Germán ékszerek a IV. század elejéről.
(Fibulák, gyürü, római cameo, az osztropataki leletből.)
A Magyar Nemzeti Múzeumban.
SZILÁGYI: A MAGYAR NEMZET TÖRTÉNETE
A keleti germánok mozgalmai. Germánok letelepedése Magyarország északkeleti részeiben; asztingok, dakringok, vandalok. A gótok; szokásaik; politikai szervezetük. Megtelepedésük a Pontus mellékén. Dacia elleni hadjárataik, Dacia bukása. A vandalok kiüzetése s Pannoniába való költözése. A gót hatalom; greutungok és tervingek. Hermanarich birodalma. A kereszténység terjedése a gótok közt. II. Constantinus hadjárata. Zizais. A limigant sarmaták kipusztítása. Valentinianus hadjárata. A barbárok terjeszkedése Pannoniában. A római emlékek megszünése s a népvándorláskori leletek kezdete. A bregetiói babár bálványképek. Barbárok Mogentiana vidékén; a fenéki és keszthelyi leletek. Népvándorláskori emlékek Pannoniában s az Alföldön, a germán-sarmata tárgyak typikus sorozatának tartama, újabb formák hiánya a hunn uralom alatt
Mig a birodalom erkölcsi és anyagi ereje egyformán hanyatlásnak indult, a II. század a határszélen elhelyezkedett barbárság tömörülésével és megerősödésével záródott. Az a népmozgalom, mely még a század derekán a dunamenti barbárok háta mögött a Visztula, Odera és Elbe középfolyásánál tanyázó germán törzsekből indult ki1 és Marcus Aurelius alatt a felső Dunától kezdve egész torkolatáig s a hercyniai erdőségektől a Kárpátok mentén végig a Deneperig a rómaiak elleni csaknem 20 évig tartó küzdelemben egyesítette a germánokat, sarmatákat és a szabad dákok maradványait, északnyugoton a markomannokat s a mögöttük lakó nariskokat és hermundurokat, Magyarország területén a quádokat, osokat, cotinokat és jazygokat, a Kárpátok északi oldalán a visztulai germánokat, u. m. a lig vandalokat, viktohalokat, lankringokat, vagy dakringokat, burokat és astingokat, a keleti Kárpátok mentén a bastarnakat és peukokat, a dák-géta eredetü karpokat és kostobokokat s a keleteurópai pusztaság sarmatáit, a roxolánokat és alánokat,2 – ez a nagy népmozgalom nem csillapodott le, hanem a távolabb eső germán törzseket is hullámzásba hozta, különösen pedig a Visztula, Odera és a balti tenger mentén teljesen felforgatta a régebbi ethnographiai viszonyokat és dél felé sodorta az itt lakó népeket. A mozgalom oka ismeretlen előttünk, csak a tény világos, hogy a II. század közepe táján valami nagy nyomás nehezedett az északkeleti germánságra, a mi lakhelyének oda hagyására kényszerítene. Ugy látszik, a finnek felől jött a nyomás, a kik a Felső-Volga vidékéről ugyanezen időtájban kezdtek a balti tenger felé terjeszkedni, őket meg nyilván az az áramlat szoritotta nyugatra, melyet az I. század vége felé Ázsia belsejéből kizavart hunnoknak a Jajk és Volga közé történt behatolása idézett elő. A hunnok ugyanis a II. század folyamán már az európai területen is föltünnek, Ptolemaeus 175–182 körül a bastarnáktól és roxolánoktól északkeletre, valahol a szláv neurok és mordvin amadokok szomszédságában tanyázó népnek mondja őket.3 Ilyen összefüggésben az is megmagyarázható, hogy kerülnek bele a Marcus Aurelius alatti küzdelmekbe az alánok, a kik még kétszáz évvel később is a Maeotis mellett tanyáztak; a népek összetorlódása ugyan északon volt a legnagyobb, az áramlat tehát az alánok fölött haladt el, mindamellett őket sem hagyta érintetlenül.
Germán ékszerek a IV. század elejéről.
(Fibulák, gyürü, római cameo, az osztropataki leletből.)
A Magyar Nemzeti Múzeumban.
Pannonia határai mentén, hol eleinte leghevesebb volt a barbárok tolongása – markomannok, viktohalok s mások a fölöttük tanyázó törzsektől szorongatva már 165-ben lakást akarnak kierőszakolni a Duna jobb partján s áttörve a határon, egész Italiáig pusztítják a római tartományokat – lassankint lecsillapodott a mozgalom. 180-tól kezdve, miután Commodusszal békére léptek, úgy a markomannok és quádok, mint a jazygok aránylag csendben voltak; a közel husz éves háboru alatt ők is meggyöngültek, különösen a markomannok fegyverfogható népessége fogyott meg, a cotinok pedig teljesen kipusztultak,4 de bizonyára az gyakorolt rájuk nagyobb hatást, hogy a rómaiak ismét a szövetséges népek közé vették föl őket, a minek az ő szemükben a rendes évi pénzsegély kölcsönzött jelentőséget.5 Szivesen adtak segédcsapatokat, a quádok 13,000, a jazygok 8,000 embert, csak zsoldot kapjanak. Aquincum igazán csak a háboru után kezdett virágozni, világos tanubizonyságul arra, hogy ezen az oldalon hosszu időn keresztül békén maradtak a barbárok.
Germán ékszerek a IV. század elejéről.
(Nyak- és karperecz az osztropataki leletből.)
A Magyar Nemzeti Múzeumban.
Annál nagyobb veszély fenyegette Daciát. Az Oder a és Visztula forrásvidékén lakó ligiakból képződött uj germán törzsek a II. század második felében kelet felé huzódnak s Dacia határai mentén telepednek meg. Az astingok elfoglalják a dák kostobokok földjét. Rajtuk áttörve a dakringok a Körös folyóig hatolnak. Fölöttük Dacia északi részébe nyomulnak, a szomszéd sarmata venadokkal – nyilván szlávokkal egyesülve, – a kevéssel előbb még az Elba eredete körül lakó vandalok.6 És feltünik az a germán nép is, melyről eddig, a Marcus Aurelius alatti harczokban nem volt szó, de csakhamar magához ragadja a vezérszerepet s másfél századig megtartja, a mig csak a hunnok véget nem vetnek hatalmának.
Ezek a germánok a gótok voltak. Tacitus korában a Visztula közép-folyása mentén a felső-visztulai lugok vagy ligiak és a balti tengermelléki rugiak közt tanyáztak s még Ptolemaeus is e vidékre helyezi őket, a szlávok (Venedák) és finnek szomszédságába, országukat azonban, mint a Visztulától keletre eső területet, nem Germániához, hanem Sarmatiához számitja.7 Már a II. század vége felé délkelet felé hozódnak s Caracalla idejében (211–217) a Dnyeszter és Deneper mentén vonulva egész a fekete tengerig hatolnak.
Germán csapatok római szolgálatban.
Traianus oszlopán
A gótok a nagy germán család azon ágához tartoztak, mely a gepidákkal és burgundokkal képezett egy szorosabban összefüggő nyelvcsoportot. Ez a nyelv teljesen kipusztult, a mai germán nyelvek és tájszólások közül egyetlen egyben sem maradt képviselője.8 Faji jellegük alig különbözött a többi germánétól. Hiszen – mint Tacitus mondja – idegenekkel, talán csak a keletre szakadt és sarmatákkal vegyült bastarnákat és peukokat véve ki, nem házasodtak össze, s ezért az egész germánság egy és ugyanaz volt külső megjelenésében: daczos tekintetü, kék szemü, vöröses szőke haju, nagy és erős, izmos testalkatu, de nem elég kitartó, csak a támadásban erős, a munkát, fáradalmakat s az éghajlat viszontagságait már nem igen birja ki, a hideget és éhséget még csak eltüri, a hőség és szomjuság elviselésére azonban képtelen9 s ebben a sarmaták és a pusztaság többi népei, ezek a mindenféle nélkülözésben megedződött kemény legények, minden időben fölötte álltak a germánoknak. Megvolt ezekben is a bátorság és harcziasság, szerették a küzdelmet, ha valamely törzs már sokáig békében élt, az ifjak azokat a törzseket keresték föl, melyek harczban voltak: de a kényelmet sem vetették meg; békés időben egy keveset vadásztak, még többet henyéltek vagy tivornyáztak s épen a legbátrabbak és legharcziasabbak voltak azok, a kik ilyenkor teljes tétlenségben töltötték idejüket, a házi gondokat s földjeik művelését az asszonyokra és öregekre bízván.10 Igazán csodás játéka a természetnek – mondja Tacitus – hogy ugyanazon emberek annyira szeressék a tétlenséget és gyűlöljék a nyugalmat.11 Erkölcsi életük tiszta volt, vendégszeretők, szavatartók, a nők iránt gyengédek; általában csak egy feleséget vettek s ebben csaknem egymagukban álltak a barbárok között, nagyon kevésnek volt egynél több felesége s annak is csak azért, hogy azzal nemesi voltát mutassa.12
A herpályi gót-gepida paizsdudor a IV. század elejéről.
A Magyar Nemzeti Múzeumban.
A gótok fegyvere kerek paizs, közepén diszes dudorral, és rövid kard, valószinüleg bronzból, mert, mint Tacitus mondja, az egész Germániában ritka a vas, „a mi fegyvereik anyagából is észrevehető”. A többi germánságnál a kard nem igen volt elterjedve, nagyobb lándsákat sem igen használtak, a helyett jobb szerették az általuk frameának nevezett kis vasu, könnyü gerejt, melylyel úgy közelről, mint távolról egyformán tudtak bánni. Sisakja alig egy-kettőnek volt, vértje is kevésnek, csak mikor a szarmatákkal kezdtek érintkezni, akkor kedvelték meg mindinkább a pikkelyes vértet. Azelőtt jobbára meztelenül vagy könnyü köpenyben harczoltak, melyet a vállon kapocscsal – fibulával – ennek hiányában egyszerü tövissel foglaltak össze, csupán a gazdagabbaknak volt szük és testhez álló öltözetük, némelyek pedig állatbőrt viseltek. Gyalog csatára sokkal alkalmasabbak, mint lovas csatára; a lovagláshoz különben sem sokat értettek, lovaik sem voltak szépek és gyorsak, nem is valami ügyesek a fordulatokban.13 Ezért fogadnak a germán fejedelmek, a mikor csak tehetik, sarmata lovasokat szolgálatukba.
Germán fibula a szilágy-somlyói kincsből.
A Magyar Nemzeti Múzeumban.
Abban a rövid jellemzésben, a mit Tacitus ad a gótokról, azt jegyzi meg róluk, hogy nem ugyan a szabadság rovására, de mégis szorosabb fegyelem van köztük mint a többi germán törzsnél, engedelmeskednek királyaik parancsának.14 A fejedelmi hatalom a germánoknál meglehetősen korlátozva volt. A királyok csupán kisebb ügyekben intézkedhettek, fontosabb dolgoknál meg kellett várniok a legközelebbi holdtöltét vagy holdujságot, a népgyűlések szokásos idejét, midőn a jobbára fegyveresen összegyülekezett néppel nem annyira parancsaikat, mint inkább csak tanácsaikat közölhették s ha tetszéssel fogadták a jelenlevők, dárdáikat összeverték, mert a beleegyezés legszebb nyilvánulásának azt tartották, ha az fegyverzörej által nyert kifejezést, ellenkező esetben nagy zugással utasitották vissza a fejedelem javaslatait. Ezeken a gyüléseken szokták választani fejedelmeiket a nemességből, az apák kiváló érdemeiért vagy a család fénye miatt serdülő ifjakat is, mig vezér csak az lehetett, ki vitézségével szerzett érdemeket, de hatalma alig volt s inkább csak példájával hatott, ha a sereg élén harczolva kitünt a többi közt, arra azonban már nem volt joga, hogy parancsokat osztogasson, büntessen, megkötöztessen vagy veressen valakit: ez csupán a papoknak volt szabad, mert a büntetést inkább isten akaratának, mint a vezér parancsának szerették feltüntetni. A bünösöket a népgyüléseken itélték el. Az árulókat és szökevényeket felakasztották, a gyávákat, gyöngéket és formátlan testüeket kassal leboritva sárba, mocsárba sülyesztették, a kisebb vétkesek birsággal lakoltak, a birság lóból és marhából állt, melynek egy részét a király vagy község kapta, a másikat pedig az, a kin a sérelem esett. A fejedelemnek a népből tanácsadás és tekintélyének emelése végett állandó kisérői – comites – voltak; most még egyszerü utitárs a comes, de már most is ép olyan tisztesség volt a fejedelem kiséretéhez tartozni, mint viszont nagy dicsőségére szolgált a fejedelemnek, ha kisérete mennél számosabb volt s mennél derekabb és bátrabb emberekből állt.15
Germánok gyülése.
Antoninus oszlopán
Kétséget sem szenved, hogy az az erősen kifejlett szabadságszeretet, mely által a germán faj hivatva volt a szolgaságba sülyedt római társadalom helyébe egy uj társadalmi alakulásnak az alapjait vetni meg, végeredményében rendkivül üdvös befolyást gyakorolt nemcsak magának a germánságnak, hanem az egész nyugoti világnak a fejlődésére is. Egyelőre azonban inkább csak akadályára volt a rómaiak elleni küzdelmekben. Századokon keresztül szét volt forgácsolva a germánok ereje, pedig ha egy erős katonai hatalom keletkezhetett volna közöttük, mely egyesiteni tudja az egyes törzsek harczosait, oly nagy sereget állíthatott volna ki, mely aligha marad a római birodalom hadereje mögött.16 Ilyen viszonyok között egész természetes volt, hogy a hódításra való rátermettségével legelőbb is az a germán nép vált ki, mely már ismerte a fegyelmet, tudott engedelmeskedni királyai parancsainak s ezzel olyan irányt vett politikai fejlődése, mely lehetővé tette egy erős monarchicus szervezetnek a megalapítását s a nemzet katonai erejének czéltudatos felhasználását.
A góthok Filimer nevü királyuk alatt megtelepedvén az Alsó-Deneper mentén,17 hatalmukat az összes szomszédos törzsekre, sarmatákra, germánokra és dákokra kiterjesztették. Legyőzték a spalokat vagy palokat, a királyi skytháknak a Don mellett fenmaradt törzsét.18 Teljesen hozzájuk csatlakoztak a Deneper mindkét oldalán tanyázó roxolánok, kik az I. század második felében s a II. században többször zaklatják az al-dunai tartományokat, szerepelnek a Marcus Aurelius alatti harczokban is, folytonos összeköttetésben Magyarországba szakadt rokonaikkal, a jazygokkal19 s aztán egész Hermanarich koráig nem említik nevüket vagy a mennyiben róluk beszélnek, csupán az általános sarmata elnevezés alatt jelentkeznek, mindannyiszor a gótok szövetségében. Már kivándorlásuk alkalmával magukkal ragadták a gótok a keleti tengermelléki herulok egy részét, a kik Gallienus és Claudius Gothicus alatt a portusi gótokkal szövetkezett népek társaságában fordulnak elő.20 Ugyanezek közt említik a peukokat, ezt a Dnyeszter és Al-Duna közt már valami félezred óta tanyázó, sarmatákkal erősen összekeveredett germán törzset, azután az astingokat és taifalokat.21 Ha igaza van a VI. század derekán élt Jordanesnak s nem a venetek (szlávok) nevét zavarta össze a vandalokkal, ezeket szintén meghódították a góthok, sőt fensőbbségüket a nyugat-magyarországi markománnok és quádok is kénytelenek voltak elismerni.22 Szövetkeznek velük a Dacia északkeleti hegységei mentén lakó szabad dákok is, különösen a karpok, kik a góthok nyomása alatt Caracalla és Macrinus idejében (211–218) még csak magukban pusztitják Daciát,23 de már két évtizeddel később a góthok seregében harczolnak.
Maximinus Thrax (235–238) római császár érme.
Előlapján a császár mellképe MAXIMINVS PIVS AVG(ustus) GERM(anicus) körirattal; hátlapján Maximinus és fia egy-egy katona kiséretében, egymással szemközt állva, Victoria szobrát tartják; a körirat: VICTORIA AVGVSTORVM. S(enatus) C(onsultu.)
Ezeknek a gótok vezérlete alatt egyesült barbároknak a becsapásai a gót-sarmata eredetü Maximinus Thrax (235–238) idejétől kezdve napirenden voltak Daciában.24 Egy ideig sikerül még őket folytonos harczok között visszaszoritani, III. Gordianus (238–244), Philippus Arabs (243–249) és Decius (249–251 ) ujra meg ujra rendezik a sokat zaklatott tartomány zilált viszonyait, de mindez nem segített többé; midőn 251 végén Decius a moesiai Forum Terebronii mellett a Kniva vezérlete alatti gót sereggel megütközve a csatatéren marad: Dacia veszve volt. Gallus (251–253) kénytelen évi adófizetésre kötelezni magát és sem ő, sem utódai nem tudják már segíteni a beállt zavarok miatt a szorongatott daciai csapatokat és gyarmatosokat. A magára hagyott tartomány körülbelől nyolcz évig állott ellent a barbarok terjeszkedésének, 259-től kezdve azonban a római élet utolsó emlékei is megszakadnak, Dacia teljesen a gótok birtokába került. Ettől fogva a Balkán félsziget lesz pusztításaik szinhelye, feldulják Thraciát, Illyricumot, Görögországot, sőt Kis-Ázsiát is háborgatják és csak azután, hogy II. Claudius 270-ben Naissusnál (Nis) megtörte a gótok erejét, sikerült utódának Aurelianusnak (270–275) az al-dunai vonalat biztosítani, de Daciát kénytelen a gótoknak engedni át.
A germánok és a velük egyesült sarmaták, szlávok s más barbárok elárasztják most az egész keleti Magyarországot. Dacia erdős hegyvidékén, a mai Erdélyben és Moldvában, a Dnyeszterig a gótok nyugati csapatai, a későbbi visigothok telepednek meg, kiket ezentúl „terving” azaz erdei néven különböztetnek meg a keleti homokos pusztaságon tanyázó törzsrokonaiktól, a greutungoktól.25 Délnyugat felé Moesia szomszédságában, a Pruttól az alsó tiszamenti limigant sarmatákig, tehát Oláhországban, a Szörénységben és a keleti bánságban terjeszkedtek a taifalok, egy a nyugoti gótokkal a legszorosabb kapcsolatban levő s velük később Italiába, majd Galliába és Hispaniába vándorolt nép; a taifalokat a gótok egyik ágának tartják,26 a forrásokból azonban csak annyit látunk, hogy a két nép története nagyon összeszövődött egymással, de még sem annyira, hogy a köztük levő különbség századok mulva is észrevehető ne lett volna; sőt ellenkezőleg, a szoros kapcsolat sem tudta őket nagyon sok ideig összeforrasztani, még Galliában is megkülönböztetik a taifalt a góttól. Nem lehet tehát véletlenség, ha azok a gyér vonások, melyek a taifaloh ethnicus sajátságairól fenmaradtak, a keleteurópai pusztaság turánjainak egyéniségére emlékeztetnek, minő az, hogy a taifal lovas nép volt s házassági szokásai hallatlanok a germánoknál, ellenben megvoltak a Pontostól keletre tanyázó népeknél; az is figyelmet érdemel, hogy a nevük utórészét képező „fal” elnevezést a krimi gótok később a kúnokra alkalmazták. Mindezek arra mutatnak, hogy a taifalok gótokkal vegyült szittyák vagy sarmaták voltak, alighanem azok a spalok, kiket még Filimer hódított meg a III. század elején.27 A taifaloktól északnyugatra, leszállva a Tisza forrásvidékéről, a három Körös és Maros (Grisia, Gilpil, Miliare és Marisia) mentén a dakringok közé nyomulnak a lig-bur nép törzsei, a vandalok s a velük egyesült viktohalok és astingok,28 mig Dacia északi részeit a gótoknak egy régebben elszakadt ága, a gepidák szállják meg.29 S itt nem ér véget a barbárok terjeszkedése, átcsap a római területre is, különösen az Al-Duna vidékére, hol már Probus alatt (276–282) százezer bastarna telepszik meg s azonkivül greutung gótok, gepidák, vandalok stb.30
Germán törzsfőnök a Kr. u. III. századból Mestorf Johanna, kieli múzeumi igazgatónő reconstructiója a thorsbergi láp leletei után
Daciában pedig, ha talán maradt is valami kis számú rómaiság, csakhamar eltünik a barbárokban. De a ki csak tehette, már előbb menekült. A negyedszázados küzdelem alatt, melyet a barbárok vívtak a rómaiakkal Dacia birtokáért, a tartomány többszörös újjászervezésének szükségszerűsége mutatja legvilágosabban, hogy már Gallienus előtt is alig állt egyébből a rómaiság, mint a hadseregből, a polgári elem pedig jobbára elvonult Moesiába, Pannoniába, Illyricumba s egyebüvé, mignem Aurelianus a még visszamaradt városi és vidéki lakosságot is kitelepítette s az odahagyott Dacia nevét északi Moesiára, az Al-Duna jobb partján elterülő vidékre ruházta át.31 A traianusi Daciában, melyet a góthok a Kaukazus (keleti Kárpát) hegységről népetymologiával „felföldnek,” Kaukalandnak (Hauhaland, Hochland) neveznek el,32 teljesen megszakad a rómaiság mindennemű hagyománya. Annyira kipusztult a római elem, hogy az üresen maradt és lassankint romba dőlt városoknak, táborhelyeknek és falvaknak még a nevét is elfelejtették. Dacia egyetlen egy zugában sem maradt fenn a római kori lakosságnak akármilyen kicsiny töredéke is, mely legalább egy, csupán egy városnak az emlékét őrizte volna meg. Az a latin nyelvű nép, mely ma lakik a régi Dacia területén, már csak szláv, vagy épen magyar néven tudja megnevezni azokat a helyeket, melyek a római korban virágzó városok voltak.33
Miután Aurelianus a svéveket (quádokat) és sarmatákat (jazygokat) is megfékezte34 s Diocletianusszal és Nagy-Constantinusszal a katonai uralom egy századon át tartó anarchiájából a császári hatalomnak új rendje kezdett kibontakozni, melynek egy pár kiváló alak erős egyénisége is sulyt kölcsönzött: a barbárok több mint félszázadra visszaszoríttattak a birodalom határairól bár a társcsászárok viszálkodásai alatt nem mulasztották el az alkalmat, hogy kisérletet ne tegyenek a rablókalandozások megújítására. Liciniust gótok segítik Nagy-Constantinus ellen s később is be-berontanak az Al-Duna vidékére a sarmatákkal együtt de Constantinus visszaűzi, sőt átkelve a Dunán, saját földjükön keresi föl s veri meg őket, a foglyokat elveszi tőlük s pár százezeret telepít le közülök vagy talán inkább szláv szolgáikból a Balkán-félszigeten.
Rómaiaktól készitett germán fibula a III. század végéről, VTERE FELIX fölirattal.
Az osztropataki első kincsből.
A bécsi udvari múzeumban.
Ez a folytonos hullámzásban levő elem, melynek áramlata a birodalom határain most több mint félszázadig megtört, önmaga ellen fordul. A III. század vége s a IV. század első fele a barbárok egymás közti küzdelmeivel folyt le. A Tisza torkolata körüli mocsaras és fűzfákkal benőtt terület lakói, a limigant sarmaták összeesküdnek egykor hatalmas uraik, a jazygok ellen, kikkel – mint Ammianus mondja – vadságban egyenlők, számra nézve pedig sokkal erősebbek voltak, legyőzik s elkergetik őket; ezek a szomszéd vandal törzshöz, a viktohalokhoz menekülnek.35 De maguk a vandalok is szorongatott helyzetben voltak. Tervingek és gepidák nyomják őket.36 Hatalmuknak – körülbelől Nagy-Constantinus végső éveiben – Helderich fia Geberich gót király vetett véget, ki mindjárt uralkodása kezdetén haddal támadta meg az astingok vitéz és hires nemzetségéből származott Visimar vandal királyt s több ütközetben legyőzvén, a vandalokat kiszorította a Körös és Maros mellékéről, hová most a gepidák nyomulnak. Visimar, leolvadt s hazátlanná vált népével, Pannoniába menekül s földet kér Constantinus császártól, a mit megnyerve, a vandalok letelepednek s hatvan évnél tovább szolgálják a római császárokat, mig 407 körül Stilico idejében svévekkel és alánokkal egyesülve Galliába költöznek.37
Góth ruhakapocs a szilágy-somlyói kincsből.
A Magyar Nemzeti Múzeumban.
A vandalok kiüzésével egy a Tiszától a Donig terjedő gót hatalom volt alakuló félben, a mely azonban két nemzetség közt volt megosztva. A tervingeknél vagy nyugoti gótoknál a Balt, a greutungoknál vagy keleti góthoknál az Amal nemzetség uralkodott. Az utóbbiból származott Geberich utóda, Hermanarich, ki a mai Oroszországban messze kiterjedő nagy birodalmat alapított, úgy hogy Jordanesként a gótok méltán hasonlították Nagy-Sándorhoz. Ez a hatalom a Dnyesztertől38 a Donig és Azovi tengerig; s a Pontustól a balti tengerig ért, magában foglalva a déloroszországi szittya-sarmata törzseken kivül az északi finn-ugor népeket, mint csudokat, veszszeket, mérieket, mordvinokat is, továbbá a letteket (aesteket) s aztán az összes szlávokat: venetokat, antokat és szklavénokat.39
De bármennyire elhatalmasodtak is a gótok a IV. század közepe felé: a római tartományok zaklatásával egy időre felhagytak. Bizonyos, hogy a barátságosabb viszony kifejlődésére sokat tett az az előszeretet, melyet Nagy-Constantinus tanusított a barbárok iránt, tömegesen fogadva őket seregébe s a kiválóbbakat előkelő hivatalokra emelve: de nagy része volt ebben a gótok viszonyaiban beállt fordulatnak is. A greutungok erejét – úgy látszik – teljesen lekötötték azok a küzdelmek, melyek Hermanarich északi és északnyugoti hódításaival jártak, mig a tervingeknél a kereszténység terjeszkedésével egy nagy benső átalakulás vette kezdetét. Már Nagy-Constantinus idejében volt püspökük: Theophilus, ennek utóda 355 körtil Ulfilas († 388), ki a bibliát is lefordította gót nyelvre,40 s 360-ban részt vett az Athanasius és Arius tana közt az apa és fiu lényének egysége (homousia) vagy hasonlósága (homoiousia) fölötti négy évtizedes dogmaticus viszálkodások miatt összehítt konstantinápolyi zsinaton, mely megerősítve a két évvel előbb tartott sirmiumi zsinat határozatát kimondta, hogy a fiu mindenben hasonló az atyához, mint azt a szent könyvek mondják és tanítják. Ennek a tiszta arianismustól nem sokban különböző tannak a formájában vették föl a gótok a kereszténységet s a későbbi időkben is a legbuzgóbb arianusok közé tartoztak. De a IV. század dereka táján még sokan ragaszkodtak az ősi valláshoz, magának az uralkodó családnak, a Balt háznak a tagjai is megoszlottak a kereszténység és pogányság közt, úgy hogy Theophilus idejétől kezdve még valami fél század telt el, a mig az egész terving nép meg lett nyerve a kereszténységnek.
De bár a gótok részéről ez idő szerint nem fenyegette is veszély a birodalmat, nyugalom még sem volt a dunai vonalon. Ismét az a barbárság kezd mozgolódni, mely Marcus Aurelius hadjáratai után hossza időn keresztül aránylag békés szomszédságban élt a római tartományokkal. A quádokról és sarmatákról van megint szó, a kik már Probus alatt is áttörtek a határon s midőn Probust saját katonái meggyilkolták, Pannonián kivül Illyricumot, Thraciát és Italiát is fenyegették. Ekkor Probus utóda, Carus (282–283) állította helyre Pannonia nyugalmát, a sarmaták közül 17 ezeret leölvén, 20 ezeret pedig mindkét nemből fogságba hurczolván.41 Most ujra nyugtalankodnak. A Mursa (Eszék) melletti véres ütközet, hol 351 szeptember 28-án II. Constantius leverte Magnentius ellencsászárt, nagyon meggyöngítette a dunai tartományok védelmi erejét. 54,000 ember maradt a csatatéren s a hadseregnek ez a nagy vesztesége csakhamar érezhetővé vált a birodalom határainál. Keleten a perzsák, nyugaton a frankok és alemannok lépnek föl támadólag, 357-ben pedig, mialatt Constantius 32 évi távollét után Rómát fölkeresve huzamosabban akart az örök városban időzni, a svévek Raetiát, a quádok a Valeriának nevezett északkeleti Pannoniát s a jazyg sarmaták, „ez a rablóhadjáratokban mindennél tapasztaltabb nép.” Alsó-Pannoniát és Felső-Moesiát hirtelen elárasztják és pusztítják. Ennek hirére megszakítja Constantius Rómában való tartózkodását s Illyricumba siet. A telet Sirmiumban tölti s midőn újabb és újabb hirek érkeznek a jazyg szarmaták és quádok dulásairól 358-ban kora tavaszszal, a mikor a barbárok még nem is gyanították, hajóhidat veret a zajló Dunán, meglepi az alsó-Pannoniával és Valeriával szomszédos törzseket s kegyetlen dulást és öldöklést visz véghez úgy a jazygok, mint a quádok között. A csapás oly váratlanul érte a barbárokat, hogy ellentállásra nem is gondoltak. Futottak, a merre tudtak, a felsőmagyarországi erdőségek menekülőkkel teltek meg, kik a hegyek üregeiben rejtőzködtek el.
Ezüst lemezke Zizais, jazyg király (uralk. 358 körül) nevével.
A bécsi udvari múzeumban
A megrémült sarmaták békéért esedeznek. Zizais, egy fejedelmi származású jazyg ifju, leborulva a császár előtt, kegyelmet kér és nyer törzse számára, mely fegyvereit elhányva Zizaishoz csatlakozott. A többi sarmata törzsfőnöknek, Rumonak, Zinafernek és Fragiledusnak, miután az ellenségeskedésből származott károk megtérítésén kivül gyermekeiket, nejeiket s a földjükön való szabad járást felajánlották a rómaiaknak, kezeseket adtak s készséggel megigérték, hogy engedelmeskednek a császár parancsainak, szintén megbocsátott Constantius. Ennek hirére meghódoltak a hegyentúli sarmaták42 és a velük szomszédos quádok fejedelmei, Usafer és Araharius is, a kik szintén kezeseket adtak és szabadon bocsátották a fogságba hurczolt rómaiakat.
Constantius nem volt a félmunka embere. A milyen makacssággal igyekezett kiegyeztetni a szétágazó vallásos tanokat és zsinatot zsinatra, tartott, csakhogy egységet hozzon létre a keresztény világban: most épp olyan szivóssággal fogott a közép-dunamenti szövetséges népek viszonyainak rendezéséhez. A limigant sarmaták által elkergetett és a viktohalokhoz menekült, ez idő szerint a vandalokkal együtt talán Pannoniában tanyázó43 jazyg nemesek ügyét is elővette. Visszaadva szabadságukat, az egész sereg jelenlétében oltalmába vette őket és Zizais személyében királyt adott nekik. Majd Bregetioba tette át táborát, hogy az ezen vidéken tanyázó quádokat is megfékezze „s vérbe vagy könnybe fojtsa” a még teljesen be nem fejezett quád háborut. Nem került rá a sor. A quádok főbb emberei, Viduar király fia Vitrodor, azután Agilimund törzsfőnök és más előkelők zálogul adva gyermekeiket és sarmata módra kivonva tőreiket, melyeket istenként tiszteltek, hűséget esküdtek.44
II. Constantius római császár arany medaillonja a szilágy-somlyói első kincsleletből.
Előlapján a császár jobbra néző mellképe, paizszsal és lándzsával; FL(avius) IVL(ius) CONSTANTIVS NOB(ilis) CAES(ar) körirattal. Hátlapján a császár megkoszoruztatását ábrázoló jelent, GAVDIVM ROMANORVM M(oneta) CONS(tantinopolis.) körirattal.
A bécsi udvari múzeumban
Még csak a limigant sarmaták voltak hátra, kik az Alsó-Tisza hozzáférhetetlennek tartott mocsaras vidékéről sok időn keresztül büntetlenül bekalandozták s gyakori rablásaikkal örökös rettegésben tartották a szomszéd római terület lakosait. Constantius elhatározta, hogy gyökeresen véget vet garázdálkodásaiknak, máshova telepíti őket. A limigantok azonban minden másra, adófizetésre, újonczadásra s egyéb szolgálatokra is készek voltak, csak épen erre nem, s bizva lakhelyeik természetes védelmében és megközelíthetlenségében, ellentállásra készültek. Megjelentek ugyan seregestől a folyam (Tisza) másik partján, valahol a mai Bács-Földvár körül,45 hova a császár rendelte őket, de daczosan és elszántan, szinte tüntetve, hogy nem félnek a római csapatok jelenlététől. Constantius arra a magas töltésre hágott, mely „római sáncz” név alatt ismeretes és békéltető hangon kezdett beszélni nekik.46 A fölháborodott nép azonban nem hallgatott rá, dühösen lármázni és fenyegetőzni kezdett s mikor a zajongás és szitkozódás este felé sem csillapodott le, a római katonaság végre is megunta a dolgot, rájuk rontott s félórai harci után leverte őket. A leöltek rokonai azokon töltik ki most boszujokat, kik odahagyták a küzdelmet s kunyhóikba rejtőzködtek. Felégetik tanyáikat s nagy vérontást visznek véghez közöttük. A kik megmenekültek az öldöklésből, a Tisza árjaiba vetették magukat, de ezek közül is csak kevesen tudták elérni a tulsó partot. A római katonaság nyomukban volt s egyesülve a taifalokkal és szabad sarmatákkal, három oldalról támadta még őket, fölkereste rejtekhelyeiket a mocsarak közt s egymás után zavarta ki a limigantok törzseit, az amicenseket és picenseket.47 Földjüket elfoglalták, a taifalok a szállásaikhoz legközelebb eső területet, a szabad sarmaták a velük szemben eső vidéket szállták meg, a római katonaság pedig a Moesia felőli részt választotta. Megfogyva, megtörve, tanyáikból kiűzve, végre könyörgésre fogták a dolgot a limigantok. Constantius nem volt hajthatatlan, megengedte, hogy régi lakhelyeiket újra elfoglalhassák s azonfölül az általuk választott királyt is megerősítette méltóságában.
De a véres leczke mit sem használt. Mig Constantius Sirmiumban telel, jelentik a követek, hogy a limigantok lassankint elhagyták a nekik engedett területet, a határos vidékeket elfoglalták és régi szokásaik szerint szabadon kóborolnak s attól lehet tartani, hogy Pannoniába is átlopóznak. Talán a velük szomszéd szabad sarmatákat támadták meg abban a hiszemben, hogy a császár nem törődik a barbárok egymás közti czivakodásával s elnézi, ha vissza is veszik a szabad sarmatáktól azt a területet, melyet az utóbbiak az imént lefolyt hadjárat alatt foglaltak el a limigantoktól. Mert azt mégis bajos elképzelni, hogy a mult évi keserves tapasztalatok után egyhamar kedvük és bátorságuk lett volna ismételni a római lakosság elleni garázdálkodásaikat. De bármi volt is a czéljuk, Pannoniában rémületet keltettek s Constantius nem hagyta annyiban a dolgot. 359 tavaszán megindult ellenük s Valeriába ment, hol a Duna partjain át szemmel tartotta a barbarokat. Két tribunust küldött hozzájuk tolmácsokkal, hogy kérdezzék meg, miért változtatták meg a tilalom ellenére a határokat. A limigantok a veszedelem láttára megijedtek, mentegetőztek s kérték a császárt, engedje meg, hogy hozzá mehessenek s előadhassák, mik a sérelmeik, arra is készek, hogy római földön telepednek meg, adót fizetnek s újonczokat adnak. A császár szivesen fogadta az ajánlatot, annál is inkább, mert újabb segédcsapatokkal növelhette seregét, a római tartománybeliek pedig örömest megfizették az eltartásukra szükséges pénzt, csak ők legyenek fölmentve a katonáskodástól. Az Acumincum (Szalánkemen) közelében levő sánczoknál fogadta Constantius új alattvalóit s a töltésre állva, szobása szerint beszédet akart tartani nekik, midőn közölök valaki sarujával a császár felé rug s a szokott csatajelt: „marha!” „marha!” kiáltja, mire a tömeg fegyverre kap, vad ordítással a császárra rohan, ki hirtelen lóra kapva alig tud megmenekedni. Ezzel a limigantok sorsa is el lett döntve. A felbőszült római katonaság nekik ront s irgalom nélkül öldökölve, kiirtja a hitszegő népet.48
De hiába rendezte Constantius a Pannonia szomszédságában lakó barbárok és a birodalom egymás közti viszonyát, az az ellentét, a mi a barbárság és rómaiság közt volt, akkor sem tűnt el, ha a barbár nem ellenségképen, hanem mint szövetséges jelent meg a római földön. S Pannonia ekkor már el volt árasztva római szolgálatban levő barbárokkal, kiket a vér, gondolkozásmód és erkölcs sokféle szála fűzött a Duna balpartján lakó fél függetlenségben levő rokonaikhoz.
A surlódások s apróbb ellenségeskedések ezután is napirenden lehettek, s midőn Constantius hadjáratának befejezése után tiz évvel később, 369-ben, Valentinianus a Duna egész hosszában nagy erélylyel hozzá fogott a limes helyreállításához s a balparton, a szövetséges barbárok területén is erődöket épittetett, a quádok nyugtalankodni kezdtek, majd pedig, a mikor a valeriai helytartó azzal akarta őket megfélemlíteni, hogy királyukat Gabiniust vendégség közben megölte, a quádok a sarmatákkal egyesülve nyilt lázadásban törtek ki. Berontottak Pannoniába, a falvakat elhamvasztották, lakóikat leölték vagy rabságba hurczolták, a jazygok egymásután gyorsan szétverték a moesiai s aztán a pannoniai csapatokat, mielőtt a két legio egyesülhetett volna, dulásaiknak csak a fiatal Theodosius, Moesia parancsnoka vetett véget, miután egy pár ütközetben sikerült győzelmet aratni fölöttük. A béke rövid időre helyre állt. 375 tavaszán azonban Galliából maga Valentinianus indult a barbárok megbüntetésére. Carnuntumból a quádok ellen Meroboudest küldi, ő pedig Aquincum felől támadja meg őket. Minden ellentállás nélkül pusztítva vonulnak a quádok földjén, mignem az ősz beálltával a császár Sabariába (Szombathely) s innen Bregetióba (Szőny) megy. Itt fogadta a békéért könyörgő s félelemtől reszkető quád követeket, kiknek mentegetődzése közben az ingerlékeny ember annyira felindult, hogy gutaütés éri s 375 november 17-én hirtelen elhalt.49
Öcscse Valens s idősb fia, Gratianus már előbb is társcsászárok voltak, ifjabbik fia, II. Valentinianus pedig követi őt az uralkodásban, de ha a trónüresedés nem is okozott belviszályt, a barbárok viszonyainak rendezésére már nem volt mód és alkalom.
IV. századi arany karperecz a puszta-bakodi sírleletből.
A Magyar Nemzeti Múzeumban.
Uj hódító nép tünik föl a történelem szinterén, minden eddiginél félelmesebb és hatalmasabb, mely alapjában rendíti meg a római birodalmat.
Az a barbárság, mely a rómaiakkal való huzamosabb érintkezés után, annyira-mennyire hozzá szokott a fejlettebb életviszonyokhoz, maga is megrémül a keleteurópai pusztaságról fölkerekedett nomádok ellenállhatlan áramlatától s elözönli nemcsak a határos római tartományokat, hanem behatol a birodalom szivébe s legtávolabb eső részeibe is menedéket keresve, védelemért könyörögve, s miközben tömegestől nyernek a császárok új alattvalókat és ezer meg ezer harczos áll szolgálatukba: ebben a nagy kavarodásban maga a rómaiság tünik el. Néha azt sem lehet tudni, hogyan s mikor szünt meg, csak az eredményt látjuk, hogy oly tartományokban, melyekben egy-pár évtizeddel előbb még virágzott a római élet, kiveszett, mielőtt ellenség foglalta volna el. Pannoniát még az V. század első harmadában is csak olyan római tartománynak tekintették, mint akármelyik másikat, a római élet nyilvánulásai azonban már 380 felé megszakadnak.50 A római elem, mely a felszaporodott barbárok között mind kényelmetlenebbül érezte magát, már a IV. század kezdetétől fogva bevonult a városokba, majd biztosabb helyekre, a birodalom belsejébe, s talán egy félszázad sem mult el, hogy csaknem észrevétlenül egészen kicserélődött a lakosság. Nem olyan makacs ellentállás és véres küzdelmek közt történt ez, mint másfél századdal előbb Daciában, habár az ilyen jelenetek sem hiányozhattak a barbárok elhelyezkedése közben nem is találtak ezek kipusztitott városromokat, mint amott; Sabaria (Szombathely) még Nagy-Károly korában is fennállott, Siscia (Sziszek) és Scarabantia (Sopron) neve a mi korunkra is átszállt, ugyszintén Arabonáé (Győr) a német Raab elnevezésben, Aquincumot vagy Acincumot (Ó-Buda) a középkorban is emlegetik, könnyen érthetö névcserével Acingburgot Acilburggá, Etzelburggá, Attila városává alakitva.
De már a IV. század utolsó éveiben mindenfelé barbárokat taláunk. Az egykoruak, mint Latianus Pacatus és Szent-Hieronymus ép ugy tanuskodnak e mellett, mint a régészeti leletek, melyek mindannyiszor, valahányszor a bennük talált érmek a Valens († 378) utáni évtizedekbe is átnyulnak, már nem római, hanem barbár tárgyakat foglalnak magukban s megnyitják a népvándorláskori leletek azon sorozatát, melynek a római civilisatióval való többszörös kapcsolatát lehetetlen föl nem ismerni.
Római szekrény lemezrészlet bronzból, a fenéki népvándorláskori temetőből.
Ifjut ábrázol prémes felöltőben, lábán csizmával, jobbjában nyulat, baljával a vállán rudról lecsüngő kacsákat tart.
A Magyar Nemzeti Múzeumban.
Ezen emlékek közé tartoznak azok a több száz darabból álló, sajátságos és eddigelé magukban álló csontfaragványok, melyek egy pár évvel ezelőtt Bregetio (Ó-Szőny) területén, téglaoszlopos római épület alapfalai között, egy római föliratos emlék közelében, homokkőből készült szobrokkal együtt találtattak. Félreismerhetlenül barbár készítmények abból az időből, mikor még állt a római város. Kezdetleges kivitelben egyesével, kettesével, hármasával – egész ötvenhatig – emberi alakokat ábrázolnak a szarmatára emlékeztető viseletben s a mennyire fölismerhetni, itt-ott mongolos és germánszerű, még többször a szlávhoz hasonló faji jelleggel. A kőszobrok ülő alakokat ábrázolnak, kezeikben könyvformát, egynémelyek pedig csészét tartva s egy kétségtelen összefüggésben vannak azokkal a csészetartó szobrokkal, melyek a pogány szlávoknál is előfordulnak ugyan, de eredetük a szittya-sarmata népség szokásaira vezethető vissza, mert Dél-Oroszországtól kezdve a Kaukázusig, innen a Közép-Volgán és nyugati Szibérián át az Altáji hegységig és a mai mongol földig vannak elterjedve. Nyilván bálványképek voltak nemcsak a kőszobrok, hanem a csontfaragványok is. Hogy kerültek ily tömegesen egy római városba: erre – úgy látszik – a közelükben lelt római föliratos kő adja meg a feleletet, a melynek alapján a téglaoszlopos épületben a vidéki barbárok templomát kell tekintenünk. A templom már a III. század elején fennállott,51 s a csontfaragványok nagy tömegéből itélve, több századon keresztül megmaradt s használták azután is, miután a környéken lakó barbárok, quádok és sarmaták, ugyszintén a köztük élő szlávok a IV. század vége felé végkép megszállták Bregetiót.
Germán ékszerek a fenéki népvándorláskori temetőből.
A Magyar Nemzeti Múzeumban.
Szintén a római lakosság közt való elhelyezkedésre mutatnak a mogentianai castrum (Fenék, Zalamegyében) régészeti leletei, melyekben a legkésőbbi érmek III. Valentinianustól († 455.) valók. Itt római tárgyak vegyesen fordulnak elő barbár s különösen germán izlés szerint, de jobbára római mesteremberek által készített tárgyakkal együtt.
A szomszéd keszthelyi – több, mint három ezer sirból álló – népvándorláskori temető tárgyain már teljesen uralkodik a barbár izlés, de ezeken is meglátszik a római iparos ügyessége, a ki a filigrános kosaras fülbevalókban olyan jellemző iparczikket állított elő, mely egyik sajátossága a keszthelyi leletnek s másfelé csak elvétve fordul elő. Az a barbár, Török Aurél szerint a mongol és kaukázusi race keverékéből álló lovas nép,52 mely itt telepedett le, már körülbelül a IV. század dereka felé megszállta e vidéket; a leletben meglehetős számmal előforduló érmek, egy Tiberius- és egy Antoninus Pius-féle dénárt kivéve, mind a IV. századból, Nagy-Constantinustól († 337.), fiaitól II. Constantinustól († 340.), Constanstól († 350.) és II. Constantiustól († 361.), azután Constantius Gallustól († 354.), Julianus Apostatától († 363.), I. Valentinianustól († 375.), Valenstől († 378.), Gratianustól († 383.) és II. Valentinianustól († 392.) valók, egyik lovas sirban is a vitéz fejénél 3 Gratianus-érmet találtak. Ezt a kort tünteti föl a keszthelyivel egyező, attól csupán egyszerübb és szegényebb voltával különböző czikói (Tolna m.) barbár temető is; az érmek Herennius Etruscus († 251.) és Carus († 283.) pénzének kivételével itt is IV. századbeliek, de nagyon kopottak s köztük csak II. Constantius, Vetranio (350–356) és Julianus nehány érmén lehet a császár nevét elolvasni. Ezekhez csatlakozik a hozzájuk hasonló püspökszent-erzsébeti (Baranya m.) lelet, melynek érmei Diocletianustól (284–305.), Liciniustól († 323.) és II. Constantiustól († 361.) valók. E leletek jellemzőbb formái, a griffes, indás és virágleveles csatok, övtagok és szijjvégek, rozettás korongok stb., melyek a nyugati országokban csak nagy ritkán fordulnak elő, sokáig fenmaradnak a népvándorlás korában s mig egyfelől a római korral függnek össze, az érmeken kivül más római tárgyakkal is, mint fibulákkal, terra sigillata-töredékekkel, stilusokkal stb. találtatván együtt, másfelől benyulnak az avar uralom korába. Sok ideig egy helyen való tartózkodásra mutat különben a sírok nagy száma is; a keszthelyi sirmező barbár népe legkisebb számítással is 300 évig tanyázott egy huzamban ugyanazon a területen, a népvándorlási viszonyokhoz képest nagyon jelentékeny és népes helynek kellett lenni, ha ezer lélekre tesszük a lakosságot, már pedig ez esetben 3–4000 sirnál a háromszáz esztendei temetkezés inkább kevés, mint sok, különösen ha meggondoljuk, hogy a harczosokat, a népnek egy ötödét, jobbára csatában hullván el, máshova temették.
Kosaras fülbevaló filigránnal a keszthelyi népvándorlási temetőből.
A Magyar Nemzeti Múzeumban.
Mig a Pannoniában megtelepedett barbárok emlékei IV. századbeli érmekkel vannak datálva, a régi barbár terület hasonló jellegű leleteiben a mennyiben érem található, mind korábbi időből való; Ordason (Pest m.) például Philippus Arabs († 249.), Mártélyon (Csongrád m.) Faustina († 170.) és Aurelianus († 275.) érmét találták. E jelenségek együttes tanusága azt mutatja, hogy a Duna balpartján tanyázó barbárság áramlata Pannoniába már a IV. század folyamán megkezdődött s 377 után, midőn egyfelől a nagy éhinség és pestis a falvakat és városokat elnéptelenítette, másfelől Frigeridus helytartó a pannoniai csapatokat, melyek feltartóztathatták volna a betolakodó barbárokat, Thraciába vezette a góthok ellen: az egész tartományt megszállták. Már 391-ben azt mondja Latinus Pacatus, hogy ezek a Róma szolgálatában álló barbárok népesítik be Pannonia városait, melyeket előbb mint ellenségek pusztítottak el.
Magyarország területe legalább is félszázaddal a hunn uralom előtt már teljesen barbár volt, ha Pannonia még nem szakadt is el a birodalomtól. Keleti Magyarországban a gót-gepida elem uralkodott, de ethnicus szempontból a gótokhoz csatlakozott sarmaták és szlávok jelentősége ép olyan nagy volt, ha nem nagyobb, mint a germánoké. Nyugaton a római birodalom fensőbbsége alatt ugyanilyen ethnographiai viszonyokat találunk azzal a különbséggel, hogy a svév quádok és a vandalok a germánság azon ágából szakadtak ki, melyhez a felnémetek tartoznak s itt a germán és sarmata elem keveredése sokkal előbbre haladt, mint amott.
Ilyen állapotban találták a hunnok Magyarországot, s a régészeti leletek, melyekben a most még nagyon szórványosan található kengyeleken kivül a germán-sarmata tárgyalt typikus sorozatához újabb formák nem járulnak, – ez csak az avarok idejében következik be – azt mutatják, hogy ez az állapot lényegesen azután sem változott meg s hogy a hunnok tömegesen nem laktak hazánkban. Attila, sőt talán már előbb Rugha ide tette ugyan székhelyét s udvara, környezete, vezérei, hadnagyai mindenesetre túlnyomóan hunnokból álltak: de maga a hunra nép nem költözött be, az mindvégig ott tanyázott a déloroszországi pusztaságon. A hunn elem szerepe olyan lehetett nálunk, mint a mongoloké Batu khán alatt a kipcsaki tatárok között.