SZILÁGYI: A MAGYAR NEMZET TÖRTÉNETE

VII. FEJEZET.
Az emlékek.

Belföldi és importált gyártmányok. A kőemlékek. Az agyagipar termékei. A bronztárgyak. Az ötvösművek. Csont és üvegtárgyak. Az egyedi kanna és tál. Az alexandriai ötvösség művei. A temetkezés fajai. A siremlékek. Temetők. Különféle sírok. Sarcophagok. A sirfeliratok szerkezete. A gazdagabb sirleletek

Sem a népvándorlás áradata, sem a következő századok civilisatiója nem volt arra képes, hogy a rónai élet emlékeit nyom nélkül eltüntesse. A városok ugyan elpusztultak, de a föld alá került tárgyak nagy része rejtve maradt, várva az időt, a midőn akár a véletlen, akár tervszerű kutatások napfényre hozzák. Számuk napról-napra nő s lehetővé teszi, hogy mennél teljesebb képet nyerjünk a rómaiak itt tartózkodásáról.

A belföldiek már a római uralmat megelőző időkben oly magas műveltségi fokon állottak, hogy maguk fedezhették szükségleteiket. Az agyag- és fémipar terén egyaránt figyelemre méltó alkotásokat teremtettek. Szóval a feltételek megvoltak, hogy a római műveltséggel karöltve a római ipar is megfészkelje magát tartományainkban. Az új izlés terjesztői egyrészt a birodalom minden részéből összesereglett iparosok, másrészt a bevitel utján hozzánk került áruczikkek voltak.

Általában mégis azt tapasztaljuk, hogy a Daciában s még inkább Pannoniában napfényre kerülő római régiségek távolról sem vetélkedhetnek szépség és a kivitel gondossága tekintetében az italiaiakkal. A legtöbb esetben nem nehéz felismerni, melyik tárgy belföldi készitésű s melyik jutott hozzánk kereskedés révén.

A legelterjedtebb belföldi iparágak egyike a kőfaragás volt. A kőemlékek legtöbbjéről kimutatható, hogy abból az anyagból készültek, milyet a hazai bányák egyike vagy másika még ma is szolgáltat. Kőfaragó műhelyeknek mindenütt kellett lenni, hol rómaiak laktak. Száz meg száz alkalom kinálkozott, mely a kőfaragót foglalkoztatta. A római el nem lehetett a nélkül, hogy isteneinek szobrokat, oltárkövekét ne állitson, halottainak sirját emlékkővel meg ne jelölje. Azon volt, hogy minden jelentősebb eseményt, lett légyen az akár magán-, akár közérdekű, felirat alakjában megörökitse. Csoda-e, ha a tömeges kereslet mellett a megrendelők igényei sem lehettek valami túlzottak.

A római kőfaragványok többségén tényleg kevés gyönyörködtetőt talál a szem. Még kevésbé lehet szó önálló alkotásról, eredetiségről. Ha az istenségeket ábrázoló szoborműven hosszú során végig tekintünk, ugyanazon typusokat ismerjük fel nálunk is, melyekkel a római birodalomban mindenütt találkozunk.

Egy szoborcsoport Aquincum területéről azon pillanatban ábrázolja Medeiát, a mint mellette álló két kis gyermekének meggyilkolását elhatározza. Ki hinné, hogy az ismert hasonnemű emlékek sorában a mienk még legtisztább fogalmat nyujt Timomachos, a diadochok korában élt legnagyobb festő Medeiájáról. Kőfaragónk, a nélkül, hogy tudta volna, mit farag, szolgailag utánozta a maga előtt álló mintát. Bizonyára nem az ő érdeme, hogy e minta jobb volt, mint azok, melyek után többi társai dolgoztak.

Sarcophagjainkat csak elvétve díszíti egy-egy mythologiai jelenet. Önállóság egyikben sem nyilvánul. Mást nem hihetünk, mint hogy a szobrászok mindenütt többé-kevésbé ugyanazon mintakönyvek birtokában voltak. Ha eltérések fedezhetők fel, azok többnyire csak a részletekre terjednek ki.


Terra-sigillata edények.
A Magyar Nemzeti Múzeumban.
Rajzolta Cserna Károly

A provincialis szobrászatra legjellemzőbb alkotások a Mithras bikaáldozatát ábrázoló domborművek. Bármelyiket nézzük, a főjelenet előállitásában alig van változatosság. Az oly emlék, mint a hosszutelki (Alsó-Fehér megye) tábla a dévai muzeumban, mely némi művészi lendületet árul el, mondhatni magában áll.

Más szempont alá esnek a sirkövek. Faragványaik még esetlenebbek, de legalább megvan az az érdemük, hogy a mindennapi életből vett alakjaikkal, jeleneteikkel lekötik figyelmünket. Hogy az elhunytak képei nem hasonmások, magától értetődik, realisticus jellegük azonban nem vitatható el. A legtöbb emlék bizonyára már készen várta a megrendelést, s csak a feliratot kellett utólagosan belevésni.

Még kevesebb értelme lett volna, hogy a római a mindennapi használatra szükséges oly tárgyakat, minők az edények, idegen földről szerezze be. Belföldi gyártásuk nem ütközhetett semminemű nehézségbe, a mennyiben egyrészt az alkalmas anyag megvolt, másrészt a munkaerő sem hiányozhatott. Könnyen szállitható iparczikkekről lévén azonban szó, éppenséggel nem csodálkozhatunk, ha a jobb fajta italiai árú mindenkor kedveltebb volt a belföldinél. Főleg Arretium (Arezzo) termékei árasztották el az egész birodalmat. Szerették rendkivül finom anyagjuk, élénk korállvörös szinű fényes mázuk s kecses formáik miatt. Igen természetes, hogy a belföldiek utánozták s bizony nem mindig sikerül megkülönböztetni a kétféle árut. Az utánzatokat leginkább azon lehet fölismerni, hogy az agyag sárgásabb s a máz könnyen pattanik le. A formában és díszitésben mutatkozó eltéréseket bajosabb megállapitani. Leggyakoriabbak az öblös tálak és kis csészék. Az előbbiek külfalát majdnem kivétel nélkül domborművek fedik, melyek után ezen edények terra sigillata nevöket kapták.


Mécs agyagból.
Az aquincumi leletek múzeumában.
Rajzolta Cserna Károly

Ha nem is hazánk területén, de a Rajna vidékén ismételten kerültek napfényre minták, melyek segélyével a legegyszerűbb módon állitották elő az e fajta edényeket. A domborművek egyrészt ornamentalis jellegűek, másrészt tárgyuk olyan, mely az emberek felfogásához legközelebb állott: amorok, egyes istenalakok, legtöbbször vadászjelenetek. A bélyegekből, melyek a gyáros nevét tartalmazzák s rendesen az edények fenekén föllelhetők, még nem lehet megállapitani, vajjon belföldi vagy importált tárgyról van-e szó. Ugyanazzal a bélyeggel találkozunk nálunk s más provinciákban is.

Hasonlókép vagyunk a mécsekkel. A kétféle árú vegyest fordul elő, s a legtöbb esetben hiába várunk a bélyegektől felvilágosítást az áruk eredete felől.

A mécseket is ép ugy, mint az edényeket, gyárilag állitották elő. Külön mintája volt az olaj befogadására szolgáló alsó résznek s külön a felső lap számára. Már ismételten akadtak nálunk ily mintákra, legujabban Ó-Budán egy mécsműhely maradványai kerültek napfényre.

A mécsek egy, két vagy több lánguak. Az alapforma többé-kevésbé mindig ugyanaz, a felső lapot legfölebb álarci vagy más kisebb jelentőségű dombormű dísziti. Az oly példák, hogy a fazekas a mécsnek emberi fej vagy gladiatori sisak stb. alakját kölcsönözte volna, ritkák.

Mennél durvábbak az agyagművesség termékei, annál több valószinüséggel állíthatjuk, hogy belföldiek. A halvány mázu, graphit-szürke edények sok tekintetben még a római uralom előtti agyagműves ipar folytatását jelzik. A formák ugyan már rómaiak, de a benyomott ornamentális díszek barbárok. Ó-Buda területén a RESATUS bélyeg jellemzi őket.

Minden bizonynyal belföldi gyártmányoknak kell tartanunk azokat a fényes, sárga, vörös vagy szürke mázú korsókat is, melyek első tekintetre úgy tűnnek föl, mintha mai fazekasaink készitették volna. Formára is nagyon hasonlítanak mostani edényeinkhez.

A legközönségesebb fajta agyagárúk gyűjtő neve opus doliare volt. Ide tartoztak a víz- bor- és olajkorsók, kannák, tejtartók, áldozati edények, hamvvedrek. Kisebb magángyárak inkább a finomabb áruk előállitásával foglalkoztak. A felsorolt edényfélék készitése csak terjedelmes üzem mellett fizethette ki magát, s a mint Itáliában a császárok, illetve azok rokonai, úgy a tartományokban is valószinüleg a leggazdagabbak fektettek bele pénzüket.

Szóltunk a pannonok ügyességéről, melylyel kocsijaikat készitették. Ismerve a római kor előtti bronz fegyverek, ékszerek tökélyét, föltehetjük, hogy a vasrészek mellett maguk gyártottak a bronzdiszitményeket is, melyekkel a kocsik tengelyét, a rudat ellátták. Ugyanazokban a leletekben, melyeknek a kocsimaradványokat köszönhetjük, fordultak elő nagy számmal bronzedények, részben épen, részben töredékesen, továbbá figuralis diszitmények, a somodoriban végül egy tripos, melynél a szárak felső végeit igen kecses mellképek foglalják el. Az edények formára és diszitésre egészen megegyeznek a Pompeiiben találtakkal. A diszitményekről sem mondaná az, ki a lelhely körülményeit nem ismeri, hogy nem Itáliából valók. Vajjon ezen emlékeket is belföldi emlékeknek tartsuk? Az aszári kincs, mely azalus emberé volt, hasonló edényeket tartalmazott s a meritő csészén a CARATVSV bélyeg mindenesetre arra vall, hogy nem római mesterember készitményével van dolgunk. Másrészt a somodori háromláb bevert bélyege meg azt hirdeti, hogy OCTAVIVS készitette.


Arany ruhakapocs az apahidai leletben.
Kolozsvárott, az Erdélyi Múzeumban.
Rajzolta Cserna Károly

Azt hiszem, annak meghatározása, hogy a bronz tárgyak közül melyik idegen s melyik belföldi gyártmány, mindenkor nehézségekkel fog járni. Sem a technika, sem a stilus erre nézve nem nyujt támpontokat. De ha – mint természetes – mindig számolnunk kell is azzal, hogy a kereskedés révén idegen készitmények kerültek hozzánk, egy belföldi bronzipar létezése el nem tagadható. A bronz lévén a legalkalmasabb fém, a belőle készült tárgyak a mindennapi élet szempontjából ép oly nélkülözhetetlenek voltak, mint az agyagipar termékei. Elég, ha a legközönségesebb tárgyakra utalok, minők az ékszerül szolgáló tűk, karpereczek, fibulák, továbbá az orvosi szerszámok, a kulcsok, závárok, mécsek, mérlegek, súlyok, mindennemü főző edények voltak. Lehetetlen, hogy mindezen tárgyakat lakosaink idegen gyárakból szerezték volna be. Arra, hogy gyártásukkal nálunk tényleg foglalkoztak, nincs ugyan sok kézzel fogható bizonyitékunk, legfölebb arra a két fibula-mintára hivatkozhatunk, melyek legújabban Ó-Szőnyről kerültek a Magyar Nemzeti Muzeum tulajdonába. A bronz szobrocskák egy-kettő kivételével rendszerint annyira középszerüek, hogy csak belföldi műhelyekből kerülhettek ki.


A polgárdi ezüst tripos.
A Magyar Nemzeti Múzeumban.

A mi a nemes fémek feldolgozását illeti, hogy arról a jártasságról meggyőződjünk, melyre hazánk területén a népek abban már a római kor előtt szert tettek, elég a reglyi (Tolna m.) filigrános és figurális arany gömbökre és a pátkai ezüstfibulákra hivatkoznunk. Az izlés, mely ezeket jellemzi, mindenesetre más, mint az, mely a római ékszereken észlelhető. De csakis az izlés nemesült, az utóbbiak technikája lényegében a régi. Méltán föltehetjük tehát, hogy a muzeumokban látható fülbe valók, nyaklánczok, karpereczek legnagyobb része belföldi ötvöseink kezéből került ki.

Másrészt könnyen érthető, hogy idegen ötvösművek előtt sem lehettek elzárva tartományaink. Ilyennek kell tartanunk a polgárdi (Fejér m.) ezüst tripost, mely becses anyaga mellett nagyságával és ritkaságával egyaránt felkölti a figyelmet. Egy fa tövében a puszta földben elásva találták. Hiányzik egyik lába s a pántok egy része. A lábak talapzatát delfinen nyargaló gyerekelv diszitik. A szárakat kettős virágkehelyből kiemelkedő szárnyas grifek szakitják meg. Fölül a lábakat egy-egy tritonon ülő Nereida-csoport koronázza. E csoportok meglepő hasonlatosságot mutatnak felfogásban és az alakok arányaiban azokkal, melyekre Carapanos Nikomediában akadt s melyek Diocletianus kocsiját diszitették. A két emlék nemcsak egykorú, hanem valószinüleg egy gyárból is került ki.1

A csonttárgyakról nincs sok mondani valónk. A hajtűk, fésűk, szelenczék, fogantyúk belföldi eredetéhez bajosan férhet kétség. Ellenben az oly csinos munka, minő a savariai Bacchus elefántcsont szobra, minden valószinüség szerint Itáliából került hozzánk.

Üvegedények hazánk területén első izben a római uralom idején lépnek föl. A megelőző korok népei nem vitték tovább az átlátszó, szines gyöngyök készitésénél. A Magyar Nemzeti Muzeum meglepő gazdagsága üvegedényekben virágzó belföldi üvegipart tételez föl. Többnyire azonban csak mindennapi használatra szánt palaczkokkal, korsókkal, poharakkal, továbbá urnákkal talározunk. Ezen edények eredetileg szintelenek, átlátszók voltak, ma opálszerű kéreg boritja felületüket, melyhez a föld nyirkossága révén jutottak. Díszitésök legfölebb, gyűrűk spiralisok alakjában ráforrasztott szalagokból áll. A mi filigran üveg van, az elenyésző csekély számmal s igen apró töredékekben kerül nálunk napfényre. Hogy az is hazai gyártmány volna, nem valószinű, ép ugy, mint a szegszárdi üvegedényről (vas diatretum) aligha fogja valaki vitatni, hogy Pannoniában készült volna. A szines karpereciek, gyöngyök, játszó gombok lehetnek belföldi termékek, de kereskedés révén is juthattak – legalább részben – hozzánk.


Az egyedi kanna.
A Magyar Nemzeti Múzeumban.
Fischer L. H. rajza után

Az Egyeden (Sopron m.) talált kanna és tál első tekintetre elárulja hazáját. A kanna főrészén a nyolcz istenség, a nyak alsó részén a fejdíszek, az istenalakok alatt felfelé futó lotus-szálak, továbbá a tál belsejében a krokodilusba harapó viziló Egyptom földjére utalnak. A növényi motivumok már görögök s csak ugy érthetők, ha edényeink keletkezését a Ptolomaeusok korába helyezzük. A rajzokat a művész a rézlapba beillesztett finom ezüst és arany szálakkal bámulatra méltó technikával állitotta elő.

Csak legujabban vetett világot Schreiber arra a művészi tevékenységre, mely Alexandriában a Ptolomaeusok idejében virágzott s kimutatta, hogy a toreutika legszebb remekművei, melyeket Európa muzeumaiban bámulunk, nem rómaiak, hanem a hellenistikus kor alkotásai.2

E termékek hozzánk is eljutottak. Az edények sorában első helyen emlitendő az osztropataki (Sáros m.) ezüst csésze. Domborművei két-két álarcz között az egyik oldalon egy szarvasba harapó grifet, a másikon egy lovat megtámadó medvét ábrázolnak. Az edényfülek annyiban jellemzők az alexandriai eredetre, hogy alant mindkétfelől madárfejben végződnek.

Az apahidai (Kolozs m.) sirlelet legtöbb darabjában, az arany csüngőkben, a csattban a IV. század művészetét ismerjük fel. A két öntött ezüst kanna azonban teljesen elüt tőlük. Az oldalakat díszitő tánczoló bacchansnők, a nyak körül a növénymotivumok egyrészt oly romlatlan műizlésről, másrészt oly tökéletes ügyességről nyujtanak tanubizonyságot, hogy teljes joggal az alexandriai művek közé sorolhatjuk azokat. Tekintve azt, hogy egy Ó-Budán talált ezüst korsó szintén csőrös füllel bir, bár oldalai simák, ha nem is tartjuk Alexandriából importált czikknek, annyit föltételezhetünk, hogy alexandriai minták után készült.

Az edények mellett nem kevésbé kedveltek voltak mindenfelé az alexandriai művészet kisebb bronz- és agyagszobrocskái. Méltán mondhatjuk genreképeknek, a mennyiben a legnagyobb előszeretettel a közönséges néptypusokat ábrázolják, a vásári élet alakjait, rabszolgákat, halászokat stb. és pedig a legnagyobb realismussal. A Nemzeti Muzeum egyik bronz szobrocskájában nubiai fiura ismerünk, ki az eladandó teknősbékán guggolva várja a vevőket. Egy másik szobrocska a régi egyptomi őstypusra emlékeztető rabszolgát mutat be, ki jobb hóna alatt kakast tart. Legujabban Ó-Budán került napfényre egy néger rabszolga szobrocskája. A legnagyobb élethűség jellemzi ugy a fejet, mint a test idomait. Fölemelt két keze eredetileg tálczát tarthatott.

A rendszeres ásatások, melyek czélja valamely római telep épületmaradványait napfényre hozni, ritkán jutalmazzák meg a fáradságot azzal, hogy értékes leletre vezessenek. A városokat nem elemi catastrophák tették tönkre. Miután a lakosok odahagyták, magukkal vive becsesebb holmijokat, a falak még századokig elhagyatottan meredeztek égnek, mig végre annyira széthullottak, hogy a mindinkább növekvő törmelék- és földréteggel egy szinvonalba kerültek. Csoda-e, ha a romok között alig akadunk egyébre, mint olyan töredékekre, melyek a fosztogatóknak nem kellettek.

A legszebb tárgyakat rendszerint a véletlennek köszönhetjük. Földmivesek, napszámosok akadnak reájuk a puszta földben. A lakosok sok esetben csak ugy biztosithatták kincseiket a barbárok támadásai elől, hogy elásták. Különösen a III. és IV. században ismétlődött ez az eset gyakrabban.

Biztos kilátással arra nézve, hogy kisebb-nagyobb jelentőségű tárgyak birtokába juthatunk, leginkább még a sirok kecsegtetnek. Az ókornak a tulvilági életről alkotott fogalmaiból következett, hogy az elhunyt szájába érmet raktak, melylyel az átkelést a Styx folyón megfizesse, továbbá, hogy egyes tárgyakat vele temettek el.

A pogányság virágzása korában a tetemek elégetése divott. A hamvakat magában foglaló kő-, agyag- vagy üveg-urnák számára a gazdagabbak kisebb szentélyforma épületeket emeltek, a szegényebb sorsnak vagy a közös columbariumokban, vagy pedig a puszta földben találtak nyugvóhelyet.


Fedélcserepekből összerakott sír.
Rajzolta Cserna Károly

Mihelyt a kereszténység terjedni kezd, a hullaégetés helyét mindinkább a temetkezés foglalja el. Urnák ez ideig különösen Savaria vidékéről ismeretesek, ellenben Pannonia más részeiben majdnem kizárólag a tetemeknek sirokban való elhelyezésével találkozunk. E sirok tulnyomó része, a bennök talált érmek tanusága szerint az Antoninusok korára következő időkből ered, Daciában a sirládák elenyésző csekély száma arra enged következtetni, hogy ott az elégetés volt általános. Mire a kereszténység kellő gyökeret verhetett volna, a rómaiak feladják Daciát.

Nem valószinű, hogy a római akár Pannoniában, akár Daciában oly impozáns siremlékeket emelt volna, minők pl. Rómában a via Appiát, Pompeiiben a Herculanum felé vezető utat szegélyezték. Méltán meglephettek a legujabb kutatáson, melyekből kiderült, hogy a Carnuntum tőszomszédságában emelkedő u. n. pogánykapu siremlék lett volna. Annyi tény, hogy két, egymást metsző ut keresztezésén álló kapu nem lehetett. A még fennálló két hatalmas pillért a régi szinttől számitva 5,71 m. magasságban ívezet köti össze. Még két pillérnek kellett azonban lenni, melyek az előbbiekkel ugyancsak ívezetekkel voltak összekapcsolva. Az ívezetek kezdetei a fennálló pilléreken világosan látszanak. A pilléreknek az ívezeteken felül emelkedő részei még emeletre utalnak, melyet szintén keresztboltozat fedett. Az egészet pedig mind a négy oldalra rézsutosan aláhajló tetőzet koronázta. A kutatások a négy pillért összekötő átlók metszési pontján egy kerek talapzat fölfedésére vezettek, mely nyilván szobrot, talán az elhunyt emlékszobrát tartotta.

Mindenesetre vannak nyomok, melyek azt bizonyitják, hogy az emberek a sirok helyéül a provinciákban is előszeretettel választották az országutak két oldalát. Így akartak a rokonok arról gondoskodni, hogy a járókelők, látva a sírkövek feliratait, kegyelettel emlékezzenek meg halottaikról. Aquincumban a mai Zsigmond-utcza vonalában délnek vezető ut lehetett ilyen.


T. Flavius Crispinus és anyja, Gemellina kőkoporsója.
A Magyar Nemzeti Múzeumban.
Felirata: D(is) M(anibus) T(ili) Fl(avii) Crispini dec(urionis) mun(icipii) Brig(etionis) eq(uo) pub(lico) et Ulp(iae) Gemellinae matris eius
Rajzolta Cserna Károly

A legtöbb helyen azonban a sirok minden különös rend nélkül kisebb-nagyobb területet foglalnak el, valóságos temetőt alkotva. Aquincum területén több ily sírmező került napfényre. Sirok csoportja választotta el a canabákat a mai Ó-Buda helyén állott polgári teleptől. Maradványaira a filatori gát s később a szent-endrei helyi érdekű vasut épitése alkalmával bukkantak. Nyugaton a hegyek tövében, az ó-budai téglavető részvénytársaság s a Viktória téglagyár telkein került napfényre egy-egy nagyobb sirmező. Emlitést érdemel a Grunwald-féle szeszgyár helyén felfedezett temető is.

A vagyoni helyzettől függött, hogy kit minő sirban temettek el. A jobbmóduak tetemeit egyetlen kődarabból faragott ládában (sarcophag) helyezték el. A fej helyét az üreg vánkosforma kiemelkedése jelzi. Az előlap közepét a felirat foglalja el, jobbra-balra többnyire geniusok alakjaival találkozunk. Kivételes esetben a sirláda két keskeny oldalát is domborművek diszitik. A fedél, melyet a ládához vaskapcsokkal erősitettek, a háztető alakjára emlékeztet. A III. század óta gyakori eset, hogy a gyermekeket ólomkoporsóban helyezték örök nyugalomra.

A kiknek nem telt pénzük, hogy sarcophagot vegyenek, ugy segitettek, hogy a földben kiásott üreget vagy faragatlan mészkőlapokkal, vagy téglákkal, különösen fedélcserepekkel bélelték ki. A mészkőlapok helyett olykor épitészeti részleteket, sőt idegenek sirjairól összehordott emlék-táblákat találunk.

A kegyelet megkivánta, hogy az elhunytak nyugvóhelyét sirkő jelölje. A római sirtáblák felső részében, a kápolnaforma kereten belül igen gyakran az elhunytak képmásait látjuk. Az alsó részen kivésett felirat szerkezete megegyezik a sarcophágokon olvasható feliratokéval. A D. M. (Dis Manibus) betükre következik a név birtokos vagy részes tárgy esetben; ritkán történik, hogy a felirat elhallgatná az elhunytak társadalmi állását, foglalkozását. A záró sorok elmondják, hogy az emléket ki állitotta s majdnem sohasem hiányzik egy-egy magasztaló megjegyzés az elhunytról. E tekintetben a rómaiak éppenséggel nem voltak fukarak. A „legjámborabb”, „legkedvesebb” jelzők állandóan ismétlődnek. Olykor a fájdalom igazán megható nyilatkozatait van alkalmunk olvasni. Egy aquincumi sarcophágon a férj verses feliratban örökiti meg felesége emlékét.


Római sarcophagok Szegszárdról és Ó-Budáról.
Az előbbi a Magyar Nemzeti Múzeumban, az utóbbi az aquincumi leletek múzeumában.
Rajzolta Cserna Károly

A sarcophágokon olvasható feliratoknak csak ugy volt értelme, ha nem rejtették el a földbe. Azért érte őket leghamarább is az a sors, hogy a fosztogatásoknak áldozatul estek. A népvándorlás barbárjai előtt nem lehetett titok, hogy feltörésök biztos prédát nyujt. Tényleg a legritkább esetek közé tartozik, hogy napjainkban ép sarcophágra akadjunk. A legtöbbnek födele át van törve.

A felbontatlanul talált sarcophágok közé tartozik a budaujlaki, melyre 1880. november 3-án a Török-utcza csatornázása alkalmával bukkantak. A csontváz mintegy 30 éves férfié lehetett. A beszivárgott földben három, nagy kétfülü üvegedény, minők a Rajna vidékén III. századbeli sirokban gyakoriak, továbbá egy vaskés aranylemez foglalattal, ezüst tányér, ugyanolyan csésze és kanál s végre egy görög nevelőt ábrázoló gagat szobrocska került napfényre.

A szegszárdi sarcophag födelén látható nyílás elárulja, hogy feltörését megkisérlették ugyan, de ha ki is szedtek belőle egyet-mást, még mindig annyit hagytak számunkra, hogy a leggazdagabb tartalmu sirnak tekinthetjük. A benne lelt tárgyak közül emlitést érdemel mindenekelőtt a már egyszer emlitett üvegcsésze görög felirattal, melynek betűi az edény falától elállanak, továbbá négy nagy üveg és két bronzedény, két bronzfogantyu, két kutasz stb.

Mint a zugligeti uton a Drasche-féle téglagyár telkén 1863-ban talált sir mutatja, az egyszerű mészkőlapolt közé temetettek oldalán is szebbnél szebb tárgyakra lehet bukkani. Ugyanitt kiderült, hogy a siron kivül is helyeztek el tárgyakat. Más elég gazdag sirlelet volt a József-hegyi (Ujlakon), mely szintén nem sarcophagból került ki. Egyebek között egy ékszerszekrényke fa- és bronzlemez maradványait köszönhetjük neki.


  1. Pulszky Ferencz. A polgárdi ezüst triposz. Arch. Közl. XIII. 2. 1–6.[VISSZA]
  2. Th. Schreiber, Die Alexandrinische Toreutik. Leipzig, 1894.[VISSZA]