- | ri semp(er) et par- | cere, suscipe de- | p(re)catione(m) n(ost)ram | et quos delic- | to(rum) cathena | constringit, | miseratio tue | pietatis absol- | vat. P(er omnia secula seculorum. Amen.) | Rege q(uesumu)s d(omi)ne famulum tuu(m) | HERMANNVM (a második hasábon:) et interceden- | tib(us) omnib(us) s(an-)c(t)is | tuis gr(ati)e tue | in eo dona mul- | tiplica, ut ab | offensis et tem- | poralib(us)n(on) de- | stituatur aux- | iliis et sempit(er)- | nis gaudeat | institutis. P(er omnia stb.) | D(omi)ne ne re- | spicias pecca- | …
A codex eredetije a stuttgarti királyi könyvtárban
De nemcsak a zsidók és szerecsenek sértik az egyház szabadságát. Nemcsak az egyház népei, hanem magok a papok és egyházaik is súlyos adó alá vettetnek. Régi javadalmaik elvétetnek. Azok a roppant adományok, melyekkel a király ujabban néhány nemesét elhalmozta, szintén bántók az egyházra nézve. Bár a házassági perek egyházi szék elé tartoznak, ott mégis világiak itélnek azokban, úgy hogy világi biró választja el a házasfeleket. Ha ez meg nem szünik, kötelessége az érseknek egyházi szigorú büntetéseket alkalmazni.13
Róbert érsek valóban egyházi ember volt, emberi tekintetekre nem hajló, különben is, mint idegen, távol állott a birodalomnak és az udvarnak pártoskodásától. Tudta, minő nagy a vallás hatalma az emberek felett, sőt némileg talán túl is becsülte azt, épen mert nem ismerte a hazai viszonyokat. Állásának és egyéniségének egész tekintélyét latba vetette a királynál. Nem volt államférfiú, különben nem oklevelet kér, mit Endre ép oly könnyen adott, mint megszegett, hanem maga veszi kezébe az igazgatást, mint azt Langton István Angliában megtette. Igy megelégedett az arany bullának megujitásával, illetőleg az egyház érdekében való módositásával.14
Az új bullának bevezetése annyiban különbözik a régitől, hogy már nemcsak a nemeseknek Szent-István által megadott szabadságáról szól, hanem a jobbágyokéról és más szolgákéról is. A törvénynapon az elnyomottak szabadon mondhassák el panaszaikat. Már nemcsak a király és a nádor kötelesek azokat meghallgatni, hanem a főpapok is „a netán megsértett szabadság megerősitésére.” (2.) Sőt a király még a nádort is elbocsátja, ha rosszúl viszi a király és a birodalom ügyeit, és mást nevez ki helyébe. (3.) Ha valaki a király által, fiai által, vagy bárki által az aranybulla ideje óta törvényes itélet nélkül megfosztatott birtokától, teljes kárpótlást nyer. A király nem szed semmiféle nemzetü és osztályú embertől adót, csak azoktól, kik azzal a kincstárnak tartoznak. Ha lovászai, solymárai, peczérei és szekerészei vagy ő maga megszállanak valahol, fizessenek meg érte. Az udvaroknak, – mert több is volt – a főpapoknak, főuraknak és nemeseknek megszállása roppant kárt okoz a birodalomban. Kell tehát, hogy mindent, mit konyhájokra adnak, de a gabonát és a bort is kellő áron megfizessék. Ha perre kerül a dolog vendég és gazda közt, elég ha három falubeli esküszik, és a vendég teljes kárpótlásra itéltetik a királyi biróság vagy a földesur által. Ha valaki mégis megtagadja az igazságszolgáltatást, azt a megyés püspök átkozza ki. (6–10.) Ezek a változások mutatják, milyen új bajok merültek fel az aranybullának nagyon is szük szavú intézkedései miatt.
Miben sem változtak az örökösödésről és a megyei biróságokról szóló czikkelyek. A két király közti viszonyról szólók egészen elmaradtak. A hadi kötelességről szóló megállapitások ellenben lényegesen bővebbek és világosabbak. Külföldi hadjáratra a nemesek nem kötelesek követni a királyt, hanem igenis az ispánok, zsoldosok, várjobbágyok, azok, kik tisztük után erre kötelezve vannak, végre azok, kiknek nagy birtokokat adott a király. (15.) Azelőtt csak az ispánok voltak erre kötelezve, most mindenki, a ki a királyhoz közelebbi szolgálati viszonyban állott. Azelőtt csak a magas tisztviselők rendelkeztek külön csapatokkal; most, az adományozások által, ezek mellé új aristocratia emelkedett. Minthogy ez szintén a királynak köszönte rangját, illő volt, hogy kiváló ragaszkodását a háboruban is kimutassa. Ezekhez a főuri elemekhez járul a várjobbágyság, vagyis a nemzetnek kiválóan harczos része, mintegy állandó katonasága. Külön ugyan nincs megmondva, de világos, hogy a hóditó háború, a király magánvállalata, az ő költségén viseltetett, és még azok is, kik kötelesek voltak benne részt venni, hópénzt kaptak annak idejére. A hon védelmének kötelessége, melyről a 16. pont szól, most is általános, de a régi szövegezés kiegészittetik azon czélszerü meghatározással, hogy az országból kiüzött ellenséget valamennyien üldözni tartoznak az ország határain túl is, „boszuállás végett.”
A háboruskodás és honvédelem nemcsak harczosokat követelt, hanem munkásokat is. A robot nem volt kisebb teher a népre nézve, mint a szállásadás és az adó. Erről is intézkedik a törvény. „Gyepük vágására, árkok ásására, keritések készitésére, vagy bárminő királyi épitésre vagy mühelyben való dolgozásra nem fogjuk kényszeriteni a nemesek és az egyházak népeit.” (28.) A közmunkára tehát csak a király szolgáló népei voltak felhasználhatók.
Néhány pont világosabbá teszi az adószedés módját. „A huszadrészen felül, mely régi időtől fogva megilleti a királyt, más dézsmát nem követelünk, mert az sanyargatja a népet.” (29.) Ez a régi terményadónak fentartása, melyre az egyház is kötelezve volt. Ugy látszik, ez lép az arany bulla 21. pontja helyébe, mely szintén a servitiumot, a királyi dézsmát szabályozta. – „A nyestadónál minden nyest fejében 4 fontot15 fizessenek. Ennek harmadrésze a földesuré, kétharmada a fejedelemé.”16
A büntető törvényeket némileg enyhiti. „A tolvajok és rablók nejeit és gyermekeit apáik vétkeért nem szabad eladni.” (25.) Szent-Lászlónak szigorú törvénye, melyet Kálmán csak kevésben enyhitett, és melyet, mint a váradi regestrum bizonyitja, ez ideig alkalmaztak, csak ez által töröltetett el. Ha valakit törvényesen elitéltek, annak jószágait lefoglalhatja, vagy, ha úgy akarja, eladományozhatja a király, de falvait, tanyáit felégetnie nem szabad. (35.) A föld népe ne szenvedjen ura büneért; a király haragja miatt ne valljon kárt az ország.
Pontosabban meghatározza az idegen jövevényekkel szemben követendő eljárást. Csak úgy lehet nekik tisztségeket adni, ha az ország lakóivá lesznek. „Mert az ilyenek viszik ki az ország gazdagságát.” (23.) Talán Bertholdra gondoltak, ki 1218 óta mint aquilejai patriarcha élte világát. Feltünő e czikkelyben az ország tanácsának mellőzése.
Részletesek és czélszerüek a törvénykezésre vonatkozó meghatározások. A nádornak és helyettesének kötelességök, hogy itéletökben szem előtt tartsák ezt a törvényt. (19.) A hamis poroszlókkal üzött visszaélések meggátlására fontosabb ügyekben a püspökök és káptalanok, csekélyebbekben a klastromok és monostorok szolgáljanak bizonyitványokkal. (21.) Igy váltak káptalanok, konventek törvényesen hiteles helyekké. „A poroszlót senki se tartsa éveken át magánál; csak addig, mig az ügy, melyre hozzá rendelték, el nincs intézve.” (22.) Vagyis a poroszlót, mint a hatóság közegét, senki ne használhassa fel magánczéljai elérésére. A nádor ujra az egész ország főbirájának neveztetik, de hatósága alól az egyházi személyek és a szentszék elé tartozó ügyek, különösen házassági perek és hitbér fölött folyó perek egyenesen kivétetnek. (17.) Ebben a törvény teljes elégtételt ad a pápának.17
Már az eddigiekből is látható, hogy e változtatások mennyire kedvezők voltak a papságra nézve. Ez a rend ki van véve a világi biróság alól, hanem azért a törvénynapokon ott szerepel a király oldalán. A nádor, kire az eredeti törvény a végrehajtást bizta, felelősségre vonható: ők világi szék előtt nem. Nevezetes, hogy a kormány felelőssége a nádor személyében itt iktattatik először törvénybe.
Természetes, hogy a régi törvénynek az izmaelitákra és zsidókra vonatkozó pontja ujra megerősittetik. Hanem még ennél is többet ért el a klérus. Az 1222-iki törvénynek biztositéka a nemesség felkelési joga. Kilencz év tapasztalata bizonyitotta, hogy ez a garantia nem vált be. A törvény nem volt végrehajtva; az ország helyzete nem javult. Nem is lehetett másként. Egy szervezetlen osztályt, minő a magyar nemesség még akkor volt, nem lehetett a rend és törvény legfőbb őrévé tenni. Hiszen a Magna Charta értéke épen abban áll, hogy a teljesen szervezett, confoederált uri osztályt ruházta fel a fegyveres ellenállás jogával. Nálunk még csak az egyházi rend volt szervezve, és ereje annál imponálóbb volt, mert az egész kereszténységet, első sorban a pápaságot birta tartalékul. Az arany bullának második kiadása mellőzi a világiak rendetlen, vérengző felkelését, mint törvényes alapot, és a főpapok erkölcsi hatalmát teszi a királyi hatalomnak ellenőrévé.
„Hogy mindezek a mi és utódaink idejében szilárdan és sértetlenül fennmaradjanak, mi és fiaink arra esküt tettünk és megerősitettük pecsétünkkel.
Önként beleegyezünk abba, hogy azon esetben, ha mi, fiaink vagy utódaink ezt az általunk megadott szabadságot meg akarnók szegni, álljon az esztergomi érseknek hatalmában, előzetes törvényes megintés után, minket vagy őket a kiátkozás bilincsével megkötözni.”
A magyar király, a szent királyok utóda kitaszittatik az egyház kötelékéből, ha a nemzet szabadsága ellen vét! Lehet-e az egyháznak kezébe nagyobb, áldásosabb hatalmat adni ennél?
Most, hogy pontosan ki volt jelölve az ellenőrző hatóság, nemsokára ki kellett derülni: kiállja-e az egész intézkedés a próbát. Endre, a mint némileg nyugalmat szerzett, megint csak elment Halicsba, Ladomérba, most az egyszer győzelmesen. Fiát Endrét oda helyezte fejedelemnek, aztán visszatért. Adományozott tovább, ismét régi embereivel vette magát körül. Az ország sérelmeit nem orvosolta; – azt tőle ki várta volna? – de könnyelmüsége, elbizakodottsága akkora volt, hogy még az érseknek, az egyháznak óhajtásait sem teljesitette.
Róbert érsek nem nézte sem az ország állapotát, sem a király egyéniségét, még kevésbbé, hogy mindkettő egyaránt lehetetlenné teszi úgy a régi, mint az új törvény gyors végrehajtását. Ő csak azt látta, hogy bekövetkezett az idő, a midőn a reá bizott fegyelmi hatalommal élnie lehet. Intett, dorgált, mint elő volt irva, és minthogy ez nem használt, már a következő év elején (1232 február) a legszigorubb egyházi büntetést alkalmazta. Interdictum alá helyezte a királyt és az egész országot.
Eljárásának okairól és körülményeiről a szigorú biró ezekben számol be:
„Tudja meg kedveltséged,” irja a veszprémi püspöknek, „hogy a pápa, urunkat Endre királyt is felszólitotta, hogy javitson az általa elősorolt18 bajokon. A király maga köré gyüjtve fiait, a püspökök és más jobbágyai nagyobb részét, törvényt adott ki némely czikkely megtartásáról, és megigérte, hogy azokat ő maga szentül megtartja.” Az is benne volt, hogy zsidót vagy izmaelitát nem állitanak a kamara élére, nem tesznek közhivatalba. Hanem ezt a törvényt semmibe sem vették, a tévelygés nagyobb, mint az előtt volt. Mert a szerecsenek most is tisztviselői a kamarának és közhivataloknak, sőt helyzetük jobb, mint azelőtt volt. Mert voltak közöttük eddig szolgáló népek is, kik a királyné asszonynak évi adóval tartoztak, most pedig ez alól felszabadulva, hópénzt kapnak. Még keresztények is a szerecsen hitre állottak, mert látták, hogy azoknak jobb a sorsuk, mint a szegény keresztényeknek, és ez által sok ezer lélek veszett el a tartományban. Az egyházak, monostorok, árvák, özvegyek állapota napról napra rosszabbá válik, mert sok birtok és jövedelem, melyet az egyházak és klastromok királyi kiváltság által birtak, a szerecsenek gonoszsága, a király és tanácsosainak rosszakarata miatt elvétetett tőlük.
„Mi tehát, hogy ne lássék úgy, mintha ily szörnyű igaztalanságot elnéznénk, minthogy a király úr gyakori intésünkre sem akarta e kihágásokat megszüntetni, végrehajtva az apostoli meghagyást, Magyarország egész birodalmát interdictum alá vetettük. Megtiltjuk, hogy bárki, akár az esztergomi, akár a kalocsai megyében, akár a király úrnak vagy fiainak udvarában isteni tiszteletet tartson. Minthogy pedig a királyi felség iránt tisztelettel viseltetünk, őt személyesen nem itéltük el, mert várjuk javulását. Hanem tanácsosait, kiknek tanácsa visszatartja a kihágások megszüntetésétől, és kiknek reábeszélésére emelte a szerecseneket a polczra, kiátkozzuk. Dénes nádorispánt19 pedig nemcsak azért, hanem sok más okból is.”
Nézzük a nádornak bünlajstromát. Sok egyházi embert kifosztott, másokat testileg bántalmaztatott. János mestert, a pozsonyi prépostot felpofoztatta, és sem a megbántottat, sem egyházát nem követte meg. A szerecseneket és álkeresztényeket oltalmába fogadja, sőt még jószágain is magánál tartja. Minden esetre tehát, legalább az egyház szempontjából, reá szolgált nemcsak a kiátkozásra, hanem arra is, hogy a király őt a törvény értelmében méltóságától megfoszsza.
Ugyancsak azon szigorú itélet sujtja Sámuelt, a kamarának előbbi ispánját. Ez eretnekség gyanujában állott; midőn azt reábizonyitották, tisztulására felvette a keresztet, megfogadta, hogy bizonyos határnapra elmegy tul a tengerre, hanem azért nem ment. Itthon meg a szerecseneket és a hozzá hasonló álkeresztényeket pártfogolja és oltalmazza.
Valamivel enyhébb a Miklós tárnokmester ellen hozott itélet. Ez a jobbágy még csak rövid ideje állott a kamara élén – még 1231-ben is Dénesnek, a király régi kipróbált emberének, kellett a királyi financiák danaida-hordaját töltögetnie. „Minthogy ő a királynak az a tanácsosa, kinek tanácsa szerint kezeltetnek a királynak és a kamarának minden ügyei, halasztást engedünk neki a jövő nagy csütörtökig.20 Ezen idő alatt igyekezzék, ha valamit helytelenül tett, azt kijavitani, külömben névszerint kiátkoztatik, és mindenkinek kerülni kell őt.”
Azon főurak után, kiknek legnagyobb részt tulajdonitottak az eddigi rendszer fenntartásában, következik a botrány igazi okainak, az izmaelitáknak megfenyitése.
„Megtiltjuk, hogy keresztény ember akár kereskedésben, akár szerződésben, akár bármi módon érintkezzék szerecsennel, mindaddig, míg az összes szerecsenek el nem bocsátják mind a keresztelteket, keresztelkedni akarókat, vagy kereszteltek fiait, akár magyarok, akár bolgárok vagy kúnok, vagy bármely más nemzetüek, kik most mint szolgák vagy szabadok náluk tartózkodnak.” Bizonyos, hogy ez a rendelet teljesen megfelel a zsinati határozatoknak. Feltünő hogy a zsidók, kikről épen úgy intézkedett a törvény, mint a mohamedánokról, az interdictum okai gyanánt nem emlittetnek.
Végre az érsek kijelenti, hogy mindebben a pápa meghagyása szerint járt el.21
Nem is lehet kétség a felől, hogy legjobb meggyőződése szerint azt az eszközt választotta, mely leggyorsabban vezet czélhoz. Ha a királyt magát zárja ki az egyházból – és az 1231-diki törvény tulajdonkép csak erre adott neki felhatalmazást – ez az országot nem nagyon bántja és maradhat minden a régiben. Nem is a királyt akarja sujtani, hisz a közszabadság, a törvény, elő sem fordul az interdictumban, hanem a hitetleneket és azokat, kik pártjukat fogják. Azt pedig nem lehet biztosabban elérni, mintha ellenük forditják az egész keresztény nép dühét és megvetését. Mert ők okai annak, hogy ez az ország nem keresztény, nem részesül az egyház azon áldásaiban és szertartásaiban, melyekhez mindenki már hozzá kötötte saját üdvözülésének hitét.
Borzasztóbb, a lelkeket jobban megrázó eszköz soha sem állott az egyház rendelkezésére, mint a minő egy egész országnak egyházi tilalom alá helyezése. Kijelentése volt ez annak, hogy ama nemzet részére bezáródott a mennyek országába vezető út. A harangok nem zúgtak, a házasságokat pap meg nem áldotta, a holtakat nem ásták el megszentelt földbe. A mi csekély könnyitése volt az átoknak: az, hogy a kisdedeket megkeresztelték, a haldoklóktól nem tagadták meg az utolsó kenetet és az Úr testét, hogy hónaponkint egyszer misézhetett minden pap, de csak zárt ajtóknál, harangszó nélkül – az mind csak jobban emlékeztette a népet veszteségére, arra, a mit nélkülöz. Ha hivő volt ez a nép, fel kellett zúdulnia, mint egy embernek, fel kellett lázadnia azok ellen, kik miután pénzét elvették, most lelke üdvétől is megfosztják. Az érsek, a püspök szava nem ér el mindenüvé; a plébános talán elnéző, világiakkal törődő. Hanem, a hol sokan voltak együtt, vásáron, gyülésen, nem hiányozhatott a hit harczos szónoka, akár Szent-Domokosnak ruháját viselte, akár Assisi Szent-Ferencznek alázatos szőrcsuháját és koldusbotját. Most nem azt a hitet hirdetik, mely üdvözit, hanem azt, mely első sorban ellenségeinek vesztére tör. A fanatismusnak szelleme kellett, hogy betöltse Magyarországot a királytól az utolsó keresztény rabszolgáig.
Dénes nádor oklevelének kezdősorai.
Olvasásuk: Dionisius d(e)i gr(ati)a comes palatinus, univ(er)sis p(re)sens se(ri)ptum inspect(ur)is salut(em) et om(n)e bonu(m), Ad univ(er)so(rum) ta(m) p(re)sentiu(m) q(uam) fut(ur)o(rum) volum(us) | p(er)venire notitiam, q(uo)d Petrus de Cubulcuth cum iudex vice n(ostr)a exist(er)et et nos causam, q(u)a mag(is)te(r) Phila, Tomas fr(ater) ei(us) et Forcasius co(m)es | de Porach Micone(m) filiu(m) Nicolay inpetebant, sibi discutiendum c(om)misissem(us), ad n(ost)ram acced(e)ns p(re)sentiam p(er)sonalit(er) et viva voce et literis suis p(ro)p(ri)is, | i(n) q(u)ib(us) iudicia ip(s)ius contine(n)tur, p(ro)posuit i(n) h(ac) forma: Petrus de Cubulcuth vicepalat(inu)s om(n)ib(us) lit(er)as p(re)se(n)tes inspect(ur)is salut(em) in vero salutari. | P(re)sentib(us) not(um) fieri volum(us) et fut(ur)is, q(uo)d cum Phila mag(iste)r, Tomas f(rate)r ei(us)de(m) et Forcasi(us) comes de Porach, Micou filiu(m) Nicolay comitis a n(ost)ra(m) citas- | …
Az 1234-ben kelt oklevél eredetije az országos levéltárban
Endrét nemcsak vallásában, hanem királyi büszkeségében is sértette az érseknek könyörtelen eljárása. „Nem kellett volna ugyan e kemény és méltatlan itélettel törődnöm”, irja a pápának, „de még sem támadtam meg kegyetlenséggel, hanem inkább a legszelidebb jósággal tűrtem.” Az érsekhez küldte Béla fiát, az ország jobbágyaival együtt, háromszor is intve, sőt siralmasan kérve az érseket, „hogy vegye ki őt és országát e borzasztó számüzésből s engedje, hogy az anyai emlőkön üdüljön”. Megígérte, hogy azokat a visszaéléseket, királyi jogának fenntartása mellett, meg fogja szüntetni, de mégis csak annyit ért el, hogy az érsek halasztást engedett nagy péntektől egész Szent-István napjáig.22 Panaszkodik, minő szégyennel tetézte őt Róbert és az ország főembereit, Dénes nádort, az aragoniai Simont és Rembaldót, Szent-János magyarországi vitézeinek mesterét küldi hozzá követségben.23 A követség sikeres volt. Gergely pápa már júliusban felszólitja az érseket, függessze föl az egyházi fenyitéket, mert ő maga küld majd oda legatust, Jakab praenestei püspök személyében. A pápa külömben sem viseltetett rosz indulattal a magyar király iránt, ki harczolt a szent földön a törökök, Halicsban a schismaticusok, Boszniában és Bolgárországban az eretnekek ellen, és a ki, mi mindennél tán többet nyomott a latba, atyja volt a thüringiai Erzsébetnek.
Korának ezt a diszét, rövid családi boldogság után, miután férje az, 1227-iki keresztes hadjáratban meghalt, sógorai kis gyermekeivel együtt kiüzték a fejedelemségből. Ekkor a végtelen könyörületességben, betegeknek ápolásában, nyomorultak fölsegélésében találta egyedüli vigasztalását e földön. Alig egy fél évvel azelőtt hunyt el, 1231 november 19-én. Sirján csudák történtek és a pápa már 1232 októberben meghagyta: vizsgálják meg e csodák alaposságát, hogy aztán foganatba vehesse a szenttéavatás processusát. A boldog életünek sirja felé volt akkor forditva a világ szeme. Még élő atyját nem lehetett egykönnyen kiközösiteni abból az egyházból, mely leányát szentjei közé készült fogadni. Ezért Gergely kizárólag magának tartja fenn azt a jogot, hogy Endrét kiátkozzza.24
Tudjuk, minő tisztelet kisérte a pápa legatusát. Még Szent-Bernát is megütközött azon, minő pompa környezi, minő alázatosság fogadja azt, ki isten szolgái szolgájának képében jött. Magyarországra nézve elmult az az idő, hogy királyi beleegyezés kellett ahhoz, hogy a pápa követe ide betehesse lábát. A praenestei püspök, a cziszterczita rend tagja, ki több évet töltött Francziaországban, a trois-fontaines-i zárdában, teljes tekintélylyel lépett fel. Hozzá fordultak mindazon számtalan perekben, melyek püspökségek, káptalanok, apátságok közt annyi idő óta fennforogtak. Azonkivül neki kellett törvényt látni a király, nem, az egész ország fölött. Igazságosságától, belátásától függött az ország megnyugtatása. Akadályra, ellenállásra sehol sem talált, legkevésbbé a királynál. Az interdictum után az, ki a pápa nevében jött, mint dictator intézkedhetett e hazában. Ha az érsek nem birta biztositani az egyháznak és országnak az aranybullában foglalt szabadságát, neki bizonyára megvan hozzá a teljes hatalma.
Endre különben is meg volt törve. Neje, Jolán 1233-ban, valószinüleg tavaszszal meghalt. A pápaságnak oly óriási volt a hatalma, hogy a haldokló királyné is arra intette gyermekét, a már felserdülő Jolántát, hogy mindenben annak utmutatása szerint járjon el. Hanem a már vénülő királynak oly elasztikus volt a lelke, annyira nem volt képes bármit is komolyan venni, hogy ezt a csapást is hamar kiheverte. Az esztergomi érseket, közvetlen az interdictum után, nagy adományok és kedvezések által iparkodott magához hajlitani.25 A pápai követtel szemben egy ideig huzta-vonta a dolgot, nem akart úgy feltünni, mint a kinek parancsolnak. Hanem aztán, mint rendesen, midőn erős akaratot látott magával szemben, megadta magát kegyelemre.
Szent-Erzsébet szobra.
A marburgi székesegyházban
Halicsba készültében, midőn a beregi erdőben tartózkodott, adta át a pápai követnek 1233 Szent-István napján azt az oklevelet, mely az egyházi uralom zenitjét jelzi hazánk történetében.
„Neked Jakab úrnak, választott praenestei püspöknek, az apostoli szék legatusának, a római egyház és Magyarország összes egyházai képviselőjének, mi Endre, Magyarország királya, esküszünk isten szent evangéliumára, hogy mind az ide iktatott czikkelyeket megtartjuk.”
Ezeket a király fiainak és utódainak is meg kell tartani és semmiben sem szabad azok ellen cselekedni, vagy azokat kijátszani. Szintúgy kötelezvék az alattvalók is azok megtartására, külömben a király büntetését vonják magukra. Meg is esküdtek reá, valamivel később, a király fiai és az ország jobbágyai is.
Legelől áll a czikkelyek közt, hogy a király többé zsidót vagy izmaelitát nem tesz meg tisztviselőjévé, nem állitja őket tisztjei mellé, utját állja annak, hogy a keresztényeket elnyomhassák. Nem engedi, hogy keresztény rabszolgákat tartsanak vagy vásároljanak. Gondja lesz arra, hogy már külső jeleken is meg lehessen őket ismerni.26 A nádornak, vagy más buzgó keresztény jobbágyának lesz a kötelessége, hogy évenkint az olyan püspöknek kérésére, kinek megyéjében zsidók, izmaeliták, vagy pogányok laknak, kivonja a keresztényeket szolgaságukból, vagy a velük együtt való lakásból. Az olyan zsidók, izmaeliták vagy pogányok, kik mégis tartanának keresztény szolgát, vagy keresztény asszonynyal élnek együtt, elvesztik vagyonukat, és a király eladatja őket a keresztények szolgaságába.
E pontok sokban ellenkeznek korunk felfogásával, de megitélésöknél tekintetbe kell venünk, hogy a kor erkölcsének, világnézetének teljesen megfelelnek. Ne feledjük, hogy a keresztes hadaknak, az albyiak és más eretnekek ellen viselt irtó háboruknak epochájában vagyunk. Természetes volt, hogy az egyház itt is kizárólagos uralomra törekedett a lelkek fölött, s hogy azokat, kik nem hódoltak neki, üldözte és megbélyegezte. Még nemzeti szempontból sem igen tehetünk ellenök kifogást. Hisz Kálmán is fáradott az izmaeliták megtéritésén. Abban az időben a nemzet egységét nem birták elképzelni másként, mint a hit egysége alapján. Csak az a feltünő és idegenszerü, hogy ezek a külföldi papok első sorban üldözni, elnyomni akarnak; a térités, beolvasztás, mely Kálmán szeme előtt lebegett, nem érdekelte őket.
A következő czikkelyek – van még vagy hatvan – nagyon is megmutatják, mi volt az, mi őket érdekelte. Szó sincs se szabadságról, se biróságról, sem a jobbágyoknak megszoritásáról, sem az adó és robot könnyitéséről, mint az előző aranybullákban. Rikitó, bántó egyformasággal következnek egymásután a megállapitások, számokban kifejezve, mennyi sót, azaz mennyi pénzt tartozik adni a király évenkint az egyes egyházaknak. Itt nincsen szó pontatlan szövegezésről: szabatos, részletes minden, mint egy adóslevél.27
Az egyházak szabadon hordhassák magukhoz a nekik járó sót és tartsák a sótisztnek és az illető főpapnak pecséte alatt egészen Szent-István napja után egy hétig (aug. 27.). Attól fogva kisasszony napig (szept. 8.) a király megfizeti nekik a só árát, úgy a mint az meg van állapitva. Ha a sótisztek a kitüzött idő alatt nem veszik át és ki nem fizetik, az egyházak szabadon rendelkezhetnek azzal és el is adhatják. Sem a királynak, sem a sótisztnek nincs többé ezen a són semmi követelése. Ép úgy kell eljárni a sóbeváltás második szakában Szent-Miklóstól Szent-Tamásig (decz. 6–21.)
Szent-Erzsébet képe.
Giotto falfestménye a flórenczi Santa Croce templomban.
Maurice De Ville rajza után
Gondoskodni kellett arról is, hogy a király ne valami rossz pénzben fizessen. Ki van kötve a frisachi pénz, vagy oly ezüst, mely csak egy 10-ednyire van más fémmel vegyitve.
A só ára minden tyminusért 8–10 márka,28 a szerint, a mint az illető egyházak magok szállitják el Szegedről, vagy nem. A nagyobb, vizen jövő sóért, az egresi apátságnak29 minden tyminus után 26 márka jár, az aradinak 25. Ezek úgy látszik, még olcsóbban számitják, mert a fuvar bére odáig csekélyebb. A földön szállitott só 100 darabjáért (zovani) egy márka jár, hanem a szent-gotthardi egyház, mely nagyon távol esik, már 80 kősóért kap ugyanannyit.
Következik az elosztás geografiai sorrendben, úgy a mint Erdélyből elhozzák. Egres három tyminust kap, az aradi prépost 2000 darab kősót, a magyar johanniták négy olyan tyminust, mint Egres; Szent-Gotthard 2500 kősót, Várad 2000-et, Szer (Pusztaszer) ezret, Gyula-Fejérvár 2000-et, Eperjes 3000-et, Szászvár ezret, Titel 3000-et, Esztergom, Fejérvár, Buda, Bakony (Zircz), Pilis 2-2000-et, Kercz 1000-et, Kalocsa és Bács egy-egy tyminust.30 Nincs is elsorolva minden püspökség vagy apátság. A nem emlitettek annyit kapnak, a mennyit praelatusuk lelkiismeretesen bemond.
Nemcsak a jövőre biztositja magának az egyház ezt a jövedelmet: még a multra nézve is megköveteli. Öt év lefolyása alatt 10,000 márkát kell lefizetni a királynak annak fejében, mit elmulasztott. Ha ezt veszszük alapul, évenkint körülbelől ezer márkára kell becsülni azt az adót, melyet az egyház a királyra kirótt.31 Fizetési helynek a domokosrendnek pesti háza van kikötve.
Azok az egyházak, melyek nem kapni, hanem venni szokták a sót, az aknákban a régi áron vehetik meg ezentúl is.
Következnek az egyháznak törvénykezési és financiális követelései. Házassági és hitbér-perekben ezentúl nem itél a király, sem az ő birái, csak az egyházi biró.
Frisachi pénz.
A Magyar Nemzeti Múzeum régiségtárának eredeti példányáról
Egyházi személyeknek minden ügye egyházi szék elé tartozik. Csak a földbirtokok fölött folyó perek képeznek kivételt; ezekben a régi szokás szerint ezentúl is a király fog itélni. „Mert ha az egyház földbirtoka fölötti itélet kivétetnék a mi kezünkből, annak az egyház látná nagy kárát; sokat veszthetne jogából.” Ebben különben hivatkozik a pápára.
Papok és más egyházi személyek sem adót, sem más kirovást nem fizetnek.
Kiváltságaikat tudva nem sérti meg a király.
A másokra kirovandó adó felől szintén meg fogja kérdeztetni a pápát.
Mindezen adományairól 25 nappal Oroszországból való visszatérése után minden egyháznak külön ad arany pecsétes oklevelet.
*
Ez lett tehát az ország reformácziójából, a visszaélések megszüntetéséből, Szent-István szabadságának helyreállitásából. A király nemcsak jövedelmének jelentékeny részét engedi át az egyháznak, hanem a legfontosabb világi kérdésekben, mint az adó dolgában is, elveszti önállóságát és a pápa gyámsága alá helyeztetik. Midőn a nemesség hozza a törvényt: fel akarja emelni a hanyatló királyi hatalmat. Midőn az egyház dönt: osztozik annak foszlányain.32
Ide sülyedt hazánk királyának vétkes könnyelmüsége által. A magyar egyház Endre koráig kiválóan nemzeti, királyi egyház. Még III. Incze is magától érthetőnek tartotta, hogy más mint magyar ember nem foglalhatja el az esztergomi érseki széket.33 Hanem Endre, hogy a pápai szék kegyét megnyerje, egészen kiengedte venni kezéből koronájának ősi jogát, a püspökök kinevezését. Nemcsak az esztergomi érsek volt idegen, az volt a pécsi meg az erdélyi püspök is, hogy csak a legfőbbeket emlitsük. Ezek az általános egyházi eszmét képviselték; a magyar egyház különállásáról, a királynak méltóságáról fogalmuk sem volt. Magukra és czéljukra nézve nem is várhattak kedvezőbb megoldást mint azt, hogy a pápa legyen ennek az országnak legfőbb birája, igazi uralkodója. Úgy a mint már a XII. század óta Rómába fölebbezik a praelatusoknak egymás ellen folytatott pöreit, úgy kellett a pápának döntenie akkor is, midőn a nemzeti egyház – történetünkben először – ellentétbe jutott a királyi hatalommal.
Bizonyára a történet legmagasztosabb jelenetei közé tartoznak azok, midőn a pápák szavukkal, tisztán az ige hatalmára támaszkodva, megrenditik a trónokat, megvédik az elnyomott ártatlanságot, erkölcsöt. I. Miklós, ki Lajos lotharingiai királyt, III. Incze, ki Fülöp Ágost franczia királyt kényszeriti a házasság szentségének tiszteletére, már csak e miatt is az európai emberiség jótevői sorában foglalnak helyet. Minő magasztos feladat várt volna e szegény elhagyatott országban az egyházra, minő biztos talajra épithette volna tekintélyét, ha egyszerüen a jognak, a törvénynek védelmére kél! Erkölcsi, vallásos feladat lett volna a király önkényének megszoritása, a törvénytelen adók megszüntetése, a közszabadság megvédése – de ezekről a pápa és legatusa egy betüvel sem emlékeznek meg. Azok ellen fordulnak, kik, mint a királyi jövedelmek erőszakos kezelői, a közgyülöletet vonták magukra. És csakugyan, nemcsak egyházi, hanem erkölcsi és nemzeti szempontból is menthető az izmaeliták és zsidók üldözése és kiszoritása. De nem menthető az, hogy az egyház, hatalmának tetőpontján, nem gondol az országnak jobb karba hozatalával, hanem kizárólag azzal, hogy a király gyöngeségét saját jövedelmeinek fokozására használja fel. Nem az erkölcs, nem is a politika vezetik, hanem a rendi érdek és a pénzsóvárság.
Meg is irta annak a kornak egy jámbor német szerzetese: „Örvendj, anyánk Róma, mert a földön megnyilnak a kincsek zuhatagjai, és nagy bőségben ömlik hozzád a pénzeknek sokasága! Vigadj az emberek fiainak igazságtalanságán, mert te kapod meg annyi gonoszságnak váltságát! Gyönyörködjél segitődben, az egyenetlenségben, mely kitört a pokolnak mély fenekéből, hogy sok pénznek tömegét halmozza össze előtted. Megvan immár, a mi után mindig szomjuztál, énekeld a diadalmi dalt, mert nem vallásod, hanem az emberek gonoszsága által győzted le a mindenséget! Nem a tiszta lelkiismeret és az áhitatosság vonja feléd az embereket, hanem a büntettek elkövetése és a pereknek pénzen szerzett eldöntése.”34
Ebben az esetben nagyon is gyorsan haladt a sors boszuló keze. Nemcsak Magyarország, hanem vele együtt az egyház is csakhamar keservesen megsinylette a magyar királyság hatalmának, tekintélyének ezt a kapzsi, rövidlátó csorbitását.