Előszó

A nemzeti szellem diadala.
Zichy Mihály után rajzolta Heyer Arthur

A hazafiak reményei az új korszak hajnalán. Az új alkotmány. Harcz az egységes Ausztria eszméjével. A küzdelem vége. A magyar nemzeti állam diadala. I. Ferencz József. Ötven év tanúlságai

A MAGYAR NEMZET sohasem ünnepelte jobban a Habsburgokat, mint 1847 második felében. Nemcsak István és Ferencz József főherczeg szóltak „édes hazájok nyelvén”, hanem V. Ferdinánd is magyarul nyitotta meg a rendek utolsó országgyűlését. Kik szemtanúi voltak a nemzetiség érdekében az országgyűlésen vivott keserű harczoknak, kik „átérezték a nehéz aggodalmakat, mikkel a hanyatlásnak s a méltánytalan ellenzésnek nyilatkozványai minden hű magyar keblet eltöltöttek”, nem tudták gúnyolni azokat a könycseppeket, a mik „egyik-másik ősz magyar pilláin ragyogtak, mint egy beteljesedett régi imádság kéjérzetének külső jelei”.

Kossuth abban a márcziusi hires beszédében, melyben a népet öröknek mondta s a nép hazáját öröknek kivánta, örökösnek óhajtotta az uralkodó ház fényét is. És ez a fény sohasem volt teljesebb, mint a mikor a király szentesitette a népképviselet alapján nyugvó felelős kormányról, a közteherviselésről, a földbirtok felszabaditásáról, a sajtószabadságról, a politikai és polgári szabadságról szóló törvényeket. Az új alkotmány a sok-százados régi alkotmányos jogokat kiterjesztette a nemzet minden osztályára. Ugy látszott, sikerült megalapitani az egyénnek s a nemzetnek önmagáról való rendelkezése jogát.

Az uralkodóház azonban a magyar közjoggal csakhamar szembeállitotta az osztrák nagyhatalmi érdeket és az egységes Ausztria eszméjét. A kibontakozás módját nem kiegyezésben, hanem fegyveres erőben keresvén, Magyarországban is csakhamar le kellett tünniök Istvánnak, Batthyánynak, a mérséklet embereinek. A világ régi rendje, a szent szövetség korhadt nézetei ellenében Kossuth lett a nemzet bevallott vezére.

Trónra lépett az ifjú főherczeg; de trónja erejét nem a szabadságból meritette s a nemzet, melynek szeretetét a múlt esztendőben egyetlen beszédével megnyerte, most nem ismerte el. Kétségbeesetten harczolt ellene, hadait megverte, őt magát és családját száműzte s nem hódolt neki akkor sem, mikor – az oroszokkal szövetkezve – mintegy félmillió fegyverest küldött a szabadságát és függetlenségét védő nemzetre.

Elkövetkezett az a korszak, midőn

„Sokra sír, sokra vak börtön borul,
Kik élünk, járunk búsan, szótlanul;
Van, a ki fölkél és sirván, megyen
Uj hont keresni, túl a tengeren.”

Nem azok a sebek sajogtak legtovább, a miket a szabadság harczosai nyilt csatákban kaptak: hanem azok, a miket kezeiken, lábaikon rabbilincsek törtek. A dicsőség és az elnyomatás jelei azonban olyanformán hatottak a nemzetre, mint a plebeiusokra azok a sebek, a miket a római öreg hős a volsc-háborúk idejében börtönéből a forumra rontva mutogatott. A secessio plebis in montem sacrum, a szent hegyre való kivándorlás nálunk is e kétféle sebek láttának eredménye. Az elnyomott magyarok is nemzeti czimerük hármas szent hegyére húzódtak, melyen a korona fölé magasan emelkedve, mint egykor a Golgothán, ott áll a minden földi hatalomnál erősebb hit jelvénye, a kereszt; és most ennek a tövéből őrködtek a hármas hegyre, a négy folyóra, magára a szent koronára is.

A magyar nemzet letiporva sem lett hűtelen az 1848. évi törvények szelleméhez, dicsőséges multjához. Külső bonyodalmak, belső nyomoruságok tarthatatlanná tették az önkényuralmat, mely az országot hol kényszeritni, hol édesgetni akarta az egységes Ausztriába való belépésre. Oly képtelen gondolat, hogy elűzésére 1861-ben kardcsörtetés helyett a sarkantyúpengés is elég volt. Az országgyűlést ugyan eloszlatták, de négy év mulva megint összehivták, midőn a nemzet vezére, Deák Ferencz, husvéti czikkében egyenesen az uralkodó szivéhez szólt. Az ország legegyszerűbb polgára gyalog járt s a politikában sem szerette a rohanást. Azon az úton haladt, melyet az 1848. évi törvények mutattak meg a nemzetnek; és az 1867. évi XII. törvénycikk megalkotásával végre czélhoz ért. A nemzet teljesen kibékült I. Ferencz Józseffel és fejére tette Szent-István koronáját.

Damjanich imája fölért az egekbe. „Oltalmazd, Mindenható, az én különben is szerencsétlen hazámat további veszedelemtől.” S a Mindenható megoltalmazta. „Vezéreld az uralkodó akaratát bölcseséggel a népek javára.” S tizennyolcz év után a Mindenható oda vezérelte.

1896 május 14-ikén a magyar nemzet és királya a VII. törvényczikben vallásos áhitattal adott hálát az isteni gondviselésnek, hogy az Árpádtól és vitéz hadaitól alapitott hazát oltalmába fogadta, fejedelmeit bölcsességgel, népét erővel és önfeláldozó hazaszeretettel áldotta meg s az országot jó- és balsorsban segitve, annak lételét ezer éven át sok viszontagság közt is fentartotta. Az országgyűlés hódolt a királynak, I. Ferencz Józsefnek, a kinek dicsőséges uralkodása alatt az ország alkotmányos szabadságát és zavartalan fejlődését biztositva látta. A király pedig törhetetlen bizalmát nyilvánitotta szeretett népének hűségében. „Szilárd alapjai ezek annak az áldásos összhangnak, melynek ereje a jövendő századok biztos haladásának is záloga.”

Alig egy évvel később a király elhatározta, hogy szobrokat állittat a magyar közélet tiz jelesének, a kik közé számitotta a szabadságért oly lelkesen harczoló Bocskay Istvánt és Bethlen Gábort is. S most, az ötvenedik évforduló küszöbén, a nemzet és király külön törvényczikkben kegyelettel és hálás érzelemmel emlékezik meg az ország történetében korszakot tevő 1848. évi törvényhozás azon alkotásairól, melyek az alkotmányos jogokat a nemzet minden osztályára kiterjesztették.

Ötven esztendő gazdag tapasztalatai igy igazolták azt a lelkesedést, melylyel bölcs törvényhozók és lelkes irók egy merész elhatározással végre is megkezdték a nép életét. A bátraknak ez a merész csapata immár „lerázta, a mi benne földi; egy éltető eszmévé finomult, mely fenmarad s nőttön nő tiszta fénye, a mint időben, térben távozik”.

Ebben a fényben talált egymásra nemzet és király. I. Ferencz József az egész magyar történelmet jellemezte, midőn 1884 május 20-ikán kimondta, hogy a magyar nemzetnek „legjellemzőbb két, de egybeolvadó érzelme: hűség a királyhoz és ragaszkodás az alkotmányhoz”.

A magyar nemzet ezredéves történetének ez a befejező kötete az utolsó ötven év történetét nyujtja. Hozzám volt intézve, de minden magyar történetirónak szól Kossuth nyilatkozata, hogy hazánk iránt nem teljesithetünk szentebb föladatot, mint ha a hazaszeretet érzetét csepegtetjük olvasóink, növendékeink szivébe.

Közszellem, melyet hazaszeretet ébreszt és történelmi kritika, melyet a tudomány követel, gyakran járnak különböző utakon. Sokan teljesen elvetették a Névtelen Jegyző elbeszélését s a honfoglalás ezredéves ünnepét mégis ez elbeszélések hatása alatt ültük. Most, mielőtt teljes megnyugvással fogadható könyvünk volna a szabadságharcz multjáról, beérjük azzal a köztudattal, melyben fölnevelkedénk.

Ötven esztendő bizonyára nagy idő s elteltével a legóvatosabb történetirás is tartózkodás nélkül nyilatkozhatik. Semmit sem ront az események dicsőségén, ha részeseiben félistenek helyett emberekre ösmerünk. A látni vágyó napba nem tekint; s ha mégis odanéz, kellő eszközök segitségével teszi. Azzal, hogy a szinképelemzés következtében még a nap kilövelt fényét is elemeire bonthatjuk, ragyogásából, hevéből a nap semmit sem veszit, a természetben elfoglalt helye, jelentősége, szerepe semmit sem változik; csak érthetőbb lesz.

Az igazságos birálat, egyúttal azonban a hazaszeretet kötelességét kivánom teljesiteni, midőn megkezdem a szabadságharcz történetének elbeszélését.

Magyarország nagyasszonya.
(Szűz-Mária képe az 1848-iki magyar aranyokon.) Rajzolta Dörre Tivadar