SZILÁGYI: A MAGYAR NEMZET TÖRTÉNETE

II. FEJEZET.
Az ország területe és népessége. Külső viszonyok. A morvamezei csata és következményei.

Magyarország királyainak czime. Szerbia. Bolgárország. Halics és Lodomér. Ráma. Ragusa. Kúnország. Mácsó és Kucsó. Idegen telepedők. Kúnok, szászok, olaszok. Magyarok a Drávántúl. A székelység. A felföld betelepitése. Háborúk Ottokár ellen, ennek hatalma. Habsburg Rudolf mint német király. Ottokár nem hódol neki. Rudolf a magyarok szövetségét keresi. Ottokár elveszti Ausztriát és Stiriát. Házassági tervek. Ujabb viszály Ottokár és Rudolf közt. Ottokár hatalma és készülete. Rudolf elszigeteltsége. A magyar-német szövetség. Ottokár megtámadja Ausztriát. Rudolf Lászlóhoz fordul segitségért. A csehek elleni háború népszerü. A magyarok döntő szerepe. Ausztria a Habsburgoké. Mit nyert Magyarország? Kedvező helyzete

A tatárjárás után Magyarország visszaszerezte azt a positiót, melyet László és Kálmán ideje óta a Duna völgyében, a Kárpátok keleti lejtőjén és a Balkán-félsziget északi részén elfoglalt. Az adriai tengertől egészen Lengyelországig dél, kelet, észak felé egész sora övezte az alávetett vagy többé-kevésbé függő tartományoknak. Az utolsó Árpádok királyi czime magában foglalja Magyarország, Dalmáczia, Horvátország, Ráma, Szerbia, Galiczia, Lodoméria, Kúnország és Bulgária koronáit.

Volt ezek közt olyan is, mely inkább csak igényt, régi jogot jelölt, mint igazi hatalmat. Szerbia Uros István alatt királyság lett, és a Balkán-félsziget középső részét egy önálló államba egyesité, melynek uralkodója inkább szövetséges, mint alattvalói viszonyban áll a magyar királyhoz, Csak Uros testvére, Dragutin István ismeri el a magyar főhatóságot és lép fel, mint a katholikus hit előharczosa.1 Bolgárország épen ebben az időben, 1285 után, tatár járom alá jut.

Halics és Ladomér leginkább csak azzal mutatta a birodalomhoz tartozását, hogy fejedelmei dandáraikkal megjelentek a magyar királyok táborában. Igy szerepelnek az oroszok 1278-ban és 1291-ben Bécs ostrománál.

Sokkal szorosabb viszony füzi Rámát, Boszniát a koronához. Azt a magyar király tisztviselője, a bán kormányozza. A XIII. század végén Subics Pál, a brebiri gróf, Boszniának ura. Halomföldön, Herczegovinán 1254-ben egy Radoszláv nevü zsupán jelenik meg, ki a Ragusával kötött szerződésben kijelenti, hogy hű embere a magyar királynak, és egész erejével segiteni fogja azt a várost a szerbek ellen. Eddig, Ragusáig terjedt tehát a magyar korona protectoratusa.


A budavári helyőrségi templom, III. Endre állitólagos temetkezési helye.
Természet után rajzolta Dörre Tivadar.
(A Magyar Tud. Akadémia történeti bizottsága 1866-ban a templomot, mint az utolsó Árpád sirhelyét, emléktáblával látta el. Ujabban Némethy Lajos kutatásai a hagyományt megingatták; szerinte a minoriták temploma, hol III. Endrét eltemették, a mai várszinház helyén állott.)

Kúnországnak, vagyis a mai Havasalföld keleti részének és Moldvának igazi urai sokáig a tatárok voltak. A mint árjok visszafelé tódult, kezdődött ott a magyar telepités és államalkotás. Az Olttól keletre oláh vajdák vannak, kik hűbéresei, adófizetői a magyar királyoknak. Ha fellázadnak, mint ezt Lytven és testvére Borbat tették Kún-László gyermekévei idejében, a király megfenyitette és megsarczolta őket. Akkor fordul elő először a „Havas elve,” mint a magyar királyság egy része.2 A mai Oláhország nyugati része, mint szörényi bánság, egyenesen a koronához tartozott. Épen úgy magyar bánság Mácsó, a Duna jobb oldalán, Szerbia és Bolgárország felé. Attól keletre ismét külön bánság Kucsó, a mai Szerbia északkeleti része Viddin felé.

Ezt az óriási területet nem szállotta meg egészen a magyar nemzet. Magában a főországban, különösen a tatárjárás óta, egyre sokasodnak az idegen nyelvüek telepei. A kúnság az alföld nagy részét tartja megszállva és csak a korszak vége felé központosul Szeged körül. Erdélyben megtöretlenül áll a szászok községe, és egyre nagyobb számban jelentkeznek az oláhok is. Az északi részen nemcsak szláv van, hanem a bányavárosokban sok német, a Szepességben, a szászok mellett sok olasz. Az ország fővárosai: Pest, Buda, Esztergom, Fejérvár a magyar és német lakosság mellett sok franczia és olasz polgárságot is zárnak falaik közé. Esztergomban egész utczája van az örményeknek és az ottani polgárok közt még egy belgával, utrechtivel is találkozunk.3 Hanem a városokon és a szászok területein kívül mindenütt a magyar elnevezések a tulnyomók: az oklevelek a felföldön is magyar névvel jelölik a határokat.


A magyar királyság a XIII. században.
(Térkép.)
Laukó Albert tervezete után rajzolta Homolka József

Viszont a magyar, mint uralkodó nemzet, sok helyütt túllépi eredeti határait. Magyar bánt vagy ispánt, mint a kinek a határőrzés a legfőbb feladata, nem képzelhetünk el magyar őrség nélkül. Magyar őrség biztositja Clissa várát, Spalato mellett, és még a tengermelléken sem lehetett ritka a magyar telep. Határjárásoknál, birtokadományozásoknál a Drávántúl, Szlavóniában, sőt még a hegyes Horvátországban is egymást éri a magyar elnevezés: zilfa, tulfa, reketye, gyertyánfa stb. Az átjáróknak rév a neve. Biztos jele annak, hogy arra mindenütt erős magyar telepek voltak, valószinüleg már Kálmán ideje óta, a hadi útnak őrzésére. A hol nemes és várjobbágy azaz katona volt, ott kelete volt a magyar nyelvnek is.

Erdélyben a tatárjárás után felvirágzik, új ágakat hajt a székelység. Valószinü, hogy csak ekkor történik a katonailag annyira fontos keleti határhegység aljának, a Maros és Olt felső völgyeinek megszállása. Másrészt ebben az időben nyerik el és szállják meg a székelyek Aranyost Erdély nyugati részében.4 A folytonos cseh háboruk okozhatták, hogy még a Vágvonal mentén is találunk székelyeket.5 Viszont a besenyők neve, mint népnév, ezen időben mind jobban eltünik. Azok beolvadtak már a magyarságba, csak úgy, mint a mohamedán bolgárok.

Már kiemeltük, mennyire nőtt a tatárjárás következtében az északi felföld aránylagos sulya s népessége; hány vár, megye és város keletkezett ott IV. Béla idejében. A határok jobb védelme miatt aztán az északkeleti erdős részeket is meg kellett szállani. V. István idejében fordul először elő Naszód,6 III. Endre idejében pedig Máramaros, mint vidék neve. Az utóbbi terület a század végén 1299-ben még nem megye, csak föld, és hogy mennyire új telepités, kitünik abból, hogy mind az egri püspök, mind az erdélyi a saját megyéjéhez kivánja csatolni.7

Ily módon a magyar nemzet már egészen elfoglalta e hazát. Ha eleinte inkább az alföldet és a Dunántúlt szállotta csak meg, most némileg az ellenkező véglet állott be. A tatárjárás és a belső viszályok következtében épen a központi részek pusztultak el; a honvédelem szüksége, a nagyobb biztosság és a könnyebb földszerzés egyaránt a szélek felé vonta a népet. Mindent összevéve, igen valószinű; hogy az ország a tatárok okozta óriási veszteséget az azóta lefolyt félszázadban teljesen kiheverte, és 1300-ban legalább oly sürü volt a népesség, mint 1240-ben, bár más volt az elosztása.

A nemzetnek ez a megerősödése nemcsak dél s kelet felé növelte politikai sulyát, hanem nyugat felé is, hol már fejlettebb országokkal állott szemben.

Tudjuk, hogy IV. Bélának kisérlete, a Babenberg-örökség egy részét magának megszerezni, nem sikerült. Az ország nyugati határán cseh hegemonia alatt oly nagy hatalom jött létre, mely egyesitette az adriai tengertől egész Brandenburgig terjedő országokat, és nagyjában megfelelt a mai Ausztriának. A meggyöngült, belső viszályok által dúlt Magyarországnak már területe épségeért kelle harczolnia. V. Istvánnak ez sikerült, de fiának kiskorusága alatt hazánk a cseh-osztrák hatalommal szemben határozottan veszteséget szenvedett.

1273-ban a magyarok kezdték meg a háborut, szerencsés portyázással, Ausztriában, Stájerben és Karinthiában. De hadaikat csakhamar visszahivta a királyi udvarban dúló egyenetlenség. Ezt felhasználva a német-cseh sereg, betört az országba, elfoglalta Nyitrát, Győrt, Körmendet. Pozsonyt, mely ispánjának Egyed mesternek árulása által már előbb Ottokár kezére jutott, de az ő visszapártolása ismét visszaszerezte; Győrt ostrommal foglalták vissza. Később maga Ottokár is bejött, elfoglalta Pozsonyt, Nagy-Szombatot, árulás által Sopront is és a Rábáig hatolt előre. Ennek vonalát vitezül megvédték, és az ellenséges fősereget visszaszoritották, sőt még Ausztriába is becsaptak, de az elvesztett várakat nem birták visszanyerni. Ilyen erőkifejtést az ország ziláltsága nem engedett meg. A hadjárat végén körülbelül ott állott Ottokár, mint III. Henrik 1043-ban: az ország bejárását védő várak mind az ő kezében maradtak. A magyar urakat nemhogy egyesitette volna az országos veszély, hanem még jobban szétválasztotta. Épen 1274-ben vivtak nagy csatát az Abák és Csákok a Németujváriak ellen, kiket Fövenynél Fejérvár mellett le is győztek.

Magyarország ily módon annak a veszélynek volt kitéve, hogy a cseh-német hatalom egyre jobban megszilárdulva, nyugat felé egészen körülfogja, egészen elzárja az európai világtól, majd pedig felhasználva belső gyöngeségét és a királyi összetartó hatalom hiányát, nyugati részeit elszakitja. Ottokár igyekezett úgy feltüntetni a helyzetet a keresztény világ előtt, mintha Magyarországon már végét járná minden állami rend, mintha maga a vallás is veszélyben forogna a kúnok és eretnekek miatt. A kereszt védelmét a tatárok ellen, miután Magyarország arra képtelen, Csehország kész magára vállalni. Beavatkozására, hóditására ily módon keresett jogalapot. Már előbb is volt mindig párthíve a főurak közt; most, hogy a belső zavar oly nagy fokra hágott, természetes, hogy mind többen kerestek támaszt a hatalmas és bőkezű uralkodónál.8


Habsburg vára.
Régi metszet után

Mialatt a cseh király ily nagyratörő tervekkel foglalkozott, megingott az az alap, melyen hatalmát felépítette. Ausztria és Stájerország elfoglalását a német interregnum tette lehetővé. 1250-től 1273-ig nem volt német király: az angol Rikárd és a castiliai Alfonz, kiket a választó fejedelmek egy-egy része jó pénzért megválasztott, tényleg semmi hatalmat sem gyakoroltak a birodalomban. Németországban is leginkább az egyház és a polgárság sinylették meg a törvénytelen állapotot. Werner, a mainzi választó, egy nagy birtokú alemann főurat, Habsburg Rudolf grófot ajánlott, kinek részére megnyerte a többi két egyházi választót; a kölni és a trieri érsekeket. A világi választók, a rajnai palotagróf, a szász herczeg és a brandenburgi őrgróf, továbbá a bajor herczegek megnyerése körül a nürnbergi várgrófnak, Hohenzollern Frigyesnek volt legnagyobb érdeme. Ezeknek családi összeköttetést helyeztek kilátásba a birodalom leendő előjárójával. Ottokárt, kinek mint választónak szintén lett volna szava, kizárták: azt mondták, nem német.9 Igy 1273 szeptember 29-én egyhangulag történt Habsburg Rudolfnak megválasztása Frankfurtban, az egész német nemzetnek nagy örömére, „mert ismét lesz biró a földön.”

Rudolf, már meglett korú, tapasztalt, nyugodt férfiú, nagy előrelátással fogott nehéz feladata megoldásába. Családi birtoka, hatalma még hasonlitható sem volt a cseh királyéhoz; igy, hogy czélt érhessen, mindent a birodalom nevében kellett tennie, annak igényeit érvényesitenie. Az egész világ előtt ki kellett mutatni, hogy Ottokár jogtalanúl birja a birodalom tartományait, hogy büszkeségében, felfuvalkodottságában megszegi hűbéres ura, a német királyné iránt tartozó hűségét. Ottokár elbizakodottsága nagyon megkönnyitette e politika sikerét. Tiltakozott Rudolf választása ellen, nem ismerte el őt királynak és igy nem is kérte tőle hűbérei megerősitését. Az augsburgi országgyűlés 1275 májusban elrendelte, hogy Ottokárnak vissza kell adnia Ausztriát, Stájert, Karinthiát és Krajnát, mint a birodalomra visszaszálló hűbéreket. Midőn Hohenzollern Frigyes ezt a követelést a prágai udvarnál előadta, Ottokár azt válaszolta, hogy csak nem küldheti el legszebb országait Rudolftól való féltében, kardcsapás nélkül, a Rajnához.


Habsburg Rudolf.
A speieri székesegyházban levő sirbolt fedeléről készitett XVI. századi hasonmás az úgynevezett ambrasi gyűjteményben, a bécsi udvari műtörténeti múzeumban

Ezalatt magában Ausztriában és Stájerban igen erős mozgalom támadt Ottokár uralma ellen. Az urak nem akarták tovább türni vaskezét, szigoruságát. Összeköttetésbe léptek Rudolffal, és a cseh király kegyetlensége nem birta megszüntetni az izgatottságot. Ottokár helyzetét az is nehezitette, hogy még Csehországban is forrongott ellene a nemesség egy része.

A német király nagyon jól belátta, hogy a maga erejével nem igen birkózhatik meg Ottokárral. Már trónralépése után kereste az összeköttetést Magyarországgal, mely még békét sem kötött a csehekkel. Joákim bán szivvel-lélekkel barátja volt a német szövetségnek, és a nápolyi befolyás, mely természetesen német-ellenes volt, a királyi tanácsban nem érvényesülhetett ellenében. Szándéka az volt, hogy László öcscse, Endre, vegye nőül Rudolfnak egy leányát és egyike a közösen meghóditandó tartományoknak, tán Stájer, legyen a királyleány hozománya.10 Ugyancsak Joákimban látta Ottokár annak főakadályát, hogy közte és Magyarország közt béke jőjjön létre. Viszont Rudolf nem szünt meg a magyar királyt és a magyar urakat az iránta való jóindulatban megerősiteni. „Gondja lesz arra, hogy az a nagyszerű és világhirű magyar királyság régi dicsőségébe visszahelyeztessék.” „Lászlót, Magyarország királyát és Endrét, Szlavónia herczegét, a mi igen kedves fiainkat, kiket a végzet megfosztott atyjuktól, úgy szeretjük atyai öleléssel, mint hust a mi husunkból, mint csontot a mi csontunkból.”11 Jól tudta, hogy kell a magyarhoz szólani. Midőn 1276 június 24-én csakugyan megtörtént Rudolf hadüzenete Ottokár ellen, kit egyuttal birodalmi átok alá vetett, a német király már biztos volt arról, hogy a magyar királyra számithat. A hadjáratot az osztrák és stájer nemességnek Rudolfhoz pártolása döntötte el. Ütközetre nem is került a dolog. Midőn Ottokár hirét vette annak, hogy Bécs városa, melybe nagyon bizott, megnyitotta kapuit az ellenség előtt s egyuttal értesült, hogy a magyar sereg is közeledik a határhoz: békét kötött és Bécsben, 1276 november 21-én elismerte Rudolfot hübéres urának.

E szerződés minden pontban a legitim állapotot helyezte vissza. Ottokár lemond Ausztriáról, Stiriáról, Karinthiáról, Karnioliáról, a vend határgrófságról, Görzről és Pordenoneról. A római király megszünteti a birodalmi átkot. Csehországot, Morvát a hozzá tartozókkal hübérbe adja a cseh királynak és gyermekeinek és állandó békébe, barátságba lép vele. „Magyarország felséges királya az övéivel a cseh királylyal fennálló teljes barátságra és egyetértésre nézve különösen belé foglaltatik a békébe, úgy hogy a mit a cseh király bir a magyar király váraiból, erősségeiből, jogaiból, birtokaiból és embereiből, azt adja vissza nehézség nélkül. A két király birodalmának határa az legyen, mi régen volt.”12 A béke megszilárditására Rudolf király egy fia nőül veszi majd Ottokár király leányát, ki atyjának Ausztriában levő, vásárlás utján szerzett birtokait kapja hozomány gyanánt. Viszont Ottokár király fia Rudolf egy leányát veszi majd nőül, ki szintén 40,000 márkát kap hozományul, melynek fejében évi 4000 márka köttetik le a Duna balpartján, a morva-magyar határszélen fekvő osztrák vidék jövedelméből. A politikai helyzetet kifejezi, hogy Rudolf egyik leányát viszont László király öcscsének, Endrének jegyezte el.

A béke végrehajtása sok nehézségbe ütközött. Ottokár nem akarta seregét kivonni Ausztria azon részéből, melynek jövedelmét a béke részére kötötte le, és inkább apáczának szentelte leányát, semhogy férjhez adta volna ellensége fiához. Rudolf viszont, mint hübéres úr, beavatkozott Csehország belső ügyeibe, védelmébe fogadta az Ottokár ellen lázongó urakat. Az ezen ügyek elintézéséből származott viszályokat 1277-ben ismételt tárgyalásokkal és szerződésekkel még valahogy kiegyenlitették. De Ottokárnak boszúérzete, az a szándéka, hogy fegyveres hatalommal ismét kivivhassa elvesztett állását, tartósabb és erősebb volt minden szerződésnél és kötésnél. Ujabb háborura tüzelte őt különösen neje, Kunigunda, ki nem birta elfeledni férje lealázását.13 Most azonban nemcsak hadi készületeket tett, hanem minden lehetőt elkövetett arra nézve, hogy ellenségét diplomatiai uton is elszigetelje.


V. Boleszló lemez-pénze

Ottokárnak ez utolsó erőfeszitése méltó volt régi hirnevéhez, dicsőségéhez. A német fejedelmek legnagyobb részét arra birta, hogy semlegesen nézzék a közeli küzdelmet. Csak a salzburgi érsek segitette Rudolfot egész, hatalmával, külömben a német királyt csak saját sváb és alemann katonái követték; a rajnai választók már elfordultak tőle, Ottó brandenburgi őrgróf egész hatalmával a csehek részén állott. Az osztrákok és stájerek közt is volt még pártja Ottokárnak, különösen Bécsben, melynek mindig nagyon kedvezett. A mellett, hogy Németországban annyi barátot szerzett, Ottokár a döntő nagy harczban a német hegemonia ellen úgy lép fel, mint a szlávság előharczosa. Nem lehet kétség abban, hogy a cseh és morva nemesség ezen eszme érdekében bocsátotta erejét egészen királya rendelkezésére. De még a sziléziai és lengyel herczegekhez is elhatott a cseh uralkodó felszólitása: segitsék, hisz egy nyelvüek, egy nemzetüek, közös az ellenség. Még a magyarok régi szövetségese, a krakói Boleszló, IV. Béla veje sem vonta meg támogatását a csehektől.

A német király politikailag és katonailag egyaránt igen veszélyes helyzetbe jutott. Saját hivei előtt is világos volt, hogy az elfoglalt országok megvédéséhez nincs elég ereje. Ily viszonyok közt csak Magyarország segitségétől várhatta megmaradását, csak ettől remélhette az esetleges győzelmet.14 Nem is mulasztott el semmit arra nézve, hogy menél erősebb mértékben biztositsa a maga részére a magyar udvar támogatását és barátságát. A két király nemcsak családi szövetségre lépett, hanem igen szoros véd- és daczszövetséget kötött egymással. „Mindegyik a másiknak hasznában vagy kárában, javában vagy bajában a saját érdekét fogja látni.”15 Ottokár sem mulasztott el semmit, hogy a magyar királyt és a főurakat hizelgés és kecsegtető ajánlatok által a maga részére vonja, de minden erre vonatkozó kisérlete meghiusult.16 László kijelentette, hogy „szive legbelsőbb rejtekét tárja ki, midőn azt állitja, hogy a szerencsés egyezség kötése szerint, mely atyafiságban és barátságban egygyé teszi őket, soha sem fog kivánságaitól eltérni, hanem mindabban, a mit óhajt, készen és jóakaróan fog talpon állani.” E szoros barátságon az sem változtatott, hogy László öcscse, Rudolf leányának jegyese, ez időben meghalt. Clementia később Martell Károlynak lett nejévé, Róbert Károlynak anyjává.17

Rudolf aránylag csekély sereggel időzött Bécsben, midőn Ottokár 1278 junius végén egész hatalmával és szövetségeseinek sokaságával elindult a háboruba. A csehek nagy nemzeti vállalatnak nézték e háborut, német részről – mint láttuk – Rudolf magánügyének tekintették. Nagy ünnepélyes körmenetben kisérte ki Prága papsága és polgársága a királyt a kapuk elé. Ha a cseh tábor, nem törődve a határszeli várakkal, egyenesen Bécsnek tör, valószinű, hogy Rudolf osztrák uralmának rövid idő alatt véget vet, annál is inkább, mert Bécs még nem békült ki az új uralkodóval. E helyett a csehek Drosendorfnak és más jelentéktelen határszéli váraknak ostromával vesztegették az időt és ez által lehetővé tették a döntő tényezőnek, a magyar seregnek, hogy idejében jelenjék meg a harcztéren.18

Sürgetően és hizelgően hangzott hivó szózata Lászlóhoz: „Itt az alkalmas idő, a melyben boszut állhatunk ravasz ellenségünkön, a cseh királyon, édes fiam és bajtársam! Keljen fel az igen hatalmas fejedelem, ha boszut akar állani a történtekért, és emlékezzék az ellenség régi hitszegésére. Ne késedelmezzék, hanem minden egyéb, bármily fontos ügy elhalasztásával jőjjön azonnal országunk határára.”19

Több mint húsz éven át a csehben látta a magyar legádázabb ellenségét. Nemcsak Rudolf ügyessége okozta a magyar hadseregnek teljes számban való kivonulását, a pártharczok lecsendesülését. Nem lehet kétségbe vonni, hogy a német szövetség teljesen megfelelt Magyarország akkori érdekének és valóban népszerű volt. Ehhez járult még az is, hogy a fiatal, tizenhat éves királynak ez volt első hadjárata, és igy mindenki kitett magáért, hogy az mennél dicsőbbé váljék. Nagy ünnepélylyel indult el László Fejérvárról, a királyi zászlóval, „bizva Istennek hatalmában és a szent királyoknak, Istvánnak, Lászlónak és Imrének közbenjárásában. Rudolf seregéhez, „ki úgy várta megérkezését és segitségét, mint a messiást,” Marcheggben csatlakozott.20 A magyar nemesség nagy részén kivül két kún had is eljött, úgy hogy azok számát nagyobbra becsülték a magyarokénál.


A morvamezei csatatér.
Fischer L. H. rajza után

A magyar sereg közeledése felbátoritotta Rudolfot arra, hogy nyilt mezőn szálljon szembe az ellenséggel, bár Németországból alig csatlakozott valaki hozzá. Augusztus közepén találkozott a két király, aztán együtt indultak északnak Laa vára felé, melyet Ottokár ostromolt. Az ostromot abban hagyták, a két sereg a Morva mezején, Dürnkrut és Drösing közt nézett farkasszemet egymással. Ottokárnak még mindig nagyobb volt a hada, és Rudolf németjei, kik a könnyen fegyverzett magyarokban nem igen biztak, nagy aggodalommal néztek az összeütközés elé. A két tábor közt egy nádas terült, melyen a Weidenbach folyik keresztül. A kúnok csakhamar kikémlelték, hogy most száraz és könnyen át lehet gázolni. A mint Rudolf egy alkalmas emelkedésről áttekintette a mezőt, elhatározta, hogy pénteki nap – ő azt a napot szerencsésnek tapasztalta – meg fog ütközni. Megkérte a magyarokat, hogy tartsanak vele, és ezt László meg is igérte. Addig is mindent elkövetett, hogy jókedvben tartsa szövetségeseit. Nagy helyet jelölt ki sátraik számára, a németek megadtak nekik mindent, a mit csak kértek, és a harcz előtt annyira összebarátkoztak a magyarok a németekkel, mintha mindig egy födél alatt éltek volna.” Még a pogány kúnok iránt is nagyon kegyes volt Rudolf, megdicsérte őket és megköszönte nekik, midőn, vad szokásuk szerint, véresen elhozták elébe a levágott szász és lengyel fejeket, sisakostul.21 Az ő érdemök volt, hogy Rudolf teljesen ismerte az ellenség minden mozdulatát és egész felállitását. Szüntelen körülrajzották a cseheket, hozták a hireket, sok foglyot, zsákmányt ejtettek. Közben aztán a csehek is megismerkedtek velök, és királyuk egyik hadukat megvesztegette. Nem pártoltak ugyan át, mint megigérték, hanem a csata előtti éjjel mindenestől otthagyták a tábort és bucsú nélkül haza mentek.22


Morvamező.
Fischer L. H. rajza után

A magyar és német hadi rend a csata napján a következő volt: Rudolf négy hadtestet alakitott, ebből kettő magyar volt. Az elsőnek vezetésére Trencséni Csák Máté mestert, Magyarország nádorát kérte meg a német király, a másodikat István országbiró, a Gutkeled nemzetségből, vezette, kit a németek vértesi grófnak neveztek. Rudolf első hada svábokból, stájerekből, krajnaiakból és karantánokból állott, ezeket maga vezette, a második az osztrákokból. A cseh sereg hat rendre oszlott. Az elsőben a csehek harczoltak, a másodikban a morvák és a pilseniek, a harmadikban a meisseniek és thüringiaiak, a negyedikben és ötödikben a lengyelek, végre a hatodikban a szászokat, a bajorokat és személyes hiveit gyüjtötte maga körül Ottokár. A két király mint vezér maga is harczolt; a magyar királyt a csata előtt fölvezették egy hegyre, hogy onnét megnézhesse, mi történik? „A magyaroknak az a szokása, hogy sokkal jobban tisztelik királyukat, semhogy bebocsátanák az ütközetbe. Mert ők könnyű, gyors lovakon nyargalnak, s mivel a szerencse forgandó, nem bizzák magukat reá, és azért nem is jutnak szorultságba s nem engedik, hogy őket körülfogják.23 A magyar főhadiszállás Stillfried közelében lehetett, mert krónikánk e hegy után nevezi az ütközetet.24 Ottokár seregének központja Dürnkrut felé volt.


Stillfried.
Fischer L. H. rajza után

A szövetséges sereg támadott. Átmentek a Weidenbachon és csakhamar kézi tusába elegyedtek a lengyelekkel és morvákkal. „A hosszú szakállosak jól viselkedtek ám. Trencséni Máté mester és Vértesi István gróf és az a két had, melyet vezettek, ugyancsak forgolódtak és dolgoztak. Soha sem hallottam, hogy magyarok a nyilt csatában oly vitézek lettek volna, mint ezek. Meg akarták boszulni azt a kárt, gyalázatot és szomoruságot, melyet Ottokár király rablással és gyujtogatással okozott a magyar földön. Oly keményen és gyorsan harczoltak, mintha Francziaországban tanulták volna. A ki azt hiszi, hogy nem való nekik a sisak és vért, látta volna őket munkában az nap. Soha se csépelt cséplő jobban, mint a trencséni dalia és azok, kik két hadában vele voltak.”25 Reggeli kilencztől délig hullámzott a harcz a balszárnyon, hol a magyarok állottak. A nádor maga is veszélyben forgott, levetették lováról, de Dénes, az Osl nemzetségből, vitézül megvédte. Végre a csehek és lengyelek megszaladtak. A magyarok még megtámadták Ottokár seregének tartalékát, melyet Milota, a hires vitéz vezetett, és folytonos nyilzápor és gyors rohamok által azt is megtörték.

Középen, a hol a két király állott szemben egymással, sokkal válságosabb szint öltött a harcz. Rudolfnak válogatott, de csekély számú csapata nem birta ki az ellenség rohamát. Ottokár előtört és átkergette ellenségét a Weidenbachon. Egy thüringiai lovag levetette lováról a róma királyt, és Rudolf csak úgy menekült a haláltól, hogy maga fölé boritotta nagy paizsát és bevárta, mig az ellenséges lovagság elnyargal mellette. Aztán összeszedi ismét hadi népét, magához vonja tartalékát is: ötven osztrák lovagot, kiket a „hosszú” Kapeller Ulrik vezetett, és megujitja a csatát. Ottokár visszaszorul. Most lett volna ideje annak, hogy magához vonja hatalmas tartalékát és azzal eldöntse az ütközetet. De Milota hadtestét addig már harczra képtelenné tette a magyar. A diadalmas balszárny is a közép felé vonult. A szerencsétlen cseh király, kit mindjobban a Morva felé szoritottak, nem futásra gondolt, hanem halálra. Egy kis lovagcsapat élén az ellenségnek ront és vitéz küzdelem után elesik. Ugy mondták, hogy karinthiai lovagok ölték meg, kik kegyetlenül megtorolták azt a sérelmet, melyet régebben rajtuk ejtett. Serege elszéledt, sokan fogságba estek, mások a Morvába fultak. A magyarok és kúnok erős üldözése egészen megbontotta, tönkre tette a vert sereget.26


Kún-László és Habsburg Rudolf találkozása a morvamezei csatatéren.
Than Mór festménye a Magyar Nemzeti Múzeumban

Rudolf a csata után való napon kelt leveleiben27 nem vitézségének és erejének, hanem egyedül az isteni segitségnek tulajdonitja fényes diadalát. László királynak föllengző szavakban fejezi ki köszönetét. „ Mily hires, jeles előjele a jövő örömnek! Mily nagy, kiváló erénynek tanusága van szivünkben dicső fiunk részéről, ki annyira kimagaslik a föld királyai közt, ki fokonként felemelkedvén a derékség tetőpontjára, zsönge éveiben törekszik az éltes kor erkölcsére, és a felnőtt férfiú erejével ékeskedik! Minő végtelen és határtalan lelkesedést öntött szivünkbe, hogy a rajtunk és te rajtad elkövetett sérelmek megboszulására, a római birodalomnak és a magyar királyságnak közös ellensége ellen, oly hatalmasan és nagylelküen állitottad talpra hadi erődet, azt kifejezni elégtelen a nyelv, és az iró tolla nem képes kellően magasztalni.” Minden további eljárását szövetségese jóváhagyásától teszi függővé, kinek minden intéséhez alkalmazza majd kivánságait.28

Egyik első kivánsága az volt, hogy a magyar sereg térjen haza. Czélját elérte: a félelmes cseh sereg meg volt semmisitve. A további lehető ellenállásnak saját osztrák-stájer hadi ereje is megfelelhetett. További terveinél csak utját állhatja a magyar bajtárs. Különben is nagyon félt az osztrák és a morva nép a magyar és különösen a kun portyázóktól, kik nem igen tettek külömbséget barát és ellenség közt. Lászlónak meg kellett elégednie a dicsőséggel és szövetségese hálájával, seregének a zsákmánynyal és a foglyok sarczával. Magyarország közvetlen nem nyert mást, mint Ottokártól annyiszor megsértett határainak biztosságát, és azt az igéretet, hogy a még IV. Béla halálakor elvitt kincseket visszakapja. Az akkori viszonyok közt, midőn hol az ország egyik, hol meg másik része volt nyilt lázadásban, midőn a pápa épen legatust készült az országba küldeni, erős és czéltudatos külügyi politika követésére hazánk úgy sem volt képes. Oroszlánrésze volt a diadalban, de a cseh-osztrák viszonyok ujabb rendezése minden részvétele és befolyása nélkül ment végbe.29


Ottokár halála.
Miniature a bécsi képes krónika 126. lapján

Csehországban a kis Venczel lett atyja örököse. A király kiskorusága, az a viszály, mely a regensség vezetése miatt az özvegy királynő, Kunigunda és másrészt a cseh urak közt kitört, kik brandenburgi Ottót hívták az országba, egészen megbénitották az ország erejét. Rudolfnak onnét egyelőre nem kellett új veszélytől tartania. E viszályok még élesebbé váltak, midőn Kunigunda, ki már 36 éves volt, de oly szép, hogy pillantása még a halottat is felébresztette, egy előkelő és vitéz főurnak, Rosenberg Zavisnak adta szivét, majd kezét is. Zavisnak harczolnia kellett nejeért és gyermekeért. Kunigunda halála után Magyarországba menekült, hogy Kún-László nénjét, Erzsébetet, a margitszigeti apáczák főnöknőjét vegye nőül. Visszatért Csehországba, de ellenségei utoljára is diadalmaskodtak fölötte, és e kalandos, regényes életü férfiút kivégezték. Mindennyi zürzavar közt a Rudolf befolyását az biztositotta, hogy Venczel király az ő leányát, Gutát vette nőül, úgy mint azt már az 1276. évi szerződés megállapitotta. A mint Venczel felnőtt és hatalomra jutott, nem is törekedett visszaszerezni atyjának elvesztett birtokait, hanem más teret talált nagyravágyásának, hol a Habsburgokkal nem jött összeütközésbe. A lengyel herczegek egyenetlenségét felhasználva, megszerezte magának Krakót és Sandomirt, és 1300-ban Gnezdában megkoronáztatta magát Lengyelország királyának.30

Rudolf győzelmes hadjárata után visszament Bécsbe. Már rég szándékában volt a birodalomra szállott, most fegyverrel megnyert tartományoknak dynastiájára való ruházása; és Ottokár halála után mi sem állott e szándék megvalósulásának utjában. Három éven át többnyire Bécsben tartózkodott, hogy az osztrák urakat hozzá szoktassa kormányához. Fiának Albrechtnek mindjárt megszerezte az e tartományokban fekvő, nagyon terjedelmes főpapi hűbéreket. Midőn 1281-ben elment a birodalomba, ezt a fiát hagyta ott mint birodalmi helytartót. 1282 deczember 27-én kelt az a nevezetes oklevél, melyben a király, a választók beleegyezésével, fiainak, Albrechtnek és Rudolfnak adja hűbérbe Ausztriát, Stájert, Krajnát és a vind őrgrófságot, úgy a mint a Babenbergek birták ezeket az országokat. A Habsburg-ház uralma Ausztriában meg volt alapitva. Albrecht herczeg, minden izében kemény katona, az az ember volt, ki az osztrák és stájer urak és nemesek féktelenségét megzabolázhatta és fejedelmi hatalmat alapithatott. A hóditott tartományok közt csak Karinthiáról kellett másként rendelkezni, tekintettel a fejedelmek féltékenységére. Ezt Mainhard tiroli gróf kapta, Rudolf hü szövetségese, Albrecht apósa.

Sokszor fölvetették azt a kérdést: nem lett volna-e joga Magyarországnak nagy szolgálatai fejében szintén egy részt követelni Ottokár birodalmából?

A jogban alig lehet kételkedni. Maga Rudolf is némileg elismerte a magyar igények jogosultsagát és csak azt emelte ki, hogy az ilyen kérdéseket nem lehet hamarjában, pontos vizsgálat, szigoru itélet nélkül elintézni.31 Másként áll a dolog, ha a politikai czélszerüség szempontjából itélünk. Magyarország, akkori zilált állapotában, még kevésbé lett volna képes akár Stájert, akár Morvaországnak egy részét huzamosabb ideig hódoltsága alatt tartani, mint azelőtt. Minden ide vonatkozó kisérlete maguknak az illető területeknek lakossága részéről határozott ellentállásba ütközik és a magyar erőnek, legjobb esetben is vészes megosztását, szétforgácsolását idézi elő. Ez pedig teljesen képtelenné tette volna hazánkat hivatása teljesitésére, keleti politikája folytatására.

Ehhez nyugati határainak teljes biztosságára, nyugati szomszédainak szövetségére, támogatására volt szüksége. E szempontból a morvamezei csata által előidézett megoldás a lehető legkedvezőbb volt Magyarországra nézve. Nem akkori kormányférfiainak érdeme ez: azokat inkább az ösztön vezette, mintsem valami messze előre látó politikai combinatio, és mégis úgy volt, hogy épen lemondásuk a győzelem után hajtotta a legnagyobb hasznot.


I. Albrecht római király.
I. Miksa császár családfáján, a bécsi udvari mütörténeti múzeumban. Felirata: ALBERTVS VICTORIOSVS ROM(anorum) REX ARCH(idux) AVST(rie.)

Magyarországnak az ágostai ütközet óta attól kellett tartania, hogy nyugati határországai egy erős kézre jutva, ellene egyesülnek, és függésbe hozzák egy idegen hatalomtól. Ez történik Nagy-Ottó, III. Henrik, Barbarossa Frigyes alatt; ezt kisérli meg Ottokár, ki cseh létére is mint Németország előharczosa küzd hazánk ellen, úgy hogy okleveleink seregét „Németország virágának nevezik.” Hazánkra nézve életkérdés volt ezen hatalom felbomlása. A morvamezei diadal által ezt elérte. De nem csak ezt, hanem sokkal többet. Mert Ottokár birodalmának két fele, külön dynastiák alatt, külön nemzetül szervezkedik, folytonos vetélkedésben egymással, reá szorulva a hatalmas magyar szomszédnak barátságára, szövetségére. Soha Magyarország függetlensége jobban biztositva nem volt, soha nem érintkezhetett oly szorosan a nyugati Európával a nélkül, hogy önállóságát féltenie kellett volna, mint azon harmadfél század alatt, mely a stillfriedi csatát követte. Ennyi ideig állott fenn az az államrendszer, melyet Rudolf és a magyar fegyver közösen állapitottak meg.

Az uj, kezdetben nagyon óvatos, még épen nem szilárd Habsburg uralom továbbra is Magyarországban látta természetes szövetségesét a cseh ellen. Albrecht herczeg mindig jó szomszédságot tartott Kún-Lászlóval. Az 1290-iki oklevél, melylyel Rudolf fiának adományozta a magyar királyságot, gyorsan muló kisérlet volt; minden fontosabb következés nélkül. Bécs ostroma 1291-ben megmutatta, mennyivel hatalmasabb a magyar az osztráknál. Ezóta Albrecht belső szövetségbe lép Endrével, Fennena halála után nőül adja hozzá leányát Ágnest, és harmadiknak a szövetségbe megnyeri a cseh Venczelt, ki Endre leányát, Erzsébetet jegyzi el fiának. Bécsben, 1298 elején, fényes összejövetelben kötik meg ezt a családi szerződést, sokban az ugyanott 1515-ben kötöttnek előzőjét.

Habsburg Rudolf épen igénytelenségének, annak, hogy a hatalmas fejedelmek nem tartottak tőle, köszönte trónra jutását. Arra már a választók sehogy sem voltak rábírhatók, hogy utána Albrechtet, ki már osztrák herczeg, ismerjék el utódának. Ismét egy szegény grófot választottak, nassaui Adolfot. (1291.)

Magyarország és Csehország szövetsége hozta az osztrák herczeget abba a helyzetbe, hogy fegyverrel szerezze meg magának a német koronát. Mint a német ellenkirálynak segitő hada, jelennek meg a magyarok ujra a Rajna vidékén, hol 954 óta nem jártak. Megőrizték még akkori hadi erényeiket; viseletük, ruházatuk is idegenszerü volt, feltünt a már nivellált nyugati világban: „Nyilaikkal gyorsan lövöldöznek hátra felé, lóháton harczolnak, de nehéz fegyverzet nélkül, hosszú hajuk be van fonva, mint az asszonyoké, hosszú szakálukat oly módon viselik, mint a német rend lovagjai. Ezek a magyarok, mondom, annyira gyorsak és merészek, hogy semmi viz nem állhatja utjokat, átúsznak rajta, vagy átúsztatnak lóháton.”32 Mintha csak a vezérek koráról volna szó. De a mi ott elmaradhatatlan: a pusztitásnak, pogány rombolásnak elbeszélése, itt teljesen hiányzik. A magyar lovasok ott harczoltak Göllheimnál, Worms közelében, hol Rudolf elesett, és Albrecht megszerezte magának a császárságot; aztán nagy dicsőséggel haza jöttek, és királyuk kezéből vették vitézségök méltó jutalmát.33

Hazánknak ez a szabad, biztositott, gyakran domináló állása nyugat felé a morvamezei diadalnak volt gyümölcse. Fontosabb, hasznosabb volt valamely terület muló megszerzésénél. Nemcsak a hadi dicsőség, nemcsak a bosszuállás érzete birta a magyarokat arra, hogy azt a napot, 1278 augusztus 26-át állandóan megünnepeljék. „A magyar király haza térve meghagyta, hogy a cseh király megöletésének napját egész birodalmában fényesen megüljék, úgy hogy ne is tegyenek akkor egyebet, csak tánczoljanak.”34 Az ország nyugati határán akkor megalakult, hazánkra nézve annyira kedvező politikai állapotot kell az Árpádok hagyatéka egyik legbecsesebb részének tekintenünk.


  1. Klaiæ, Geschichte von Bosnien. 121.[VISSZA]
  2. „Aliquam partem de regno nostro ultra Alpes existentem.” 1285 január 10. Fejér, Codex. Dipl. V/III. 275.[VISSZA]
  3. 1265. „Johannes filius Christofori Traijectensis Knauz. Mon. Strig.” I. 525. A kiadásban Trayeclentis áll, minek nincs értelme.[VISSZA]
  4. Kún-László 1289 szeptember 18-iki oklevele Knauz, Monum. Strig. II. 253.[VISSZA]
  5. „Ad magnam silvam versus Siculis.” III. Endre oklevele, 1291. Nagy-Szombat. Fejér Codex. dipl. VI/I. 159.[VISSZA]
  6. „Vacua et habitatoribus carens.” 264. Teutsch und Firnhaber, Urkundenbuch zur Geschiechte Siebenbürgers. 81.[VISSZA]
  7. Fejér, id. h. 192–193.[VISSZA]
  8. Olmützi Brunó 1273 deczember 16-án kelt levele X. Gergelyhez. Theiner, Monum. I. 306.[VISSZA]
  9. Lorenz, id. h. I. 412–431.[VISSZA]
  10. Ottokár levele 1275 végéről vagy 1276 elejéről. Fejérnél, Codex Dipl. VIII. 319.[VISSZA]
  11. Fejér, u. ott, 320–321.[VISSZA]
  12. Fejér, id. h. 324–328.[VISSZA]
  13. Reimchronik, 14770–14994. sor.[VISSZA]
  14. Igy itéli meg a helyzetet még Lorenz is. ld. m. II. 2.[VISSZA]
  15. Fejér, id. h. 455.[VISSZA]
  16. Wenzel, Árpádk. Új. Okm. IV. 170.[VISSZA]
  17. U. ott, 85.[VISSZA]
  18. Lorenz, id. m. II. 227.[VISSZA]
  19. Wenzel, Árpádk. Új Okm. IV. 87.[VISSZA]
  20. Kézai Simon krónikája. Endlicher, Mon. Arp. 121.[VISSZA]
  21. Reimchronik, 15325–15476. sor.[VISSZA]
  22. A Reimchronik „zwei slahte”-ról, majd „ander geslehte”-ről szól. A had vagy nemzetség forditása. 11533–11538. sor.[VISSZA]
  23. U. ott, 16120–16140. sor.[VISSZA]
  24. „Circa castrum Stilfrid.” Kézai id. h.[VISSZA]
  25. Reimchronik, 16235–16279. sor.[VISSZA]
  26. Chronicon Colmariense. Mon. Germ. XVII. 251.[VISSZA]
  27. III. Miklós pápához és a velenczei dogehez.[VISSZA]
  28. Fejér, Codex Dipl. V/II. 457–8.[VISSZA]
  29. Az egykorú német krónikák, kivéve a Reimchronikot, csak Rudolfban látják a győztest. Még egyoldalubbak természetesen a modern osztrák-német irók. A csata rövid leirásában azt vettük ki az egyes kutfőkből, mit a harcz menetére nézve legfontosabbnak itéltünk. A magyarok érdemére nézve minden krónikánál többet mondanak Rudolf levelei. Ezekhez még hozzá kell adni az elsassi, kolmári krónika kifejezését: „a magyar király kegyesen meghallgatta Rudolfot.” Mon. Germ. XVII. 249. Ellenhard krónikája azt irja Rudolfról, hogy „segitségért könyörgött”. U. o. 124. Mindkettő erősen Habsburg-párti.[VISSZA]
  30. Roepell, Gesch. Polens. I. 562.[VISSZA]
  31. Levele IV. Lászlóhoz Fejérnél, Codex Dipl. VIII. 453.[VISSZA]
  32. Ellenhardi Chronicon. 1298. Mon. Germ. XVII. 140.[VISSZA]
  33. A fel-abonyi várnépek nemesitése 1299-ben. Fejér, Codex Dipl. VI/II. 188. Adomány Pál, Madács fia részére 1300 augusztus 22-én. U. ott, 261–264.[VISSZA]
  34. Continuatio Vindob. Mon. Germ. IX. 710.[VISSZA]