Előszó.

A magyar nemzet politikai érettsége. A magyar Anjouk kora, mint ennek bizonysága. A külömbség a korszak és az Árpád-ház utolsó évtizedei között. Magyarország fénykora.

NINCS MAGYARORSZÁG ezer éves történetének korszaka, mely a magyar nemzet életrevalóságát, politikai érettségét annyira képes volna bebizonyitani, mint a magyar Anjouk kora.

Azon nyolcz tized év alatt, mikor a Francziaországból Olaszországon át hozzánk származott Anjouk: I. Károly, és fia I. vagyis Nagy-Lajos viselték fölkent homlokukon Szent-István koronáját, Magyarország a tehetetlenség aléltságából erőteljes új életre ébredett föl; a szinte szétdarabolt honból Európa legelső, leghatalmasabb birodalma fejlődött ki; a nemzet az anyagi és szellemi sülyedés, a megsemmisülés örvénye széléről a jólét, a műveltség magas fokára emelkedett. Magyarországon e daliás korszakban, mint a XIV. századot nevezni szoktuk, a vallásosság, tudomány és művészet minden ága ugy fölvirágzott, mint soha azelőtt, és azután is vajmi ritkán.

Hogy az ellentét feltünjék, tekintsünk vissza a kihalóban levő Árpádház utolsó évtizedeire: Kún-László nyomoruságos korára; az ország bajaival szemben immár tehetetlen III. Endre király, az utolsó Árpádfi uralkodására, az interregnumra: Cseh Venczel és Bajor Ottó idejére, midőn király elég volt ugyan, de királyi hatalom semmi, egyik kormányválság a másikat érte, és a királyi hatalomnál hatalmasabb oligarchák az egységes Magyarországot foszlányokra tépték, a királyi javakat elfoglalták, a nemességet leigázták, és majdnem független területeiken zsarnokoskodtak, egymással és külső fejedelmekkel hol szövetkeztek, hol háborút viseltek.

És ha e kietlen, sivár évtizedekről az Anjouk uralkodására forditjuk tekintetünket, a hosszas küzdelem után, mely uralkodásuk alapját nagy nehezen megvetette, egyszerre fényes képek tárulnak elénk. A visegrádi kongresszuson Magyar-, Cseh-, Lengyel- és Morvaország fejedelmei a német főhatalom ellen sikeresen szövetkeznek. A magyar király másodszülött fiát Nápoly trónjára kijelölik, az elsőszülött, Lajos királyfi, atyja halála után hatod napra ellenkezés nélkül foglalja el a trónt. Az oláh vajda, a horvátok meghódolnak; a magyar lobogók az Adrián és Olaszországon végig vonulva, Nápoly királyi palotáján hirdetik Magyarország királyának hatalmát. Dalmácziát az 1358-iki zárai béke újra Magyarországhoz csatolja. A magyar király tudta nélkül semmi se történhetik Európában: ő védi meg a pápát, szövetkezik az olasz fejedelmekkel, lábra állitja Ausztriát, az aquilejai patriarchát, leveri a büszke Velenczét; Genova, Firenze, Padova, Aquileja intésére figyelnek. Lengyelországban Lajos, a magyar király uralkodik; a bosnyákok, szerbek, bolgárok és oláhok hűbéresei s vannak, a kik őt óhajtanák német császárnak. Budavárba, Visegrádra, Diós-Győrre, a magyar udvar fényes székhelyeire elzarándokolnak az ismert világ fejedelmei a tatár kántól kezdve a franczia királyig, és a német lovagrend főnőkeitől a konstantinápolyi császárig vagy személyesen vagy ünnepélyes követségeik által képviselve; de fegyveres nép ellenséges szándékkal Magyarországhoz közeledni se merészel.

Azok a lapok, a melyek e fényes multat örökitik meg az utódok emlékezetében, legszebb fejezetét képezik nemzetünk történelmének.

Csatajelenet az Anjou-korból.
A Magyar Nemz. Múzeum régiségtárában levő ékszerről rajzolta Cserna Károly