SZILÁGYI: A MAGYAR NEMZET TÖRTÉNETE
A magyar nemzet érdeke a szabadság és egyenlőség iránt. A főrend keletkezése. A Frangepánok. Az executio. A megyék adományozása. A jövedelem. A czimek. Magister. A családok nevei. A főurak szolgálatai. A királyi udvar; nevelés. Erkölcsök. Pompa. A rabló urak. A Németujváriak. Csák Máté. A brebiri grófok. Erőszakosság példái. Az urak szövetsége. Idegen származású urak. A köznemesek. A nemesség dicsérete. Nemesitések. A megye. Igazságszolgáltatás. Magistratus. Katonai szervezet
A magyar nemzetnek jellemző sajátsága, hogy mint uralkodó nemzet elvben mindig fentartotta tagjainak egyenlőségét, szabadságát, nemességét, A tényleg létező egyenlőtlenséget a krónika nem a származásnak, hanem a történeti okoknak tulajdonitja. „Bünök és kihágások választották el az egyik magyart a másiktól. Különben, minthogy mind a magyar egy apától, egy anyától származik, hogy lehetne az egyik nemes, a másik meg nemtelen?1” Ily módon vissza lehetett vinni az egyenlőtlenséget a pogány hőskorig, a midőn a község rabszolgaságba taszitotta a gyávákat. Még növelte a társadalmi osztályok közti különbséget a kereszténység. István idejében „azt tartották nemesebbnek, ki gyorsabban csatlakozott Krisztus hitéhez.”2 Hanem a szabadok közt, még a hét vezért sem véve ki, csak a méltóságban tettek különbséget: a nemességben nem.
Szent-Istvánnak fiához intézett intelméből szintén e felfogás szól. „Emlékezzél meg mindig arról, hogy minden ember egyenlő.”3 Hivatalosan, királyi oklevélben is ki van fejezve ez a tan, hogy a szabadság az ősi állapot. „Minthogy az emberi dolgok kezdetén mindannyian a szabadságnak egyazon állapotában voltak, úgy az isteni kegyelem megengedi, mint a királyi jóakarat jóvá hagyja, hogy azok, a kikért a magoknak vagy másoknak érdeme szólal fel, az ősi szabadság jogaiba visszahelyeztessenek.”4 Ebből a gondolkodásból fakadt akkori törvényeinknek az az általános elve, hogy a nemesi kiváltságokat és szabadságokat a magyar királyság kezdetéig, Szent-Istvánig, származtassák vissza. Ez a gondolkodás alkotta meg az aranybullának azt a czikkelyét, mely megtiltotta az ispánságok örökössé válását, ez ülte később diadalát Verbőczy Hármas könyvében, mely kimondja, „hogy egy főurat sem illet több, sem egy nemest kevesebb a szabadságból.”
Ez az egyenlőség úr és nemes közt addig állott fenn, mig a királyi tisztviselők nem birták örökösen méltóságukat, mig egyes családok birtokainak terjedelme, jövedelme és az azokhoz füzött kiváltságok által nagyon ki nem emelkedett a középsorsú szabad emberek sorából. II. Endre alatt történik e tekintetben az első határozott lépés, de az aranybulla s még inkább IV. Bélának trónra jutása és kemény visszafoglaló politikája megakasztották e fejlődést, még mielőtt határozott eredményre jutott volna. Csak a tatárjárás után, annak tanulságai folytán, a felmerülő politikai és katonai szükségek következése gyanánt jő létre az uri rend, mint külön szervezett és elismert társadalmi osztály.
Maga a király az, ki az urakat kinevezi, örökös tanácsosaivá fogadja, helyet ad nekik tanácsában. A Frangepánokat, a kik a tatárok ellen oly hiven segitették, kik minden vagyonukat – 20,000 márkát – felajánlották neki, hogy zsoldosokat fogadhasson, ily szavakkal tünteti ki. „Frigyest és Bertalant, és minden utódukat, Mária urnőnek, igen kedves feleségemnek tanácsából, részesévé teszem magyar királyságunk dicső főurai (primatum) minden jogának, méltóságának és szabadságának és kiváltságának, befogadom azok soraiba, számába és társaságába, és helyet adok nekik velök tanácsunk titkában. Ezen felül azon szabadalommal ruházom fel őket és mindenkorra azon különös kegyelemmel adományozom meg őket, hogy udvaromnak és birodalmamnak semmi birája, semmi világi méltósága ne birjon hatósággal személyök és mostani és leendő birtokaik felett: egyedül a királyi felség személye, mely őket megidézni és fölöttük itélni tartozik.”5
Az ilyen kiváltság a birodalom örökös főurainak körülbelől olyan rangot biztositott, minőt a birodalomtól közvetlenül függő6 fejedelmek foglaltak el Németországban, a pairek Francziaországban és Angliában és a bárók a szicziliai királyságban. Együtt járt vele a részvétel a királyi tanácsban, tehát az ország igazgatásában, és az a jog, hogy közvetlenül csak maga az uralkodó itélhetett fölöttük. Természetes következése volt, hogy az illető urak birtokain ők gyakorolták mindazokat a birói jogokat, ők huzták azokat a jövedelmeket, melyek régi magyar közjogi felfogás szerint csak a királyt illették meg. A vinodoli statutumban, – mely épen Frangepán birtoknak szól – csak a bevezetésben van megemlitve a magyar király neve, különben az egész igazgatás és biráskodás a földesúr nevében és az ő hasznára történik.
Ily viszonyok közt a régi vármegye, mint királyi hatóság, egész területének igazgatására nézve, nem volt fentartható. Az adományoknak már kiegészitő része az exemtio, vagyis az illető birtoknak és lakóinak kivevése minden megyei hatóság alól. Ilyen kiváltságban részesül István trencséni ispán, a Rathold nemzetségből, 1272-ben. „Megadjuk külön kegyelemből, hogy az ő népei és a pásztói egyháznak népei fölött, – melynek ő a patronusa – István mester személyén kivül sem a nádor, sem udvarunk birája, sem az abauji vagy nógrádi ispánok, sem más birák és ispánok ne biráskodhassanak, hanem ő maga itéljen fölöttük, minden ügyeikben.”7 Ugyanaz a király kiveszi Valkó várának hatósága alól az Endre ispánnak, Iván fiának adományozott birtokokat.8 Hasonló módon kapja Endre, Ivánka fia, bányai ispán a barsi vár alól kivett Beledet.9 Egyházaknál, melyek különben is gyakoroltak birói hatóságot, még könnyebben ment e jog adományozása. Igy kapja a veszprémi egyház a zalamegyei Zerenthét „teljesen fölmentve a várnak és ispánoknak hatósága alól,” azon 15 márka arany és egy 500 márkát érő drágaköves királyi öv fejében, melyeket Kún-László rendelkezésére bocsátott.10
Már csak egy lépés választotta el az ilyen adományt egész megyék eladományozásától. IV. Béla 1263-ban asztalnokai mesterének, Lőrincznek, az Aba nemzetségből, adja Locsmánd egész megyéjét, Lánzsér várával együtt, örök birtokul.” A vár jobbágyai ugyanazon szabadsággal és szolgálattal kötelesek őt szolgálni, melyekkel minket szolgáltak. És ha a várjobbágyok vagy a jobbágyok fiai közül valaki nem akarna Lőrincz mesternek szolgálni, elhagyva földét, szabadon költözhetik máshová.”11 A Frangepánok már előbb birták Modrust, most a Subicsok Brebirt nyerik örök birtokul. Fülöp esztergomi érsek már 1264-ben e hely örökös ispánjának nevezi magát, és utódai megtartják e méltóságot.12 Bakony megyében 1270-ben Csák bán, a Csák nemzetségből, lép föl, mint örökös ispán.13 1277 óta a zágrábi püspök egyuttal Gerzencze megye ispánja és 1284 óta azt örökösen birja a zágrábi egyház.14 Néhol bizonyos megszoritással jár az adomány. Midőn IV. Béla Trusleff ispán halála után testvérének, Lipótnak Semptét adja, megjegyzi, hogy azt testvéreire, vagy rokonaira hagyhatja, de el nem adhatja és el nem idegenitheti. „Hanem ő és örökösei, valamint utódai köteles hüséggel tartoznak minket szolgálni, úgy, mint birodalmunk más nemesei.” Természetes, hogy vára népeinek ő az egyetlen birája, ő maga pedig csak a király, vagy annak biztosa előtt köteles megjelenni.15
E hatósággal természetesen együtt jár a jövedelem is. Midőn Kún-László az István, Mihály fia birtokán lakó népeket felmenti a menyétadó és a szlavóniai bánnak járó élelemadó (zuluzma) alól, egyuttal meghagyja, hogy e népek ez adóval urokat, Istvánt szolgálják, „úgy, a mint annak tetszik.”16 Hasonlókép intézkedik Gerzencze megyéről. Ott a zágrábi püspök tiszttartója kapja mindazt, a mi addig az ispánnak járt.17
Tényleg vége volt ezzel az aranybulla legfőbb határozatai érvényességének. A birói, katonai és financziális hatóságok egyesitése a földesúr kezében kikerekitett, különálló vidékeket hozott létre, melyeknek lakossága egyenesen már csak urától függött és csak addig tartozott a királyhoz és a birodalomhoz, mig urának úgy tetszett.
Az urak hatalmának megfelelt a czímek nagyobb disze. Azelőtt Magyarországon csak a méltósági czimeket ismerték: az örökösöket nem. A XIII. század végén már nemcsak a comes czimtől hemzsegnek a levelek, hanem a báni, vajdai, sőt nádori czimeket is sürüen illesztik nevük mellé azok, a kik e tiszteket épen nem viselték, vagy már rég megszüntek azokat viselni. Az aristocratia ily módon czimei által akarja kimutatni felsőségét a köznemes fölött még akkor is, ha királyi kinevezéstől függő méltóság nem jogositja fel ily czimek viselésére.
Legjobban mutatja azonban az urak e törekvését a XIII. század közepe óta okleveleinkben annyira uralkodó „magister,” mester czim. Világos, hogy ez ott nem jelent sem mesterséget, sem iskolai czimet.18 Épen oly kevéssé lehet azt legtöbb esetben valami udvari tisztségből magyarázni, melynek különben megfelelne.19 Nem más az, mint a nagy méltóságban élő, az uri osztályhoz tartozó bárók fiainak jelölője, vagyis az urfi. Külföldön általában a legelőkelőbb osztály után következőket szokták vele jelölni.20 De ebből következett aztán, hogy az előkelők örököseit már eleve is megtisztelték e czimmel. Az a körülmény, hogy a mesternek ilyen értelme leginkább a normannoknál divott,21 igen valószinüvé teszi, hogy hozzánk is Szicziliából jutott, ép úgy, mint a báró szó.22 Mihelyt már nem csak a méltóságok tényleges betöltőit tüntették ki külön czimmel, hanem azok fiait is, az aristocratia tényleg meg volt alapitva.
Különben épen ez elnevezésekből tünik ki leginkább az aristocratia új volta, az, hogy még nem gyökerezik mélyen a földben. Az urak rendesen nevük mellett elsorolják méltóságaikat, ha vannak, elmondják azt is, ki volt az atyjuk; nem mulasztják el hozzá tenni, ha comes volt; néha a nemzetségük nevét is megemlitik. Az is előfordul, hogy testvérüket megnevezik, ha épen valami méltóságnak örvend.23 Nagyon kivételes ellenben, hogy birtokuk vagy váruk után nevezzék magukat. Ez a külföldi szokás leginkább csak akkor kap lábra, midőn a megyék örökösökké válnak. A külföldiek azonban már ekkor is birtokaik után szokták elnevezni a magyar főurakat. Igy a rimes krónika a morvamezei csatában Trencséninek nevezi Csák nádort, Schiltpergnek (Vértes) István országbirót a Gutkeled nemzetségből, tridaui grófnak azt az Arnoldot, ki velenczei Endrét elfogta. Hanem a leghatalmasabb magyar urat, Ivánt, Henrik fiát a Hedrik nemzetségből, ez a forrásunk következetesen csak „Graf Yban”-nak nevezi, minden más meghatározás nélkül.
A meggyökerezésnek, a család hatalma terjeszkedésének és biztositásának két módja volt. Az egyik a királynak és országnak tett szolgálat, országos méltóságok viselése, új meg új donatiók elnyerése. A másik a családi birtoknak erőszakos és törvénytelen terjesztése rablás és foglalás által. Történetünk mindkét irányra számos példát mutat. Természetes, hogy a törvényes módon való emelkedés leginkább IV. Béla idejében divik, a garázdálkodás pedig Kún-László és III. Endre éveiben áll virágjában.
Jellemző példája a királyhoz hű, vitéz, erejét az országnak szentelő úrnak Lőrincz, Kemény fia, IV. Bélának országbirája és mosonyi ispán. Királya egy 1264. évi oklevélben kijelenti, hogy érdemeit a sápadt irigység sem tagadhatja. „Midőn még házunk ifjainak (apródjainak) társaságában szerzett dicső nevet, más mágnásainkkal együtt kedves vőnknek, Rasztiszláv halicsi herczegnek segitségére küldtük.” Ott Jaroszláv váránál „midőn inkább akart halála után élni hirben, mint hátat forditani az ellenségnek,” halálosan megsebesült. Alig hegedt be sebe, a Dániel orosz király elleni csatában egy orosz bojárt lándzsájával levetett lováról, kit azután a herczeg lefejeztetett. Ugyanezen csatában, midőn a herczeg alól lelőtték a lovat, „szokott hű buzgóságában” felajánlotta neki a maga lovát. Frigyes osztrák herczeg ellen is „szilárd nagylelküséggel harczolt, s midőn lovát lelőtték, gyalog védte magát. A morva hadjáratban egy vár alatt, melyet kéztusával akart megvenni, ujra halálos sebeket vett. Egy más vár alatt „mint a mi és nemzetünk becsületének előharczosa” egy lovagot, ki magános párviadalra szólitotta fel, levetette lováról. Kirchschlag alatt a felső torony alatt küzdött, a hol legerősebb volt a tusa. Erenhaus alatt maga a király látta viadalát. Midőn az 1260-iki cseh háború idején egy báró sem akarta elvállalni a bolgárok ellen a szörényi bánság védelmét, Lőrincz oda ment, legyőzte a bolgárokat, elvette tőlük a zsákmányt, sokat közülök felakasztatott a Duna partján és a bánság nyugalmát helyreállitotta. Ennyi érdemért szinte kevés az a három baranyai helység, melylyel a király őt és örököseit megjutalmazta.
Lóránt nádor pecsétje.
Háromszögü pajzsban a Rátold nemzetség háromszor ismétlődő czimeralakja: a hárslevél. Körirata: [S(igillum)] DOMINICI • MAGISTRI • [TAV]ERNICORVM • REG(IS]. A pajzs két oldalán (Horvát István olvasása szerint) ROLANTI V(iri) N(obilis) G(eneris) R(atold)I.
A budapesti egyetemi könyvtár eredeti példányáról rajzolta Cserna Károly
Nemcsak hadi érdemek emelték Lóránt bánt, a Rátold nemzetségből, a Lorántfiak ősét „a birodalom oszlopainak” sorába.24 Gyermekkora óta szolgálta királyainkat. A tatárjárás idején Pozsonyt és Sopront védte Frigyes ellen. Aztán elhagyva családját, fegyvereseivel a bujdosó Bélához csatlakozott. Az 1246-iki osztrák háborúban már mint vezér szerepel. Midőn a kúnok ki akarnak költözni az országból, ő tartja őket vissza. Ez érdemei daczára üldözték, pusztitották birtokait. Hanem az elismerés sem maradt el, Mint nádor, mint bán, mint ispán és udvari méltóságában egyaránt oly hűnek, igazságosnak, deréknek mutatkozott, hogy midőn V. István koronázásakor „roppant nagy gyülés volt Fejérvártt, és boldog, boldogtalan örömmel várta a koronázást, hangosan ez az ajánlás zúgott királyi füleinkbe: Tudd meg király, hogy atyádnak és magadnak bárói közt Loránt bán viselkedett mindig becsületesen, dicsően, őt kell királyi kegygyel felmagasztalni.” Ezért kapja Kemluk várát minden birtokával együtt, „bár ez nem ér fel dicséretre méltó érdemeivel.” A királyok természetesnek, helyesnek, szinte kötelességnek tartják azok megjutalmazását, „kiket a nemes vér magas előkelősége és a velök született derékség” ajánl.25
Ezekhez az urakhoz tartozott még Gergely bán, Márk ispán fia a Pécs nemzetségből, melyből az Apponyiak származtak. Részt vett V. István bolgár háborújában, aztán a cseh háborúban, hol dicséretes győzelmet aratott. Hosszú volna elsorolni hűségének tetteit a királyi korona szolgálatában. Legnagyobb érdeme mégis az, hogy soha sem csatlakozott a hűtlenekhez, kik birodalmunkat tönkretették.26
Erőben, vitézségben itt nem volt hiány. Nevelésről, irányitásról a királyi udvar gondoskodott. Az előkelők ide küldték fiaikat, jó lovakkal, fegyverzettel: a többi magának az ifjunak és a királynak dolga. Mint ilyen királyi apród, nevelkedett a fönt emlitett Lőrincz: „hű ifjait” emliti Erzsébet királyné 1284-ben.27 Más oklevelek egyenesen apródokat (parvulos) neveznek meg. Itt tanulhatták meg a lándzsaforgatást, a pánczélban való hadakozás módját, mely a becsületes hornecki Ottokárt annyira elragadta. Vetekedtek lovakkal, fegyverekkel: a „bárói pánczél” már nagy értéket képviselt.28
Lovagi erényben, vitézségben hasonlithatók voltak uraink a „svábokhoz” és francziákhoz, de ruházatban, erkölcsben, szokásban azért megőriztek sok régi vonást és úgy tünnek fel a szomszéd németek előtt, mint idegen, keleti faj.
Különösen nagy ünnepélyekkor, midőn királyuk gazdagságát, hatalmát kellett bemutatni, fejtettek ki vakitó pompát. Midőn 1264-ben Béla királyfi nőül vette a brandenburgi őrgróf leányát, Ottokár rokonát, a menyekzőhöz, melyet a Fischa mellett ültek meg, oly nagy sokasággal jöttek, hogy táboruk több mérföldnyi földön áthuzódott. Sok százan skarlátba voltak öltözve, melyet hermelin diszitett. „A hosszú szakállasok királyuk körül csoportosultak és gőgjüket, gazdagságukat fitogtatták. Szakállukba, tatár módra, gyöngyöket, drágaköveket fontak.” A király halántékain kis arany lánczocskák csüngtek le.29 A magyar kalpagokon sok szép toll diszlett, sok pávatoll ragyogott. Hajuk, üstökük csak úgy fénylett a boglároktól. Fejér inget viseltek, mely kilátszott a szük zeke alól.30 Az ősi szokásokhoz a királyi család tagjai is ragaszkodnak. Béla királyfi; a menyekzői mise után, arájának arany koronát tesz a fejére. „Erre egy nemese előáll, kivonja kardját és azzal a koronát leveszi az ara fejéről.”31 A régi erkölcsöket annál jobban megtarthatták, mert szinte közmondásos volt, milyen keveset jártak külföldön.32
Hanem azért épen nem szabad őket minden műveltség nélkül való, csak ló és vadászat iránt érdeklődő harczfiaknak képzelni. Maga a rimes krónika mondja, mennyire értenek a szép beszédhez. Az országos ügyekkel való szüntelen foglalkozás szükségessé tette, hogy abban, mit azon kor világi müveltsége megkövetelt, tájékozva legyenek.
Mihelyt a királyi hatalom alászállott, egyéb tekintetekben is mind hasonlóbbakká váltak uraink nyugati rendtársaikhoz. A magánháború, a foglalás, rablás, gyujtogatás szinte rendes foglalkozásává vált a magyar főrendek egy jelentékeny részének. Prédául a királyi és az egyházi vagyon, a szomszéd kisebb birtokú nemesek szállása kinálkozott. A kegyetlenkedést és vérontást nálunk még az isten békéje sem csökkentette, mint nyugaton, s törvényczikkelyek és zsinati határozatok nem sokat értek a bárók kezén levő nyers erővel szemben.
IV. Béla idejében még kevés az erőszakoskodásnak ilyen esete. Csák István 1260-ban elfoglalva tartja Tatát és a pápa felszólitja a királyt, hajtsa végre a pártoskodó főúr ellen a birói itéletet és adassa vissza a helységet a benczéseknek.33 Mikó zólyomi ispán (Kathiz nemzetség, a Balassák őse) elfoglalja a zólyomi vendégek földét és annyira nyomorgatja őket, hogy már világgá akarnak menni.34 Zelandus veszprémi püspök halála után annak testvére, Márton ispán és fiai megszállották Tátika várát, kifosztották a püspöki kincstárt és kegyetlen módon zsarolták, pusztitották az egyház népeit. A bünösök mit sem törődtek a király elmarasztaló itéletével és Istvánhoz, az ifjabb királyhoz menekültek. A király a birodalmi törvényszék elé idézte őket, melyben hat báró – két egyházi, négy világi – vett részt, de Márton és fiai mindenféle kifogásokkal éltek. Három ujabban kitüzött törvénynapra meg épen nem jelentek meg. A veszprémi püspök egyre sürgeti az ügyet és igy a király, minthogy sem a bünösök meg nem jelentek, sem semmi védőjük nem akadt, végre bárói tanácsával meghozza az itéletet. E szerint királyi kegyelemből Mártonnak három falvát oda itéli a kárvallott egyháznak: mindenesetre csekély pótlás az 5400 márkára becsült kárért.35 Ez az eset mutatja, milyen káros befolyása volt az ifjabb királyság intézményének az igazságszolgáltatásra, és aránylag minő csekély volt a büntetése az előkelő gonosztevőknek.
V. István idejében Henrik bán, a Németujváriak hatalmas családjának igazi megalapitója, czinkosaival együtt már az egész Dunántult pusztitja. A cseh háború és kora halála nem engedték a királynak, hogy a garázdálkodókat, kiket külömben Ottokár is támogatott, megfékezze. Fiának kiskorusága alatt szabad volt a vásár. „Zsönge korunkban”, mondja Kún-László, „a bárók felosztották a királyra szálló birtokokat és kényükre foglalták el azokat”. A királyi család elvesztette hozzáférhetetlen felségének varázsát. Volt főur, a ki bottal ütötte a gyermekkirályt, volt a ki fegyveresen reátámadt az anyakirálynéra. Joákim bán elvitte magával a király öcscsét, Henrik bán és társai megölték Béla herczeget. Joákim bán és Henrik bán lázadását 1274-ben leverték ugyan a hü urak, Henrik bán maga is elesik, de hatalmukat megtörni még sem lehetett. Szalonak vára a stájer határszélen ellenállott és Iván, Henrik fia, már 1275-ben mint horvát bán szerepel. Ez a Csákokat birta lázadásra, és midőn ezek még 1275-ben ujra hatalomra jutnak, ismét a Németujváriak fognak fegyvert. Az ellenük való harczban pusztitotta el Csák Péter nádor Veszprémet, melynek püspöke, szintén Péter, Iván bán öcscse volt. Hiába, a következő évben már ismét ők kerekedtek fölül, hogy nemsokára ismét a Csákoknak adjanak helyet. A háborukat e nagyhatalmú urak első sorban arra használták fel, hogy zsákmányoljanak, birtokaikat kikerekitsék és a király nem igen akadályozta meg őket abban. Iván bán és testvérei 1281-ben már elfoglalják a zágrábi püspökség birtokait, maguk szedik a dézsmát és annyira sanyargatják a lakosságot, hogy az földönfutóvá lesz. A püspök átkaival nem sokat törődtek. A nagy rablók példáját követik aztán a kisebbek, Somogyban, Szepesben, Erdélyben. Sem oklevél, sem törvény nem biztositotta már a birtokot, csak vár és fegyver.
Németujvári Henrik bán pecsétje.
Hét menyét által tartott háromszögü pajzs, mely hétszer van hasitva. Körirata: HENR(i)CI • BANI • TOCIVS S[CLAVONIE] •
Az országos levéltár eredeti példányáról. Báró Nyáry Albert reproductiója után
A Németujváriak birtoka már 1279-ben egész fejedelemséget alkot. Váraik: Borostyánkő, Léka, Kőszeg, Szent-Vid, Szalonak, a hozzájuk tartozó falvakkal, azonfelül számos jószág Pozsonyban, Mosonyban, Somogyban, Komáromban és Szlavoniában. Ez a birtok tette képessé Iván urat arra, hogy a király és Albrecht osztrák herczeg ellen, mint egyenlő fél, háborut viseljen. Az osztrák háboruban, 1288–1289-ben, több várát elveszti ugyan, kemény védelem után, de viszont nagy népszerüséget szerez, mint a nemzet becsületének fenntartója, a némettel szemben.
Nem olyan hirtelen támadt, de folyton növekedő a Csákoknak, különösen Máténak, Péter nádor fiának hatalma. Ez a hires oligarcha nem oly fáradhatatlan, ravaszságban, cselben nem oly kifogyhatatlan, mint vetélytársa, Németujvári Iván, hanem szivós kitartó, nyugodt, kevés haszonnal is beérő, a mellett eszközeiben ép oly kevéssé válogatós. Nem szeret nyiltan szembeszállni a királylyal, inkább elfogad tőle méltóságot, fizetést és ily módon gyarapitja birtokát. A királyi hivatal dús fizetéssel jár. Az udvar birája egy 1278-iki oklevél szerint 1000 márkát (24000 frtot) kap évenkint, a királyné tárnokmestere egy még régibb oklevél szerint fél annyit. Életében, szerzése módjában ez a hivatalos kötelesség úgy sem idéz elő semmi változást. E korszak végén már ő Magyarország leghatalmasabb ura: birtokai 12 megyében terülnek el, több mint harmincz vár uralja őt és 1304-ben 8000 vitézt tud a cseh király ellen sikra állitani.
Hasonló eszközökkel terjesztik birtokaikat a tengermelléken a brebiri grófok, kik már 1293-ban 500 pánczélos lovast képesek kiállítani, Tótországban a Babonegek és északkeleten az Abák, Biharban, Szatmárban, Kolozsban a Borsák, a kis alföldön, Csák mellett, meg a Huntpáznánok.
Idősb Csák Máté végrendelete.
Eredetije az országos levéltárban
Számos oklevél mutatja őket munkában. „Jött hozzánk panaszos folyamodás”, irja 1297-ben VIII. Bonifácz pápa Lodomér érseknek, „hogy ezek a nemes urak, János, Miklós és Henrik, néhai Henrik bán fiai; Grek, az ő rokonuk, Saul, Saul fia; Laurenta Saul fia; Máté, Péter nádor fia, Komáromi Pál, Cat János és az esztergomi, veszprémi és győri megyék más nemesei, ispánjai, bárói és lovagjai, e püspökségeket és a pannonhalmi monostort megtámadják, tizedeket, magtárakat, várakat, falvakat, földeket, jövedelmeket és ingókat elfoglalnak.”36 Pásztói István fiai különösen az esztergomi érsekséget látogatják. Börzsönyben 300 márkányi kárt okoznak, egy jobbágyot megölnek, sokat megsebeznek; Korláton 600 márka a kár, onnét 50 marhát hajtottak el. Tordán két embert megöltek, 60 ökröt és 10 lovat elhajtottak, Tótiból 30 ökröt, 6 lovat, Börzsönyből 20 marhát, 300 apró marhát. Ölyvedet három éven át tartották megszállva, aztán felgyujtották, a népet pedig szétkergették. Elvettek készpénzt, ívet, tegzet, rókabőröket, és a mi csak kezük ügyébe akadt.37 Hasonlóan gazdálkodtak Kázmér fiai, a Huntpáznán nemzetségből. Ezek még negyven hordozható faházat is elvittek. Igazi rablók módjára kifosztották a budai gyülésre menők szekereit.38 Baranyamegyében Moys Sándor fia volt a legrettegettebb zsivány. Feltörte a nemesek szekrényeit, a parasztok ládáit. 1000 barmot hajtott el, 80 családot tett földönfutóvá, öt embert megölt. „Csámafalvára törve, elrabolt egy hajadont, kit épen férjhez adtak, magánál tartotta, erőszakot követett el rajta, úgy küldte vissza. A vendégségre szokás szerint összegyült népet, férfiakat, asszonyokat kirabolta, sokat megsebesitett, némelyiket meztelenre vetkőztetett.”39
A szegény emberen, ha kirabolták, megsebezték, nem segitett senki. Az egyházak néhol egy úrnak adták át birtokuk egy részét, azon kötelezettség mellett, hogy őket a többiben megvédje.40 Ha nemes; embert vagy épen előkelőt ért baj, hozzátartozói néha elégtételt is birtak szerezni. De bármint állott a dolog: a törvény hatalma tényleg megszünt. Az ököljog uralkodott és még a jobb lelküeket, törvényes érzelmüeket is csak fegyveres hatalmuk tarthatta meg életük, vagyonuk, szabadságuk birtokában. III, Endre hű emberei: István az Ákos nemzetségből, Dömötör (Kathyz), Omodé (Aba), Pál mester (Szécs), Domokos (Rátold) tárnokmester 1298-ban szövetségre léptek egymással és magával a királylyal. Még igy is csak bajosan tarthatták fenn valahogy a közrendet Endre haláláig.41 Igy lett egyértelmüvé Magyarországon az oligarcha név a törvényszegővel, a szegénység sanyargatójával, az ország fegyveres felforgatójával.
*
Trencsén vára.
Természet után rajzolta Dörre Tivadar
Szembetünő, hogy mégis leginkább az ország szélei voltak e rablásoknak szinhelyei, hogy igazi kis királyságok csak ott fejlődtek. Ennek oka nemcsak az, hogy a legtöbb vár ott volt, hanem még inkább az, hogy ott hiányzott vagy gyér volt a szabad osztály, a köznemesség.
Az urak közt aránylag sok volt az idegen eredetű. A Németujváriak Wolfer és Hedrik testvérektől származtak, a kik II. Géza idejében valószinüleg Tirolból vándoroltak be, és nyerték birtokul Kiszen hegyét (Güssing), közel a stájer határhoz, hol aztán várat épitették. A Rátoldokat apuliai, normann eredetüeknek mondja a krónika. (Lorántfyak, Rádayak.) Bár már századok óta az országban éltek, nem feledték el német eredetöket sem a Gutkeledek (Joákim bán, a Báthoryak őse), sem a Huntpáznánok (Forgácsok, Szentgyörgyiek), sem a Jákok (Niczkyek.) Németek még a Hahold-Buzád, a Tibold, a Balog nemzetségbeliek és a lébenyi Pótok. Francziák a Becse-Gergelyek és a Zsámbokiak. Csehek a Bogát-Radvánok (Rákóczyak.) Bármennyire összeolvadtak ezek nyelvben, erkölcsben a magyarokkal, külföldi eredetök nem ment feledésbe.
Tiszta magyar volt ellenben a régi harczosoknak, királyi szolgáknak, kiket a század közepe óta inkább nemeseknek szerettek nevezni, nagyon számos és egyre szaporodó osztálya. Ez az az osztály, mely 1222 óta döntően foly be az alkotmányos küzdelmekbe, mely kivivja szabadságát, jogát úgy királyi urával, mint a közszabadságot elnyomással fenyegető bárókkal szemben. Ez az az osztály, mely a bárók egy részének széthuzó törekvéseivel szemben az egyházzal együtt, mindvégig fennen lobogtatja az Árpád dynastiának és a nemzeti egységnek zászlaját.
A magyar nemes személyére szabad, csak rendes törvényszék elé idézhető, fej- és jószágvesztési pörben csak maga a király itélhet fölötte. Birtoka ment a megszállás terhétől és mind erősebben nyilatkozik az a törekvése, hogy ő is fel legyen mentve az adó alól, úgy mint a pap. Vagyonával szabadon rendelkezik és azt még gyermektelen halála esetén sem foglalhatja le senki, mert arra nem az egyesnek, hanem egész nemzetségének van joga. Ennyi kiváltság fejében egy a kötelessége: az, hogy a király szavára, fegyveresen, kellő készülettel siessen az országnak, a koronának védelmére.
Okleveleink szinte túlbuzognak a nemességnek dicséretében, magasztalásában. „Szent elődeink és a többi katholikus fejedelmek igaz hittel mindig azt vélték, hogy a természet kezdetben egyenlőknek, szabadoknak teremtette az embereket. De mivel a jognak szigorú hatalma, a természet művét megrontva, az első szabadságból némelyeket sanyarú állapotba taszitott, kegyesen tetszett az emlitett fejedelemeknek, kiknek nyomait a mennyire lehet, követjük, hogy ez állapot bilincseinek eltörésével az érdemeseknek nemcsak az ősi szabadságot adják vissza, hanem őket a nemesség polczára emeljék. Mert ők tartják fenn a királyi méltóságot és a királyi koronát, melynek ők az igazi védői.”
„Azok ugyanis, kiknek visszaadják a nemességgel ékes szabadságot, megemlékezve a királyi nagylelküség és kegy mérhetetlenségéről, hálájokban nem rettegnek attól, hogy a balsors örvényébe ne vessék életüket, személyüket a királyért és a birodalomért. Ezért, mióta Isten kegyelméből, az örökség természetes rendje szerint, a királyi méltóság polczára jutottunk, annál inkább törekszünk nemeseink számának szaporitására, minél viharosabbaknak, vészszel teljesebbeknek látjuk az időket. Nem is remélhetjük, hogy a zivatarokból a csendes nyugalom kikötőjébe jussunk valaha, ha isten segitségével nem szolgál minket hiveink őszinte hódolata az ő köteles, megszokott tiszteletével.”42
Csakugyan az „arany szabadsággal” felruházott „királyi szolgák” száma e korban nőttön nő. A nemesitések: egyeseké, családoké, egész nemzetségeké, egymást érik. Sokat megmagyaráznak a háborúk, sokat a királyoknak vagy az uralkodó család tagjainak tett személyes szolgálatok. Van azonban, szerintünk, a nemesitéseknek egy általánosabb, az ország egész fejlődésével összefüggő, úgy szólva alkotmányos oka.
IV. Béla óta mindjobban szétforgácsolódik a királyi várbirtok. A hűbéres fogalmak szerint, melyek hatása alól már Magyarország sem zárkózhatott el, a lakosság követte a föld sorsát. Ily módon sokan a király legérdemesebb szolgái közül: várjobbágyok, más katonák, azután más várnépek előljárói, udvarnokok ispánjai nemcsak hogy elidegenittetnek a királytól, hanem, vagyonuk és személyes joguk nagy kárára földesuri hatóság alá jutnak. A király előtt csak a nemesités útja áll, ha a nemzetnek ez érdemes hü tagjait továbbá is közvetlen kapcsolatban akarja tartani személyéhez, koronájához. Mert a nemes mást mint királyát szolgálni nem köteles; bejárása van a királyi udvarhoz és ha annyira becses és értékes szabadságát meg akarja őrizni, legfőbb érdeke követeli, hogy a király mellé álljon, akár külső ellenséggel, akár a bárókkal gyülik meg ennek a baja.
Természetes, hogy első sorban a katonákat, tehát a várjobbágyokat éri ez a kitüntetés. IV. Béla 1265-ben megnemesiti a padányi (Pozsonym.) tárnokokat, „kiket besenyők fiainak neveznek”, úgy hogy csak vele kötelesek hadba menni, mással nem.43 István, mint ifjabb király megnemesiti Kuncsedet és Jobot, Görögországban szerzett katonai érdemeikért, kivéve őket a nógrádi várjobbágyok sorából.44 Ugyancsak ő nemesit hadi érdemeikért, több előkelő bolondóczi várjobbágyot.45 Ismét IV. Béla emeli ki a hettyei Mihály fiát, Márton ispánt a szolgagyőri jobbágyok sorából.46 V. István Marczelnek, Jakab fiának, vasvári jobbágynak érdemeért megnemesiti egész atyafiságát, a Csurnog nemzetséget.47 Ugyanazon szerencse éri Gosztonyi Miklós fiait és azok rokonságát, kik addig kémek voltak, bár megillette volna őket a várjobbágyi rang.48 Még általánosabb nemesités az, midőn IV. Béla az egész vágmelléki székelységet azon kiváltsággal ruházza fel, hogy személyesen szolgálják őt, „a királyi szolgák módjára”.49 Az 1271-iki cseh háboruban szerezték meg a nemességet a billei Domokos fiai és rokonai, különben zalai jobbágyok.50 Ugyanakkor lesznek nemesekké a vágmelléki királyi ijászok,51 aztán a damonyai Márton, karakói várjobbágy, a titeli olvasó kanonok katonája, egész családjával együtt,52 végre a soroki vasvármegyei jobbágyok egész sora.53 Más vasvári jobbágyok az 1273-iki győri táborozásnak köszönhették az arany szabadsággal való megajándékozást.54 Ugyancsak ott vivta ki a nemességet több abauji várjobbágy, köztük az Ivánka család őse.55 Kún-László nemesiti még meg az inárcsi Jakab fiait, székesfejérvári várjobbágyokat, a baranyamegyei, szegedi ijászokat, kik a vágmelléki ijászoktól eredtek,56 a már emlitett hodosiakat, aryucsei Dráván túli várjobbágyokat,57 a palásti Guse fiait, honti várjobbágyokat,58 a korompai Sződ fiait s rokonait, kik külömben a tárnokok jobbágyai voltak,59 végre a pozsonyi várkatonaság számos tagját.60 Ismét számos pozsonyi várkatonát nemesit III. Endre az 1298-iki német háboruban szerzett érdemeikért.61
Tévedne azonban, a ki azt hinné, hogy kizárólag katonai szolgálatot jutalmaztak nemességgel. Erzsébet királyné, V. István neje, Guna nevü szakácsát nemesiti meg testvéreivel együtt. Midőn Kún-László megnemesiti vitéz bajvivóját, Pétert, vele együtt egész rokonságát is nemessé teszi, mely addig az udvarnokok ispánjai fiainak rendjéhez tartozott.62 Ugyancsak neki köszönik nemességöket Hemo Márton fia, Németi falvából, királyi agarász, és rokonainak egész hada.63 Illimeres fiai, nyási kerülők, szintén nemességet nyernek, de addig élvezett földjeiknek csak a felét tartják meg.64 Előfordul még a királyi tárnokok és pohárnokok nemesitése is. Mindezen esetekben, ha máskép meghatározva nincs, az illető nemes család külön nemesi birtokul kapja azt a földet, melynek addig, szolgálatai fejében, hasznát élvezte.
Nagy és egyre szaporodó volt tehát a köznemesség száma és jelentősége. De mióta a régi királyi várszerkezet megdőlt, mióta már nem a király embereinek kezében volt közvetlenül a had vezetése, a biráskodás és az adószedés, új intézmény után kellett nézni, a mely a nemeseket kötelességök teljesitésére, szoritsa, de egyuttal kiváltságaikat is megvédje. Ez a szükség hozta létre a magyar történelem egyik legfontosabb változását. Ez alakitotta át a megyét királyi jószágból és katonai központból, a mi azelőtt volt, a területén lakó nemességnek nagy jogokkal felruházott önkormányzati szervévé.
Tudjuk, hogy épen az urak elleni védelem kényszeritette a zalai nemesek községét, hogy maguk vegyék kezükbe az igazság szolgáltatását.65 A tatárjárás után IV. Béla tudatosan előmozditja a megyék szervezkedését. Ez a nagy reform is, mint annyi más, az ő nevéhez van füzve.
„Béla király úr a tatárjárás után jobbra akarván forditani országának rosz állapotát, és mindenkinek visszaadni a mi az övé, véget akart vetni a jószágok foglalásának, melyet a tatár öldöklés idézett elő, a menynyiben soknak nem maradt örököse. Ezért országa tanácsából Váczon gyülést hirdetett három megyének: Nógrádnak, Hontnak és Gömörnek, és ott itélt úgy az elfoglalt jószágok, mint az elkövetett sérelmek fölött.” Ezen első nagy megyei gyülésen, melyet 1255-ben tartott a király, a felől is intézkedett, hogy a zavarok alatt uraikat elhagyó és magukat a nemesekhez, szabadokhoz csatlakozó katonák és más cselédek uraiknak visszaadassanak.66 Különösen az esztergomi érsekség javára történt ott sok intézkedés, a mennyiben visszakapta elszéledt, uraskodó jobbágyait.
A zalai nemesek oklevelének kezdő sorai.
Olvasásuk: Univ(er)si servientes regis cit(ra) et ult(ra) Zalam c(on)stituti, om(n)ib(us) iudicib(us) et aliis, ad q(u)os p(re)sentes litt(er)e p(er)venerint, sal(u)i(em) i(n) d(omi)no. Ad uni- | (ver)sitatis v(es)t(re) notitia(m) volumus p(er)venire, q(uo)d cu(m) in n(ost)ris p(art)i(bus) m(u)lta mala, iniurie, da(m)pna et g(ra)vami(n)a p(e)cc(at)is exigentib(us) p(er) malignos | ho(m)i(n)es p(er)petrabant(ur) et m(u)lti pote(n)tiores iniq(ue) opp(ri)mebant(ur), q(u)i ius suu(m) nequaqu(am) p(ro)seq(u)i potera(n)t p(ro)p(ter) distantiam iudicu(m) et m(u)lta alia i(m)pedi- | menta, a d(omi)no n(ost)ro rege petivim(us) iniurias infinitas de om(n)ibu(s) hiis, p(er) q(u)os indebite paciunt(ur). D(omi)n(u)s aut(em) rex n(ost)ras p(re)ces piis aurib(us) exaudiens, ex b(e)n(e)placito suo | c(on)cessit nob(is) benigne lice(n)tia(m) ab eo petit(am); qua obtenta, du(m) int(er) nos discut(cr)e malefacta cepissem(us), d(omi)n(u)s Bartholomeus ven(er)abilis pat(er) ep(iscop)us | …
Az 1232-ben Kehidán kelt oklevél eredetije az országos levéltárban
Birósági ügyekben már egyenesen a nemesek megyéjével érintkezik a király. Már vannak az ispánon és udvari biráján kivül a nemeseknek külön birái – először 1254-ben fordulnak elő a Székes-Fejérvár javára kiadott oklevélben.67 A királyi bilochus ellenben, ki még az aranybullában annyira szerepel, majdnem egészen eltünik.
Zalamegyében, ott, hol először találkozunk megyei birósággal, találjuk először azt a kifejezést: magistratus.68 Ugyancsak e megyének „összes nemesei értesitik a királyt 1268-ban Ponit ispán gaztettéről, ki Ondi Gergelyt, fiát és rokonát levágta lovukról és kiszakitotta nyelvüket torkukból”.69 A megyék ilynemű szervezkedését nagyon előmozditotta az 1267-iki törvénynek azon határozata, hogy az évenkint tartandó nagy törvénynapokon minden megyéből 2–3 nemes legyen jelen. Hatóságuknak ez az első országos elismerése. Találkozunk még Zalamegyével 1273-ban, Ugocsával 1290-ben, Zemplénnel 1295-ben.
Mig a királyi hatalom megtöretlenül fennállott és megbizható közegekkel bírt a megyékben, ott külön végrehajtó hatalomra nem volt szükség. De Kún-László zavaros korában irott malaszt maradt minden itélet és elmarasztalás, ha magának az itélő hatóságnak nem volt ereje azt foganatositani. A megye nemeseinek, ha szabadságukat, birtokaikat meg akarták őrizni az ispán nélkül, gyakran az ellen, maguknak kelle lóra ülniök. 1278-ban a király Nagy-Váradon hét megyével tart gyülést: Bihar, Szolnok Szatmár, Kraszna, Békés, Szabolcs, Zaránd megyék összes nemessége és sok más rendű lakossága vette őt körül. Hasonló lehetett az a gyülés, melyet III. Endre 1291-ben tart Gyula-Fejérvár mellett: „a nemesekkel, szászokkal, székelyekkel és oláhokkal”.70 Tulajdonkép törvénynap, de olyan, hogy a részvevők azonnal megindulhattak a gonosztevők, foglalók, országháboritók ellen, úgy, mint a rákosi gyülések a külső ellenség ellen.
Katonai szervezetnek és hatóságnak először Kún-László ismeri el és használja fel a nemesi megyét. Egy izben „Szabolcs és Szatmár megyékben lakó összes hű nemeseit és másokat, kiknek e levelet megmutatják,” felszólítja, hogy azonnal csatlakozzanak hadvezéreihez a köteles szolgálattétel végett.71 1290-ben összes hiveinek, a nemeseknek, jobbágyoknak, várnépeknek s minden más állapotú embernek ir Ugocsa megyébe. Egy más esetben a „Szatmár, Szabolcs és Bereg megyékben levő összes hű nemeseit és a többi harczos vagy harczolni köteles embert felszólitja, hogy azonnal siessenek hozzá felfegyverkezve.”72 A megye nemessége és más harczos elemei – mert a várjobbágyság még nem szünt meg, – egy dandárt képeznek. Ez lép a régi várkatonaság helyébe.
Igy válik, az Árpádok korának alkonyán, a régi magyar harczos osztályból igazi nemesség. Nemcsak a név teszi azzá – a serviens szó mindjobban ki megy a divatból, – hanem feladatának fontossága, országfentartó hivatása. A magyar köznemes már nemcsak harczol, hanem biráskodik, igazgat, részt vesz a megye, az ország ügyeiben. Érdeke, hagyománya, érzülete egyaránt az ország egységének, a nemzet dicsőségének bajnokává avatják. Az ősi vitézséghez és becsülethez új erények kellett hogy járuljanak, mert az ország elárvult állapota új kötelességeket rótt a hazafiakra. A szabadságszeretetnek és jogérzetnek, mely aztán századokon át kitüntető vonása lett a magyar nemesnek, az a zivataros emberöltő, mely IV. Béla halála után következett, hintette el termékeny magvait.