SZILÁGYI: A MAGYAR NEMZET TÖRTÉNETE

II. FEJEZET.
Strabo és az első század többi írói.

Augustus emlékiratai. Belőlök meritette adatait Strabo. A folyók, hegyek és népek leirása. Velleius Paterculus, ki szintén Augustusszal egykorú iró. Későbben írtak Dio Cassius és Appianus. Agrippa Chorographiája. Kiegészítette Plinius. Ismeretei Pannonia folyóiról, hegységeiről, néptörzseiről. Tacitus adatai Germaniájában. Felső-Magyarország népviszonyairól

A rómaiak legelőször a Krisztus előtti második század derekán tettek kisérletet, hogy az általuk 182-ben alapitott Aquileiából hatalmukat a Száva vidékére is kiterjeszszék, de e kisérlet eredménytelen maradt. Csak az első század második felében, Augustus hadjáratai oszlatták el azt a homályt, mely hazánk viszonyait a rómaiak szemei előtt eltakarta. Az ezen hadjáratok által nyert felvilágositás első sorban Augustus emlékirataiból indult ki, melyekből kortársa, Strabo, az ókori geographusok legnagyobbjainak egyike, merítette adatait.

A hercyniai sürü erdő, mondja Strabo, nagy köralaku tért foglal el, melynek közepe lakásra, illetőleg művelésre igen alkalmas földterület s ennek közelében van az Istrosnak forrása és a Rajnáé is, a kettő között pedig egy tó és a Rajnával összefüggő mocsarak. Ez a vidék délre esik az Istros forrásaitól, úgy hogyha valaki a kelták földjéről a hercyniai erdőbe akar átmenni, annak először a tavon kell keresztül menni, azután az Istroson, azután már könnyebben járható vidékre s dombos tájékra jut; a tótól az Istros forrásáig egy napi ut van, melyet Tiberius megtett, midőn az Istros forrásait meg akarta nézni.1 A folyó maga a legnagyobb Európában s eleinte délfelé, azután nyugatról kelet felé folyik, s nem messze a Tyras és Borysthenes torkolatától, kissé észak felé kanyarodva, végre a Pontusba ömlik. A folyó torkolatánál van egy nagy sziget, melynek Peuke a neve s ezt birják a bastarnok, kik peucinus melléknevet is viselnek. E szigeten kivül vannak más, sokkal kisebb szigetek, részint e felett, részint a tengerben. Hét ágban ömlik a folyó a tengerbe, a melyek között az a legnagyobb, melynek „szent” a neve; ezen keresztül Peuke szigetéig 120 stadiumnyi hajózás van s ennek a szigetnek alsó részén hidalta át Dárius perzsa király a folyót. Ez a torkolat az első (délről számítva), ha az ember a tengeren Tyras felé hajózik. A hetedik torkolati ág ehhez 300 stádium távolságban van; a szent ág után következő három ág kicsiny, a többi ezeknél nagyobb, amannál pedig kisebb.2 A folyó neve a felső részén a kataraktokig Danubius, az alsó részen pedig a torkolatig Istros. A mellékfolyókról szólva – mellőzzük azokat, melyekről Strabo is tudja, hogy nem tartoznak Pannonia vidékére – elmondja az iró, hogy Nauportushoz (Ober-Laybach) közel van a Korkoras folyó, ez a Savusba ömlik, a Savus a Dravusba, a Dravus a Noarusba Segestikenél; innen a Noarus, miután az Albion hegységből az iapodok földjén keresztül folyó Kolapissal (Kulpa) egyesült, a Danubiusba ömlik a skordiskok területén. Ezeken a folyókon a hajózás többnyire észak felé van. Említi, hogy Pamportus (Nauportus) mellett egy Illyrisből jövő folyó folyik, mely hajózható – nevét nem mondja – s a Savusba ömlik, ez pedig Segestike felé, a pannonok és tauristákhoz visz; Segestikénél a Kolapis egyesül vele, mely szintén az Alpesekről jön le.3 Ugyancsak a skordiskok földje táján más folyó ömlik a Danubiusba, a Margos vagy Bargos, mint mások nevezik, s ez egyszersmind határ a kis és nagy skordiskok között.4 Épen olyan határfolyó a balparti, a Parisos, mely a boiokat és tauriskokat különíti el a dákoktól;5 a géták földjén pedig a Marisos folyik a Danubiusba, a melyen a rómaiak a háboruhoz szükséges dolgokat szállították.

Az Istros körül az iró két nagy hegységet ismer: észak felé a Hercynia erdőséget, mely messzire terjed a folyó forrásától kelet felé, és még ezen alól egy másik nagy erdős hegységet, a Gabretát, mindkettőt a suevek lakják. A suevek földjével pedig határos a géták földje, mely eleinte, azaz nyugat felé keskeny és az Istros mellett huzódik, észak felé pedig a Hercynia erdő aljáig ér, sőt ennek egy részét is magába foglalja, utóbb azonban kiszélesedik észak felé egészen a tyragétákig. A Danubiushoz délre hozódik az alpesi hegység, mely ott kezdődik, a hol az Apennin hegység, Genua vidékén a sabatok gázlójánál, s terjed kelet felé az iapodok földjéig; legalacsonyabb része itt az Ocra hegység, melyen keresztül a rómaiak a Savus és Istros völgyeivel közlekedtek. Az alpesek alján van Segestike városa, melynél több hajózható folyó összetalálkozik; az Alpesek ugyanis az iapodokig terjednek s itt ujra tetemesen emelkednek s Albia nevet viselnek.6 Ezen hegyekkel kapcsolatban van az iapod partvidék, – Paraplus, mint az iró nevezi – mely ezer stadium hosszu. Az iapodok ugyanis az Albion hegységben laknak, mely az alpeseknek végága és igen magas, s egyik felől az Adriáig terjednek, másik felől a pannonokkal határosak; azoknak városai Metulon, Arupinoi, Monetion, Vendon; a vidék szegényes, többnyire kölessel élnek, fegyverzetük pedig kelta s náluk is szokásban van a tetoválás.7

A többi, e területen lakó népekről azt tudja Strabo, hogy a suevekkel szomszédos géták vannak itt letelepedve, a gétákkal pedig határosak a dákok, és pedig akként, hogy a géták inkább a Fekete-tenger felé terjednek, a dákok pedig Germania és az Istros forrásai felé. A dákok szomszédjai észak felé a boiok és tauriskok, a kiktől a Parisos folyó választja el; a pannonok pedig az Istroshoz délre laktak s velük kelet felé határosak a skordiskok. A pannonok egyes törzseit szintén felsorolja az iró, ezek a breukok, andizetek, ditionok, pirusták, maraeusok, daesidiatok, és más kevésbé fontos törzsek, melyek dél felé Dalmatiáig és az ardiaeusok földjéig terjednek, s hozzáteszi, hogy az Adria partvidéke a legbelső öböltől az ardiaeusok lakhelyéig és a rhisoni öbölig, a tenger és a pannonok között fekszik.8 A pannonok területét még az illyriai parttal kapcsolatban emliti, elmondva, hogy az e felett fekvő vidék egészen hegyes, hideg és havas, különösen északi része, úgy hogy ritkán van szőlő mind a magasabb, mind az alacsonyabb vidéken. Ezen hegyes vidéket lakják a pannonok dél felé a dalmátokig és az ardiaeusok is, észak felé az Istrosig, keleten pedig a skordiskokig.



Barbár tetradrachma

Az ardiaeusok felől azon értesítésünk van, hogy a Naron folyó (Narenta) körül, eleinte torkolata vidékén tanyáztak, de későbben a rómaiak által befelé szoríttattak. Lakhelyöket azon adatból lehet pontosan megállapítani, hogy a szomszéd auteriatákkal ismételve harciba keveredtek és pedig azon sós források miatt, melyek a mai Konjica táján vannak; az ardiaeusok tehát itt voltak megtelepedve, s e szerint a pannonok is legalább idáig terjedtek. De még lejjebb mehetünk a pannon határral, ha Strabo azon feljebb említett adatát vesszük tekintetbe, mely szerint a rhisoni öbölig terjedő hegység a pannonokat a tenger parttól elválasztja; ez azt jelenti, hogy a pannonok a Bocche di Cattaronál végződő hegylánczok keleti lejtőin laktak,9 lefelé a mai Herczegovina déli határáig. Kelet felé pedig, mint már szintén láttuk, a skordiskokkal voltak határosak, s miután ugyancsak Strabo mondja, hogy a Száva a skordiskoknál ömlik az Istrosba, feltehetjük, hogy körülbelől idáig, vagy majdnem idáig terjedtek a pannonok kelet felé. Ezzel egyezik körülbelől az is, a mit a ditionok és daesidiatok lakhelyéről tudunk. Egy dalmatiai római felirat ugyanis arról értesít, hogy a ditionok Salonaehoz (Spalato) 176 római mérföld távolságban vannak letelepedve;10 egy másik felirat pedig azt tanusítja, hogy a daesidiatok ugyancsak Salonaehoz 156 római mérföldnyire castellummal bírtak, melyhez Tiberius uralkodása alatt, (19–20. Krisztus után) ut is készült. Ezen utóbbi adat szerint Bosznia s Szerbia határáig, a Drina folyóhoz, Baina Bašta tájára jutunk és pedig egyenes irányban számítva az utat: az első adat még tovább vezet, majdnem a Drina torkolatához. De tudva van, hogy e hegyes vidéken az utak nagy kerülőkkel vezettek minden irányba, a mint azt a legujabb kutatások is kiderítették,11 melyek azonban annyira még nem haladtak, hogy Salonae és keleti Bosznia között közvetlen összeköttetést tudnának kimutatni; ezért az egyenes irányt rövidebbnek véve, a ditionokat Tuzla vidékén, a daesidiatokat pedig Szarajevo táján fogjuk keresni. Ekként azonban nemcsak a pannon föld keleti határát, hanem egyszersmind két pannon törzs lakhelyét is meghatároztuk. Egy harmadik törzs, a pirustáké, ezeknek szomszédságában keresendő. Már a feljebb emlitett adat szerint a pannon törzsek a mai dalmát tengerparttól befelé le a Bocche di Cattaroig laktak, s ezzel egyezik Ptolemaeus is, kinek adataiból tudják, hogy a pirustákat az észak-albaniai hegység déli lejtőin, Skodrához (Skutari) keletre a Drilon (Drin) körül kell keresni.12 A negyedik törzsre nézve csak hozzávetőleg, de mégis némi valószinüséggel állithatjuk, hogy az Una, Szanna és Verbász folyók völgyeit bírták a köztük fekvő hegységekkel együtt, lefelé egészen a Narenta folyó tájáig.13 A pannon törzsek közül a breukokat és andizeteket most már biztosan észak felé kereshetjük, és pedig, ha csak Strabora támaszkodunk, az Istros mellett, mert szerinte a pannonok idáig terjednek, tehát a mai Horvátországban és Szlavóniában, valamint a dunántúli vidéken. Kevésbé biztos adataink vannak az andizetekre nézve, kiket Plinius „Andizetes”-nek, Ptolemaeus pedig „Andiantes”-nak nevez. Meglehet, de talán valószinü, hogy a három név egy néptörzsre vonatkozik, s ha ezt feltesszük, akkor hozzávetőleg akként határozhatjuk meg lakhelyüket, hogy a mai Varasd-Topliczához keletre, a Dráva mellett, azaz ahhoz délre tanyáztak,14 habár Ptolemaeus szerint a breukokhoz északra tartózkodtak.

Az eddig megemlített pannon törzsek – hogy az egészet összefoglaljuk – körülbelől a mai Boszniában és Herczegovinában voltak megtelepedve. E két tartomány határán túl esik dél felé a pirusták törzse, a későbbi Dalmatia területére, észak felé pedig az andizetek a mai Horvátországba talán a Dráváig, de tovább semmi esetre sem; Horvátország keleti része s Szlavónia már nem tartozhatott a pannonok területéhez.

Mielőtt az Istros balpartján lakó törzsekről szólnánk, a pannonokkal határos iapodokról és földjükről: a magyar-horvát tengermellékről is meg kell emlékeznünk. Itt lakott, az iró szerint, az Albion hegység, a Kis- és Nagy-Kapella mind keleti, mind nyugati lejtőjén az iapodok törzse és pedig 25 mérföld hosszu partvidéken, azaz lefelé körülbelől Zara Vecchiaig. Keleti határukat körülbelől az Una folyó képezte, melyen túl már a Kis- és Nagy-Kapella kiágazásai emelkednek. Az ekként körülirt terület teljesen hegyvidék.

Az Istros balpartján lakó törzsek között első sorban a dákokat említjük és szomszédjaikat a getákat. Az iró szavaiból azonban alig lehet a hét nép közötti határt megállapítani, mert ő csak annyit mond, hogy a géták inkább kelet felé, a dákok nyugat felé vannak megtelepedve. Annyi bizonyos, hogy a Tisza vidéke, illetőleg a Maros a géták területéhez tartozott s e szerint a géták a Duna és Tisza közének legalább keleti részét bírták, s az sem valószinütlen, hogy a Duna balpartja jó messzire, talán a folyó nagy kanyarulatáig, Vácz és Esztergom vidékéig, a dákoké volt. Ezt következtethetni az iró azon szavaiból, hogy a dákok az Istros forrásai felé terjedtek, e forrásvidéket pedig sokkal közelebbnek képzelte a trieszti öbölhöz, mint a hogyan az valósággal van. Ezzel egyezik azon körülmény is, hogy a iazygok vagy sarmaták abban az időben még nem foglalták el a Duna-Tisza közét, tehát ez még a dákok birtokában volt, mert más népet nem ismerünk ezen a vidéken; de még az sincsen kizárva, hogy a dákok hatalma a dunántúli vidékre is kiterjedt, habár a nép zöme nem lakott ottan; az iró ugyanis azt mondja, hogy az alpesek keleti végén – melyet ő egészen pontosan megkülömböztet a délkeleti végágaktól, Ocra és Altiontól – lakó boiok és tauriskokkal a dákok háborut folytattak, a miből kitünik, hogy az iró felfogása szerint a két hadakozó fél egymással határos volt, habár, mint feljebb láttuk, abban téved, hogy az ismeretlen Parisos folyót tartja határnak. Ha a dákok a dunántúli vidékre is ki tudták terjeszteni hatalmukat, akkor igen nagy annak valószinüsége, hogy a folyó balpartját is bírták.


Barbár ezüstpénz

E felfogás azzal is egyezik, a mit már feljebb a géták lakhelyére nézve mondtunk, hogy ezek t. i. a mai Temes, Torontál és Bács megyék déli részeiben laktak, de kevésbé van összhangzásban azzal, a mit Strabo külömben a gétákról állít, nevezetesen, hogy ezek a suevekkel határosak; ha ugyanis a dákok a Duna balpartját bírták, úgy a mint azt most vázoltuk, akkor ezen a területen a géták a suevekkel nem érintkeztek, de még kevésbé akkor, ha a dákok kelet felé az erdélyi felföldig terjedtek; ezen esetben a géták és suevek közé szorultak s a két nép, úgy látszik, nem volt egymással határos, legalább nem úgy, amint azt Strabo gondolta, a Duna vidékén. Csak egy mód van ezen nehézség eltávolítására, ha ugyanis feltesszük, hogy a geták az alsó Dunától észak és észak-nyugat felé annyira terjedtek, hogy a dákok felett érintkeztek a suevekkel, illetőleg a quadokkal, kik az író felfogása szerint még a hercyniai erdőben laknak.

Ennyit találunk Strabo művében hazánk földrajzára vonatkozólag. Arra a kérdésre, hogy az ő korában nem tudtak-e mégis többet a rómaiak hazánk egyik-másik vidékéről, azon történetirók felelhetnek, kik az itt viselt háboruk történetével foglalkoznak. Ezek között első sorban említendő Velleius Paterculus, ki személyesen részt vett a pannoniai és dalmatiai háborúkban, sőt még ki is lett tüntetve Tiberius, a későbbi császár, által. Bárha műve földrajzi, de még történeti tekintetben is alig érdemel figyelmet, egy dolgot mégis megtudunk tőle, hogy t. i. Carnuntum, hol a római sereg a nagy markomann háborúra összegyült, s mely későbben Pannoniához tartozott, még az iró idejében a noricumi királysághoz számíttatott. Ebből kitetszik, hogy a Carnuntumhoz keletre eső terület egy része, tehát a dunántúli vidéknek nyugoti széle szintén Noricumhoz tartozhatott.

Ezen, Augustussal egykoru iró mellett, a későbbiek közül kettő foglalkozik különösen ama háborúkkal, melyek a pannonok és szomszédjaik ellen ama fejedelem idejében folytak; az első Dio Cassius, Pannonfa volt helytartója (155–220 körül Krisztus után élt), ki terjedelmes római történetében kiváló figyelmet fordított a hadi eseményekre s Augustus korára nézve jó és megbízható forrásokból, rövid, nem mindig világos kivonatokat közölt. Dionak fiatalabb kortársa, Appianus, római története egyes részeiben nem járt ugyan el kellő kritikával, de épen a bennünket leginkább érdeklő 23. könyvben, melynek Illyrika a czime, sokkal bővebb kivonatban közli az Illyricumra vonatkozó adatokat, mint Dio Cassius, s miután műve említett szakaszában bizonyosan Augustus emlékiratait használta fel, épen azért hazánk ókori földrajzára nézve inkább az ő műve mérvadó. Még egy iróról kell megemlékeznünk, ki Augustusnak nemcsak kortársa, hanem hatalmának egyik főtámasza is volt, de mindazonáltal a legszorosabb földrajzi kutatással foglalkozott: ez M. Vipsanius Agrippa. Ennek ide vonatkozó műve a Ghorographia, melyet leginkább Plinius és Strabo idéz és ezáltal legalább egynehány töredéket mentett meg az enyészettől. Ezen mű alapjául szolgáltak azon pontos mérések, melyeket Agrippa, vagy bizonytalan hagyomány szerint Augustus maga eszközöltetett, folytatván az egész földnek Caesar által megkezdett felmérését15 s így természetesen Pannonia is fel lett volna mérve. Az ezen térképhez való magyarázat (Commentarii) szerint Illyricumnak szélessége, a hol legnagyobb, 325 római mértföld, hossza az Arsia folyótól a Drinius folyóig 530, a Driniustói az akrokerauni hegyfokig 175 római mértföld; az egész italiai öböl és Illyricum területe 17,000 római mértföld. Hogy ezen méretekben az akkori Pannonia is benfoglaltatik, az bizonyos, mert azon időben, de még későbben is, Illyricum alatt Dalmatiát és Pannoniát értették.

Agrippa művét kiegészítette és kibővítette Plinius, ki a rendelkezésére álló művek nagy számát felhasználva, földrajzi munkát is készített, melyben hazánk területéről több fontos adatot közöl. Pannonia az ő korában már a Száván túl egészen a Dunáig terjedt s igy ő már a dunántúli vidéket is ismerhette. A Duna forrásairól is jobban volt, tájékozva, mint elődjei; tudja, hogy az Abnoba hegység, a mai Schwarzwald, a folyó forrásvidéke, s ő egyszersmind az első, a ki ezen hegységet ismeri. A folyó irányáról ugyan nem szól, de azt ki lehet magyarázni szavaiból, hogy általában nyugotinak tartja, tehát nem tud arról, hogy déli, illetőleg északi irányt is követ; de annál határozottabb a folyó hosszasága tekintetében; azt ugyan nem mondja pontosan, hogy hány mérföld hosszu a folyó, de mégis annyit olvasunk róla, hogy ezer mérföldnyi utat tesz és számtalan törzs területén folyik keresztül; ezzel Strabo ellen is polemizál, a ki, mint láttuk, a folyó forrásait csak 1000 stadium, 124 római mérföld távolságban keresi a triesti öböltől. A mellékfolyókat is sokkal részletesebben ismeri, mert ezeknek számát 60-ra teszi, a mi szintén határozott haladás azon kevés mellékfolyóhoz képest, melyeket Strabo ismer. Ugyanazt mondhatni a folyó torkolati vidékére nézve. Strabo hét ágat ismer, Plinius hatot, s ezenfelől azt is tudja, hogy a Peuke torkolat körül két tó vagy mocsár van. A mellékfolyók közül megnevezi a gyorsan folyó Drávát és a lassu Szávát, s egyszersmind megjegyzi, hogy melyik hol ered, s hogy a kettő között 120 római mértföld a köz, a mi körülbelül 80 km.-nek felel meg, valamint a valóságnak is, de csak Barcs és Gradiska táján, mert feljebb nagyobb és lejjebb kisebb a két folyó közötti távolság. Ismeri a Száva mellékfolyói között a Colapist és tudja, hogy Sisciánál egyesül azzal a Bacuntius (Bosut), a mely mellett Sirmium városa fekszik, a mi azonban nem felel meg a valóságnak, mert a mai Mitrovica 9 km., tehát 6 római mérföldnyire van a Bosut torkolatához. Nem egészen helyes a másik állítása sem, hogy a Száva torkolata, illetőleg Taurunum (Zimony) 45 római mérföldnyire van Sirmiumhoz; a távolság egyenes irányban 48 római mérföld. Továbbá ismeri az iró a Valdasust (Boszna) és az Vrpanust (Verbász). Egy szigetet is említ, a Metabarrist, melyről határozottan nem tudhatjuk, hogy melyik, valószinüleg azon területet kell ez alatt érteni, mely a Száva és Bosut között fekszik; ez ugyan a mai felfogás szerint nem sziget, hanem csak folyóköz, de a régiek az ilyent is szigetnek nevezték. A balparti folyók között megnevezi a Marust, mely a mai Morvának felel meg és a Duriát, mely ugy látszik vagy azonos a Marussal, vagy esetleg az iró nem tudta határozottan, hogy melyik képezte a határt a suebek vagy svévek és dákok között; lejjebb pedig ismeri a Pathissus folyót, mely a dákok és iazygok között képezi a határt s mely minden valószinüséggel a Tiszának felel meg.

A folyókon kívül Plinius a Peiso tavat is ismeri, melyről azt mondja, hogy a noricusokkal áll összefüggésben, ép ugy mint a boiok pusztasága, vagy talán a mi felfogásunk szerint kifejezve e dolgot, a Peiso tava a boiok pusztaságában van. E szerint más nem lehet, mint a Fertő tava, mert ez még elég közel van Noricumhoz, holott a Balaton vidéke Noricumhoz annyira távol esik, hogy sem a boiok pusztasága, sem pedig a vele összefüggő Peiso fel nem tételezhető akkora távolságban Noricumhoz. Döntő azonban a kérdésben Pliniusnak azon megjegyzése, hogy habár a boiok pusztasága van is itt, mindazonáltal már városok is épültek e vidéken, és pedig Sabaria (Szombathely) és Scarabantia (Sopron).

Az e folyókkal összefüggő hegységről is sokkal tisztább fogalma van Pliniusnak, mint Strabonak. Ismeri az Alpesek nyugoti lejtőit, melyek szerinte déli irányban ereszkednek le olyan formán, hogy déli lejtői a tulajdonképeni Illyricumhoz, azaz Dalmatiához tartoznak, északi lejtői pedig Pannoniához; megnevezi a Mons Claudiust, mely okvetlenül a Dráva és Száva között keresendő, miután a skordiskok a Szávához északra és torkolata körül laknak, s így az a Mons Claudius nemcsak a Fruska-Gora hegység, mert ezen tauriskok nem laktak, hanem a horvátországi hegyek általában, a melyek a Pannoniával határos Noricumba is áthuzódtak. A felső-magyarországi hegységeket Plinius a Hercynia erdőhez számitja, de ismeri az alattuk elterjedő síkságot, mint az iazygok lakhelyét.

A megtelepedett törzsek közül Plinius sokkal többet ismer, mint Strabo, de nem határozza meg pontosan ezeknek lakhelyét, csak egy részéről mondja, hogy a Dráva, illetőleg a Száva mentén laktak. Az általa megnevezett törzsek között kettőt, már Strabonál találtunk, az andizeteket és a breukokat, s mindkettőről kimutattuk, hogy a régi Pannonia északi részében, a Száva körül, illetőleg a Száva és Dráva között voltak megtelepedve. A többire nézve most kisértjük meg a lakhely megállapitását. Az iasokról tudjuk, hogy a mai Varasd-Toplicza táján tanyáztak, mert ennek forrásai egy római feliratban16 Aquae Jasae-nek neveztetnek; a colapianusokról pedig könnyü megállapitani, hogy a Colapis körül tartózkodtak; de már a serretek és serapillokról bizonyosan azt sem tudhatjuk még, ha vajjon pannoniai törzsek-e, vagy a szomszéd Noricumhoz tartoztak; de mégis azt vagyunk kénytelenek állitani, hogy Pannoniához tartoztak, mivel az iró azokat a főtörzsekhez – populorum capita – számítja, ez pedig azt mutatja, hogy a pannoniai elsőrangu civitások közé sorozandók. Lakhelyöket csak általánosságban határozhatjuk meg; mivel az iasok előtt vannak megnevezve, fel kell tennünk, hogy azok felett, a Dráva vidékén laktak, körülbelől Pettautól Varasdig. A többi kisebb törzsekről most még egyáltalában nem szólunk, hanem lejjebb, a mikor azokat illetőleg más földrajzi forrásból bővebb adatokat meríthetünk.

A Duna jobbpartjára nézve már azon nagy változásról tanuskodik Plinius, melyet az iazygok betelepedése idézett elő; ezek ugyanis a dákokat elűzték lakhelyükről és a hegyes vidékre szoritották, a határ a két nép törzs között a feljebb említett Pathissus folyó. Ez azzal egyezik, a mit feljebb Strabo adatai alapján a dákokról állitottunk; hogy azok a Duna és Tisza között laktak; ezen a síkságon találjuk most már az iazygokat, a dákokat, a Tiszán túl, a kikkel Plinius a velök egybeolvadt gétákat azonositja, úgy hogy ezen túl politikailag csak egy népet képeznek. Nehezen magyarázható az iró szavaiból, hogy meddig terjedtek észak-nyugat felé a dákok; szerinte ugyanis Carnuntumig (Petronell) és az itteni germaniai határig laktak a dákok és az iazygok, ez utóbbiak a síkságon, amazok a hegységen egészen a Morváig; másrészt pedig azt állítja Plinius, hogy az iazygok a dákokat a Pathissuson túl űzték, úgy hogy ez a határfolyó. Ezen szavakból csak azt lehet kimagyarázni, hogy a dákok nemcsak a Tiszán túl és az erdélyi felföldön, hanem a Duna balparti vidékén, Nógrád, Esztergom, Hont megyék déli részeiben is laktak. Ez azonban nem felel meg a valóságnak. Hazánk e részén Vannius királysága terjedt ki, melyhez a Plinius által meg sem nevezett quadok is tartoztak s az iró kortársa, Tacitus, szintén e vidékre helyezi el a quadokat. Tévedett tehát Plinius, midőn azt állitotta, hogy a dákok és suevek közötti határt, a Morva folyó képezi.

Plinius után röviden Tacitussal is kell foglalkoznunk, ki nemcsak két nagyobb történeti művében közöl több fontos adatot az észak-nyugati vidéken mutatkozott történeti eseményekről, hanem ezen kívül Germaniá-jában épen föld- és néprajzi szempontból foglalkozik ama területtel, mely mint tudva van, akkor is még Germaniához számittatott. Az iró ugyanis nyugotról, illetőleg észak-nyugotról indulva sorolja fel a germán törzseket, és miután a hermundurokat ismertette, kik az Elba folyó körül laktak, megnevezi szomszédjaikat, a varistokat, markomannokat és quadokat; a markomannok, ugymond, a boiok elűzetésével nyertek magoknak lakhelyet s ez a vidék mintegy Germania eleje, a mennyiben a Danuvius határolja.17 A markomannok háta mögött vannak a marsignok, cotinok, osok, burok, a kik közül a marsignok és burok nyelvök és szokásaik szerint suevek, a cotinok nyelve gallus és az osoké pannon, s e két törzs adózik is részben a sarmatáknak, részben a quadoknak, a mi a cotinokra nézve annál szégyenletesebb, mivel náluk vasbányák vannak. A most nevezett törzsek csak kis részben laknak síkságon, legnagyobb részök erdős hegységeken és magas hegyeken vannak megtelepedve. Sueviát ugyanis elválasztja és elkülöniti egy szakadatlan hegygerincz, melyen túl sok néptörzs lakik. Más irányban, délkelet felé szintén hegység választja el Germaniát a dákoktól és sarmatáktól. Az osokról pedig még külön megjegyzi, hogy a Pannoniában lakó eraviskokkal ugyanazon nyelvet beszélik s hogy ugyanazon szokásaik és intézményeik vannak, úgy hogy nem tudja eldönteni, vajjon az osok jöttek-e Pannoniába vagy az eraviskok Pannoniából Germaniába.

Látni való, hogy Tacitus Felső-Magyarországról s a vele határos területről rövid, de határozott adatokat közöl, melyeknek kellő értékesítése ama vidékre fontos felvilágosítással szolgálhat. Annyit tudunk bizonyosan, hogy a Danubius képezte e népek déli határát, de egyebet semmit; igaz, hogy az iró magas hegygerinczről beszél, mely Suéviát kétfelé hasítja, és ha biztosan tudnók, hogy miféle hegygerinczet ért alatta az író, akkor talán könnyebben tudnánk szavain eligazodni. Legegyszerübbnek látszik, ha a Kárpátokat értjük ama hegygerincek alatt, s nincs arra ok, hogy miért magyarázzák legujabban a Sudetekre és az u. n. Óriáshegységre. Okvetlenül a Kárpátokra is kell vonatkoztatni az iró szavait, mert maga azt mondja, hogy az e vidéken lakó osok és cotinok részben a quadoknak, kikről biztosan tudjuk, hogy a Kárpátokon innen laktak és részben a sarmatáknak adóznak, már pedig a sarmaták a Kárpátokon túl lakó népre nem róhattak adót. Legalább annyit kell határozottan állítanunk, hogy a most nevezett két néptörzs a Kárpátokon és pedig déli lejtőin laktak és hogy a burok is erre voltak megtelepedve, azt abból tudjuk meg, hogy Marcus Aurelius a burok ellen is viselt háborut, pedig azt csak nem fogja senki sem állítani, hogy a császár a Kárpátokon túl ment. Ezekre támaszkodva azt állíthatjuk, hogy a burok is a Kárpátokon innen tanyáztak és hogy a marsignok is itt tartózkodtak valahol, mint azoknak szomszédjai, az szintén nagyon valószinü. Arra is talán vállalkozhatunk, hogy pontosan megjelölhetjük ezeknek lakóhelyét és pedig azon az alapon, hogy az iró azon sorrendben sorolja fel őket, a mint a quadok és markomannok után egymás után következtek, s ezt annál is inkább feltehetjük, mivel Tacitus, a mint azt ujabban kimutatták, nem önállóan dolgozott, hanem elődjei műveit használta fel, s mint már Herodotosnál, Pliniusnál is láttuk és későbben is még lesz alkalmunk kimutatni, a néptörzseket a geographusok azon sorrendben szokták megnevezni, a mint egymás után laknak. Igy tehát Tacitus szerint is a markomannok és quadok után következtek kelet felé a marsignok, azután a cotinok, ezekre az osok s ezekhez csatlakoztak, mint legkeletiebbek, a burok.


Barbár tetradrachma.
Mind a négy érem rajza a Magyar Nemzeti Múzeum példányairól

Ennyit tudunk meg a Germaniából; de ezen, adatok, mint feljebb említettük, régebbi iróktól vannak merítve s azért régebbi időre, talán az első század közepére vonatkoznak. Mindazonáltal nincsen kétség az iránt, hogy még a második század elején Felső-Magyarországon ugyanazon néprajzi viszonyok állottak fenn, melyeket a Germania feltételez s így Tacitus földrajzi tekintetben Pliniussal együtt vagy közvetlenül utána említendő.


Dacia térképe Ptolemaeus szerint.
Az Athos-hegyi kéziratnak párisi kiadása nyomán.
(LXXVIII. és LXXIX. tábla.)


  1. Geographica VII. 1. 5.[VISSZA]
  2. U. o. VII. 3. 15.[VISSZA]
  3. Str. VII. 5. 2.[VISSZA]
  4. STR. VII. 5. 12.[VISSZA]
  5. Str. 5. 2.[VISSZA]
  6. Str. VII. 5. 2.[VISSZA]
  7. Str. VII. 5. 4.[VISSZA]
  8. Str. VII. 5. 3.[VISSZA]
  9. A hegylánczok neveit egyenként l. Egyet. Phil. Közlöny, 1881. 462.[VISSZA]
  10. C. I. L. III. 3198.[VISSZA]
  11. L. Ballif, Römische Strassen in Bosnien u. der Herzegovina.[VISSZA]
  12. Egyet. Phil. K. i. h. 463.[VISSZA]
  13. U. o. 465.[VISSZA]
  14. Plin. III. 25.[VISSZA]
  15. L. Cosmographia Julii Caesaris. Geographi Latini minores, kiad. Riese, 1887. 21.[VISSZA]
  16. C. I. L. III. 4121.[VISSZA]
  17. Tac. Germ. 42.[VISSZA]