SZILÁGYI: A MAGYAR NEMZET TÖRTÉNETE

VI. FEJEZET.
Nemzetiségi és vallási viszonyok.

A benszülöttek és rómaiak közötti viszony. Az italiai elem. A pannoniai néptörzsek. Az araviscusok. Temetkezésük. Viseletük. A dák elem. A jövevények. Dacia nem rómaiasodhatott el teljesen. Augustus felkarolja a hanyatló római vallást. Barbár istenségek. A görög-római istenek. A keleti vallások. Nyomai Daciában. Jupiter Dolichenus. A carnuntumi Dolichenum. A Mithras-cultus. Elterjedtsége. A fenmaradt mithraeumok. Az aquincumi Mithras-templom. A cultus eltörlése

Róma mindenesetre elérte azt, hogy a tartományokban meghonositotta saját állami intézményeit, a régi szokások helyébe ujak léptek, szóval, hogy saját civilisatiója idegen földön többé-kevésbbé gyökeret vert, de még ha akarta volna, sem állt módjában, hogy az ethnographiai viszonyokat alapjában megváltoztassa. Különösen áll ez tartományainkra, Pannoniára és Daciára nézve. Teljesen ki kellett volna irtania a meghódoltakat, de akkor kikkel pótolja helyüket? A dák háborúk Erdélyben az autochtonokat bizonyos fokig megsemmisitették vagy elköltözésre kényszeritették, de a kik helyöket elfoglalták, korántsem voltak a latinság képviselői, hanem idegenek, kik jóllehet a latin nyelvet elsajátitották, nem szüntek meg egymás közt anyanyelvükön beszélni.

Pannonia nagy részében a meghódoltak a bevándorlottak felett mindvégig túlsulyban maradtak; Daciában ugyan a jövevények kerekedtek felül, de azok meg nem voltak latinok. Ha Pannoniában mégis általánosabb volt a latin nyelv, az csak a leigázott kelták könnyebb assimilálódó képességére vall, de nem egyszersmind arra is, hogy Pannonia lakossága, azon értelemben, a hogy Hispaniában, Galliában történt, teljesen románná lett volna. A mi Daciát illeti, minden jel arra mutat, hogy a latin nyelv mellett az idegenek anyanyelve szabadon érvényesülhetett.

A számos latin tulajdonnév, melyekkel a feliratokon találkozunk, ne vezessen félre. Azon mértékben nőtt számuk, a mily mértékben a római polgárjog terjedt. Büszke volt rá minden alattvaló, ha e jogot elnyerhette, s hogy polgári voltának külsőleg is kifejezést adjon, szívesen vett fel egy jó hangzásu római nevet. A lépten-nyomon előforduló Aurelii Pannoniában, Daciában az Aelii nem eredeti nevek, hanem Marcus Aurelius, illetve Hadrianus bőkezüségét hirdetik a római polgárjog adományozásában.

Italia lakossága már a polgárháborúk alatt annyira megcsappant, hogy a császárság elején sem volt elég a provinciák benépesitésére. Sem Pannonia, sem Dacia nem látott nagy számmal tősgyökeres italiaiakat. Legfölebb a hadseregnél a főbb tisztek, továbbá a magasabb állami tisztviselők voltak ilyenek, de ezek ma ezen, holnap azon tartományban fordultak meg.

Még a hadsereg képviselte aránylag legnagyobb mértékben a római elemet. Nem azért, mintha a legénységet italiaiak szolgáltatták volna, hanem mert a 20, illetve 25 évi szolgálat elég hosszú idő, hogy valaki azt a nyelvet, melynek légkörében oly sokáig élt, teljesen eltanulja. De a nevek még később is elárulták az idegen származást. Dunapentelei feliratokon, hol a cohors miliaria Hemesenorum tanyázott, a syriai nevek, minők Barsemis Abbei, Malchias, Deisan, Salumas stb. elég gyakoriak. A névszerint kimutatható görögök egy része is kétségtelenül a katonasággal került Pannoniába, másik részét a kereskedés csábitotta ide.

Az idegen elemekkel szemben ott áll a benszülöttek sürü tömege. Alig van város, mely meg ne őrizte volna a római korban is azt a nevet, melyet a foglalás előtt viselt. Ép úgy fenmaradtak a néptörzsek is, melyek Pannoniát eredetileg lakták. Az irók följegyzéseit a feliratok igazolják. Emona, Nauportus, Igg környékén lépten-nyomon akadunk a római három tagu nevek helyett idegen hangzásu, egy vagy két tagu nevekre. Ilyenek: Caedagonius Attus, Tatsoria, Turoius Pletor Feucontis filius, Volta Lassonia, Deuso Agisi f. stb. A barbár nevek egész Pannoniát behálózzák. Egy pápai feliraton a következő érdekes nevek olvashatók: L. Petronius L. lib. Licco, Galla Cnodavi f., Gallio Veruclonis f., L. Petronius Catomocus.1 Sopron és Szombathely vidékéről a feliratok a következő neveket őrizték meg számunkra: Diastumarus Ibliendi f., C. Samuconius Sectatus és Amuca Burrani f., Scarbantilla, Teuriscus Tutiae f., Vallauno Dagorigis f. stb. A katonai okmányok a segédcsapatokban szolgálóknak hovatartozását a néptörzs nevével jelölik meg. A megjutalmazottak között vannak egy-egy Varcianus, Jasus, Boius, kétszer Azalus, kétszer Eraviscus. A feliratok is hasonlókép járnak el. Ezek nyomán meg a következő néptörzsekhez tartozók mutathatók ki: Varcianus, Scordiscus s ismételten Breucus.


Jupiter szobra.
A Magyar Nemzeti Múzeumban.
Rajzolta Cserna Károly

Egyik néptörzs sem hagyott annyi kézzelfogható nyomot maga után, mint az eraviskok,2 kik a mai Pest, Esztergom, Komárom, Fejér és Tolnamegyékben laktak. Jóllehet Tacitus pannonoknak tartja, neveik kétségtelenül elárulják, hogy kelták voltak.

A biai és zsolnai pénzek még a néptörzs függetlenségének idejéből, az első századból valók. A pénzláb, a typusok mindazonáltál már rómaiak. Az idegen izlés, művészet hóditott, mielőtt a rómaiak tényleges uralmukat a Duna egész folyásáig kiterjesztették volna.

Másrészt a római hatalom később sem bolygatta meg az eravisk nép egyéniségét. Az emlékek sok oly szokásra vetnek világot, melyek érintetlenül maradtak.

A nevek közül, melyek jórészt már a római kor II. és III. századaiól származnak, csak az érdekesebbeket sorolom fel. Ilyenek: Annamatra, Adnamatus, Atressus, Attusonius, Atavillus, Battevilla, Brogimara, Cobromara, Comatumara, Comiumara, Iantuma, Magio, Matumarus, Mucatra, Mogitmarus, Maravisca, Ressatus, Ressila, Sisiuna, Utta, Vadilacus, Verbugia, Verodumna, Verbacius, Verondacus stb.

A mit az eraviskok műveltségi állapotáról tudunk, túlnyomólag temetőiknek, siremlékeiknek köszönhetjük. A kelenföldi urnasirok még a Krisztus születését megelőző időkből származnak. Bennük a megégett apró csontok és hamu mellett csak nagy ritkán akadtak egy-egy hengerded bronz tekercsre vagy gombostűre. A battai és érdi urnákban már apró vastöredékek tüntek föl. Még későbbi korszak maradványai a pátkai halomsírok. Hanem a fészekbe rakott csöbrökön, tálakon, füles fazékokon és apró csontokon s hamun kivül ezek sem tartalmaztak gombostűknél és apró vasrégiségeknél érdekesebb tárgyakat. Az edények durvábbak, mint a minők az antik agyagedények szoktak lenni, de már határozottan római formákat utánoznak. Mellettök egy-egy szép római áru is találkozott.


Az araviscus néptörzs ezüstpénze a biai leletből.
A gens Cornelia érmén, melynek mintájára veretett, az előlap a római nép Geniusának fejét, a hátlap a földgömböt, kormánylapátot és kormánypálczát ábrázolja.
A felirat érmünkön: RAVIS

Az alsó-szent-iványi halomsírok annyiban hasonlitanak a pátkaiakhoz, hogy az urnákat sem ezekben, sem azokban nem rakták körül kövekkel.3

A két hires pátkai ezüst fibulát nem rendszeres ásatások hozták napfényre. Mégis megbecsülhetetlenek, nemcsak finom kivitelök miatt, hanem mert hasonmásaikkal a benszülöttek domborműves síremlékein találkozunk s igy elég biztos támpontot nyujtanak arra, hogy a pátkai halomsirokat az eraviskok Kr. u. első vagy második századi temetőjének tartsuk.

Minden esetre a szegényebb néposztály temetkezett bennök. A gazdagok magukkal temettették kocsijukat, néha lovaikat is. Hyginus4 nyomán, ki a veredarii Pannonici czéhét kiemeli, azt kell hinnünk, hogy úgy a kocsi-, mint a lovas postát főleg a belföldiek látták el. A kelták annyira hiresek voltak kocsigyártásukról, hogy a római nemcsak azok mintájára szerkesztette a magáéit, hanem ugyanazon nevekkel is ruházta fel.

Eddig négy oly sírleletünk van, melyek kocsirészeket tartalmaznak. A lelhelyek Somodor, Tétény, Sár-Szent-Miklós és Nagy-Look. Gaul ipariskolai tanár, ki rajzban megkisérlette a kocsik szerkezeti és alaki restauratióját, elismeréssel szól ezek magas tökélyéről.5

A ki nem tehette, hogy kocsistul temetkezzék el, legalább a sirkövén ábrázoltatta magát lovával, kocsijával együtt. Számos ily emléket ismerünk. A két legérdekesebb dombormű Tökről származik. Valamely nagyobbszerü családi síremlék részei lehettek. Az egyik képen négykerekű kocsiba fogott két lovat vágtatva hajt jobbra a kocsis. A kocsi három oldalon zárt és kiugró ernyővel van ellátva, melyet elől oszlopok támasztanak. A hintó oldalán ablaknyilás van. Hátulján cselédember kapaszkodik az ernyőről lecsüngő szijakba, födözetül pedig a kocsit lovas kiséri, a ki éppen visszafordul.


Bacchus elefántcsont-szobrocskája Savariából.
A Magyar Nemzeti Múzeumban.
Rajzolta Cserna Károly

A mindennapi foglalkozás e szerint, legalább az eraviskok körében, megmaradt a régi. Igen alkalmas volt arra, hogy a római felhasználja czéljaira. Ugyancsak az eraviskok sírkövei azonban arról is meggyőzhetnek, hogy a római civilisatio más tekintetben sem volt képes a régi szokásokat kiszoritani. Értem az öltözetet. Az eravisk férfiak, kiknek képmásait a sírköveken látjuk, már római viseletben vannak ugyan ábrázolva. de a nők öltözködésén sok oly vonás ötlik szembe, mely mindem más, csak római nem. Napról napra szaporodik Aquincumban és környékén ezen emlékek száma. A legszembetünőbb az öltözeten a pátkai ezüst fibulákhoz hasonló két vállkapocs. A nyakat vagy torques vagy csomós karika disziti. Bütykös karperecz domborodik a kéztő körül is. Más ismertető jelek: a magasra fésült hajat magas fejkötő födi, hátul a fejkötőre fátyolféle van fölhuzva, mely mindkét vállra csüng alá. Az alsó ruhára öltött felsőt, mely bokáig ér, öv szoritja a derékhoz. Ujjai hosszúak és szükek. Egy esetben rojtos kötény egésziti ki a ruházatot. A dunaföldvári kőlapon, melynek domborműve malaczpecsenyét tálaló asszonyt ábrázol, még a sajátszerűen kivágott czipőkkel ismerkedünk meg.

Daciában még kevésbé verhetett gyökeret a romanismus.6 A pannon törzsek már a meghódolás előtt megbarátkoztak a római civilisatióval, a dákok inkább a görögség behatása alatt állottak. Pannoniában római pénzek, Daciában görögök voltak forgalomban. A Berzovia, colonia Zernensium, Jupiter Cernenus nevek másrészt azt bizonyitják, hogy a szláv elem már a foglalás előtt tért foglalt a dákok földjén. Pannonia nagyobb része minden ellenszegülés nélkül fogadta el a római uralmat; mielőtt Dacia római provinciává lett, Traianusnak két véres háborút kellett viselni.

Ha Eutropiusnak nincs is szó szerint igaza, hogy az egész dák nép kipusztult, számereje minden esetre annyira megfogyott, hogy a tartomány benépesitésére messze földről kellett gyarmatosokat hozni. A megmaradottakat Róma nem bántotta nemzetiségi egyéniségükben. Oly kézzelfogható emlékeket ugyan nem hagytak reánk, mint az eraviskok, de létezésükről a kőfeliratok számos dák neve kétségtelen bizonyítékot nyujt. Az érdekesebb dák nevek, melyek trák eredete több mint valószinü, a következők: Andena, Andrada, Ariortus, Atta, Baedarus, Baezus, Bituvas, Bricena, Dada, Decibalus, Drigisa, Epicadus, Mavida, Mucapor, Natoporus, Pupa, Pupula, Rescu, Sattara, Sisiata, Sola, Sutta, Ucadius, Udarus stb. Egyik-másik dák család a római uralom idején is szerepet játszott.7 P. Aelius Ariortus mint Drobetae municipium quattuorvirje ismeretes.8 Felesége és gyermekei már római neveket viselnek, de unokájának neve még Udarus. Sarmizegetusában Aelius Andena és Aelius Macrinus Epidianus, továbbá Epidius augustalisok.9 Potaissaban Aia Nandonis családja élt, tagjait Andrada Bituvantis és Bedarus néven hivják s oly jómódú, hogy szabadosai voltak.10

De még az sem valószinü, hogy ezen családok teljesen elrómaiasodtak volna. Italiai befolyásra legfeljebb Apulum neve vezethető vissza, mely Apuliára emlékeztet s Alburnus. Tudjuk, hogy Apuliában volt egy Alburnus nevű hegy, melyet Vergilius emlit.11

Mindenesetre a nyugat szolgáltatott gyarmatosokat, de ezek is sokkal kevesebben voltak, hogy ha mindjárt rómaiaknak tartjuk is őket, saját nemzetiségük bélyegét a tartomány lakosságára nyomhatták volna. Ismerjük ezen nyugati bevándorlókat. Dalmaták, kiket a császárok, mint ügyes bányászokat, a bányák művelése végett telepitettek le Daciában. Alburnust, melyet neve után itélve italiai gyarmatnak voltunk hajlandók feltételezni, az egyik viaszos tábla a pirusták falujának nevezi.12

A feliratok ismételten Aequumból származott betelepülőkről emlékeznek meg, egyikök splonumi illetőségüt emlit. Mindkét város Dalmatiában feküdt. Oly annyira nem volt Dacia légköre latin, hogy még ezen dalmaták között is akadt egy, ki a palmyrai Hierobolos napistennek papjává szegődött.13 Sőt mi több, a viaszos táblák között, melyeket minden valószinüség szerint a dalmát bányászok emlékeinek tarthatunk, egyik görögül van kiállítva. A kevés kelta nyom, mire a Treviriből (Trier) való Ibliomarus s a Bussumarus nevü istenség nevei mutatnak, még kevesebb befolyással lehetett Dacia nemzetiségi viszonyaira.

A bevándorlók zöme a magas műveltséggel biró keletről származván, az uralkodó elem alapjában a görög maradt. Hogy mindegyikök beszélte a latint, kétséget sem szenved, az lévén a hivatalos nyelv a hadseregben s a hivatalokban, de hogy otthon is latinul folyjék a társalgás, azt a kényszert Róma nem ismerte. Görög szövegű feliratokra többször bukkantak Erdélyben. Magából Apulumból ötöt ismerünk. Görög felirattal van ellátva két, régebbi időben napfényre került mozaik is Sarmizegetusából. Az oly nevek, mint Athenodorus, Theodotus, Stephanos, ismételten fordulnak elő Daciában.


Venus domborművű alakja.
A Magyar Nemzeti Múzeumban.
Rajzolta Cserna Károly

Ázsiaiakat említ egy napocai felirat 235-ből.14 A collegium Asianorum tagjai között oly nevekkel találkozunk, mint a következők: Hyuis, Zoilus, Zoilianus, Eptala, Ermescus. Egy más felirat Apulumból Isidora hazájának Ázsiát mondja.15 Egy zalatnai felirat pedig egy civis Bithinumról emlékezik meg.16

Egyébként jövevényeket találunk Daciában Galatiából, Kariából, Phrygiából, Paphlagoniából s főleg Syriából. A Napocában megtelepedett galaták (Galatae consistentes) 139–161 között Antoninus Pius és Marcus Aurelius üdvéért oltárkövet állitanak.17 Syriai eredetüek a következő nevek: Theimes, mely többször fordul elő, Thadmaes, Bolhas. A mi Dacia nemzetiségi viszonyait illeti, egyike a legérdekesebb emlékeknek egy karánsebesi felirat.18 Bilinguis, latin és palmyrai nyelven szól, római és semita jelleggel. Az emléket Flavius Gurasnak örököse, Aelius Habibis, a palmyraiak papja emelte. Az utolsó, palmyrai nyelvű sor értelme: Gura, Jaddai fia, optio.

A bevándorlók nem csak nevöket őrizték meg, hanem továbbra is ragaszkodtak ahhoz a valláshoz is, melyet szülőföldjükről hoztak magukkal. Az apák példáját követték a fiúk. A keleti vallások Dacia egész római uralma alatt nagy népszerűségnek örvendtek.

A polgári elemnél nem kevésbé tarka képet mutatott a hadsereg. A Dacia védelmére rendelt katonaság, nemzetiségre nézve a birodalom legkülönbözőbb részéből való volt: illyrek, pannonok, alpesiek, hispanok, batávok, brittek, gallok, görögök, phrygek, palmiraiak, numidák, maurok.

Hogyan lehetne elhinni, hogy az ilyen kevert elemek egységes nemzetiséggé olvadhattak volna össze. Az assimilálást csak egy életre való rómaiság végezhette volna, de már abból vajmi kevés jutott Daciának. Erre elegendő idő sem volt. Daciát a rómaiak más fél száz évi birtoklás után feladják. Mihelyt a külső kötelékek, melyek a lakosságot Erdély földjéhez füzték, megszüntek, lakossága mintegy parancsszóra odahagyja, hogy másutt uj hazát keressen. Legfölebb a hegyek félreeső völgyeiben megvonuló dákok maradnak hivek földjükhöz; de csak azért, mert kezdettől fogva megőrizték nemzetiségüket. A római kor vajmi kevés nyomot hagyva maga után siklott el felettök.

*

A nyelvnél nem kevésvé hatalmas tényező a vallás arra, hogy az embereket egy közös érzületben egymáshoz füzze. Ahogy Róma megkövetelte, hogy alattvalói értsék nyelvét, ép úgy elvárta, hogy isteneit is tiszteljék. De hogy higyjenek is bennök, az nem állott hatalmában. Mikép is kivánhatta volna, mikor maga is elvesztette bizalmát irántuk. Az ősrómai cultus elhanyagolásával a régi istenek Rómában már a köztársaság idejében feledésnek indultak. Augustus mindent elkövetett, hogy tiszteletöket ujra megszilárditsa, a templomokat helyre állitotta, a régi papi hivatalokat betöltötte.

A maga s utódainak jó példája, mindenesetre volt annyi hatással, hogy a görög-római istenek ismét divatba jöttek. Különösen a provinciákban azon voltak az emberek, hogy az uralkodók kedvében járjanak. Ha a fogadalmi oltárkövek végtelen számát nézzük, melyek Róma isteneinek szólnak, azt kell hinnünk, hogy tiszteletök a lakosság minden rétegét áthatotta. Azonban ez inkább megszokás dolga volt, mint a lelki szükséglet kielégítése. Mikor Italia népe sem értette a maga isteneit, mikép érthették volna a provincialisok, kiket semmi traditio sem fűzött az állam-valláshoz.

Legkevésbé állithatni azt, hogy a római kormány vallási dolgokban türelmetlen lett volna. Csak annyiban ellenőrizte az idegen istenek cultusát, hogy nem ütközik-e az a közerkölcsiségbe s nem ellensége-e az államnak. Ha valamit féltett, úgy az a császárság idejében az uralkodóház cultusa volt, ez lévén szemében azon benső kapocs, mely az alattvalókat urokhoz kötötte. A keresztények üldöztetésének egyik legfőbb oka ép az volt, mert a császár tiszteletét megtagadták.

Mint Gallia példája mutatja, a meghódoltak zavartalanul imádhatták isteneiket. Bizonyára a császárok e tekintetben nálunk sem támasztottak ok nélkül akadályokat. Mégis alig ismerjük egy-két belföldi istenség nevét. Daciai feliratokon egyszer Sarmandus,19 s egyszer Acvinus20 nevével találkozunk. A Suleviae21 nevü hegyi nymphák kelta eredetüek s nem dákok. Pannoniában barbár istenség Aequorna vagy Aecorna;22 Sedatusnak23 jelzője Augustus, Accius24 Jupiterrel, Marmogius Marssal,25 Grannus Apolloval26 van társitva. Daciát illetőleg nem csoda, hogy az őscultusnak oly kevés nyoma maradt. Pannoniában ellenben könynyen kiszorithatták a római istenek, illetve, mint az idézett példák mutatják, nagyrészt magukhoz assimilálták, a mi utóvégre az összes barbár istenekkel megtörtént.


Apollo.
A gyulafejérvári Batthyány-könyvtárban.
Alul a felirat: Deo Apollini praestantiss(imo) Aur(elius) Vitalis pro se suisq(ue) v(otum) l(ibens) p(osuit).
Rajzolta Cserna Károly

A görög-római istenségek sorában mindenesetre Jupiter foglalja el az első helyet. Mint az istenek és emberek atyjától, leghamarabb várhatták tőle az emberek, hogy kérésöket meghallgatja. Jóindulatu arczu, szakállas férfiunak képzelték s annak ábrázolták is, ki trónusán ülve, jobbjában a villámot, baljában a kormánypálczát tartja. Ruha csak testének alsó részét födi. Jupiter társaságában, vagy magában, mint királynőt emlitik a feliratok Junot. Különösen Aquincumban akadt számos tisztelője. Minervát is legtöbbször Jupiter és Juno társaságában találjuk. Ha egyedül emlittetik, jelzői Augusta, victrix (győztes) és sancta (szent).

Apollóról kevés felirat emlékezik meg. Egy apulumi márvány dombormű fiatalon, meztelen testtel ábrázolja, baljában a lyrával, jobbjában a lantverővel. Lábainál egy felől a grif, egyik lábát egy golyón nyugtatva, másfelől a sast látjuk. Általánosabb volt Dianának, a vadászat istennőjének tisztelete. Szokásos jelzői Augusta és invicta (legyőzhetetlen).

Azt várnók, hogy Mars cultusa nagyobb elterjedésnek örvendett. A neki ajánlott feliratok csekély száma azonban arra mutat, hogy a katonaság istene nem a görög-római világból való volt. Venusért sem rajongtak annyira, mint hinnők. Alig nehány kő hirdeti tiszteletét. A nemzeti muzeum egyik kőlapján látható alakja abban az állásban mutatja be, a mint a tükörben nézi magát. Saturnus, Vulcanus és Dis pater, az alvilág istenének tisztelői még kevesebben voltak.

Sokkal mélyebb gyökeret vert azon istenek cultusa, kik a mindennapi élethez közelebb állottak. Lehetetlen, hogy a föld adományai föl ne ébresztették volna az emberekben a tiszteletet azok iránt, a kiknek hitök szerint azokat köszönhették. A Föld-anya (Terra Mater) s Ceres tisztelőivel ugyan elvétve találkozunk csak, de annál meglepőbb azon feliratok nagy száma, melyek egyrésze Silvanusnak, a másik Libernek és Liberónak szenteltetett.


Silvanus domesticus Ó-Budáról.
A Magyar Nemzeti Múzeumban.
Malachovszky Nándor rajza után

Silvanus nemcsak az erdőket védi (silvestris), hanem a ház táját, ennek szomszédságában fekvő ültetvényeket, kerteket (domesticus). Barátja a nyájaknak és pásztoroknak. A görögök Pannal azonositották. A domborművek többnyire borzas fejü, szakállas arczu öregnek ábrázolják, ki egyik kezében sarlót, a másikban egy galyat tart. Ruházata olyan, a minőt a mezei gazdák hordhattak. Kisérője a kutya. Egy ó-budai kövön három Silvana látható együtt, kik földig érő ruhát viselnek s egyik kezökben szintén galyat, a másikban kosarat tartanak.

Liber és Libera a görög Dionysos és Persephone hasonmásai. A római bennök a mezei áldás adományozóit tesztelte. Ünnepök kapcsolatban állott a szürettel, mely alkalommal minden tréfa és pajkosság szabad volt s az emberek gondtalanul átengedhették magukat az élet örömeinek. A savariai elefántcsont szobrocska első tekintetre elárulja Bacchust. Hajában szőlőlevelek, balkezében gyümölcs. A szokásos őzbőr helyett részben kutyabőr fedi testét.

A lótenyésztéssel foglalkozók Epona istennőben látták jóakarójukat. Tiszteletéről nehány oltárkő tanuskodik.

A kereskedők, pénzemberek, ha baj fenyegette őket, Mercurius segitségéhez folyamodtak. Elég szép számmal kerültek napfényre a neki felajánlott oltárkövek. Bizonyára a hajósoknak is elég alkalmuk nyilt, hogy hálájoknak kifejezést adjanak. A tengeren utazók Neptunusnak áldoztak, a kiket a sors a mi szárazföldi folyóinkhoz kötött, Danuviusnak, Dravusnak és Savusnak állitottak oltárokat.

A római meg volt arról győződve, hogy az istenek születésétől haláláig figyelemmel kísérik. Érdekében állott, hogy Fortuna, a szerencse istennője cserbe ne hagyja.

Ellenségeivel szemben, kikről azt hitte, hogy gonosz pillantásukkal megrontói lehetnek, Nemesisre, az igazságosztó istennőre appellált. A művészet Juno mintájára, fején diadémával ábrázolta, a feliratok királynőnek szólitják. Egy apulumi domborművön jobb kezében a mérleget tartja, lábainál a grif a szerencse kerekét forgatja. Legbuzgóbb tisztelői, ugy látszik, az amphitheatrum szereplőiből kerültek össze. Aquincumban szentélyét az amphitheatrum külfalához épitették s oltárokat állitottak, melyek egyike a mindenható Nemesisnek szól. A carnuntumi amphitheatrum keleti bejáratában is akadtak egy oltárkőre, mely Juno Nemesisnek volt szentelve.

Az embernek életében legféltettebb kincse az egészsége. A római szemében Aesculapius és Hygeia voltak azok, a kiktől, ha azt elvesztette, gyógyulást remélt. Hogy háláját lerójja, feliratokat szentelt tiszteletökre.

Harczias nép létére legkevésbé sem feledkezhetett meg a római arról, hogy az állam jólétét és nagyságát győzelmeinek köszönheti. Ezért becsülte oly sokra Victoria istennőt. Ha egyik-másik császár diadallal tért meg a háborúból, az alattvalók siettek áldozatukat Victoriának bemutatni.

Igen természetes, hogy a hadi bátorság ilyen körülmények között nem maradhatott elismerés nélkül. A Virtus és Honos, mint azt egy eszéki feliraton látjuk, együtt jártak.27

Bármit tett a római, szemei mindig az istent keresték, kinek jóakarata egyedül biztosithatta a sikert. Ha hamarjában nem talált istent, a védőszellemekhez fordult. Minden embernek, háznak, családnak, városnak, népnek stb. megvolt a maga geniusa.

A bizonytalanság, hogy melyik istenségtől várjanak tulajdonképpen segélyt, arra a gondolatra vezette végre az embereket, hogy egyszerre több istenhez könyörögtek.

S mert még mindig nem tudhatták, nem maradt-e ki ép az az isten, ki az adott esetben egyedül nyujthat segitséget, mint a számos felirat bizonyitja, Jupiter, Juno, Minerva, Mercurius stb. mellett az összes istenek és istennők jóakaratát kikérték. A formalitásnak ezzel kétségkivül eleget tettek. Más kérdés, ha vajjon ugyanakkor a kedélyek általános megnyugvást találtak-e?

A kor szellemében rejlett, hogy az élet nyomorúságai közepett egyedül már a hit nyujthatott vigaszt. Egy hatalmas istenség szükségét érezte mindenki, a ki fölötte áll úgy az isteneknek, mint embereknek. A Deus Aeternus és Pantheus, kiknek cultusával nálunk is találkozunk, vajmi keveseket elégithettek ki. A nagy tömeg kétségbeesetten áll, ha segitségére nem jönnek a keleti vallások.


Nemesis.
A gyulafejérvári Batthyány könyvtárban.
Alul a felirat: Nemesi exaudientissimae Cl(audius) Marcellus Au(gustalis?)
Rajzolta Cserna Károly

Elsőnek Pessinusból Magna Mater cultusa honosodott meg Rómában, és pedig már a köztársaság korában, Kr. e. 204-ben. Excentrikus és mystikus vonásai nagy vonzó hatással voltak a népre. A hatóságok többé ki nem irthatták, ép oly kevéssé, mint Isis tiszteletét. Az idegen istentiszteletek hivői a senatus ismételt közbelépése daczára napról napra szaporodtak. A császárság idején maguk az uralkodók tartoznak legbuzgóbb pártfogói közé.

A mint a római fegyverek előrenyomulnak, azonkép a keleti cultusok is hóditanak a provinciában. Pannoniában főkép a katonaság révén ismerkedik meg velök a lakosság. Daciában Traianusnak keletről hozott gyarmatosai új hazájokban is megtartják, sőt tovább terjesztik régi vallásukat. A csapatváltozások, az élénk kereskedelmi összeköttetések kelettel, becsempészik azt a birodalom legfélreesőbb vidékeire is. Magától értetődik, hogy a római befolyás alatt mindegyik cultus bizonyos fokig módosult s magában véve az, hogy ezen vagy azon vidéken nyomaival találkozunk, még nem bizonyitja a közvetlen összefüggést kelettel. Mégis helyenkint, mint Daciában olyan vonásokra akadunk, melyek oda csakis egyenesen keletről származhattak.

Egyptom Isis és Serapis cultusaival ajándékozta meg Rómát. Isis a női, Serapis az egyptomi Osirisnak megfelelőleg a férfi termékenység személyesitői. Rendszerint együtt fordulnak elő a feliratokon. Pannoniában kevésbé, annál inkább találtak Daciában hivőkre. Mint Isisnek egy tordai feliraton28 olvasható „Myrionima” mellékneve sejteti, hivői főleg görögök voltak. Ugyanezen felirat tanusága szerint, Isis tiszteletére collegium alakult, melynek atyja (pater) és pénztárnoka (quaestor) van.

Kis-Ázsiából származott más istenségekkel együtt Magna Deum Mater (Cybele) cultusa. E phrygiai istennő tisztelői eddigelé legnagyobb számmal Daciából ismeretesek.29

Sarmizegetusában a pergamoni Aesculapiust találjuk;30 Mikházán pedig Adrasteat a hajósok testülete tisztelte meg oltárkővel.31 Hazája Kyzikus körül keresendő, hol hires szentélye állott.

Abonoteichos városában, mely a Pontusnál Paphlagoniában feküdt, egy Alexander nevü csaló csodáival oly feltünést keltett, hogy az általa Glyconnak elnevezett kigyó tiszteletére, melylyel rendszerint föllépett, a félrevezetett nép a régi Aesculapius templom mellé újat épittetett, mely akkora hirre vergődött, hogy a Glycon-cultus, mint azt két apulumi felirat32 s bizonyitja, egészen Daciáig elhatott.

Végül megemlitendő Jupiter Tavianus cultusa33 Napocában, a hol a bevándorlott galatáknak képezte tisztelettárgyát. Szülőföldjükről, Tavia (ma Boghazkiewi) kis-ázsiai városból hozták magukkal.

A keleti istenségek egy más sorozata Syriából eredt. Apulumban a Sol Hierobolos papját emliti egy felirat.34 E napisten minden valószínűség szerint azonos a palmyrai feliratokon előforduló ’IaribwloV nevűvel.

Az emesai napisten cultusára az apulumi feliratok egész sora utal. Az istenség teljes nevei a kinek a feliratok szólnak, deus Azizus bonus puer phosphorus s a napisten kisérője. Azizus a syr nyelvben bátort jelent, más felfogás szerint egyértelmű Apolloval. „Világosságot hozó” (phosphorus) mellékneve s az a körülmény, hogy egy apulumi feliraton35 Apollo Pythiussal van azonositva, az utóbbi nézet valószinüsége mellett szól.


A demsusi torony Hunyadmegyében.
(A felső építmény román jellegű s a XII–XIII. századból való.)
Rajzolta Cserna Károly

Egy Sarmizegetusában talált kövön36 deus Sol Malagbel, egy másikon37 deus sanctus Malagbel istenség nevét olvassuk, egy harmadik,38 ugyancsak Várhelyről való felirat pedig: DIIS PATRIIS MALAGBEL ET BEBELLAHAMON ET BENEFAL ET MANAVAT, a syriai istenneveknek egész sorát tartalmazza. E nevek egytől-egyig sémi eredetüek.

Hieropolis város a dea Syria cultusát szolgáltatta. Nyomait két daciai felirat őrizte meg.39

Mindenekfölött pedig Heliopolis és Doliche syriai városok tüntek ki napisteneik révén. Heliopolis (Baalbek) temploma, melyet Antoninus Pius épittetett, még romjaiban is bámulatot kelt. Nálunk a Jupiter optimus maximus Heliopolitanus tiszteletéről úgy pannoniai, mint daciai feliratok tanuskodnak. Távolról sem oly gyakoriak azonban, mint a vele rokon, de a legiók katonai szellemének megfelelőbb Jupiter optimus maximus Dolichenuséi. A két istent egy-két felirat együttesen is emliti, illetve egygyéolvasztja.

Doliche (Doluk) északi Syriában, Commagene tartományban feküdt, a mely után istene a feliratokon deus Commagenorum név alatt is előfordul. Cultusának elterjedéséhez nagyban hozzájárult, hogy Doliche azon legrövidebb útvonalba esett, mely a Középtengert az Euphratesszel összekötötte. Másrészt kétséget sem szenved, hogy legbuzgóbb terjesztői a katonák voltak. De nemcsak azért hóditott nálunk, mert hadseregünkhöz commagenei segédcsapatok tartoztak, hanem mivel általában Dolichenus a római felfogásban mint a harcz istene szerepelt. Az egyik kömlődi (Tolna m.) bronzlap római harczos fegyverzetében ábrázolja, fején a keleti mitrát viseli, az egyik kezében, mint az ég istene, a villámot tartja, a másikban kétélü baltát forgat. Hogy ereje jelképeztessék, hatalmas bikán állva látjuk. Victoria pálmát nyujtva közeledik feléje. A felső sarkot a Nap, és Hold mellképei töltik be. Alul balra Hercules, jobbra Minerva képét pillantjuk meg.

Magyarország területén, az aquincumi Nemesis-szentélytől eltekintve, még nem kerültek oly épületmaradványok napfényre, melyekről határozottan állithatnók, hogy valamely görög-római istenség templomához tartoztak. Meglehet, hogy a demsusi emlék rejt olyan templomot alsó részeiben. De ha voltak is a főbb helyeken a császár és Róma tiszteletére épült templomok, a lakosság zöme s a katonaság Róma isteneivel szemben kétségkivül eleget vélt tenni vallásos kötelességének, ha oltárkövekkel tisztelte meg. Ellenben minden jel arra mutat, hogy annál számosabbak voltak az oly szentélyek, hol a keleti istenségeket imádták. Eddigelé ugyan még csak Carnuntumban akadtak Dolichenus szentélyére, azonban joggal remélhetjük, hogy ahhoz hasonló épületek idővel más helyeken is napfényre kerülnek.


Dolichenus a kömlődi bronzlemezen.
A Magyar Nemzeti Múzeumban.
A bika lábai alatt olvasható felirat: Iori Dulcheno P. Ael(ius) Lucilius (centurio) coh(ortis) I Alp(inorum) eq(uitatae.)
Rajzolta Cserna Károly

A Carnuntumban 1891-ben felásott Dolichenum, mint épület, kevés figyelemre méltót nyujt. A négyzet alakú helyiség közepén egy pillér maradványaira akadtak, mely a mennyezetet támasztotta. Bejáratul szük ajtó szolgált, a padozat két lépcsőfokkal feküdt mélyebben. Az oltárok és faragványok rendetlen fekvéséből azt kellett következtetni, hogy a mennyezet összeomlása alkalmával az emeleti helyiségből zuhantak alá. Egy életnagyságú szobor magát az Istent ábrázolja, egy dombormű szintén Dolichenust mutatja be a bikán állva; a felirat szerint e domborművet Atilius Primus, a XIV. legio századosa, az Isten sugallatára faragtatta. Az oltárkövek közül az egyiket C. Spurius Silvanus, a X. legio századosa és Valeria Digna nevű felesége Commodus császár (180–192) jólétéért állittatták. A másodikat C. Secundius Sacer, a harmadikat C. Sollius Optatus és fia, Sollius Siro készittették. A negyedik oltárt ugyancsak valamely császár üdvéért Jupiter Dolichenus és Heliopolitanus tiszteletére M. Folnius, templomszolga, s Q. Calvius Zosimus, a templom irnoka rendelték meg.

Valamennyi keleti istenséget felülmulta népszerüség dolgában Mithras, a perzsa napisten. Cultusának mysticus jellege a legmélyebb hatással volt a kedélyekre. Az egyes próbákat, melyeknek magát mindenki, ki hive akart lenni, alávetni tartozott, ugy tekintették, mint a megváltás fokait, melyek a halál után a menyországba vezetnek. Ezen ethicai vonása mellett még annyiban is hasonlitott a kereszténységhez, hogy semmiféle nemzetiségi válaszfalakat nem ismert. Mielőtt a római birodalomba utat talált volna, a különböző idegen behatások következtében teljesen nemzetközi jelleget öltött. A babyloniak istenimádásából magyarázható meg számos astralis vonatkozása. Hasonlóképen befolyással voltak reá a phrygiai Mater Magna és az egyptomi Isis és Serapis. A görögök Mithrast Heliosszal azonosították. Szóval a kelet minden népe talált cultusában olyas valamit, a mit a magáénak tekinthetett.

A feliratok DEO SOLI INVICTO MITHRAE szólnak. Semmi kétség, hogy a rómaiak ép ugy, mint a perzsák, első sorban a sötétségen s minden gonoszságon diadalmaskodó istent tisztelték benne. Hogy győzelemosztónak tekintsék, annál könnyebb volt, mert maguk a perzsák is, legalább másodsorban, mint hadi istent imádták. Érthető tehát, miért pártolták cultusát a katonai gondolkozású császárok, mint Septimius Severus. A nélkülözések, melyek nélkül senki hivői sorába nem léphetett, igen alkalmasok voltak, hogy a katonák kitartását, bátorságát fokozzák.

Tényleg a katonák voltak, kik a Mithras-tiszteletet nemcsak magukkal hozták keletről, hanem tovább is terjesztették, Pannonia az uj hitet Carnuntumból kaphatta, a hová a Vespasianus alatt Cappadociából vezényelt legionariusok csempészték be.40 Emlékeivel legsürübben a Duna és Rajna mentén találkozunk, mely vidékek folytonos csapatváltozások szinhelyei voltak. Mihelyt egyszer valahol megfészkelte magát, a nép minden rétege a legkedvezőbben fogadta. A feliratokon hivei között szabadosokat és városi tanácsosokat, közlegényeket és tiszteket találunk s mindannyian hol templomot, hol domborművet vagy oltárt állitanak Mithrasnak.

Dacia és Pannonia területéről nem kevesebb mint, 157 felirat van Mithrasnak szentelve. A faragványok száma is oly nagy, minővel egyetlen más isten sem dicsekedhetik. Igaz ugyan, hogy legnagyobb részük harmadrendű munka, de ép ez mutatja, hogy csak vásári munkával lehetett a tömérdek igényt kielégiteni.

A domborművek, kevés kivétellel, mindig ugyanazt ábrázolják. Az előállitás központja az u. n. bikaáldozat. Keleti módra öltözött ifju, phrygiai sapkával fején, földre teritett bikán térdel. Balkezével a bika orrát ragadja meg, mig jobbjával széles kést döf az állat szügyébe. Egy kutya és egy kigyó nyaldossa a sebből patakzó vért s alább egy skorpió csipdesi az áldozati állat heréjét. Az egyik oldalon ugyancsak keletiesen öltözött ifjú lefelé forditott fáklyát tart, a másikon hasonló alak a fáklyát fölfelé emeli. A cselekvény szinhelye rendszerint barlang. A jelenet felett a barlangon belül vagy a fölött a nap és hold mellképei láthatók.


Mithras bikaáldozata a hosszútelki táblán.
A dévai múzeumban.
Mithras fejénél a felirat: Io(vi) S(oli) invi(cto) deo genitori r(upe) n(ato). Alul: L. Aeli(us) Hylas (vicesimae) l(ibertus) pr(o) sa(lute) et Horientis fil(ii) sui el Apuleia(e) eius sig(num) numinis cum absidata ex voto pos(uit).
Rajzolta Cserna Károly

A Mithras-cultusnak szentelt domborművek azonban, legalább hazánkban, nem szoritkoznak csupán erre, a szertartás központját képező cselekvényre. A kőfaragó minden zugot felhasznál a Mithras-legendából vett legkülönbözőbb jelenetek megörökitésére.

A mithriaticus emlékek valamely helyen ugyan még nem bizonyitják, hogy ugyanott Mithras szentélye állott. A kisebb szabású képeket a hivők bizonyára házaikban állitották föl. Másrészt azonban az is bizonyos, hogy ott, a hol nagyobb számú vagy jelentősebb alkotású emlékekkel találkozunk, azok mithraeumokból kerültek elő. Csak legujabban figyelnek az emberek lelkiismeretesebben a lelhely körülményeire.

A titokzatosság kedvéért már a régi perzsák főleg barlangokban imádták Mithrast. A rómaiak ragaszkodtak e szokáshoz, mint azt a fenmaradt mithraeumok maradványai bizonyitják. Többé-kevésbé az összes, hazánk területén ismert Mithras-szentélyeknek barlangszerű jellege van. Sőt találkozunk valóságos barlangokkal is.

Ilyenek a carnuntumi és a rákosi mithraeumok. A carnuntuminak alaprajza félkör. Oldalfalait sziklafalak képezik s csak a szakadások helyét töltötte ki falazat. Belül hat, Mithrasnak szentelt oltár állott, továbbá több, ugyanezen istenségre vonatkozó szobor. A rákosi (Sopron m.) mithraeumot erdős domb oldalába vájták. Délről és keletről sziklafalak határolják, a másik két oldalon téglafalazat pótolja azokat. A hosszoldalakon mintegy 2 m. széles és 80 cm. magas kőpadok húzódnak. A bikaáldozat jelenetét a bejárattal szemben magából a sziklából vésték ki. Az oltárokra mindjárt a bejáratnál bukkantak.

Sajnos, hogy a sarmizegetusai mithraeum, mely leletek dolgában eddigelé még legbőkezűbben jutalmazta a kutatókat, annyira elpusztult, hogy tulajdonképpen a szentély záródását képező négyszögü fülkénél nem ismerünk többet belőle. Nem szenved azonban kétséget, hogy bár sik területen állott, épitésénél figyelemmel voltak arra, hogy legalább maga a szentély barlangszerü jelleget nyerjen, a mint azt az aquincuminál is látjuk. Ez utóbbi mithraeum csakis ennek a körülménynek köszönheti, hogy nemcsak teljes alaprajzát birjuk, hanem szentélyének berendezése is majdnem eredeti épségében maradt reánk. A lejtő miatt, a melynek oldalába épitették, hátsó részének padozata két méterrel mélyebben fekszik a szomszédos épületekénél. A hosszukás négyszögü épületnek keleti keskeny oldalán volt a bejárás. Kétségkivül nehány lépcső vezetett le első osztályába, melynek közelebbi rendeltetését nem ismerjük. A második helyiségbe, a vestibulumba, nyiló ajtónak küszöbköve még eredeti helyén fekszik. Hasonlókép megvan a küszöb, a melyen át a tulajdonképeni szentélybe lépünk. Az utóbbinak beosztása teljesen összevág az összes ismert Mithras-szentélyekével. A 7,30 m. hosszu helyiség hosszában három részre oszlik. A középső két lépcsőfokkal mélyebb, mint a vestibulum, ellenben az 1,30 m. széles oldalfolyosók vele egy magasságuak. A 60 cm. magas falazat, mely a folyosókat a középső tértől elválasztja, a szentély hátfala mentén folytatódik. Ezen volt minden valószinüség szerint elhelyezve a bikaáldozatot ábrázoló főoltárkép. Oly fülkeszerü kiugrással, minő a sarmizegetusai mithraeumot jellemzi, szentélyünk nem bir.

A főoltárkép két oldalán, egy második alacsony kőpadon, szobrok állottak. Csak a balfelőli maradt meg, és pedig eredeti helyén, érintetlenül. A szobor alsó része kősziklákat ábrázol, a melyek körül egy kigyó, a halhatatlanság jelképe, tekerődzik. A sziklából kiemelkedő istenalak, Mithras, meztelen ifjú képében jelenik meg. Haja gazdag fürtökben omlik le fejéről. A szokásos phrygiai süveg hiányzik róla. Bal kezében égő fáklyát emel, jobbja tőrt fog. Mithras ezen előállitás szerint tulajdonképen maga a felkelő nap, mely a perzsa őshit felfogása szerint minden kora reggel a hegyek szikláiból születik (M. Petrogenitus). A fáklya a világosságot jelképezi, míg a tőr ama hatalmának symboluma, melylyel az éj sötétségén győzedelmeskedik.


Az aquincumi mithraeum.
Fénykép után

Az oldalfolyosókat határoló mellfalak mindegyikében félig befalazva két-két oltárkő tünik szembe. Egymással szemben állanak. Három ép, a negyedik csonka. Mind a négyet M. Antonius Victorinus, Aquincumnak, mint coloniának tanácsosa és a közrend felügyelője állittatta. Az egyik Cautesnek (CAVTI), a másik Cautus Patesnek (CAVTO PATI) van szentelve. Mint más forrásokból tudjuk, e két névvel jelölte a római a bikaáldozat két oldalán szokásos fáklyavivőket; Cautes az, ki a fáklyát fölfelé tartja, Cautus Pates pedig, ki lefelé forditja s mindegyik tulajdonképen magának Mithrasnak más-más mozzanatban való ábrázolása. Az egyik a tavaszi nap, mely folyton magasabbra száll az égen és mind élénkebb fénynyel világitja be a mindenséget, a másik fogytában jelképezi a napot, mely a téli sötétségben elalszik.41 A harmadik oltárkő a kiapadhatatlan forrás tiszteletére (FONTI PERENNI) készült. A negyedikből a felső rész hiányozván, nem tudhatjuk, kinek volt szentelve.

A Mithras-cultus elterjedésének a Duna vidékén különösen kedvezett Commodus s még inkább Septimius Severus katonaszellemű uralma.

A carnuntumi mithraeumnak keletkezése Severus uralkodási idejére esik. Ugyanakkor épülhetett a rákosi is. A budaörsit 213-ban rendezték be. Az aquincumi mithraeum oltárkövein Aquincum már mint colonia szerepel, mely rangot, mint láttuk, Septimius Severustól kapta. Tehát csak ezen esemény után épülhetett. Az időt pontosabban nem határozhatjuk meg.


A sziklából születő Mithras.
(Az aquincumi mithraeum szobra.)
Fénykép után

A hanyatló pogánykor legszivósabban s legtovább a Mithras-cultushoz ragaszkodott. A Carnuntumban 307 november 11-én összegyült négy uralkodó (Diocletianus, Maximianus és társai) Mithrast, mint a birodalom pártfogóját ünneplik s helyreállitják szentélyét.42 Egyik-másik mithraeum azonban már a kereszténység első fellendülése korában, Nagy-Constantinus alatt pusztulásnak indul. Legalább a rákosival ezen időtájt hagytak fel. Másrészt még mindig épülnek ujak. 314-ben épült a virunumi, Zollfeldnél, Krajnában. De nem sokára romba dőlt s 50 év mulva, minden valószinüség szerint Julianus uralkodása alatt, Noricum helytartója állitja ismét helyre.43 Sem a rákosival, sem az aquincumival ez meg nem történt. A rákosit a IV. században temetkezési helyül használták. A mi az aquincumit illeti, a törmelékben egy éremleletre bukkantak, mely II. Constantius, Julianus, I. Valentinianus, Valens és Gratianus érmeit tartalmazza. Már II. Valentinianustól, ki 375-ben lett császárrá, egyetlen érem sincs. Az érmek tehát ez időpont előtt jutottak a földbe, a törmelék azonban, mely a szentélyt födte, akkor már 1 méter magas volt annak padozata fölött.

I. Theodosius (379–395) irtja ki végre a Mithras-cultus utolsó maradványait.


  1. C. I. L. III. S. 10954.[VISSZA]
  2. V. ö. Hampel József, Az eraviskus nép és emlékei, Budapest Régiségei IV. kötetében.[VISSZA]
  3. Nagy Géza, Az alsó-szent-iványi sirdombok Fejérmegyében. Arch. Ért. 1893. 32.[VISSZA]
  4. Lachmann kiadása, 85.[VISSZA]
  5. Arch. Ert. 1890. 126.[VISSZA]
  6. V. ö. Réthy László, Az oláh nyelv és nemzet megalakulása. 21–48.[VISSZA]
  7. Gooss, Beiträge, id. h. 129.[VISSZA]
  8. C. I. L. III. 1559.[VISSZA]
  9. C. I. L. III. 1488.[VISSZA]
  10. C. I. L. III. 917.[VISSZA]
  11. Georgic. III. 147.[VISSZA]
  12. C. I. L. III. C. VIII.[VISSZA]
  13. C. I. L. III. 1108.[VISSZA]
  14. C. I. L. III. 870.[VISSZA]
  15. U. o. 1222.[VISSZA]
  16. U. o. 1324.[VISSZA]
  17. C. I. L. III. 860.[VISSZA]
  18. C. I. L. S. III. 7999.[VISSZA]
  19. C. I. L. III. 964.[VISSZA]
  20. C. I. L. III. S. 7889.[VISSZA]
  21. C. I. L. III. 1601.[VISSZA]
  22. C. I. L. III. 3776. 3832. 3833. 3831.[VISSZA]
  23. C. I. L. III. 3922 és S. 10335.[VISSZA]
  24. U. o. 3428.[VISSZA]
  25. U. o. S. 10844.[VISSZA]
  26. U. o. S. 10972.[VISSZA]
  27. C. I. L. III. S. 10285.[VISSZA]
  28. C. I. L. III. 882.[VISSZA]
  29. C. I. L. III. 1101. 1102. 1582. 3471.[VISSZA]
  30. C. I. L. III. 1417 a.[VISSZA]
  31. C. I. L. III. 944.[VISSZA]
  32. U. o. 1021. 1022.[VISSZA]
  33. C. I. L. III. 860.[VISSZA]
  34. C. I. L. III. 1108.[VISSZA]
  35. C. I. L. III. 1138.[VISSZA]
  36. C. I. L. III. S. 7956.[VISSZA]
  37. U. o. 7955.[VISSZA]
  38. U. o. 7954.[VISSZA]
  39. C. I. L. III. 956. és S. 7864.[VISSZA]
  40. V. ö. Cumont, Mithras-emlékek Magyarországon. Arch. Ért. 1893. 289–299.[VISSZA]
  41. V. ö. Cumont értekezését, i. h. 198.[VISSZA]
  42. C. I. L. III. 4413.[VISSZA]
  43. U. o. 4796.[VISSZA]