SZILÁGYI: A MAGYAR NEMZET TÖRTÉNETE
Béla visszatérése. Állandó félelem a tatártól. Az alföld néptelen marad; a Dunántúl és a felföld ad menedéket. Új várak és megyék. Batu kán. A honvédelem szükségessé teszi a várak és városok alapitását, gyarmatosok behivását. Városok. Pest kiváltságlevele. Zágráb. Korpona. Luprechtháza. Várépités. Példák. A várbirtokok eladományozása. IV. Béla az ország második megalapitója. Igazi nagysága. A kúnok visszahivása. Zára elpártol Velenczétől. Ostroma, béke. Spalato és Trau viszálya. A Frangepánok és a Brebiriek. Háború Frigyes herczeg ellen. Bécsujhelyi csata. Frigyes elesik. A Babenbergek kihalása. Trónkövetelők. A magyarok elpusztitják Ausztriát
Ujabb honfoglalásra volt szükség. Időt enged-e arra a tatár?
Béla, mihelyt Kadán eltávozott a tengerparttól, megmaradt hadával, melyet különösen a johannitáknak és a vegliai grófoknak csapatai erősitettek, megindult országa visszafoglalására. Előtte udvarának birája járt, hogy ismét törvényt, hatalmat mutasson a szétvert, elcsüggedt népességnek. Mihelyt az emberek megtudták, hogy itt a király sereggel, előjöttek a barlangokból, erdőkből, leszállottak a menedékkövekről. „Mindaddig nem volt biztos leszállásunk, mig Béla király a tengerpartról, a rhodusi keresztesektől és a Frangepani uraktól segitve, számos vitézzel vissza nem jött Magyarországba.”1 A mi a nemzetből még megmaradt, hódolattal, reménynyel fordult ura, királya felé. Az a sok kisebb csoport, mely addig elszigetelve küzdött léteért a tatár, a német, az éhség ellen, ismét egy nagy, hatalmas egész részének vallotta magát.
Nem lehetett tudni, mikor jő vissza a tatár. De addig is megtett Béla mindent, hogy igazságot szolgáltasson, jutalmazzon, büntessen. Miután Pál, az országbiró és Lőrincz a vajda a kisebb rablókat megfékezte, ő maga a legnagyobb, Frigyes ellen indult. Addig a kis alföld és a Vágvidék urai és várai harczoltak az osztrák herczeg ellen. Most maga a király támad ellene és még 1242-ben visszafoglalja tőle zsákmányát, a menekülése idején tőle kicsikart három megyét.
Hihetetlen, szinte érthetetlen volt, hogy a tatár még késik. A sikságon nem remélhettek ellene sikeres harczot, azt úgy nézték, mint egy medrébe ideiglenesen visszatért folyamnak árterét. Hanem a felföld, a Dunántul, bebizonyitotta, hogy képes lakóinak menedéket nyujtani. Ezért Magyarország története a tatárjárást követő években leginkább e vidékeken központosul. Erdélyi menekültek tanyáznak Dunántul és az alföld kiszorult lakossága a Kárpátok völgyeiben és lejtőiben talál új hazát. Ez az oka annak, hogy a régi várak és seregek mellé az északi felföldön ez időben több új is sorakozik. A cseh és lengyel határ felé sürüsödik a lakosság; az az erdős-bérczes tartomány voltakép csak akkor lép be a történetbe. A tatárjárás után épül Turócz, Turul vára, melyet számos jobbágy és nemes harczos véd. Akkor keletkezik a Vág felső folyásánál Liptó, majd a legészakibb megye, Árva. Tovább keletre Szepes, bár már előbb is előfordult, voltakép csak akkor nyeri szervezetét és sulyát a német bevándorlóknak adott kiváltságok, számos nemesnek adott földbirtok által. Sáros akkor válik el Abaujvárától; Torna is akkor jelenik meg mint királyi uradalom.2 Világos, hogy az akkori viszonyok közt a hegyvidéki birtok igazi értékben nagyon felülmulta az alföldit. Magyarország némileg azt a szint kezdi ölteni, melyet később, a török hódoltság idején, majdnem két századon át viselt.
Oktai után Mangut választották meg főkhánnak. A mellőzött Batu visszajött Kipcsakba, Asztrakhán vidékén, Saraiban, hol egykor a kozár khánok tanyáztak, tartotta udvarát. Sok magyar fogoly volt ott körülötte, lelkében mindig ujra feltünhetett az itt szerzett dicsőség, hadai ujra meg ujra elszáguldottak a Kárpátokig, behódoltatni a kúnokat, az oroszokat, beszedni tőlük az adót. De hazánk földjére nem léptek. Év mult év után; a halálos veszélynek folytonos késése megszokottá tette az állapotot, megfosztotta rémületes voltától. Az első intézkedéseket a pillanat parancsolta: három-négy év mulva már azt lehetett remélni, hogy ujra állandót lehet teremteni a puszta földön, meg lehet azt oltalmazni a pusztitó ár ellen.
Magyarország gyors bukásának oka világos volt a kortársak előtt is. A tatárok pusztitásán nem csodálkoztak: „hisz az egész királyságban alig volt bástyás város és erős vár.”3 A hol volt, sem olyan borzasztó, sem olyan tartós nem lehetett a dulás. Világos, hogy az ország megvédésének ujabb alapjait kell megvetni, várak, városok épitése, felszerelése, harczosokkal való megrakása által.
A megfogyott lakosság szaporitása válik a kormányzat legfőbb feladatává. „A királyok és fejedelmek dicsősége leginkább népeik sokaságában áll, és ezért a királyi felségnek intézkednie kell, hogy alattvalóik számban és jólétben gyarapodjanak”, ez Béla kiváltságos és különösen városalapitó leveleinek állandó bevezetése.4 E czélból nemcsak megmaradt népeinek összegyüjtéséről és könnyebb megélhetéséről gondoskodott, hanem nagy kiváltságok nyujtása által idegeneket is reá birt az országban való megtelepedésre. Mivel pedig csak a sürü együttlakás és a bástya védelme nyujt oltalmat egy ujabb tatár támadás esetén, a király első sorban a városok keletkezését mozditja elő. Addigi városainkat a kereskedés és ipar hozta létre a királyi vagy valamely főpapi udvar körül: a most keletkezőknek kezdettől fogva megvan a politikai, honvédelmi rendeltetése.
IV. Béla kettős pecsétje.
(A tatárjárás előtti korból.) Előlapján a király trónszéken ülő alakja a királyi jelvényekkel; körirata: + BELA [D(e)I GR(aci)A HVNGARI]E DALM(acie) CHORO[WACIE SE]RVIE GALLI(ci)E CVMANIE REX. A hátsó lapon háromszögü pajzsban a kettős kereszt; a körirat: + SIGILLVM QVART[I BELE SECVN]DI ANDRE[E REGIS] FILII.
A Magyar Nemz. Múzeum levéltárának galvanoplasztikai hasonmásáról rajzolta Cserna Károly
Typikus a Pest városának adott oklevél. E város lakóinak az a része, mely a tatárok dühe elől elmenekült, a Duna jobb partján keresett új lakóhelyet, hol a hatalmas folyó és a könnyen megerősithető, elég meredek, bár nem magas hegy sikeresebb védelmet igértek. Első pontja a kiváltságnak az, hogy a polgárok tiz „illően fegyverzett” harczost kötelesek a király seregéhez állitani. Úgy szólva ez az egyetlen terhük; a többi, amit az oklevél elsorol, csupa kiváltság. Az egész országon belől vámmentesek a város polgárai. Nem kötelesek a király egy jobbágyának sem szolgálni ingyen szállással, hanem a megszálló fizesse meg, a mire szüksége van. Idegennek házat vagy telket csak úgy szabad eladni, ha a városban akar lakni. Kinek nincs örököse, az szabadon rendelkezik vagyonával. Ha valamit megvettek és egy éven s egy napon át békén birták, azontul nem szabad őket benne háborgatni. Plébánosukat magok választják, de ennek nem szabad helyettest rendelnie, ha ők nem akarják.
Ép ugy maguk választják birájukat (major villae), a kit a királynak bemutatnak, és ki minden világi ügyben itél fölöttük. Ha ellene panasz támad, a király csak magát a birót idézi maga elé, nem pedig az egész polgárságot. Ebből következik aztán, hogy az alnádor sem itélhet fölöttük. Perdöntő párbajt ne tartsanak köztük, hanem mindenki, a vád minőségéhez képest, megfelelően védhesse, tisztithassa magát. Ha idegennek van pöre polgárral, csak közülök való, vagy velük egyenlő szabadsággal biró lehet tanú.
A király megerősiti a várost mindannak birtokában, mivel a tatárjárás óta megadományozta. Mint az erdélyi szászoknál, itt is ki van emelve, hogy a ki köztük lakik, szolgálataikban is köteles részt venni. A város földjeit „közösen oszszák fel, úgy hogy mindenki csak annyit kapjon, a mennyit megmüvelhet, hogy a földek parlagon, üresen ne maradjanak.” Ujra kellett tehát kezdeni a kulturát az ország közepén, leggazdagabb vidékén.
Kereskedelmi tekintetben az a kiváltság, hogy úgy a Dunán hajón fel- és lemenő, mint a szárazföldi uton, szekeren jövő árukat megállithatják, vagyis hogy elsőségük van azok megvásárlására.5 Kis-Pest, a Duna balpartján, vagyis a régi Pest, erre nézve és a borvám alól való felmentésre nézve hasonló kiváltságot élvez. A pénzváltás dolgában is megvan az a szabadalmuk, hogy a tárnokmester embere a pénzváltókkal nem tartózkodhatik köztük, hanem a város maga jelöl ki egy megbizottat, ki a királyi pénz átvételét eszközli.
Oly szabadságok ezek, minőket Németországban csak a szabad császári városok élveztek és minők nagyon alkalmasak voltak a kivándorlók ide vonására. Nagyon tanulságos, ha e szempontból összehasonlítjuk a tatárjárás utáni okleveleket a közvetlen megelőző korszakéval, p. o. Győrével, mely 1240-ben kelt.6 Ott még várnépeket látunk, kik sokban az ispán alatt állanak, itt önmagát a király védelme alatt kormányzó községet.
Több helyütt magába a várba fogadja be a király az annak tövében lakó városi, vagy külvárosi lakosokat. Igy történt ez Fejérvárott, Esztergomban, később Győrött. Ez áttelepitést első sorban a védelem czélja idézte elő. Esztergomban, melynek városát elpusztitották a tatárok, a király még tulajdon palotájáról is lement a várba, hogy vendégeit jobban elhelyezhesse.
A zágrábi új telepet, a Grécz hegyen, „hová vendégeket hittunk a királyság ama részének megerősítésére”, már szabad városnak nevezi a király. Különös kiváltságuk az, hogy, ha őket a birodalom bármely részén kirabolják, az illető föld ura köteles vagy a gonosztevőt előteremteni, vagy kárukat megtériteni. (1. pont.) A kiváltságok mellett a kötelességek sem hiányoznak: 10 pánczélosnak kiállitása, szállásadás, a királynak s a bánnak megvendégelése, – hanem e szolgálatok csak öt év mulva veszik kezdetöket. Addig a város minden teher és adó nélkül birja a neki rendelt óriási terjedelmü határt. Csak egy kötelessége lép azonnal életbe: a Grécz hegyének igen erős fallal való megerősitése, mit a polgárok önként elvállaltak. (23. pont.) Hasonló kötelezettség mellett adja át István, Szlavónia bánja, 1251-ben Jablanicz hegyét az arbeieknek. „Tekintve ama hegy erősségét, új várost akarunk oda helyezni urunknak, Magyarország királyának tiszteletére.”
Erősitett város alapitása külföldiek nélkül nem volt elképzelhető. Ebből következett aztán oly szabadalmak megadása, melyek, mai mértékkel mérve, sértőknek látszanak a magyar lakosságra nézve.
Korpona városának „már összegyült s még összegyülendő” polgársága a rendes kiváltságokon kivül még azt is élvezi, hogy magyarnak tanúságát, ha szász vagy német nem erősiti, nem fogadják el ellenök. Határukon belül korlát nélkül vághatják az erdőt és fejthetnek követ. Mindezért csak azt köti ki a király, hogy tehetségük szerint lássák el őt és kövessék őt a harczba, ha arra kerül a sor. De ez a kötelezettség csak öt év mulva lép életbe.7
Másutt a németek nem nyernek ily kizárólagos jogot. Luprechtházán (Beregszász) „minden oda telepedő ember, bármily állású vagy nyelvű, egyenlő jognak örvend”.8 Pedig polgárainak az egész óriási beregi erdőséget bocsátja a király makkoltatásra és favágásra rendelkezésre. Bábaszéken s Dobroyván, Zólyom megyében, magyarok és németek egyformán tanúskodhatnak.9
Nemcsak nagyobb községek nyernek ily kiváló jogokat, még a nyilt mezei jószágok lakóinak is igérnek ilyeneket, csakhogy oda édesgessék az emberekét. Az erdélyi püspök panaszkodott a királynak, hogy a tatárjárás óta alig van már zsellére Fejérvárott s más udvaraiban. Ezért a király megengedi, hogy úgy a régi lakók, mint az ujonan érkezők fölmentessenek a vajda és az ispán minden hatósága alól és csak a püspök és tulajdon birájuk itélhessen fölöttük.10
A honvédelemnek másik, a nemességnek, hűbérnek megfelelő módja a vár.
„Miután birodalmunk a barbár népek által elpusztult, és a tatárok zsarnoksága által, isten engedelmével vagy rendeletéből, egészen földulatott, attól való féltünkben, hogy országunk végkép kimerül, és azt ohajtva, hogy az isteni rendelkezés által nekünk hódoló népnek maradványai biztonságban legyenek, báróink tanácsának meghallgatásával meghagytuk, hogy koronánk minden országának alkalmas helyein erősségeket építsenek, várakat emeljenek, hogy a nép, ha ismét ellenség tör reá, oda meghúzhassa magát és védelmet találjon. És hogy ez a jótékony gondoskodásunk annál könnyebben vezethessen a kivánt eredményhez, azt az eljárást követtük, hogy ha magánember birt egy erős fekvésü helyet, azt csere útján vagy más igazságos módon államivá tettük, hogy azon a nép sokasága várat épitsen. Ha pedig királyi birtokon volt az ilyen megfelelő hely, azt átadtuk használatra magánosoknak, az egyházaknak vagy főpapoknak. Igy akartuk elérni, hogy az erős helyek mindig azokra bizassanak, kiknek gondoskodása által mennél számosabban találhassanak menedéket ugyanott, hol előbb senki vagy csak kevés ember talált.”11 Akár a király, akár más épitteti a várat, kell „hogy a birodalom javára és oltalmára szolgáljon az, hogy isten szerelméért befogadják oda a tatárok üldözése elől menekülőket.”12
Több példán láthatjuk mikép foganatositották a várépitést.
A király Márknak, Batha ispán testvérének adományozza Tenkus és Tyka földjét. Az utóbbin van egy megerősitésre alkalmas hegy. Csakhamar határvillongás támad a bolondóczi várnépek és az adományozott közt. Ezt a király oly módon igazitja el, hogy a várhoz hat ekealj földet rendel, a többi pedig a várnépeké marad. Nemsokára azonban Márk bejelenti, hogy szegénysége képtelenné teszi arra, hogy azt a hegyet fallal körülvétesse és bástyát emeljen rajta, ezért el akarja adni. A király 50 márkáért visszaváltja az egész birtokot és odaadományozza Mikó ispánnak, Detre fiának.13
Mocs fiai és Chuegh fiai, pozsonyi várjobbágyok, „az ország védelmére” saját költségükön egy tornyot épitettek Pozsony várában és megigérték, hogy azt rokonaikkal együtt, békében s háboruban, saját költségükön meg fogják oltalmazni. A király ezért nekik adja Nyéket, a szállásadó jobbágyok földjét, ama kötelezettség mellett, hogy az adományozottak és utódaik azt a tornyot saját költségükön fentartsák, szükség esetén kijavitsák és megvédjék.14 Sopronban a Szent-János vitézei vállalják magukra egy torony védelmét és ennek fejében annyi jövedelmet húznak, a mennyi a polgároknak jár egy-egy torony megvédéseért.15
Az egri püspök bizonyos tizedek fejében földbirtokot kap a királytól. Ezen ő várat alapithat, de ezt a földet semmi módon nem szabad eladnia vagy elidegenitenie.16 Baranya megyében Miklós tárnokmester kapja a Sársomlyó hegyét, „mely várnak nagyon alkalmas”, és hogy azt jobban fölszerelhesse, a hegy lábánál fekvő harsányi birtokot.17 Előfordul az is, hogy a király megkezdeti egy vár épitését, de az félben marad. Attól kell tartania, hogy oda rablók fészkelik be magukat, és hogy ezt megakadályozza, a vár létesülését pedig biztositsa, az egészet, a hozzá tartozó földekkel együtt, eladományozza.18
A szabad-battyáni lelet IV. Béla korából.
(Fent 7 ezüst gyűrü; középen bronz feszület, ettől jobbra és balra ezüst karpereczek, arany és ezüst fülbevalók, csattok, két ezüst denár, az egyik hihetőleg Imre királyé a másik IV. Béláé; kicsiny kés; alúl két ezüst csésze és egy tölcsér alaku ezüst tárgy.) A Magyar Nemzeti Múzeum régiségtárában.
Az Archaeologai Értesitő reproductioja után
Azelőtt a király egyedül gondoskodott az ország védelméről. A határon erős kapuk, gyepü, azon belül az egész nemzet serege voltak katonai eszközei. Most minden egyes vidék külön védekezett. E munkában a király nem nélkülözheti a főpapoknak, az uraknak, a polgároknak segitségét. E segitségért a várbirtokok odaadományozása a jutalom. A régi várrendszer megdőlt, annak helyébe új lép. A föld és a rajta levő szolgáló népek egész törvényesen, a király saját szántából, az ország javának előmozditása végett urat cserélnek. Az egyházi és világi nagy földbirtokosok nagy nemzeti föladat teljesitését vállalják magokra. Hatalmuknak, befolyásuknak ezentúl már nem csupán anyagi, hanem valóban erkölcsi az alapja.
IV. Bélát sokszor nevezték hazánk második megalapitójának. Méltán, hisz a megsemmisülés örvényéből vezette nemzetünket új, biztosabb lét felé. Nagysága nem abban áll, hogy a tatárok elvonulása után visszafoglalta az országot, gondoskodott a lakosságról, megtett mindent a határok védelmére. Bármely más király ugyanezt tehette volna, talán több szerencsével. Igazi nagy emberré az avatja, hogy fölismerte azt az utat, mely a nemzet biztosságához, jövendő hatalmához vezet, és törhetetlen erővel járt azon népe előtt. Azon járt, pedig ez homlokegyenest más irány felé vitte, mint a melyet Béla uralkodása első korszakában kitüzött magának.
Akkor a keletkező aristocratiának elfojtása, minden jognak, birtoknak, hatalomnak a király kezében való egyesitése volt kormányának legszembeszökőbb eszméje. Azóta tapasztalnia kellett, hogy azok mentették meg életét a Sajónál, kik ellen, ha nem is személyesen, de elvben irtóháborút viselt, azok verték vissza, nélküle, osztrák Frigyest, azok tették lehetővé hatalmának ujabb, gyors meggyökerezését.
Nagysága abban áll, hogy teljesen, hátsógondolat és sajnálkozás nélkül, szakitott saját multjával. A tatárjárás tabula rasa-t teremtett. Ha Béla nem nézett volna másra, mint saját kényére, ki állhatta volna útját ebben az elpusztult, kimerült országban? Helyét nemzetünk nagyjainak Pantheonjában annak köszönheti, hogy a legnagyobb zavarban és szorultságban nemcsak a pillanatnyi megmaradásról gondoskodott, hanem birodalma jövendőjének alapjait rakta le szilárd kézzel. A királyi hatalmat, mely addig ellentétben állott az egyházi és világi jobbágyoknak és a városoknak szabadságával, kiengesztelte az előre törekvő elemekkel, sőt maga állott azok élére. Igy a tatárok dulása nemcsak az ő személyes történetét választja ketté, hanem hazánk történetében is új fejlődésnek jelöli korszakát.
Rendelkezéseit nagyon megkönnyitette az a szomorú tény, hogy a tatár vérengzések következtében óriási földterület szállott, mint puszta és uratlan, a királyra. Ez nemcsak a jószágadományozásokat engedte meg, hanem Béla egy régibb tervének végrehajtását is: a kúnok betelepitését. Ez a nép a Balkán-félszigeten tanyázott, pusztitott, mig a magyar király meghivására 1246 után nem jöttek az országba. A kún vezérek előtt ketté vágtak egy kutyát és ők mind a tizen megesküdtek, hogy a király hivei lesznek s vele harczolnak a tatárok ellen. Most már nem igen kellett tartani attól, hogy barangolásuk, legeltetésük terhére válik a magyar lakosságnak. A Tisza-Duna köze és az Alföld nagy része oly puszta és lakatlan volt, mint akár a honfoglalás korában. Az ország akkori elgyengülésében a kún erő nagyot nyomott a latban: a következő cseh-osztrák háborúkban a magyar seregben ők képviselik a nagyobb számot, ha nem is a nagyobb belső értéket. Nem csuda, ha Béla, kinek nyugaton nincs semmi megbizható szövetségese, mindent megtesz megnyerésükre, lekötésükre.
Tulajdon fia, örököse, István egy kún leányt vesz nőül, „hogy még roszabbat elkerülhessen”.19 Kizárólag a politikai, katonai, az önfentartási érdek az uralkodó, az a mely előbb azzal párhuzamosan járt: a térités egészen háttérbe szorul. Mert néhányat megnyert ugyan a király, azt remélte, hogy fia házassága által még többet is megnyerhet és elősegitheti a dominikánusok munkálkodását, kik a pápa rendeletéből a vad népnek hirdetni kezdték az igét. De hogy a kún nagyjában pogány maradt, azt nemcsak a későbbi események bizonyitják, hanem maga Béla is, a ki mindig pogányoknak nevezi őket. Maga a pápa is kellően méltatja a térités nehézségeit, tudja, mily kényes az egész ügy, és nem kivánja megneheziteni Béla állását. Megengedi az érsekeknek, hogy a megtért kúnokkal nagyon enyhén, elnézően bánjanak oly hibákat illetőleg, melyek még pogány korukból ragadtak reájuk.20 Egészben véve az egyházi és nemzeti beolvasztás IV. Béla idejében igen keveset haladt. Az azonban kétséget nem szenved, hogy a kún, akkori különállásában, nagy szolgálatokat tett hazánknak és lényegesen elősegítette újabb erőre jutását.
Az újjászervezkedés munkái és nehézségei közt, mialatt folyton úgy érezte az ország, mintha még torkának volna szegezve a tatárok kése, újabb küzdelmeket kellett vívni az ország nyugati szomszédjaival: Velenczével és Babenberg Frigyessel.
Magyarország a keresztes háború alkalmával lemondott a tőle elrabolt Zára birtokáról, de maga a város nem nyugodott belé az erőszakos elszakitásba. A velenczei uralom alatt meggazdagodott, kincsre, jólétre még mindig első volt a dalmácziai városok közt, de nem akart többé idegen kormány alatt állani. Közvetlen a tatárjárás előtt megegyezett Kálmánnal, Szlavónia herczegével, elűzte velenczei ispánját, Michieli Jánost, s Magyarországhoz csatlakozott.
Szent Márk köztársasága számitó volt most is. Nem akarta koczkáztatni a Zárában elhelyezett tőkéket, sem fogságnak vagy halálnak kitenni ott időző polgárait. Ezért egy ideig elnézte, mit tesznek az ellene lázadók, lassacskán visszavette pénzét, visszakapta embereit és csak azután, 1243 június elején inditotta hajóhadát a dalmát part felé. A záraiak vitézül védekeztek, gépeik sok kárt tettek a velenczésekben és segitségükre a közelben nagy magyar sereg táborozott, mely lehetőleg igyekezett megakadályozni az ostromlóknak partra szállását. Nyolcz-tiz napig folyt a harcz. Ekkor Dénes bán, a magyarok vezére, megsebesült és kivitette magát a városból. A záraiak nem remélhették, hogy a magyarok nélkül felszabadithatják városukat, és azon végső elkeseredéssel, mely állandó jellemvonása volt a versengő olasz községeknek, inkább eltávoztak, semhogy meghódoljanak. Igy jutottak a velenczeiek, csekély vérontás árán, újra a fontos kikötő birtokába.21 A menekült záraiak – olasz kifejezés szerint fuorusciti – Nonában telepedtek meg, úgy mint II. István korában a tenger-fejérváriak Scardonában. A háború tovább folyt, változó szerencsével. Úgy látszik, hogy Velencze, ismerve a magyar királyok állandó gyöngéjét, a legélesebb fegyverhez nyult: trónkövetelőt tartogatott II. Endre árván született fiának, Istvánnak személyében. Ez békére birta Bélát, ki 1244-ben személyesen ment el a harcz terére.
San Donato templomának belseje Zárában.
Fénykép után rajzolta Székely Árpád
A békében a király lemond Záráról és nem engedi, hogy az onnét menekültek, kik uralma alatt maradnak, a velenczeiek ottani kormányát megtámadják. E czélból Nonából eltávolitja őket és legalább négy mértföldnyire a tengertől rendel nekik új lakóhelyet.22 Viszont a velenczei doge megigéri, hogy a király ellenségeinek sehol sem nyújt menedéket, és különösen azt, hogy nem lép szerződésre a király vagy utódai ellen „Beatrix úrnővel s fiával” és nem bocsátja át azok követeit a köztársaság területén. Zára városa kapu-vámjának kétharmada a királyt illeti, ki azt tulajdon emberei által szedeti.23 Kölcsönös az az udvarias igéret, hogy egymást lehetőleg minden külső ellenség ellen megsegitik, a mennyiben országaik java és becsületük azt megengedi. Béla azontúl meglehetősen jó viszonyban maradt Velenczével. A kereskedelmi összeköttetést nagyon ápolta, még kamaraispánja, Archinus is velenczei ember volt.
Mindamellett csak nehezen tért vissza a tengerparton a nyugalom. A magyar felsőség alatt álló városok, különösen Spalato és Trau, örökösen czivódtak, csak úgy mint a többi olasz községek. Ha valami kis határsérelem fölizgatta féltékenységüket, azonnal fegyverre kaptak, útnak inditották gályáikat, elpusztitották egymás vetését, szőlőjét, gyümölcsösét, sőt még ostrommal is fenyegetőztek. A magyar király inkább a vendégszerető kis Traunak fogta pártját hatalmasabb szomszédja ellen. Nagyobb baj azonban nem történt, és a harczos felek békében és háborúban mindig fentartották a király iránti hűséget. A Velenczével kötött egyezség után ott is békét parancsolt a király és 1000 márkányi büntetéssel fenyegette azt a várost, mely azt ismét meg találná szegni.24 Az egyre zavargó, önkormányzatára féltékeny, gazdagságára büszke városi néppel szemben a király a szomszéd főurakra támaszkodott. Ilyenek voltak a modrusi grófok, most már Frangipani néven, kiket a velenczeiek Magyarországhoz való hűségük miatt elűztek Veglia szigetéről, és a kik a szárazföldön nyertek ezért kárpótlást, ilyenek a Subichok, a Zrinyiek ősei, kiknek Béla később örök birtokba adja a brebiri ispánságot a tengerparton, Buccari és Novi közt.25
A Frangepánok kastélya Vegliában.
Fénykép után rajzolta Székely Árpád
Sokkal fontosabb következéseket vont maga után az osztrák háború. Babenberg Frigyes, miután II. Frigyes császár őt herczegségeibe viszszahelyezte, hű maradt urához, segitette őt Olaszországban, és azt remélte, hogy megnyeri tőle a királyi czimet. Többi szomszédjaival azonban állandóan hadi lábon volt. 1246 elején újra betört Magyarországba, de visszaverték. A sérelem megtorlására Béla nagy hadsereget gyüjtött, már kúnok, oroszok is voltak vele, midőn átment a Lajtán. Veje, egy orosz herczeg, Rasztiszláv, vezette az előcsapatot, de az egész seregnek Lóránt a Rathold nemzetségből volt a vezére, ki mint soproni ispán már gyakran megküzdött az osztrákokkal. Alig hogy a magyarok Bécs-Ujhely irányában átkeltek a Lajtán, már szemben állottak Frigyes pánczélos hadával. Erős csata fejlődik, melyben a herczeg elesik – sokan azt hitték, hogy tulajdon emberei ölték meg – de serege nélküle is kivívja a diadalt. (1246 június 15.)26 Épen száz évvel előbb történt II. Gézának győzelmes csatája Henrik osztrák herczeg ellen. Hogy a magyarok most, bár az ellenséges fejedelem elesett, még sem birtak győzni, mértékét adja Magyarország elgyengülésének.
Béla Ausztria és Stiria megszerzésére akarta fölhasználni ellenségének halálát. A Babenberg családnak, mely 270 éven át kormányozta a tartományt és a mely alatt az csekély kezdetekből a német császárság egyik legjelentékenyebb fejedelemségévé nőtt, férfi ágon magva szakadt. Gertrud, Frigyes herczeg unokahuga, volt a legközelebbi rokon. Hűbéres jog szerint az elárvult herczegségnek a császárra kellett volna visszaszállnia, de IV. Incze pápa, ki még szenvedélyesebben és következetesebben folytatta a harczot II. Frigyes ellen, mint elődje, IX. Gergely, ellenségének e gyarapodását soha sem türte volna. Trónkövetelőket keresett: Bélát, Ottokárt a cseh királyt, majd pedig Gertrudnak második férjét, badeni Hermann grófot ismerte el.27
Már Frigyes herczeg korában is egyre nyugtalankodtak, lázongtak az osztrák és stájer urak, most, hogy senki sem parancsolt nekik, türhetetlenné vált garázdálkodásuk. Magyarországot sem hagyták békén és ez által alkalmat szolgáltattak Bélának újabb hadjáratra Ausztriába. Ebben a kúnok pusztitását, rablását, gyujtogatását emlitik leginkább, de a bajvívásban, a várak elfoglalásában nem ők, hanem a magyar urak jártak elő. (1250.)28 Még Bécset is megostromolták akkor a magyarok. Béla esküt tett püspökei és jobbágyai előtt, hogy vissza nem tér hazájába, mig egész Ausztriát föl nem dulta. Épen aratás ideje volt, az emberek szét voltak szórva a mezőn és védtelenül jutottak fogságba. Az osztrák évkönyvirók kegyetlenséget vetnek szemére, nem tudják neki megbocsátani, hogy pogány kúnjai még az egyházakat sem kimélték.
Ez a hadjárat nem termett jó gyümölcsöt. Badeni Hermann még 1250-ben meghalt, örököse nem volt. Hogy választhatták volna az osztrákok Bélát, kinek keze még véres volt az ő véröktől?