IV. Béla koronázása.
Miniature a bécsi képes krónika 125. lapján
SZILÁGYI: A MAGYAR NEMZET TÖRTÉNETE
Béla törekvése. Koronázás. Örökségek visszafoglalása. Endre hiveinek üldözése. Viszonya a pápához. IX. Gergely engedékenysége. Bolgár ügyek. A szerecsenek és zsidók ügye. Levél a pápához. Fenntartja a magyar király egyházi jogait. A jószágok visszaszerzése. Korlátlan hatalom. A székek elégetése. Irott folyamodások, bureaucratia kezdetei. Elégedetlenség. Az urak árulása. Pártok alakulása. A király elleni vádak és azok czáfolása. A megyék. Alkotmányos kérdés. A nemesi megye első kezdetei
BÉLA erejének teljében, messze menő tervekkel, határozott szándékkal foglalta el őseinek trónját. A mit már ifjú kora óta keblében rejtett, a minek keresztülvitelében akkor, midőn már királynak nevezték, megakadályozta atyjának nagyobb méltósága, azt mind egyszerre akarta végrehajtani, mihelyt a polczra jutott. A tizennégy éven át tartó időköz, melyben csak második helyen állott, még sóvárabbá tette arra, hogy a királyi felség teljes birtokában egészen érvényesitse egyéniségét, levonja politikai elveinek végső következéseit.1
Koronázása, 1235 október 14-én Fejérváron, az e szertartáshoz füződő nagy emlékek, az őt környező hagyományos fény még jobban megerősithették benne felségének, méltóságának tudatát. Szent-Péter templomában, melyet ő szenteltetett fel, koronázták meg. Oldalán öcscse Kálmán, a volt halicsi király, most Tótország herczege vitte a királyi kardot, előtte pedig Dániel orosz herczeg, mint hűbérese, nagy tiszteletadással vezette a lovat. A magyar király e nagy napon úgy lép fel, mint fejedelmek fejedelme.
Senki sem érezte jobban, mint épen Béla, hogy e fényes külszinnek nem felel meg egészen a királyi hatalomnak igazi jelentősége. Az még mindig megsinylette Endre őrült gazdálkodását. Most ő az úr: megsemmisitheti az örökségeket, boszut állhat azokon, kik atyját, a magok hasznára, rossz uton vezették, meglakoltathatja azokat, kik ellene áskálódtak. Anyjának véres emléke is megtorlást követelt. Mindjárt a koronázás után kezdetét vette a szigorú itélet. Úgy akarta a király, hogy az nyilvános legyen, az egész országra szóló, hisz az elitéltek általános gyülöletnek voltak tárgyai. Atyja utolsó nádorát, „mint hűtelent és az országnak tékozlóját”2 megvakittatta; Gyula bánt, a Kán nemzetségből, kemény fogságban tartotta haláláig másokat kiüldözött az országból, köztük atyjának tárnokmesterét, Miklóst. Az elitéléssel együtt járt a confiscatio. A volt nádornak és a Péter ispánnak, Gurvey fiának, anyja gyilkosának birtokából adományozta meg a bélakuti apátságot, melyet franczia, trois fontaines-i czisztercziták népesitettek be, hanem e legtöbb mégis a királyi kamarát gazdagitotta. A pápától engedélyt kért arra, hogy a menekült gonosztevőknek klastromoknál deponált vagyonát lefoglalhassa, mert különben, úgy mond, nem elégitheti ki az egyházakat.3
IV. Béla koronázása.
Miniature a bécsi képes krónika 125. lapján
Kitüzött czélja az volt, hogy koronájának birtokát abba az állapotba helyezi vissza, melyben az nagyatyjának, III. Bélának idejében volt.4 „Midőn Istennek ugy tetszett, hogy örökség utján reánk szálljon a királyság, édes testvérünknek, Kálmán királynak, egész Tótország herczegének, a főpapoknak, báróknak és egész országunknak tanácsával és megegyezésével elhatároztuk, hogy visszavonjuk az atyánk és nagybátyánk idejében történt felesleges és haszontalan adományokat, melyek által a királyi korona joga majdnem megsemmisült.”5 Nem tett különbséget egyházi és világi közt. Előbb rendbe akarta hozni gazdaságát, aztán adományozhat és jutalmazhat, mint ősei tették.
Mind ezen tekintetekben őseinek, Istvánnak, Lászlónak, Kálmánnak nyomaiba óhajtott lépni. Annyira ismeretes volt, mint buzgó keresztény, hogy az egyház neki, úgy mint hajdan azoknak, sokkal többet engedhetett meg a maga kára nélkül, mint más fejedelmeknek.
Viszonya a pápához, az egyházhoz kezdettől fogva más, mint atyjáé volt. Ő koronája felségét a szentszékkel szemben is megőrzi, és bármily alázatos hive Szent-Péternek, jól tudja, hogy méltósága nem türi a pápai befolyásnak világi ügyekre való átterjedését. Kezdettől fogva az az álláspontja, hogy nemcsak az egyháznak van joga, hanem neki, a királynak is. És a pápa, a ki atyját, az engedékeny Endrét kiátkoztatta és örökké fenyegette, ezt a kemény, hatalmas embert, ki az egyház vagyonát sem kiméli, mindig kiválóan kedves, szeretett fiának nevezi.6
IV. Béla. Túróczi krónikájának augsburgi kiadásából
Az általános politikai helyzetnek nagy része volt abban, hogy a pápa és a magyar király ismét közelebb jutottak egymáshoz. IX. Gergely folyton gyanuval kisérte hatalmas ellenfelének, II. Frigyesnek tetteit. 1230-ban feloldotta őt ugyan az átok alól, 1234-ben még segitségét is igénybe vette a lázongó rómaiak ellen, de igazi barátság a szenvedélyes főpap és a finom császár közt nem jöhetett létre. Az olasz városok ujra nyilt harczban voltak Frigyes ellen, úgy mint 70 évvel azelőtt nagyatyja ellen. A pápa egy ideig közvetitett, de miután ez nem vezetett eredményre, nyiltan a városok részére állott és 1239 virágvasárnapján ujra kiátkozta Frigyest. Midőn ily hatalmas, győzelmes ellenséggel gyült meg a baja, kimélni kellett azokat a fejedelmeket, a kik nem állottak a császár pártján.
Egy másik pont, a hol a pápa egyenesen a magyar királyra volt utalva, a kelet. A konstantinápolyi latin császárság még tartja magát, de egyrészt a nikaiai császár, Vatatzesz János, másrészt II. Asjén János, a bolgár uralkodó egyre szükebbre vonták annak határait. Jöttek ugyan keresztesek Francziaországból, de az igazi döntő segitség csak a legközelebbi katholikus hatalomtól, Magyarországtól volt várható. Ezt sürgeti Gergely minden módon, és hogy kieszközölhesse, minden egyébben kedvében jár Bélának.
Egyszerre elejti Rogerius érseknek, Jakab bibornoknak minden követeléseit. Tudjuk, hogy azokban a szerecsenek visszaszoritása és kitiltása volt mindig a főczél. Most Gergely a magyar királynak, „kit a világ fejedelmei közt különösen kedvel,” szivesen megteszi mindazt, mi királyi méltóságának javára válik. Béla megtudta, hogy Gergely, mint az decretalisaiban is meg van, II. Alfonsonak, Portugallia királyának megengedte, hogy jövedelmeit zsidóknak és pogányoknak adja el, és ugyanazt a kedvezményt kéri a maga számára. Gergely megfelelőbbnek tartaná ugyan a királyi méltóságnak, ha keresztényeknek adná el jövedelmeit, de azért megadja, a mit a király akart.7 Már előbb feloldja őt minden lehető egyházi büntetés alól.8 Csak a bolgárok, az eretnek bosnyákok elleni háborut sürgeti egyre, aztán rendben van minden.
Bélának volt oka nem igen sietni a bolgár háboruval. A konstantinápolyi császárságnak mind a két ellensége az ő jó rokona, szövetségese. Asjén „annyira szófogadó irányunkban, hogy nem is barátnak, hanem alattvalónak mutatja magát”. Ha őt megtámadja, nemcsak Vatatzeszt sérti meg, hanem elveszti minden barátját Romániában, azaz a Balkán-félsziget keleti részében. Mindamellett nagyon óhajtja, hogy a tévelygés utján járó barátja az egyház egységéhez térjen vissza, és e czélra még hadat is kész oda vezetni. De azt kiköti magának, hogy oda seregével ne jőjjön pápai legatus. Nemcsak azért, mivel ehhez magának van joga, hisz Szent-Istvánnak meg volt adva ez a kiváltság, hanem különösen azért, „mivel, ha az apostoli szék legátusával megyünk oda, minden odavaló lakos azt teszi fel, hogy nem magunknak, hanem a római egyháznak akarjuk őket, a világiakban is alávetni. Ettől pedig annyira irtóznak, hogy sokan, a kik különben kardcsapás nélkül meghódolnának, e miatt mind halálig küzdenének ellenünk. Úgyis gyakran hányják a szemünkre, hogy szolgái vagyunk a szentszéknek.”9 Béla, Kálmán és Imre nyomán akart itt járni. Levele kifejezi a magyar királyok balkáni politikájának legigazabb lényegét. Háborura azonban még sem került a dolog, mert a bolgár fejedelem kibékült a konstantinápolyi latinokkal és 1239 tavaszán békén átbocsátotta országán a császári város segitségére menő franczia keresztes hadat.
Boszniában Kálmán herczeg, a király öcscse vette kezébe a térités ügyét. Most már magyar ember ott a püspök, és mivel ez az ország a magyar korona tartománya, az eretnekség kiirtása nagyon halad, annyira, hogy IX. Gergely, ki oda is keresztes hadat akart rendelni, nagy dicséretekkel halmozza el a hitbuzgó herczeget.
Ezek a tervek és alkudozások nem hátráltatták a jószágok visszafoglalását. A király ezt tartotta legsajátabb művének. Az országban szerte törvényt láttak „a földek birái”, megvizsgálva a jogczimeket, új okleveleket állitva ki, ha az új birtokost jogosnak itélték, és a királyi várakhoz csatolva az ahhoz tartozó földeket s népeket.10 Ily módon a király dominiuma, kincse nőttön nőtt. 1238-ban már büszkén kijelenti, hogy országa jóformán a régi jó állapotba van visszahelyezve.11 Meg is kezdi ujra az adományozást, egyháziaknak, világiaknak, de módjával, a nélkül, hogy koronája erejét megtámadná.
A korona birtokának, hatalmának visszaállitása kizárólag a főuraknak és az egyháznak rovására történt. Ennyiben igazi restauratio, és ha nem is jogos, de az Árpádház egész hagyományának megfelelő. Megfelelő az 1222-ik arany bulla elveinek is, de ellentétben áll a későbbi, 1231. és 1233-iki törvényekkel.
Hanem az arany bullának épen nem az volt a kizárólagos iránya, hogy a keletkező félben levő földbirtokos aristocratiát a királyság javára megtörje. Épen oly fontos alkotó része: a közszabadságnak, a törvényes igazságszolgáltatásnak biztositása. A király zsarnokságának épen nem akarta utját egyengetni. Pedig, ha a király a püspökök' és jobbágyok hagyományos és törvényes befolyása alól kivonja magát, hatalma oly korlátlanná válik, mint bármely keleti autokratáé.
Béla nem is gondolkodott máskép. Látta, hová vitte a hűbér a nyugati országokban a monarchiát. Élt-halt azért az alkotmányért, mely a hűbérrel ellentétben itt megmaradt; azért, melyet Kálmán megalapitott és Freisingi Ottó megörökitett. Gondolkodása menetét és abból eredő eljárását teljesen felvilágositja egy kortársának, Rogerius váradi kanonoknak, később spalatói érseknek, előadása.
Rogerius elmondja, hogy Béla koronázása után szigorú itéletet hozott némely főur ellen. Törvényt hirdetett ki, „hogy a földet a nagyon megsokasodott gonosz emberektől megtisztitsa. Hogy a főuraknak bitorló vakmerőségét visszaszoritsa, meghagyta, hogy jobbágyainak az érsekeknek és püspököknek kivételével, jelenlétében senkinek sem szabad leülni, különben meglakol érte. El is égette azokat a székeket, melyekkel a főurak udvarához szoktak volt jönni.12 Mindezt nagyon zokon vették a számüzöttek rokonai és a foglyok barátai, mert ők is hasonló sorstól tartottak.”
„Nagy keserüséggel beszélték a nemesek, hogy midőn ők vagy őseik az előbbi királyok alatt gyakran mentek hadakozni oroszok, kúnok, lengyelek ellen, a királyok a haza térőket, vagy az elesettek és elfogottak rokonait, dúsan meg szokták adományozni birtokkal, jószággal, de ez nem hogy adott volna, hanem a mi már birtokukban volt, azt is visszavette. Ez az a fájdalom, ez az a kard, mely átaljárt a magyarok szivén. Mert a kik előbb hatalmasok és gazdagok voltak, kiket a csatlósok szemtelen sokasága kisért, most magok is alig birtak megélni.”
Nagy panaszra adott okot az is, hogy most már nem egykönnyen lehetett a királylyal beszélni. Még az előkelő nemeseknek is előbb irott folyamodást kellett benyujtani a kanczelláriához. Aztán várniok kellett az udvarnál, mig a király elé bocsáttatnak, úgy hogy sokan elköltötték e várakozásban, mijök volt, és sokszor minden eredmény nélkül voltak kénytelenek eltávozni. Igy tulajdonkép a kanczellároktól függött: ki jusson a király szine elé, ki nem. Mondták is a magyarok, hogy azok az igazi királyok, más királyuk már nincs.
Régi jellemvonása volt a magyaroknak a közügyekben való élénk részvétel. Endre uralkodása a maga zajos törvénynapjaival és sokféle változásaival még fokozta ezt az érdeklődést. Megszokták már a királynak, kormányának, birálását, ellenőrzését. Ez Béla uralkodásával sem szünhetett meg egyszerre, annál kevésbbé, mert a királynak határozott önkényes eljárása sok jogos érdeket is sértett. Mennél kevesebben maradtak ott a király udvarában, tanácsában, annál általánosabb volt a zúgás, az elégedetlenség a vidéken, az udvarházakban, a vitézek tanyáin. A magyarok meghajlottak a király parancsa előtt, ki vezérük, atyjuk volt. Az uralomnak uj módja, mely a bureaucratismus jellegét viselte magán, új és gyülölt volt előttük. A királyi uralomnak nem az uralkodó elzárkózása, hanem épen vitézeivel való folytonos érintkezése volt legbiztosabb eszköze.
Folyt tehát a beszéd szerte szét az országban, alakulóban volt, a mit a nemesség közvéleményének lehetne nevezni. A király jó emberei sem maradtak adósak a válaszszal. Szerintük a király jogosan cselekedett, midőn több előkelőt fogságba vettetett és megkinoztatott. Azok ellen járt el igy, kik közte és atyja közt visszavonást támasztottak, azok ellen, kik őt, ha atyja udvarában megjelent, szóval és tettel sértették, gyalázták. Már azon járt az eszük, hogy egész Magyarországot feloszszák maguk közt, és hogy ne legyen, ki nekik feltételt szabjon, meg akarták ölni Endrét is, Bélát is. Midőn ez a tervük dugába dőlt, összeesküdtek, ármányos szerződésre akartak lépni az osztrák herczeggel és Frigyes császárt megkinálták Magyarország koronájával.13 Hanem követüket elfogták, minden kitudódott, és még kegyelem volt Béla részéről, hogy életüket meghagyta. „Ha pedig kimondotta, hogy a földet meg kell tisztitani a gonosz emberektől, mi rossz van ebben? Ha a főurak székeit elégette, az csak nem igaztalanság, avagy tán egyenlők legyenek az alattvalók urokkal?”
Ez érveknek ereje attól függ, mennyi hitelt tulajdonitunk annak a vádnak, hogy a főurak egy része egyenesen hazaáruló volt és arra törekedett, hogy az országot feloszsza, vagy hogy idegen kézre juttassa. Az előbbi vád oly határozottan lép fel, és annyira megegyezik a hűbériségnek lényegével, hogy nehezen lehet tisztán koholmánynak mondani. A Frigyes herczeggel való alkudozás is valószinünek látszik, különösen ha tekintetbe veszszük, a magyar uraknak mily nagy része volt német származású.
Még az irásbeliségnek, a kanczelláriának is akadtak szószólói. Annyi szokás és különösség kapott ugyanis lábra, hogy szinte lehetetlen volt az országot kormányozni. Ezért akarja a király, hogy irásban intézzék el az ügyeket, úgy mint Rómában. Kanczellárjainak azt az utasítást adta, hogy a könnyebb, egyszerü ügyeket végezzék el ők magok, csak a fontosabbakat terjeszszék eléje. „A kik még ezt a bölcs és czélszerü berendezést is megtámadják, kákán keresnek csomót.”
Legfontosabb, a legtöbb érdeket és szenvedélyt felkavaró az örökségek ügye és ezzel kapcsolatosan az a vád, hogy a király nem ad, mint ősei, csak elvesz. Erre sem volt nehéz megfelelni.
A pilisi apátság kiváltságlevele 1254-ből.
Eredetije a zirczi apátság levéltárában
„Magyarországnak hetvenkét megyéje van, mindenki tudja.14 Ezeket a királyok az érdemeseknek odaadták, és ha ismét elvették tőlük, senki sem látott abban sérelmet. Ezekből volt gyönyörüségük, gazdagságuk és méltóságuk, hatalmuk, fenségük és védelmük. De Béla némely elődjének tékozlása által a megyék birtoka megcsappant, mert a hozzájok tartozó birtokokat, falvakat, majorságokat örök birtokul eladományozták. Nem akarjuk vitatni, az illető személyek érdemesek voltak-e, vagy nem. Most már az ispánnak alig volt embere, és ha jártak, keltek, egyszerü vitézeknek lehetett őket tartani, a megyék megnyirbálása következtében. De a hatalmasok, mint a tárnokmester, kit kamarásnak is neveznek, az asztalnokok, lovászok és pohárnokok mesterei és mások, kiknek udvari méltóságuk volt, annyira meglépesedtek, hogy semmibe vették a királyokat. Ő helyre akarván állitani a korona épségét, mely sokat vesztett hatalmából, azt a mit helytelenül elidegenitettek tőle, vissza akarta szerezni a megyéknek, bár ez soknak nem tetszett. Nem tett különbséget az ő emberei és ellenfelei közt. Nem bántott senkit, csak jogával élt és hű szolgáit méltóan meg is jutalmazta.”15
*
Sokkal több forgott itt kérdésben, mint az: joga volt-e a királynak; igazoltak-e a panaszok? Hazánk egész fejlődése ért válságának egyik legnehezebb pontjára. Arról volt szó: alkotmányában, életében az európai országokkal halad-e egy vonalban, vagy pedig megijedve az átalakulás veszélyétől, visszatér-e az egyszerübb, biztosabbnak látszó ázsiai formákhoz?
IV. Béla arany-pecsétje.
Előlapján a király trónszéken ülő alakja, fején nyilt koronával, jobbjában liliomos kormánypálczával, baljában aranyalmával. Körirata: BELA • D(e)I • GR(ati)A • HVNG(a)R(ie). DALMAC(ie) • CROHAC(ie) RAM(e) S(er)VIE GALIC(ie) LODOM(erie) • CVMA(n)IE REX • Hátsó lapján háromszögű pajzsban kettős kereszt; a körirat: + SIGILLUM QVARTI BELE • SECVNDI • ANDREE • REGIS FILII.
A Kállay család levéltárában, a Magyar Nemzeti Múzeumban őrzött eredeti példányról rajzolta Cserna Károly
Mit akart Béla alkotmányos tekintetben? Azt, hogy hatalmat, gazdagságot, befolyást e földön mindenki csak a király kegye által élvezhessen. Az egyetlen úr a király; eszközei csak addig azok, a mig neki úgy tetszik; aztán ők maguk, családjuk, visszasülyednek a névtelen, jogtalan tömegbe. Igaz, hogy a papsággal már nem rendelkezik oly szabadon, hanem az rend ugyan, de nem örökös, kinevezése pedig a királynak joga. Minthogy pedig a honfoglaló vezéreknek már megszakadt a családfája, örökös nemesség, kiválóság nem lett volna e földön, csupán személyre szóló, a királytól függő, de át nem öröklő kitüntetés.
A nagy katonai keleti államok, milyen különösen a török volt, ebben a berendezésben találták hatalmuk, kiterjedésük legbiztosabb alapját. De a minő félelmessé teszi ez az alkotmány az államot kifelé, ép annyira félelmessé válik annak korlátlan ura minden alattvalójára nézve. A vagyon és méltóság örökösödésének hiánya nem engedi kifejlődni a családokban, rendekben a büszkeségnek, a szabadságnak érzetét. A kicsire, nagyra egyformán nehezedő szolgaság még nem szabadság, különben meglett volna az a régi Aegyptomban, Assyriában is.
Ezzel szemben az európai nemzeteknél kezdettől fogva megvan a törekvés örökössé tenni azt, a mit a család alapitója fegyverrel, kegygyel vagy szerencsével magának kivivott. Ez nem ment az állam egységének, hatalmának erős megrázkódása nélkül. Az örökös hűbér és az államoknak abból folyó felaprózása egyaránt ellenmond a classicus és modern állam eszméjének. De minő gazdaggá, változatossá tette a nemzetek életét! A függetlenségnek, a hadi erénynek, a finomodásnak, a műveltségnek addig csak egy lehető központja volt: a király személye és udvara. Most minden főúr és lovag, minden város, minden püspökség és apátság védte a maga birtokát és jogát, és annak védelme és gyarapitása által előkészitette a modern nemzetek szabadságát, gazdagságát, műveltségét.
Béla visszariadt, és méltán, a hübériségnek azon torzképétől, melyet Magyarország atyja uralkodása alatt mutatott. A mit tett, a szó legszorosabb értelmében reactio. Mert a királyi hatalomnak az a teljessége, az a dictatura, mely után törekedett, még sem felelt meg a magyar hagyománynak, nem volt érvényben soha.
A történelem nagy alakjai sincsenek felmentve az itélet alól. És e szempontból összehasonlithatjuk eljárását más uralkodókéval, kik szintén ellenei voltak az aristocratiának és ez által jóltevői nemzetüknek.
Mindezek a fejedelmek egyetértettek abban, hogy a hűbéresek uralma nem fér meg koronájuk hatalmával, méltóságával. Hanem, midőn a nemzetnek egy reájuk és az állam egységére nézve veszélyes részét határok közé szoritják, gondjuk van arra, hogy egy más osztályt emeljenek fel. Akár az egyházban, akár a köznemességben, akár a városokban találtak segitséget, annak a rendnek rész jutott a diadalban és a nemzet egésze nem vesztett, mert egy ujabb, erősebb alakulat lépett a réginek helyébe.
IV. Bélánál ezt nem látjuk. Semmi nyoma annak, hogy különös oltalmába fogadta volna a különben is még jelentéktelen városokat. Az egyház kiváltságát csak úgy megnyirbálja, mint a jobbágyokét. Legtermészetesebb lett volna a szabadoknak, köznemeseknek megnyerése, felemelése és az aranybulla már kitüzte az oda vezető utat. De a király nem néz sem polgárt, sem papot, sem vitézt, csak magát és kincstárát. Ha politikája czélhoz visz, hatalmassá teheti ugyan a nemzetet katonai tekintetben, de minden egyébben csak sülyedéshez vezethet. A magyarság elvesztette volna egy már fejlődésben levő életszervét, egy másnak keletkezését megakadályozza a koronának nyomása.
Pedig már jelentkezik, szinte észrevétlenül, a nemzeti életnek az a formája, mely valamennyi közt a legnagyobb jövőre volt hivatva. Endre király maga nem birta megakadályozni az erőszakoskodást és rablást. „Mivelhogy mifelénk, büneink miatt, sok gonoszság, kár és sérelem történt rossz emberek által és a hatalmasok sokat elnyomtak igaztalanul, ki a biró távolsága és más akadályok miatt nem találhatott igazságot, alázatos hódolattal kértük a királyt, engedje meg nekünk, hogy itéljünk és igazságot szolgáltassunk az elnyomottaknak és végtelen sérelmeket szenvedőknek. Urunk a király kegyesen meghallgatta kérésünket és nagy jóakarattal megadta, a miért könyörögtünk.” Igy szólnak „a Zalán innen és túl lakó összes királyi szolgák,” azaz köznemesek.16 A nemesek megyei önkormányzata már megvolt, de Béla erről még nem vesz tudomást. Megvolt az a hadakozó és biráskodó osztály, mely később, még nagyobb válságokban is fenntartotta a nemzetet. De Béla sem mint vezér, sem mint államférfiú nem vetett ügyet annak létezésére.
Oly magasságra akarta felemelni trónját, hogy tényleg egyedül állott.
Hanem egyelőre örvend sikerének, hatalmának. Ellenfelei börtönben, számüzetésben sínylődnek, nincs, ki parancsainak ellene szegüljön. Atyjának özvegyét Beatrixot megfosztotta hitbérétől, kiüzte az országából, születendő magzatát eleve is hazátlanságra, számkivetésre kárhoztatta. Nincs senki, kitől trónját félthetné. Tekintélye, birtoka, kincse, napról napra nő. És mintha a sors mitsem akarna megtagadni kegyeltjétől, 1239 október 16-án fia született, hat leány után. „Sokat imádkoztak ezért, és midőn a gyermek megszületett, nagy örömünnepet ültek Szent-Lukács napján s a király sok pénzt költött el és számtalan denárokat szórt széjjel.” Róbert esztergomi érsek megkeresztelte a gyermeket és Szent-István emlékére Istvánnak nevezte.