Esztergom vára.
A legrégibb városi pecsétről. Rajzolta Cserna Károly
SZILÁGYI: A MAGYAR NEMZET TÖRTÉNETE
A polgárság. Esztergom. Viszály a papok és polgárok közt. Házak összeirása. A mészárosok. Buda és a budai káptalan. Buda és az esztergomi érsek. A selmeczi jogkönyv. Beköltözés. Vásárok. Vámszabályzat. A külföldi kereskedés szabályozása. Vásárjog. A pénz. Pozsony, Sopron. A föld népe. Szabad költözködés. Nyomor. Még nincs mindenütt állandó ház. Röghöz kötöttek. Rabszolgák. A föld, mértéke, becse. Perek. A müvelés előhaladása. Végszó
Mint a báróság és a megye, úgy a város is csak a tatárjárás utáni korszakban jutott hazánkban teljesebb kifejlésre. A királyi és főpapi udvarok körül szorongó félszabad telepesek helyébe nagy kiváltságokkal fölruházott s önmagukat védelmező és igazgató öntudatos polgárság lép.
Láttuk, minő szabadságok megadásával mozditotta elő IV. Béla Budának, Esztergomnak, Fejérvárnak, Zágrábnak betelepitését. E városok közt különösen a két első indult csakhamar erős fejlődésnek.
Esztergom városának története igen érdekes példát mutat arra nézve, minő surlódások származnak abból, ha polgári község és egyházi hatóság egy területen szorul össze. A külföldön ez úgyszólva mindennapi jelenség volt: az olasz, franczia és német communeknak a főpapok ellenében kellett kivivni szabadságukat1 ha ugyan nem volt lehetséges azt megvásárolni. Nálunk az érseki város, egyuttal az ország legnagyobb kereskedelmi központja, volt e küzdelmek classicus szinhelye.
Bélának az a különben nagyon czélszerű, a tatár veszedelem által indokolt intézkedése, hogy a polgárok menjenek fel lakni a várba a papokkal együtt, idézte elő az első összeütközést. Az érsek át is adta a megmaradt polgároknak és az oda sereglő olasz jövevényeknek a vár egy nagy részét, de fentartotta magának régebbi jogait a polgárok fölött. „Egy idő mulva, midőn néhány polgár palotát kezdett épittetni a nagy várban, a hol a székesegyház áll, az egyenetlenség mostohája kezdett uralkodni ott, hol azt remélték, hogy az egyetértés lesz az ápoló anya. Hol Isten dicséretére hangzott az ének, végtelen kardcsörtetés támadt a polgárok által, kik igy szóltak maguk közt: te nekem kisebb telket adsz az épitkezésre, magadnak meg a nagyobbat veszed. Ne maradjunk a papokkal együtt, szoros helyen, hogy meghaljunk.” Szinte látjuk a középkori metropolis nyüzsgő életét, melyet a jóakaró, de a kereskedelem érdekeit nem igen méltányoló papok a régi szabályok közé akarnak kényszeriteni. A tatároktól való félelem akkorra, 1256-ban már alászállott és igy igen helyes volt az a megoldás, hogy az érsek birja tovább is a várat, a polgárság pedig telepedjék meg a vár alján, a Dunánál, „hogy kikerültessék a viszály az egyház és a város (burgam) közt.”2
Esztergom vára.
A legrégibb városi pecsétről. Rajzolta Cserna Károly
Az új helyen szépen felnőtt, virágzott a város. Számos egyház és klastrom alapult ott, az olaszoknak külön városrésze és birája volt, ott volt továbbá a királyi pénzverő, és a királyi kovácsok egész utczát vagy kerületet képeztek. Ugy látszik, hogy különösen az ötvös ipar virágzott.3 A várost polgármester4 igazgatta, több más előkelő polgárral együtt, kik közt némelyik a „comes” czimet viseli.5
Csakhamar új viszályt idézett elő a bordézsma. A káptalan úgy tapasztalta, hogy a polgárok haza viszik a bort, és otthon aztán kevesebbet és rosszabbat adnak tized gyanánt, ha ugyan adnak. Királyi rendeletet eszközöl ki, a mely szerint a dézsmát már a városon kivül lugasaikban vagy sátraikban adják meg: különben kilencz részt kapnak a papok, nekik meg csak a tized marad.6
A belső zavarok nem igen kárositották a várost. A község nem akarta türni, hogy költségeihez a benne lakó papi jobbágyok ne járuljanak adójukkal. Ha nem fizettek, elfogatta őket, vagy erőszakkal vette meg rajtuk az adót. Kényszeritette őket, hogy törvényt álljanak előtte. Azzal is kárositották a káptalant, hogy a mészárszékek, melyek addig minden levágott marha után fél bőrt fizettek neki, vágóhidjokat áttették más helyre, a hol nem fizettek.
Ezen sérelmek orvoslása végett Ladomér érsek és a káptalan Endréhez fordultak. A király maga elé idézi István birót, az esküdteket és az egész polgárságot és azt határozza, hogy az ügyet az országgyülésen fogja eldönteni. Időközben azonban a polgárok, „beléjük szállva a zendülés szelleme”, új sérelmekkel tetézték a régieket. Eltiltották, hogy a káptalan és a prépost beszedjék a városban lakó népektől a rendes adót, és a királyi embert, a fejérvári és budai káptalanok embereit lármával és fenyegetéssel kiűzték a városból. Erre a király főpapjai és birái tanácsára kimondja az itéletet. A községnek nem szabad az érseki és káptalani népeket törvényszéke elé vinni, különben nagy birságot vetnek ki rája, azonkivül pedig kiátkozással sujtják. Ezen itélet ellen nem hivatkozhatnak semmilyen arany- vagy viaszpecsétes oklevélre. Hogy pedig ezentúl ne származhasson viszály és félreértés, a király összeiratja a város területén belül eső egyházi telkeket és házakat. Ezek teljesen ki vannak véve a városi hatóság alól.7
III. Endre kettős pecsétje. Előlapján a király trónszéken ülő alakja királyi jelvényekkel.
Körirata: + S(igillum) ANDREE: DEI GR(aci)A • HVNGARIE: DALMACIE: CROACIE: RAME: SERVIE: GALLICIE (a belső körben folytatva:) LODOMERIE: CVMANIE BVLGARIEQ(ue) REGIS. A hátsó lapon háromszögü pajzsban a kettős kereszt, alsó szárán koszoruval; a körirat: + S(igillum) ANDREE REGIS TERCII: NEPOTIS ANDREE: REGIS: SECVNDI *
A Magyar Nemzeti Múzeum levéltárának galvanoplasztikai hasonmásáról rajzolta Cserna Károly
A házak ezen összeirása megmutatja, milyen elemekből állott akkor a városi lakosság. Ott van Jakab kereskedőnek palotája és Csóka szabónak háza. Némely házakban kiadó boltok vannak, a kik ezeket kiveszik: „seldenarius”-oknak, zselléreknek neveztetnek. Találunk még több szücsöt, kallót, vászonkereskedőt, ötvöst, kovácsot. Több ház bérbe van adva: az egyikért évenkint négy márkát fizetnek a káptalannak.8 Volt különben Esztergomban uri ház is. Csák Ugrin 200 márkáért adja el palotáját a káptalannak.9 Egy polgári házat 50 márkáért ad el az anya leányának. A házaknak nagy volt a területük, hogy raktárakat lehessen bennök tartani. A káptalan egy kőházának hossza 70 cubitus „vulgo reyf,” szélessége 41 rőf. Egy másiknak hossza 35 rőf, szélessége 34. Egy velenczei kereskedő 1298-ban 215 márkáért zálogositja el Esztergomban levő házait.
Egy czéh sem játszott nagyobb szerepet a középkori városok mozgalmaiban, különösen, ha tettlegességre került a dolog, mint a mészárosoké. Párisban is a deákságon kivül, ez volt a legzavargóbb elem. A jó esztergomi mészárosok nem fogadták el a király itéletét és nem akarták megadni a káptalannak az annak járó regalet. Mészárszékeik áttétele által 1293 minden szentek napjától 1294 nyaráig nem kevesebb mint 45 márkányi jövedelemtől fosztották meg a káptalant. Ezért Ladomér érsek ünnepélyesen kiátkozza mind a tizenötöt, „átadva őket a sátánnak, hogy pusztitsa el testöket, azért hogy lelkük az itélet napján üdvözülhessen.” Az itéletet a templomokban harangzugással, gyertyák eloltásával kell kihirdetni és a hiveknek kerülni kell a velök való érintkezést, mindaddig, mig a bünösök elégtételt nem adnak.10 Nevezetes, hogy bár a város vallásos érzületében kételkedni nem lehet, az excommunicatiónak ép oly kevéssé volt foganatja, mint a király itéletének. Nem fizettek a káptalannak semmit, ez által 1000 márkányi kárt okozva neki, és fegyveresen megtámadták az egyházi, szerzetes házakat. Ez interdictumot hozott fejökre. Végre 1299 körül Tamás kún püspök békét közvetitett az egyház és a polgárság közt, a mely szerint a község hűséget fogad az érseknek és az egyháznak, fentartja a régi törvényeket és a király hozzájárulása nélkül nem hoz ujakat, és ez igérete fejében feloldatik az interdictum alól.
Esztergom városa, úgy látszik, igazi commune volt: birája, polgármestere a polgárok közül került ki, választására sem király, sem érsek nem gyakorolt egyenes befolyást. Budán ellenben királyi ember állott mint „rector” a város élén. A királylyal nem is igen volt baja a községnek: annál gyakrabban tüzött össze a budai káptalannal. A viszály oka itt is az anyagi érdek: bizonyos jövedelmeknek, melyekre az egyház joggal vagy jogtalanul igényt tart, megtagadása.
Ilyen pör folyik 1268-ban köztük, a budai vár rectora és 12 esküdtje előtt. A káptalan panaszkodik, hogy a Pestről Budára, vagy tovább szállított sóból nem adják meg az őt illető részt – 100 kősó után hármat.
Panaszkodik továbbá, hogy a pesti hajósok nem fizetik meg neki a révészdij harmadát, a mivel tartoznának. Ezt a jogát el is ismerik. Hanem a papok és a város közt nem volt jó viszony azután sem. Tudjuk, hogy Kún-László parancsára a polgárok szétoszlásra kényszeritették az 1279-iki zsinatot, a miért excommunicálták őket. Ismét keményen lép fel ellenök Ladomér érsek 1285-ben, újra követelve a káptalan részére a révpénz harmadát, annál is inkább, mert akkor, a tatárok elől való futás miatt, nagy jövedelme volt abból a pesti hajósoknak.11
A papoknak ez a folytonos beavatkozása, adóztatása szárnyát szegte a város kereskedelmi lendületének. Verner biró 1288-ben oklevelet eszközölt ki Kún-Lászlótól, a ki akkor nyilt harczban állott a püspökökkel, mely a hajóspénzt egészen a hajósoknak itéli oda, és vásárjogot ad a városnak. Ladomér érseket és az esztergomi egyházat különben is sértette, hogy a Németországból jövő hajók szivesebben rakodtak ide, mint az ő városukban, és igy ők elestek a vámjövedelemtől. Ezért az érsek 1289 szeptember 15-én Budán kiátkozza Werner birót és a 12 budai esküdtet.12 A magistratus, mely akkor már a királynál sem panaszkodhatott, engedni volt kénytelen mindezen kérdésekben. Igy feloldották őket a kiátkozás alól, de fentartották, hogy ujra interdictum alá helyezik az egész várost, ha valamiben megröviditi az egyház jövedelmét. Hanem a pernek nem volt vége. Az 1291-iki nagy vásár alkalmával, mint Pozsony budai kanonok panaszolja, elverték a káptalannak a vámot, hajóspénzt, vásárpénzt követelő embereit.13 III. Endre egész uralkodása alatt vagy interdictum alatt állott Buda községe, vagy rettegnie kellett annak lecsapásától. Igy izmosodott meg budai polgárokban az ellenállás szelleme az egyház ellen, annyira, hogy Róbert Károly ellen ők vivtak a legnagyobb kitartással, az excommunicatióra pedig azzal feleltek, hogy az ő papjaik, kik közt különösen Lajost emlitik, viszont kiátkozták a pápát, és a vele tartó magyar főpapokat.
Békésebb lehetett a kisebb városoknak állapota, fejlődése. Selmeczen, mely már IV. Béla idejében jogkönyvet nyert,14 a város birája itélt az esküdtekkel és kormányozott a tanácscsal. Ezenkivül gyertyaszentelő napján az esküdtek megválasztják a birót a régi tanács tagjai közül. A biró aztán négyet jelöl ki a régi tanács tagjai közül, kikkel együtt megalakitja az új tanácsot. (7.) A városi bíróságtól szabad ugyan föllebbezni az ügyet a királyhoz, vagy tárnokmesterhez, de ha a biró itélete igazságosnak találtatott, a vádló sulyos birságot fizet.
Különös, a korra és a német polgárságra nézve jellemző vonások a következők: Ha valaki bucsura akar menni Rómába, San Jago di Compostellába (Spanyolországba) vagy máshová, abban felesége meggátolhatja. De ha a tengeren túlra akar menni, Jeruzsálembe, a szentsirhoz, abban neje nem akadályozhatja meg. (3.) Az istenkáromlót 7 egymásután következő vasárnapon mezitláb, és övig meztelenül a templom elé viszik, a templom körül kergetik és megvesszőzik. (16.) A varázslókat és boszorkányokat, kiket tetten érnek, el kell égetni. (17.) A rágalmazó három vasárnapon át a pellengéren álljon és ott nyilvánosan mondja: a mit mondtam, azt hazudtam, mint gazember; aztán üssön kezével szájára. (18.) A ki leányon vagy asszonyon erőszakot követ el, fejét veszti. A templomrablót kerékbe törik. Ugyanaz a büntetés éri azt, ki valakinek elviszi fiát vagy leányát és eladja rabszolgának. A ki hamis koczkával játszik, annak a koczkát átütik a kezén.
Mindezen czikkelyek nem térnek el azon határozatok rendes formájától, melyekkel egy nehéz munkában elfoglalt jámbor néposztály biztositani akarja hitét, életét, vagyonát és családi szentélyét. Szabadabb, hogy úgy mondjuk, romantikus felfogás csak azon pontban nyilatkozik, mely a leányrablásról szól.
„Ha valaki valakinek leányát elragadja és megfogják, a fölött igy lássanak törvényt: A biró gyüjtse össze az esküdteket és a hajadonnak rokonságát, és állitsa a leányt a középre, szabadon, minden kényszer nélkül, és legyen jelen az a férfi is, a ki elragadta. A biró kérdezze: kihez megy szent akaratából. Ha a férfihez megy, vége a törvénylátásnak. Ha azonban atyafiaihoz megy, a férfinek vágják le a fejét.”
Számos oklevél bizonyitja, hogy e korban állandóan folyt a beköltözés a nyugati országokból, különösen Németországból. Béla király kimondja, hogy a tatárjárás után e puszta országba a világ minden tájából hivott be embereket, úgy földműveseket, mint harczosokat, hogy azt ismét benépesitsék.15 Legjobban mégis a bányák vonzották a betelepülőket. A szepesi városok akkor nyerik kiváltságaikat.16 Maguk által választott biró, comes kormányozza őket. A király hadjáratában 50 lándzsással kötelesek részt venni, kik a királyi zászló alatt harczolnak. Évenkint 300 márkát fizetnek földbér gyanánt, de ezért jogot nyernek arra is, hogy mentől több erdőt irtsanak és változtassanak szántófölddé. Minthogy egyszerű, földműveléssel és munkával foglalkozó emberek, nem foroghatnak a nemesek joga szerint, hanem saját joguk, külön törvényük szerint élnek. Kún-László idejében nyernek jogot a gölniczbányaiak és a jászai prépost, hogy területükön aranyra, ezüstre és más ásványokra szabadon bányászhatnak. III. Endre ajándékozza meg kiváltsággal a tordai vendégeket és a toroczkai bányászokat, kik Felső-Ausztriából, Eisenwurzelból telepedtek oda.
A német telepítésnek az volt a módja, hogy a telepeseket valami tekintélyesebb ember hozta és rendezte el, ki aztán mint „scultetus” vagy „locator” később is rendesen bírája maradt a falunak. Az ilyen „scultetia” nemcsak örökös volt, hanem még el is lehetett adni.17
A külfölddel való érintkezés, az ország gazdagsága terményekben, az uri osztály pompaszeretete nagy lendületet adtak a kereskedésnek és ennek fejlődését még az útak bizonytalansága, a rablások sürüsége sem volt képes megakasztani. A kereskedelem útjai és czikkelyei felől különösen az esztergomi vámszabályok, aztán a külföldi kereskedőknek nyujtott kedvezések adnak felvilágositást.
Szentek oltalmához, egyházak védelméhez volt kötve a középkorban a búcsú és az abból fejlődő vásár. Az ököl joga ellen csak ők nyujtanak valamelyes biztosságot. Természetes, hogy a vásárt, a kereskedést a papok szabályozzák és hogy a vámból, vásárpénzből eredő jövedelmek első sorban a szentek egyházait illetik. Igy midőn Kún-László az esztergomi káptalan kérésére összeállitja a vámszabályokat, azon kezdi, hogy ott a prépostot, a káptalant, és a dunaszigeti apáczák klastromát illeti a vásárpénz. Ennek dézsmája pedig Szent-Tamás egyházának prépostját.
Az Oroszországból jövő kereskedő akár Pesten, akár Esztergomban száll meg, fél márkát fizet, ép úgy azok, kik drága prémeket hoznak. Azok az esztergomi polgárok, kik a bolgár végekről, azaz a Szerémségből hoznak bort, minden akó után két garast fizetnek. Ha azonban oda való emberek hozzák, 20 akó után egy márkát fizetnek. Ha Somogyból, Zalából, Sukoróból vagy Pestről hoznak eladó bort akár hajón, akár szekeren, egy akó után csak egy garast adnak. Ha egész hajórakománynyal hozzák a bort a Szerémségből, a vásárpénzszedőnek azon felül még jár egy vödör bor. Ha az ide hozott bort elviszik tovább külföldre, Csehországba, vagy az aranybányákba, minden akó után egy garast fizet a vevő, mielőtt átszállitja a Dunán. Nevezetes, hogy a hazai bor az első nagy forgalmi és kiviteli czikk.
A bevitelnél különösen a szövetek fontosak. 40 darab szines posztó után egy márka jár, de a skarlátnak minden darabjáért 4 garast fizet a kereskedő. A velenczei kereskedők áruik egy százalékát fizetik. A gyapotkelmék értékének minden márkája után egy garas jár.
Nagy terjedelmű a nyers bőrökkel való kereskedés. Kétezer evetbőr után 6 garast fizetnek, 1000 nyulbőr után öt garast. Ezek tehát roppant olcsók voltak. Száz ökörbőr, kecskebőr vagy juhbőr után egy uncia jár. Ezek is rendkivül olcsók lehettek.
Minden egyes bódé után, melynek ablaka van, szombatonként egy fél frisachi pénzt fizetnek a kézművesek.
A pékek szombatonként egy kenyeret adnak. A korcsmárosok, akár bort mérnek, akár sört, bármily nemzetüek, havonkint 3 garast adnak. Minden élő ökör vagy disznó után, melyet le nem vágnak, a vevő egy frisachival tartozik. Ugyanannyi jár 5 birka után. Husvéttól Szent-Iván napjáig 10 bárány után is csak annyi. Két vég szürke posztó, vagy ugyanannyi német vászon után 1 garas. Apró áruk, mint sajt és gyümölcs után egy százalék. Minden szekér gabona, rozs, árpa és zab után, vagy apró halak után egy garas jár. A király szolgái ennek csak felét fizetik. Minden fris viza után egy garas. Ugyanannyi jár két tok után. A halászbárkában hozott halakból kettő-kettő jár a javából, Egy mázsa sózott hal után egy uncia.
Következnek a bányatermények. Egy mázsa réz két frisachit fizet, egy mázsa ólom egy frisachit.
Az apró holmik: len, kender, evőedények szokás szerint adóztatnak meg. A mészárosok minden husfogyasztó nap után fél frisachit fizetnek. Minden levágott ökör után annak fél bőre jár. Egy mázsa viasz után, mely 120 márkányi, 20 frisachi, vagyis négy garas jár. Száz kősóból jár egy. Tehát csak harmadrész annyi, mint Budán. A sátrakban ülő kereskedők és a vargák szombatonkint egy frisachit fizetnek. Régi ruhák, kalapok, kesztyűk kereskedői és timárok szombatonkint egy frisachit adnak. Férfi és női rabszolgákkal kereskedő a rendes 40 dénárt fizeti. Minden teher komló vagy szömörcze után18 egy frisachi jár. A vásárjognak nemcsak azok vannak alávetve, kik Esztergomba hozzák áruikat, hanem azok is, a kik kikerülik. A kik szekéren mennek Mosonyból Pestre, vagy viszont, Táton kötelesek megfizetni az egész vásárpénzt.
A külföldi kereskedelemre nézve különösen Kún-Lászlónak 1288 márczius 21-ikén az esztergomi káptalan javára kiadott oklevele szolgál forrásul. A régi vámszabályokat megerősitve igy szól: Elismerik, hogy a Rajnán túlról, Francziaországból és annak környékéről vagy Velenczéből jővő kereskedők kötelesek vámot fizetni minden áruikról. Bevallják azt is, hogy a bécsiek, regensburgiak és szomszédjaik, valamint a Rajnán inneniek szintén fizetik minden más áruik után, de azt állitják, hogy minden rakomány (bál) szines posztó után, még ha száz darab van is benne, csak egy garast kellene fizetniök, pedig annak minden negyven darabja után jár egy márka.19 A király meghagyja, hogy ezt a vámot nem szabad kikerülni, hanem meg kell fizetni, akár Győrött, akár Dorogon vagy Bánhidán, ha az áruk nem is érintik Esztergom városat. Az emlitett különbségnek a király nem látja semmi okát és a szines posztó után egyformán megadóztatja „az osztrák, bécsi, regensburgi, bajor, szász, cseh, lengyel kereskedőket” a többiekkel.20
Volt még a helyi vámokon kivül királyi vagy királynői harminczad is, melyet az ország határán szedtek az áruk értéke szerint. Voltak már kereskedelmi szerződések is. Velenczével már II. Endre kötött ily szerződést 1217-ben, a mely szerint e város kereskedői áruik értékének egy nyolczvanad részét fizetik vám gyanánt. Hanem a nemes fémek, drágakövek, fűszerek és selyem szövetek után, tehát épen azon czikkek után, melyeken Velencze kereskedelmi nagysága alapult, nem járt semmi vám.21 Az, hogy e szerződés kölcsönös volt, nem változtatott ama tényen, hogy mégis a kereskedő városnak volt belőle sokkal nagyobb haszna. Kún-László 1277-ben a Rudolf német királylyal, „barátjával” kötött szövetség értelmében biztositja a német kereskedőket, hogy országában bátran járhatnak áruikkal és hogy senki se terhelhesse őket mással, mint a megszokott harminczaddal és vámmal.22 A kereskedést nagyon elősegitette, hogy az egész országnak egy volt a vámterülete, és épen a városok ritkasága miatt a forgalom nem szenvedett azon bilincsek alatt, melyekkel más országokban az egyes földesurak vámjogi és a városok kirakodási kiváltsága megterhelték.
A mint a bárók hatalomra hasonlóbbakká válnak nyugati rendtársaikhoz, ők is megkezdik a vámolást és ebben vetekednek a főpapokkal. III. Endre elkeseredett harczot folytat e túlkapások ellen és legalább elvben fentartja az ország gazdasági egységét és a forgalom szabadságát. Az 1291. évi törvény 17. czikkelye eltörli a Kún-László idejében behozott vámokat. A szabad kereskedést, mely az ország javára szolgál, minden módon megvédi egy 1297-iki oklevele. „Államának javitására” eltörli az új vámokat, „azt akarván, hagy a kereskedők egész birodalmán át szabadon, sérelem nélkül járjanak és senki se merjen nekik ártani.” A vámszedők csak az igazságos vámot követelhessék, és ne többet, mint a mennyi IV. Béla korában volt szokásban. Ha ez ellen cselekesznek, birtokaikat lefoglalja a király. Ha pedig valamely báró birtokán erőszakkal szed vámot, elveszti birtokát.23 A városoknak adott kiváltságokban rendesen benne foglaltatik, hogy az ország egész területén szabadon kereskedhessenek, és hogy náluk szabadon vásárt nyithassanak idegen és külföldi kereskedők.24
Mint Esztergomnál és Budánál láttuk, a vásárjog az illető helynek, vagy birtokosának aránylag nagy jövedelmet szerzett. Ezért kisebb helyek birtokosai is törekedtek e kiváltság megnyerésére. A Rátold nemzetség több tagja hadi érdemeinek jutalmául Kún-László nemcsak azt engedi meg, hogy Patha nevü somogyi birtokukon minden szombaton vásárt tarthassanak, hanem kizárólagos monopoliumokat is ad nekik jó nagy vidékre nézve. „Egy nemes sem nyerhet hasonló jogot oly távolságban, a mennyire a reggeltől ebéd idejéig járó lovon el lehet nyargalni.”25
A külfölddel való érintkezés következtében számos új fajta külföldi pénz terjed el az országban. A frisachi ezüst már az előtt is ismeretes volt, most már bécsi dénárok és pénzek, sőt florenusokkal azaz flórenczi virágos arany pénzekkel is számitanak.
Igy a polgári rend ipara és kereskedése által egyre jobb módra vergődött. Befolyását már politikai tekintetben sem lehet kicsinyleni. Csak a nyugati határvárosok: Pozsony és Sopron nem igen birnak felvirágozni e korban, mert a cseh-osztrák háborúk súlya leginkább reájuk nehezedett. Sopron városát, a melynek birája és polgárai a maguk erejéből már nem birták a várat őrizni, Kún-László a lövői ijászok odatelepitésével erősitette.26
A polgárokat a fejérvári polgárok szabadságával ajándékozta meg, azonfelül a győri püspöki tized egy harmadát a megrongált bástyák helyreállitására fordittatta. Szabad emberek, nemesek szabadon költözhetnek oda, az onnan eltávozni akarók pedig szabadon mehetnek bárhová, ha megfizették a földbért. Hetenkint szabad vásárt tarthatnak, hol csak a külföldi kereskedők fizetnek vámot.27 E szabadságokat III. Endre még tetézte azzal, hogy a polgárok az egész országban vámmentesek legyenek.
Pozsony város pecsétje.
Háromtornyu vár, nyitótt kapuval, Körirata: + SIGILLVM CIVITAT(is) POSONIENSIS.
A város birtokában levő eredeti pecsétnyomó lenyomata után
Pozsonyt Ottokár idejében és az 1291. osztrák háboruban tönkre tette a „németek kegyetlensége vagyis dühe.”28 A lakosok házaik égése, javaik elrablása által nagy kárt szenvedtek. Felemelésükre III. Endre megengedi, hogy maguk által választott biró biráskodjék fölöttük, 12 esküdttel. Szőlőjük után nem fizetnek adót. Erdeik és a tőlük használt épületfa után nem fizetnek semmit a királyi vadászok ispánjának. Szabad kikötőt enged nekik a Csallóközbe való átmenetre és vámmentes kereskedést az egész országban. Bárhonnét mindenki szabadon költözhessen oda, és a földesurak ne akadályozzák meg, ha a földbért megfizette. A zsidók ugyanazt a szabadságot élvezik, mint a polgárok, az esztergomi érsek és a pozsonyi prépost jogainak fentartásával. Végre a posztó-, ökör- és halkereskedők szabadon adhatnak-vehetnek a városban. (1291.)
*
A városok polgárságának és más jövevényének jogait, szabadságait királyi oklevelek mellett saját erejük, számuk, fegyverzetük is biztositotta. A föld népe nem volt ily kedvező helyzetben. A várjavak elidegenitése, az országnagyok hatalmának emelkedése által az a régi kapocs, mely a várak népét a királyhoz és a földhöz füzte, nagyon meglazult. Láttuk, hogy már a század elején mennyire hullámzott állapotuk, mennyi sok külön osztályzata volt a félszabadoknak. Az egész ország állapotának felfordulásában természetesen ők sem maradhattak békében, nyugalomban.
Rájuk nézve két fejlődést észlelhetünk. Az egyik, melyet már tárgyaltunk, abban állott, hogy a félig szabad várnépek előbbkelő, vitézebb, életrevaló és szerencsésebb elemei királyi kegy által az ország nemeseinek sorába emelkedtek. Az a magas sorompó, mely még a század elején elválasztotta a várjobbágyot a királyi szolgától, könnyen áthághatóvá vált. Némelyek látva a szabadság értékét, maguk is átkelnek rajta, nemesekül viselkednek, bár hozzá jogot nem szereztek.29
Más módja is volt a királyoknak arra, hogy a várnépek egy részét továbbra is a maguk számára biztositsák, még ha az a birtok, a melyen laktak, másnak tulajdonába ment is át. Megadták a szabad költözködés jogát, különösen a városokba, mint arról sok kiváltságlevél tanuskodik. A városok magyar lakosságának nagy része valószinüleg ily beköltözőktől ered.
Ez tehát az emelkedő, a szabadság felé vivő fejlődés. De a magyar köznép nagy része az ellenkező lejtőre jutott. A király helyett magános ember lett urává, ki legalább is annyit követelt tőle, mint előbbi gazdája, de abban a védelemben már nem részesithette. A belső harczoknak leginkább a szegény ember adta meg az árát életével, csekély vagyonkájával. Hiányzik terünk az oklevelek által nyujtott szomorú anyagnak feldolgozására: elég a Kún-László szekere emlékének fölidézése.
Nincs semmi nyoma annak, hogy a magyar parasztnak jobb dolga, több szabadsága vagy földje lett volna, mint annak előtte. A földműveseknek még állandó házuk vagy tanyájok sincs mindenütt. Még 1282-ben kötelezi magát egy nógrádmegyei földbirtokos arra, „hogy jövő pünkösdig elviteti máshová a per alatt levő földön álló házait”.30 Még 1295-ben az az egyik panasz Huntpáznán Kázmér garázdálkodó fiai ellen, hogy Kethey falvából 40 faházat vitettek el tulajdon birtokukba.31 Ha igy állott a dolog nem messze Pesttől, Esztergomtól, lehet e hinni, hogy jobb volt a helyzet a csak nemrég gyökeresen elpusztult alföldön?
Talán nem csalódunk, ha épen a magán földesuraknak tulajdonitjuk azt a törekvést, hogy földmüveseiket – most már a régi tekintélyes jobbágy nevet reájok is kezdik alkalmazni – lehetőleg székükhöz, tanyájukhoz kössék. A régi királyi birtoklástól nem volt elválasztható az a rendelkezés, hogy az embereket oda tegye, hol legjobban hasznukat veheti. Most a földesúr legnagyobb érdeke az, hogy az ő adózó embere keze alatt maradjon. Megszületik már a magyar történetnek egyik legállandóbb, legtartósabb és legszomorubb szereplője. A földet eladják vagy elcserélik „minden hozzátartozójával, cselédekkel, szőlőművesekkel, szőlőadókkal, vagyis a földhöz tapadókkal” a röghöz kötöttekkel együtt.32
A várnépek és udvarnokok egy jelentékeny része még megmaradt a király rendelkezése alatt. Csak akkor, midőn a régi birtokrendszer már dülő félben van, látszik igazán, hányféle és mennyi szolgáló nép sereglett az udvar körül. A sokszor emlitett régi szolgálati szakokon kivül találunk királyi márczadókat Tördemiczen,33 találunk egy királyi szekerész ispánt,34 királyi hálóvivőket35 és fahordókat.36 Vannak népek, a kik szerszámokat kötelesek csinálni;37 még olyanok is vannak, kik macskabőröket kötelesek szállitani a királynénak.38 Még a királyi mosónépeknek is van egy külön ispánjok.39 Bár hányat nemesitettek is közülök, bármennyi ment városba, vagy nyerte el katonáskodás által a szabadságnak valamely részét: világos, hogy a későbbi jobbágyok zömének ezekből a királyi, egyházi és magán szolgáló népekből és cselédekből kellett kikerülni.
Ezek mellett még fennállott a rabszolgaság rettenetes intézménye. Esztergomban a vámszabályzat mint egész természetes dologról rendelkezik a rabszolgavásárról. Számos rabszolga felszabaditásáról szólnak ugyan az oklevelek, de olyanokat is találunk, melyek emberek adás-vevését hitelesitik. Szembetünő, hogy a pórosztály másik része ezen felszabaditott rabszolgákból került ki.
Az úri, a nemesi szolgálat köti a munkás osztályokat a földhöz. Mert mint a hűbéres Európában, nálunk is a föld birtokához kezd füződni minden jog, minden politikai és társadalmi kiváltság. A földért folynak a küzdelmek a király és a bárók, a bárók és a nemesek, a nemesek és a várjobbágyok közt: a föld tárgya a legtöbb pörnek, végrendelkezésnek, osztozkodásnak. A földnek, ennek a termékeny jó magyar földnek jelentőségét elismerik még azzal is, hogy a birtoka fölött folyó perekben különös és sokatmondó szertartással kell letenni az esküt. „Az emlitettek úgy fognak esküdni, a mint szokás esküdni a föld felett; kezükbe véve a földet és azt fejük fölé téve.”40 Az „ápol s eltakar” eszméje rejlik ez eskű formájában.
Régente nagy általánosságban mérték a földet, ekealjak szerint, a távolságokat meg ij-lövések, baltavetések szerint állapitották meg. Ez a számitás még most sem szünik meg egészen, még 1299-ben is előfordult. Hanem általában a kisebb földmérték: a hold divik már és annak nagysága pontosan meg van határozva. A hold 72 királyi mérték hosszú és 12 mértéknyi széles.41 Maguk a királyok gondoskodnak a pontos mérésről: Erzsébet királyné, Kún-László anyja, tárnokmesterét küldi Szepesbe a földek bejárása s felmérése végett.42 Endre pedig a szepesi ispánra bizta, hogy minden állapotú embernek birtokát mérje föl, s tudja meg, milyen jogon birja azt.43
Csak az ország északi és keleti részén elterjedő rengetegeket nem igen bántja még fejsze. Ott még a bölény, a jávor uralkodik. V. István egy oklevele a Gutin vidékén a vadkant, medvét, szarvast a „közepes” vadhoz számitja. Egyebütt az erdők irtása szüntelen halad.
Kezdetét vehette az intensiv müvelés, a földnek teljes birtokba vétele.
*
Lehetetlen történeti érzékkel végig nézni a magyar nemzet történetén az Árpádok honában és el nem ámulni azon út nagyságán, melyet a nép a nemzeti dynastia vezetése alatt több, mint négy század alatt bejárt.
Törzsekből egységes nemzetté vált; pogányból keresztény; kósza portyázó hadakból az európai állami és egyházi rend megbizható és erős védbástyájává. Legyőzte, vagy magába olvasztotta régi vetélytársait: a besenyőt és a kúnt; megtartotta függetlenségét pápával, császárral, göröggel, némettel szemben. Kiheverte a tatárpusztitást, hatalmasabb volt utána, mint előtte. Azon az uton volt, hogy az európai intézményeket ne csak külsőleg vegye át, hanem létének alapjává tegye. Mint fegyverben, úgy hitben, vallásban, tudományban, művészetben sem akart elmaradni azon nemzetek mögött, melyek közt Árpád helyet vivott ki számára és melyek közé István idejében befogadták. A szláv-német irtó háborúk szinhelyét, az avarok pusztaságát városok, várak, klastromok és egyházak sokasága boritotta. A XIII. század végén divó földrajzi felfogás szerint a barbár világ Magyarországon túl kezdődött.
Mindezen nagy történeti munkában vezéreink, királyaink voltak a nemzetnek nemcsak született, hanem igazi tevékeny vezetői. Vezették az által, hogy a külföldi eszméket elfogadták, a jónak tartott intézményeket az ország szükségéhez képest átalakitva behozták, de minden körülmény és változás közt fenntartották és megőrizték hagyományos tekintélyöket, fejedelmi hatalmokat.
Ez a tekintélyük, a nemzet tisztelete Árpád vére iránt és a fejedelemben és népben egyaránt élő hagyomány ereje sokkal nagyobb volt, semhogy helyet engedett volna bármely rend vagy osztály igazi szabadságának. Az utolsó Árpádok sem mondanak le arról, hogy a hatalomnak azon teljességével legyenek az ország urai, mint elődeik. Odáig vezették nemzetüket, hogy az sokfelé tagozva már maga is hozzáfoghatott sorsának intézéséhez. Ahhoz, hogy a szabadság utján járjon, idegen fejedelmek szoktathatták csak, nem véréből valók.
Az a föld, melyet az Árpádok szereztek, melyben hamvaik pihennek, szeretett hazává lett, melyért szive vérét ontotta a magyar. A korona, mely homlokukat diszitette, nemcsak ékességét jelölte, hanem hatalmát, egységét is a nemzetnek. Nemcsak a pap, az úr, a nemes, hanem a királyság minden renden-rangon való lakójának gyásza kisérte sirjába a fejedelmi törzs utolsó hajtását. A közös gyásznak érzése mutatja, hogy itt hagyományában, történetében egységes nép alakult. Ez tartotta fenn dicső emléküket, ez fogja megőrizni, mig magyar lesz: mig hat reá gyászszal, dicsőséggel teljes történetének varázsa.
Záró kép.
Az Árpád-ház czimere. Rajzolta Cserna Károly