SZILÁGYI: A MAGYAR NEMZET TÖRTÉNETE

I. FEJEZET.
A római foglalás.

Octavianus hadjárata a fellázadt iapodok ellen. Siscia meghódítása. Illyricum. Tiberius küldetése Pannoniába. Illyricum császári provincia. A dalmaták újabb lázadása Kr. e. 9-ben. Pannonia kiterjedése. Maroboduus. A nagy pannon-dalmata felkelés Kr. u. 6-ban. Augustus Germanicust küldi Tiberius mellé. A pannonok meghódolása. A dalmaták folytatják az ellentállást. Leigázásuk. Illyricum ketté osztatik. A pannoniai csapatok száma Augustus halálakor. Maroboduus bukása. Catualda. Claudius intézkedései a határvidékek biztosítása érdekében. Carnuntum legióállomás lesz. Domitianus svév-sarmata háborúja. Nerva. Traianus a Dunánál. Az egész Dunántúl megszállása. A dák hatalom Boerebistes idejében. Cotiso. M. Crassus hadjárata. Decebalus. Domitianus dák háborúja. Traianus dák háborúinak oka. A római sereg két vonalon nyomul Daciába. Decebalus követsége. A tapaei ütközet. Decebalus kegyelemért könyörög. A béke föltételei. A dunai hid. Decebalus megszegi a békét. A hadüzenet. Decebalus kétségbeesett védekezése. Öngyilkossága. Dacia császári tartomány. Traianus oszlopa és foruma. Pannonia ketté osztása

Kezdőbetü aquincumi oltárkőről vett motivummal.
Rajzolta Cserna Károly

MÁR CAESARNAK az volt a terve, hogy Daciát meghódítsa.¹ De nemcsak hogy e szándékát meg nem valósíthatta, hanem midőn 44-ben elvérzett, Illyricum tengerparti része is alig volt a rómaiak hatalmában. 48-ban megverték a dalmaták Caesarnak egy hadosztályát, melyet a liburnok kérésére ellenök küldött, a polgárháború kitörése előtt pedig Gabiniusnak 15 cohorsát semmisítették meg. Az igaz, hogy a midőn a polgárháború befejezése után Caesar rögtön a dákok ellen akart indulni, készek voltak meghódolni, sőt adót fizetni. Caesar Vatiniust küldé három legióval és nagyszámu lovassággal, hogy az országot megszállja. Alig hogy azonban az illyrek Caesar meggyilkoltatásáról értesültek, megtagadták az engedelmességet, s midőn Vatinius erőszakhoz nyult, 5 cohorsát Baebius vezérlete alatt leölték. Vatinius seregének maradékával Epidamnusba vonult vissza.

A brundusiumi egyezség értelmében 40-ben Octavianus kapta Illyricumot, Antonius Makedóniát. Octavianusra várt tehát a feladat, hogy nemcsak rendet teremtsen Illyricumban, hanem hogy örökbe fogadó atyja terveit, politikáját is megvalósítsa. A dalmaták mindjobban szorongatták a kikötővárosokat, sőt Salonát elfoglalták. Égető szükség volt a beavatkozásra. Octavianus mégsem tehetett egyelőre semmit. Azokat a csapatokat is, melyeket a misenumi szerződés megkötése után (39) azonnal Illyricumba küldött, kénytelen volt már a következő évben Italiába visszahívni. Csak a siciliai rabszolgalázadás leveretése után, 35-ben, láthatott erélyesen hozzá a háborúhoz. Szándéka volt ugyan előbb még Afrikában is a rendet helyreállítani, de az iapodok fellázadása visszatérésre birta. E néptörzsek ugyanis nemcsak arra használták fel távollétét, hogy az adót megtagadták, hanem még Itáliába is betörtek és raboltak. A legtöbb nehézséggel járt az iapodok megfékezése. Mig a többi néptörzseket egyes alvezérek győzték le, ezek ellen Octavianus személyesen indult. Hadjáratáról Caesar példájára kommentárokat írt, melyeknek kivonatát megőrizte számunkra Appianus,² ki maga is részt vett a harczokban. Octavianus szárazföldön vezette seregét, még pedig minden valószinűség szerint Aquileiából Nauportuson át. Az iapodok az Albia-hegy (Kis- és Nagy-Kapella) két oldalán laktak. A hegyen innen, vagyis a tengerpart felé lakókkal könnyen végzett. A moentinek és a vendeatok megjelenésekor azonnal meghódoltak. Az arupinok ellenben, az iapodok közt a legszámosabb és legharcziasabb néptörzs, falvaikról a városba költöztek, Octavianus közeledére pedig az erdőkbe vonultak vissza. Octavianus elfoglalta városukat, Arupiumot (a mai Ottochac közelében feküdt), de nem gyujtotta fel, azon reményben, hogy megadják magukat. Miután ez tényleg megtörtént, ismét visszaköltözhettek oda.

Annyival nagyobb ellentállást fejtettek ki a hegyen túl lakók. Maga az út járhatatlan erdőségeken át, meredek hegyoldalakon vezetett. Az ellenség még jobban megnehezítette az által, hogy a fákat ledöntötte. Midőn Octavianus ezen nehézségek daczára felhatolt, az iapodok elmenekültek s lesbe álltak. Octavianust megmentette elővigyázata. Mihelyt reá törtek, a hegyek ormára előre küldött csapata hátulról megtámadta s levágta őket. A megmaradottak az erdők sűrűjébe vonultak s Terponos városukat, mely Ogulin táján lehetett, cserben hagyták. Octavianus ezt se gyújtatta fel, mert remélte, hogy a nép meghódol. Tényleg úgy is történt.

Octavianus most az iapodok fővárosa, Metulum ellen vonult, mely város az újabb felfogás szerint Möttling helyén, nem messze Károlyvárostól feküdt. Appiánus szerint két, keskeny völgytorok által elválasztott dombon emelkedett. Háromezer emberből álló őrsége minden fáradság nélkül verte vissza a rómaiakat. A sánczot, melynek épitésébe ezek belefogtak éjjel-nappal támadta. Végre azonban Metulum várfala is kezdett inogni, úgy hogy egy második, belső falat kellett épiteni. A rómaiak elfoglalták a külsőt s felgyújtották. Az uj fal ellen aztán két sánczot emeltek s négy hidat vertek a falig. Octavianus egyúttal egy csapatot a város tulsó részére küldött, hogy a metulumiak védőképességét megossza. Ő maga egy magas toronyból nézte seregének előnyomulását. De amint a két első, s nemsokára a harmadik hid is az ellenség támadása következtében összedőlt, oly félelem szállotta meg a rómaiakat, hogy a negyedikre nem mertek lépni.

Hiába szállt le Octavianus a toronyról s buzdította katonáit. Nem maradt egyéb hátra, mint hogy maga paizsot ragadjon s kevesed magával a hidra rohanjon. A szégyen aztán nyomába kergette a sereg zömét. Ennek következtében azonban akkora lett a kid terhe, hogy összeroskadt. Maga Octavianus is lezuhant s jobb lábán s mindkét karján megsérült. Mindazonáltal talpra állott, a hadvezéri jelvénynyel kezében fölszállott a toronyra, hogy megmutassa, hogy él. S hogy az ellenség se higyje, hogy visszavonulása vereséget jelent, új hidak épitését rendelte el.

Rómaiak és kelták harcza.
Római sarcophagon a capitoliumi múzeumban

Ez a merész, nem várt fellépés annyira megdöbbentette a metulumiakat, hogy másnap követeket küldöttek Octavianushoz s ötven túszt ajánlottak fel, egyúttal készeknek nyilatkoztak, hogy a magasabban fekvő dombra római őrséget fogadnak el. De a felvonuló őrség láttára ujra felébredt bennök az elkeseredés. A nőket és gyermekeket a község házába zárták s meghagyták az elébe állitott őröknek, hogy szükség esetén gyújtsák fel. Majd a legelkeseredettebb támadást intézték a rómaiak ellen. Ezeknek könnyű dolguk volt, mert a magasról verték vissza a támadást. A község háza lángba borult, sok nő gyermekét s önmagát ölte meg. Mások karjukon még élő csecsemőikkel a tűzbe ugrottak. Metulum egész fegyverfogható ifjusága elpusztult. Maga a város a tűz martalékává lett, úgy hogy nyoma sem maradt.

Metulum elestének hirére a többi megrémült iapodok is önként meghódoltak. Appianus szerint ekkor került volna először az iapodoknak az Alpeseken túl fekvő földje római uralom alá.

A római fegyvereken ejtett sérelem ezzel megtoroltatott volna. Illyricum a réginél nagyobb kiterjedésben ismét a rómaiak kezében volt. Octavianus nyugodtan visszatérhetett volna Italiába. Még sem tette. Tovább haladt keletnek a pannonok területére, hogy Segestát, az egyetlen erődített várost bevegye. Dio szerint e lépésre nem lehetett oka, mert a pannonok nem bántották.³ Ha mégis megtette, csak az a szándék vezérelhette, hogy katonái a harczi élettől el ne szokjanak s őket idegen földön élelmeztethesse.

Annyi igaz, hogy mig a döntés órája közte s Antonius között nem ütött, hadseregét nem ereszthette szélnek s arról is gondoskodni tartozott, ahogy a fegyelem meg ne lazuljon benne.

Octavianusnak azonban kétségkivül más, fontosabb okai is voltak e hadjáratra. Appianusból tudjuk, hogy a rómaiak előbb már kétszer behatoltak a segestaiak területére, a nélkül, hogy kézzelfogható eredményt értek volna el. A Száva vidéke nem lehetett tehát érdek nélkül reájuk, és pedig kettős okból. A legrövidebb szárazföldi út, mely a Balkánfélszigetet Italiával összeköti, a Száva mentén vezetett. Az Aquileiából, Nauportusból (Ober-Laibach) jövő római kereskedők erre szállitották portékáikat.⁴ Igen természetes, hogy, míg e vidék a barbárok kezében van, folytonos támadásoknak, kifosztásoknak voltak kitéve. A rómaiak nem tűrhették ezt az állapotot.

De talán még fontosabb lehetett a másik ok Octavianus szemében. A dákok ellen csak úgy remélhetett sikeresen hadakozni, ha Segesta a kezében van, a honnan seregét eleséggel elláthatja. Midőn a segestaiak kérdezték megjelenésekor a város előtt, hogy mit akar, válasza a következő volt: „Római őrséget tartoznak elfogadni, száz túszt kiállitani, hogy városuk biztos készlet tára legyen a dákokkal szemben.”⁵

A pannonok az iapodok szomszédai voltak, területük a Száván túl terjedt a dardanokig, azaz magában foglalta Bosznia északi és keleti részét is. Appianus erdősnek, Dio terméketlennek írja le, melyen a lakosok a legnyomorultabban tengetik életüket. Városaik nem voltak, hanem szétszórtan falvakban laktak. A fegyverfoghatók száma körülbelül százezerre rúgott. Hiányozván azonban közös vezérük, nem mertek nyiltan szembe szállani Octavianus katonáival.

Az erdőkbe vonultak vissza, úgy hogy Octavianus néptelen falvakon haladt keresztül. Azt remélve, hogy önként meghódolnak, kezdetben nem bántotta házaikat, de midőn látta, hogy nem mutatkoznak, gyújtogatott, fosztogatott jobbra-balra. Nyolcz napi járás után jutott el végre Segestáig.

Ez a város, melynek később a rómaiak Siscia nevet adtak (a mai Sziszek) a Száva és a Kulpa összefolyásánál feküdt. Egyrészt a Száva, másrészt a Kulpa védte. Azonkivül erős falai voltak.

Octavianus előbb megkisérlette békés meghódolásra birni a lakosokat. A tekintélyesebb polgárok késznek nyilatkoztak, hogy a kivánt túszokat kiszolgáltatják. A római megszálló csapatok láttára azonban a tömeg fellázadt, úgy hogy a rómaiak zárt kapukra találtak. Bizva a vár erősségében, a segestaiak el voltak határozva a végső ellentállásra. Octavianus a szomszédos szövetségesektől kért hajókat, melyeket a Dunából a Száván felhozatott s megkezdte a támadást szárazon és vizen. A folyón át hidat veretett s minden oldalon sánczokat és árkokat készíttetett. Az ellenség mindent megkisérlett, hogy ezen védőműveket hatalmába keritse. Látva, hogy nem boldogul s egyetlen fatörzsből készült csónakaival még kevésbé érhet czélt, minden reményét a többi pannonok segitségébe helyezte. Ezek részéről jött is egy felmentő sereg. Octavianus azonban lesbe csalta. Egy része a csatatéren maradt, a másik része megfutott.

Segesta most már többé nem védhette magát, az ostrom harminczadik napján Octavianus kezébe került. Példáját követte egész Pannonia.⁶

Octavianus tisztelni tudta a segestaiak bátorságát s megkegyelmezett nekik. A várost nem dúlatta fel, hanem ketté osztotta s miután egyik felét fallal megerősítette, abban Fufius Geminus vezérlete alatt 25 cohors katonaságot helyezett el. Nem valószinű, hogy ekkora nagy számu katonaság – 2 1/2 legió – egyetlen helyen összpontosittatott volna. A régi irók ugyani nem tudnak róla semmit, azonban több mint bizonyos, hogy ugyanakkor Sirmiumot is (a mai Mitrovicz vagy Száva-Szent-Demeter helyén) római csapatok szállották meg, szóval az egész Száva vonala római fenhatóság alá került. Egyelőre azonban még nem nyert külön provincialis szervezetet, hanem Illyricumhoz csatoltatott.

Octavianus visszatérve Rómába, egyelőre nem fogadta el a diadalmenetet. Tényleg korai is lett volna. Alig hogy a tél beköszöntött, híre jött, hogy a segestaiak fellázadtak s a megszálló csapatokat leölték. Octavianus ismét maga indult meg ellenök. A hír ugyan túlzott volt; annyi mégis igaz volt, hogy a segestaiak váratlanul körülzárták az őrséget s abból sokan életüket vesztették. Geminusnak azonban már másnap sikerült a lázadókat megfékezni.⁷

Octavianusnak tehát nem maradt semmi dolga, ezért az illyrek földjére ment át s ezekkel igyekezett végezni. Ujra megsebesülvén, kénytelen volt Rómába visszatérni s Statilius Taurust hagyta vissza maga után, ki aztán Illyricum meghóditását befejezte. Ugyanezen időben (Kr. e. 34.) M. Valerius Messala Corvinus Italiát más oldalról biztositotta, legyőzvén a Dora Baltea völgyében lakó salassokat.⁸

A viszony Octavianus s Antonius között akkor már annyira feszült volt, hogy Octavianus egyelőre nem gondolhatott a dák hadjáratra. Cotiso dák király mindkettőnek felajánlotta segitségét, de csak Antonius fogadta el. A dákok a bastarnákkal szövetkezve egészen Makedoniáig törtek. Octavianus ezt nem hagyhatta boszulatlanul, midőn az actiumi győzelem (Kr. e. 31.) kezébe juttatta a hatalmat. A hadjárat vezetésével megbizta Marcus Crassust, ki aztán oly szerencsésen harczolt, hogy Moesia, azaz Thrakiától a Dunáig terjedő terület római fenhatóság alá került. A dákoktól nem kellett félni, a belső egyenetlenségek eléggé megtörték erejüket.

Miután igy a nyugalom helyreállott, 28-ban megülte Octavianus a diadalmenetet Egyptom s ezzel kapcsolatban a pannonok, dalmaták, iapodok s ezek szomszédai felett.⁹

Úgy látszik, Octavianus a szerzett határokat északkelet felé nem szándékozott átlépni. A provinciák felosztásánál Illyricumot és Makedoniát a senatus kapta, természetesen a nélkül, hogy e két tartományból egyúttal a katonaságot is eltávolitották volna. Ha azonban Octavianus azt remélte, hogy a béke állandó lesz e vidéken, csalódnia kellett. Mintegy másfél évtizedig tényleg megvolt a nyugalom, de már K. e. 16-ban ujabb hadjáratok szüksége állott elő. Az Alpesek néptörzsei még mindig be-betörtek Itáliába s az illyrek és pannonok is megbizhatatlan alattvalóknak bizonyultak. A nevezett évben a camunnok és venosták, két alpesi néptörzs, ragadtak fegyvert, de Publius Silius legyőzte és leigázta őket. A pannonok a noricumiakkal szövetkezve Istriába nyomultak. Ezeket is Silius verte meg, mely győzelemnek az volt a következménye, hogy Noricum minden nehézség nélkül a római birodalomba kebeleztetett.¹⁰

Minthogy Octavianus a pannonok ujabb lázadásától tartott, 13-ban magát Agrippát, a vejét küldte Pannoniába oly hatalommal, mely őt a helytartók fölé helyezte. Jóllehet a tél küszöbön volt, Agrippa útra kelt. Puszta közeledése annyira megrémitette a pannonokat, hogy önként lecsendesültek s Agrippának nem maradt egyéb hátra, mint hogy visszatérjen Campaniába, a hol megbetegedett s meg is halt 12. márczius havában.¹¹

Agrippa halálának hire elég volt, hogy a pannonok ujra felkeljenek. Octavianus most már mostoha fiát, Tiberiust küldte ellenök. Tiberius keményen lépett fel. Az országot pusztitotta, a lázadókkal szemben könyörtelen volt. A lázadók keményen bünhődtek merészségükért. Tiberius elszedte fegyvereiket s az ifjuság legnagyobb részét idegen földre rabszolgának adta el. Nagy segitségére voltak vállalatában a Száva torkolata körül lakó scordiskok, a mennyiben ugyanoly fegyverekkel küzdöttek, mint a pannonok. A senatus Tiberiusnak ugyan diadalmenetet szavazott meg, Octavianus azonban csak a diadalmi jelvényekkel való kitüntetést engedte meg.¹²

Daczára e kemény rendszabályoknak, a pannonok tovább forrongtak. A római hadsereg nagy részének távollétét felhasználva, a dalmatákkal együtt 11-ben ismételten fegyvert fogtak. Tiberius egy időben harczolt mindkét néppel és sikerült mindkettőt engedelmességre szoritani. Okulva a tapasztaltakon, Octavianus most már nem tehetett mást, mint hogy Dalmatiát Pannoniával és Moesiával együtt Illyricum neve alatt császári kormányzás alá helyezze.¹³ Ezen időtől fogva császári helytartók (legati Augusti pro praetore) állottak a provincia élén.

A római fegyverek azért még mindig nem nyugodhattak. A dákok ugyanis felhasználva a 10–11 évi kemény telet, átkeltek a Duna jegén és zsákmánnyal megrakodva hagyták oda Pannoniát. Ugyanakkor a dalmaták is, elkeseredve az adó behajtásán, fegyverhez nyultak. Tiberius akkor Galliában tartózkodott, Octavianus azonban legott a Száva vidékére küldte, hogy a békét helyreállitsa.¹⁴ A Monumentum Ancyranum szerint ekkor a római sereg átkelt a Dunán s a dákokat megverte, úgy hogy ezek kénytelenek voltak a római nép fenhatóságát elismerni.¹⁵

A teljes csend csak Kr. e. 9-ben állott helyre. Tiberius legyőzvén a dalmatákat és pannonokat, ez évben diadalmenetben részesült.¹⁶

Agrippa mellszobra.
Párisban, a Louvre gyűjteményében

Tiberius ezen győzelmeire vonatkoznak Octavianusnak a Monumentum Ancyranumba följegyzett következő sorai: „Miután a pannon népeket, melyekhez uralkodásom előtt római hadsereg el nem jutott, Tiberius Nero, ki akkor még mostoha fiam és hadvezérem volt, legyőzte, alávetettem a római nép uralmának s Illyricum határait a Duna folyam partjáig toltam elő.”¹⁷

Az ugyan tévedés hogy a rómaiak Octavianus alatt léptek volna először a pannonok földjére.¹⁸ Hogy mindazonáltal miért állította Octavianus, nem tudjuk. Fontosabb reánk nézve a másik adat, mely szerint Illyricum, s ezzel együtt Pannonia határát a Duna képezte. Régebben az a felfogás uralkodott, hogy már ekkor került az egész Dunántúl a rómaiak tényleges uralma alá. Mommsen volt az, ki ezzel szemben aztán bebizonyitotta, hogy a Dunának csak Eszéktől Zimonyig terjedő része lehetett Pannonia határa, még pedig nemcsak Tiberius hadjáratai idejében, hanem az egész első századon át, mig Traianus meg nem hóditja Daciát. Észak felé a Dráva határolta Pannoniát. Állitásának igazolására felhozza, hogy a későbbi nagy illyr-pannon háború csak a déli Pannoniára, a Dráva-Száva közére terjedt, a legióknak semmi nyoma a Duna középfolyása mentén, hanem Poetovioban (mai Pettau) és Sisciában volt állomásuk, s végre, hogy a római emlékek Pannonia északkeleti részében nagyon későn jelentkeznek.¹⁹

Legujabban Fröhlich Róbert még tovább ment.²⁰ Miután bebizonyitotta, hogy a II. segédlegio sohasem állomásozhatott Acumincumban (Slankamen), hanem még Domitianus idejében is Sirmiumban volt a tábora, a pannoniai limes vonalául a Szávát állapitja meg, Poetovio, Siscia és Sirmium táborhelyekkel. A Száván túl északra fekvő vidék a római birodalommal állhatott szövetséges viszonyban, de nem volt a római birodalomba mint provincia bekebelezve. Pannonia inkább délre terjedett, a Száván túl s magába foglalta Bosznia nagy részét.

Ha mindjárt Tiberius győzelmes hadjáratai a római birodalom határát a Száva vidékén tetemesen nem is bővitették, legalább évek sorára helyreállitották a külső békét. A római csapatokkal való érintkezés megismertette egész Pannoniában a katonai szervezetet s meghonositotta a római nyelvet. Sőt sok helyen az emberek az irodalommal kezdtek foglalkozni, a kölcsönös érintkezésben pedig nemesebb érzület kapott lábra.²¹

Maga a római uralom mindazonáltal csak tűrt volt. A szabadsághoz és függetlenséghez szokott dalmaták és pannonok nem tudtak abba beletörődni. Az elégületlenség – bár lappangva – évről évre terjedt. A dalmaták elkeseredve az adók szigoru behajtásán, már egyszer, mint láttuk, fegyverhez nyultak. Még jobban elkeserithette az a látvány, hogy ifjuságuk szine-javát a rómaiak katonának viszik. Mindenek fölött pedig a helytartók rablási vágya s önkénykedése lázitotta fel az alattvalókat. Midőn Tiberius a lázadás leveretése után azt kérdezte Batótól, hogy miért pártoltak el s folytattak oly hosszas harczot, a következő választ kapta: „Ti vagytok az oka, ti küldtetek nyájaitok őrizésére nem kutyákat, nem pásztorkat, hanem – farkasokat.”²²

A rómaiak, úgy látszik, nem igen birhattak alapos tudomással a forrongásról. Az elégületlenek ellenben csak az alkalomra vártak, hogy nyiltan fellépjenek. Ezt az alkalmat maguk a rómaiak nyújtották Kr. u. 6-ban. Raetia és Vindelicia elfoglalásával a Duna forrásainak vidéke sem lehetett többé biztos a rómaiak megtámadtatásától. A markomannok, kik ott laktak, veszélyeztetve érezték magokat; fölkerekedtek tehát és kelet felé indultak, A Fichtel hegységen átkelve, Boiohoemumban (a mai Csehországban) telepedtek le. Vezérük, Maroboduus Rómában nevekedvén fel, értette, miként teremtsen aztán itt az augustusi monarchia mintájára egységes birodalmat. Alávetvén a szomszédos népeket is uralmának, tényleg oly hatalmat egyesitett kezében, minővel addig germán fejedelem nem rendelkezett. Hatalmának alapját római módon fegyelmezett hadserege képezte, mely 70,000 gyalogost és 4000 lovast számlált. Ez a haderő magában véve veszélyes lehetett Rómára. Még félelmesebbé tette közelsége. Balra Germania, jobbra Pannonia, hátul Noricum feküdt, mely tartományokat bármikor együttesen megtámadhatta. Róma nem nézhette tehát egykedvűen Maroboduus hatalmának további növekedését. A római birodalom biztonsága megkövetelte, hogy hatalma megtöressék.²³ Okot a háborúra ilyen esetben a római politika nem igen keresett. Ellenkezőleg a halogatás lett volna hiba. Augustus elhatározta, hogy megelőzi Maroboduust szándékaiban és saját országában támadja meg.

Tiberiusra várt a feladat, hogy Maroboduust dél felől támadja meg mig C. Sentius Saturninusnak nyugat felől, a Rajna vidékéről hozott legiókkal kellett előnyomulni. Tiberius már elhagyta Carnuntumot, hol téli szálláson volt, átkelt a Dunán s még öt napi út választotta el az ellenség előörseitől; ugyanannyira volt távol Saturninus attól a ponttól, hol Tiberius seregével találkozni kellett, midőn hire jött, hogy az egész Száva vidéke, a szomszédos népekkel szövetkezve, fellázadt. Alkalmul a nyilt fellépésre az szolgált, hogy Tiberius az illyricumi megszálló csapatok legnagyobb részét magával vitte a markomannok ellen. Valószinüleg Maroboduus biztatása sem hiányzott.

A felkelés megdöbbentő arányokat öltött. 20,000 gyalogos és 9000 lovas állott fegyverben. Két Bato, az egyik dalmát, a másik breukus, s a boiok részéről Pinnetus szervezte és vezette a felkelést. A felkelők egy része elárasztotta Makedoniát, egy másik résznek Itáliába kellett volna törni, mig a harmadik rész az ország védelméről gondoskodott.²⁴

A felkelés hirére óriási félelem szállotta meg Rómát. Maga Augustus azzal a kijelentéssel lépett a senatus elé, hogy ha mindent el nem követnek, tíz nap mulva az ellenség Róma előtt állhat.²⁵ Ehhez képest uj csapatok felállitását rendelte el. Legalább is három uj legio szerveztetett ekkor és pedig a legnagyobb nehézségek és pénzzavarok közepette.²⁶

A veteranusok ujra behivattak szolgálatra s férfiak és nők egyaránt köteleztettek, hogy vagyonukhoz mérten még szabadosokat is állitsanak elő.²⁷

A hadjárat vezetését pedig Tiberiusra bizta Augustus s meghagyta, hogy seregével siessen Italia megmentésére. A rómaiak még örülhettek, hogy Maroboduus egyenlő feltételek alatt fegyverszünetet kötött.²⁸

Időközben a felkelők megtámadták a római polgárokat, a kereskedőket agyonütötték s a található őrségeket lemészárolták.²⁹ A breukok Bato vezetése alatt Sirmium elé vonultak s ostrom alá fogták az őrséget, de siker nélkül. A felmentésére érkezett Caecina Severus, Moesia helytartója, csatában megverte őket. A másik Bato ellenben Salonát készült ostromolni, miután azonban megsebesült, személyesen nem tehetett egyelőre semmit, mindazonáltal vezérei az egész tengerpartot Apolloniáig fosztogatták s végre egy római sereget megvertek.³⁰

Tiberius Messalinust küldte előre. A dalmát Bato még nem épült fel, mégis szembe mert vele szállni. Messalinus azonban a nem teljes XX. legioval diadalmaskodott az ellenségnek mintegy 20,000 emberből álló seregén s a diadalmenet kitüntető jelvényeiben részesült.³¹ Batonak nem maradt egyéb hátra, mint hogy a breukus Batoval egyesüljön. A Sirmiumtól északi a fekvő „Mons Almus”-on (Vrdnika gora) foglaltak állást. Caecina Severus a thrák szövetséges Rhymetalcest küldte ellenök, kinek kedvezett ugyan a szerencse, de maga Caecina kénytelen volt meghátrálni. Minthogy a dákok és sarmaták Moesiába betörtek, teljesen el kellett hagyni a csatatért, hogy saját tartományának védelmére siessen.³²

Megérkezvén Tiberius, Messalinussal együtt megszállotta Sisciát. Az ellenséggel szemben azonban ő sem mehetett sokra. Ez kerülte a nyilt harczot, könnyen fölfegyverkezve s ismerve a vidéket, kisebb csapatokban portyázott ide s tova, minduntalan megtámadva a római csapatokat, mihelyt pedig komoly veszély fenyegette, a hegyek közé vonult vissza. Tiberius a „Mons Claudiusra” (varasdi hegység) szoritotta, hol sánczokkal bástyázta magát körül.

Tiberius szobra.
(Rómában, a vatikáni múzeumban.)

A nyárnak (Kr. u. 6.) már vége volt, midőn a lázadás leverésére rendelt egész sereg együtt volt. Jöttek csapatok tengerentúli tartományokból. M. Plautius Silvanus Syriából hozott segitséget.³³ Velleius Paterculus szerint, ki maga is tevékeny részt vett a hadjáratban, Tiberius rendelkezésére 10 legio, több mint 70 cohors, 14 lovasosztály, 10,000 nél több veteranus, továbbá az önkéntesek nagy sokasága és a hűbéri fejedelmek szép számú lovassága állott. Ekkora hadsereg a polgárháborúk óta nem volt együtt. Tiberius úgy találta, hogy ez inkább terhére van, mint előnyére. A javát tartotta meg csak tehát, a többit pedig visszaküldötte, a honnan jött. A rendkivül kemény tél beálltával, mig maga Sisciába vonult vissza, csapatait külön legatusok alatt megosztott téli szállásokon helyezte el.³⁴

Augustusban az a gyanú ébredt fel, hogy Tiberius szándékosan húzza-halasztja a háborút, csakhogy mennél tovább megmaradhasson hadvezéri állásában. Melléje küldte tehát Germanicust újabb csapatokkal.

A 7. év eseményeiről csak hiányosan vagyunk értesülve. Úgy kell lenni, hogy a rómaiak a kisebb csapatokban portyázó ellenséggel szemben a legjobb akarattal sem érhettek el nagyobb eredményt. A római hadsereget kisebb részekre kellett osztani, melyek aztán az országot minden irányban bejárták. Maga Tiberius mintha nem tett volna semmit. Germanicus megveri a mazaeusokat Dalmatiában. Caecina Severust, ki Moesiából visszatért, a volcaei mocsaraknál (Eszék és Vinkovcze között) fekvő táborában a két Bato váratlanul megtámadja. A szerencse kezdetben kedvez nekik, végre azonban mégis a római sasok győznek. Minthogy a következő évben a daesidiata Batót ismét Dalmátiában találjuk, e győzelem nem lehetett jelentéktelen. Megtörte az ellenség egységét.

8-ban már úgy a dalmaták, mint a pannonok kezdtek a meghódolás gondolatával megbarátkozni. A dalmaták részéről mégsem került a dolog komoly tárgyalásokra, mert azok, kik nem reméltek kegyelmet, meg tudták azt hiusitani.³⁵ Szerencsésebb volt Tiberius a pannonokkal. A breukus Bato nemcsak meghódolt, hanem még Pinnetust is, a boiok fejedelmét, kiszolgáltatta. Hálából a breukok fölött megtarthatta főnökségét, természetesen római fenhatóság alatt. Honfitársai nem igen lehettek megelégedve e lépésével; de ő sem igen bizott bennök. Midőn tehát a várakat végig járva, túszokat akart szedni, általános felháborodás támadt. A másik Bato elősietett Dalmatiából s rá lesve, csatában legyőzte. A breukus Bato egy erősségben volt kénytelen védelmet keresni, az ostromlottak azonban kiszolgáltatták s a dalmát Bato kivégeztette. Most már a pannonok ismét tömegesen fellázadtak. Plautius Silvanus vonult ellenök. A breukokat legyőzte, mire a többiek önként, fegyveres erőszak nélkül hódoltak meg. Ez a győzelem lehet az, melyet Velleius szerint a rómaiak a Bathinus folyónál (ma Bednya, Varasd mellett folyik el s a Szávába ömlik) nyertek.³⁶ Az ország erőszakos pusztitása aztán végkép lecsendesitette a pannonokat.

A dalmat Bato nem remélhette tovább, hogy a pannonok visszaszerezhetik önállóságukat; visszatért tehát hazájába, Dalmatiába, hogy az ellenszegülést ott folytassa.

Tiberius látva, hogy Pannonia csendes, szintén elhagyta a háború szinterét s Rómába ment, maga helyett hagyva Marcus Aemilius Lepidust, ki a legiókat a téli szállásokba vezette.

Dalmatiában még az egész következő évben folyt a háború, mig Illyricum ezen része is lecsendesittetett. Fárasztó munkája volt a római csapatoknak. A harczok főleg egyes várak körül folytak, melyeket fekvésük hozzáférhetetlenné tett. Legrészletesebben vagyunk értesülve Germanicus viselt dolgairól. Ő volt az, kit kietlen s a legjárhatatlanabb vidékekre küldtek előre. Bátorságának nagy tanújeleit adta.³⁷ Az első várak egyike, melyeket bevett, Splaunium vagy Splonum volt, mely később municipiumi rangot nyert. Hogy hol feküdt, nem egészen bizonyos. Tomaschek³⁸ Boszniában, a Stari-Majdan vidékén keresi, Hirschfeld³⁹ inkább Arupium közelében gondolja.

Germanicus sem a gépekkel, sem semmiféle támadással nem ért czélt. A véletlen segitett rajta. Egy római kő úgy találta a város falát, hogy orma megrendült s a hozzá támaszkodó katonával a mélységbe zuhant. Az őrség, bár nagy számmal volt, erre ijedtében a fellegvárba menekült, később azonban azt is átadta.⁴⁰ Innen a rómaiak Rhaetinum elé vonultak melyet Tomaschek a boszniai Bihács közelébe helyez. E helyütt azonban csalódtak.

Az ellenség, nem bizva erejében, a fellegvárba vonult vissza. Elébb azonban a város fala táján s a szomszédos házakban lappangó tüzet rakott. A rómaiak mitsem sejtve előtörtek, azon hiszemben, hogy a várat könnyű szerrel beveszik. Már átlépték a falakat, midőn a lángok váratlanul felcsaptak. Borzasztó volt a helyzetük. A magasból az ellenség lövegei érték, maguk körül pedig a tűz dühöngött. Ha amazoktól igyekeztek megmenekülni, a tűz martalékává lettek. Mindenképen a halál fiai voltak. Így járt azok többsége, kik a városba behatoltak. A kevesek, kik megszabadultak, a holt testeket a tűzbe vetették s azokon át, mint valami hidon, kerestek menekvést. A hőség oly borzasztó volt, hogy maga az ellenség a fellegvárban sem állhatta ki. Éjnek idején elhagyta a várost s föld alatti rejtekekben vonta meg magát.⁴¹

Szerencsésebbek voltak a rómaiak más városokkal, egyebek között Seretiummal, mely Hirschfeld szerint szintén a boszniai Bihács közelében keresendő.

A háború mindazonáltal hosszadalmasnak igérkezett. Italiában drágaság ütött ki. A katonák is kezdtek lázongni s bármikép véget akartak vetni a hadjárat fáradalmainak. Augustus ismét Tiberiust küldte Dalmatiába.⁴²

Lepidus a nyár elején elhagyta a téli szállásokat, hogy vele egyesüljön. Útja az ellenség vad, daczos tömegei, a vidék ezer nehézségei közepette vezetett. A mezőket pusztitotta, a házakat felgyújtotta s az ellenséget jobbra-balra verte, végre mégis győztesen és zsákmánynyal megrakva eljutott Tiberiushoz.⁴³

Ez a háborúnak véget vetendő, három részre osztotta a csapatokat. Az egyiknek élére Silvanust, a másikéra Marcus Lepidust állitotta, maga pedig Germanicusszal Bato ellen indult. A két első vezér könnyen végzett. A szembeszálló ellenséget legyőzték s meghóditották.

Bato, miután sokáig bolyongott s mindenfelé szerencsét próbált, a Salona közelében (Muè tájékán) fekvő Anderium várában keresett menedéket. Tiberius ostrom alá vette, a város azonban annyira hozzáférhetetlen sziklán épült s az őrsége is annyira el volt látva élelmi szerekkel, hogy Tiberiust a legnagyobb válság fenyegette. Katonái fellázadtak s oly zajt csaptak, hogy a fellegvár alján táborozó ellenség megrémült s megszaladt. Bár Tiberius megörült a fordulatnak, tartózkodóan viselte magát, mig Bato, kétségbeesve a további ellenállás sikerén, békét ajánlott. Népének többi vezetőit hasonló lépésre igyekezett ugyan birni, de mert ez nem sikerült, teljesen visszavonult. Tiberius most már azt remélte, hogy minden vérontás nélkül hatalmába keriti a várat. Egyenesen a fellegvárnak tartott. Látva azonban, hogy a lejtősség nehézségeivel meg nem küzd s az ellenség nem hajlandó a meghódolásra, egy magaslaton foglalt helyet, hogy onnan támadó csapatait átláthassa s buzdithassa. A rómaiak törhetetlen bátorsággal kezdték meg a támadást. Elkeseredett küzdelem támadt. Az ellenség egy a fellegváron kívül fekvő magaslatról kövekkel, nyilakkal fogadta az ostromlókat.

A rómaiak vesztenek is, ha Tiberius minduntalan újabb csapatokat nem küld az ostromlók segitségére, másrészt az ellenséget kerülő úton más oldalról rettegésbe nem ejti. A magaslaton levők többé nem érhetik el a várat, hanem kétségbeesésükben eldobják fegyvereiket, hogy megfuthassanak s az erdőbe jussanak. A római csapatok nyomukban vannak, felkutatják rejtekeikben s mint a vadállatokat ölik le. A vár őrsége erre megadja magát, bizonyos feltételek mellett, melyeket Tiberius betartott.⁴⁴

Még egy városnak, az ismeretlen fekvésü Ardubának ostromáról értesülünk, mely Germanicus nevéhez füződik. Germanicus bevette ugyan, de az nem volt annyira csapatainak érdeme. A vár igen védett helyen emelkedett, körös-körül víz fogta körül. Germanicus szerencséjére azonban maga az őrség között kiütött az egyenetlenség. Míg a benszülöttek a békét akarták, a szökevények a végső küzdelemre készek voltak. Az utóbbiak pártjára állottak a nők is A dolog tettlegességre, sőt utóbb véres harczra került melyben a szökevények lettek a vesztesek. A nők azonban még akkor sem engedtek. Ölbe kapva gyermekeiket, a lángok között, vagy a folyóban kerestek önkéntes halált. Arduba bevétele után aztán a környék is megadta magát Germanicusnak.⁴⁵

A római csapatok északról délnek haladva végezték a pacificatio művét. A Serajevo és a Drina között lakott desidiatok s az Epirus határán tartózkodó pirusták legyőzése már a hadjárat végét jelzi. Tiberius hadvezéri tehetsége e két néptörzzsel szemben nem ért sokat. A legdurvább erőszakhoz kellett nyulnia. Legyőzésök majdnem egyértelmü volt kiirtásukkal.⁴⁶

Az ország meghóditását befejezte Vibius Postumius, ki akkor Dalmatia helytartója volt. Társa, Lucius Apronius, szintén nagy érdemeket szerzett e hadjáratban, viselt dolgairól részletesebben azonban nem vagyunk értesülve.⁴⁷

Bato fiát, Skenast küldte Tiberiushoz s a kegyelem fejében felajánlotta a maga és övéi meghódolását. Biztató választ nyervén, éjjel a római táborba jött, s másnap Tiberius szine elé került, felajánlva életét, csak népe nyerjen győzelmet. Tiberius Kr. u. 12. január 16-án fényes diadalmenettel ülte meg győzelmét a pannonok felett.⁴⁸ Ezen diadalt ábrázolja a bécsi onyx camaea, melynek rajzát a könyv fején és záró sorai után közöljük.

Germanicus márványszobra.
Párisban, a Louvre gyűjteményében

A rómaiak a hadjárat vége felé semmiféle eszköztől sem riadtak vissza, csakhogy a lázadást elfojtsák. Pannonia, Dalmatia azóta nyugodt is maradt. A felkelők ezrei életüket vesztették, még többen rabszolgaságba jutottak, a fiatalság megmaradt része pedig római katonának soroztatott be. Legsúlyosabban bűnhődtek a, breukok, kikből 8 cohorst alakitottak. A dalmaták csak kettőhöz szolgáltattak embereket.

Hogy a római birodalom ezen hosszas hadjárat következtében területileg is gyarapodott volna, nem valószinű. Semmiesetre sem lépték át a rómaiak a Drávát. A háború szinhelye annak első felében a Dráva-Száva köze; a harcz Sirmium és Siscia körül folyt. A rómaiak fellépésének czélja a megtorlás lévén, minduntalan olvassuk, hogy mily erőszakosan bántak el a lázadókkal, de ujabb tervszerű hóditásról nincsen szó. Még a legiók állomásait sem tolják előre északnak, a Dráváig. Siscia és Sirmium már az Agrippa-Tiberius-féle hadjáratban legiók állomásai s Kr. u. 9 után is azok maradnak. Megmaradnak pedig azért, mert a rómaiaknak első sorban a Száva vidékének biztosítása állott érdekében. Arra vezetett a legrövidebb út, mely a Balkán-félszigetet Italiával összekötötte. Többé azonban Illyricum nem képez egységes provinciát. Két részre osztatott: az egyiknek neve, mint azt egy feliratból⁴⁹ tudjuk, Illyricum superius volt. Velleius⁵⁰ úgy emlékezik meg Vibius Postumiusról, mint Dalmatia helytartójáról. Pannoniának hivatalos neve azonban még Nero alatt 60-ban is Illyricum, jóllehet már Velleius, Augustus kortársa, ismeri a Pannonia nevet.

Magyarország dunántúli részébe nyugat felől nyomult előre a rómaiság, és pedig még Augustus idejében. Mint láttuk, Tiberius Carnuntumot választotta Maroboduus ellen viselendő hadjáratának kiinduló pontjául. Sokkal fontosabb volt e hely, semhogy a rómaiak utóbb elejtették volna. Egyelőre Noricumhoz tartozott, a tőle keletre eső vidékkel együtt. Hogy a rómaiak ezen irányban mennyire hatoltak, bizonyitja Scarbantia (Sopron), mely alapitását Augustusnak köszöni. Plinius (III. 146) ugyanis a iuliai melléknévvel említi, melyet a gens Julia után, a melyből Augustus származott, kapott. Carnuntum és vidéke azonban nem maradhatott elszigetelve. Az összekötő vonal a Dráva-Száva vidékével Poetovion (Pettau) keresztül vezetett, mely város akkor még szintén Noricumhoz számittatott. Carnuntumban ugyan nem voltak római csapatok, de voltak Poetovióban. A sisciai és sirmiumi legiók sokkal távolabb estek, hogy sem a markomannok esetleges betörésénél azonnal kéznél lehettek volna. Maroboduus még élt.

Midőn Augustus Kr. u. 14-ben meghal és Tiberius lép trónra, Pannoniában 3 legio állomásozik Junius Blaesus vezérlete alatt.⁵¹ Nauportus (Ober-Laibach) körül együtt vannak nyári táborokban. Sehogy sincsenek megelégedve helyzetükkel. Azt követelik, hogy zsoldjukat emeljék fel, 16 évnél tovább ne legyenek kénytelenek szolgálni, elbocsáttatásukkor pedig pénzben kapják a végkielégitést. Az elégedetlenség nyilt lázadásban tör ki. Tiberius fiát, Drusust küldi lecsendesitésükre. Egy véletlen holdfogyatkozás előmozditja Drusus feladatát, a legiók lecsendesednek, de csak úgy, ha kivánságaik teljesíttetnek. Elsőnek a VIII., azután a XV. s végre a IX. legio tér vissza téli szállására.⁵² Hogy Siscia és Sirmium legiók állomásai voltak, nem szenved kétséget. Az elsőt Tiberius azzal erősiti még meg jobban, hogy köröskörül vizzel veszi körül.⁵³ Csak a harmadik legio állandó tartózkodó helyét nem tudjuk. Nyilván Poetovio volt az.

Tiberiusnak az volt a politikája a szomszédos barbárokkal szemben, hogy nem támadja meg, hanem nézi, mint marakodnak egymás között. Azok viszálykodása magok között a legnagyobb biztositék Rómára, hogy békében lehet. S Tiberius nem csalódott.

Maroboduus egyeduralmi institutiói sehogysem tetszettek alattvalóinak. Gyűlölték a király nevet. Ellenben lelkesedtek Arminiusért, a cheruskok vezéreért, a szabadságért harczolót látva benne. A semnonok és longobárdok el is pártoltak Maroboduustól s Arminiusnál kerestek s találtak védelmet. Maroboduus nem nézhette egykedvűen, mint bomlik fel birodalmának egysége s azért mihelyt látta, hogy a rómaiak részéről semmitől sem kell félnie, még ha országa egységének megszilárditása érdekében is fog fegyvert, harczra készült, hogy az elpártoltakat ismét uralma alá hajtsa. Arminius ereje nagyobb lett volna, ha nagybátyja, Inguiomerus, csak azért, mert méltatlannak találta magához, hogy unokaöccsének engedelmeskedjék, clienseinek sokaságával Maroboduushozi nem pártol át. Mindkét fél a legnagyobb elszántsággal száll sikra. Mindegyik a legtüzesebb beszédekkel izgatja övéit bátorságra. Az ütközet azonban eredménytelen maradt. Maroboduusnak ez is elég volt, hogy Arminiustól komolyan féltse országát. Tiberiustól kért tehát segélyt. Azt a választ kapta, hogy jogtalanul teszi ezt, mivel ő sem segitette a rómaiakat ugyanazon ellenség ellen. Tiberius mindazonáltal fiát Drusust elküldte Illyricumba, hogy a békét biztositsa.⁵⁴ Drusus három évig (17–20) maradt ott.

Maroboduus tekintélye csak egyszer szenvedett csorbát, de ez is elég volt, hogy erőszakra épitett állása megrendüljön. Mihelyt a vas marok, mely összetartotta alattvalóit, meggyengült, birodalma is összedőlt. Hogy ez bekövetkezzék, nem kellett több, mint hogy egy Catualda nevü svév, hit Maroboduus erőszakossága a gothonokhoz (cotinok?) kergetett, 19-ben gothon csapattal betörjön. Az előkelőket sikerülvén megvesztegetnie, a királyi házat s a mellette fekvő várat könnyen bevette.

Maroboduus mindenfelől elhagyatva, Tiberiusnál keresett menedéket. Átkelt a Dunán s Noricumba jött. Tiberius azt a választ küldte, hogy szivesen fogadja s Italiában jelöl ki biztos tartózkodási helyet számára. Különben bármikor szabadon távozhatik. Maroboduus azonban nem hagyta el többé Italiát, huszonkét évig élt még Ravennában.

Ugyanaz a sors érte Catualdát. Nem sokára őt is elkergették alattvalói a hermundurok segitségével s a rómaiak befogadták, Forum Juliumot (Frejus, Dél-Francziaországban) jelölve meg, hol letelepedhetik. Mindkét királyt nagy számmal követték alattvalói. Nehogy ezek a csendes provinciákat zavarják, Tiberius a Duna balpartján, a Vág és March (Cusus és Marus) között telepítette le, s egyúttal Vannius személyében királyt adott nekik.⁵⁵

Drusus visszatérve Illyricumból, a senatustól ovatióban részesült.⁵⁶

Arminius sem élhette sokáig túl vetélytársa, Maroboduus bukását. A sok siker elvégre őt is gyűlöltté tette a féltékeny előkelők szemében. Saját hozzátartozói tették el láb alól Kr. u. 21-ben.⁵⁷

Maroboduus és Arminius bukásával Róma két legfélelmetesebb ellenségétől szabadult meg. Pannonia ugyan még mindig ki volt téve a barbárok betöréseinek. Tudomásunk van, hogy a sarmaták Tiberius alatt (Kr. u. 14–37-ben) berontottak Pannoniába.⁵⁸ Komolyabb veszélytől azonban már csak azért sem kellett tartani, mert a Duna balpartján alakitott hűbérállam, a fönnebb emlitett quád királyság, az első támadásokat felfogta, sőt sikerrel vissza is verhette.

Hogy a biztonság érzete mennyire eltöltötte a rómaiakat, elégséges bizonyiték rá, hogy Maroboduus bukása után egy évvel, Kr. u. 20-ban már csak két legio védi Pannoniát. Ugyancsak két legio van Moesiában s ugyanannyi tartózkodik Dalmatiában. Ezek feladata, hogy a két pannoniai legiónak hátát védjék, és ha Italfa hirtelen segélyre szorul, kéznél legyenek.

Tacitus, kinél ezen adatokat olvassuk,⁵⁹ a két pannoniai legiót a Duna partjára helyezi. Világos, hogy anachronismussal van dolgunk. Saját kora viszonyait tartotta szem előtt, midőn e följegyzést irta. Carnuntumban még nincsen legio, a Dunának az a része pedig, mely a Dráva és Száva torkolatait összeköti, sokkal rövidebb, sem hogy mentén két legio tanyázhatott volna. Elég volt ott egy is, Sirmiumban, a másik Poetovioban lehetett. A legio, melylyel Pannonia őrsége megfogyatkozott, a IX. Hispana volt. Tiberius előbb Rómába, majd a fellázadó numidák ellen Afrikába rendelte. Négy évig volt oda, 27-ben újra visszatért Pannoniába⁶⁰ s itt maradt, mig Claudius császár (43–44) Britanniába nem szólitotta. Ugyanakkor, midőn a IX. legio Afrikából visszatér, küldetett valószinüleg a XV. Apollinaris Felső-Germaniába, úgy hogy Pannonia őrizetére 24 után is csak két legio maradt.⁶¹

Claudius uralkodásáig (41–54) tényleg csend uralkodott a Duna mentén. Vanniust szerették alattvalói, de csak uralkodása kezdetén, utóbb gőgje miatt meggyűlölték. 50-ben hatalma ellen saját rokonai, testvére gyermekei. Vangio és Sido s a hermundurok vezére, Vibilius esküdnek össze. Vanniust a sarmát és iazyg lovasok támogatják ugyan, mindazonáltal jónak látja, hogy Claudiushoz segélyért folyamodjék. A rómaiak nem hajlandók a viszályba beavatkozni, annyit azonban megigér Claudius neki, hogy ha elűzetnék, nála menedéket talál. Egyúttal értesiti tehát a császár Palpellius Histert, Pannonia helytartóját, hogy egy legióval s a tartományban szedett segédcsapatokkal a Duna partján foglaljon állást. Már csak azért is szükség volt ezen intézkedésre, nehogy Vannius ellenséges népe, melylyel a mai Sziléziában lakott lugiusok is szövetkeztek, esetleges győzelem esetén a római provinciába betörjön. Az a körülmény, hogy Claudius a Duna partjára legiót rendel, eléggé mutatja, hogy a Dunának Carnuntum körül folyó része még nem volt katonailag megszállva.

Vannius nem bizva erejében, csapatait a várakba vonja össze s onnan igyekszik védekezni. De rosszul számitott. A iazyg lovasok, a nyilt harczhoz lévén szokva, kényszeritik, hogy elhagyja védett helyét. A csatát elveszti, még meg is sebesül s a Dunán várakozó római hajókra menekül. Alattvalói, kik követik, Pannoniában nyernek földeket. Vangio és Sido pedig, miután a királyságon megosztozkodtak, hűséget esküsznek a rómaiaknak.⁶²

Rómaiak és barbárok harcza.
Sirkő része Ó-Szőnyről a Magyar Nemzeti Múzeumban.
Felirata: Ael(io) Septimo opt(ioni) leg(ionis) Iadi(utricis) desideratus est [bello…] aris, qui vixit… Rajzolta Cserna Károly

Vannius esete alkalmat adott Claudiusnak, hogy a dunamelléki tartományok, nevezetesen Noricum viszonyait rendezze. Noricum ez ideig a rómaiak szövetségese volt, megtartva királyság czímét. Most Claudius mint provincziát kebelezi be a római birodalomba, mindazonáltal nem helyez élére helytartót, hanem tekintettel a tartomány közgazdasági jelentőségére, procuratort. Egyidejüleg a városok egész sorának veti meg alapját. Hazánk területén Savaria (Szombathely) egyszerre a colonia rangját nyeri el.⁶³ Már régi telepítvény lehetett, valószínűleg a szomszédos Scarbantiával egy időből való. Jóllehet a vidéket, melyen Savaria és a szomszédos Scarbantia emelkedtek, még Plinius a boiok pusztasága (deserta Boiorum) alatt ismeri, őslakosságát a dákok Burevista alatt teljesen még sem irthatták ki. Legio ugyan még nem állomásozott Carnuntumban vagy vidékén, de már akkor római hajóhadnak kellett czirkálni a Dunán, melynek állomása, ha valahol, legvalószinűbben Carnuntumban keresendő. Mint láttuk, Vannius római hajókon talált menedéket.

A IX. legiot ugyan Claudius elvonja Pannoniából, mert britanniai hadjáratában (43–51) szüksége van rá, valószinüleg azonban már uralkodása alatt került hozzánk Germaniából a XIII. ikerlegio. Nero 54-ben a VIII. legiot Moesiába s onnan állandó tartózkodásra Felső-Germaniába küldi. 69 óta a XIII. ikerlegio székel Poetovióban. Miután 63-ban a XV. legio (Apollinaris) keletre megy, hiányát a VII. ikerlegio pótolja. Pannonia őrségét e szerint a Claudiusok haláláig a XIII. és VII. ikerlegiók képezik.⁶⁴

Claudius fönnebb előadott intézkedéseinek czélja a határvidékek bizotositása volt. S e tekintetben Claudius nemcsak hazánk vidékére szoritkozott. Hasonló körültekintéssel járt el a Közép- és Alsó-Rajna és Neckar vidékén. Köln és Trier alapítása az ő nevéhez füződik.

A mi Magyarországot illeti, a határvédelem érdekében még tovább ment Vespasianus (69–79). Egy 60-ból való katonai okmányon, melyben Nero a segédcsapatok kiszolgált katonáinak polgárjogot adományoz, még mindig Illyricumról van szó. De már egy 71-ben keltezett hasonló diplomában⁶⁵ azt olvassuk, hogy a ravennai hajóhadnál Lucilius Bassus alatt szolgált veteranusok Pannoniában nyernek földet. Pannonia ekkor jelenik meg először hivatalosan e név alatt.

Pannoniának mint olyannak éles elkülönítése Illyricumtól szorosan összefügg a legiók áthelyezésével a Duna partjára, a mi Vespasianus alatt történt. Csak a mióta a legiók közvetlen a Duna partján nyerik székhelyöket, mondható a középső Duna folyása igazán biztosítottnak. Vespasianus egyrészt a XIII. legiót Poetovióból Vindobonába (Bécs), másrészt a XV. legiót, mely 71-ben a iudaeai háborúból győzelmesen visszatér, Carnuntumba helyezi. E két város lesz tehát most a határvédelem legfontosabb támpontja a középső Dunánál, s hogy fontosságuk még inkább növeltessék, új hajóhad, a classis Flavia Pannonica, helyeztetett el a Dunán. Az elsőbbség Carnuntumé, az a tartomány helytartójának székhelye.

Vespasianusig, mint láttuk, Carnuntum, nemkülönben az, a mi a Dunántúl nyugoti részéből római fenhatóság alá került, Noricumhoz számíttatott.⁶⁶ A legiók helyváltoztatásának az volt most a következménye, hogy ezek a részek elszakíttattak Noricumtól s Illyricummal, helyesebben Pannoniával egyesíttettek. Carnuntum és vidéke már csak azért sem tartozhatott többé Noricumhoz, mert ennek élén procurator állott, ki legiókkal nem rendelkezhetett.

Domitianus álló szobra.
Rómában, a vatikáni múzeumban

Pannonia nyugoti határa ezentul nem változott. Az maradt lényegében mindvégig, úgy amint azt a mellékelt térképen látjuk. Bécs alatt a Mons Cetius (Wiener Wald) képezte, lejjebb Savaria, a hol az illyricumi: vámállomás volt; Peotovio sem tartozott többé Noricumhoz. Neviodunumon (Dernovo) felül a határ nyugotnak kanyarodott, úgy hogy Nauportust és Emonát belefoglalva, a Száva egész felső folyása Pannonia részét képezte.⁶⁷

Bajos volna azonban megmondani, mi volt Vespasianus alatt Pannonia keleti határa. Esetleg a Balaton képezhette, semmi esetre sem volt azonban a tőle keletre eső rész még ekkor megszállva.

Ismerve a két legiót, melyek ez időben Pannonia őrségét képezték, nem különben azt, hogy hol voltak megtelepedve, Siscia és Sirmium szükségképen – az utóbbi legalább egy ideig – nem lehettek tovább is legioállomások. Kárpótlásul a császár colonia rangra emelte mindkettőt. Csak az a különös, hogy Poetovio, miután onnan a XIII. legio elmozdittatott, szintén nem kapta meg ugyanezt a kitüntetést.

Sem a Száva-Dráva köze, sem Poetovio vidéke nem szorult őrségre. Vespasianusig valószinüleg nem egy izben telepittettek le e részeken veteranusok, az italiai bevándorlók száma is bizonyára egyre gyarapodott, másrészt a legiók hosszas állomásozása következtében a rómaiság annyira gyökeret verhetett a pannon benszülöttek között, hogy a római kormánynak nem kellett többé ujabb zendüléstől tartani. De nemcsak e részek, hanem a Balatontól keletre eső vidék a Dunáig szintén meg lehetett már nyerve a rómaiságnak.

Ha egyes községek római városjogot nyernek, az mindig annak jele hogy a római műveltséget elsajátitották. Ez a magyarázata, hogy Siscián és Sirmiumon kivül még Neviodunum (Dernovo) s Scarbantia⁶⁸ római városok – municipia – lesznek. Az utóbbi, mint láttuk, igen régi telepitvény volt.

Vespasianus óta a pannoniai legiók feladata kizárólag a határvédelem. Az a körülmény, hogy 85-ben egyszerre 6 alából és 15 cohorsból történtek szabadságolások, azt látszik mutatni, hogy Domitianus nyugodtan nézett a jövő elé.⁶⁹ Midőn azonban 86-ban a dákok vitéz királyuk, Decebalus alatt betörnek Moesiába s a helytartót, C. Oppius Sabinust agyonverik s majd nemsokára a svév-sarmata háború kitör, Domitianus félelmében Sirmiumba ismét legiót helyez el, még pedig a II. segédlegiót. A legujabb időig az a felfogás volt uralkodó, hogy a II. segédlegio, mielőtt Aquincumba került, Acumincumban (Slankamen) állomásozott. Fröhlich Róbert⁷⁰ mutatta ki, hogy ott már a terület természeti viszonyainál fogva sem lehetett egy legio tábora, hanem Ptolemaeus adata, mely ama felfogásnak alapul szolgált, tévedésen nyugszik, amennyiben elnézésből jegyezte Acumincum melé a legiót, a helyett, hogy Sirmium mellé tette volna. Hogy a II. segédlegio még Domitianus után is Sirmiumban állomásozott, kitünik egyebek közt egy feliratból, mely Mitrovitzban került napfényre s Domitianusnak dák háborúban kitüntetett egyik centuriója emlékét örökiti meg.⁷¹ Résztvett különben a II. segédlegio s vele együtt a XII. gemma a svév-sarmát háboruban is.⁷²

Dio szerint⁷³ ez utóbbi háborura az adott okot, hogy Domitianus a lugiusoknak, midőn ezek a svévekkel háborúba elegyedtek s tőle segélyt kértek, 100 lovast küldött. Ezen felbőszülve, egyesültek a svévek a sarmatákkal s megtagadták Domitianusnak a segélyt a dákok ellen.⁷⁴ Több mint valószinü, hogy a svévek Decebalus buzditására lázadtak fel. A rómaiak részéről Julianus éppen legyőzi a dákokat Tapaenál, midőn Domitianusnak a svévek és sarmaták ellen kell indulnia. De szerencsétlenül jár. Egy egész legio, valószinüleg a XXI. Rapax, tönkre megy.⁷⁵ Domitianusnak nem marad egyéb hátra, mint hogy Decebalusszal egyezségre lépjen. A svév-sarmát háború, mely az első és második dák háború között, illetve a második alatt folyt, csak 92-ben ér véget, midőn Domitianus a XXII. hadvezéri üdvözlésben részesül.

Valami tartós sikert azonban nem igen érhettek el a rómaiak. A Morva mellékén lakó svévek Nerva (96–98) alatt ismét fegyvert fognak s betörnek Pannoniába. A háború részleteit nem ismerjük. Mindössze egy feliratból⁷⁶ értesülünk róla, mely az I. segédlegio egyik tribunusáról emlékezik meg, kit Nerva a svév háborúban tanusitott bátorságáért kitüntetett. Az I. segédlegio Hispaniából jött Germanián át hozzánk s többé el nem hagyott. A győztes neve ismeretlen előttünk. 97 október vagy november havában, épp azon a napon, midőn Nerva Traianust fiává fogadja, érkezik a győzelem hire, melynek következtében Nerva s Traianus, – az utóbbi iure adoptionis – a Germanicus melléknevet fölveszik.⁷⁷ Egyidejüleg a győztes pannoniai sereg babérkoszorút küld, mely szokás szerint a capitoliumi Jupiternek szenteltetett.⁷⁸

Minden valószinüség szerint ezen háborúval függ össze, hogy Traianus Nerva halála után (98 január 27.) nem megy azonnal Rómába, hanem a telet 98–99-ben a Dunán túl tölti.⁷⁹ Bár tehette, nem lépett fel támadólag.⁸⁰ Az volt czélja, hogy a helyi viszonyokkal megismerkedjék s mindazokat az intézkedéseket megtegye, melyek hasonló betöréseket lehetetlenné tesznek.

A háborúnak szinhelye úgy Domitianus, mint Nerva alatt a Duna balpartján volt. Domitianus is csak úgy hadakozhatott, ha a legiókkal a Dunáig vonul fel. Vajjon már az ő uralkodása alatt szállották-e meg a rómaiak a Dunának Brigetiótól Eszékig terjedő részét, még eddig minden kétségen kivül ki nem mutatható. Ha ez az eset forogna fenn, talán nem ronthatnak be a svévek Nerva alatt ujra Pannoniába, minden esetre meg történt azonban az Traianus alatt és pedig trónraléptének első évében A Rajna vidékén tett védelmi intézkedései feljogositanak arra a feltevésre, hogy a Dunánál sem töltötte tétlenül idejét. Sőt a Duna egész vonalának megszállása részéről annyival inkább mellőzhetetlenné vált, mert már akkor tisztában kellett lennie, hogy a dákokkal végre-valahára komolyan számolni kell.

A megszállás minden ellentállás nélkül történt. Az azalok, kik Komárom megyét lakták s az eraviskok, kik Ó-Budától Tolna megyéig voltak megtelepedve, már rég megbarátkoztak a rómaisággal, sőt minden valószinüség szerint a rómaiakkal régtől fogva szövetséges viszonyban is állottak.

Traianus a legiokat Vindobonából és Carnuntumból nem mozditja el hanem uj táborhelyeket épit és pedig az egyiket Brigetióban (Ó-Szőny), a hol az I. segédlegiót helyezi el, a másikat Aquincumban (Ó-Buda). Ez utóbb helyről a X. ikerlegio több emlékét ismerjük, melyek szükségkép azon időből valók, midőn ott a II. segédlegió még nem állomásozott. A II. segédlegio megmarad a Száva alsó vidékén s onnan indul Traianus dák háborúiba.

*

Mintegy másfél század mult s Julius Caesar terve, a dákok megtörése még mindig nem valósult meg. A római birodalomba ismételten betörtek a dákok, a rómaiak győzelme azonban soha sem volt olyan, mely a szomszédos tartományoknak állandó békét biztosithatott volna.

A dák hatalom első izben Julius Caesar idejében vált veszedelmessé a rómaiakra. Boerebistes (Burvista) királynak, az istenitett főpap Dekeaenus támogatásával sikerült népét, mely a szétzüllés utjára lépett, ujra a mértékletességre és tartós munkára szoktatni. A dák nép addig nem birt hatalomra tett szert. 200,000 fegyverest állithatott ki. A legtöbb szomszédos nép meghódolt a dák fegyvereknek, melyek nyugaton az Alpesekig nyomultak elő s a boiokat és tauriskokat leigázták. Délen átlépte Boerebistes a Dunát s Makedoniáig és Illyricumig hatolva sanyargatta az ott lakó keltákat.⁸¹ Az illyricumi legiók már a hadjáratra készen állottak, midőn az összeesküdtek tőrei Caesar életét kioltották. De Boerebistes sem élt sokkal tovább. Egy összeesküvésnek lett áldozatává. Halálával a dák egység felbomlott s a birodalmat utódai maguk között több részre osztották.

Cotiso, ki az egységet nemsokára reá ismét helyreállitotta, távolról sem oly félelmetes ellenség, mint Boerebistes. A Dunántúl felszabadult a dák uralom alól.

Augustus, midőn Sisciát elfoglalja, tulajdonképem Caesar tervét készült megvalósítani. De nem hajtotta végre. Ellenkezőleg Cotisonak békét és szövetséget ajánlott fel, sőt állítólag leányát Juliát, kit elébb Antonius fiának eljegyzett volt, Cotisonak igérte oda, a maga számára pedig Cotiso leányát kérte nőül. Cotisonak csakhamar azonban át kellett látni, hogy mindez hitegetés s csak arra való, hogy Antoniustól elvonja. Azért is vele egyesült.

Az actiumi ütközetet követő esztendőben (30) a bastarnák és dákok betörtek a későbbi Moesiába. Midőn már a Haemust (Balkán) is átlépték s a rómaiak szövetségeseit, a dentheleteket megtámadták, M. Crassus, Makedonia és Achaia helytartója, útjokat állotta, a bastarnákat kiverte még Moesiából is, és Deldon nevű királyukat megölte. A hadjáratben Rholes, a dákok királya, nyilván mert nem tudott megférni királytársával, Cotisoval, Crassus oldalán harczolt.

A tél beálltával Crassus visszavonult tartományába. Ezt az alkalmat felhasználva, a bastarnák ujra betörtek Moesiába, de Crassus hamar elősietett s megverte őket. Időközben a dákok egy másik királya, Dapyx, megtámadta Rholest, ki a rómaiakhoz folyamodott segélyért. Crassus egy szerencsés ütközetben legyőzte Dapyx seregét s a várat, a hová Dapyxnak menekülni sikerült, csellel bevette. A dákok nagy része s maga Dapyx is az ostromban életüket vesztették. Mivel a dákok még mindig nem akartak meghódolni, Crassus a háborút folytatta. A dákok a rómaiak elől egy nagy kiterjedésü barlangban kerestek menedéket, melynek Keiris volt a neve. A rómaiak befalazták a barlang bejáratát, mire a dákok között kiütött az éhség s ez megadásra késztette őket. Az utolsó ellenszegülőket a Duna mellett épült Genucla nevü várban győzte le Crassus.⁸² A hosszas harczoknak az volt az eredménye, hogy a Dunától délre eső terület, mely későbben Moesia neve alatt a római birodalomhoz csatoltatott, a rómaiak kezébe jutott. Crassus győzelmei következtében 17 julius 4-én diadalmenetben részesült.

Dák követ Traianus előtt az előkelők osztályából.
Traianus oszlopán.
Rajzolta Cserna Károly

A belvillongások s a rómaiak annyira megtörték a dák hatalmat, hogy 40,000 katonánál több nem állott rendelkezésre. Cotiso maga valamely ütközetben elesett.⁸³ Azért a dákok még mindig nem vesztették el portyázási kedvüket, Kr. e. 10-ben a Duna befagyott jegén át Pannoniába csapnak be. Tiberius, kit Augustus ellenük küldött, visszaűzi és megveri őket.⁸⁴ Cn. Lentulus hadjárata minden valószinűség szerint még a nagy pannon-dalmata háborút (Kr. u. 6) megelőző időre esik. Az alkalmat a dákok újabb betörése Moesiába szolgáltatta. Lentulus is sikerrel harczol, az ellenséget visszakergeti a Dunán s a jobb partot várakkal erősíti meg.⁸⁵ A pannon lázadás kitörése azonban újra bátorságot önt a dákokba. Caecina Severus kénytelen odahagyni Sirmiumot, melynek felmentésére sietett, hogy a tartományába, Moesiába betört dákokat és sarmatákat kiverje. Aelius Catusról csak az a följegyzés maradt reánk, hogy 50,000 dákot Moesiában telepitett le. Ez az esemény nyilván azokban az esztendőkben történt, midőn Pannoniában nagyszámu csapatok voltak, – a pannon-dalmata háború folyamán vagy rövid időre reá.

Tiberius uralkodása utolsó éveiben ismétlődni kellett a betöréseknek, mert Svetonius azzal a szemrehányással illeti, hogy a birodalom szégyenére és kárára tétlenül nézte, mint pusztítják a dákok és sarmaták Moesiát.⁸⁶

Nero haláláig csend van. Nemsokára rá ismét jó alkalom kinálkozik a betörésre. A moesiai csapatok nagy része Itáliába megy, hogy Vespasianus ügyét diadalra segítse. A dákok ezalatt megrohanják a segédcsapatok táborait. Felmentésükre Mucianus a VI. legiot rendelte Moesiába. Vespasianus kellőleg gondoskodván Moesia védelméről, a dákok sem alatta, sem fia, Titus uralkodása idejében nem mernek nyugtalankodni. Pedig már ekkor készülő félben volt azon férfi uralma a dákok között, aki valamennyi elődjét tehetségre és különösen szivósságra nézve fölülmúlta, – a Decebalusé.

Duras, a dákok királya, állítólag önként mondott volna le méltóságáról Decebalus javára. Decebalus hadászati tehetségéről maguk a rómaiak elismeréssel szólottak. A támadásban ügyes volt, a visszavonulásban gondos, cselekben furfangos, csatában erélyes s győzelmét ép úgy fel tudta használni, mint vereség esetén helyesen intézkedett.⁸⁷ Pártolta a római műveltséget s előnyeit a maga javára igyekezett fordítani. Nagy számmal fogadott be országába római mesterembereket s más foglalkozásu művelt embereket. A barátságos viszonynál fogva, a melyben Rómával kezdetben állania kellett, a római kormány megengedte az áttelepedéseket.

Midőn Domitianus trónra lépett, Decebalus több ízben felajánlotta a szövetséget, de Domitianus visszautasította. Decebalus megérthette ebből, hogy a császár tulajdonképen ellenségének tekinti. S kellett is, hogy annak tartsa. A római birodalom biztonsága szempontjából nem lehetett az közönyös, hogy szomszédságában egy folyton terjeszkedő barbár állam álljon fenn. Tényleg Decebalus már a sarmaták területének egy részét elfoglalta. A közvetlen okot, mely Domitianust a háború megindítására bírta, nem ismerjük.

Forrásaink Domitianusnak két dák háborujáról emlékeznek meg.⁸⁸ Sajnos, egyiknek az idejét sem tudjuk pontosan, sem lefolyásuk részleteit nem ismerjük.

Domitianus személyesen részt akarván venni a háborúban, el is ment Moesiába, de a háboru vezetését hadvezéreire bizta. Daczára a tetemes haderőnek, mely rendelkezésére állott, Oppius Sabinus, Moesia Inferior helytartója szerencsétlenül járt, mert dákok megverték s megölték. Utódja minden valószinüséggel Funisulanus Vettonianus lett. Domitianus 86-ban háromszor kapta meg az imperatori czimet, a mi legalább három győzelmet tételez fel. A háboru egyelőre 87-ben véget ért, de a nélkül, hogy a dákok teljes vereséget szenvedtek volna. Midőn Decebalus békeajánlatára azzal válaszol Domitianus, hogy Cornelius Fuscust, a gárda parancsnokát, nagy sereggel a dák király ellen küldi, ez azt üzeni a római fővezérnek, hogy most már csak akkor köt békét, ha minden római évenkint két obolust fizet adó fejében. Ezen második háború azonban szintén szerencsétlenül kezdődött a rómaiakra nézve. Fuscus a csatatéren marad, a dákok még egy római zászlót is kezükbe kerítenek. Domitianus a háboru folytatását Julianusra bízta, ki a katonák neveit, valamint a századét, melyhez az illetők tartoztak, pajzsaikra iratta.⁸⁹ Ezen intézkedés nemcsak azt tette lehetővé, hogy az elesettek azonossága meg volt állapítható, hanem azokat is meg lehetett ismerni és büntetni, a kik gyávaságból pajzsukat eldobták. Julianus ügyes és tapasztalt katona lévén, szerencsésebb volt elődjénél. A dákokat ismételten megverte, különösen a Bánságban levő Tapae mellett, úgy hogy Domitianus 89-ben ötször vette fel az imperatori czímet. Az egyidejüleg szerencsétlenül viselt svév-sarmata háború volt az oka, ha az ismételt győzelmek daczára Domitianus békét ajánlott Decebalusnak. Minden szorult helyzete mellett is azonban Decebalus megalázónak tartotta, hogy személyesen megjelenjen Domitianus előtt. Fivérét, Diegist küldte maga helyett. Domitianus, mintegy annak jelképéül, hogy a dákoknak királyt ad, Diegis homlokára diademet rakott.⁹⁰ Tényleg azonban megvásárolta a nyugalmat. Decebalus pénzt s embereket kapott, kik úgy a béke, mint a háború műveiben ügyesek voltak. Azonkivül Domitianus évi adó fizetésére kötelezte magát. Igen természetes, hogy Rómában az ily békét lealázónák tartották.⁹¹

Decebalus.
Londonban, a British Múzeumban

Maga Decebalus legjobban érezte, hogy ez a viszony közte s Róma között csak ideiglenes lehet. Nem is maradt tétlen. A rómaiaktól nyert emberekkel várait kijavíttatta s újakat építtetett, hogy bármely pillanatban készen álljon a netáni támadás visszaverésére.⁹² Másrészt Róma előtt is világosnak kellett lenni, hogy a határok mindaddig nincsenek biztonságban, míg a dák uralom nincs megtörve. Midőn Traianus 98–99-ben felkeresi a Duna vidékét Pannoniában, már tisztában volt a reá váró feladattal. S ő sem rettent vissza, ellenkezőleg az volt legforróbb vágya, hogy a római névnek, melynek érdekében az egész első században vajmi kevés történt, újabb dicsőséget, fényt szerezzen.

Nem lehet eléggé sajnálni, hogy oly hézagosan ismerjük Traianus történetét. Commentárai, melyekben dák hadjáratait megirta, elvesztek. Életirata sincs. Dio Cassiusnak 68. könyvét, mely Traianus korát, háboruit tárgyalta, csak a XI. században élt Xiphilinus kivonatában birjuk. Úgyszólván ez az egyetlen történeti forrásunk. Ifjabb Pliniusnak Traianusról szóló dicsőítő iratában hiába kutatunk a részletek után. Annál megbecsülhetetlenebbek a feliratok, érmek s egyéb emlékek. Főleg Traianus oszlopának domborművei, melyek a dák háború eseményeit örökítik meg, érdemelnek kiváló figyelmet. Hiányozván azonban hozzájuk a magyarázó szöveg, a császár commentárai, inkább a szemet gyönyörködtetik. A legtöbb esetben nem tudjuk, mikor és hol játszódtak le az egyes jelenetek.

Traianus császár.
Dombormű Traianus oszlopán, Rómában

Dio Cassius szerint Traianus azért indítja meg a háborút a dákok ellen, mert zokon vette sokféle furfangjaikat, s hogy a pénzből, melyre évről-évre igényt tartottak, hadi erejüket növelték s gőgösen viselkedtek.⁹³ Az utóbbit bizonyára legkevésbé tűrhette el Traianus. Az adó fizetésének megtagadása inkább ürügy volt a háború megizenésére.

Amennyire azonban Traianus tisztában volt azzal, hogy a dák háboru a római államra nézve elodázhatatlan szükséget képez, annyira bizonytalanságban volt arra nézve vajjon, ha Decebalust legyőzi, egyúttal birodalmát végkép megsemmisíti s a római birodalomba mint tartományt bekebelezi-e? Úgy látszik, hogy ez az elhatározás csak később fogamzott meg agyában.⁹⁴ Traianus két hadjáratot visel Decebalus ellen. Az első (101–l 02) végén beérte azzal, hogy Decebalusszal elismertette a római fönhatóságot. Csak a második (105–106) végződött a dák birodalom megsemmisítésével.

Traianus útja a Kazán-szorosban.
Fischer L. H. rajza után

A nagy támadásnak Moesia felől kellett történnie, mely tartomány Domitianus óta két részre volt osztva. Moesia Superior a Ciabrus folyón innen feküdt s a mai Szerbiát foglalta magában, Moesia Inferior azon folyótól keletre esett.⁹⁵

Moesiából vezetett a legrövidebb út nyugot felől a dák birodalom szivébe, mely fővárosával s erődítményeivel az erdélyi hegységek között Hunyadmegyében s a Maros mentén feküdt. Ha Traianus a Zsil mentén, a Vulkán szoroson vagy az Aluta mentén, a vöröstoronyi szoroson át (mindkét út a dák főváros felé vezetett) igyekszik Erdélybe törni, úgy a dákok könnyen elvághatják útját a nyugattal, ahonnan pedig legkönnyebben számíthatott utócsapatokra.

Traianus táblája Ogradenánál. Fischer L. H. rajza után

Traianus az időt, míg az előkészületek megtörténtek, Rómában tölti. Mindenekelőtt könnyü közlekedésről kellett gondoskodni. Már Tiberius megkezdte a Duna szerb partján egy út építését a 33. vagy 34. évben. Kozlomareval szemben, a szerb Horum falunál egy sziklafelirat olvasható, melyből megtudjuk, hogy ezen uralkodó alatt a IV. Scythica és V. Macedonica legiók az út építésén fáradoztak.⁹⁶ Ugyanez a felirat, 1 1/2 órányira lefelé ismétlődik.⁹⁷ Traianus folytatta az út építését kelet felé s lehetővé tette, hogy a Fekete-tengertől egész Galliáig könnyen el lehetett jutni.⁹⁸ Legalább az útnak nagyobb része már 100-ban elkészült. Ezen évből való az Ogradenával szemben, a szerb Tactalia falunál sziklába vésett úgynevezett Traianus-tábla, azon a ponton, hol a Duna a legszűkebb. A két genius által tartott tábla utolsó sorai Mommsen olvasása szerint:

MONTIBUS EXCISIS, AMNIBUS SUPERATIS, VIAM FECIT.⁹⁹

Traianus e szerint a hegyeket kivágatta, a folyó nehézségeit legyőzte s úgy nyitott útat. Az út még ma is megvan. Egy 1 1/2 méter mély bevágásban vezet néhány láb magasságban a Duna legmagasabb vízállása fölött. Eredetileg azonban szélesebb volt: a sziklafalba illesztett gerendák segélyével szélességét megkétszerezték.

Nagyobbmérvü csapatösszevonás egyelőre fölöslegesnek látszott. Moesia és Pannonia helyőrsége elégséges volt. Moesiában 4 legio állomásozott: a VII. Claudia Viminaciumban (Kostolac), a IV. Flavia Singidunumban (Belgrád), a I. Italica Durosturumban (Szilisztria) s a V. Macedonica Troesmisben. Pannonia helyőrsége, mint láttuk, Traianus uralkodása elején a következő legiókból állott: Vindobonában székelt a XIII. gemina, Carnuntumban a XV. Apollinaris s talán már ekkor a I. adiutrix Brigetióban. A II. adiutrix állomása Sirmiumban vagy annak környékén keresendő. Aquincumban is kellett legiónak lenni, de hogy melyik volt az, még ma bizonytalan. Traianusnak még ezekre a csapatokra sem volt szüksége. Már azért sem alkalmazhatta valamennyit, mert különben a Duna vonala teljesen védtelen maradt volna. Feliratok tanubizonysága szerint az I. dák háboruban 3 moesiai legio vett részt: a I. Italica, VII. Claudia s IV. Flavia; a V. Macedonica megmaradt helyén az alsó Duna védelmére.¹⁰⁰ A pannoniai legiók közül ott találjuk a XIII. geminát, melynek helyébe utóbb a X. gemina kerül Vindobonába, továbbá a II. adiutrix legiót. Ez utóbbi legiónak részvételét két felirat 3 bizonyítja. Egyik sem lévén azonban keltezve, kérdés, vajjon legiónk már az első háborúban fordult-e meg Dáciában. Így is öt legio részvétele minden kétségen felül áll, melyek 30.000 emberből álló hadsereget tettek ki. Nem sokkal kevesebbre rúghatott a segédcsapatok legénységének száma, úgy hogy Traianus legalább 50.000 emberrel rendelkezett. Germánokkal ismételten találkozunk Traianus oszlopán, kik buzogánynyal és parittyával segítik a római legiókat. A sarmatákon és mauretaniai lovasokon kivül a többi segédcsapatok eredete azonban nehezen ismerhető fel.

A hajóhíd építésének emlékére vert ezüstpénz.
(A rajta látható fekvő alak a folyamistent ábrázolja. DANVVIVS. CO(n)S(uli) V. P(atri) P(atriae) S(enatus) P(opulus) Q(ue) R(omanus) OPTIMO PRINC(ipi) felirattal

Traianus 101 márczius 25-én hagyja el. Rómát s a tengeri útat választja. A legiok bizonyára már korábban indulnak útnak s rendeltetési helyükön várják a császárt. A pannoniai sereget Q. Glitius Atilius Agricola helytartó vezeti, a moesiai legiókat M. Laberius Maximus, szintén helytartó. Traianus környezetében voltak még L. Licinius Sura, a császár főhadsegéde, minden határozott parancsnokság nélkül, továbbá L. Minucius Natalis, ki 107 évben consul volt, s Claudius Livianus, a császári testőrség feje.¹⁰¹

Traianus két ponton hatolt be a volt Bánságba. A csapatok zöme a legio VII. Claudia állomáshelyén Viminaciumban gyült össze s onnan indult meg Traianus személyes vezérlete alatt, hogy a nem messze fekvő Rámánál, melylyel szemben Lederata (Uj-Palánka) feküdt, hajóhídon átlépje a Dunát. Az út, mint az Traianus commentárainak fenmaradt egyetlen sorából kitünik.¹⁰² Berzobiz és Aizi helyeken át vezetett. Mindkettő feltalálható a Peutinger-féle táblán (Berzovia és Ahihis) azon útvonalon, mely Lederatát összeköti a Temes és Bisztra összefolyásánál fekvő Tibiscummal (Zsuppa). Tibiscum volt a góczpont, ahol Traianusnak a római csapatok kisebb részével találkoznia kellett.

Ez nyilván egyedül a Durosturumból jövő legio I. Italicából állván, Laberius Maximus vezérlete alatt, Kolumbinánál, a regi Taliatis helyén kelt át a Dunán, Orsováig a Duna balpartján, majd a Cserna völgyében haladt északnak Tibiscum felé.

Traianus a vaskapui szoros átlépése előtt.
Traianus oszlopán

Decebalus nem siet a római csapatok elé, hanem engedi, hogy mennél mélyebben nyomuljanak országába. Szeretné, hogy a háborút elkerülje. Előbb úgy akar Traianusra hatni, hogy a búrok egy követségét meneszti hozzá egy nagy gombával. A felirat rajta, mely latin nyelven szólt, Decebalus szövetséges népeinek ama figyelmeztetését tartalmazta, hogy vonuljon vissza s hagyjon nekik békét. Látva Decebalus, hogy az intésnek nincs semmi foganatja, Traianus pedig egyre előre nyomul, saját népéből küld követeket békeajánlatokkal. A követség tagjai azonban nem tartoznak az előkelők osztályához. Fedetlen fővel jelennek meg. Lehetetlen, hogy Traianus észre ne vette volna a sértést, mely Decebalus ezen eljárásában rejlett. Igen természetes, hogy a békét elutasitotta.

A római sereg átvonulása a Duna hajóhídján.
Dombormű Traianus oszlopán.

Froehner mind a két mozzanatot felismerni véli az oszlop jelenetei között.¹⁰³ Az egyik jelenet egy germánt ábrázol, ki Traianus láttára lebukik öszvéréről.¹⁰⁴ Az állat oldalán látható kerek, lyukacsos tárgy volna a gomba. Igen helyesen jegyzi meg azonban Dirauer, hogy az inkább paizs, mint gomba.¹⁰⁵ Valószinübb a másik jelenet értelmezése.¹⁰⁶ Itt tényleg öt dákot látunk Traianus előtt, kik rojtos köpenyt hordanak s fejük fedetlen.

Ez a követség Dio Cassius¹⁰⁷ szerint akkor kereste fel Traianust, mielőtt az első véres összetüzés megtörtént volna. Decebalus Tapaenál várta seregével Traianust.

Dák nők római katonákat kínoznak.
Traianus oszlopán

Az oszlop jelenetei szerint Traianus, amint a Dunát átlépte, haditanácsra hivta össze parancsnokait s áldozott. Tovább indulás előtt buzditó beszédet tartott katonáihoz. Lassan, óvatosan haladt előre. Nem tett egy lépést előre anélkül, hogy maga mögött az elfoglalt területet meg ne erősítette volna. Katonái az egyik tábort a másik után épitik. Hasonló körültekintéssel, mindenesetre azonban több nehézség között nyomult a Cserna és Temes völgyeiben északnak Laberius Maximus. Vajjon a táborok közül egyik-másik, melyekkel később találkozunk, – egyrészt azon a vonalon, hol Traianus haladt, t. i. Arcidava (Varadia), Cent(um) Putea (Szurduk), másrészt Laberius útja mentén Tierna (Ó-Orsova), Praetorium (Plugova) s végül a találkozás helyén Tibiscum (Zsuppa) – már ez alkalommal épült volna, biztosan ugyan meg nem állapitható, de valószinü.

Komolyabb összetüzésekre nem került a sor. Egyetlen heves összecsapást látunk az oszlopon, mely azonban semmi esetre sem lehet még, mint azt Froehner értelmezi, a véres tapaei ütközet. Traianus bizonyára beérte azzal, hogy a hadjárat első évében eljuthatott Tibiscumig s egyesülhetett Laberiusszal, egyszersmind megteremtve az erődök hosszú sorát, melyek jövendő hadmiveleteihez biztos alapul szolgáljanak.

Beállván a tél, Traianus elhelyezi csapatait a táborokban, s csak maga vonul vissza Moesia valamely városába, valószinüleg Viminaciumba. A dákok, mihelyt értesültek a császár távollétéről, megtámadják a táborokat. Az oszlop egyik jelenete épp azt a pillanatot ábrázolja, amint a jég a dákok alatt beszakad, midőn egy római erőd ostromlására indulnak s azt tényleg ostrom alá veszik.

A tél alkalmat adott Traianusnak, hogy a 102-ik évben teljes erővel folytatandó hadjáratához szükséges készletekkel ellássa seregét. Bizonyára már kora tavaszszal elhagyja téli tartózkodási helyét, a készleteket, melyeket Sisciából szerzett be, kisebb hajókra rakatja s a Dunán haladva, közvetlenül ellenséges területen köt ki. Ezúttal haladéktalanul tör előre. Lovasai a dák király segédcsapataihoz tartozó sarmatákkal találkoznak s megverik. Majd két véres ütközet következik egymás után. Ezek egyikének kell a Tapaenál vívottnak lenni, mely dák erősség valahol a Tibiscumtól Erdélybe vezető útvonalon feküdt. Valószinüleg még a Vaskapunak nevezett hágón innen. Ugyanaz a hely, hol a dákokat 12 évvel ezelőtt Domitianus vezére, Julianus megverte. Az összeütközés igen heves volt. A római katonák közül számosan sebesültek meg. Végre mégis Traianus győzött. Nem lévén elegendő vászon a sebek bekötözésére, saját ruháját tépette e czélból darabokra. Az elesettek emlékére pedig oltárt állitott az ütközet helyén.¹⁰⁸

Az oszlopon sehol se látunk elesett rómaiakat, mindenütt csak a dákok vesztenek. Egyetlen jelenet van, hol sebesültekkel találkozunk, kik ápolásban részesülnek. Nyilván, mert e jelenetből a rómaiak győzelme ki nem tűnik elég kétségtelenül, kellett Trainusnak egy további második csatát megvivni, melyben teljes győzelmet arat.

A tapaei ütközet lévén az első, hol Traianus Deceballal állott szemközt, több, mint bizonyos, hogy a katonák ez után üdvözlik császárukat a dák háborúban először imperatorként. Traianus tényleg az oszlop következő jeleneteiben allocutiót tart katonáihoz s megajándékozza őket. Egy felirat tanusága szerint ez az üdvözlés (IMP. II.) a 102. évre esett.¹⁰⁹

Traianus most már feltartózhatatlanul megy előre a dák főváros felé. Folyvást felfelé halad, veszélyek közepette foglalja el az egyik magaslatot a másik után, mig végre a „Vaskapu” hágót átlépi.¹¹⁰

Időközben megérkezik Traianus segitségére Lusius Quietus egy mauretaniai lovascsapattal. Afrikából jött, hol fejedelem volt, de mert valamit elkövetett, elvesztette méltóságát s becstelennek nyilvánittatott. Midőn később a dák háború kitört és segédcsapatokra volt szükség, hivatlanul jelent meg. Fényes hadi tettei újra visszaszerezték a császár kegyét, úgy hogy consul s utóbb Palaestina helytartójává lett.¹¹¹

Római katonák ápolása.
Traianus oszlopán

Dio világosan mondja, hogy Lusius más oldalról támadta meg Decebalust és katonái közül sokakat ölt le, még többet hurczolt fogságba.¹¹² E szerint csak a Zsil völgyében, a Vulkán szoroson át törhetett be.

Decebalus látva, hogy két tűz közé szorult, s mi több, Traianus már a vaskapui szorost is hatalmába keritette, szóval ügye veszve van, kérésre fogta a dolgot, ezúttal komolyabban, mint először. A legelőkelőbbeket, kik süveget hordanak,¹¹³ küldi Traianushoz. Ezek eldobják fegyvereiket, a földre borulnak s úgy kérik a császárt, engedje meg Decebalusnak, hogy megjelenhessék előtte, miután kész a béke fejében bármily feltételeket elfogadni.¹¹⁴ Az oszlop jelenetei között találunk egyet, mely ezen eseményt látszik megörökiteni. Egy előkelő dák térdel Traianus előtt, fején süveg, paizsa maga előtt a földön hever.

Nem tudni mi okból, Traianus nem fogadja Decebalust, hanem Surat és Claudius Livianust küldi hozzá. Úgy látszik azonban, hogy Decebalus utóbb meggondolta magát, mert a küldöttekkel nem ereszkedett szóba.

Iazyg-sarmata lovasok.
Traianus oszlopán

A háboru már ennek előtte mindkét részről a legnagyobb elkeseredéssel folyt. Különösen a dákok kegyetlenek, legalább az oszlop tanusága szerint. A kocsik kerekéhez kötik a római katonákat, az asszonyok pedig meztelenre vetkőztetve, fáklyákkal égetik testüket.

Traianus, miután a Vaskapun áttört, ujra áldozatot mutat be s katonáit bátoritja. Nem érvén czélt Decebalus követsége, a császár kiadja a parancsot az előnyomulásra. Az oszlop négy nagyobb ütközetet s egy erőditmény ostromát örökiti meg. Dio szerint Traianus beveszi a megerőditett hegyeket s a várakban a sok fegyvert, gépet, hadi foglyot s a Fuscustól elvett legio-jelvényt megtalálja.¹¹⁵ E sikerek, melyekhez hozzájárult, hogy egyidejűleg Maximus elfogta a király nővérét, s az elvesztette egyik legerősebb várát,¹¹⁶ mely valószinüleg már a főváros közvetlen biztositására szolgált, arra birták Decebalust, hogy a béke bármely feltételeit elfogadja. Nyilván meg akarta kimélni fővárosát a feldulatástól.

Mór lovas Lusius Quietus csapatából.
Traianus oszlopán.
Mint az ötöt rajzolta Cserna Károly

A béke feltételei, melyeket Traianus Decebalus követségével közölt,¹¹⁷ a következők voltak: Decebalus kötelezi magát, hogy fegyvereit, hadi gépeit s ezek készitőit, nemkülönben a szökevényeket kiszolgáltatja, vártait lerombolja, a rómaiaktól elvett területeket visszaadja, rómaiakat nem fogad országába, még kevésbé alkalmaz hadseregében. Különben, a ki a római birodalomnak barátja vagy ellensége, azt ugyanannak tekinti magára nézve is.¹¹⁸

Decebalus nemsokára rá személyesen jelenik meg Traianus előtt, hogy hódoljon. Fegyvereit eldobja magától és térdre borul előtte. Az oszlop domborművei között ott találjuk ezen jelenet képét. A császár magas emelvényen ül, előtte több előkelő dák környezetében térdre hullva látjuk a dák királyt, a mint kegyelemért emeli föl kezeit.

A Duna Traianus hidjánál

Traianust katonái ismételten, ezúttal a dák háborúban harmadszor (IMP. IIII.) üdvözlik imperatornak. Másodszor valószinüleg akkor kapta legióitól az imperatori czimet, midőn a vaskapui szorost átlépve, a ma Erdély területén vivta az első győzedelmes csatát. Traianus már 103-ban Rómában van s január 1-én átveszi Laberius Maximus, a moesiai csapatok parancsnokának társaságában a consulságot. Mielőtt elhagyja Daciát, a fővárost, Sarmizegetusát s a többi városokat római őrcsapatokkal rakja meg. A békét túlajdonképen a senatusnak kellett jóváhagyni. Meg is jelent e czélból egy dák követség Rómában, hol mint hadi foglyok, fegyvertelenül léptek a sénatus elé és kezüket mellükön összekulcsolva, siralmas előadásban kérték a békét. A senatus megadta, egyúttal a követek visszakapták fegyvereiket.¹¹⁹ Traianust pedig azzal tüntette ki a senatus, hogy a Dacicus melléknévvel ruházta fel. E megtisztelő nevet Traianus már a 102. évből való érmeken használja.¹²⁰

Nagy volt az öröm Rómában. Traianus mindent elkövetett, hogy a nép lássa, mekkora a római legiók győzelme. Fényes diadalmenetet ült, mely alkalomból a szinházban gladiatori játékokat rendeztetett s egyszersmind megengedte, hogy a szinpadon ujra pantomimusok játszhassanak.

Hadvezéreiről sem feledkezett meg. M’. Laberius Maximus és Q. Glitius Atilius Agricola még a 103. évben consulokká lesznek.

Dák követek kegyelmet krének Traianustól.
Részlet a római Traianus-oszlopról.
A térdreborultak között ott van maga Decebalus.
Mind a hármat rajzolta Cserna Károly

Decebalus nem vette őszintén a békekötést; fegyverszünetnek tekintette, melylyel időt nyer, hogy veszteségeit kipótolja.¹²¹ De Traianus sem bizhatott nagyon szavában. Attól tartott, hogy alkalomadtán az ott hagyott őrségeket megrohanja és felkonczolja. S még segitséget sem küldhet, ha az tél idején történik, mikor a Duna jege zajlik. Ennek csak úgy vehette elejét, ha Erdélyt Moesiával a Dunán át állandó hiddal köti össze.¹²² A hid Orsován alól nehány mérföldnyire az oláh Turn-Severin és a szerb Fetislan falu között épült. Nem eshetett messzire Felső-Moesiától, mely már az első dák háboruban a hadjárat kiinduló pontjául szolgált s a honnan Erdély legrövidebb uton volt hozzáférhető. 1858-ban, midőn rendkivül alacsony volt a viz állása, a középső pillér kivételével, melyet a folyam közepén levő sziget homokja takart, a többiek világosan láthatók voltak.¹²³ Dio annyit mond, hogy Traianus örvényes vizben s agyagos talajon épittette.¹²⁴ Jóllehet már romjaiban láthatta, mint csodát bámulta meg. 20 pilléren nyugodott, melyeknek külső burkolatát faragott kőrakat képezte. Az egyes oszlopok 60 láb szélesek voltak s 110 lábnyi távolságban emelkedtek egymástól. Az ivek faszerkezetüek voltak. A hid épitője a hires damaskusi Apollodoros volt,¹²⁵ ugyanaz, kinek conceptiója szerint Rómában Traianus oszlopa készült.

Traianus dunai hídja. Traianus oszlopán

Ott látjuk rajta a hid képét is s az semmi kétséget sem enged a faszerkezet iránt. Kétségkivül nem egy legió dolgozott rajta. Az akkori idők technikai képzettsége mellett úgy segitettek magukon, hogy előbb a Duna balpartjából beugró földnyelven épitettek nehány oszlopot, majd ezek között csatornát ástak, melybe a Duna vizét bevezették, úgy, hogy a tulajdonképeni meder szárazon maradt és a többi oszlopok épitése elé nem görditett semmi nehézséget.

A hid épitéséhez nemsokára a békekötés után, valószinüleg már 103–4 telén fogtak hozzá. Decebalus átláthatta, hogy Traianusnak, midőn ily nagyszabásu művet létesit, koránt sincs szándéka Erdélyben nyert positióiról egyhamar lemondani. Bátran kihivásnak vehette.

Csakhogy Decebalus sem volt az, ki országa függetlenségének feláldozásába bele tudott volna nyugodni. A békeföltételek megszegésével felel Traianusnak. Ellentállásra készül, az erőditményeket ismét jó karba helyezi, a szomszédos népekhez követeket küld, a római szökevényeket ujbol befogadja országába, sőt mi több, a rómaiakkal barátságos viszonyban álló iazygok területéből egy részt hatalméba kerit.¹²⁶

Mindezeknek hire, igen természetesen, hamar eljutott Rómába. Traianusnak dönteni kellett. A senatus tényleg megizeni Decebalusnak a háborút s Traianus ismét maga veszi fel a harczot, ezúttal azzal az eltökéléssel, hogy a dák népet teljesen megsemmisiti s országát, mint provinciát csatolja a római birodalomhoz.¹²⁷

A dunai híd Traianus bronzérmén.
Körirata: S(enatus) P(opulus) Q(ue) R(omanus) OPTIMO PRINCIPI

104 őszén hagyja el Rómát s a telet Moesiában tölti. Sorba látogatja a városokat s a legmesszebb menő intézkedéseket teszi meg. Az első dák háborúban résztvett legiókat ezúttal is valószinüleg mind magához rendeli; a siker nagyobb biztositása kedveért azonban serege számát még 3 ujabb legióval szaporitja. Troesmisből megjelenik a legio V. Macedonica, Pannoniából a legio I. adiutrix s végül ott terem Germaniából Hadrianus parancsnoksága¹²⁸ alatt a legio I. Minervia.

Ezen nagyszabásu előkészületek láttára maguk a dákok közül sokan átpártolnak Traianushoz. A sarmaták a második háborúban már a rómaiak oldalán harczolnak.

Mint az első dák háború alkalmával, Decebalus most is, a hadjárat megkezdése előtt békét kér Traianustól; a válasz, igen természetesen, nem lehetett más, mint hogy teljesen, minden feltétel nélkül adja meg magát.¹²⁹ Ha már szép szerével nem érhetett czélt, a leggaládabb eszközökkel reméli a catastrophát elkerülhetni. Szökevényeket küld Moesiába, hogy öljék meg Traianust. Az orgyilkosság azonban nem sikerült, a felbéreltek egyike elfogatott s a kinpadon bevallott mindent.¹³⁰ Decebalus egy másik cselfogása a következő volt. A római hadvezérek egyikét, Traianus barátját, Longinust magához kérette, hogy tanácskozzék vele. Nem kapván meg azonban Traianus terveiről a kért felvilágositásokat, foglyul tartotta Longinust, egyúttal megizente Traianusnak, hogy csak azon feltétel alatt bocsátja szabadon, ha országának a Dunáig terjedő részét visszaadja s az első háborúért kárpótlást fizet. Longinus úgy szabaditotta meg urát a kényes helyzetből, hogy életének méreggel vetett végett.¹³¹

Traianus megajándékozza katonáit.
Traianus oszlopán

Végre be kellett Decebalusnak látni, hogy a háborút semmikép sem kerülheti el. Kettőzött buzgalommal látott tehát hozzá hadi erejének összegyüjtéséhez. Segitségül hivta a szomszédos néptörzseket. Lelkökre igyekezett kötni, hogy ha cserben hagyják, maguk kerülnek veszedelembe. Könnyebben vivhatják ki az ő szövetségében függetlenségüket. Ellenben ha közönyösen nézik pusztulását, később minden támogatás hiányában annál bizonyosabban leigáztatnak.¹³² Annyira ment, hogy még a parthusok királyát, Pacorust is meg akarta ügyének nyerni.¹³³

Megjövén a tavasz (105), Traianus megkezdette a hadjáratot. Hadseregének egyik része most is kétségkivül a volt Bánság felől, mely római táborokkal lévén megrakva, a felvonulást biztositotta, a Vaskapu-szoroson át nyomult Erdélybe. A többi részek délről a vulkáni és vöröstoronyi¹³⁴ szorosokon hatoltak be.

A rómaiak mindenütt nem várt akadályokra találtak. Az oszlop dombormüvei sejtetni engedik azon erőditményeket, melyekkel a dákok a szorosok bejáratait eltorlaszolták. Még egyik legszebb városukat is felgyújtják csakhogy az ellenség előnyomulását megzavarják. A hadjárat részleteit, nem ismerjük. Dio azon megjegyzéséből azonban, hogy Traianus több körültekintéssel, mint gyorsasággal hóditotta meg Daciát,¹³⁵ méltán következtethetünk a nehézségekre.

Decebalus tisztában volt azzal, hogy ezúttal országának léte forog koczkán. A legvégső erőmegfeszitéssel és kétségbeeséssel száll szembe a rómaiakkal. A legióknak számtalan alkalmuk nyílik, hogy hősiességükről bizonyságot tegyenek. Maga Traianus személyes bátorságával ad példát katonáinak. Egy megsebesült lovagot azon reményben szállitanak a sátorba, hogy felgyógyulhat. Midőn ez azonban látja, hogy menthetetlen, azzal az erővel, melylyel még rendelkezik, felugrik, a csatasorba áll s ott rogy össze élettelenül.¹³⁶

Római katonák dák házakat gyújtanak föl.
Traianus oszlopán

Hiába a dákok minden erőmegfeszitése. Egyik veszteség a másik után éri. A legelőkelőbbek kétségbeesésükben mérget isznak. Maga Decebalus is csak úgy kerülheti el a megalázó fogságot, hogy testébe kardot márt. Fejét Rómába viszik s mint diadaljelt hordozzák körül. Traianus még a szerencsétlen király kincseit is megkeriti, melyeket az a Sargetia (Sztrigy) folyó medrében s a hegyek barlangjaiban rejtett volt el.¹³⁷ Az életben maradottak önkéntes számkivetésbe mennek. A dák nép Erdély szivéből kipusztul. Traianus a világ minden részéből kénytelen gyarmatosokat összetoborzani, hogy a meghóditott földet ujra benépesitse.¹³⁸ Az egykor oly félelmetes dák birodalomból római provincia lesz, melynek kormányzását Traianus praetori rangu helytartóra bizza.

A császár az uj provinciát saját fenhatósága alatt tartja meg. Sokkal nagyobb volt a fontossága, semhogy a senatusnak engedhette volna át. Az első érmek DACIA AVGUSTA körirattal azonban csak a 112. évből valók.

Sarmizegetusa továbbra is megmarad fővárosnak. Traianus római jogu várossá emeli, s mint szokás, saját nevét füzi a régi a névhez. Neve ezentul: Colonia Ulpia Traiana Augusta Dacica Sarmizegetusa. A gyarmatositás műve D. Terentius Scaurianus, a legio V. Macedonica parancsnokának nevéhez van kötve, ki 110-ben a tartománynak valószinüleg első helytartója volt.¹³⁹ Dierna (Ó-Orsova) alighanem már az első dák háború alkalmával lett coloniává.¹⁴⁰

A provinciát eleinte 3 legio őrzi: a V. Macedonica, a I. adiutrix és a XIII. gemina. Ezek közül az első nemsokára viszszamegy, a honnan jött, alsó Moesiába, a második pedig Pannoniába, Brigetióba (Ó-Szőny) kerül állandó tartózkodásra. Csak a legio XIII. gemina marad meg; 142 óta állandó táborozási helye a Maros mentén fekvő Apulum (Gyulafehérvár).

Decebalus halála.
Traianus oszlopán.
Mind a hármat rajzolta Cserna Károly

Dacia legrégibb feliratos emléke, melynek korát ismerjük, egy mérföldkő 109–110 évből, mely Ajtón, Potaissa (Torda) és Napoca (Kolozsvár) között került napfényre.¹⁴¹ A római csapatok e szerint már a foglalás éveiben megszállották a Marostól északra fekvő vidéket is, sőt fölhatoltak egészen Erdély északnyugati széléig. A porolissumi (Mojgrád, Szilágymegyében) amphitheatrum már Antoninus Pius alatt, 157-ben javitásra szorult.¹⁴² A keleti részek csak később kapcsoltattak a tartományhoz.

Az Érczhegység aranybányái hamar magukra vonták a hóditók figyelmét. Egy nagyenyedi felirat Traianus idejéből a bányászok testületéről tesz emlitést.¹⁴³

A második háború még 106-ban is tart. Ezen évben Hadrianus praetor s ugyancsak a legio I. Minervia legatusa. De már 107-ben be kellett fejezve lennie, mert Sura, ki mindkét dák háboruban részt vett s a kit érdemei elismeréséül Traianus a legnagyobb kitüntetésekkel halmoz el, ezen évben már rendes consul.¹⁴⁴

A katonák Traianust a második háború folyamán ugyan csak egyszer üdvözölték imperatornak (IMP. V.), s ennek sem maradt nyoma az emlékeken; mihelyt azonban a császár Rómába visszatért, győzelmét oly diadalmenettel ülte meg, melyhez foghatót az örök város még nem látott.¹⁴⁵ Még Indiából is jöttek követek, hogy lássák a fogoly dákok felvonulását. A királyok követei a senatorok helyeiről nézhették az amphitheatrumban a játékokat, melyek 123 napig tartottak. 10,000 gladiator küzdött ezen napokban s 11,000 vad és szelid állat vérzett el.¹⁴⁶ A birodalom legtávolabb lakó népei az érmek révén nyertek tudomást a nagy vállalat sikeres befejezéséről. Az érmek ábrázolásai többféle változatban hirdetik a császár győzelmét a dákok felett. Kétségkivül egész irodalom keletkezett, mely prózában és versben a dák háborúk történetét tárgyalta. Plinius a következőkép bátoritja Caniniust, ki a hadjáratok eseményeit versben készült megörökiteni: „Van-e tárgy, mely annyira új, gazdag és terjedelmes volna? Van-e, mely végre annyira költői s a legszigorúbb igazságosság daczára annyira kalandszerű volna?”¹⁴⁷

Dacia Traianus bronzérmén.
Körirata: DACIA AVGVSTI PROVINCIA. S(enatus) C(onsultu.)

Reánk a dák háborúk legimpozánsabb emléke az a hatalmas dór oszlop, melyet Rómában a senatus és nép 113-ban Traianus tiszteletére az általa létesitett forumon dedicált. Méltó alkotás az épületek ama sorozatában, melyek e forumot képezték. Hogy Traianus helyet nyerjen számukra, lehordatta azon hegynyerget, mely a Capitoliumot a Quirinalisszal összekötötte s ezzel megnyitotta a közlekedést a Forum Romanumról a Mars-mezőre. Az oszlop 100 lábnyi magassága jelzi a lehordott hegynyereg magasságát. A diadaliv, mely bejáratul szolgált, a szó szorosabb értelmében vett forum, a két könyvtár, melyek között az oszlopot állitották fel s az északnyugati végén Hadrianus által Traianus emlékére épitett templom elpusztultak, csak az oszlop előtt emelkedő öthajós bazilika maradt meg, az is romjaiban; kolosszális oszlopdarabjai fogalmat nyujthatnak arról a nagyszerűségről és fényről, mely ezen épületeket jellemezte.

Az oszlop 5 méter magas talapzaton áll, melynek három oldalát tropheumok dombormüvei boritják. A törzset 23 márványtömbből épitették fel, belseje üres, ugy hogy csigalépcsőn tetejére lehet jutni. Eredetileg Traianus szobra koronázta, melyet 1587 óta Szent-Péter apostol alakja helyettesit. A dák háborúk jeleneteit ábrázoló domborművek csavarvonalat képező szalagban futnak az oszlop körül. E domborművek nemcsak tárgyuknál fogva, hanem művészi szempontból is mindenkor figyelemre méltók maradnak.

Traianus oszlopa Rómában

A dák háborúkkal kapcsolatban áll Pannonia ketté osztása. Q. Glitius Agricola, kivel az első dák háborúban találkoztunk, mielőtt 103-ban consullá lett, még az egységes Pannoniát kormányozta. A 105 január 12-éről keltezett ó-szőnyi diploma szintén még csak Pannoniát emliti.¹⁴⁸ De már Hadrianus 107-ben, praetorsága után, Pannonia Inferior kormányzóságát kapja.¹⁴⁹ A kettéosztásnak e szerint a 105–107 évek között kellett megtörténni.

Traianus uralkodásának a dák háborúkat követő évei a béke évei voltak úgy Daciára, mint Pannoniára nézve. Életének vége felé azonban ismét nyugtalanságok fenyegetik a birodalmat, még pedig több ponton. A sarmaták a Duna vidékét zaklatják.¹⁵⁰ A császár ujra háborúra, készül, de Selinusban (Sicilia) váratlanul utóléri a halál 117 augusztus havában.

A Forum Traiani.
Traianus ezüstpénzén.
Felirata: FORVM TRAIAN(i)

1. App. Civ. II. 110.^[VISSZA]
2. Illyr. 15. 28. V. ö. Dio, 49. 35.^[VISSZA]
3. 49. 36.^[VISSZA]
4. Strabo, 7. 5. 1.^[VISSZA]
5. App. Illyr. 9. 23. V. ö. Str. 7. 5. 1.^[VISSZA]
6. Dio, 49. 37.^[VISSZA]
7. App. Illyr. 9. 24.^[VISSZA]
8. Dio, 49. 38.^[VISSZA]
9. Dio, 51. 21.^[VISSZA]
10. Dio, 54. 20.^[VISSZA]
11. Dio, 54. 28.^[VISSZA]
12. Dio, 54. 31.^[VISSZA]
13. Dio, 54. 34.^[VISSZA]
14. Dio, 54. 36.^[VISSZA]
15. Mon. Ancyr. V. 47.^[VISSZA]
16. Dio, 55. 2.^[VISSZA]
17. Mon. Ancyr. V. 44–47.^[VISSZA]
18. App. Illyr. 9. 22.^[VISSZA]
19. C. I. L. III. 415. 1.^[VISSZA]
20. Acumincum vidéke és a régi pannoniai limes. Arch. Ért. 1892, 125. 1.^[VISSZA]
21. Vell. Pat. 2. 110, 5.^[VISSZA]
22. Dio, 56. 16.^[VISSZA]
23. Vell. II. 109.^[VISSZA]
24. Vell. II. 110.^[VISSZA]
25. Vell. II. 111.^[VISSZA]
26. H. Schiller, Geschichte fer röm. Kaiserzeit, I. 226. 1. jegyzet.^[VISSZA]
27. Dio, 55. 31. Macrob. I. 11. 32.^[VISSZA]
28. Tac. Ann. II. 26. 46.^[VISSZA]
29. Vell. II. 110.^[VISSZA]
30. Dio, 55. 29.^[VISSZA]
31. Vell. II. 112.^[VISSZA]
32. Dio, 55. 30.^[VISSZA]
33. Wilmanns, 1121.^[VISSZA]
34. Vell. II. 113.^[VISSZA]
35. Dio, 55. 32. V. ö. Vell. II. 112.^[VISSZA]
36. Vell. II. 114. Kenner, Pannonien u. Noricum 10.^[VISSZA]
37. Vell. Pat. II. 116.^[VISSZA]
38. Mitth. der k. k. georg. Gesellsech. 23. 508. 1.^[VISSZA]
39. Hermes, 25. 354. 1.^[VISSZA]
40. Dio, 56. 11.^[VISSZA]
41. Dio, 56. 11.^[VISSZA]
42. Dio, 56. 12.^[VISSZA]
43. Vell. Pat. II. 115.^[VISSZA]
44. Dio, 56. 13. és 14.^[VISSZA]
45. Dio, 56. 15.^[VISSZA]
46. Vell. Pat. II. 115.^[VISSZA]
47. Dio, 56. 15. Vell. Pat. 2, 116.^[VISSZA]
48. Fast. Praen.: Ti. Caes. ex Pannoniis triumphavit. C. I. L. I. 385. 1.^[VISSZA]
49. C I. L. III. 1741.^[VISSZA]
50. II. 116.^[VISSZA]
51. Tac. Ann. I. 16.^[VISSZA]
52. Tac. Ann. I. 30.^[VISSZA]
53. Dio, 49. 37.^[VISSZA]
54. Tac. Ann. II. 44–46.^[VISSZA]
55. Tac. Ann. II. 62–63.^[VISSZA]
56. Tac. Ann. III. 11.^[VISSZA]
57. Tac. Ann. II. 88.^[VISSZA]
58. Aur. Victor de vita et morib. impp. 2.^[VISSZA]
59. Ann. IV. 5.^[VISSZA]
60. Tac. Ann. III. 9. IV. 23.^[VISSZA]
61. Kenner, Pannonien u. Noricum, 12. 1.^[VISSZA]
62. Tac. Ann. XII. 29. 30.^[VISSZA]
63. Plin. Hist. nat. III. 24. 27.^[VISSZA]
64. A legiók ezen változásait némi eltérésekkel Mommsen C. I. L. III. 482. 1. után adom elő.^[VISSZA]
65. C. I. L. III. S. Dip. VII.^[VISSZA]
66. Plinius (3, 24, 27.) szerint a lacus Peiso (Fertő tava) s a deserta Boiorum még, Noricumhoz tartoznak.^[VISSZA]
67. V. ö. Ptol. II. 14.^[VISSZA]
68. C. I. L. III. 4243.^[VISSZA]
69. C. I. L. III. Dip. XII.^[VISSZA]
70. Acumincum vidéke, id. h. 34–44.^[VISSZA]
71. C. I. L. III. S. 10224.^[VISSZA]
72. Henzen, 6766. és 6912. V. ö. Mommsen, zur Lebensgeschichte des jüngeren Plinius. Hermes III. 115.^[VISSZA]
73. 67. 5.^[VISSZA]
74. Dio, 76. 7.^[VISSZA]
75. Svet. Dom. 6. és Tac. Agr. 41. V. ö. Schiller, Geschichte der Röm. Kaiserzeit I. 531. 1. 1. jegyzet.^[VISSZA]
76. Henzen 5439.^[VISSZA]
77. Mommsen, id. h. 119.^[VISSZA]
78. Plin. Paneg. 8.^[VISSZA]
79. Plin. u. o.^[VISSZA]
80. Plin. i. m. 16.^[VISSZA]
81. Strabo, 7, 3. és 5.^[VISSZA]
82. Dio, 51. 23–26.^[VISSZA]
83. „Occidit Daci Cotisonis agmen.” Hor. Od. 3. 8. 18.^[VISSZA]
84. „Quod Dacorum transgressus exercitus meis auspiciis profligatus victusque est.” Mon. Ancyr. 5. 49.^[VISSZA]
85. „Misso igitus Lentulo ultra ulteriorem reppulit ripam: citra praesidia consituta.” Florus 2. 28.^[VISSZA]
86. „Moesiam a Dacis Sarmatisque … vastari neglexit: magno dedecore imperii, nec minore discrimine.” Tib. 41.^[VISSZA]
87. Dio, 67. 6.^[VISSZA]
88. „Expeditiones suscepit in Dacis duas.” Svet. Domit. 6.^[VISSZA]
89. Dio, 67. 10.^[VISSZA]
90. Dio, 67. 7.^[VISSZA]
91. Plinius, Paneg. 11. és 12. V. ö. Tac. Agr. 41. „Tot exercitus in Moesia Daciaque et Germania ac Pannonia temeritate aut per ignaviam ducum amissi, tot militares viri cum tot exercitibus expugnati et capti; nec iam de limite imperii et ripa, sed de hibernis legionum et possessione dubitatum.”^[VISSZA]
92. V. ö. Dirauer, Beiträge zu einer kritischen Geschichte Traians. Büdinger, Untersuchungen zur röm. Kaisergeschichte. I. 69.^[VISSZA]
93. 68. 6.^[VISSZA]
94. V. ö. Dirauer, id. m. 71.^[VISSZA]
95. A provinciae inferiores mindig azok, melyek Itáliától távolabb esnek.^[VISSZA]
96. C. I. L. III. 1598.^[VISSZA]
97. Arneth, Sitzungsberichte d. k. Akad. d. Wiss. Bd. XV. 358.^[VISSZA]
98. Aur. Vict. Caes. 13. 3.^[VISSZA]
99. C. I. L. III. 1699.^[VISSZA]
100. L. Dirauer, id. m. 77. 1. jegyzet.^[VISSZA]
101. L. Dirauer, id. m. 80. 1.^[VISSZA]
102. Prisciani Institutionum Grammaticarum Lib. VI. 13. Hertz kiad. 205. „Traianus in I. Dacicorum: inde Berzobin, deinde Aizi processimus.”^[VISSZA]
103. La colonne Trajane, d’aprés le moulage executé à Rome en 1861–1862, reproduite en phototypographie par Gustave Arosa. Paris 1872–85.^[VISSZA]
104. Froehner, kis kiadás 79.^[VISSZA]
105. Dirauer, id. m. 83. 2. jegyzet.^[VISSZA]
106. Froehner, 94.^[VISSZA]
107. 68. 8.^[VISSZA]
108. Dio, 68. 8.^[VISSZA]
109. Orelli, 783.^[VISSZA]
110. ’EV auta ta akra epeceirhsen anabhnai, lojouV ek lojwn meta kindunwn katalambanwn. Dio, 68. 8.^[VISSZA]
111. Dio, 68. 32.^[VISSZA]
112. Dio, 68. 8. Lusius mór lovasaival csak később (Tab. 47.) találkozunk az oszlopon.^[VISSZA]
113. Dio id. h. pilojoroi, Jordanes de reb. Getic. pileati.^[VISSZA]
114. Dio, 68. 9.^[VISSZA]
115. 68. 9.^[VISSZA]
116. Kai cwrion ti eicen. Dio, id. h.^[VISSZA]
117. V. ö. Excerpta e Petr. Patric. Hist. 5. 123.^[VISSZA]
118. Dio, 68. 9.^[VISSZA]
119. Dio, 68. 20.^[VISSZA]
120. Cohen, II. 352. 353.^[VISSZA]
121. Dio, 68. 9.^[VISSZA]
122. Dio, 68. 13.^[VISSZA]
123. V. ö. Aschbach, Über Traians steinerne Donaubrücke.^[VISSZA]
124. Dio, u. o.^[VISSZA]
125. Procop. De aedific. IV. 6.^[VISSZA]
126. Dio, 68. 10.^[VISSZA]
127. „Traianus fertur eliquoties iurando dicta consuesse firmare: Sic in provinciarum speciem reductam videam Daciam.” Ammian. Marcell. 29. 3.^[VISSZA]
128. „Secunda expeditione Dacica Traianus eum primae legioni Minerviae praeposuit. secumque duxit.” Spartianus, Vita Hadriani. 3.^[VISSZA]
129. Dio, 68. 11.^[VISSZA]
130. Dio, id. h.^[VISSZA]
131. Dio, 68. 12.^[VISSZA]
132. Dio, 68. 11.^[VISSZA]
133. V. ö. Plin. Epist. Lib. X. 16.^[VISSZA]
134. A legio I. Minervia egyik katonája ad Alutum flumen secus mont(em) Caucasi állit fogadalmi oltárt (Henzen, 5930).^[VISSZA]
135. sun cronw kai ekrathse twn Dakwn. Dio, 58. 14.^[VISSZA]
136. Dio, 68. 14.^[VISSZA]
137. Dio, 68. 14. ^[VISSZA]
138. „Traianus, victa Dacia, ex toto orbe Romano infinitas eo copias hominum transtu lerat ad agros et urbes colendas. Dacia enim diuturno bello Decebali viris fuerat exhausta.” Eutrop. 8. 6.^[VISSZA]
139. C. I. L. III. 1443.^[VISSZA]
140. Ulpianus, Lib. I. de censibus (Dig. 50, 15. 1, 8, 9.).^[VISSZA]
141. C. I. L. III. 1627.^[VISSZA]
142. C. I. L. III. 836.^[VISSZA]
143. C. I. L. III. 941. és 178. 1.^[VISSZA]
144. V. ö. Dirauer, id. m. a 102. 1. jegyzetét.^[VISSZA]
145. ob triumphos belli Dacici. Wilm. 1585.^[VISSZA]
146. Dio, 68. 15.^[VISSZA]
147. Epist. 8. 4.^[VISSZA]
148. Arch. Ért. 1893. 811. 1.^[VISSZA]
149. Spartianus, Vita Hadriani, 3.^[VISSZA]
150. Vita Hadriani, 5.^[VISSZA]